Hetedik rész
– Álomszuszék, ébredj!
Pascal kilesett a szempillái alól. Pillantása éppen Monique szoknya alól csábosan elővillanó térdére esett. Megérintette a mutatóujjával. Szívecskét rajzolt rá.
– Csiklandozol – nevetett Monique.
Pascal észrevette a szoba sarkában a bőröndöt, ezért tovább rajzolt.
– Ez mi? – kíváncsiskodott a felesége. – Egy betű? Egy N betű! Egy E, egy M, megint egy E, újra egy N, egy J… Nahát, csak nem egy E?! Végül egy… L. Megint kezded?
– Egy hét ide vagy oda, nem mindegy? – nyafogta Pascal. – Különben is az ilyesmit együtt szokás elmondani.
– Apának holnap van a születésnapja – emlékeztette Monique.
– Na és! Jövő héten is megünnepelhetjük, amikor végzek a melóval. Mondtad nekik, hogy ez az első fontos fotózásom? Miért nézel így? – Pascal felült, hogy belebújhasson a nő ölelésébe. – Direkt csinálták, igaz?
– Dehogyis!
– Dehogynem! Azt hiszik, hogy a hátadon másztam fel.
– Mit számít, mit hisznek?
– Számít, mert ha nem számítana, akkor megtarthatnák azt a tetves szülinapot egy héttel később, és akkor együtt adhatnánk át az ajándékot – érvelt Pascal.
– Az ajándékátadás még odébb lesz – cirógatta meg a homlokát Monique. – Ne légy már ilyen morcos! Mit kérsz reggelire?
– Téged.
Pascal a teaforraló csöngetésére riadt. Kitántorgott az emlékeiből, és a konyhaszekrényhez lépett, hogy teafiltert válasszon. A polcokon rakásban álltak a teásdobozok. Még Monique vette őket. Pascal eltöprengett, hogy megnézze-e a dátumot rajtuk, de végül bevállalta a kockázatot, mert az még nem káros az egészségre, ha valami elvesztette a minőségét. Monique halála óta az ő élete is elvesztette a minőségét, de ettől még ugyanúgy pumpálta a vért a szíve, és lélegzett a tüdeje, sőt az elmúlt éjjel történtek azt is bebizonyították, hogy nemcsak életben maradni képes, hanem még élvezni is tudja az életet.
Miközben a teát kortyolta, felidézte Laurent arcát. Nem volt nehéz dolga, mert egy ideje a fiú arca tükröződött minden ablakban, és minden árnyékból az ő szépsége rajzolódott ki. Jól ismerte már. De volt egy másik arc, amelynek a titkáról csak most szerzett tudomást.
Pascal fogta a mobilját, és elkészítette élete első magányos szelfijét. Aztán csak nézte az arcát a készülék képernyőjén. Nem tudta, mit gondoljon róla. Kíváncsi is volt rá, de félt is tőle.
– Kezdjük azzal a ténnyel, hogy nem vagyok buzi – jelentette ki Laurent.
A Jézus szobor átszellemült mosollyal bámult rá az éjjeliszekrényről.
– Én nem hiszek benned – folytatta a fiú –, de attól még te hihetsz bennem. Nagyi azt mondta, hogy te meghallgatsz mindenkit, hát ezért pofázok most én is neked. Téged is tőle kaptalak. Na, várj! Dobjuk fel egy kicsit a hangulatot. Bemutatom Bobot. Ő aztán tudta, mi az élet. Te is jobban tetted volna, ha dalokat írsz, ahelyett, hogy keresztre feszítteted magad. Szép gesztus volt, nem tagadom, de ugye tudod, hogy a világ még nincs megváltva? Csak szét kell nézni benne, és rögtön rájössz. Oké, nem csesztetlek, mert azt akarom, hogy meghallgass, és a segítséged sem ártana. Ne nézz így rám! Vannak helyzetek, amelyekben még egy hitetlen is megtér.
Laurent elindította a CD lejátszót. Zene kúszott bele a csendbe.
– Jézus, ez itt Bob Marley. Bob, ez itt Jézus Krisztus. És most kezdődhet a buli. Get up, Stand up, jöhet? Vagy inkább ne basszuk fel rögtön az elején apádat? – Laurent számot váltott. – Oké… Akkor ez: I’m hurting inside. Hát ez az! Miért fáj ilyen rohadtul? – Lehunyta a szemét, dülöngélt kicsit a ritmusra, majd leroskadt az ágyra. – Ez nem vonzalom, nem is vágy. Mondjuk, azt meg kell hagyni, hogy jól csókol, bár egy kicsit szúr a borostája. Talán én is éppen úgy vágyom a gyöngédségre, mint ő. Ennyi az egész. Nem fantáziálok róla, nem kívánom. De… Hiányzik, ha nincs a közelemben. A tekintete hiányzik a legjobban. Tudod, amikor elgondolkodik, akkor mindig megjelenik egy kis ránc a homlokán a két szemöldöke között. És hallottad, miket mondott nekem? Miért mond ilyeneket? Miért szeretem, ha nem vagyok buzi? – Laurent a szoborra tekintett, de az nem óhajtott válaszolni a kérdéseire. – Hallgatsz. Pedig nagy biznisz lenne, ha megszólalnál. Az egyház busásan megfizeti a csodákat.
