Vattacukor - 9. rész
30.
Sarah az íróasztalára könyökölt, és a fejhallgatójában duruzsoló karácsonyi albumot hallgatta. A szabadsága előtti utolsó nap mindig sokkal hosszabbnak tűnt számára, mint a többi munkanap. Az egylégterű irodában magyallal és fenyőágakkal díszítették fel az elválasztókat. A számítógépe fölött lógó fenyőágról diszkréten hulldogáltak a tűlevelek. Sarah azzal mulatta az időt, hogy mutatóujjával az iratrendezők között lapuló kerámia betlehem köré rendezte őket. Nagy kockázatot vállalt a kis dísszel, mert az állami hivatalokba tilos volt vallási jelképeket bevinni. Sarah dacolt a világban egyre terjedő sötétséggel, nem volt hajlandó a fogyasztás és a boldogtalanság dekadens nihilizmusának hódolni. Vitte magával a fényt, amerre csak ment. De ezen az utolsó munkanapon úgy érezte, hogy kezdenek vészesen kifogyni az energiatartalékai. Léát már a hét elején szabadságra küldte a nagynénje, így még az együtt elköltött ebédek is elmaradtak. Sanyarú sors. Sarah gondterhelten felsóhajtott. Megfogta a mobilját, de miután megfogalmazta az üzenetet, elbizonytalanodott. Nem akarta ráerőltetni magát a lányra. Nem akart gyengének tűnni, pedig az volt az igazság, hogy bármennyire is szerette, nehezen viselte a karácsonyt. A szentestéket már évek óta egyedül töltötte. Biztos volt benne, hogy most sem lesz másként, hiszen a szenteste családi ünnep. Hogyan lehetnének együtt anélkül, hogy lelepleznék Léa családja előtt a kapcsolatukat? Persze indíthatnak videóhívást, és meg is fogják tenni. Milyen muris lesz így ünnepelni! Sarah levette a fejhallgatót. Nem, egyáltalán nem lesz muris. Felállt, megigazította a szoknyáját, mert folyton rátapad a harisnyájára. Szép a tél, csak kár, hogy hideg, gondolta. Kisétált a mellékhelyiségbe.
Szemügyre vette magát a tükörben. Az utóbbi időben alig használt szemfestéket és rúzst, mert megszerette Léa természetes stílusát. Ujjaival visszasimogatta a haját a kontyba ott, ahol a fejhallgató összekócolta. Miután ezzel végzett, bevonult az egyik fülkébe. Éppen elfordította a zárat, amikor nyílt a mosdó ajtaja, és jó nagy zajt csapva belibegett rajta két kolléganője. Sarah bosszúsan vágott egy grimaszt. Sosem tudta elvégezni a dolgát, ha nem volt egyedül. Szégyellte a kagylóba csobogó hangot, illetlennek tartotta. Nem volt mese, meg kellett várnia, hogy a két trécselő nő elhagyja a helyiséget. Azok bezzeg nem zavartatták magukat! Ebédről tértek vissza, és még javában benne voltak a pletykálkodásban.
– Egyébként, én le mertem volna fogadni – hallotta a szomszédos fülkéből.
– Én is sejtettem – kiáltotta az a nő, aki megállt a tükör előtt, és a sminkjét igazította.
Sarah, kezében a deszkára szánt vécépapírral, szoborrá dermedve hallgatott.
A mosdóban csend lett. Valószínűleg a kolléganőinek eszébe jutott, hogy talán nincsnek egyedül, ezért füleltek. Miután nem hallottak semmi mozgást, folytatták a pletykálkodást.
– Minden férfi odáig volt érte. Azt mondták, hogy milyen rejtélyes, milyen vonzó. Most aztán jól pofára estek! – nevetett a Sarah melletti fülkében ülő nő, majd lehúzta a vizet, és kopogó léptekkel csatlakozott a barátnőjéhez. – Lenéz minket. Azt hiszi, ő itt a királynő. Beképzelt majom.
– Az – helyeselt a másik. – Ezek többre tartják magukat mindenkinél.
– Büszkék! Nem hallottad?
Erre mindketten visítva felnevettek.
Sarah óvatosan megtámaszkodott a fülke falában. Odakint tovább folyt a rosszindulatú társalgás:
– Csak azt nem tudom, mire olyan büszkék? Nekem tényleg semmi bajom az ilyesmivel. Azt vallom, hogy a szerelem az szerelem. Mindenki azt csinál az ágyban, amit a kedve tartja, de azért ez mégsem természetes dolog. Valami hibádzik.
– Nálam egyszer bepróbálkozott.
– Ugyan! Luc azt mondta, hogy az a lány, akivel látta, fiatal volt. A friss húst szereti, nem az ilyen vén, rágós szárcsát, mint te vagy.
– Menj a fenébe!
Megint felharsant a nevetés.
Sarah keserűen emlékezett vissza, milyen magabiztosan hajtogatta Léának, hogy nem lesz semmi baj, nincsen cukorból. Pedig abból volt, vagy legalábbis valami nagyon törékeny anyagból… mint mindenki, akit éppen megaláznak. A kezében szorongatott vécépapírral felitatta a könnyeit.
– Most, hogy ezt felhoztad... Amikor leltároztunk, mindig kereste az alkalmat, hogy hozzám érhessen. Brrr! Undorító. Mindjárt hányok.
Nyílt az ajtó, mire a nők elhallgattak.
– Á, csak te vagy! – hallotta Sarah a megkönnyebbült sóhajukat.
Fiatal, energikus léptek tartottak a mellette levő fülke felé. A nő pisilés közben kikiabált a másik kettőnek:
– Fogadok, hogy Sarah-ról pusmogtok.
– Honnan veszed?
