A cseresznye íze

2015.01.02 16:05

 

 

„Álmomban megjelent a kedves.
Azóta szeretem az álmot.
Szép, tarka pille, mely az álnok,
bús éjbe tündökölve repdes.” (Ono no Komachi: Álom)

 

 

 

Alexis fülelt. Apja határozott lépteinek koppanásai egyre halkultak a lépcsőfokokon. Kopp-kopp-ko-op. Most megállt.
– Hatvanhetedik – suttogta bele a sötétbe Alexis, és lehunyta a szemét, hogy még sötétebb legyen körülötte.
Most mindketten ugyanazt a nőt látták maguk előtt: az apa halott feleségét, a fiú halott anyját. A báró felsóhajtott, és elfordult a festménytől. Kopp-kopp. Már csak néhány perc. Kopp-kopp. Már alig hallhatóak a léptek. Kopp. Az ajtó becsapódott a távozó mögött, amitől ijedt remegés futott végig a villa falain.
Alexis csak erre várt. Kiugrott az ágyból, de egy pillanatra megtorpant, közben a hold kíváncsi tányérképe belesett az ablakon. Próbált egyenletesen lélegezni, hogy lecsendesítse szíve őrült zakatolását. Fülében felcsendültek Yuen szavai: ”Lélegezz lassan! Lélegezz mélyeket!”
Amikor megnyugodott, készülődni kezdett. Levette pizsamáját, és felöltötte a piros selyemkimonót.
– Akár egy gésa! – nevetett magán.
Miközben fésülködött, Yuen hosszú, fekete hajára gondolt. Bosszúsan tépte ki a fésű fogai közül a szőke hajszálakat és a hold fénye felé tartotta őket. Sosem lesz olyan szép, mint Ő. Lám, most is milyen sápadt! A régi ingaóra kondult egy nagyot, és mutatói összesimultak a nagy, cirádás tizenkettes alatt. Idulás! Alexis vetett még egy pillantást a tükörbe, megcsipkedte arcát, és az ajtóhoz osont.
Yuen szobája a villa másik szárnyában volt. Alexis-nek követnie kellett apja lépteinek nyomát. Meztelen talpait bizsergették a hideg, márvány lépcsőfokok. Amikor anyja képmásához ért, elpirult kissé, és ugrott néhány lépcsőfokot, hogy az éjszaka sötétje minél hamarabb elrejtse a festett tekintet elől. A villa hatalmas, ódon épülete nagyot sóhajtott, és a régi, szúrágta bútorok válaszul szomorúan reccsentek egyet. Alexis nem félt, pedig alig néhány éve még teljesen biztos volt benne, hogy éjjel szellemek járnak a folyosókon. De ezen az éjszakán ő volt az egyetlen szellem. A könnyű selyemkimonó úgy lebegte körül csupasz lábszárait, mint a kísérteteket a fehér lepedő a mesekönyvekben. Alexis elmosolyodott, és meggyorsította lépteit, hadd szálljon, lebegjen a piros selyem. Yuen szobája ajtajának keskeny résein halvány fény szűrődött ki. Alexis-nek úgy tűnt, mintha a hajnal napsugarai korábban ébredtek volna fel, csak hogy neki utat mutassanak a sötétben. Yuen várt rá. Megint vett néhány mély lélegzetet, majd óvatosan lenyomta a kilincset.
A szobában két gyertya narancssárga lángja világította meg Yuen félmeztelen testét. A berendezés szabályos egyszerűsége és a falakat takaró selyemtapéta rózsaszín cseresznyevirágai Japánt, Yuen hazáját idézték.
Ebben a szobában is él egy kísértet – gondolta Alexis –, és egy számomra ismeretlen gyermekkor emlékeibe burkolódzik.
A fal mellett fekvő futon fehér lepedőjét ezüstösre festette a telihold fénye, és Alexis belepirult a gondolatba, hogy nemsokára kettőjük teste simul majd össze ebben a csillogásban.
Úgy tűnt, hogy Yuen nem vette észre érkezését. Homlokát az ablaküvegnek támasztva figyelte az éjszakai kert árnyait. Hosszú, fekete haja kibontva terült szét vállain. Alexis halkan mögé osont, lábujjhegyre állt, és az egyenes hajfürtökbe temette arcát, hogy magába szívhassa a már oly régóta ismert, kedves illatot. Amikor Yuen mellkasára csúsztatta a kezét, érezte, hogy mindkettőjük szíve ugyanazt az őrült ritmust dobolja.
– Yuen – suttogta a hajzuhatagba.
Yuen végre felé fordult. A szokott komolyság ült az arcán, csak Alexis tudta, hogy a boldogság sosem fog az ajkain tükröződni, mindig a szeme sarkában marad majd szerényen megbújva. Yuen csak akkor mosolyodott el, ha szomorú volt.
– Olyan vagy, mint egy pillangó.
Gyöngéden Alexis hóna alá nyúlt, és felemelte.
– Egy törékeny éjjeli pille.
Alexis nevetve széttárta karjait.
– Repülök!


Yuen kábultan nézte Alexis testét a táncoló gyertyafényben. A fiú meztelenül feküdt a futonon, és vágytól csillogó hatalmas szemeivel viszonozta a rászegeződő tekintetet. Yuen fejében megfordult a gondolat, hogy elmondja neki, de érezte, hogy nem lenne képes rá. Most nem, amikor Ő ilyen boldog. Úgy rogyott le Alexis mellé, mintha imára készülne egy szentély előtt. De rajta nem segíthetett semmilyen ima, mert nincs az az isten, aki szembe merne szállni az emberek háborúival. Még egyszer utoljára körbevette Alexis illata, ami már az első találkozásukkor elbódította. Még egyszer utoljára az övé lehet, kedvére csókolhatja, érintheti, hallhatja gyönyörének sóhajait. Még egyszer utoljára elveszhet benne.


Közeledett a hajnal, és Alexis mélyen aludt Yuen karjaiban. Olyan csend volt a szobában, hogy Yuen felriadt egy betévedt lepke szárnycsapásainak zajára. A kecses állat zavarodottan kőrözött a futon felett, aztán észrevette az egyik gyertya táncoló lángját. Egyre közelebb és közelebb szállt hozzá, bódultában nem érezte a növekvő forróságot, ami körülvette. A láng csak járta tovább csábító táncát, majd sercent egyet, ahogy csodálóját elnyelte. Yuen megborzongott, és még szorosabban ölelte Alexis-t. Mi lesz vele, ha ő már nem lesz itt? Olyan tiszta és törékeny. Könnyei lassan végigfolytak az arcán, és Alexis homlokán csillogtak tovább az ébredő nap álmos fényében.
Yuen felsóhajtott, és halvány mosoly jelent meg ajkain. Emlékezett.

 

 

 

„Mikor virágos minden út
s fehérek a cseresznyefák,
minden, mi volt, szembe jut.” (Basho: Emlékezés)

 

 

Alexis a szoba sarkában kuporgott, és ökölbe szorított kezeivel próbálta letörölni a könnyeket arcáról, de azok csak folytak megállíthatatlanul. Azt gondolta, hogy ez igazságtalanság, az apjának nem volt joga elvenni tőle a babát.
A nevelőnő végre visszamerészkedett, hogy megszemlélje a pusztítást, amit a báró nevelési elvei hagytak maguk után. Elszorult a szíve, amikor meglátta a sarokban zokogó gyermeket. Csöndesen odament a szekrényhez, és elővette Alexis ünneplőruháját.
– Ideje felöltöznie. Az új testvérkéje mindjárt megérkezik.
Alexis erre dacosan kapta fel a fejét, szőke fürtjei táncot jártak szép formájú arca körül.
– Nekem nincs testvérem! – kiáltotta.
A nevelőnő felsóhajtott.
– Öltözzön fel szépen, és ne felejtse el megmosni az arcát! – mondta, és újra magára hagyta a gyermeket.
Alexis szeretett volna még duzzogni egy kicsit, de tudta, hogy nem érne el vele semmit, csak még nagyobb bajba keverné magát. Lassan feltápászkodott. Egy kicsit szédült, mostanában sokszor érezte így magát, a perzsaszőnyeg virágmintái hullámozva hullatták szirmaikat lábai alatt. Becsukta a szemét, hogy láthassa az édesanyját. Fiatal, mosolygós nő jelent meg a sötétben, és felé nyújtotta a karját. Alexis néhány percig elidőzött a képzeletbeli ölelésben, aztán rászánta magát az öltözködésre.
Ahogy szaladt lefelé a lépcsőn, számolta magában a fokokat: egy-kettő-három-négy-öt-hat…


Amikor a lovaskocsi rákanyarodott egy fehér makadámútra, Yuen hallani vélte a kavicsok sikoltását a kerekek alatt. Egy kicsit távolabb húzódott az ablaktól, hogy elrejtse mohó kíváncsiságát az idegen tekintetek elől. Szépen rendezett kerten haladtak át, ahol egy szökőkútban Vénusz fürdött ruháit ledobva. A szobor gömbölyű melleit látva Yuen elpirult, és elfordította a fejét, nehogy a nevelőnő az arcába láthasson. Végre előbukkant a villa is hatalmas ablakaival, vaskos falaival. Yuen eltöprengett, látott-e már valaha ilyen fáradt házat. Oly sok év nehezedett rá, hogy szuszogva feküdt a földön, és vakolatát, mint sok-sok izzadságcseppet, szomorúan hullatta. A bejárat előtt emberek sorakoztak. Már megint fekete! – gondolta Yuen. – Vajon miért szeretik a nyugati emberek ezt a fantáziátlan színt? Fekete ruhák, fekete cipők, fekete kalapok, fekete kocsik és fekete lovak. Londonban még az ég is fekete volt a gyárkéményekből gomolygó füstfelhőktől.
A lovaskocsi megállt, és valaki kinyitotta az ajtót. A fény olyan váratlanul tört be, hogy Yuen szemei belekápráztak. Hunyorogva nyújtotta kezét a villódzó ismeretlenbe. Egy idegen kéz nyúlt érte, és óvatosan lesegítette a kocsiról. Szemeit dörzsölve állt az orgonaillatban, a közelben madarak énekelték tavaszi dalukat. Egyszer csak egy hosszú, sötét árnyék vetődött rá. Magas, szikár alak állt meg előtte. Yuen udvariasan meghajolt, és tökéletes franciasággal üdvözölte. A báró is meghajolt, néhány rosszul ejtett, alig érthető japán szót suttogva felé. Yuen azonnal megkönnyebbült. Talán nem is olyan félelmetes ez az ember, ha három idegen szó kiejtése így kifog rajta – gondolta.
Ennél több figyelmet nem is vesztegetett rá a báró, újra meghajolt, majd a nevelőnőhöz lépett. Yuen tekintete egy alacsony, sovány alakra tévedt. Kicsit előre kellett hajolnia, hogy jobban szemügyre vehesse, mert a báró háta pont eltakarta előle az arcát. Első látásra azt hitte, fiú ruhába öltöztetett kislányt lát. Újra megdörzsölte a szemeit. Nem lehet lány! A bárónak fia van. Pontosan emlékezett rá, hogy apja egy nyolc év körüli fiúról beszélt neki. Még előrébb hajolt, és ezzel már komolyan kockáztatta testi épségét, mert így egyre közelebb került az egyensúlyvesztéshez. A báró könyöke folyton betévedt a látóterébe. Yuen homlokán egy hosszú ránc jelent meg, bosszússága egyetlen jele. A gyerek makacsul rejtőzött szőke fürtjei mögött. Yuen, mivel nem látott mást, a haját nézte. Még soha nem látott ilyen színű tincseket. A szőke összes árnyalata ott játszadozott a vékony hajszálakon a tavaszi napfényben. Miért nem néz rá? Yuennek már alkalma nyílt megismerni az Angliában töltött másfél év alatt a nyugati emberek önző büszkeségét, és úgy vélte, most is ezzel van dolga. A kisfiú eltaszítja magától hívatlan testvérét. Szinte látta maga előtt megfestve a pillanatot ezzel a képaláírással, mintha csak egy lenne a sok festmény közül, amiket oly szívesen nézegetett a szülői könyvtár albumaiban. Ezt a gondolatot megmosolyogta. Csak egy egészen halvány mosoly csillant meg szép mandulavágású szemei sarkában, de a kisfiú éppen ekkor szánta rá magát, hogy kibújjon a hajsátor biztonságából. Hatalmas szemei csak még nagyobbra kerekedtek, mert azt hitte, az idegen rajta mulat ilyen jól. Yuen úgy érzete, vibrál körülötte a levegő azoknak a csodálatos szemeknek a tüzében. Még levegőt sem mert venni, nehogy elűzze a varázst. Angyal, egy angyalt lát! Sok évvel ezelőtt az anyja mesélt neki az angyalokról, a nyugati képzelet csodálatos, szárnyas teremtményeiről. De a tünemény szemei hirtelen keskeny résekké szűkültek, és a harag sugarait lövellték felé. Yuen döbbenten lépett egyet hátra, hogy a báró alakja újra elrejtse a haragvó kisfiú elől.

