Locsolóvers

    – Ne nevess, tényleg így volt! – mondja, és nevet, én meg búskomoran hallgatok. – Ne röhögj! Ne röhögj! – ismétli, miközben én még mindig kitartóan komoly vagyok.

Keskeny rések a szemei. Árkok szempillakerítéssel. A szálak között fényszilánkok csillognak.

    – Fura, hogy egyáltalán nem emlékszem erre. – Az államat vakarom, serceg rajta a borosta. – Meséld el, hogy volt!

Végre abbahagyja a vihogást, mire újra előbukkan szemében a mélybarna szivárványhártya. Célba veszi vele a tekintetemet.

    – Csak kamuzod, hogy nem emlékszel rá – gyanúsít meg.

    – Nem én!

    – Csókot!

Nem kell kétszer kérnie. Puha a szája, még érzik benne a reggeli kávé zamata.

    – Jól van, hiszek neked – vigyorog rám a csók után.

Nem értem a logikáját, de egészen kellemes eljárás így kutatni az igazságot.

Mellkasomra hajtja a fejét, a takarót meg egészen magára húzza, úgy, hogy csak néhány selymes barna hajtincse látszik ki belőle. A haja is annyira ő! Nem tud elbújni előlem.

    – Látlak ám! – figyelmeztetem.

    – De én nem látlak téged, és ez a cél. Elég volt egyszer átélni a megaláztatást.

Ez szokatlan tőle. Benyúlok a takaró alá, megkeresem a fülcimpáját. Érzem a bőrömön, hogy mosolyog. Szóval egyszer megaláztam, ő meg azóta őrizgeti a fájdalmát. Ki vele gyorsan! Ki vele a szívéből!

    – Na, mondd már! – türelmetlenkedek.

    – Jól van! – Puszit nyom a hasamra, majd mesélni kezd:

Kicsíptem magam. Kilenc évesen az ember még elhiszi az anyjának, hogy a csokornyakkendővel hódítani lehet. A lakkcipő szorította a lábam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a házatokig. Mintha bejártam volna az egész világot! És a világ telis-tele van ám veszélyekkel meg fájdalmakkal. Főleg, ha a cipőnk egy számmal kisebb a kelleténél.

Amikor ő komoly, én nevetek. Ez egy íratlan szabály a kapcsolatunkban. Rázkódok nagy jókedvemben, ezért felemeli rólam a fejét, és kikukucskál a takaró alól. Igaz, ami igaz, ritkán nevetek, ezért mindig résen kell lennie, ha látni akarja a mosolyom. Nem minta búskomor alkat lennék. Vagyis de. Melankolikus vagyok. De ez egyikünket sem zavarja. Erről szól az igaz szerelem. Az lehetsz, aki vagy, és még szeretnek is érte!

Feljebb araszol, megnyalja a nyakamat, aztán a fülem tövét.

    – Hé, te meg akarsz lógni a mese elől! – látok át rajta. – Folytasd!

Csalódott sóhajjal bújik vissza a takarókuckó rejtekébe. Csiklandozza a köldököm a szája, miközben beszél.

Aztán a lift sem járt. Kétségbe ejtő, hogy a liftek mindig akkor romlanak el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Megálltam a lépcső aljában. Hegymászó voltam a Mount Everest előtt, oxigénpalack nélkül. Hívott a csúcs. Vagyis nem a csúcs, mert szerencsére nem a tizediken laktok. De ez lényegtelen apróság, mert szorító cipőben egy méter is madártávlatnak tűnik.

    – Miért nem vetted le a cipőt? – szólok közbe.

    – Hülyének nézel?! Persze hogy levettem!

Újra nevetek, újra bámul, és ezúttal már egy csókot kapok.

    – Folytasd!

    – A csókot?

Alaposan meg kell fontolnom a választ, mert időközben fürge, ügyes ujjai elterelő hadműveletbe kezdtek az alsógatyámban. Kitartok.

    – A mesét.

