10.14. Lázálom
Hajnali ötkor Emese fordult egyet, és egy határozott lendülettel lerúgott az ágyról. Ücsörögtem kicsit a szőnyegen, közben kiiktattam az ébresztőt a mobilomból, mert úgy ítéltem meg, hogy szívem hölgyének gyöngédsége éppen eléggé kikergette az álmot belőlem. Fáztam. A paneldzsungelnek legalább megvan az az előnye a kertes házzal szemben, hogy a falak nem szívják úgy magukba a hideget, mint a szivacs. Elnyomtam egy tüsszentést. Elmásztam (még nem volt hangulatom két lábra állni, ahogy az egy öntudatos homo sapiens sapienshez illett volna) Emese íróasztaláig, és kölcsönöztem tőle egy papírzsepit. Útközben természetesen levertem az ékszeres dobozát, amivel őt is felriasztottam a szenderből. Megkérdezte, miben sántikálok. Mondtam neki, hogy a küldetésem titkos, a saját érdekében jobb, ha gyorsan visszaalszik. Röhögött, és csatlakozott hozzám. Összeszedte az ékszereit, amíg én kifújtam az orrom. Kapart a torkom, de ekkor még nem fordítottam kellő figyelmet a problémára. Hová lenne az ember fia, ha minden apróságon fennakadna, mint rózsa tövisén a harmatcsepp? (Hű, a lázzal egyenes arányban növekszik bennem a költőiség.) Emese ujjai rátaláltak az elaludt tincseimre és még kócosabbá borzolták őket. Visszacsalt az ágyába. Mivel nem mutattam semmiféle ellenállást, alaposan kiélte rajtam a vágyait. El tudnám viselni, ha minden reggel ilyen ébresztést kapnék.
Emese anyja csinált reggelit. Amíg a kávét szürcsöltem, nem tűnt valószerűtlennek az ötlet, hogy egyszer nekem is lehet majd normális családom. Na, ezért nem szeretek kiszakadni a megszokásból. Ilyenkor mindig elgyengülök, és megrohannak a tévképzetek. Tüsszentettem.
A villamoson felhívtam apát, hogy megkérdezzem, Marcival minden okés volt-e. Apa közölte, hogy a világnak azon a felén is a megszokott rendben zajlanak a dolgok, és tegyem meg neki azt a szívességet, hogy néha élem az életemet.
De hát azt teszem. Nekem ez az életem.
Szép, napfényes reggel volt. Egy megállóval korábban szálltam le a metróról, hogy egy kicsit sétálhassak benne. Útközben beruháztam egy csomag zsepire, mert az orromban megnyitották a zsilipeket. Ez már gyanús volt, de még mindig nem voltam hajlandó odafigyelni a figyelmeztető jelekre.
Szeretem az ébredő várost. Ilyenkor még az utcák is frissek és kipihentek, nem taposták még őket fáradtra a rohanó léptek. Az emberek is nyugisabbak, ott van még az arcukon a párna gyűrődésnyoma, meg a zavar, hogy most akkor tényleg véget ért az álom? Tüsszentettem.
A suliban még alig lézengtek. Akinek volt egy kis esze, ellógta az első órát. Beültem az előadó végébe és elrévedtem. Rázott a hideg. A prof hangja majdnem álomba ringatott, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit, ami leköti a figyelmem. Hirtelen ötlet volt, de köztudott, hogy abból sosem lesz semmi jó, amin sokat töprengünk.
Ráírtam Áronra, hogy Tökmag épségben megérkezett-e a célállomásra.
Szerzett néhány sebet, de egyik sem maradandó, írta vissza egy percen belül. Ránéztem a vekkerre. 8:20 volt.
– Nem vagy órán? – kérdeztem.
– Dehogynem.
– …
– Irodalom-dögunalom.
– Hé, figyelj a tanárra!
– Én figyelnék… Te kezdted a zaklatást. :P Hol vagy?
– Órán.
– Hé, figyelj a tanárra!