– Összegyűrted a szoknyámat – sopánkodott Monique. – Most öltözhetek át.
– Így is csinos vagy – jegyezte meg Pascal bűnbánóan. – Csak azt a foltot kellene eltüntetni onnan.
– Hát ez meg mikor került rá?
– Gyanítom, amikor lepattantál a nyeregből.
– Rémes vagy – pirult el Monique. – Kelj már fel, még lekésem miattad a repülőt!
Amíg a felesége öltözködött, Pascal kent magának egy lekváros kenyeret és lefőzött két csésze kávét. Még nem szokta meg az új, kertvárosi házat. Hiányzott neki a másik, kicsi házacska az egyetlen szobájával, amelyben Monique mindig szem előtt volt.
– Mit szólsz? – perdült elé a felesége egy virágokkal díszített, lenge nyári ruhában.
– Ronda – fintorgott Pascal.
– Te vetted.
– Azért ronda, mert ebben látlak utoljára.
– Utoljára?! – nevetett Monique.
Pascal felkapta a fejét. Vajon tényleg elhangzott ez a beszélgetés, vagy csak gonosz játékot űz vele az emlékezete? Megpróbált az aznapi fotózás terveire koncentrálni, de tele lett a feje sok-sok utoljárával.
Elmúlt dél, és Laurent még egyetlen üzenetet sem küldött, még egy smiley-t sem. Azt mondta az este, hogy figyeljen, de aztán nem árulta el, mire kellene figyelnie, ezért Pascal mindenre odafigyelt… a csendre is… ami kezdett túl hosszúra nyúlni.
Megcsörgette a fiú számát.
– Mizu? – csilingelte Laurent hangja.
– Semmi… Csak… Gondoltam… – dadogta Pascal. Ennyire futotta az ékesszólásából, pedig azt akarta megkérdezni, hogy Laurent mikor vesztette el a szívét. Mert hát mindenki szívvel születik, csak vannak, akik útközben elhagyják valahol, vagy valaki ellopja tőlük.
– Aha. Értem. Mit csinálsz?
– Átnézem a fotózás tervét. Te?
– Beszélgetek Jézussal, de elég egyoldalú a társalgás – árulta el őszintén Laurent. A vonal másik végén Pascal hallgatott. – Nem téptem be. Még nagyanyámtól kaptam egy gipsz Jézus szobrot, azzal trécselek.
– Miről?
– Feltettem neki néhány kérdést, hátha tud rá válaszolni. Szerinted van, akinek válaszol?
– Fogalmam sincs, én sosem kérdeztem tőle semmit.
Most Laurent-on volt a hallgatás sora, de kezdett túl ciki lenni a csend, ezért meg kellett szólalnia.
– Van dolgod a fotózás előtt? – tette fel a kérdést.
– Nincs.
– Klassz. Akkor gyere értem, mert nincs kedvem tömegközlekedni, taxira meg sajnálom a pénzt, és…
– Mi ez a hang? – szakította félbe Pascal.
– Figyu, ez nem kóser. Szellemeket látsz, hangokat hallasz. Mi van, ha meg vagy szállva? Lehet hitelkártyával ördögűzőt venni?
Pascal elmosolyodott. Kezdte otthonosan érezni magát Laurent humorában, úgy úszkált benne, mint Dagobert bácsi az aranyban.
– Hitelkártyára van szükséged? – tudakolta meg.
– Lebuktam. Most elvesztettem a hitelem előtted? Amúgy szerintem Marley-t hallod. Itt gajdol mögöttem. Ismered?
– Persze hogy ismerem! Minek nézel te engem? Igaz, hogy csak egyetlen emberrel szexeltem egész eddigi életemben, de attól még ismerem Bob Marley-t.
Pascal monológja alatt Laurent eltöprengett. Vajon a férfi miért az ember szót használta és nem a nő-t, és vajon az szexnek számít-e, amit elmúlt éjjel csináltak? Arra jutott, hogy nézőpont kérdése. Az ő nézőpontjából az volt, de úgy tűnt, Pascaléból nem. Kellemetlen az ilyen nézetkülönbség – állapította meg.
– Oké, akkor leszögezhetjük, hogy ismered Bobot, de engem az érdekel, leszel-e ma a sofőröm.
Pascalban újabb emlék villant fel.
– Kiviszlek a reptérre.
– Dehogy viszel! Rögtön itt van értem a taxi – tiltakozott Monique. – Egy topmodell talán megengedheti magának, hogy késsen, de egy fotós nem, főleg ha ez az első megbízása a Vogue-nál. Büszke vagyok rád. Na, mi ez a fancsali pofa? Nem áll jól a búbánat.
– Szabad neked egyáltalán repülni? – próbálkozott Pascal kitartóan.
