11.08. Érmék és csókok
Ma van anya napja. Nem szeretem a születésnap szót, főleg nem vele kapcsolatban. A születésnapokon illik vidámnak lenni, gyertyákat elfújni egy torta tetején. Anya napja nem ilyen. Inkább nemzeti gyászra hasonlít, mint ünnepre. Apa nem megy be dolgozni, és én is lógok a suliból. Persze reggel mindketten eljátszuk, hogy ez is csak egy átlagos hétköznap, felöltözünk, megfésülködünk, még neki is indulunk a nagyvilágnak. Csak akkor kanyarodunk le a jelen verőfényes sztrádájáról a múlt kacskaringós mellékutcáira, amikor kikerültünk egymás látóteréből. Apa nem tudja, hogy tudom, mivel nem árulom el neki.
Még évekkel ezelőtt jöttem rá, hogy ezen a napon nem megy dolgozni. Marci leesett a mászókáról, és be kellett vinnem a rendelőbe, hogy megnézzék, nincs-e komoly baja, mert nála előfordulhat egy-két érdeklődés hiányában elhanyagolt csonttörés. Azt hiszi, amire nem figyel, az nincs is. (Meglepően sokan esküsznek erre a módszerre, pedig ők nem is autisták.) Akkor még nem volt mobiltelefon, viszont voltak gyűjthető telefonkártyák (de ez most totál lényegtelen információ), és ijedtemben felhívtam apát a munkahelyén. A kollégája azt mondta, hogy szabadságon van. Rögtön elkezdtem kombinálni, mivel elég nyilvánvalóan nem otthon töltötte a szabadnapját. Nem tartom magam egy észlénynek, de még nekem is sikerült röpke félórás fejtörés után rájönnöm a rejtélyre. Abban biztos voltam, hogy nő van a dologban (akkoriban folyton a nők jártak a fejemben, főleg a melleik, még nem sejtettem, hogy az igazi paradicsom jóval délebbre található), csakhogy apa életében nem jöttek-mentek a nők, így kizárásos alapon megtippeltem egy múltbéli nőt. Hogy biztosra menjek, egy évre rá újra megjátszottam a telefonos mókát (szerencsére Marci nem ismételte meg a mászókáról leesést), és bingó.
Anya nem csak vele szúrt ki, hanem velem is, ezért jogosnak éreztem magamnak is kiutalni egy kis pihenőt az emlékére. Így lett apa szokásából családi tradíció.
Marci nem csatlakozik hozzánk, mert azt sem tudja, hogy anya létezik. Neki ez is csak egy átlagos nap. Lehet, hogy rejtvénybe kellene foglalnom számára néhány információt. Így hívják azt, akid nincsen (három betű): anya. Apa ezt teszi nap mint nap (kilenc betű): önemésztés (bár erről azt hinné, hogy apa megeszi magát). Az a valami, ami túlélhetővé teszi az életet (hét betű): szeretet.
Tehát ma anya napja van. Áron eljött Marciért. Úgy tettem, mintha marhára sietnék, még a busz után is futottam. Áron utánam integetett. Nem emlékszem, hogy valaha integetett-e valaki utánam. Ez a gesztus mindig az én reszortom volt.
Vajon apa hová megy ilyenkor? Mi lenne, ha egyszer együtt mennénk? De apa nem osztja meg velem a bánatát, mert meg akar védeni. Én is úgy védem meg őt, hogy hallgatok.
