10.17 'Pillangó úrfi'
Hihetetlen mennyiségű lelki nyugalommal látott el az influenza. Úgy üldögélek az ágyon, mint Buddha, képemen szelíd mosollyal, fejemben békés gondolatokkal. Még az sem lepne meg, ha hirtelenjében megvilágosodnék. Igazából nem nagy cucc ez a megvilágosodás. Ha jól értelmezem az olvasmányaim alapján, akkor csak annyi az egész, hogy az ember ráeszmél a saját hülyeségére. Buddhának igaza volt, ha kapálózol, gyorsabban süllyedsz, ergo ülj szépen a seggeden, és vigyorogj bele a világba. Mást amúgy se nagyon tehetsz. Szóval, most élvezem, hogy elárasztott a fene nagy harmónia. De lehet, hogy ez csak a paracetamol jótékony hatása. Olvastam egy tanulmányban, hogy az ilyen hatóanyag tartalmú láz- és fájdalomcsillapítók hajlamosak sterilizálni az érzelmeket. A kísérleti alanyokat telenyomták paracetamollal, aminek az lett az eredménye, hogy nem könnyezték meg az afrikai éhezőkről mutogatott képeket, viszont a gombolyaggal kergetőző kiscica látványa sem cirógatta meg bennük a cukiság-érzékelőt.
Milyen biznisz lenne már! Érzelemcsillapító recept nélkül. Alapban semmi bajom az érzelmekkel, de időnként jó lenne őket kiiktatni.
Basszus, kezd átforrósodni a laptop az ölemben. Technikai szünet következik.
No, hol is hagytam el? Ha meglesz a diplomám, beszállok a paracetamol üzletbe. Manapság a gyógyszeriparban van a legtöbb pénz, csak legyen hozzá gyomra az embernek. Az a baj, hogy nekem nincsen. Nem vagyok egy maffiózó alkat.
Mint vírusgazda, most meghúzom magam a szobám magányában. Apa torokfájósan ment a melóba, Emese is írta, hogy kezd göthösödni. (Terjesztem az influenzát, mint Jézus az igét.) Marci reggelre belázasodott, ezért itthon kellett tartanunk. Kisebb harcot vívtam vele a bejárati ajtóban. Olyan, mint egy robot, amit beprogramoztak, és ma iszonyú nehezen találtam meg rajta a vezérlőt. Képes lett volna pizsamában, vörösre fújt nózival suliba menni. Irigylem tőle ezt a lezserséget, őt aztán nem aggasztja az imidzse. Miután felfogta, hogy ma különleges nap van, és egyikünk se megy sehová, pihengettünk egy keveset a földön kuporogva (mindketten kimerültünk a küzdelemben), aztán visszabújt a paplan alá. Még a lázcsillapítót is hajlandó volt bevenni. (Mission completed. Yeah!) Most durmol végre, és én nyugodtan levitálhatok a szellemi békében. Azt leszámítva, hogy úgy krákogok, mint egy tüdőbajos, már egészen jól vagyok.
Adyn elmélkedek, vagyis a versén. Bevillant egy emlék.
Amíg nem épültek fel körénk az új sorházak, a lakótelep erdőkkel és mocsarakkal volt körülvéve (ha pontos akarok lenni, akkor lápvidékkel). Suli után bevettük magunkat Áronnal a dzsindzsásba, és csak akkor kerültünk elő belőle, amikor besötétedett. Azelőtt mindig otthon gubbasztottam a négy fal között, ezért azonnal szerelembe estem ezzel az új életformával.
A kedvenc helyünk pont az én sulim mögött bújt meg (mi fedeztük fel, hogy ott rejtőzik), Áron ezért mindig elém jött délután.