– Néha nagyon idegesítő tudsz lenni – szögezte le Monique bosszúsan.
Éles füttyszó harsogott bele a fülébe, mire majdnem elejtette ijedtében a telefont.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Fütyültem – felelte Laurent. – Először a nevedet ismételgettem, utána hallóztam, végül meguntam, hogy hiába jár a szám, és drasztikusabb eszközhöz folyamodtam. Üdvözlöm a dobhártyádat. Remélem, nem komolyak a sérülései. Most jössz, vagy nem jössz értem?
– Oké, mindjárt indulok.
– Mindjárt? A fotózás délután háromkor kezdődik. Halló? Hé!
Pascal már nem volt vonalban.
– Fasza – konstatálta Laurent a szituációt, aztán nekikezdett a rendrakásnak.
Pascalnak határozott elképzelése volt arról, hogy milyennek kell lennie egy otthonnak. Vagyis arról, milyennek kellene lennie. Gyerekkorában képzeletben átfestette a szobája falait, virágokkal ültette tele a műgyepet, az ablakpárkányokba muskátlis cserepeket rakott, a hallban lecserélte a szőnyeget, az ebédlőben a bútorokat, a nappaliban a szüleit. Tizennégy éves korára profi lakberendező lett.
Laurent egy belvárosi ház legfelső emeletén lakott egy luxuslakásban, amelynek nagy panorámaablakai a turisztikai könyvekben látható, álomszépre fényképezett Párizsra néztek. Amikor belépett, Pascalnak az volt a benyomása, hogy a fiú éppen költözködik, vagy ki vagy be. A falak hófehérre voltak festve, a kevéske modern bútor körül dobozok sorakoztak. Nem otthon volt, csak egy lakás, valamiféle átmeneti szálló. Egyedül a padlószőnyeg diszkrét lilája vitt egy kis színt a fekete-fehér ridegségbe.
– Hogy tetszik? – kérdezte Laurent.
Pascalnak nem volt szíve megmondani az igazat.
– Bájos – hazudta.
– Bájos?! – nézett körül a fiú kételkedve. – Ja, lehet. Kérsz inni valamit? Sör? Bor? Whisky? Narancslé? Víz? Tejecske? Teácska?
– Whisky jó lesz.
– Oké, tedd le magad addig! Ha nem csíped a babzsákot, ülj az ágyra.
– Vehetnél egy kanapét – javasolta Pascal.
– Én megvagyok nélküle, de ha kanapén szeretnél üldögélni, nyugodtan szerezhetsz nekem egyet – vigyorgott rá a fiú. – A vendégeimmel többnyire az ágyban múlatjuk az időt.
Pascal figyelte Laurent alakját: kopott farmert és egy kinyúlt, fehér pólót viselt. Ahogy pohárért nyúlt a konyhaszekrénybe, karja abnormálisan hosszúnak és vékonynak tűnt, de Pascal emlékezett rá, hogy ez a csontos test milyen puha, érzéki tud lenni, amikor ölel.
A nagy franciaágy, amelyre letelepedett, szépen be volt vetve, egyetlen gyűrődés sem merészkedett a takaró selymére. Zavarba hozta ez a rend, amely elfedte Laurent éjszakáinak vad szenvedélyességét. Felállt, hogy inkább megküzdjön egy babzsákfotellel.
– Parancsolj! – nyújtotta át a fiú az italt, majd leült Pascal mellé a szőnyegre. Fekete haja kócosan csigázta körbe arcát. A póló mély kivágásából elővillant hófehér bőre. – Keveset vagyok itthon – magyarázta, mert érezte, hogy az az iménti bájos jelző nem volt teljesen őszinte. – Ha vége a divathétnek, Olaszországba megyek egy fotózásra, és még egy tengeren túli meló is sejlik a láthatáron. Neked mi a következő projekted?
– Armani kollekció. – Pascal tett egy kísérletet a lábai kinyújtóztatására, mire kicsúszott alóla a babzsák.
– Néha olyan vagy, mint az Esőember – kuncogott Laurent.
– Csak zavarban vagyok.
– A kocsiban történtek miatt?
– Nem. Azért, mert itt vagyok a lakásodban.
Laurent beletúrt a hajába, mielőtt kimondott volna néhányat abból a sok-sok gondolatból, amik hirtelenjében nyüzsögni kezdtek a fejében.
– Nem voltál zavarban, amikor átdugtad a nyelved a számba, de a piálás kettesben már zavarba hoz.
– Igen – bólintott a férfi. – Csók közben nem kell sem gondolkodni, sem beszélni, de te most itt ülsz velem szemben, és ki tudja, mit gondolsz a tegnap éjszakáról.
Laurent fészkelődött egy kicsit a szőnyegen. Kinyújtotta, majd törökülésbe gubancolta hosszú lábait. Nem akarta folytatni ezt a beszélgetést, mert ha folytatják, akkor valaminek vége szakad majd. Szerette a homályt. Szerette volna még tovább lebegtetni azt a valamit, ami Pascal és közte kialakult.