Alexis korán kelt, pedig ez nem volt szokása. Fél nyolckor berobbant a konyhába, és felajánlotta segítségét a megdöbbent szakácsnőnek. Nekibuzdulását azzal magarázta, hogy szeretne segíteni fogadott testvére első itt elköltött reggelijének elkészítésében. A szakácsnőt nem tette túl boldoggá az ötlet, hogy egy nyolc éves kisfiú fog lábatlankodni körülötte, de hát nem parancsolhatta ki a konyhából a báró fiát. Alexis két tányért tört el, meg egy bögrét, mire asztalra varázsolta az ínycsiklandozó reggelit, majd leült, és mosolyogva várta a vendéget, akár egy angyal.
Yuent egy fekete felöltős szolga kísérte az ebédlőig, aki olyan kimérten mozgott, mint egy felhúzható bábu. Yuen megkönnyebbült, amikor megszabadult tőle, és vidáman lépett be a hatalmas ebédlőbe. Odabent a szépséges fiúcska mosolygott rá. Úgy érezte, kezd felolvadni szívén az idegen országtól való félelem jege. Talán tényleg szeretni fogják itt, ahogy azt apja ígérte.
Udvariasan meghajolt.
– Jó reggelt! – köszöntötte az angyali gyermek lassan, tagolva ejtve a szavakat.
Yuen jót mulatott magában. Ezek a nyugatiak nem feltételezi róla, hogy tizenkét éves kora ellenére tökéletesen érti és beszéli az angol és a francia nyelvet is. Asztalhoz ült. Megvárta, hogy a kisfiú kezdjen bele elsőként a reggelibe, csak azután vett el egy croissant-t és kortyolt bele a narancslébe. Amióta elhagyta hazáját, most először érzett egy kis igazi örömöt. A sütemény csokoládétölteléke simogatta a nyelvét, csodás íze volt, de a narancslével valami nem stimmelt. A második korty már olyan rossz volt, hogy könnybe lábadt a szeme, amíg sikerült leküzdenie a torkán. Asztaltársára pillantott, aki nagy kortyokban itta a sárga levet. Lehet, hogy ezt itt így ízesítik – gondolta Yuen, és eltolta magától a poharat.
– Talán nem ízlik? – fordult felé aggódva Alexis. – Én magam facsartam.
Yuen először a körülöttük álló szolgák hadára pillantott, majd a kisfiúra. Nem merte bevallani, nehogy megsértse.
– Dehogy! Nagyon finom – mondta lesütött szemmel, és újra belekortyolt.
Kirázta tőle a hideg, de azért megitta az egészet. Szenvedett. Égett a nyelve, de csak ette tovább a croissant-t, aminek zsibbadt ízlelőbimbói már nem érzékelték az ízét.
Amikor befejezték a reggelit, Alexis mosolyogva tudakolta, finomnak találta-e. Yuen bólintott. Rettenetesen kavargott a gyomra.
– Különösen a narancslé volt emlékezetes, igaz? – csendült a fiúcska hangja, és Yuen végre megértette, hogy mit tett vele. Azonnal belesápadt a felismerésbe. Ahogy elhagyták az ebédlőt, megragadta a gyerek karját.
– Sót tettél a narancslevembe! – mondta zaklatottan.
Alexis elrántotta a karját.
– Na és? Te meg olyan hülye vagy, hogy megittad!
Kiöltötte rá a nyelvét, aztán vidáman elszökdécselt.
Yuen éles fájdalmat érzett, a falnak tántorodott. Próbálta uralni a testét, de nem volt hozzá elég ereje, és elhányta magát ott a folyosó közepén. Kicsordultak a könnyei a szégyentől.


Yuen türelme rohamosan kezdett fogyni. Dühtől remegő kezével alig bírta kihúzni a fenekéből a tűt, ráadásul látta, hogy Alexis a nagy földrajzatlasz mögé rejtőzve remekül szórakozik legújabb csínye sikerén. Már egy nap sem múlt el valami rettenetes meglepetés nélkül. Úgy tűnt, hogy a kölyök kifogyhatatlan ötletarzenállal rendelkezik, ha az ő bosszantásáról volt szó. Bezzeg a tanórákon csak a lábát lógázta és grimaszolt a tanárra, mintha egy csöpp esze sem lenne.
Yuen a fájdalomtól felszisszenve visszaült a székre, és újra a füzete fölé hajolt, hogy befejezze a házifeladatát. Nevelőnőjük buzgón hímzett a nagy könyvtárszoba sarkában, sem az iménti incidens, sem egyik tűje hiánya nem tűnt fel neki.
Yuen, amint visszavonulhatott szobája rejtekébe, dühösen vetette magát rá hasmánt az ágyára. Óvatosan megtapogatta fájó fenekét, aztán lehajtotta a fejét a párna puha, kék szövetére, és fekete hajszálai kócos összevisszaságát figyelte a szemei előtt. Jótékonyan eltakarták előle a szoba giccses berendezését. Nem fog sírni. Csak azért sem fog sírni. Azt már nem! Nem adja meg neki ezt az örömöt.
A falióra kondulására ébredt. Meglepetten látta, hogy időközben teljesen besötétedett odakint. Elaludt. Régen sosem aludt el ilyen váratlanul, sosem tudott csak így egyszerűen álomba merülni. De ebben a házban minden annyira más volt, ő maga is más lett, ahogy átlépte a küszöböt és meglátta a szőke tüneményt. Felsóhajtott, és az ablakhoz lépett. A párkányon ott volt a daru, amit még az édesanyja hajtogatott neki. Kezébe vette, és a hold fénye felé emelte.
– Repülj! – súgta a papírmadárnak. – Repülj innen messze, és vigyél magaddal!
A háta mögött megreccsent a padló. Ijedten kapta oda a tekintetét, de már csak az ajtó csukódását láthatta.
Ki volt az? Yuen szíve felzakatolt. Odafutott az ajtóhoz, és ráfordította a kulcsot.


A báró nyeregbe pattant, és szélsebes vágtában távolodott a villától. Alexis csak erre várt. Remélte, hogy nem fog egyetlen szolgálóval sem összefutni a folyosón. Lassan közelített apja dolgozószobájához. Minden saroknál, lépcsőfordulónál megállt és fülelt. Csak akkor folytatta útját, ha megbizonyosodott róla, hogy senki nem jár a közelben. Szerencsére az ajtó nem volt zárva. Alexis minden erejét összegyűjtötte, és lenyomta a nagy rézkilincset, majd teljes súlyával előredőlt, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Bent volt. Zakatoló szívére tette a kezét, és körbenézett a félhomályban. Vajon melyik fiókba tette? Óvatosan kihúzta a legfelsőt, de csak fehér levélpapírokat talált benne. Tovább kutatott. Benézett minden fiókba, és amikor nem járt sikerrel, a nagy mahagóni szekrénysor felé vette az irányt. Tudta, hogy valahol itt kell lennie, és ő nem fogja feladni a keresést egészen addig, amíg meg nem találja. A legkisebb neszre is megdermedt, majd mikor újra biztonságban érezte magát, kitartóan folytatta a keresést. Végül az egyik szekrény aljában megtalálta. Ott ült magányosan, kibomlott masnikkal a hajában. Alexis boldogan ölelte magához a babát. Már éppen becsukta volna a szekrényajtót, amikor egy ládikón akadt meg a szeme. Letette a babát, és remegő kézzel nyitotta ki a ládikó tetejét. Tudta, hogy mit fog találni benne, mégis amikor meglátta, elfutották szemeit a könnyek. Az édesanyja ékszerei. Nem azok, amiket a báró vett neki, és úgy csillognak, hogy megfájdul az ember feje tőlük, ha rájuk néz, hanem azok, amiket ő fűzött apró gyöngyökből, azok, amiket az édesanyja úgy szeretett. Alexis valami forrót és lüktetőt érzett a bordái között. Nahát! – csodálkozott magán – Hogy mikre képes a szíve?! Énekelt és táncolt odabent. Éppen meg akarta érinteni a gyöngysorokat, amikor valaki megköszörülte a torkát mögötte. Ijedten ugrott talpra.
Yuen kíváncsian figyelte, kezében közben szórakozottan lóbálta a babát a hajánál fogva.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte.
Alexis nem válaszolt, csak dühösen fújt egyet.
– Hát, nekem így is jó! – mondta, és feldobta a babát, majd az egyik lábánál fogva elkapta.
Alexis rémülten figyelte a mutatványt. Yuen a sikerén felbuzdulva megismételte.
– Ne! – kiáltotta Alexis. – Kérlek, ne!
Yuen ámulatában eltátotta a száját.
– Jól hallottam? Azt mondtad, hogy kérlek? Te ilyet is tudsz?
– Add vissza!
Yuen a babára nézett, majd a nyitott szekrényajtóra.
– Nem lenne szabad itt lenned? Ezért jöttél?
Alexis összeszorította ajkait, aztán lebiggyeztette őket. Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, de végül mégsem tette.
– Elvette tőlem – mondta halkan.
Yuen újra ránézett a babára. Ez a kisfiú ilyenekkel játszik? Felnevetett.
– Dehogy adom! Biztos nem véletlenül vette el tőled a báró. De bárhogy is van, neked nem szabad ellentmondanod az apád akaratának. Egy gyermeknek mindig engedelmeskednie kell a szüleinek. Te meg fogod magad, és kutatni kezdesz az apád dolgozószobájában?!
Alexis dühösen dobbantott egyet a lábával.
– Hát, te aztán ostobább vagy, mint azt gondoltam! – sziszegte dühösen.
– Az lehet – vonta meg a vállát Yuen, és az ajtó felé vette az irányt kezében a babával.
– Ezt még megbánod! – kiáltotta utána Alexis.