Aznap osztályfényképezés volt, és én úgy ki voltam rittyentve, mintha az operabálba készültem volna. Apának van egy-két régimódi beidegződése, amiket nem tudom, honnan a csudából szedett magára, mert amúgy haladó gondolkodású szülők csemetéje. A fotózás hallatán rám adott egy három számmal nagyobb zakót, a hajamat meg Nyilas Misi fazonúra fésülte. (Még szerencse, hogy tizennégy éves koromban saját magamra bíztam a nevelésemet.) Áronra rátört a röhögőgörcs, amikor meglátott. Mondjuk, akkoriban elég lepusztult állapotban voltam, mert kezdtem tudatára ébredni a korlátaimnak (korlátokon itt sok minden értendő, válogasson ki-ki a kedvére a saját élettapasztalatai szerint). Mondtam neki, hogy szemét, mire elhallgatott. Nekiindultunk a bozótosnak. Nagyon óvatosan kellett lépkedni, mert a hely tele volt csalánnal. Levettem a zakómat és azzal törtem elöl az utat. (Legalább volt valami haszna.) A sok átlagosan csenevész fa között volt egy terebélyes tölgy (vajon honnan fújta oda a szél?), aminek az ágaira még én is fel tudtam mászni. (Magasság-, mélység-, agora- és klausztrofóbiám van. Meg egy kósza ősz hajszálam a halántékomnál. – Nem tépem ki, mert azt mondták, szerencsét hoz. Aztán mi lenne velem, ha többé nem lennék ilyen kibaszott szerencsés?!)
Te jó ég, mennyi zárójelet pakolok ebbe a posztba! Mit jelent ez? Azt, hogy mondanám meg nem is? (Hogyan mutassam meg magam, ha közben egyfolytában elbújok?) (:() (:))
Ücsörögtünk a fán, tépkedtük a leveleit, közben megpróbáltam emberi frizurát kócolni a fejemre, de nem nagyon sikerült. Apa divatról alkotott elképzelése megfélemlítette a hajszálaimat.
Sok ilyen pillanatunk volt, sőt óránk. Ilyenkor nem szóltunk egymáshoz, csak hallgattuk a szél susogását a lombok között, vagy a szoba négy falának csendjére figyeltünk. Nem az volt a fontos, mit tettünk együtt, hanem az, hogy ott voltunk egymásnak.
Egy kutya szaladt a fánkhoz. Már nem emlékszem, milyen fajta, de a gazdája szerethette, mert szépen csillogott a szőre, ahogy rásütött a nap. Áron leugrott mellé és elkezdte heccelni. Az említett gazda fél perccel később jelent meg. Akkor öregnek tűnt, de most visszaemlékezve huszonhét-harmincnak saccolom. Azonnal megszólalt a fejemben a vészjelző, mert apa annyi rémtörténetet mesélt a cukrosbácsikról, hogy egyetlen idegenben sem tudtam többé megbízni. De a csengő kivételesen valódi veszélyt jelzett. Beszédbe elegyedett Áronnal, mindenféléről kérdezgette. Az a kis hülye meg gyanútlanul felelgetett neki. Nagyon nem tetszett. Azt már nem tudom, mikor került elő a farka, de egyszer csak ott ágaskodott előttünk. Annyira megrémültem, hogy lefordultam a fáról pont bele a délelőtti eső sáros lábnyomába. Feltápászkodtam, és futni kezdtem, aztán rájöttem, hogy valaki hiányzik. Áron a legnagyobb lelki nyugalomban gubbasztott a földön, és vigyorgott a pasasra. Gyere már! – kiáltottam rá, majd megfogtam a karját, és húzni kezdtem magam után, ami azt eredményezte, hogy Áron csúszott néhány métert hason a sárban. Rohantunk. Ész nélkül gázoltunk át a csalánoson. Csak akkor kezdtünk el jajgatni a csípések okozta fájdalomtól, amikor már biztonságban éreztük magunkat.
Áron a szememre vetette, hogy beszari vagyok. Ráhagytam, mert én voltam az idősebb, és ő nyilvánvalóan nem fogta fel, hogy mi is történt valójában.
Miután bekentük a csaláncsípéseinket bevonultunk videójátékozni Áron szobájába.
Nem emlékszem, melyikünk kezdte, és nem akarok mindig mindent az ő nyakába varrni, mert engem sem kell félteni, ha kíváncsiságról van szó. A lényeg az, hogy aznap délután meglehetősen szokatlan fordulatot vett a barátságunk.
– Sosem láttál még olyat? – kérdezte Áron.
– Hát olyat nem – vihogtam. – Mindegyik másmilyen, nem igaz?
– Nem tudom, mert én még csak a sajátomat láttam.
– Még sosem voltál nyári táborban?
Áron hasra feküdt az ágyán, tekintete kíváncsian csillogott rám.