Az utóbbi két évben kidolgozott tervem van erre a jeles napra. Hazamegyek. Oda haza, ahol anyával laktunk. Nem egy lélekemlő túra. A lakótelep az egyik leglepusztultabb része a városnak, le kellett volna dózerolni, és sóval behinteni a nyomait annak, hogy itt valaha emberek tengették az életüket. Három évig rohadtunk itt, miután anya elment. Furcsa, hogy amíg velünk volt, addig muskátlik virágoztak az erkélyen, a szomszédok mosolyogtak ránk, és a játszótéren se gyűlt bokáig érő szemét. Anyának olyan varázsereje volt, mint egy igazi boszorkánynak. Aznap, amikor elment, apa jött értem a suliba. Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendjén, láttam az arcán. A sarki cukrászdában vett nekem két gombóc fagyit (csokoládé, eper). Alig kezdett el tavaszodni. Anya soha nem engedte volna meg, hogy ilyen időben fagyit egyek. Csakhogy a régi törvények már nem voltak hatályban, családunkban beköszöntött az anarchia időszaka. Egyszer sem jutott eszembe rákérdezni, hogy anya miért ment el. Nem akartam apát kellemetlen helyzetbe hozni. Én is rettentően utáltam, amikor nem tudtam felelni a tanár néni kérdésére.
A hatalmas paneltömböt, amelyben laktunk tavaly új színekbe öltöztették. Muris, hogy azt hiszik, egy kis make-up elfedheti a kisírt szemek pirosságát. Először fel-le grasszáltam a lépcsőházunk előtt, aztán leültem a járdaszegélyre.
Régen is mindig így tettem, üldögéltem vagy a parkolóban a kocsik árnyékában, vagy a járdaszegélyen. Miután anya elment, elfelejtettem, hogyan kell játszani. (Pedig az ember azt hinné, ez olyan, mint a biciklizés.) A nagynénémtől névnapomra kaptam egy szivárványszínű krétakészletet, hogy rajzolhassak a betonra, mert akkor ez nagy divat volt. A gyerekek összefirkálták napocskákkal és füstölgő kéményű házakkal a beton szürkeségét. Nem volt kedvem rajzolni, de szerettem nézegetni a krétákat. Mindenhová magammal hordtam őket egy zörgős nejlon szatyorban, amivel baromira idegesítettem apát. Egy nap odajött hozzám egy csapat normális gyerek. Én neveztem el őket így, mert az nyilvánvaló volt, hogy én nem voltam normális gyerek. A normális gyereknek volt apja, anyja, testvére (pirospozsgás, mosolygós), kutyája és biciklije, a normális gyereknek volt igazi családja. Szóval megálltak előttem annak a másik világnak a küldöttei, és megkérdezték, hogy nem adnám-e el nekik a krétáimat. Tudták, hogy ki vagyok, mindenki tudta, ki vagyok, hiába mentem jó messzire a lépcsőházunktól. Jobban örültem volna, ha elvernek, és elveszik a krétáimat, de ők nem adták meg nekem ezt a felszabadító lehetőséget. Megrántottam a vállam. Egy idő óta nem ragaszkodtam semmihez. Szép, csillogó pénzérméket kaptam a krétákért cserébe. Kiraktam őket magam elé a betonra, aztán csak bámultam rájuk.
Azon a napon újra megtanultam játszani.
Ma is felelevenítettem ezt a szórakozásomat.
Elmondom, hogyan játszottam az érmékkel, rém egyszerű.
A húszas, az ötös és az egyes érme aranyszínű, az ötvenes, a tízes és a kettes ezüst. (Azóta az egy- és kétforintost bevonták, de én eltettem emlékbe néhányat.) Fogod őket, berakod a pénztárcád mélyére, aztán jól megrázod, és húzol. Fontos, hogy ne csalj! Ha csalsz, úgy nem az igazi, akkor elmarad az izgalom. Négyszer húzhatsz, nincs ráadás.
Ha kihúztam az ötvenest, a húszast, az ötöst és az egyest, akkor mindig elszomorodtam. Ez volt az egyik legrosszabb kombináció. Ennél már csak az volt szerencsétlenebb, amikor kihúztam a húszast, az ötöst, a kettest és az egyest, de az ötvenes, tízes, kettes, egyes sem tett boldoggá. Az ötvenes, tízes, ötös, egyes meg folyton megnevettetett, mert annyira abszurdnak tűnt az a két nagy ezüst érme egymás mellett. A legideálisabb kirakás ez volt: húszas, tízes, ötös, egyes.