– Nem kell nagy ügyet csinálni belőle – mondta végül. – Én bárkivel bármikor smárolok, ha úgy tartja kedvem.
– Miért mondasz folyton ilyeneket? – tört ki Pascalból a felháborodás.
– Most kaptam egy elégtelent? A fenébe! Lőttek a kitűnőmnek.
Ahogy Laurent ránézett, Pascalnak az az érzése támadt, hogy még soha nem látta ilyen szépnek, és hogy még soha nem látott ilyen szépséget. Fogta a telefonját, és megörökítette a fiú mosoly nélküli mosolyát.
– Ez lopás! – hívta fel a figyelmét Laurent. – De megbocsátom. Egyszer szexeltem pasival – váltott hirtelen témát. – Eléggé kokszos voltam, így nem emlékszem mindenre. Négyesben csináltuk két csajjal, szóval nem klasszikfullos buzulás volt. És te? Tudom, hogy csak Monique és senki más, de gondolatban sem?
– Nem.
Laurent kinyújtotta a karját. Ujjai begyével megcirógatta Pascal arcát.
– Hiányzik az érintés?
– Igen.
– Félsz?
– Mitől?
– Mondjuk ettől. – Közelebb húzódott a férfihoz. Simogatása a borostájára, majd a nyakára vándorolt.
– Miért félnék ettől? – kérdezte Pascal, és magához ölelte a fiút. Végigfeküdt vele a padlón. Laurent mozdulatlanul pihent a karjai között. Érezte a csontjait, a teste melegét. – Jó így?
Laurent, aki még soha életében nem találkozott igazi gyöngédséggel, nem tudta, mit feleljen. Egy ideig próbált választ találni a kérdésre, de aztán feladta, és inkább érzett. Most először nem az érzékeivel érzett, hanem a szívével.
Pascal karjai kezdtek zsibbadni, de a világért meg nem mozdította volna őket. Laurent a kezdeti némaság után megtalálta a hangját. Annyi mindenről beszélt, hogy lehetetlen volt követni. Nem mondott jelentőségteljes dolgokat, apróságokról fecsegett. Szavai visszhangot vertek Pascal mellkasában.
– Úgy érzem magam, mint egy öleb – vihogta. – Hülyén nézhetek ki rajtad.
– Szerintem jól állsz nekem – vélte Pascal.
– Na jó, ideje véget vetni az idillnek! – sóhajtotta Laurent, és kibújt az ölelésből. Egyszeriben olyan hideg lett a szobában, hogy libabőrös lett tőle. – Ha így folytatjuk, még igazoljuk a pletykát.
– Engem nem zavar a pletyka – jelentette ki büszkén Pascal.
– Én viszont nem szeretném, ha az összes homokos fotós engem akarna megdugni. Ne nevess! Ha híre megy ennek, felálló farkakba botlom majd mindenfelé.
– Nem vagy meleg, én sem vagyok.
– Akkor mi a fényesre szopott faszt csináltunk most egymáson? Mi akart ez lenni, ölelésterápia? – érdeklődte meg Laurent, aki hirtelenjében visszatalált régi önmagához. A konyhapulthoz sétált és felült rá. – Miért jöttél ide?
– Mert arra kértél, hogy jöjjek érted – felelte Pascal nyugodtan, miközben visszamászott a babzsákra.
– Arra kértelek, hogy vigyél el a fotózásra, ami öt óra múlva kezdődik – pontosított Laurent. – Szóval mit akarsz tőlem?
– Amióta találkoztunk, megszoktam, hogy nem vagyok egyedül. A társaságodat akarom.
Laurent tenyerébe temette arcát.
– Jézus Krisztus! – nyögte. – Hülye vagyok én ehhez a mélylélektanhoz.
– Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hozlak.
– Kellemetlen helyzet… Mondtam én! – kesergett Laurent. – Esőember vagy.
– Van söröd?
– Ott van az ágy alatt néhány doboz.
– Az ágy alatt tartod a sört?
– Jó, ha kéznél van.
Pascal benyúlt az ágy alá. Talált egy rongyosra olvasott mangát, egy gyűrött alsógatyát, fél pár zoknit, fél pár tűsarkú cipőt – amelyről a fiú állította, hogy nem az övé –, rúzsnyomos borospoharat, hidratáló krémet, üres óvszeres dobozt, használt zsebkendőket. Miután előszedte Laurent összes ottfelejtett cuccát, a sörre is rábukkant végre. Meleg volt és kicsit állott, de a lelkiállapotának jól esett.
– El kell mondanom valamit, amit még senkinek nem mondtam el – kezdett bele a vallomásba. – Már régóta mesélni akarok neked róla.
– Ugye most nem megint egy mennyire szerettem Monique-ot történet következik? Kezdem unni a tragikus love storydat – nyafogta Laurent, de Pascal nem törődött vele, mert megtapasztalta, hogy a fiúnak nagyon is van szíve. (Miközben a karjai között tartotta, az erős kis szerv hangosan és kitartóan kopogtatott a mellkasán. Ideje volt ajtót nyitnia neki.)