Felosontam a lépcsőn. A szép fehér zoknim csupa piszok lett, mire az ajtótokhoz értem. Visszavettem a cipőt, hogy újra csinos legyek. Toporogtam, mert féltem. Komoly dilemma volt eldönteni, hogy kopogjak vagy csengessek-e. Ha csak kopogok, az lehet véletlen is, de ha csengetek az már szándék, igazi elszánás, nem csak egy kósza ötlet. Szóval kopogtam. De olyan halkan, hogy csak én hallottam. Vártam… a csodára. Elővettem zsebemből a kölnisüveget, kinyitottam és beleszagoltam. Finom illata volt, pedig nagyon olcsón vettem. Azt hiszem, a virág gondolata tette illatossá, amit meglocsolni készültem vele. Néztem az üvegcse csillogását a tenyeremen, és az járt a fejemben, hogy hülyeség a locsolkodás, és hogy én még soha senkit sem locsoltam meg anyukámon kívül. Erről meg az jutott eszembe, hogy a locsolkodás valójában valamiféle férfivé válási szertartás, és nekem ideje férfivé avatódnom. Így, még mielőtt meggondolhattam volna magam, halált megvető bátorsággal megnyomtam a csengőt.

Szorosan ölelem, mert egyszeriben elszégyellem magam, hogy elvesztettem ennek a fontos húsvétnak az emlékét. Csinos teste hozzám simul. Forró a bőre. Lehúzom magunkról a takarót.

    – Ne! – tiltakozik.

    – Mondd tovább! – kérlelem. – Megígérem, hogy nem nézek rád.

Hisz nekem.

Kinyílt az ajtó, és te ott álltál előttem susogós mackónadrágban. Nevetnem kellett, mert senki sem járt már susogós mackóban.

    – Röhejesen nézel ki – mondtad te nekem, miután végigmérted az öltönyömet.

    – Te meg csinos vagy – bókoltam, és akkor elpirultál.

    – Bejössz? – kérdezted félszegen. Mindig félszeg voltál. Ha nem lettél volna olyan aranyosan gátlásos, lehet beléd se szeretek!

Elérkezett a nagy pillanat. Megköszörültem a torkom, köhögtem, hogy egy kicsit húzzam az időt, aztán belekezdtem a mondókába:

A nagyvilágot jártam

egyedül, magányban

egyik szegletében

szép kisfiúra találtam

el akart szaladni

mert félt velem maradni

azóta loholok utána

szörnyen gyors a lába

csellel kerülök elébe

bebújok a szíve belsejébe

odabent minden néma

csupa szalma-széna

egy virág hervad a gazban

zsebem rejtekében

kölni van palackban

odaállok elébe

megkérdem esdekelve-félve:

Szabad-e locsolni?

Elkerekedett a szemed. Hosszú percekig még csak nem is pislogtál! Ami káros, mert percenként legalább hússzor pislogunk normális esetben. Végül megérdeklődted:

    – Ez meg mi volt?

    – Locsolóvers. Én írtam – büszkélkedtem. – Akkor szabad? – kérdeztem remélve, és fejed fölé emeltem a kölnisüveget, ami nagy teljesítmény volt, mert lábújhegyre kellett állnom abban a dög cipőben.

    – Neked meglágyult az agyad! Na, húzzál innen!

Ezzel bevágtad az ajtót.

Sokáig álltam a lábtörlőtökön, és vártam, hogy újra kinyíljon az ajtó. Egy bizonyos kor alatt az ember szentül hiszi, hogy az ajtók előbb-utóbb újra kinyílnak, mert az nem lehet, hogy valami örökre bezáródjon. De a tiétek megmakacsolta magát, én meg nem mertem újra csöngetni. Elindultam hát lefelé a lépcsőn, és furcsa módon már nem fájt a lábam a cipőben. Valahol egészen máshol fájt…

     – Ez tényleg így történt?

Bólint.

    – Sajnálom – sóhajtom, és érzem, hogy kicsordul a könnyem.

Áron meghallja a hangomban a bánatot, és felkapja a fejét.

    – Te sírsz?!

    – Úgy tűnik.

Átölel. Mindenhol érzem az ölelését, mintha ezer karja lenne, és mind az ezer rám fonódna.

    – Máté! Máté! Máté! – mondogatja. Folyton ezt teszi, amikor szerelmet vall. Totálisan rá van gerjedve a nevemre, nem győzi ismételni.  

    – Ugye tudod, hogy azóta beléd szerettem? – teszem fel neki a hülye kérdést.

    – Persze hogy tudom – feleli komolyan.

    – Akkor jó. Nagyon jó.

Égetik a bőröm forró, édes csókjai. Mintha olvasztott cukrot csepegtetnének végig a testemen.

    – Keresel valamit? – kérdem incselkedve.

Pajkosan kuncogva feleli:

    – A húsvéti tojásokat. Egy ilyen szép locsolóversért legalább kettő jár!