No, van olyan, aki már érti a játék lényegét? Senki? (Nem csodálom. J)
A legnagyobb érme mindig apa, a legkisebb pedig Marci. A nyertes húzás: egy aranyszínű apa, egy aranyszínű Marci, egy aranyszínű én, és egy ezüst anya (20-10-5-1). Ez volt a valóság. Ez jelképezte az összetartozásunkat. Nem szerettem, amikor egyedül Marci volt más színű (50-10-2-1), vagy én (50-10-5-2), vagy apa (50-20-5-1), attól is megijedtem, amikor én és anya ugyanolyan színben pompáztunk (20-10-2-1), mert én soha nem akarok olyanná válni, mint anya.
Nem egy bonyolult játék, mégis képes voltam órákig elbabrálni az érmékkel.
Elég hamar meguntam az üldögélést. Szörnyű, hogy mostanság a búbánatban sem lelek örömöt. Egyfolytában eszembe jutott Marci kalandja a pornó magazinnal, és ettől rám tört a röhöghetnék. Most először nem volt kedvem anyára gondolni anya napján. Körbesétáltam a háztömbünket, mintha azt reméltem volna, hogy valahol rábukkanok a gyerekkori lábnyomaimra, de semmire sem találtam rá, semmi nem volt már olyan, mint régen.
Odajött hozzám egy csaj, hogy tüzet kérjen. Adtam neki, közben azt találgattam, emlékszik-e rám, vajon itt lakott-e már akkor is, amikor suli után a járdaszegélyen üldögéltem, és ha igen, akkor miért nem ült mellém.
Amikor Áron elhagyott (valahogy ez a szó kívánkozik a szövegkörnyezetbe), azt hittem, ő is olyan, mint anya. Apa egyszer azt mondta, hogy aki el akar menni, azt el kell engedni. Egyetértek vele, de egy kis kiegészítéssel élnék: Aki vissza akar jönni, azt vissza kell fogadni.
Miután megtettem ezt a bölcs megállapítást, semmi keresnivalóm nem volt már a múltamban. Van nekem egy egész elviselhető jelenem, azzal kell törődnöm.
Délre értem haza. Olyan jóízűen ettem meg az ebédet, mint még soha, az sem zavart, hogy a krumplipüré kissé odaégett a lábos aljához. Én aztán tudom, hogy az életben semmi nem lehet tökéletes.
Most itt ülök a gépnél, és gyártom ezt a bejegyzést. Szeretném, ha apa is túl tudna jutni a történteken. Szeretném, ha soha többé nem tartanánk meg anya napját.
…
Délután elmentem Marciért. Áron ott ült mellette a suli lépcsőjén. Nagyon bele voltak merülve valamibe. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Tökmag olyan kölyök lenne, mint a többi, de csak egy pillanatra, mert aztán Áron észrevett és felém intett. Marci nem nézett rám, a kezében tartott térképen rögzült a tekintete.
– Pletykálnak rólunk – közölte Áron vigyorogva.
– Nocsak, szájára vett minket a közérdeklődés? És ugyan mi okból?
– Azt hiszik, hogy a szeretőm vagy.
Nem botránkoztatott meg a tinédzserek elszabadult fantáziája, mert már az jó hír volt, hogy a látszat ellenére még van nekik. (Amióta készen kapják a virtuális valóságot, egyre többen felejtenek el álmodozni.)
– És Marci ki? A szerelemgyerekünk?
– Ne tréfálj! – szólt rám Áron, és én már megint nem értettem, mi játszódik le benne.
– Miért ne tréfáljak, ha ők tréfálhatnak?
Nem felelt és hazáig duzzogott. Csak akkor szólalt meg, amikor már a házuknál jártunk.
– Nem jöttök át egy kicsit? – kérdezte.
Átmentünk.
Áronék lakása olyan, mint Lilliput, majdnem minden bútor Törpillára van méretezve. A polcok derékmagasságban futnak körbe a falakon, a kanapé kényelmetlenül alacsony, a kilincseket ágyéktájon kell keresni. Vicces. Egyedül Áron szobájában normális méretű minden. Amíg gyerekek voltunk, ez fel sem tűnt. A gyerekek különben is hajlamosak még a csodát is természetesnek venni.