– Mert mindenki róla beszél, amióta Luc telekürtölte vele az egész Légügyet, hogy látta egy lánnyal randevúzni. Én mindig is utáltam azt a libát. Úgy teszi-veszi magát, mint egy szépségkirálynő. Biztosra veszem, hogy éjjel-nappal fogyókúrázik, hogy így nézzen ki. És ahogy benyalta magát a főnöknél!
– Ebben az esetben erről szó sem lehetett – vélekedett az idősebb nő. – Ezek undorodnak a faroktól, nem?
Ismét jót mulattak a szellemes megjegyzésen. Már mind a hárman a tükör előtt álltak, és magukat nézegették. Vajon mit látnak az ilyen emberek a tükörben?, töprengett Sarah.
– A kvóta miatt vették fel.
– Gondolod, hogy beleírta CV-jébe? Micsoda világ! A normális ember meg nem kap munkát!
Csapódott az ajtó. Elcsendesedett a helyiség.
Sarah mély levegőt vett, próbált megnyugodni. Mintha a testén kívül került volna, és felülről látta volna önmagát, ahogy ott áll reszketve, arcához szorítva a vécépapírt. Milyen szánalmas! Így tényleg szörnyetegnek tűnt, selejtesnek. Hogy hordhattak össze ennyi borzalmas dolgot róla? Még hogy bepróbálkozott! Alávaló hazugság! Vagy tényleg így gondolják? Ezt akarják róla hinni? Mit ártott ő ezeknek? Ó, te jó ég, a nőknél irigyebb és gonoszabb teremtmények nincsenek!
Megmoccant, mert már kezdett szédülni a hosszú mozdulatlanságtól. Azt ismételgette, hogy ha gyűlölni kezdi őket, azzal csak magának árt. A pletyka nem ok, hanem ürügy volt. Ezek a nők mindig is utálták, mert kisebbrendűségi érzést keltett bennük.
De, hogy menjen vissza ezek után az irodába? Sarah beledobta a vécécsészébe a könnyáztatta papírt. Felszegte a fejét. Tévedtek, nem volt büszke. Ellenben volt tartása és hite. És persze, ott volt neki Léa. Ez éppen elég fegyverzetnek ígérkezett ebben a közhelyes csatában. Hideg vízzel eltüntette a sírás nyomait az arcáról. Kibontotta a haját, hagyta, hogy a vállára omoljon. Szép lesz, ragyogni fog, hogy még jobban bosszantsa azokat a bestiákat!
Mosolyogva sétált vissza az íróasztalához. Megpróbálta nem elképzelni, ki mit gondol róla. Magabiztosan keresztbe vetette a lábát, és várta a munkaidő végét.
Luc négy óra tíz perckor könyökölt rá a térelválasztóra.
– Holnaptól szabi? – kérdezte.
A szeme se rebben, figyelte meg Sarah. Gazember!
– Igen – felelte közönyt színlelve.
– Akkor boldog ünnepeket!
– Neked is, Luc!
Amikor végre beült a Smartba, fellélegzett. Az autópályán óriási volt a dugó a karácsonyi bevásárlások miatt. Még nem múlt el délután öt óra, de már besötétedett. A kocsisor végtelen fényláncként csillogott az úton. Sarah-nak nem volt kedve zenét hallgatni. A helyzetét mérlegelte. A munkáját kifogástalanul végezte, és ez számított igazán. A főnöke szerette és elismerte. A fizetés jó volt.
– A francba mindenkivel! – sziszegte dühösen, és megnyomta a dudát, mert a mögötte álló sofőr is rátenyerelt az övére. A rosszindulat is hasonlóan generálódhat, gondolta.
Mindennél jobban vágyott rá, hogy hallja Léa hangját, de még túl zaklatott volt. A lány rögtön megérezte volna, hogy valami rossz történt. Sarah nem akarta megijeszteni Léát. Mi haszna lenne, ha mindketten aggódnának? Úgysem tehetnek semmit. Várni kell. Szerencsére az emberek előbb-utóbb mindent megunnak. Csak idő kérdése, és újabb pletykatémát találnak.
Sarah a következő lejárónál letért az autópályáról, és rákanyarodott a városból kivezető útra. Valakivel mégis meg kellett osztania a bánatát.
Léa boldogan szorongatta a szépen becsomagolt nyakláncot. Szíve szerint kibontotta volna, hogy nézegethesse még egy kicsit. Ez volt a tökéletes ajándék Sarah-nak. A nyaklánc medálja, egy valódi, aprócska, szárított rózsabimbót rejtett magában. A nő is pont ilyen volt: gyönyörű és törékeny.
A nagy bevásárlóközpont dugig volt emberekkel. Léa a padlót bámulva szlalomozott közöttük. Az éttermeknél megállt, mert megkordult a gyomra. Már két óra volt, és ő reggel óta nem evett egy falatot sem. Kiválasztotta a legegyszerűbb menüt kínáló pultot, és beállt a sorba. Miután végre ételhez jutott, nekiállt szabad asztalt keresni. Öt perc kétségbeesett toporgás után felfedezett egy felszabadult helyet. A hosszú asztalnál öten ültek. Léa megállt a megüresedett hatodik szék előtt, és megkérdezte, hogy szabad-e. Mindenki bólintott. Leült és lepakolta a lába mellé az ajándékokkal teli szatyrokat. Jóízűen nekilátott a rántotthalnak. Evés közben a nyakláncra gondolt és a pillanatra, amikor majd átadja. Bárcsak együtt tölthetnék a szentestét! Talán nem lehetetlen. Végül is barátnők, és ha elmondja az anyjának, hogy Sarah teljesen egyedül tölti az ünnepeket, biztosan nem lesz kifogása ellene, hogy átmenjen hozzájuk. Léa ebben egy cseppet sem kételkedett. Juliette-et mindig fűtötte a jótékonysági buzgalom. Annyira belemerült a közös szenteste elképzelésébe, hogy észre sem vette a vele szemben ülő fiatal nő figyelő tekintetét.