– Nem engedte, hogy kikísérjem a reptérre. Akkor láttam utoljára, amikor beszállt a taxiba. A szülei az esküvőnk után költöztek az Államokba. Ha ők nem költöznek oda…, ha nem a délelőtti gépre vesznek jegyet, vagy ha én nem kapok szerződést a Vogue-tól, akkor Monique még mindig élne.
– Ha én nem szerda este nyolc óra hét perckor viszem le sétálni Ezeregyéjszakát, akkor még mindig vidáman csóválná a farkát – mondta Laurent láblóbázva. – Szép kutya volt. Nem fajtiszta, de nagyon okos. Bár nem annyira okos, ha azt vesszük, hogy gyanútlanul kiszaladt az úttestre. Nem számolt vele, hogy egy vadbarom százhússzal tép majd át a piros lámpán.
– Ezeregyéjszakának hívták a kutyádat?
– Aha, a húgom nevezte el. De ő nem jár vissza kísérteni, az csak Monique heppje. Ez volt az a nagy titok?
– Nem – mosolygott Pascal. – A véletlen kegyetlensége, vagy a fátum mindenkinek eszébe jut, ha ilyen történik vele.
– Hát nekem más jutott eszembe, kevésbé szofisztikált dolgok. Nem tartod gáznak, hogy egy kutyáról beszélek, miközben te a feleségedről?
– Nem.
– Megszoktad már a hülyeségem, mi?
– Megszerettem – helyesbített Pascal. Felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Magas volt, izmos. Jól álltak neki a fehér falak.
Laurent újfent megállapította, hogy akár modellkedhetne is.
– Nem gondoltál még rá, hogy a lencse másik oldalára állj? – tudakolta meg.
– Én? – bökött magára a fotós, mint aki nincs tisztában a vonzerejével.
– Esőember! – legyintett Laurent lemondóan. – Akkor most elárulod vagy nem, hogy mit akartál elmondani?
Pascal beleborzolt rövidre vágott, fekete hajába. Ez eddig nem volt szokása. Tett néhány tétova lépést, majd kibökte:
– Monique babát várt, egy kislányt. Négy hónapos terhes volt.
Laurent-t kirázta a hideg. Nézte, ahogy Pascal az ablakhoz sétál és rágyújt egy cigarettára. Most aztán végképp nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania.
Pascal kifújta a füstöt, mielőtt folytatta.
– Senki nem tudott róla. Babonából meg akartuk várni a negyedik hónapot a bejelentéssel. Monique halála után meg már nem volt értelme elmondani.
– Mi lett volna a neve?
Pascal meglepetten fordult a fiú felé.
– Alice – felelte.
– Alice Csodaországban – mosolygott szomorúan Laurent.
– Megbocsátasz egy pillanatra? Merre találom a mosdót?
– A bejárati ajtótól balra.
Pascal, miután megmosta az arcát, a kád szélére ült.
– Parancsolj! Tea és kétszersült – nyújtotta át Monique-nak a tálcát.
– Terhes vagyok, nem beteg – hívta fel a figyelmét a nő. – Nem kell ágyba hoznod a reggelit.
Pascal mellé heveredett, lecsippentette az egyik pirítós sarkát.
– De kell – jelentette ki. Óvatosan Monique hasára hajtotta a fejét, és fülelt. – Vajon hall minket?
– Hát, ha tegnap este hallott minket, akkor felvilágosult gyerek lesz – tréfált a felesége.
Pascal vele nevetett.
– Milyen jó lehet most neki – simogatta meg Monique hasát a hálóing alatt.
– Jó bennem lenni, igaz? – kacsintott rá a nő.
– Mintha Csodaországban lennék.
– Jó ötlet.
– Micsoda?
– Legyen Alice a neve. Mit szólsz hozzá? Tetszik?
Halk kopogás állta útját az emlékek árjának.
– Jól vagy? – kérdezte Laurent.
– Persze.
– Bemehetek? Ugye nem a WC-n ülsz?
– A kád szélén.
Laurent belépett. Toporgott kicsit, aztán letelepedett a férfi mellé.
– Nem tudom, mit kellene mondanom. Szarul érzem magam. Ismételgethetnék közhelyeket, de én még olyanokat sem tudok. Sőt, még most sem a tragédiád jár a fejemben és hogy hogyan élted túl, hanem az a kérdés, hogy miért csókoltál meg tegnap éjjel.
– Mert meg akartalak csókolni – felelte Pascal.
– De miért akartál? Mi vagyok én neked? Fájdalomcsillapító?
– Az életben többé-kevésbé minden fájdalomcsillapító – érvelt Pascal. – Úgy, mint a drogok, meg a bulik.
– Ha most a lelkem elemezgetése következik, behúzok egyet – fenyegette meg Laurent. – Korog a gyomron. Kajálni kéne valamit fotózás előtt.
– Jó ötlet. Mi van a hűtődben?
– Az égvilágon semmi a pián kívül. A lejárt joghurtot tegnap kidobtam.