– :P
Megszállt a feldobottság. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor annyit SMS-eztünk Áronnal, hogy apa egyszer büntetésből két hónapig nem töltötte fel a kártyámat. Törtem a fejem, mit írjak. Ki vezette a terepjárót? Nem, ezt nem lehetett, mert még válaszolt volna rá, és én rohadtul nem akarom tudni, ki volt a sofőr, akitől tíz percen át búcsúzkodott az éjszaka közepén. Megelőzött.
– Gyilkos vagyok.
– He?
– Mindannyian azok vagyunk.
– Mármint mindenki, aki nem vega?
– A vegák álszentek. Bizonyított tény, hogy a növények is éreznek, nem mellesleg a zöldségek is élőlények. Verset elemzünk. Éppen meggyilkoljuk Adyt.
– Ő már egy ideje halott.
– Mázlista. Legalább nem hallja, mit művelünk a verseivel.
– Nem csípem Adyt.
– Most miért?!
– Nem csak most, sosem.
– :P
Szünet. Tüsszentettem. Klasszul visszhangzott a tágas előadóban. Egyből felébredt mindenki. Áron üzenete megbizsergette a kezemben a mobilt.
– Nem hoz lázba a magyar ugar, mi?
– A héják párosodási szokásai sem.
– :D Akkor mi hoz lázba?
– Az influenza.
Ekkor még nem tudtam, hogy a próféta szólt belőlem, ezért remekül elmulattam a poénomon két orrfújás között.
– Sok nőd volt már?
Nem akartam elhinni, hogy ezt kérdezte. Háromszor olvastam el, mire tudatosult bennem: igen, valóban feltette ezt a kérdést.
– Most számolsz, vagy csak az időt húzod?
Beköltözött a gyomromba az a furcsa érzés. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Várakozó izgalom? Félelem, hogy minden a következő frappáns mondaton múlik?
– Nem sok.
– Pontosan mennyi?
– Három.
– A gimis csajjal együtt?
– Aha.
Ezt az információt emésztette egy ideig, közben rápillantottam a táblára, de nem láttam rajta semmi érdekfeszítőt, ezért visszabújtam a mobilomba.
– Ki a harmadik?
Ha fogadok arra, hogy ez a kérdés következik, vajon mit nyertem volna?
– Lényegtelen.
– Szóval, csak dugtatok.
– Téves.
– Szeretted is?
– A múlt idő téves. :P
– Nocsak… Részleteket!
– Világosítsalak fel róla, hogyan kell kefélni?
Oké, belátom, ezt nem kellett volna. Azelőtt mindent megbeszéltünk, még az ilyesmit is, és én egy pillanatra elfelejtettem, hogy már nem azelőtt van.
– Kösz, nem kell. Van már elég tapasztalatom, hogy akár érettségizhessek is belőle.
Elképzeltem a helyzetet. Nem tehetek róla, vizuális típus vagyok. (Tanárnő, kérem, vegye le a bugyiját, a jeles érdekében kénytelen leszek behatolni.)
Kinyílt az előadó ajtaja, a prof távozott. Véget ért az óra? 9:33 volt. Hová tűnt az idő? Végeztem egy kis fejszámolást. Áron végigchatelte velem az óráját, a szünetét, és éppen készült egy újabb fegyelemsértésre.
– Most milyen órán vagy?
– Kémia.
– Akkor figyelj szépen oda.
– Minek? Én nem akarok gyógyszerész lenni.
– Bűnbe viszlek. :P
– Bár megtennéd!
Mi ütött belém, hogy ilyen labdákat passzolgattam neki? Felálltam. Megfordult körülöttem az előadó. Már határozottan érzékeltem magamban a lázat. És ahogy tudatosult bennem, hogy beteg vagyok, egyből megfájdult a torkom is.
Áron hiányolt.
– Miért tűntél el?
Miért tűntem el? Te miért tűntél el akkor?
– Vége az órámnak, megyek a könyvtárba.
Tüsszentettem. Kifújtam az orrom. Kezdett elhatalmasodni rajtam a dögrovás. Szerencsére volt még szabad asztal a könyvtár emeletén. Szeretek bebújni a könyvek közé. Olyan jó belélegezni a régi, poros illatukat, de ma megfosztott ettől az élménytől az influenza.