– Ne haragudj, de… – Az idegen nő megérintette a kezét, mire Léa összerezzent ijedtében. – Annyira ismerős vagy nekem. Bocsánat, ha tévedek, nem akarok kellemetlenkedni.
Léa meglepetten nézett a részegeződő kék szempárba. Mintha egy megelevenedett Barbie babát látott volna maga előtt. Dús, szőke haja a válláig ért és Rachel stílusban keretezte szabályos arcát. Máshogyan volt szép, mint Sarah. Léa először attól ijedt meg, hogy vonzónak találta, majd, amikor megismerte, letaglózó fájdalmat érzett.
– Christine… – suttogta rekedten.
– Léa! Annyira tudtam, hogy te vagy az! – lelkendezett a lány. – Egy szemernyit sem változtál.
– Általános második óta?! Ez bók vagy gúny akart lenni? – kérdezte Léa erőltettet nevetéssel.
Christine ugyanolyan elbűvölő volt, mint régen. Bájosan zavart mosollyal mentegetőzött. Léa megkönyörült rajta:
– Te sem változtál sokat – mondta. – Még mindig… – Elharapta a folytatást. – Nahát! Micsoda véletlen! Visszaköltöztetek a városba?
– A férjem munkája miatt…
Léa nem hallotta a mondat folytatását, mert azzal volt elfoglalva, hogy feldolgozza a hírt: Christine férjhez ment. Újra elvesztette, pedig már réges-régen nem volt az övé. Vajon milyen a férfi, aki éjjelente hozzáér? És Christine élvezi? Léa elszégyellte magát. Megpróbált koncentrálni.
– Remek – bólogatott, és remélte, hogy illett a közbeszólása a beszélgetéshez. – Örülök, hogy boldog vagy.
Christine egy pillanatig némán nézte régi barátnőjét. Tekintetéből szeretet sugárzott.
– Te is boldognak tűnsz – jegyezte meg.
– Az vagyok – ismerte el Léa. – Paullal még nem tervezzük a házasságot, de szeretnénk hamarosan összeköltözni. – Míg beszélt, idegenként hallgatta magát. Miért mondta ezt? Miért érzi úgy, hogy hazudnia kell? – A repülőtéren ismerkedtünk meg. Paul a Légügyi Hivatalban dolgozik. Én a nagynéném boltjában vagyok eladó. – Léa tovább futtatta magában a kommentárt: De hát nem hazudok. Igazat mondok, csak a név nem stimmel. – Ez lesz az első karácsonyunk együtt.
– Mindig a kapcsolat eleje a legizgalmasabb – kacsintott rá Christine.
Léa pirulva folytatta az ebédjét. Legalább addig sem füllentett, amíg rágott.
– A családod jól van? – kérdezte Christine udvariasságból.
Léának eszébe jutott, hogy Christine nem tud az apja haláláról, de nem látta értelmét, hogy megemlítse. Túl sok lett volna, ha a részvétnyilvánítását is el kellett volna viselnie.
– Igen, mindenki jól van – felelte. – Édesanyád mit szólt, hogy ilyen fiatalon férjhez mentél?
– Ugrált örömében. A mi családunkban nincs nagyobb szégyen egy pártában maradt lánynál – mondta Christine szomorkás szemöldökrándítás kíséretében.
Ha nem lett volna Sarah, akkor ez a mondat szíven döfte volna Léát, de így csupán megvetést érzett.
– Akkor ezért siettél így az esküvővel?
Christine meglepődött. Vékonyra szedett szemöldökét összevonta.
– Nem úgy értettem, ahogy hangzott – szabadkozott Léa. – Csak… én más vagyok. Nem igazítom az életem a családom elvárásaihoz.
– Értelek. Igazából… a férjemmel még a gimnáziumban szerettünk egymásba.
– Ó! Micsoda tündérmese! – próbált lelkesedést színlelni Léa. Milyen jó, hogy a távolság hamarabb elválasztott minket egymástól!, gondolta. Ha egy férfi vett volna el tőlem, soha nem bocsátottam volna meg neked!
– Végül is, igen – nevetett Christine, majd az órájára nézett. – Sajnos mennem kell, vár a fodrászom. Ugye telefonszámot cserélünk? Találkozhatnánk valamikor az ünnepek után.
Léa készségesen megadta a számát, de nem állt szándékában élni a lehetőséggel. A múlt lezárult. Christine férjhez ment. Ő pedig Sarah-t szereti, akiről nem beszélhet őszintén senkivel.
Mielőtt elbúcsúztak egymástól, Christine forrón megölelte Léát.
– El se hiszed, mennyire örülök, hogy újra találkoztunk! – áradozott.
Léa nem tudta, mit feleljen erre, mert felkavarodott emlékei zivatarában sok mindent érzett, de örömöt nem. Szomorúan követte pillantásával Christine távolodó alakját.
Egy kísértet a múltból. Miért éppen most kellett felbukkannia? Léa már nem hitt a véletlenekben. A sors valamiért próbára akarta tenni. Vajon kiállta? Az egyik kirakaton reklámszöveg villogott: Legyél önmagad! Léa keserűen elhúzta a száját. Ha megfelelő sminket használna, akkor önmaga lenne? Vagy, ha kékre festené a haját, mint minden második tinilány, akkor önmaga lenne? De hát, ki más lehetne, mint önmaga? Az ember a titkaival együtt is önmaga. Léa a kihűlt sülthal romjai felett megsejtett valamit az életről: Nem tökéletes, és sosem lesz az, mert az élet valóság, és nem mese.
Sarah sokáig csengetett, mire végre előcsoszogott a görnyedt hátú őr.
– Zárva vagyunk – kiáltotta bosszankodva már messziről a férfi, de amikor megismerte Sarah-t, megenyhült. – Valami baj történt, kisasszony?