Az ázsiai étterem gőzfelhőbe burkolózva szuszogta körbe az asztaloknál üldögélő vendégeket.
– Ez most komoly? – Laurent félretolta maga elől a pho leves fűszeresen illatozó maradékát, és a tablet fölé hajolt. – A te ötleted volt?
Pascal lenyelte az utolsó falat marhahúsos mandut, mielőtt felelt volna.
– A koncepció nem, de a megvalósítás igen.
– És a paróka?
– Azt Sophie-nak köszönheted.
Laurent felnézett a mennyezetre, ahol hatalmas origami darvak szárnyaltak vékony damilszálakon.
– Nem tetszenek a pózok – mutatott a vázlatokra.
– Azokon változtathatunk, attól függően, hogy áll majd rajtad a kollekció.
– Jó volt a szex Monique-kal?
– Tessék? – kapta fel a fejét döbbenten Pascal.
Laurent vett egy mély lélegzetet, közben a füle mögé igazította arcába hulló, göndör fürtjeit.
– Arra vagyok kíváncsi…
– Hallottam, mire – vágott a szavába Pascal attól tartva, hogy a fiú képes és megismétli a kérdést.
– Akkor minek játszod a süketet? Ha csak ő volt, akkor nincs összehasonlítási alapod. És ha nincs ilyen összehasonlítási izéd, akkor nem állíthatod minden kétséget kizáróan, hogy világklasszis volt a csaj.
Pascal dermedten bámult Laurent-ra. Az ablakrésen befújó alattomos huzat összekócolta homlokán a hajszálakat, és előbukkant az a kis ránc, amit a fiú annyira szeretett.
– Ez most komoly? – kérdezte pirulva.
– Aha. A pózokról jutott eszembe. Melyik volt a kedvenced?
– Elment az eszed?
– Nekem? Te beszélgetsz egy szellemmel. Emlékezni akarsz a feleségedre, vagy nem? Hát akkor emlékezz arra, ami szép volt, arra, hogy volt. Mert nekem nem volt. Oké, elveszítetted, de én meg sem találtam. Nem mintha érdekelne a szerelem, csak kell az ellenpélda az ilyen bölcselkedésekbe. Szóval… Csak azt akarom mondani, hogy mázlista hapsi vagy. Most szar, de amúgy mindened megvan, a tehetséged, a sármod, tehát még lehet minden klassz… újra. Hány éves is vagy? Huszonkilenc, ugye? Előtted az élet. No, de hol is tartottunk? Ja, a parókánál. Utálatos viselet. Beleizzad a fejem.
Pascal megvakarta a borostáját. Nagy küzdelmébe került, hogy elfojtson egy kitörni készülő mosolyt. Pont ezt a pofátlan és meggondolatlan őszinteséget szerette Laurent-ban a legjobban.
– Lesz paróka és punktum! – csapott az asztalra.
Az étterem ajtajában megérintette a fiú karját.
– Ha azzal csinálod, akit szeretsz akkor világklasszis az illető – árulta el.
– Ámen – bólintott rá Laurent, és elhúzódott az érintés elől.
Késésben volt. Ennek a ténynek nem volt nagy jelentősége, mert Pascal türelmesen várt rá odalent a kocsiban, de azért zavarta egy picit a lelkiismeretét.
– Ezt a faszfejet! – dohogta magában, miközben felszedte az üres sörösdobozokat a szőnyegről, a tűsarkú cipőt meg visszadugta az ágy alá. – Kurvára unlak már! Hallod? Monique így, Monique úgy. A belem kifordul. – Fogta a hátizsákját, és beledobta a Vagabond első kötetét, majd folytatta magányos monológját. – Szerettél. Már elszeretted azt a szerelemet, amit csak egyszer lehet érezni. És még fel is csináltad a csajt! El kellene, hogy küldjelek a picsába. Szó szerint. Bassza meg!
Ahogy vállára rántotta a táskát, lesodorta az éjjeliszekrényről a Jézus szobrot, ami az ágy támlájának ütközve, nagy csattanással kettétört. Gipszszilánkok repültek szerteszét, az egyik felsebezte a kezét. A vágásból vörös vércsepp hullott a szőnyegpadlóra és elveszett a lila bolyhok tengerében. Laurent megpiszkálta a lábujjával a foltot. Pascal telefonja éppen mellette feküdt. Amikor felemelte, a képernyő fényesen villódzva kelt életre, és leleplezte gazdája titkát. Nem kellett kutakodnia, a fényképeivel volt tele a készülék memóriája. Némelyik profi munka volt, de a többsége titokban, sietve megörökített pillanat. Pascal is pont olyan furfangos paparazzi volt, mint ő. Vagy súlyos foglalkozási ártalomban szenvedett, vagy valami megszállottságban, de még az is lehet, hogy szerelemben.
– Memóriája… – mosolyodott el Laurent. – Hát, már rólam is vannak emlékei... – Az összetört Megváltóra tekintett, aztán megrázta a fejét. – Na, nem! Azért ott még nem tartok, hogy ebben a te művedet lássam. A táskának köszönhetem és a bénázásomnak, no meg annak, hogy az az idióta itt felejtette ezt a szart.