– Miért nem kérdezel? – írta Áron.
– Miről?
– Rólam. Miért nem kérdezed meg?
– Mégis mit?
Ha az embert sarokba szorítják, utolsó esélyként még megteheti, hogy hülyének tetteti magát. Áron érezte, hogy ez az eset forog fenn, és visszavonulót fújt. Legalábbis azt hittem.
– Már a könyvtárban vagy?
– Igen.
– Akkor felelek a kérdésedre.
– Milyen kérdésemre?
– Arra, amit nem mersz feltenni. Van a közeledben Ady-kötet?
– Nincs, és nem vagyok valami jól, szóval most lépek.
– Le akarsz rázni?
– Nem, tényleg szarul vagyok. Sürgősen le kell buknom az asztalra és szundiznom pár percet a következő óra előtt.
– Jól van. Békén hagylak.
Öt perc múlva jött egy utolsó üzenet:
– Csak azért is válaszolok: Léda asszony zsoltárai, 16. vers, 6. versszak.
Basszus! Rosszabb, mint egy csaj. Punnyadtam egy keveset, hogy erőt gyűjtsek, aztán bejártam az egész könyvtárat egy kurva Ady-kötetre vadászva. A gyógyszerésztudományi kar könyvtára nem arról híres, hogy hemzseg benne a szépirodalom. Végül levágtam magam egy számítógép elé, és felmentem a MEK OSZK-ra. (Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, de Áron egyfolytában a verseskötetet emlegette, és én most is ugyanúgy szentírásnak vettem a szavait, mint a csónak-ügykor.)
Áron válasza így hangzik Ady szavaival rímbe szedve:
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választottam őrödül
A megszépítő messzeséget.
Ezen majd akkor elmélkedek tovább, ha kitisztult a fejemből az influenza.
A nap végére olyan lettem, mint egy maláriás. Kivert a veríték, közben rázott a hideg. Utálok beteg lenni. Mondjuk, ki szeret? Beültem az órákra, de csak fizikai volt a jelenlétem. Ezt nálam már megszokhatták a profok, így békén hagytak.
Hazafelé úton természetesen bemondták, hogy nem megy végig a vonalon a metró műszaki meghibásodás miatt. Mikor máskor, ha nem most?! Nyilván. Na, fasza! – gondoltam, és tüsszentettem egyet jelezve, hogy mennyire igazam van. Szerencsére egyre feljebb szökött a lázam, és kezdtem érezni a lebegést. Elhomályosult körülöttem a világ. Hagytam, hogy a tömeg elsodorjon a pótlóbusz felé. Ott aztán elkezdődött a szokásos anyázás. A magyar közösségi élethez kipárnázott idegek, vagy hatásos nyugtatók szükségesek, de olykor az influenza jótékony hagymáza is megteszi. A harmadik buszra fértem csak fel. Nem kellett kapaszkodnom, mert úgy préselődtünk egymáshoz, mint szardíniák a konzervdobozban. A negyedik megállónál már nem fértek fel többen. Egy nő kiszúrt engem, és elkezdte osztani az észt, hogy ha beljebb mennék, még bőven lenne hely mellettem. Adtam neki egy esélyt, hogy igaza legyen, és körbenéztem szabad hely után kutatva. Végül megállapítottam, hogy téved. Nem értett egyet velem, tovább erősködött. Erre mondtam, hogy ha akar, a nyakamba ülhet, ott még akad hely. Végre bekussolt. Néhányan felvihogtak körülöttem. Egy csaj szeme fixálódott rajtam. Pár megálló után beljebb jutottam, egészen az egyik ablakig, és neki tudtam támasztani a homlokomat. Kellemesen hideg volt. A csaj még mindig bámult. Azt hiszem, egészen addig bámult, amíg le nem szálltam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a villamos végre hazanyöszörgött velem. Örültem, hogy Áron pesztrálja ma Marcit, mert nem maradt a lábamban annyi erő sem, hogy a suliig elbaktassak. Percről percre adták meg magukat a sejtjeim az influenzavírusok ostromának.