Először csak a meleget érezte, ami lassan perzselő forrósággá nőtt, aztán meglátta a vöröslő lángnyelveket. Körbevették, akár egy kerítés, mint egy kalitka. Felemésztettek mindent, a bútorokat, a falakat, a házat, a várost, az életét…
Yuen sikoltva riadt a rémálomból. Félelemtől átizzadt pizsamája rátapadt a testére. Remegő ujjaival alig bírta kigombolni az apró gyöngyház gombokat. Amikor végre sikerült, sóhajtva hajította a földre a felsőt, és felkelt, hogy igyon egy pohár vizet. Sercent valami. Yuen a hang felé fordult. Mintha visszatért volna az álomba, az ajtóban megjelent egy apró lángocska, majd lobbant egyet, és egy gyertyán járta tovább a táncát.
– Add vissza a babám! – hallotta Alexis hangját, amiben már egy csepp félelem sem csendült.
Yuen dermedten állt a meglepetéstől.
– Nem hallod?! Add vissza! – sziszegte a gyerek vészjóslóan eltökélt hangon.
– Nem tehetem. Az apád… – kezdte Yuen, de Alexis belé fojtotta a szót.
– Gyűlöllek! Mit képzelsz magadról, te ostoba sárga majom?! Ha nem adod vissza, elég a madárkád.
Yuen szíve kihagyott néhány dobbanást a rémülettől, amikor meglátta a haragvó kisfiú kezében a papírdarut, édesanyja utolsó ajándékát, ahogy a gyertya lángja felé közeledik.
– Ne! – kiáltotta.
– Akkor add vissza!
Yuen agya lázasan dolgozott. Valahogy nem értette, mi is történik vele. Az csak egy baba!
– Rendben – mondta nyugalmat erőltetve magára – Rendben, visszaadom. Ott van a szekrényben.
Ahogy Alexis a szekrény felé nézett, Yuen már ott is termett előtte és gyorsan elfújta a lángot. Ostoba gyerek! – gondolta.
De a gyerek kezében ekkor megzörrent valami, és a papír sikoltott egyet fájdalmában, amikor az apró, finom ujjak kegyetlenül félbe szakították. A hold ezüstfénye megcsillant a daru földre hulló, megcsonkított testén. Yuen térdre esett előtte. Nem merte megérinteni, csak nézte, amíg el nem takarták előle a könnyei. Akkor Alexis-re emelte tekintetét, aki még mindig ott állt előtte a sötétben.
– Ez a madár az édesanyám ajándéka volt – suttogta. – Sokat jelentett nekem, és te most örökre elvetted tőlem. Miért? Mert engedelmeskedtem apád akaratának? Mert azt tettem, amit tennem kellett? Egy ostoba gyerek vagy! Nem! Nem vagy ostoba. Te gonosz vagy. Hallod?! Te egy gonosz ember vagy! Takarodj a szobámból!
Alexis hallgatott. Percekig néztek farkasszemet egymással a sötétben, majd a gyerek végre megmozdult, és lassan kisétált az ajtón. Yuenben felforrt a düh. Mint előbb a gyertya lángja, úgy lobbant fel benne a gyűlölet.
– Ezt még megbánod! – idézte Alexis szavait.


A báró összeszorította keskeny ajkait, miközben tekintetét az előtte fekvő babán felejtette.
Yuen szorongva figyelte a nagy karosszék mélyéből. Olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a nevelőnő előkerítette Alexis-t, de végre kopogás hallatszott a vastag, lakkozott faajtón.
– Gyere be! – csendült a báró mély baritonja.
Alexis belépett. Yuen előrébb csúszott a karosszékben, hogy jól láthassa bosszúja eredményét. A kisfiú remegő térdekkel közelített a nagy íróasztal felé, ami mögött az apja ült. Rögtön észrevette a babát, de egy pillantást sem vetett Yuenre.
– Szóval már ott tartunk, hogy meglopod apádat?!
Alexis nyelt egy nagyot.
– Én nem akartam ellopni semmit. Ő az enyém! – mondta remegő hangon.
Yuent egyszeriben elfogta a bűntudat, ahogy apát és fiát figyelte.
A báró váratlanul felpattant, és villámgyorsan megkerülte az asztalt. Nagy lapátkezével megragadta a kisfiú vékony karját, és a szoba belseje felé lendítette. Alexis elveszette az egyensúlyát, és végighasalt a szőnyegen. Yuen rémülten ugrott talpra, ekkor érezte meg, hogy az ő lábai is remegnek.
– Szégyen! A fiam nemcsak hogy babákkal játszik, de még tolvaj is! – üvöltötte magából kikelve a báró. – Milyen férfi lesz így belőled?! Még jó, hogy anyád ezt már nem élte meg!
Alexis-t már rázta a zokogás. A nyitott ablak felé kezdett kúszni, mintha azt hinné, ha eléri, kirepülhet rajta, mint egy madár.
Az a baba! Az a baba van olyan értékes, mint az én darum – hasított bele a felismerés Yuenbe, miközben a férfi félelmetes alakját figyelte, ahogy a földön fekvő gyerek felé közeledett.
– Szégyen! – üvöltötte újra a báró, és belerúgott a lábai előtt heverő törékeny kis testbe.
– Ne! – kiáltotta Yuen, és Alexis elé vetette magát, hogy megvédje. – Kérem, uram!
A báró szemében meglepetés villant, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy más is van a szobában. Megigazította a nyakkendőjét, és felsóhajtott.
– Úgyis már minden hiába! – mondta önfegyelmet erőltetve magára.
Visszafordult a nagy íróasztalhoz, és kezébe vette a babát, majd lendített rajta egyet, és teljes erejéből az asztal sarkához vágta. A porcelánfej azonnal darabokra tört és szétszóródott a földön. Amikor a riadt nevelőnő belépett a szobába, csak ennyit mondott neki:
– Takarítsa össze ezt a szemetet!


Alexis úgy érzete, hogy elfogytak a könnyei. Talán már kisírta mindet? Száraz szemeivel hunyorogva nézte az ablakon besütő lemenő nap halványpiros sugarait. Fájó bordáira tette a kezét, átölelve magát a nagy baldachinos ágyban. Olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak a fájdalom engedte. El akart veszni a hatalmas ágyban, el akart veszni benne örökre, úgy, hogy soha ne találjon rá senki. De máris rátaláltak. Léptek nyikordultak a parkettán, és valaki mellé ült.
– Nagyon fáj? – kérdezte Yuen.
Alexis először duzzogni akart, de rájött, hogy túl fáradt hozzá, ráadásul már nem is volt dühös.
– Igen – felelte sírástól rekedt hangon. – Nem vagyok gonosz! – tette még hosszá, csak úgy mellékesen.
Yuen egy pillanatra elfordította róla a tekintetét, és a lemenő napot nézte.
– Ha tudtam volna… – kezdte, de elcsuklott a hangja.
– De nem tudtad – fejezte be Alexis. – Nem akartam azt tenni a madaraddal. Tényleg nem. Én csak rád akartam ijeszteni.
Yuen a kisfiú szépségét nézte, ahogy aranyfürtjei vidáman hullámoztak a párnán nem sejtve, hogy gazdájuk milyen szomorú.
– Megbocsátok neked, ha te is megbocsátasz nekem.
Alexis erre elmosolyodott, egy olyan ragyogó mosollyal, hogy Yuen belepirult.
– Rendben.
Yuen zavarában megköszörülte a torkát.
– Tessék, ezt neked csináltam – mondta, és a kisfiú felé nyújtotta a faragott rókát. – Megvéd.
Alexis a fájdalomtól nyöszörögve ült föl, hogy kézbe vehesse az ajándékot.
– Ezt tényleg te csináltad? – kérdezte csodálkozva.
– Igen. Ő Inari, ő védi a szentélyeinket Japánban. Téged is megvéd.
Alexis olyan közel húzódott Yuenhez, hogy térdeik összesimultak. Amikor megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy Yuen alig értette, ezért még közelebb húzódott hozzá.
– Anya adta nekem a babát. Azért adta, hogy játsszak vele, azt akarta, hogy játsszak vele. Mi rossz van ebben? – suttogta Alexis, majd a rókára nézett, és hosszú ujjaival megsimogatta. – Tényleg meg tud védeni? – kérdezte.
Yuen megcirógatta a kecses ujjakat.
– Ha ő nem, akkor majd én!

 

 

 

Az ablakon betáncoló szél pajkosan kifújta Alexis hajából a rózsaszín papírpillangót.
Yuen felvette a földről, és az egyik polcon sorakozó több tucatnyi origami daru közé tette.
– A fenébe! – kiáltotta dühöses Alexis, összegyűrve a kezében tartott papírmadarat. – Sosem fog sikerülni. Sosem fogok tudni olyan szépet hajtogatni, mint az édesanyád.
Yuen nem szólt semmit, csak elvett az asztalról egy kék színű papírlapot, és szép lassan meghajtotta egy újabb pillangó alapját. Kibontott, hosszú haja az arcába hullott, és eltakarta előle a hisztiző kisfiút. Ijesztően boldognak érezte magát. Apja és a báró nagylelkűségének köszönhetően most ott ült egy szobányi Japánban a világ legcsodálatosabb teremtményének társaságában. A tapétán körbefutó cseresznyevirágok rózsaszínű pompába burkolták a falakat. Az ormótlan ágy eltűnt és helyére elegáns futon került. Ez a szoba lett az ő paradicsoma. Óvatosan kilesett a hajsátor mögül. Látta, hogy Alexis a rókaszobrot babrálja, amit mindenhová magával hurcolt, amióta megkapta. Yuen összeszorította ajkait, nehogy elmosolyodjon, de szemei csillogását így sem tudta eltitkolni, ezért gyorsan visszabújt a fekete hajtincsek mögé.
– Mondd, Yuen! Ha mindent megtanulsz, tényleg haza fogsz menni? – hallotta Alexis csilingelő hangját.
– Ühüm – felelte továbbra is a pillangóra koncentrálva.
Alexis hasra feküdt a tatamin, így nézett fel az előtte ülő japán fiúra.
– Akkor tanulj nagyon-nagyon lassan!
– Úgy, mint te? – nevettet Yuen.
Alexis grimaszolt egyet.
– Ez nem vicces! – kérte ki magának. – Nem félsz, hogy unatkozni fogsz nélkülem?
Yuen erre már felkapta a fejét. Tekintete találkozott a kisfiú szikrázó kék tekintetével. Istenem, milyen gyerek! – gondolta.
– A báró sok-sok évvel ezelőtt találkozott az apámmal, amikor megalapította a fegyvergyárat és segített kiképezni a japán katonákat. Az ő barátságának köszönhető, hogy most itt vagyok. Nem lenne tisztességes tőlem még többet kérni. Amit itt megtanulok, hazaviszem, hogy a hazám szolgálatába állítsam a tudásomat.
– Hát ez igazán szép szónoklat volt. Bravó! – duzzogott Alexis. – Háború. Folyton azok a háborúk! Mi értelmük van?
– Ezt a kérdést már nagyon sokan feltették – mondta halkan Yuen, és a polgárháborúra gondolt, aminek majdnem az egész családja áldozatul esett.
Alexis hajába tűzte a kék pillangót, és mellé heveredett.
– Van egy monda – kezdte, és ujjait a kisfiú ujjai közé fűzte. – Az idők kezdetén egyetlen isteni pár élt a Földön: Izanagi, a férfi isten és felesége, Izanami. Izanami meghalt, miközben világra hozta gyermeküket, a tűz istenét, és Jomi, a halál birodalmába távozott, de férje nem nyugodott bele szeretett felesége elvesztésébe. Addig kutatott utána, amíg rá nem talált a holtak országában. Csakhogy Izanami akkor már oszlani kezdett.
– Fújj! – vágott közbe Alexis, mire Yuen felnevetett.
– Szóval, Izanagi eléggé elborzadt a látványtól. Hanyatt-homlok menekült a kijárat felé. Az asszonyka bizony ezt zokon vette, és sikoltozva utána sietett. Izanaginak sikerült kijutnia, és egy nagy sziklával eltorlaszolta a kijáratot. Izanami megfenyegette: ha nem engedi ki, akkor minden éjjel ezer emberi életet fog kioltani.
– Miért mindig az embereket bántják az istenek? Miért nem maguk között intézik el a házastársi problémáikat? – háborodott fel Alexis, amin Yuen megint csak jót nevetett.
– Az istenek már csak ilyenek. Nem érdekel, mit válaszolt erre Izanagi?
– De igen – felelte Alexis, és Yuen vállára hajtotta szőke fürtös fejét.
– Izanagi erre azt felelte, hogy akkor ő ezerötszáz új életet fog teremteni.
– Hm, ez szép volt tőle –nyugtázta Alexis kevés meggyőződéssel a hangjában.
Elengedte Yuen kezét, és felült, hogy megpróbálkozzon még egy daru meghajtásával. A pillangó megint kiesett a hajából. Yuen óvatosan a tenyerébe vette, és fekete hajsátrának rejtekében egy apró csókot lehelt rá.