– Nem, nincsen semmi baj – mondta Sarah, és megmarkolta a kapu rácsait. – Bocsássanak meg, hogy nem jeleztem előre az érkezésemet, de mindenképpen látnom kell a nagymamámat.
A férfi elővett a zsebéből egy hatalmas kulcscsomót. Bár az intézet szabályzata tiltotta a soron kívüli látogatásokat, Sarah-val mindig kivételt tettek, mert még a legszigorúbb ápoló sem tudott ellenállni a kedvességének és a vonzerejének.
– Meg is van – dörmögte az őr vastag bajusza alatt. – Nagyra nyitom a kaput, hogy be tudjon hajtani az autóval.
Sarah boldogan ült vissza a volánhoz. Miután leparkolt, belebújt a kabátjába, és kiszállt a Smartból. Megvárta, hogy az őr visszacsukja a kaput, majd együtt baktattak felfelé az épületig.
– Éppen a kedvenc sorozatát nézi a társalgóban. Soha nem hagyna ki egyetlen epizódot sem – adta tudtára a férfi. – Mostanában jókedvű és pirospozsgás. A főorvos asszony nagyon meg van elégedve vele.
Sarah megtorpant, mert az egyik ablak nagy üvegtábláján át pont belátott a társalgóba. Már fel volt állítva a karácsonyfa. A fényfüzérek, girlandok és a tévékészülék villogása emlékeket idézett benne. Tíz-tizenöt idős férfi és nő üldögélt odabent. Nagymamája előkelő tartásával, távolságtartó, mégis kedves arcával odatévedt, megöregedett jótündérnek látszott közöttük.
– Mehetünk? – Az őr udvariasan megérintette Sarah könyökét. – Nem valami meleg a kabátja. Jöjjön! Még megfázik itt nekem!
– Köszönöm – fordult hálásan a férfi felé Sarah.
– Ugyan már! Ne butáskodjon!
Sarah felakasztotta a kabáthát a sarokban álló fogasra, és halk léptekkel a hosszú kanapéhoz sétált, amin ketten kuporogtak izgatottan meredve a tévére.
– Megengedik, hogy csatlakozzak? – kérdezte.
A két öreg hölgy összébb húzódott, hogy helyet szorítsanak neki. Sarah leült, és várta, hogy a parfümje megtegye a kellő hatást. Jó pár percbe beletelt, mire hatott a varázs.
– Vattacukor kisasszony! Mit csinálsz te itt ilyen későn? – kérdezte aggódva a nagymamája.
Sarah megcsókolta az arcára simuló ráncos kezet.
– Ne ijedj meg, mama! Szeszélyből jöttem. – nyugtatta meg. – Nézhetem veled a tévét?
Az idős hölgy magához ölelte, mint egy gyereklányt, és hagyta, hogy Sarah a vállára hajtsa a fejét.
– Bonyolult történet – magyarázta. – Keresztül-kasul szeretnek egymásba. A nevüket képtelenség megjegyezni, mert mindegyik ugyanazzal a betűvel kezdődik. Folyton ordibálnak, meg hisztériáznak, és minden második epizódban pofozkodnak… ami elég muris.
– Izgalmasan hangzik – nevetett Sarah. Érezte, ahogy lassan lehullik róla a fájdalom, mint fáról a megsárgult levél. – Ilyen a szerelem, nagyi?
– A nagypapival egyetlen hangos szót sem váltottunk egymással negyven éven át. Ha megsértődtem, csendben maradtam, ő meg jött engesztelni. Ha túl nagy volt a csend, mindig tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.
– Mama, szeretek valakit.
Az idős hölgy megcsókolta Sarah homlokát.
– Az csuda egy dolog! – mondta.
Sarah lesütötte a szemét.
– De néha nagyon nehéz.
– Senki nem állította, hogy a csoda könnyű lenne. Akivel valamilyen csoda történik, az nagy felelősséget vesz magára.
– Hogy érted ezt, mama?
– Semmit nem kapunk ingyen.
Sarah kibújt a nagymamája öleléséből, hogy láthassa az arcát. A zafírként csillogó szemek visszatükrözték a karácsonyfa fényeit.
– Hiányzol.
Az értelem ragyogása tompulni kezdett a kedves tekintetben… ahogy napnyugtakor szelídül a fény a horizonton.
– De hát, itt vagyok – mosolygott a néni, majd visszafordult a tévéképernyő felé. – Nézd, megint veszekednek! Micsoda egy nyughatatlan társaság – csóválta a fejét.
Sarah lehúzta a csizmáját, hogy összekucorodhasson a kanapén. Nem szóltak többet egymáshoz.
Elmúlt este kilenc, amikor Sarah hazaindult. Nem oldódtak meg a problémái, de a lelke nyugalomra talált. Bekapcsolta a rádiót, és dúdolva vezetett a rosszul megvilágított göröngyös úton. Az autópályán rálépett a gázpedálra. Egy pirosnál eszébe jutott, hogy ránézzen a telefonjára. A kijelző fekete volt.
– Még ez is! – dohogott, és visszahajított a táskájába a lemerült készüléket.
Hogy elterelje a gondolatait Christine-ről, Léa belevetette magát a költekezésbe. Az egyik elegáns üzletben hipnotikus illatra bukkant. Egy vagyont fizetett a díszes, alig hetven milliliteres Dior parfümért, de boldog volt, hogy végre valami különlegessel és értékessel viszonozhatja az imádott vattacukor illatot. Remélte, hogy Sarah-nak is tetszeni fog.