Már majdnem bezárta az albumot, amikor tekintete egy különös fotóra tévedt.
Pascal rejtélyes szelfije magabiztos, huncut mosolyt rajzolt Laurent arcára.
Pascal az órájára pillantott, majd dobolni kezdett a volánon. Nem messze tőle egy busz parkolt. Utasteréből úgy özönlöttek ki a turisták, mint méhek a méhkasból. Irigyelte őket, mert ők csak látogatóba érkeztek oda, ahol ő otthon volt. A vendégnek mindig könnyebb a dolga a házigazdánál.
Minden utca, minden macskakő Monique-ra emlékeztette. Miért is jártak együtt annyi utcán?! Miért barangolták be az egész várost?! Még jó, hogy világjárásra nem futotta a fizetésükből.
Tovább dobolta a ritmust. Régen hallott dallam csendült fel a fülében, egy sanzon szövegét kezdte dúdolni magában.
Telnek-múlnak a percek, lassan órák lesznek, ólomszürke napok.
Ráeszmélek, hiába tűnnek el a tegnapok.
Még mindig járok, még mindig én, még mindig ugyanott.
Kopott-szakadt levelek hullnak a fákról. Az égen tavaszi nap ragyog.
Lélegzek és látok, és várlak a múltban, de te nem vagy ott.
Telnek-múlnak a hónapok, érted kiáltanak az évszakok.
Folyton útra kelek, megyek… De hová, ha te nem vagy ott?
Egyre csak telnek, egyre csak múlnak a napok.
Hiába kémlelem a messzi távolt… Nem vagy ott.
Üres szívvel várok és várok… valakire, aki már rég halott.
– Bocsesz! – vágódott be a kocsiba Laurent. – Indulhatunk.
– Meg van minden?
– Minden? Hát, a lottó ötös nincsen, de a mobilodat összeszedtem a szőnyegről.
– Kösz! – Pascal elvette és zsebre rakta a készüléket. Nem vette észre a fiú kutató pillantását.
– Mit dúdoltál?
– Dúdoltam? – csodálkozott a férfi.
– Aha. Mindegy, nem érdekes. Indíts, mert ha tovább tökölődünk, tényleg el fogunk késni, ami az én esetemben nem nagy újdonság, de ha te is velem késel, az már szenzációt fog kelteni. – Hatásszünetet tartott, közben bekötötte a biztonsági övet, mert nem akart még egy puklit a homlokára. – Eltörtem a Jézus szobrot.
– Kár érte – szomorkodott Pascal, de látszott rajta, hogy valójában teljesen hidegen hagyja a szobor sorsa. Mással volt elfoglalva, egy élő műalkotással, aki ott ült mellette.
– Bóvli volt – vonta meg a vállát a műalkotás.
– Ez kurva jól áll! – állapította meg Laurent a tükörképére pillantva.
– Ne mozgasd a fejed! – szólt rá Sophie, aki összevont szemöldökkel koncentrált a fiú hajára, hogy mesterien sikerüljön elrendeznie az igazi tincseket a vendégfürtök hosszú, fekete zuhatagában.
– El kell ismerned, hogy irtó dögös vagyok – lelkendezett tovább Laurent.
– Nem jönnek be a hosszú hajú pasik – kacsintott Sophie a tükörbe.
– Akkor milyen pasik jönnek be?
– A férjem.
– Unalmas. Készülj fel lelkileg, mert előre fogok hajolni a rúzsért.
– Még ne! Most mehetsz… Min röhögsz?
– Semmin. Szóval mehetek? – vihogott tovább Laurent.
– Pasik! Túl sok a rúzs.
– Na, ez is jól jött ki! Hiába, elfajzott ez a divatszakma. – Laurent megnyalta az ajkait, majd csücsörített. – Tökéletes. És még az íze is jó.
Amikor Sophie végre békén hagyta a haját, a stúdió felé sandított. Pascal a lila háttérre eső világítással pepecselt. Fekete farmert és fekete pólót viselt. Ritkán járt feketében, nem kívül hordta a gyászát. Most is csak a véletlen szeszélye eredményezte a szomorú párosítást: Pascal összes színes inge a szennyestartóban gyűrődött.
Laurent tekintete megpihent a férfi karján. Ölelésre vágyott.
Pascalt még soha nem zavarta ennyire, hogy emberek nyüzsögnek körülötte. Általában hidegen hagyta a környezete. A dekoráció nem számított, sem a statiszták, az a valaki volt a fontos, akit mellé festett az élet ecsetje. Laurent többé már nem egy modell volt, hanem valaki más, valaki még egyelőre meghatározhatatlan szereplő az életében, valaki, aki hol borzongatóan közel állt hozzá, hol rémisztően eltávolodott tőle.