Dél-Franciaország legszebb cseresznyéskertjében a levegő szinte vibrált a nyári forróságban. Alexis visszaült a pokrócra, és Yuen felé nyújtotta a gyümölcsöstálat, közben füle mögött vidáman himbálódzott egy cseresznye-fülbevaló. Yuen óvatosan vette fogai közé a piros gyümölcsöt, majd körülölelte a nyelvével, és szájában sokáig forgatta, ízlelte mielőtt beleharapott volna.
– Mókás vagy, amikor ezt csinálod – nevetett Alexis, pedig tudta, hogy Yuen azért csinál szertartást a cseresznyeevésből, mert az ő hazájában sosem érik be ez a gyümölcs, csak a virágában gyönyörködhetnek.
Yuen szájában roppant egyet a friss, érett gyümölcshús, ahogy rágni kezdte. Alexis is bekapott egyet, és nevetve utánozta a japán fiú cseresznyeevési technikáját. Piros ajkai csillogtak a gyümölcslétől. Amikor végeztek az egész tál cseresznyével, csak hevertek a fák árnyékában, és a madarak énekét hallgatták.
– Mit kérsz a tizennegyedik születésnapodra, Yuen? – kérdezte Alexis.
– Cseresznyét! – vágta rá Yuen nevetve.
– Ne nevess ki! Én komolyan kérdeztem – motyogta Alexis duzzogva, és kirántotta az idősebb fiú hajából a csatot, ami eddig apró kontyba fogta a selyemsimaságú éjfekete, hosszú hajszálakat. A hajzuhatag, mintha csak erre a várt volna, végigömlött Yuen vállán és hátán, akár egy megáradt folyó. Alexis ámulva nézte.
– Ezt most miért kellett? – kérdezte Yuen, és bosszúsan simított el néhány tincset az arca elől, hogy láthassa a gyermeket, aki tátott szájjal bámult rá.
Mint a cseresznye – suhant át a gondolat Yuen fejében egy vadászó sólyom gyorsaságával –, olyan pirosak az ajkai, mint a cseresznye.


Yuen szélesre tárta az ablakot, és a csillagfényben pompázó égboltra tekintett. Egy éjjeli gyenge fuvallat megsuhogtatta a közeli cseresznyefák lombkoronáját. Már a második nyarat töltötte a báró festői birtokán, távol a villa pompájától és a szolgálók idegesítő hadától. Mennyei szabadság! Yuen az ágya felé pillantott, amiben Alexis aludta az igazak álmát. A csalafinta kisfiú már az első éjszakán bekéredzkedett mellé azzal az ürüggyel, hogy fél a szellemektől, amik a fák között kísértenek.
Attól a naptól kezdve, hogy a báró összetörte Alexis babáját, ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Testvérek örömben és bánatban. Testvérek, valóban?
Yuen a délutánra gondolt, és a kisfiú ajkaira, ahogy eltűnt köztük a piros cseresznye. Bizsergés futott végig a gerincén, a testében röpdöső pillangók megcsiklandozták a hasfalát, majd egyre lejjebb szálltak. Jaj, ne! Yuen ujjai belemarkoltak a függöny szúrós csipkéjébe.
Alexis pont ezt a pillanatot választotta, hogy felsóhajtson álmában és ledobja magáról a vékony takarót. Odakint hirtelen elállt a szél, a kertben néma csend lett. Yuen kitartóan nézte a csillagokat, közben keze az ágyékára siklott. A pizsama anyaga felforrósodott ujjai simogató érintése alatt. Homlokát függönyt markoló kezének támasztotta, és megpróbált nem megfulladni visszafojtott sóhajaiban. Egyre több csillag ragyogott fel szemei előtt, pedig már egy ideje lehunyta őket. Amikor megnyalta kiszáradt ajkait, a cseresznye ízét vélte érezni rajtuk. A cseresznye íze… Yuen többször hevesen összerándult a testében elömlő gyönyörtől, ezért inkább elengedte a függönyt, nehogy letépje, és inkább az ablakkeretbe kapaszkodott.
– Yuen! – csendült Alexis hangja mögötte.
Yuen rémülten fordult felé. Vajon mióta van ébren?
A kisfiú tekintetében sem ijedtség, sem kíváncsiság nem volt, egyszerűen és tisztán csillogott rá a hold fényében.
– Nem jössz aludni, Yuen? – kérdezte, és álmosan elmosolyodott.
– De igen – felelte a kérdezett, és hálát adott a teremtésnek, hogy fekete színűre festette az éjszakát.


Yuen apjának látogatása lázba hozta az egész villát. A személyzet úgy nyüzsgött, rohangált, mint egy eső illatától megzavarodott hangyaboly. Alexis nem győzte csodálni, mekkora tekintéllyel rendelkezik az az apró, vékony emberke. Még a báró is szolgamód hajlongott előtte. Ő maga sosem került elé, csak akkor láthatta, ha sikerült meglesnie, és Alexis buzgón törekedett arra, hogy sikerüljön. Yuen csak egyetlen délutánt töltött apja társaságában, és Alexis hiába faggatta, nem volt hajlandó elárulni, miről esett szó közöttük. A látogatás utolsó estéjén bált rendeztek, ahová rettenetes bánatára Alexis nem volt hivatalos. Magába roskadva ült szobájában, és a faragott rókát nézegette. A távoli bálteremből csak halk muzsikafoszlányok szűrődtek ki. Már éppen álomba merült volna, amikor kopogtak az ajtaján. Yuen lépett be a szobájába fáradtságtól sápadtan.
– Véletlenül se sajnáld! Nem vesztettél semmit – sóhajtotta, és lerogyott a szőnyegre a nagy, baldachinos ágy mellett.
Alexis általában jót nevetett ezen a szokásán. Akármennyi kényelmes szék vagy fotel volt egy szobában, Yuen mindig a szőnyeget részesítette előnyben. De valahogy most Alexis nem volt nevetős hangulatában. Kibújt a takaró alól, és a japán fiút figyelte az ágy melletti kisasztalon világító olajlámpa halvány fényében. Tekintete a Yuen mellkasát díszítő bojton állapodott meg. Ez volt a legfurább öltözet, amit eddig látott rajta, még a vicces nyuszifüleket formáló zoknit is felülmúlta.
– Tudod, mi jár a fejemben? – kérdezte.
– Nem. Nem vagyok gondolatolvasó – vágta rá Yuen.
Alexis csak egy grimaszra méltatta.
– Arra gondolok, hogy te mindent tudsz rólunk, de én szinte semmit nem tudok rólad. Szeretném egyszer látni a hazádat.
Yuen nem szólt semmit, csak egy bús pillantást vetett a kisfiúra. Alexis folytatta:
– Olyan ez a ruha, mint a nőké, és a hajad is úgy hordod, mint a nők.
Kiugrott az ágyból és Yuen elé térdelt, amivel végre kizökkentette fáradt nyugalmából a fiút.
Amikor megérezte hajában a hosszú ujjak simogató érintését, döbbenten kereste Alexis tekintetét, hogy kiolvassa belőle, vajon érti-e a tíz éves kisfiú, mit tesz, de nem tudott ráakadni, mert a csillogó szemek a mellkasát díszítő bojtot nézték kitartóan. Yuen csalódottan húzódott el. Csak egy gyerek!
De a gyerek, azzal a gyors váratlansággal, amivel egy réges-régi éjszakán széttépte a papírdarut, a nyakába vetette magát.
– Szeretlek, Yuen! – zihálta kétségbeesetten a döbbenettől megdermedt fiú fülébe.
Hosszú percekig ültek így összeölelkezve, majd Yuen lassan magához tért a zsibbadt boldogságból, és lefejtette magáról Alexis karjait.
– Bújj vissza az ágyba, mert még megfázol itt nekem! – mondta könnyedséget erőltetve a hangjába.
Meglepetésére, Alexis azonnal és kommentárok nélkül engedelmeskedett a felszólításnak. Talán ő maga is megdöbbent saját magán.
– Jó éjt! – búcsúzott Yuen.
– Ne menj el! – ült fel újra az ágyban Alexis. – Maradj itt velem, amíg elalszom!
– Mi vagy te, kisbaba? – nevetett Yuen, de azért leült az ágy szélére.
A kisfiú ujjai azonnal ráfonódtak a csuklójára. Úgy kapaszkodott belé, mintha félne valamitől.
– Tudod… – kezdte Alexis, de Yuen beléfojtotta a szót.
– Tudom – mondta –, szellemek járnak a folyosón.
Alexis ajkai szétnyíltak, de rögtön újra összezáródtak, nehogy ki tudjon szökni rajtuk a kimondhatatlan. Így aludt el, szorosra zárt szájjal, megőrizve a titkot.

 

 

 

 

Alexis kilesett a kezében tartott verseskönyv mögül, amikor meghallotta az íj húrjának pendülését. Látta, hogy Yuen egy újabb nyílvesszőért nyúlt anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a céltáblára, mert nem számított a cél, a pontos találat, egyedül a koncentráció volt fontos, az emberi elme és figyelem tökéletes összpontosítása. A húr újra megpendült.
– Elvétetted! – kiáltotta oda Yuennek, hogy bosszantsa, de csakúgy, mint a nyílvessző, nem érte el célját.
Yuen, amióta Alexis betöltötte a tizennegyedik évét, megközelíthetetlen volt. Alexis végighevert a fűben, és felnézett a bárányfelhős égre. Mi változott? Miért változott? – töprengett.
Meztelen talpát megcsiklandozta egy eltévedt hangya. Kellemes bizsergés futott végig a testén, amitől muszáj volt felnevetnie, közben a hívatlan vendég felfedező útra indult a lábszárán. Ekkor Alexis füle mellett megzizzent a fű, ahogy Yuen letette a hatalmas íjat, és leült. Amíg azzal bíbelődött, hogy bal karját, amivel az íjat tartotta, visszabújtassa a furcsa öltözet ujjába, a nap egy pajkos sugara kihasználta a lehetőséget, és vidáman megcsillant az aranysárga színű bőrön.
– „Emlékszel-e, én angyalom, a dögre,
amit láttunk e reggelen,
A kavicsos ösvényen füstölögve
feküdt a bűzhödő tetem
…
És látod, édesem, ily dög leszel te,
ily szörnyűséges döghalom,
…
De mégis, mindhiába mar a pondró
és a sír minden férgei,
Mert dúlt szerelmem is a te mosolygó
örök szépséged élteti!” – szavalta Alexis, és szemei versenyt csillogtak a napsugárral.
Yuen döbbenetében félbehagyta az öltözködést, így meztelen válla tovább ragyoghatott a délutáni napfényben.
– Mi az? – nevetett Alexis. – Ezt nem én mondtam, hanem Baudelaire, de azért egyetértek vele.
Yuen felkapta a fűből a verseskötetet, és messzire hajította.
– Nem kellene ilyesmit olvasnod – mondta csendesen, és végre befejezte az öltözködést.
– A te szobádból loptam! Neked bezzeg lehet?! – méltatlankodott Alexis, és felpattant, hogy megkeresse a magasra nőtt fűben a méltánytalanul bántalmazott könyvet.
Yuen, fogadalmát megszegve, sóváran nézte a fiú karcsú, nyúlánk alakját. Megváltozott. Szebb, mint valaha. Egy angyalnál is szebb.
– Nézd meg! Most elszakadtak a lapjai – nyafogott Alexis, és meglóbálta Yuen előtt a könyvet.
De a japán fiú nem figyelt rá. Tekintete végigsiklott a felé magasodó alakon, egészen addig, amíg el nem ért a csodálkozó, nagy, kék szemekig.
– Yuen?
– Hm?
Alexis Yuen mellé térdelt.
– Emlékszel, hogy megígérted, mindig vigyázni fogsz rám? – kérdezte.
Yuen meglepetten húzódott távolabb.
– Megszegtem volna az ígéretemet?
Alexis, látva a másik fiú menekülési szándékát, szomorúan felsóhajtott. Talán lenézi őt? Talán csak egy ostoba gyereknek tartja?
Hová futhatsz, ahol én ne tudnálak utolérni, ahol én nem vagyok ott? – gondolta, de hangosan csak ennyit mondott:
– Vigyázz rám jobban! Érezni akarom, hogy vigyázol rám.