Öt órakor gyalog sétált el a bevásárlóközponttól a metróig. A fagyos téli szél pirosra csípte az orrát. Felkavarodtak a gyerekkori emlékei, régi iskolás napok, rosszul sikerült feleltek, tornaórai ügyetlenkedések képei sorjáztak lelki szemei előtt. Annyi mindent csinálhatott volna másképpen. De tudta volna másképpen csinálni? Valóban képes lett volna nyitottabb és kedvesebb lenni? Léa arra jutott, hogy aligha, mert nem volt birtokában színészi képességeknek. Egyedül az apja és a Nő látta meg benne az értéket. Nézte a mellette elsiető embereket. Ha csupán negyedannyira elveszettek és összezavarodottak, mint én, akkor is egy egész világot elsöprő szélvihar támadna, ha szabadjára engednék a bennük rejtőző érzéseket. Mi lett volna velem, ha nem találkozom Sarah-val? Mennyi „ha”! Felnézett a sötét, hófelhős égre, és egészen biztos volt benne, hogy egy láthatatlan hatalom halkan, türelmesen és észrevétlenül munkálkodva gondot visel rá.
Hazaérve, a szobájába ment, és elrejtette az ajándékokat. A Sarah-nak szánt nyakláncot azonnal becsomagolta és a táskájába rakta, hogy bármikor átadhassa. Kényelmes melegítőbe bújt, majd betért a konyhába, ahol az anyja már javában készítette a vacsorát.
– Segíthetek? – kérdezte.
Juliette vékonyra klopfolt marhahús szeleteket panírozott.
– Megcsinálhatnád a köretet. Már előkészítettem a hozzávalókat.
Léa leült az asztalhoz, és munkához látott.
– Nicole itthon eszik ma?
– Nem tudom.
A háttérdben karácsonyi zene szólt. Léának egyszeriben jó hangulata támadt. Otthon volt, biztonságban, és közeledtek az ünnepek. Christine újra beleveszett a múltba.
– Mennyit olívaolajat tegyek bele? – mutatta fel a tálat.
– Még mehet bele bőven – felelte Juliette.
Miután végzett a köret összeállításával, Léa segített befejezni a panírozást.
– Kisütjük őket?
– Előtte felhívom a húgod, és megkérdezem, várjunk-e rá.
Mialatt az anyja telefonált, Léa felkapcsolta az ablakra ragasztott világító télapót.
– Várunk még egy félórát. Philippe is jön. – Juliette egy konyharuhával letörölte Léa homlokáról a rátapadt lisztet. – Mit szólnál, ha addig kibontanánk egy üveg bort?
– Bontsunk.
Léa utálta a bor ízét, de jól jött egy kis szíverősítő, mert rászánta magát, hogy felhozza Sarah meghívását. Ha a húga pasija folyton náluk lebzselhetett, az ő barátnőjének is biztosan akadt hely.
– Savanyú – húzta az orrát.
Juliette jót nevetett.
– Pont ilyennek kell lennie.
– Anya…
– Hm?
Léa idegesen forgatta az asztalon félig telt borospoharát.
– Arra gondoltam, hogy meghívom Sarah-t szentestére – mondta ki a sokszor elpróbált mondatot. – Nincsen a világon senkije, akivel ünnepelhetne. Elszomorít, ha erre gondolok. Nem akarom, hogy idén is egyedül töltse a karácsonyt.
A konyhában hűvös csend lett, olyan, amilyet Léa Juliette társaságában még sohasem tapasztalt. Az anyja töltött magának még egy pohár bort és egy hajtásra kiitta.
– Gondolom, Philippe is itt lesz – folytatta Léa már bátortalanabbul. – Majd segítek a főzésben, nem kell mindent egyedül csinálnod, és rendbe teszem a vendégszobát…
Juliette olyan lendülettel vágta a mosogatóba a borospoharát, hogy az olcsó kristályutánzat szilánkokra tört.
– Elég legyen ebből!
Léát jobban megrémítette az anyja hangjában izzó düh, mint az eltört pohár váratlan csattanása. Sápadtan hátrált.
– Nem… nem értelek – dadogta.
Juliette szeme villámokat szórt.
– Mit akarsz attól a nőtől, Léa?
– Barátnők vagyunk.
– Barátnők?! – horkant fel Juliette. – Láttalak titeket… Láttam, milyen disznóságot műveltetek a kertben.
Léa újra hallani vélte a zaklatott lépteket, amiket akkor hallottak, amikor a labirintusban szerelmeskedtek. Úristen! Hát mégsem képzelődtek.
– Eddig tűrtem és vártam, hogy észhez térj magadtól. De én ezt már nem bírom tovább!
Léa döbbenten, kővé dermedve állt.
– Ne hidd, hogy nem értem meg, miért csinálod ezt. – Juliette hangja egy pillanatra elcsuklott, de összeszedte magát, és tovább toporzékolt: – Képtelen vagy férfit találni magadnak, ezért…
– Nem! – sikoltotta Léa elborzadva. – Hogy mondhatsz nekem ilyesmit?! Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
– Te nem vagy olyan! – rázta a fejét az anyja. – Csak el vagy keseredve. A magány hajszolt bele ebbe az őrültségbe.
Léa egy jéghideg kéz szorítását érezte a szívén.
– Nem tudsz rólam semmit – mondta szelíden, de határozottan. – Én szeretem a magányomat. Sarah nem pótlék, hanem az életem értelme. Mellette találtam meg az igazi önmagam.
Juliette a tenyerébe temette az arcát, és zokogott.
– Könyörgök, térj észhez!
– Még soha nem láttam ilyen világosan, mint most, anya. Azt kívántad, hogy boldog legyek, de most, hogy a magam módján vagyok boldog, megvetsz érte. Milyen szeretet ez?
– Önző vagy. Neked segítség kell!
Léa már nem érezte a fájdalmat a csalódás sokkjától. Úgy vélte, hogy ha ezt túléli, akkor többé nincs mitől tartania, mindent ki fog bírni, amivel az élet sújtja majd. Megmozdult. Olyan lassan lépkedett, mintha járni tanulna.