Marcit édeskettesben hagytuk egy világatlasszal, mi meg Áronnal átvonultunk a nappaliba két üveg sör társaságában.
Még mindig hallgatag volt. Az utóbbi hetekben fogyott egy kicsit, de jól áll neki, még nagyobbnak tűnnek a szemei a hosszú szempillák alatt.
– Ezer éve nem voltunk így kettesben nálam – jegyezte meg.
– Így? Én nem emlékszem, hogy valaha is alkoholizáltunk volna együtt.
– Direkt vagy ma ilyen undok?
Nem akartam bevallani neki, hogy talán igen, inkább a sörre koncentráltam, de a kesernyés íz nem kötötte le sokáig az érdeklődésemet. A tekintetem néha átvándorolt Áronra. Figyeltem a mozdulatait. Megfigyeltem, ahogy az üveget fogta, ahogy a szájához emelte. Figyeltem a lélegzetvételét. Észrevettem a farmere divatos redőit a combján, a hullámokat a hajában.
– Ha sokáig bámulsz rám, akkor félre fogom érteni – figyelmeztetett.
– Nincs bennem hátsó szándék – mentegetőztem, mire felkacagott.
– Ez sajnálatos, mármint az, hogy nincs benned hátsó szándék – incselkedett.
– Egyfolytában csak a szexen jár az eszed?
– Miért, neked nem?
Ráhagytam, mert végül is majdnem igaza volt. Nyomta a tököm a pénztárcám, ezért előbányásztam a zsebemből, és ha már elöl volt, kiraktam magam elé a családomat (három kombinációban). Áron lélegzetvisszafojtva leste, mit csinálok. Amikor készen voltam, megmozdult. Közelebb húzódott hozzám, hogy elérje az érméket. Kivette a sorból az ötvenest és az egyest, majd egymás mellé igazította őket.
– Anya és én – mondta vidám mosollyal az ajkain.
Nem tudom, mi ütött belém, de valami ütött az biztos, és méghozzá olyan nagyot ütött, hogy elvesztettem tőle a józan eszemet. Fogalmam sincs, miért szült bennem vágyat az a tény, hogy Áron ért engem. Talán úgy éreztem, ha csak mondom, az nem elég, meg is kellett mutatnom a hálámat és a szeretetemet.
Áron meglepődött. Annyira meglepődött, hogy először nem is csókolt vissza. Puha ajkai egyre feszesebbek lettek, ahogy megteltek vérrel. Izgató volt érezni a teste melegét. Szempillái hozzáértek az arcomhoz. Lassan felocsúdott a döbbenetből, és a nyakamra siklott a keze. Máshogyan csókolt, mint akkor éjjel. Gyöngéden, de magabiztosan, egy halvány tartózkodással, de ez a visszafogottság hamarosan átcsapott mohóságba, amikor meggyőzte magát róla, hogy komolyan gondolom ezt a pillanatot. Még soha senkitől nem kaptam ilyen csókot. A nők nem így csókolnak. Nem tudom megfogalmazni, mi a különbség, de az biztos, hogy óriási. Egyszerre használta a nyelvét és az ajkait. A legfelszínesebb csóknál is éreztem a nyelve nedves érintését. Megpróbáltam utánozni, és ez a próbálkozás azt eredményezte, hogy még az a maradék józan eszem is elkószált, ami addig tartotta a pórázt. Rászabadultunk egymásra. Nem tudok jobb szót. Ilyen hévvel veti magát a hullámok közé az, aki először látja a tengert, ilyen lendülettel szalad a béna, aki újra megtanult járni, így vedeli a vizet az, aki már majdnem szomjan halt. Fájt a szám a fogaitól, ő meg néha úgy vett levegőt, mint aki fuldoklik. Ha kifogytam a szuszból, a nyakát kezdtem el szívni, csókolni, de a szája újra meg újra visszakéredzkedett a számra. Csak a tarkómat és hajamat merte megérinteni, mert félt, hogy megint úgy jár, mint az első csókunkkor. Én