Yuen méltóságteljes nyugalommal üldögélt a könyvtárszoba egyik kényelmes karosszékében, és a karfára könyökölve nézte, ahogy Alexis zaklatottan rója előtte a köröket a perzsaszőnyegen.
– Szóval? – próbálta előremozdítani a szokatlanul hideg tavasz témájánál megrekedt társalgást.
Alexis végre lecövekelt az egyik zárt, üveges könyvszekrény mellett, és zavartan megnyalta ajkait.
– Szóval… – kezdte – te ugyebár már férfi vagy, Yuen? – kérdezte.
Yuen erre felnevetett, de nem volt semmi vidámság a hangjában.
– Hát… Már egy ideje. Pontosabban születésem óta, ha nem tévedek. Akárcsak te – felelte, és kezdett rajta eluralkodni a kíváncsiság: vajon hová fog vezetni ez a beszélgetés?
Alexis egy ideig csak nézte Yuent. Nézte a rászegeződő mandulavágású, sötét szemeket, az aranysárga bőr csillogását a hosszú, vékony ujjakon, a lófarokba kötött fekete hajzuhatagot, a telt ajkak nőiesen lágy ívét.
– Ne tréfálj velem! Tudod te, mire gondolok – szólalt meg végül.
Yuen előrehajolt a karosszékben, hogy jobban Alexis szemébe láthasson.
– Őszintén mondom, hogy nem tudom.
– Már elmúltál tizennyolc éves – vetette oda Alexis, mintha ez mindenre magyarázat lenne.
– Attól tartok, nem lehet eléggé öreg az ember ahhoz, hogy téged teljes mértékben megértsen.
Alexis erre már dühösen toppantott egyet, és zsebéből elővarázsolt egy apró kulcsot, amivel kinyitotta a mellette álló könyvszekrény üvegajtaját. Rövid keresgélés után kivett egy vékony könyvet, és gondosan visszazárta az ajtót.
– Tegnap valami olvasnivalót kerestem apám könyvei között, és ezt találtam – mondta ezt úgy, akár valami titkot osztana meg, közben óvatosan Yuen ölébe helyezte Lewis Carroll Alice csodaországban című művét, és úgy nézett rá, mintha egy mágikus erővel bíró tárgy lenne, ami, ha nem figyeli eléggé, fogja magát, és kirepül az ablakon.
Yuen most már valódi vidámsággal nevetett fel.
– Nem tudtam, hogy a báró ilyen nagy becsben tarja a mesekönyveket.
Alexis a karosszék mellé térdelt, és szemeiben ravasz csillogással megkérte a japán fiút, hogy lapozzon csak bele.
– De hát már olvastam – tiltakozott Yuen.
– Ne ellenkezz velem! Csak lapozd! – makacskodott Alexis.
Yuen kezébe vette a színes rajzokkal díszített borítású könyvet, és lapozni kezdte, de nem tudta, mert a lapok össze voltak ragasztva és középen kivágva, hogy rejtekhelyet biztosítsanak néhány fényképnek. Éles fájdalom hasított a gyomrába. Úgy érezte, menten lefordul a székről, olyan bősz hullámzásba kezdtek körülötte a bútorok. És mellette ott kacagott Alexis, aki nyilván már látta a mesekönyvben rejtőző ocsmányságot. A fényképek olcsó pornográf felvételek voltak, amiken párok szeretkeztek a legkülönfélébb pózokban. Yuen látott már ilyeneket, de sosem hitte volna, hogy éppen Alexis társaságában találkozik velük újra.
– Mit csinálnak ezek az emberek? – csendült Alexis kíváncsi hangja.
Yuen fejében egy pillanatra megfordult, hogy csapdába csalták, de látva a tizennégy éves fiú ártatlan tekintetét, elhessegette a gyanúját.
– Szeretkeznek – felelte, és meglepődött, hogy már egyáltalán nincs zavarban. – Gyere velem!
Most először egy év óta kézen fogta Alexis-t, és futni kezdett vele a villa hosszú folyosóin át egyenesen a szobájáig.
– Ülj le! – mutatott a földre egy alacsony asztalka mellett, közben egy ládából fametszeteket vett elő.
Csak egyetlen pillanatig habozott, majd letette őket az asztalra Alexis elé.
– Ezek azért mégiscsak szebbek! – mondta, és megsimogatta a fiatalabb fiú szőke fürtös fejét.
Amíg Alexis a metszeteket nézegette, Yuen a szívében eláradó melegséget figyelte. Nincs az az akaraterő, ami képes lenne megfékezni a szerelem tombolását – gondolta megadva magát a sorsnak.
– Ezt mindenki csinálja? – csodálkozott Alexis.
– Bizony! Még mi ott a messzi Japánban is – nevetett Yuen. – Csakhogy mi nem tekintjük bűnnek, vagy paráznaságnak, vagy nem tudom, még minek… A fene se tudja számon tartani a sok szót, amivel ti, nyugatiak illetitek.
Alexis nem kérdezett többet, csak némán nézegette a képeket. A hosszúra nyúló csendben hallották egymás lélegzetvételét.
Yuen figyelte Alexis-t, látta rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik.
– Mondd csak! – biztatta, hogy megkönnyítse a dolgát.
– A szakácsnőtől hallottam, hogy amikor apám magával visz téged éjjel a városba, akkor nőkhöz mentek – mondta halkan Alexis. – Most már értem.
Yuenen újra erőt vett a szédülés.
– Alexis… – kezdte, de a fiú beléfojtotta a szót:
– Nem! Nem akarom hallani! Azért én sem vagyok olyan ostoba, mint gondolod, nekem is van testem. Nincs szükség több magyarázatra.
Újra csend lett, de ez most tele volt feszültséggel. Yuen azon töprengett, vajon megértené-e a fiú, ha most elmondana neki mindent. Ha megkérdezné, hogy megérintheti-e, vajon mit szólna? Mennyire rázná ez meg az ő nyugati elméjének a világát? És ha megtenné, visszaélne-e vendéglátói bizalmával? Ha eddig kibírta, egyszeriben miért nem bírja tovább?
– Ezt megtarthatom? – hasított bele a csendbe Alexis hangja.
Yuen kinyújtotta a kezét, hogy megnézze, melyik képre esett a fiú választása.
– Nem! És ígérd meg, hogy nem nézed meg, melyik hiányzik!
– Megígérem – mondta Yuen, és még sokáig nézte az ajtót, miután Alexis eltűnt mögötte.


Yuen felriadt. Már megint tűzzel álmodott. Miért üldözi folyton a tűz kísértete?
A kéz, aminek gyöngéd érintése felébresztette, még mindig ott nyugodott a vállán.
– Yuen – suttogta Alexis. – Veled aludhatok? Félek a szellemektől.
Yuen szíve heves zakatolásba kezdett. Ismerte már annyira a fiút, hogy valami hátsó szándékot sejtsen.
– Te és a szellemeid! – mondta morcosan, de azért helyet szorított maga mellett a futonon.
Alexis mosolyogva bújt be mellé a takaró alá.
– Nahát! Néhány hete még kiparancsoltál volna a szobádból. Néhány hete még féltél tőlem, Yuen. Vagy magadtól?
Yuen felkönyökölt, amitől a yukata ujja lecsúszott a válláról.
– De most nem félsz. Egy cseppet sem vagy megriadva. A szíved sem a félelemtől zakatol úgy, mint egy gőzmozdony. Igaz? – súgta Alexis, és kihúzta Yuen hajából a szalagot, ami összefogta a hosszú tincseket. – Néha azon tűnődöm, hogyan lehet valaki ilyen szép, mint te.
Alexis ujjai végigsiklottak a selymes fekete hajon, majd a kiugró arccsontokra vándoroltak, onnan pedig a telt ajkakra. – Nem félsz, mert mégis megnézted, hogy melyik metszetet választottam. Megszegted az ígéreted, és megnézted. Nem bírtál ellenállni a kísértésnek, ahogy most sem tudsz. Ismerlek, Yuen. Az első percben kiismertelek, azért tudtalak olyan könnyen megtréfálni, és ezért tudlak ennyire szeretni.
Yuen lehunyta a szemét, amikor megérezte Alexis első ügyetlen csókját az ajkain. Olyan volt, mint egy nyári szellő, vagy egy pillangó egyetlen gyors szárnycsapása, mégis örökre az emlékezetébe véste magát.
– Melyik képet választottam? – incselkedett tovább a fiú.
Yuen egy gyors mozdulattal megragadta, és felé kerekedett, vékony karjait a futonra szorítva.
Az ő csókja már mélyebb és érzékibb volt. Úgy játszott Alexis ajkaival, mint régen a cseresznyével. Amikor kicsit eltávolodott, hogy levegőt vegyen, a fiatalabb fiú korát meghazudtoló sóvár gyöngédséggel ölelte magához.
– Melyik képet választottam?
– Amelyiken két férfi szereti egymást – felelte Yuen, és elsötétült előtte a világ.
Csak egyetlen fény ragyogott az éjszakában: Alexis odaadó teste.


Lélegezz! – hallotta Yuen hangját, de Alexis képtelen volt engedelmeskedni, annyira lebénította a testében tomboló extázis. Odakint a cseresznyésben harsányan ciripeltek a kabócák, és a napsugarak pajzán kíváncsisággal lestek be a nyári melegben szélesre tárt ablakon.
– Lélegezz! – zihálta Yuen, és anélkül, hogy kicsúszott volna belőle, felemelte az ágyról Alexis pillekönnyű testét, és az ölébe ültette.
Alexis feje hátrabillent, és egy nyöszörgésben végződő kiáltás szakadt ki a torkán, de legalább végre engedelmeskedett, majd lihegve lendült előre, és homlokát Yuen homlokának támasztotta.
– Ez az! – biztatta Yuen. – Lélegezz mélyeket!
Alexis káprázó szemekkel nézte az előtte ragyogó mandulavágású szemeket, azokat a szemeket, amik már az első találkozásukkor úgy elvarázsolták. Most mélyen, sötéten ragyogtak rá. Ujjait belefúrta a hajzuhatag alatt megbújó izzadtságtól nedves, rövidebb hajtincsekbe. Remegő ajkaival újabb és újabb csókokat kért. Tudatának utolsó, gyönge erőfeszítésével figyelte, ahogy Yuen teste mozog és lüktet a testében. Figyelt, amíg meg nem rendült alatta a föld, amíg el nem árasztották a gyönyör hullámai. Figyelt egészen addig, amíg Yuen végre utol nem érte abban a mennyországban, ami csak az övék volt, ami a szerelmükből született.
Egy madár szállt az ablakpárkányra, és dalolni kezdett. A váratlan hangra egyszerre kapták fel a fejüket. Ekkor jöttek rá, hogy elaludtak.
– Hány óra lehet? – kérdezte Alexis.
– Mit számít az idő?
Yuen hangjában volt valami nyugtalanító szomorúság. Alexis szorosan hozzábújt, és a karjaiba zárta.
– Nagyon is számít. Mert tudni akarom minden titkát, Yuen. Jól kell ismernem az időt ahhoz, hogy meg tudjam állítani. És ha nem tudom megállítani, a szolgámmá teszem. Parancsolni fogok neki, uralkodni fogok rajta. Nem félek az időtől, mert nincs akkora ereje, hogy el tudja pusztítani a mi szerelmünket.

 

 

 

„Nevezd meg,
mihez hasonlít a Vég és a Kezdet?
Mint, amikor kis csónakon sok ezrek
az óceánra kieveznek
s nem jönnek vissza, mert mind belevesznek.” (Okura: Élet)

 

 

 

 

Alexis levette az ingét, gondosan összehajtogatta, és a fal mentén körbefutó padra tette. Odakintről behallatszottak a német katonák parancsszavai, ahogy a többi rabot is a zuhanyzó felé terelték. Amikor teljesen meztelenre vetkőzött, zavartan nézett körbe, mert szégyellte megvénült testét, de senki sem figyelt rá. Fáradtságtól és éhségtől kimerült öregemberek és gyerekek vetkőztek mellette. Az élet két ellenpólusa talált itt egymásra. Ír Neki, futott át Alexis agyán. Ha lefürdött, ír Neki. Csak talál valahol papírt és tollat, vagy majd kér az egyik őrtől. Miután lemosta magáról a tömött vagon bűzét, ír Neki. Megírja, hogy nem haragszik rá, hogy sosem haragudott, mert valójában ők ketten sosem váltak el. Megírja, hogy szembeszállt az apjával. Megírja, hogy feleségül vette a legkedvesebb lányt a földön, aki egy gyönyörű gyermeket szült neki. Megírja, hogy boldog volt.
Két sós könnycsepp csordult végig arcának ráncos, időtől kiszáradt bőrén. A zuhanyzóban közben egyre többen lettek, lassan már mozdulni sem lehetett. Az izzadt testek orrfacsaró bűze kezdett elviselhetetlen lenni.
Miért nem nyitják már meg azokat az átkozott csapokat?
Ír Neki, hogy elmondja, mennyire szenvedett, amikor elrabolta tőle az a másik, távoli háború.
Megírja, hogy összetörte a szívét, amikor a kötelességet választotta helyette.
Végre eltűntek a katonák, és becsukták az ajtókat. Súlyos csend nehezedett a bent álldogáló meztelen embertömegre. Alexis igyekezett egy zuhanyrózsa közelébe kerülni, mert igazán tiszta akart lenni, amikor ír Neki. Amikor megírja, hogy csak Ő van, és sose volt más. Megírja, hogy minden éjjel vele szeretkezett. Megírja, hogy a gyönyör minden hulláma az ő sárgásarany bőrét idézte. Megírja, hogy minden elcsókolt csókját az ő puha ajkaira adta.
A falakban felzúgtak a vízvezetékek. Alexis csodálkozva nézett fel a zuhanyrózsára és a belőle szivárgó fehér gázfelhőre.
Megírja, hogy sikerült megállítania az időt, mert ennyi év után is ugyanúgy szereti.