– Elmegyek. Szeretem Sarah-t. Nincs szükségem a jóváhagyásodra ahhoz, hogy szeressem és vele legyek.
Juliette nem szólt semmit, hagyta, hogy a lánya kisétáljon a konyhából.
Léa zokogva pakolta tele a bőröndjét a legszükségesebb holmijával. A könyvespolca előtt sokáig toporgott tanácstalanul. Nem tudta eldönteni, melyik kötet az, amit feltétlen magával kell vinnie. Egy könyvbarátnál nincs hasznosabb lelki segítség vészhelyzetben. Nem kell olvasni, elég, ha csak velünk van a bánatban. Hosszas töprengés után Yoru Sumino I Had That Same Dream Again című mangája mellett döntött. A fürdőszobából is összeszedte azt a kevés dolgát, ami elfért Nicole sminkkészlete mellett. Amikor elkészült, leroskadt az ágyára, és megpróbálta feldolgozni, ami történt. Nehezen ment, mert olyan valószerűtlen volt. Léa végig remélte, hogy Juliette megértő lesz, hiszen az anyja mindig nyitottnak és támogatónak mutatkozott. De most… Mintha egy idegennel veszekedett volna a konyhában. Léát fekete fellegként vette körül az árvaság érzése. Többször hívta Sarah-t, de a Nő telefonja süket volt. Teljesen magára maradt a kétségbeesésben. Léa ökölbe szorította a kezét, és kényszerítette magát, hogy abbahagyja a hisztérikus sírást. Amilyen felnőttként szállt szembe az anyjával, olyan felnőttesen kellett vállalnia a felelősséget a döntéseiért. Úgy döntött, hogy elmegy. Hát, akkor szedje össze magát, és induljon! A kabátzsebébe tette Sarah lakáskulcsát, amit még a nyáron kapott tőle, aztán megragadta a bőröndjét, és kiviharzott a házból.
Sarah fáradtsága azonnal izgalomba váltott, amikor meglátta, hogy ég a villany a lakásában. Kissé megnyugtatta, hogy a bejáratiajtót zárva találta. Hacsak nem egy agyafúrtan gondos betörő járt nála, a behatoló kulcsot használt.
Léa cirógató ujjak érintésére ébredt. Sarah az ágy mellett térdelt a szőnyegen, és rémülten keltegette. Kabátban és csizmában volt, még a táskája is a vállán lógott.
– Mi történt? Miért sírtál? – faggatta.
Léát puha takaróként burkolta be a vattacukor illat. A Nő hajába fúrta az arcát. Sarah még őrizte a bőrén a tél hidegét. Léa megcsókolta a nyakát, hogy felmelegítse.
– Aggódtam érted – suttogta. – Sehogy se tudtalak elérni. Hol voltál?
Sarah a két keze közé fogta Léa arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen.
– Lemerült az a vacak. Meglátogattam a nagyit. De te hogy kerülsz ide ilyen későn? Baj történt?
– Borzalmas volt – zokogta Léa. – Anya mindent tud. Szörnyűségekkel vádolt meg. Soha többé nem akarom látni.
Sarah hagyta, hogy Léa lemásszon az ágyról, és védelmet keresve a karjaiba vesse magát. Sokáig üldögéltek a padlón szorosan összesimulva. Sarah, hogy megnyugtassa Léát, ringatni kezdte, mint egy kisbabát. Türelmesen megvárta, hogy a lány lecsillapodjon.
Léa érezte, ahogy Sarah teste lassan ellazul az ölelésében. Ott voltak egymásnak. Mégsem veszített el mindent! Sőt, igazából minden az övé volt, amire vágyott.
– Bocsáss meg, hogy megijesztettelek, de el kellett jönnöm otthonról – szabadkozott. – Nem leszek a terhedre.
Sarah eltolta magától.
– Ne beszélj butaságokat! – mondta. – Csinálok neked egy meleg fürdőt. Hidd el, jót fog tenni.
– Nincs kedvem hozzá – nyafogta Léa, de Sarah nem engedte, hogy elhagyja magát, felállt és magával húzta őt is… minden mélységből fel tudta emelni.
Léa szipogva nézte, ahogy Sarah leveszi a kabátját, majd a konyhába siet. Hallotta, hogy a csizmája valahol az előszobában landolt. Szomorúsága közepette is elmosolyodott. Ő volt az egyik leggazdagabb ember a világon: szerették.
– Megeresztettem a vizet. Vedd birtokba a fürdőszobát! – kiáltotta Sarah. – Én addig készítek egy bögre forró csokoládét. A csokoládé a legjobb orvosság.
Léa már otthonosan mozgott a fürdőszobában. Szégyenérzet nélkül vetkőzött le, és a szennyestartó tetejére rakta a ruháit. Nagyot sóhajtva merült el a habos vízben. Hagyta, hogy a felhajtóerő hasson a tagjaira. A Nőnek megint igaza volt. Sokkal könnyebnek érezte magát.
Sarah pár perc múlva kopogtatott az ajtón. Leült a kád szélére, és átnyújtotta a bögre forró csokoládét.
– Vigyázz, tényleg meleg! A fülénél fogd! – figyelmeztette Léát.
– Köszönöm. Olyan szép vagy.
Sarah-t meglepte a bók, de nem szólt semmit. Szórakozottan nyúlt a víz felé, és az ujjai között fehérlő habbal játszadozott. Sokáig hallgattak. Léa lassan szürcsölgette a forró csokoládét, közben azon gondolkodott, hogy vajon mi járhat a Nő fejében. Végül nem bírta tovább a csendet.
– Még a nyáron látott meg minket – mesélte. – Emlékszel a labirintusra? – Amint kiejtette a száján, a füle hegyéig elpirult.
Sarah Léára nézett, de továbbra sem szólalt meg.