voltam a bátrabb (vagy csak nekem volt kevesebb veszítenivalóm). A mellkasára csúsztattam a kezem, onnan a csípőjére, és közelebb húztam magamhoz. Átvetette a combomon a lábát, majd felemelkedett a sarkairól. Felém magasodott, ezért kénytelen voltam hátra hajtani a fejem, hogy tovább csókolhassam. Éreztem, ahogy a nyála átfolyik a számba, izgató volt, nem zavart (pedig néha undorodom az ilyesmitől). Nyeltem egy nagyot. Áron nem hagyott időt, hogy feldolgozzam ezt az új élményt, a nyelve makacsul tört utat a számban. Egy tizedmásodpercre eltöprengtem, vajon csak a gégémet célozta-e be, vagy meg sem fog állni a gyomorszájamig. Az életben maradási reflexem adott parancsot a kezemnek az érintésre. Ösztönből cselekedtem, csak azt tettem, amire én is vágytam. Nem volt könnyű rámarkolni a farmer durva szövetére úgy, hogy élvezetet is okozzak vele, de a jelek szerint sikerült. Áron eltépte magát a számtól, és felnyögött. Sosem fogom elfelejteni azt a hangot, amely elhagyta a torkát. Valahonnan egészen mélyről jött, nem a hangszálaiból, nem a testéből, hanem a lelkéből. Hátravágta magát a szőnyegen, karjait a feje fölé emelte, csípője csinos árkádot formázott a combja és a háta között. Nem hittem, hogy egy férfi ilyen érzéki lehet. Fölé hajoltam, mert látni akartam az arca minden rezdülését. Ő lehunyta a szemét, ujjai még mindig makacsul nem értek hozzám, a haja barna fürtjei közé menekültek. Piros ajkai közül kívánatosan villantak elő fehér fogai. Nem kellett sokáig simogatnom, elég volt neki a tudat, hogy ezt én teszem vele, és már el is ment. Még az orgazmus hullámain hánykolódva is megőrizte a szépségét, arca nem torzult grimaszba, a zihálása nem vált reketté. Gyönyörű volt, szebb, mint valaha. Muszáj volt újra megcsókolnom. Ekkor végre hozzám mert érni. Rám fonódtak a karjai és a combjai. A csípője megmozdult alattam.
Nem tudom, mi történt volna még, ha nem jelenik meg Marci a küszöbön. Arról majd később elmélkedem, hogy vajon mióta álhatott ott, mert az agyam egyelőre csak egy fatális hibával képes foglalkozni.
Áron nem kommentálta a dolgot. Szó nélkül kivonult a fürdőszobába, rám hagyva Tökmagot meg a magyarázkodást.
Ültem, lihegtem, megpróbáltam feldolgozni a történteket. Marci mellém telepedett, és rögtön kiszúrta az érméket, amiket szanaszét rúgtunk magunk körül a vad smárolás közepette. Először szín szerint rakta őket egymás mellé, utána a méretükre koncentrált. Én meg csak ültem, homlokomat a térdemnek támasztva, arra várva, hogy a testem tudomásul vegye a szomorú igazságot: A kielégülés jelenleg nem elérhető.
Törpilla érkezése megakadályozott abban, hogy bármit is mondjak Áronnak. Szerencsém volt, mert nem tudtam volna mit mondani. Láttam rajta, hogy fél. Megijedt tőlem, magától, a helyzettől. Ezek után aligha járhatjuk tovább az egy-lépést-előre-kettőt-hátra táncot. Úgy foguk tenni, mintha semmi nem történt volna, de közben buzgón lessük majd a szempillarebbenéseink rejtett üzeneteit.
Összegezve ezt a napot:
Ma magam mögött hagytam anyát és a múltam egy jókora darabját, aztán átléptem egy határvonalat, és bemasíroztam Áron életébe.
Ismeretlen tájra tévedtem. Félek egy kicsit, de az ég kék, a fű zöld, Áron élvezete pedig csodaszép.