Yuen fáradtan megsimogatta Alexis búcsúajándékát, a legtökéletesebb papírdarut, amit valaha is hajtogattak ezen a világon. Kintről gyereknevetés hallatszott. Rátámaszkodott a botjára, és lassan elindult a kert felé, ahol egyik unokája játszott a reggeli napsütésben, mit sem sejtve a világban tomboló sötétségről.
Háborúkra és vérontásra cserélte a szerelmet. Vajon megbocsátott neki?
– Nagyapa! – kiáltotta egy gyönyörű kislány, és Yuen felé szaladt.
Yuen nagy nehezen leült a házhoz vezető lépcső aljára, és magához ölelte a gyermeket.
– Nagyapa, mesélj nekem az angyalról, akivel Európában találkoztál! – kérlelte a kislány.
– De hát már annyiszor elmeséltem, hogy illene kívülről fújnod – nevetett Yuen, de azért belekezdett a mesébe: – Élt egyszer messzi földön egy fiú, aki olyan szép volt, mint egy angyal, és úgy tudott szeretni, mint még soha senki azelőtt. Egy napon ez a szépséges fiú…
Yuen hirtelen felnézett az égre.
– Mi a baj nagyapa? – kérdezte a kislány és ő is az égre emelte a tekintetét. – Mi ez a zúgás?
– Egy repülőgép – felelte Yuen, és ijedt gyanakvással kémlelte tovább az eget.
A zúgás egyre hangosabb lett, és a gép éppen ott húzott el felettük.
– Elment – nevetett a kislány. – Mesélj tovább! Mi történt a szépséges fiúval?
Yuen nyugtalanul ölelte magához unokáját.
– Egy napon – folytatta a mesét – találkozott valakivel…
Ekkor vakító fehér fény cikázott végig az égen, és le kellett hunynia a szemét. Csukott szemhéjai mögött egyszeriben Alexis mosolygott rá a piros kimonóban, miközben karjait kitárva hívta: Gyere, Yuen! Gyere hozzám!
Amikor feltekintett, már minden lángokban állt, és unokája rémülten sikoltott fel a karjai között.
Yuen még védelmezően magához szorította a gyermeket, mielőtt a lángfal végigszáguldott a városon, a kerten, a házán és az életén.

 

 

 

 

„Hogy zúg a tó.
De fönn az égen az arany Tejútnak
nyugodt, nagy íve látható.” (Basho: Tejút)

 

 

Watarut a huszonegyedik század egyik legnagyobb dilemmája nyomasztotta: kattintson-e a barátnak jelöl opcióra, vagy se? Ezt jól át kellett gondolni. Mert igaz, hogy Daniel profilja nyitott volt, és így is elég sokat megtudhatott róla, de ha a barátja lenne, akkor talán sikerülne beszélgetést kezdeményeznie vele. Másrészt, mi van, ha Daniel nem egy barátgyűjtő alkat, és megkérdi, hogy mégis ki a csuda ő, és mit akar tőle onnan a messzi Japánból. Amíg ezen a problémán rágódott, Daniel képeit nézegette. A francia fiú nagy kék szemeivel és kócos, rövid, szőke hajával úgy festett, mintha egy mangából lépett volna ki. Nyíltan felvállalva szenvedélyeit általában borosüveggel, bagóval, meg nőkkel fényképezkedett együtt, de néha-néha még egy gitár is a keze ügyébe került, amit átszellemülten pengetett. Posztjait, kommentjeit Wataru nem értette, mivel francia nyelven íródtak.
Hajaj, mi tévő legyen? Kattintson vagy ne kattintson, ez volt a kérdés. Wataru vett egy mély lélegzetet, és kattintott. Végül is, ha már eddig eljutott, nem rezelhet be éppen a cél előtt!


Daniel ledobta a táskáját a földre, és beizzította a számítógépet. Arra gondolt, hogy még egy ilyen nap az egyetemen és inkább utcaseprőnek áll, akkor legalább szabadon eldöntheti, hogy jobbra vagy balra sepri-e a dzsuvát. Fogott egy doboz sört, hozzá meg valami kekszet, és leült a gép elé lazítani. Nocsak, Nina írt egy üzit! Áh, a franc se fog cyberromantikázni azzal a bolond csajjal! Nagyot kortyolt a sörből, közben azon elmélkedett, hogy ő túl normális-e ehhez a világhoz, vagy a világ túl hülye hozzá.
Ez meg ki a rák? Daniel közelebb hajolt a képernyőhöz, hogy jobban láthassa a profilképet, aztán rájött, hogy rá kellene kattintania. Így sem volt ismerős a srác. Mit akar tőle egy japó? Honnan ismeri? Az egyetemről, vagy egy buliból? Hmhm. Vagy eltévedt szegény? Előszedte minden angol tudását, és elkezdte felderíteni a profilját. Azta! Ez két évvel fiatalabb nála, és már valami menő cégnél gályázik. Most szégyellje, hogy ő huszonöt évesen még mindig az egyetemen rohad és utcazenélésből keresi meg a bagóravalót?
– Tokióban él, blabla. Semmi érdekes. Mit szeret ez a surmó? Hát, ez sem valami érdekes. Már értem, miért akarsz a spanom lenni! Unod a szürke életed, mi?! Na, legyen neked karácsony! Legyünk barik!


Wataru örömében majdnem felborította a narancsleves poharát, aztán rájött, hogy most sincs sokkal előrébb, csak a barátai száma nőtt eggyel. Ez még nem mondható érdembeli fejlődésnek. Ránézett az órára. Ha Tokióban este kilenc van, akkor Párizsban mennyi is van? Wataru számolt. Hét óra az eltolódás, akkor délután kettő. Vajon mikor jön rá Danielre a cyberközösségi hangulat? Meddig kell rostokolnia harckészültségben a gép előtt?
Amíg várta, hogy Daniel profilképe mellett megjelenjen a kis zöld pötty, a képeit nézegette. Hátha elárulnak még valamit a francia fiúról azon kívül, hogy szereti a bulikat meg a zenét. Megpróbálta kiolvasni a vidáman csillogó kék tekintetből, vajon mi rejtőzik mögötte, ott bent a gondolatok között. Éjféltájban arra ébredt, hogy hasogat a háta. Ránézett a gépre: még mindig semmi. Elszalasztotta volna? Felállt, hogy egyen valamit és kiszolgálja a lábához dörgölődző, kényes macskát, aztán lefürdött, és pizsamába bújt. Amikor visszatért a szobájába, Daniel képe mellett ott világított a zöld pötty.
Megvagy! Támadás!


– Helló!
Daniel hátrahőkölt ültében, ahogy megjelent a képernyőjén a chatbox. Mi a fene? Mit akar ez ilyen kitartóan tőle? Csak nem felszedte az egyik buliban, amikor buzirészegre itta magát?
– Helló! – gépelte be némileg bizonytalanul.
– Hogy vagy?
Hogy vagyok? Mi közöd hozzá?! Egyébként szarul.
– Csiripel a nap, sütnek a madarak…
– Ó… Nekem is elég rohadás volt a meló.
Daniel nagyot nézett. Beszélhet így egy japó, vagy csak nem tud angolul?
Mivel nem kapott választ, Wataru tovább erőlködött:
– Küldök egy linket, ami garantáltan fel fog dobni. https://www.youtube.com/watch?v=E7cQtbMtODk



Daniel körbenézett a szobájában, hogy ez a valóság-e, vagy csak álmodik valami ritka nagy baromságot. Mi a szent szar ez? A link ott világított kéken a chatboxban. Hát jó! Kattintott.
Megjelent előtte egy videomegosztó portál, és egy rakás öltönyös japán manusz kezdett el masírozni egy sportcsarnok kellős közepén a legtökéletesebb harmóniában, különféle alakzatokat alkotva. Daniel szemei először a plafonra szegeződtek, de aztán visszataláltak a képernyőre. Volt ebben a menetelésben valami vonzó. A szinkron, vagy a harmónia? Az élet?
Azon kapta magát, hogy nevet, de volt a nevetésében egy kis keserűség. Brrr… Csak nem ringatja filozofikus hangulatba ez az ökörség?! Bár, meg kell hagyni, hogy nem lehet egyszerű összehozni egy ilyen mutatványt.
– Ez feldob téged? – kérdezte Watarutól.
– Igen. Néha odaképzelem magam közéjük. Tudod, jó dolog, ha valakit elszórakoztat a saját élete.
Daniel kék szivárványhártyái egy árnyalattal sötétebbek lettek, ahogy a képernyőt bámulta, és rajta a japán fiú profilképét. Bőszen gépelni kezdett:
– Ne gondold, hogy én nem vonulok ott köztük, csak azért mert néha eljátszok a gitáromon egy-egy édes-bús melódiát.


– Nagyi, vedd ezt be szépen!
Daniel odanyújtotta a tenyerén a különböző színű pirulákat a tolószékben ülő, madárcsontú öreg hölgynek. A pohár víz mellé pedig egy mosolyt is adott.
– Te, huncut csibész! Tudod, hogyan vegyél le a lábamról – nevetett a néni.
– Megyünk sétálni?
– Megyünk!
A meleg, kora nyári délutánon kevesen jártak a keskeny óvárosi utcákon, csak a turisták fényképeztek fáradhatatlanul.
– Mosolyogj, nagyi! Vesz a kandikamera! – súgta Daniel, amikor elhaladtak egy japán csoport mellett.
Eszébe jutott az elmúlt este és Wataru. Kilencig chatelt vele, de azt elfelejtette megkérdezni, hogy honnan a csudából ismerik egymást.
– Hallgatag vagy ma, Daniel – jegyezte meg a nagymamája, és a nap erős fényétől hunyorogva nézett fel rá.
– Gondolkodom.
– Ne ijesztgess, édes fiam!
– Nagyi!
Ezen mindketten jót nevettek. Egy pad mellé értek, és Daniel úgy gurította a széket, hogy szembe ülhessen vele.
– Mondd, nagyi, mit tegyünk, ha nem lehetünk mind űrhajósok vagy rocksztárok?
Az idős hölgy gondolkodott egy keveset, majd megfogta unokája kezét, és kíváncsi kék szemébe nézett.
– Még a nagyapám mondta egyszer, hogy ha jól figyelsz az életre, rájössz a titkára. A titokra, hogy mindenki kap valamennyi boldogságot. Egy percet, egy órát, egy évet, vagy egy életet, a mennyiség nem számít. Sajnos az életnek nincs jó időérzéke, sőt talán nem is ismeri az időt. Nem lehetsz űrhajós, sem rocksztár? Keseregj miatta, sírj miatta! De vedd észre a pillanatokat, amikor ennek ellenére is van, ami boldoggá tesz, és akkor örülj! Akkor ünnepelj!
– Csúcs volt az öreg!
– Az biztos! Csúcs volt… – mondta nevetve a törékeny öreg hölgy, de a szeme sarkában megbújva megcsillant egy könnycsepp.