– Azt vágta a fejemhez, hogy csak azét vagyok veled, mert nem kellek egyetlen férfinak sem – folytatta Léa. – Nem hiszi el, hogy szeretlek… hogy mi ketten szerethetjük egymást. Soha nem láttam még ilyennek. Nem ismertem rá. Meggyűlölt. Mintha nem lennék többé a lánya.
– Nem gyűlöl, csak félt.
Annyi érettség volt ebben a pár szóban, hogy Léa zavarba jött. Sarah ismét éteri lénynek tűnt, aki bűverővel bírt.
– Én nem tudhatom, hogy mit érzel, Léa. Nekem nem adatott meg ez az élethelyzet. De… biztos vagyok benne, hogy az édesanyád szeret téged. Meg akar védeni. Ügyetlenül cselekszik, tanácstalan dühvel, de nem rossz szándékkal.
Léának nem esett jól, hogy Sarah megvédte Juliette-et, mert haragudni akart rá, úgy könnyebb lett volna elviselnie a csalódottságát.
– Ahogy neki meg kell értenie téged, úgy neked is meg kell értened őt. Ehhez idő kell. – Sarah elgondolkodva nyalta meg az ajkát. – Az én megítélésem szerint az okozza a legtöbb bajt a világon, hogy az emberek nem szánnak időt egymásra… nem hagynak elég időt egymásnak, azonnal menekülőre fogják, nem tartanak ki a nehéz helyzetekben. Aki minden egyes csalódás alkalmával elfut a másik elől, végül magára marad. – Elvette Léától a kiürült bögrét és letette a csempézett padlóra. – Én megértem az édesanyádat. Nem ok nélkül félt. A mangáid és a filmek megtévesztőek. A valóságban másnak lenni, nem romantikus népünnepély.
Léát megijesztette a Nő komoly tekintete.
– Én örökké veled akarok maradni – hadarta, és megragadta Sarah kezét.
– Én is veled akarok lenni. Nem azért beszélek így, mert ki akarok hátrálni a kapcsolatunkból. Csupán azt akarom, hogy lásd, mit vállalsz ezzel. Te olyan ártatlan és naiv vagy, Léa. Nem csak azok fognak bántani, akiknek nem fér bele az értékrendjébe az életmódod, hanem azok is, akik ugyanolyanok, mint te vagy. Ez nem egy testvéri közösség, ami megvédi a tagjait. Ha a hétköznapokról van szó, és nem vidám felvonulásról vagy lelkes tüntetésről, a mi életünk is pont ugyanolyan, mint akárki másé. Sem rosszabbak, sem jobbak nem vagyunk. – Sarah-ban felrémlett a délutáni vécés kalandja, de már nem találta olyan megalázónak. – Kigúnyolhatnak azért, mert a nőket szeretem, de belém rúghatnak azért is, mert jobban dolgozom náluk, vagy mert soványabb alkattal születtem – sorolta. – Őket pedig valaki más bántja majd valami más indokkal. Ördögi kör. Minden embernek megvan a maga keresztje. Juliette attól fél, hogy a tiéd túl nehéz, és talán nem leszel képes elhordozni. Ha a pártalálás kálváriájára gondolok, akkor talán igaza is van. Az, hogy mi ketten találkoztunk, igazi csoda. – Sarah elmosolyodott, mert eszébe jutottak a nagymamája bölcs szavai. – De még a csoda sincs ingyen. Te most még csak a pillanatot látod, de Juliette a jövődet félti.
Léa közelebb csúszott Sarah-hoz. A Nő megcsókolta a homlokát.
– Én minden nehézséget vállalok érted – bizonygatta Léa.
– Én is vállalok minden nehézséget… veled – helyesbített Sarah. – Meleg még a víz?
– Igen.
– Akkor húzd össze magad, mert rám is rám fér egy habos fürdő! Engedj le egy kicsit belőle, nehogy kiloccsanjon a padlóra!
Léa megigézve bámulta a Nőt, miközben az vetkőzött. Sarah olyan elragadó volt, mint a kagylóból kilépő Vénusz. Anyaszült meztelenül kisétált a fürdőszobából, és áthozta a konyhából a hordozható CD lejátszót. Szomorú, de lágyan érzéki dallam csendült fel.
– Ez a mennyország! – lelkendezett Léa.
Sarah egy csattal felfogta a haját, hogy ne érje a víz, majd kecsesen belépett a kádba, és magához vonta Léát.
– Meg akartam várni vele a karácsonyt, de ma este van szükségünk rá – mondta.
– Nem ismerem. Ki ez? – kérdezte Léa.
– Pomme-nak hívják. Igazi autodidakta művész. Rád emlékeztet a zenéje: szégyenlős, ártatlan és okos, telve belső harccal és végtelen szeretettel. Az új kedvencem.
Léa hallgatta egy kicsit az éppen szóló dalt.
Megszelídítem a csendet, a hangomban remegő gyengeséget, és most először végre belakom a saját testemet – énekelte a bájos női hang.
– Szép. – Léa fejében Sarah szavai jártak. Szöget ütött benne egy gondolat. – Azt már tudom, hogy nem voltál férfival, de… amit az előbb mondtál a pártalálásról, azt tapasztalatból mondtad, ugye? Te… olyan szép vagy, hogy igazából én nem is hittem, hogy előttem nem szerettél soha semmilyen lányt.
Sarah elsimította Léa arcából a nedves hajtincseket.
– Másfél évig éltem együtt egy Rita nevű nővel – vallotta be. – Még nagyon fiatal voltam, és tapasztalatlan, mint te. Szerettem, de ő elhagyott. Ugyanolyan érzéketlenül hagyott el, mint ahogy egy férfi tette volna. Tudod, ebben a körben ez a legnagyobb csapda. Az, hogy a szexualitásunk egyforma, még nem jelenti azt, hogy összeillünk. Megpróbáljuk, mert kevés a választék… aztán vagy sikerül, vagy nem. Persze együtt is maradhatunk valaki olyannal, akibe valószínűleg sohasem szeretünk bele, csak megszokjuk a társaságát… ha annyira rettegünk a magánytól, hogy cserébe vállaljuk a boldogtalanságot.