– Én olyan táborba járok, ahol nem mutogatjuk egymásnak a pöcsünket – világosított fel. – Anyának nincs pénze ezekre az extrákra. Mellesleg, elég méretes volt a fazon szerszáma.
– Mert felállt neki – magyaráztam az idősebb felsőbbrendű tudálékosságával.
– Nem vagyok teljesen hülye! – kérte ki magának Áron.
– Nem teljesen, csak egy kicsit? – ugrattam, de nem hagyta eltéríteni magát a témától.
– Megnézhetem a tiédet?
– Nem.
– Irigy vagy – állapította meg csalódottan. – Mehetek veled táborba idén nyáron?
– Ez nem vicces.
– Nem, ez halál komoly. – Áron legurult mellém a szőnyegre, és úgy nézett rám, mintha arra kért volna, hogy adjak egy kockát a tábla csokimból. Tíz éves volt. Egy csibész kisfiú, nagy barna szemekkel és olyan állhatatos mosollyal, amely csak nagyritkán tűnt el az ajkairól. – Na! – nógatott.
– Ez nem olyan dolog, amit csak úgy közszemlére teszünk – próbáltam menekülni.
– Az a hapsi nem értene egyet veled.
– Az a hapsi nem teljesen komplett. Nézegesd a magadét!
– Azt már unom, a jóból is megárt a sok – kacsintott rám, és a keze megindult a sliccem felé.
Áronnak nem lehetett nemet mondani. Ha valamit akart, akkor azt megszerezte. Már megtapasztaltam, hogy ha engedek, akkor hamarabb szabadulok. Felpattantam, mert nem akartam, hogy maceráljon. Nemes egyszerűséggel letoltam a nadrágom, majd az alsómat is, és fél percig hagytam, hogy kiélvezze a látványt, aztán gyorsan felöltöztem. Izzadtságcseppek csiklandozták meg a hátamat. Áron nem fűzött megjegyzést a sztriptízemhez, helyette inkább megkérdezte:
– Akarod látni az enyémet?
Ez egy blog, vagyis a virtuális pszichológusom, szóval nyugodtan lehetek őszinte. Akartam.
Nos, Freud doktor, mi a diagnózis ezen anamnézis ismeretében? Amíg töpreng rajta, szundizom egy kicsit.
…
Kettőkor megjelent Áron egy ételhordónyi húslevessel.
Úgy rászívta magát a családunkra, mint egy pióca, de nem bánom. Különben is szükségem van a jelenlétére ahhoz, hogy végre tisztázzuk a dolgokat. (Vagyis néhány dolgot, mert nem kell minden titkot felfedni. Még izgalmát vesztené az élet.)
A fő tapadási felülete Marci. Tökmag úgy rajong érte, hogy már azt várom, mikor kér tőle autogrammot. Áronnak még egy autista sem tud ellenállni.
Hoppá!
Folyt. köv.
…
Tudom. De nem tudom, mit kezdjek vele. Hogy is mondta Áron? Persze, hogy tudta, csak nem hitte. Nevetségesen hangzik, mégis igaz. Van ilyen. Érzem.
Az igazságra néha ilyen egyszerűen derül fény:
Kopogott az ajtófélfán, mire félbehagytam a blogolást, és vetettem rá egy kérdő-türelmetlen pillantást.
– Hoztam egy filmet. Megnézzük? – kérdezte.
– Milyen filmet?
– Majd meglátod, ha hajlandó vagy végre leszakadni a világhálóról.
Hajlandó voltam.
Főztem két csésze teát, meglestem Marcit, mit ügyködik a szobájában – rejtvényt fejtett –, aztán letelepedtem Áron mellé a kanapéra.
– Szóval mit nézünk?
– Most meséljem el az egész filmet?
– Szeretek felkészülni az élményre.
– Az élményre nem lehet felkészülni – jegyezte meg sejtelmesen Áron, és elindította a DVD-t.
Hogyan foglaljam össze röviden? Nem vagyok jó az ilyesmiben. Tetszett, de nem tudom elmondani, miért. Azért teszek egy próbát, mert nélküle nem lenne értelme a később történteknek.