Wataru a kialvatlanságtól duzzadt szemekkel meredt a képernyőn megjelenő üzenetre, amit Daniel írt neki. Négyszer is elolvasta, majd odament az apró lakásban található egyetlen szekrényéhez, és előbányászott az aljából egy hamutól megszürkült fémdobozt. Óvatosan felnyitotta a tetejét, és kivette a megsárgult, régi fényképet. A számítógéphez vitte, és vigyázva letette mellé.
– Tehát boldog voltál. Elmondhatom Neki, hogy boldog voltál? – kérdezte a fényképen mosolygó tizenhat év körüli, elegánsan felöltözött szőke fiútól.


– Ezt hallgasd mekkora! https://www.youtube.com/watch?v=zMIzTh0Lafg

Baby Huey and the Babysitters. Volt vagy száz kiló a hapsi, de zseniális. Én mondom!
Daniel sörösdobozzal verte a ritmust a combján, Wataru a világ másik végén pedig az evőpálcikáit vette igénybe ugyanerre a célra.
– Bejövős! :D
– Mondtam én neked, hogy az lesz, Naruto!
– Hé, mondtam már, hogy ne hívj Narutónak! Ki nem állhatom azt a mangát.
– Bocs, Naruto! :P
– Antony and the Johnsons. https://www.youtube.com/watch?v=Vgwp-iQenn4



– Most megleptél…
– Miért? Mit hittél, mi mit hallgatunk itt? Mi is ismerjük ám a nyugati zenét, apafej! :P
– Azért ez egy kicsit nyálas… :S
– Fogd be!


– Bruce Lee? Frászt! Chuck Norris!
– Te most szórakozol velem?! :O


– „Minden embernek joga van az életben egy nagy őrültséghez.”
– Ez könnyű! Dilettánsnak nézel? A Keresztapa. Én jövök. „Nincs helyes vagy helytelen, csakis közvélekedés.”
– Megfogtál! A tököm tudja.
– Hát, ha az tudja, akkor érdeklődd meg tőle, Daniel! :P
– Mi akart ez lenni? Vicc? :O
– \(*V*)/
– Na! Miből van?
– 12 majom.


– Fantasztikus a pasas! Olvasd el a könyveket, azokban jön ki az igazi személyisége.
Brilliánsan manipulatív, de ha megfigyeled, csak a rosszfiúkat gyilkolássza.
– De hát az a fickó embereket eszik!!! :O
– Ó, jelentéktelen apróság! Tudod, hogy mindenkinek megvan a maga bogara!
– T_T



– Tizenöt voltam, a csaj meg a szomszédban lakott. Áthívott valami olyan szöveggel, hogy leszakadt a fregoli. Már az ajtóban rám mászott. Én meg csak álltam félájultan, és hagytam, hogy leszopjon. Állati volt! Most te jössz! Neked milyen volt az első, Naruto?
– …
– Na!
– Egy frászt fogom elmondani!
– :(


– Sajnos tősgyökeres tokiói vagyok. Ritkán jutok ki a városból, de úgy két éve áramszünet volt, kialudt minden fény, a közvilágítás is, meg az összes fényreklám, és akkor láttam a csillagokat. Gyönyörűek voltak.
– Én az aszálytól megrepedezett földet szeretem. Olyan, mintha hámlana. Gyerekkoromban, amíg apám horgászott, én földpikkelyeket gyűjtöttem a homokozóvödrömbe.


Wataru belekortyolt az időközben kihűlt kávéba. Hogy elterelje a figyelmét a pocsék ízről, körülnézett a szállodai szobában. Üres volt, és lélektelen, akárcsak az élete, mielőtt Danielt megismerte. Még egy rakás tervet át kellett volna néznie a másnapi konferenciára, de nem tudott koncentrálni. Rákattintott a képeit rejtő mappára, és kiválasztotta a kedvenc fényképét Danielről, amin a fiú kivételesen komoly volt, és egy születésnapi tortát tartott a kezében. Wataru egészen közel hajolt a képernyőhöz, úgy nézte a ragyogó kék tekintetet. Hasonlított, de mégis más volt. Határozottabb, férfiasabb. Hiába ívelt lágyan a száj vonala, az arc erős csontozata nem engedte eluralkodni magán a már-már nőies szépséget. A sötétszőke fürtök rövidre voltak vágva, állán aranyló borosta csillogott. A teste vékony volt ugyan, de izmos. A széles vállból lefutó hosszú törzs keskeny csípőben végződött. Maga volt a megtestesült vonzerő. Wataru a klaviatúrának támasztotta a homlokát. Nem tudta, hogy ez lesz belőle. Álmában sem gondolta volna. Most mihez kezdjen? Felnézett, hogy meglesse a dátumot a képernyő sarkában, és ez még tovább növelte benne a szorongást. Eszeveszett gyorsasággal közeledett július hetedike.


Daniel gondterhelten ült föl az ágyban, és a mellette fekvő lány meztelen testét nézte. Nem egy rossz darab, de akkor mi a csudáért járt Wataru a fejében, mialatt kefélte?!
Hol a pokolban volt tegnap? Miért nem jött fel a chatre? Mi ez? Valami újfajta függőség van kialakulóban nála? De hát nem is ismeri azt a srácot. Vagyis… Az a helyzet, hogy lassan jobban ismeri, mint a barátait. Még soha senkivel nem dumált ennyit egyhuzamban.
– Mi az? Nem bújsz vissza? – hallotta a lány csábosan hívogató hangját.
– Mennem kell. De azért klassz voltál, baby!
– Kapd be, Daniel!
Daniel kiugrott az ágyból, és öltözködni kezdett, közben rágyújtva egy bagóra csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Az a te reszortod, édes!
Mialatt a tömegközlekedést igénybe véve hazafelé tartott, és ezért egy órán át rostokolt dugóban a délutáni csúcsban, az járt a fejében, hogy rábeszéli Watarut a Skype-ra. Akkor legalább már nem a klaviatúrájával kell bizalmas eszmecseréket folytatnia, és nem mellesleg kíváncsi volt rá, hogyan néz ki a japán srác élőben, mert a feltöltött rossz minőségű képei nem árultak el róla sokat.


Wataru tenyere izzadt. Fel-alá járt az apró szobában, amíg a pittyenésre várt, ami azt jelzi majd, hogy Daniel belépett. Vagy százszor ellenőrizte szélfúttára fésült frizuráját a tükörben, de mindig talált rajta valami igazítanivalót. Elővette a pénztárcájában rejtőző Párizsba szóló repülőjegyet, és mintha valami szerencsehozó talizmán lenne a laptopja mellé tette.
– Hagyd ezt abba, Wataru! – szólt rá magára – Ez nem randi! Legalábbis Daniel számára biztosan nem az. És ha ezt így folytatod, csak hülyét csinálsz magadból.
Pitty.
Wataru szíve a torkába ugrott. A géphez szaladt, és aktiválta a mikrofont, meg a bejövő kameraképet. Ott volt. Egy egész képernyőnyi kék szempár.
– Halihó! – köszöntötte vidáman Daniel.
Wataru úgy érezte, hogy ha ebben a másodpercben nem kap szívrohamot, akkor soha. Most a mellékhelyiségbe fusson, vagy csak egyenesen ki a világból?
– Hé! Látom, hogy látsz, de én nem látlak.
Wataru végre erőt vett magán, és bekapcsolta a webkamerát.
– Hali! – mondta, és bizonytalanul integetett a képernyőnek.
Csend. Daniel visszaintegetett, és még mosolygott is hozzá, de nem szólt semmit.
– Hallasz? – érdeklődte meg Wataru, amikor kezdett túl hosszúra nyúlni a csend.
Daniel bólintott, de makacsul hallgatott tovább.
– Baj van?
Daniel elnevette magát.
– Bocsánat. Csak ki kellett élveznem a látványt. Tudod, nálunk nem gyakran látni pasikon rózsaszín pólót cicafej mintával. És mi az a medál a nyakláncodon?
Wataru elvörösödött.
– Űrhajó, és nálunk gyakran látni rózsaszín pólós fiúkat. Mi ezzel a probléma? Ha akarod tudni, sárga alapon fekete pöttyös nadrág van rajtam, és ez se számít ritkaságnak.
Daniel erre újra felnevetett. Hát ezzel a nevetéssel veszed le a lábukról a nőket! – gondolta Wataru, és rögtön egy árnyalattal mélyült arcán a vörösség.
– Meg ne sértődj nekem! Eszem ágában nem volt cikizni. Akarod tudni, rajtam mi van, amit a kamera nem lát?
– Nem! – vágta rá duzzogva Wataru.
– Hát ez rosszulesett… Akkor miről fogunk beszélgetni?
– Barom!


Daniel jót nevetett magában. Wataru fehér atlétatrikóra cserélte a tegnapi rózsaszín cicás izét, de a nyakláncról nem mondott le. Amíg a japán fiú azt ecsetelte, hogy mit is csinál valójában egy nagyvállalatnál, ő az arcát nézte, és a szokatlanul nagy mandulavágású szemeit. Egy kis smink, és elmenne nőnek– gondolta. – Lágyak az arcvonásai, a kiugró pofacsont ellenére is. És az ajkai íve! Azta! Az amerikai szilikonmacák tutira milliókat fizetnének az ilyen formájú ajkakért, ez meg itt a teremtőtől ingyen kapta őket. Hány éves is? Huszonhárom. Tizenhétnek se néz ki. Szép vagy, Wataru. Tudsz róla? Ó, te jó ég, szedd össze magad, Daniel!
Hogy elterelje a figyelmét bizsergő ágyékáról, kivett a gyümölcsöstálból egy pár cseresznyét, és a fülére akasztotta, mint egy fülbevalót. A kamera másik oldalán néma csend lett. Wataruban bennragadt az elkezdett mondat folytatása, és csak bámulta maga előtt a képernyőt.
– Mi az? – nézett fel Daniel, de csak azt látta, hogy a japán fiú tátott szájjal bámulja.
– Cseresznye. Nagyon finom – magyarázta, mint a tanító néni az első osztályosoknak.
– Ettem már cseresznyét, idióta! – csattant fel Wataru.
– Okés, okés… Nyugalom!
Hallgattak. Végül Wataru úgy érezte, most élnie kell ezzel a remek alkalommal.
– Tudod – kezdte –, van a családunkban egy legenda, illetve inkább egy történet, ami öröklődik apáról fiúra. Mi csak úgy emlegetjük, hogy a Cseresznye íze.
– Aha – mondta Daniel, hogy jelezze, nem lankadt a figyelme, és közben bekapta az egyik cseresznyét. – Folytasd!
– Szóval… Az egyik ősöm réges-régen Európába utazott, ahol találkozott egy angyallal.
– Mit szívott az öreg?
Wataru vetett egy gyilkos pillantást a képernyőre, de nem kommentálta a megvetését.
– Egymásba szerettek – folytatta a történetet. – Az övék volt a legszebb és legigazabb szerelem a Földön, de az ősömnek vissza kellett térnie Japánba, hogy a kínaiak ellen harcoljon. Ez volt a kötelessége, amivel nem szegülhetett szembe. Magára hagyta hát az angyalt, és vérbe fürösztötte a kezét. Harcolt éjjel és nappal, de lelkében örökké ott őrizte az angyal képét, ami megakadályozta, hogy a kiontott vér oda is beszivárogjon. A lelke örökké tiszta maradt.
– Király! – kommentálta a hallottakat Daniel. – De mi lett az angyallal?
Wataru egyenesen belenézett a kamerába.
– Nem tudom, Daniel. Mondd meg nekem te, hogy mi lett az angyallal!


– Mi van mostanában veled, Daniel? Mintha folyton a holdon járnál.
Daniel úgy kapta fel a fejét nagymamája hangjára, mintha álomból ébredne.
– Bocsánat, nagyi! Hozzak még teát?
– Nanana, hagyd azt a teát, inkább felelj nekem! Csak nem szerelmes vagy?
– Ugyan! Én és a szerelem? – legyintett Daniel.
– Különben is, a világ másik végén van. A rohadt életbe! – tette még hozzá, de már csak gondolatban.


– Kitaláltam, mi lett az angyallal!
– Na, mi?
– Hát, szárnyra kapott és utánarepült!