Már otthon voltak. Áron nyitott ajtót.
– Nem hazudtál – állapította meg boldogan.
Vetettem rá egy értetlen pillantást, aztán legyintettem, mert túl szarul voltam ahhoz, hogy meg akarjam érteni.
– Tartsd távol tőlem Marcit! – adtam ki a parancsot.
– Miért?
– Egy: mert elkapja. Kettő: ha így lát, ideges lesz.
Bementem a szobámba, és megkerestem a kartontáblát, amit egy Donald kacsa magazinhoz adtak ajándékba. Mickey egér ujja mutatja rajta a szoba lakójának éppen aktuális szociális állapotát. Beállítottam a belépni tilos figyelmeztetést, és felakasztottam az ajtóba vert szögre.
– Ez visszatartó erő? – kérdezte Áron vihogva.
– Figyeld meg.
Marci rögtön meg is jelent, mintha demonstrálni akarta volna, hogy milyen rend és fegyelem uralkodik a mi kis családunkban.
– Szevasz, Tökmag! Minden okés – nyugtattam meg.
Láttam rajta, hogy nem nagyon hisz nekem, de ránézett a táblára, és szófogadóan elkullogott.
– Meg tudod várni, amíg apa hazajön? – kérdeztem Áront.
– Persze.
Rám ragyogott a tekintete, majd becsukta az ajtót.
Ledőltem az ágyra és elaludtam.
És akkor most jön ennek a bejegyzésnek a lényege.
Arra ébredtem, hogy érintés simogatja a homlokomat. Jól esett. Anya simogatott így, amikor kicsi voltam. Nem láttam tisztán a láztól, és a sötét is elrejtette előlem a kéz gazdájának alakját. Tüsszentettem. (Igen, már megint. Ez a tünet az influenza egyik bosszantó járuléka. Azért írom le ennyiszer, hogy az olvasóm belehelyezkedhessen a szituációba, és átérezze a szenvedésemet.) Az ujjak eltávolodtak, de aztán visszatértek. Most a hajamba kócoltak bele. Még a takonykór alatt görnyedező érzékeimen is végigszáguldott a borzongás. Meghallottam apa hangját a folyosóról. Abban a néhány pillanatban, amelyet még ébren töltöttem, többször is átcikázott bennem a gondolat, hogy Áron ül az ágyam mellett.
Amikor felébredtem, Emese feküdt mellettem, és én elszégyelltem magam, hogy másnak hittem.
– Mit csinálsz te itt?
– Ápollak – felelte, és hozzám bújt.
– Elkapod.
– Nem érdekel.
Nagy nehezen összeszedtem magam annyira, hogy lezuhanyozzak, és egyek egy pár falatot. Apa kihasználta a lehetőséget, és kipakolta elém a gyógyszeres szekrény egész tartalmát. Megszavaztam magamnak egy NeoCitránt, aztán visszabújtam az ágyba. Emese még téblábolt körülöttem egy kicsit.
– Mondd, mi nyomja a lelked? – kérdeztem, mert már kiismertem az elmúlt egy év alatt annyira, hogy lássam rajta, ha valami gubanc van.
Leült mellém az ágyra, és megpuszilta az arcom. Erről eszembe jutott, hogy mennyire jólesett az érintése a homlokomon.
– Helyes srác ez az Áron – mondta. – Csak fura…
Egy pillanat alatt lehullott rólam a kábaság.
– Mikor találkoztál vele?
– Hát most, amikor átjöttem. Itt ült az ágyad mellett a sötétben.
Na, ez után az információ után sürgően álomba kellett ájulnom.
Végig lázálmodtam az egész éjszakát. Minden képtelenség valósnak tűnt. Egyszer démonok űztek, másszor valóra váltak a legtitkosabb vágyaim.
A messzeség egyre közelebb sodródott hozzám.
Áron újra ott állt Küknosz ragyogó csillagképe alatt, és arról faggatott, hogy tudnám-e szeretni.