A fényképezőgép ütemes kattanásai közé fáradt sóhajok keveredtek. Pascal nem volt elégedett, Laurent pedig kezdte elveszíteni a türelmét. Sophie feszülten figyelte a már elkészült képeket a számítógép monitorján. Lélegzetelállítóan jónak tartotta őket, nem értette, mi a probléma velük.
Pascal fejében kergetőztek a gondolatok. Kerülőutakon eljutottak az első találkozásukig, onnan továbbszökkentek a tökéletes képig, amelyen Laurent olyan nagyon szomorú volt, aztán újra továbbálltak, és felidézték érzékeiben a marihuánás bódulatban váltott szenvedélyes csókokat. Figyelme a fiú száján állapodott meg. A halvány rózsaszín rúzs kívánatosan csillogott az ajkain.
– Nézz fel! – utasította Laurent-t, aki azonnal megértette, mit vár tőle. Mindig tudta, mit vár tőle. – Csak az állad emeld. Így jó!
Laurent ajkai szétnyíltak, és a keskeny résen, a fogai fehérsége mögül, elővillant a nyelve.
Pascal elvette arca elől a fényképezőgépet.
Monique nyári ruhájának selyme megcirógatta a férje karját. Nem a fülébe suttogta, hanem a testébe szórta a szavakat, amelyek forró, zubogó vérfolyókban eljutottak Pascal szívéig:
– Ez a fiú él. Válaszd az életet! Szeresd az életet! Akard az életet! Ő is akar téged.
Laurent egyedül maradt a stúdió öltözőjében. Odakintről behallatszott a távozó asszisztensek és sminkesek búcsúzkodása. Rettentően fáradtnak érezte magát, de ahhoz még volt elég ereje, hogy kirángassa hajából a póttincseket. Úgy lógtak az ujjai között, mint a hínárcsomók, réges-régi nyarakra emlékeztették. Megpróbált gondolkodni, de hasogatni kezdett tőle a feje, ezért inkább azt a dallamot kezdte el dúdolni, amelyet Pascaltól hallott.
Az ajtó csendesen – szinte titokban – nyílt ki és csukódott be mögötte. Megriasztotta az érintés, mert nem számított rá.
– Felejtsd el, amit mondtam! Amit rólunk mondtam… – szólította fel Pascal, és a tarkójára csúsztatta a tenyerét. Mohó csókkal tapadt a fiú szájára.
– Hát nem sokat mondtál – jegyezte meg Laurent.
– Legalább… könnyebb lesz… elfelejteni.
– Pontosan mit abból a kevésből?
– Nem csak a társaságodat akarom…
Laurent hátrált néhány lépést. Egy idegen Pascal állt előtte, akinek vágytól volt homályos a tekintete, és a szavai nem a félénkségtől akadoztak, hanem a szenvedélytől. Még soha nem közeledett így hozzá férfi, ilyen magabiztos, ösztönös elszántsággal.
– Várj! – kérte, de Pascal újra a karjaiba zárta, és az érintése szertefutkosott a testén. – Azt mondtam, várj!
– Nem tudok.
Laurent erre már vehemensebben lépett fel, aminek az lett az eredménye, hogy Pascal nekitántorodott egy ruhaállványnak. Ahogy újra távolabb kerültek egymástól, Laurent-nak volt ideje végre felfogni, hogy mi történik velük. A férfi, aki alig néhány hete lett csak része az életének, és akit valamilyen rejtélyes oknál fogva az életénél is jobban szeretett, vágytól lihegve dőlt az öltöző királykékre festett falának. Azóta várta tudat alatt ezt a pillanatot, amióta megérezte, hogy vonzalmat ébresztett benne. Lassan tett egy lépést felé, mire Pascal kinyitotta a szemét és ránézett.
– Akarsz engem? – hangzott Laurent kérdése.
– Igen.
– Én ezt nem értem. Nem értek semmit, sem téged, sem magamat. Ha nem lennék ilyen buta, talán érteném.
Pascal lendületet vett. Most Laurent vágódott neki a falnak, de őt két erős kar ölelése védte.
– Most bunyózunk, vagy mi? – nevetett a fiú.
– Szeretlek – remegett bele a komoly válasz a fullasztó csendbe.
– Esőember! – mosolygott Pascalra Laurent, aztán megcsókolta.
A lepedő kék selyme úgy hullámzott fátyolos tekintete lőtt, mint az óceán. Az óceán… ami felfalta az életét, ami örökre elnyelte Monique-ot és a lányát. Milyen érdekes – gondolta. – Az óceán megfosztott a boldogságomtól, hogy egy másik, másfajta boldogságot adjon cserébe. Ez az egészen újfajta szenvedély átformálta a lényét, újrarajzolta élete körvonalait. A falaiból hidak lettek, a határaiból végtelenbe nyúló horizontok. Sóhajtva markolta a lepedőóceánt. Teste remegett az eddig ismeretlen, fájdalmas, felszabadító, megrészegítő kéjtől. Laurent haja megcsiklandozta a tarkóját. A fekete fürtök lassan teljesen eltakarták előle a hálószoba fehér falait és az óceán kék hullámait.
Jegyzet: * a vers saját szerzemény :)