Léát megrázták a hallottak. Tenyere a Nő mellére siklott, hogy megbizonyosodjon róla, hogy, bármi történt is a múltban, a jelen pillanatban Sarah az övé… övé a kiváltság, hogy megérintheti.
– Csalódtál bennem? – kérdezte Sarah.
– Nem – felelte Léa. – Szerettem volna, ha olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek. Szerettem volna, ha az életed velem kezdődött volna el. De ezt csak a szerelem akarja bennem. Én megelégszem azzal, hogy most itt vagy velem… vagy legalábbis megpróbálok megelégedni.
A Nő nyakában megcsillant a vékony kis ezüstlánc, amit a boszorkányok házánál találtak. Léa eltöprengett, hogy megemlítse-e a találkozását Christine-nel. Elárulja-e, hogy a láncot az a lány adta neki ajándékba, akit először szeretett? Nem látta értelmét, és különben is félholt volt a sok megrázkódtatástól. Inkább hallgatott, és kihasználva az alkalmat, megcsókolta Sarah-t.
A fürdő után a Nő rávette Léát, hogy egyenek pár falatot. A gázkonvektor hangulatosan szuszogott és kattogott mellettük.
– Régóta le kellene cserélni – jegyezte meg Sarah.
– Beszállok a költségekbe és a lakbérbe – ígérte meg gyorsan Léa, mire Sarah átnyúlt az asztalon, és megsimogatta a karját.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta.
– Veled akartam tölteni a karácsonyt – mosolyodott el keserűen Léa. – Végül is sikerült.
– Várjuk meg, mi lesz – ismételte meg a korábbi tanácsát Sarah.
Alig hangzott el a mondat, megszólalt Léa mobilja. Mindketten összerezzentek ijedtükben.
– Nicole hív. Most nem akarok beszélni vele. Még csak ő hiányozna!
– Írd meg neki, hogy később keressen – lökte közelebb hozzá a telefont a Nő. – Ne égess fel minden hidat!
Léa kelletlenül engedelmeskedett. A válasz nem váratott magára sokáig.
– Mit írt? – kérdezte Sarah, miután Léa már percek óta meredt hitetlenkedve a kijelzőre.
– Azt, hogy… számíthatok rá. Mindössze ennyit.
Sarah boldogan felkacagott.
– Na látod! Ennek örömére felkapcsolom a karácsonyi fényeket a szobában.
Léa követte a Nőt, és leoltotta a villanyt, hogy az asztalkán felállított városka a maga teljes szépségében pompázhasson. Lekuporodtak elé.
– Ebben a házban szeretnék lakni – mutatott egy Kinkade festménybe illő, zsalugáteres házacskára. – Régen azt hittem, hogy éjjel, amikor alszom, megelevenednek a játékaim. Nyugodt, csendes élet folyhat ebben a városkában.
Sarah átölelte Léát. A lány kiscicamódra dorombolva bújt hozzá.
– Kikészített ez a nap – panaszolta Léa.
– Minket valóban egymásnak teremtettek. Misztikus egység van közöttünk – rejtélyeskedett a Nő.
– Hogy érted ezt?
– Titok.
Léa megfürösztötte az ujjait Sarah fekete hajzuhatagában.
– Most igazán átléptem a küszöböt, és elindultam a felnőtté válás rögös útján – jelentette ki, és megoldotta Sarah köntösének övét.
A Nő pajkosan vetette hátra magát a szőnyegen. Léa minden porcikáját megcsodálta, mielőtt megérintette volna.
– Igen, lassacskán felnövök… – mondta –, de csak a bennem tovább élő gyermek segíthet abban, hogy egyszer majd teljes szívemből meg tudjak bocsátani anyának.
Sarah szája megremegett, de most is őrizte a csendet, mint korábban a fürdőszobában. Megragadta a lányt és lehúzta magához.
Léa elhatározta, hogy jobb lesz minden korábbi nőnél, akit Sarah ismert, és elsöpri még az emléküket is. Ők összetartoznak, és soha senki és semmi nem állhat közéjük! Beleborzongott a kéjbe, amikor Sarah megvonaglott a gyönyörtől. Mohón csókolta a Nő testét. Csak akkor látta meg a könnyeket a szemében, amikor egy órával később magukra húzta az egyik puha gyapjúköntöst.
– Nincs boldogság szomorúság nélkül – suttogta Sarah. – Ilyen az emberi sors. – Pillantása a városka közepén álló templomocskára tévedt. – És ebben akart osztozni velünk Isten.
– Akkor mégsem lehet olyan rettenetes – vélekedett Léa.
– Ha rád nézek – hajolt Léa fölé Sarah, hogy megcsókolja –, elszorul a szívem, mert olyan szép vagy. A világon miden, aminek értéke van, megrázkódtatás, a jó és a rossz is.
– Filozófusnak kellett volna menned – nevetett Léa.
Sarah felkönyökölt, és komolyan fontolóra vette a javaslatot.
– Talán még pályát módosíthatok. Úgyis torkig vagyok a hivatallal.
– Lehetne egy közös üzletünk valahol a világ végén. Könyveket meg antik dolgokat árulnánk – fantáziált Léa.
– El akarsz bújni?
– Mélyen érezni, csak elbújva lehet. A piactéren olcsó a romantika.
– Egyetértek. – Sarah felkelt, és lerántotta Léáról a köpenyt és egy székre dobta. – Például bebújhatnánk végre az ágyba. Gyere!
Léa követte a Nőt. Talpai alig érintették a padlót. Lebegett. Szárnya nőtt volna? Ekkora hatalma lenne a szerelemnek?
Folyt. köv.