A film címe Pillangó úrfi. Sosem rajongtam az operáért, de a Pillangó kisasszonyt véletlenül láttam. Még Kati cipelt el rá. Nos, nem zúgtam bele a műfajba, sem a történetbe. Tehát, erről a filmről… Egy férfi beleszeret egy nőbe. Eddig minden átlagos. Gyakran megesik az ilyesmi a mozivásznon, de még a valóságban is. A férfi francia diplomata Pekingben, a nő kínai operaénekes. Két külön világ, nyugat és kelet, kapitalizmus és kommunizmus találkozik, hogy végül örökre egymásba olvadjanak. Senki nem izgult fel, mi? :D Akkor jöjjön a csattanó: A nő valójában férfi. Leesett az állam, amikor kiderült. (A néző előtt nem marad sokáig titokban.) És a slusszpoén: A diplomata húsz éven át nem jött rá, hogy egy férfiba volt szerelmes, hogy egy férfival folytatott szexuális viszonyt. (!!!)
Közöltem Áronnal, hogy véleményem szerint ilyen nincs, baromság. Akárhogy jött a nő azzal, hogy szemérmes, meg náluk mások a szexuális hagyományok, a pasinak tudnia kellett.
Áron elmosolyodott, és ezt mondta:
– Persze, hogy tudta, csak nem hitte. Mellesleg igaz történet. A bíróságon a diplomata valóban azt vallotta, hogy nem sejtett semmit. Egy álmot szeretett. Annyira belehabarodott, hogy nem akarta elfogadni az igazságot.
Áron hanyag tartásban ült mellettem, kis híján lefolyt a kanapéról. Sugárzott belőle a magabiztosság. Látszott rajta, hogy jól érzi magát a testében. Irigyeltem tőle ezt az érzést, ezt a szabadságot.
– El sem tudom képzelni, hogy ez igaz lehet – vallottam be, közben arra gondoltam, hogy vajon ki érinti Áront, és ő kit érint meg. Tőlem kapta az első csókját, de kitől a másodikat? – Nyilván meleg volt a pasas.
– Az volt. Nem lett öngyilkos, mint a filmben, hanem elfogadta a vágyait, és egy férfival élt együtt. A kínaiban viszont a nőt szerette.
– Nem – mondtam ellent. – A férfit, csak nem merte bevallani magának.
– Lehet – adta meg magát Áron.
Kortyoltam egyet a kihűlt teámból, majd beleköhögtem a kínos csendbe. Áron nem húzódott el tőlem. Nem félt, hogy megfertőzöm.
– Miért akartad, hogy lássam ezt a filmet? – kérdeztem majdnem ötpercnyi hallgatás után. (Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy elegendő bátorságot gyűjtsek. Miért van az, hogy szavakat kimondani sokkal nehezebb, mint cselekedni?)
– Mert szép. Nem tetszett?
– De igen. Meleg vagy?
Áronnak a szeme sem rebbent. Elsimított egy tincset a homlokából, majd felelt.
– Igen. Zavar?
– Nem.
– Nyugi, nem a miatt a csók miatt lettem az – nevetett, de én nem találtam viccesnek. – Mindig is az voltam.
Kulcs zörrent kint a zárban, apa hazajött. Soha rosszabbkor nem érkezhetett volna. Egy órát kellett várnom az alkalomra, hogy feltehessem Áronnak a legfontosabb kérdést. A bejárati ajtóból szóltam utána.
– Ezért kerültél engem négy évig? Nem változott volna semmi. Barátok voltunk, azok is maradtunk volna.
– Tudom. Éppen ezért kerültelek. – Elmosolyodott. (Az új Áron ajkain nem ül mindig mosoly.) – Már bánom. Mentségemre legyen mondva, hogy akkor még egy ostoba gyerek voltam, aki ostoba álmokat kergetett. De jóvátehetem, igaz? Újra barátok vagyunk?
– Azok vagyunk.
– Akkor holnap.
– Holnap.
Hallgattam a lépteit. Vidám ütemet dobogtak a lépcsőfokokon.
Örülnöm kellene az őszinteségének, de csalódott vagyok. Utálom ezt az érzést. Már megint nem értem magam.
Holnap. Mi lesz holnap? Miért várjuk mindketten a holnapot? Hiszen nem változott semmi – én magam mondtam –, és valószínű, holnap sem fog.