Július hatodika volt, és Wataru éppen befejezte a csomagolást, amikor meghallotta a pittyenést. Leült a gép elé, és bekapcsolta a kamerát. Daniel vidáman integetett neki.
– Helló, Naruto! Mi az? Morcos vagy, vagy csak fáradt?
Wataru elmosolyodott, mire Daniel nyugtalan mocorgásba kezdett a kamera előtt.
– Egész délelőtt csomagoltam, mert holnap elutazom.
Danielben egy pillanatra megállt az ütő erre a hírre. Akkor most vagy soha!
– Figyelj, Wataru! El kell mondanom neked valamit… – kezdte, de a japán fiú ajkai elé emelte a mutatóujját, ezzel jelezve, hogy hallgasson.
– Nem. Nekem kell elmondanom valamit, és ez most nagyon fontos. Holnap Párizsba utazom.
Daniel körül megfordult a szoba. Egy pillanatra mámoros öröm lett úrrá rajta, de aztán jött a felismerés: mi a csudáért? És mi ez a komoly hangnem?
– Mármint, ide Párizsba? – tette fel a kérdést, amiről tudta, hogy idióta, de valamiért kijött.
– Tudtommal csak egy Párizs van, úgyhogy oda. Holnap van Tanabata, amikor Orihime és Hikoboshi, akiket elválaszt egymástól a Tejút, találkozhatnak.
– Tanamicsoda? És hogy jön ez ide?
Wataru vett egy mély lélegzetet, és Daniel csodálkozástól eltorzult arcát nézte, ami még így is gyönyörű volt.
– Kerestelek, Daniel. Nem is tudod, milyen régóta kerestelek. Pontosabban, kerestem valakit a családodból.
– Mi van? Mi a csudáról hablatyolsz itt nekem?
– Kérlek, Daniel, engedd, hogy végigmondjam. Ne nehezítsd meg még jobban a dolgom, így is eléggé nehéz ez.
Wataru óvatosan felemelte a régi fényképet, és a kamera felé tartotta.
– Ez a fiú itt a képen az angyal, akiről meséltem. Holnap oda kell adnom neki az ükapám leveleit.
– Te megőrültél! – harsogta bele Daniel a mikrofonba, de inkább ijedt volt a hangja, mint ingerült.
Wataru egy nagy köteg levelet vett elő, amik gondosan meg voltak címezve, és azokat is a kamera felé mutatta.
– Ezeket itt az ükapám írta franciául a te ükapádnak. Attól az évtől kezdve, hogy el kellett válniuk, minden július hetedikén írt neki egy levelet, de sosem küldte el. Egy dobozban őrizte őket, egy erős fémdobozban, ami túlélte a tüzet, ami akkor söpört végig a városon, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát. Az egész család odaveszett, kivéve a nagyapámat, aki Hirosimától távol járt iskolába. Ő örökölte a dobozt és ennek a csodálatos szerelemnek a történetét. A halálos ágyánál megígértem neki, hogy megkeresem az angyalt, és elviszem a sírjához a leveleket. Segítesz nekem, Daniel? Holnap kora délután érkezem a Charles de Gaulle Repülőtérre… Daniel?
A bejövő kamerakép sötéten és szomorúan nézett vissza rá.
– Daniel…


A fényképen egy előkelő tartású öregúr mosolygott unokáját átölelve.
– Az a kislány én vagyok – mondta a képre mutatva az idős hölgy. – Hitted volna, hogy ilyen szép voltam valamikor?
– Te most is szép vagy, nagyi – biztosította Daniel, és egy lágy csókot lehelt nagymamája eres, öreg kezére – Van róla kép korábbról, amin még fiatal?
– Menj be a hálószobámba, Daniel, és nyisd ki az éjjeliszekrényt. Ott megtalálsz mindent.
– Gyere velem, nagyi!
– Nem. Menj csak egyedül. Én sosem tudom megállni könnyek nélkül, és nem akarom, hogy sírni láss.
– Ne beszélj butaságokat! Akkor majd együtt sírunk. Kapaszkodj, mert gurulunk!
Daniel megragadta a tolószéket, és egy nagy lendülettel a hálószoba felé kezdte tolni. Útközben azon gondolkodott, hogy a düh vagy a kíváncsiság nagyobb-e benne. Utálta Watarut, mert kihasználta. Egész este utálta, és még reggel is, sőt még ebben a percben is utálta. Annyira utálta, hogy más gondolat nem is nagyon tudott beférkőzni az agyába. Egész lényét Wataru uralta a tanamicsodájával, meg azokkal a szép ívű ajkaival.
– Ez minden? – kérdezte csalódottan, amikor kinyitotta az éjjeliszekrényt, és leült elé a szőnyegre, hogy könnyebben hozzáférjen a tartalmához.
– Ez – felelte szomorúan a néni. – Minden megsemmisült, amikor a nácik felgyújtották a villát. Ez is csak azért maradt meg, mert a nagyapám rám bízta, amikor elküldött minket az anyámmal. Tudta, hogy elárulták, mégsem mozdult. Az utolsó percig szervezte az ellenállást.
– Az ellenállást? Akkor az ükapám háborús hős volt?
– Mondhatjuk, hogy az volt, de ő ellenkezne. Sokszor hallottam tőle, hogy egyetlen háborúnak sincsenek hősei.
Daniel óvatosan kivette a szekrényből a kopottas, időrágta piros anyagba csomagolt holmikat.
– Mi ez, valami köntösféle?
Amikor kibontotta, nagyot nézett. Nem rejtett kincseket, csak egy faragott rókaszobrot, néhány kavicsot, meg oszladozó-foszladozó papírfigurákat.
– Kavicsok? – kérdezte döbbenten, és két ujja közé fogta az egyiket.
– Cseresznyemagok – mondta a nagymamája, és odatartotta a tenyerét, hogy unokája beleejthessen egyet. – Ezek bizony cseresznyemagok, Daniel.
– Uramisten, cseresznye! – sóhajtott Daniel, tenyere mögé rejtve arcát és rajta az érzelmeket, amik egyszeriben megrohanták.
– Van még valami, ott a szekrény mélyén. Egy fénykép.
Daniel sokáig nézte a régi felvételt, majd nagymamájára pillantott.
– Kapaszkodj nagyi, mert ez rázós lesz! – mondta, és nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
Az idős hölgy kíváncsian hajolt előre tolószékében.
– Nagyi! Hol van Alexis sírja?
– A sírja? Ellenálló volt, és zsidókat bújtatott. Koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan sosem tért vissza. Nincsen sírja, Daniel.


Wataru az időeltolódástól kábultan sétált végig a hatalmas terminálon. Most mitévő legyen?
Itt van a cél előtt, mégis akár Japánban is lehetne. Hogy találja meg Danielt ebben az óriási városban? Merre induljon? Kétségbeesetten nézte a körülötte nyüzsgő tömeget.
És ha mégis eljön?
Találomra kiválasztott egy kijáratot, és a taxiállomás mellett leült a bőröndjére. Nem jön el, és akkor ő hiába utazta át a fél világot. Hamarabb el kellett volna mondania. Istenem, milyen ostoba volt! Most azt hiszi, becsapta és kihasználta.
Wataru észre sem vette, hogy folynak a könnyei, csak amikor már elértek a szájáig, és a sós íz marni kezdte az ajkait. Ekkor árnyék vetült rá, és egy alak magasodott felé.
– Te idióta! – mondta nevetve Daniel. – Fél órája loholok utánad, te meg bejárod az egész terminált, ahelyett, hogy körbenéznél a japán gépre várók között.
– Da... Daniel! – dadogta Wataru, és érezte, hogy elpirult.
A francia fiú olyan tekintettel nézett rá, amit lehetetlen volt megfejteni, az érzelmek olyan sokszínűséggel kavarogtak mögötte. Egy kis idő múlva kinyújtotta a kezét, és ujjaival gyöngéden letörölte Wataru könnyeit.
– Gyere, te bőgőmasina! Valaki már nagyon vár rád…


Az öreg hölgy kinyújtotta karjait, hogy magához ölelje a mélységes zavarban lévő japán fiatalembert.
– Azt mondja, nagyon hasonlítasz rá – tolmácsolt Daniel.
A nyári nap sugarai vidáman szöktek be a nyitott ablakon, és megcsillantak a Wataru kezében tartott fénykép keretén. A felvételen két fiatalember mosolygott boldogan és gondtalanul a fényképészre. Egymást szorosan átkarolva álltak egy fényűzően berendezett szobában. A japán fiú hosszú, sötét haja kibontva terült szét a vállain, arcán nemesi magabiztosság tükröződött. A fiatalabb fiú világos tincsei szélfúttán hullottak a homlokába, csibészes bájt kölcsönözve neki.
– Milyen szépek voltak! – ámuldozott Wataru, amin Daniel jót nevetett.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy most magadnak bókolsz?!
– Te sosem tudsz komoly lenni? Egyébként nem is hasonlítok rá.
Mialatt a két fiú egymással évődött, Daniel nagymamája az ölében lévő nagy köteg levelet simogatta reszketeg kezével. Tekintete végigkövette a címzés gyöngybetűit minden egyes borítékon. Alexis nevében az x finom cirádái egy szárnyakat bontó madárra emlékeztették. Csupa szárnyalás és szabadság volt a tinta kék vonala, mint odafent a felhőtlen kék ég. Pillantása átsiklott a levelekről a szobájában üldögélő két fiatalemberre, és egy pillanatra megelevenedett előtte a múlt:
– Megmondtam neked, Yuen, hogy megfejtem az idő titkát! – mondta komolyan Alexis.
– És most örökéletűvé fogod varázsolni a szerelmünket? – kérdezte Yuen, és bekapott egy szép piros cseresznyét.
Ahogy véget ért a pillanat varázsa, újra Daniel és Wataru nevetett mellette.
– Daniel! Neked adom őket – nyújtotta unokája felé a leveleket. – Tudom, hogy az írójuk és a címzett is ezt akarná.


Wataru boldogan ölelte magához Danielt. A francia fiú tejfehér bőre ezüstösen csillogott a hold besütő fényében. Izmai még rándultak egyet-egyet a testében tomboló extázis utolsó hullámcsapásaitól.
– Azt hiszem, beléd szerettem Daniel.
Daniel felkönyökölt, hogy láthassa Wataru szép arcát.
– Csak hiszed? – kérdezte, mire a fiú aranysárga bőre rögtön bíborszínt öltött. – Imádom, amikor elpirulsz! Most vonjam le azt a tanulságot, hogy a homoszexualitás örökletes?
– Lerúgtam az ágyról a leveleket, miközben szeretkeztünk – váltott gyorsan témát Wataru.
Daniel legördült róla, és felvett néhány levelet.
– Mindet elolvastuk?
– Azt hiszem, igen.
Wataru felült, és kezébe vette az egyiket, amin számára ismeretlen jelentésű szavak sorakoztak elegáns, kék tintafolyókká duzzadva. A sorok úgy hullámoztak, mint ahogy a gyönyör hullámzott az ereiben néhány perccel ezelőtt, amikor Daniel teste ott lüktetett benne.
– Fordítsd le nekem újra azt, amelyiken a könnycsepp nyoma van – kérte Danielt.
– És nincsen idő, és nincsen tér – olvasta Daniel, közben átkarolta és magához húzta Watarut –, és nincsen háború, és nincsen halál, és nincsen ország, és nincsen város, és nincsen határ, és nincsen szögesdrót, és nincsen sírás, és nincsen szenvedés, és nincsen múlt, és nincsen jövő. Az örökös mában csak te és én vagyunk. A szívem örök tavaszában csak mi vagyunk, és ajkunkon a cseresznye íze.
– Ajkunkon a cseresznye íze – ismételte Wataru, és mosolyogva hajolt Danielhez egy újabb csókért.


 

Megjegyzés:

Az összes versidézet Kosztolányi Dezső fordítása.

Jishin: földrengés

Tanabata: Két egymást szerető, de a Tejút által elválasztott és csak ezen a napon találkozó csillag ünnepe, amit július 7-én tartanak Japánban.

Az Amerikai Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án reggel 8 óra 15 perckor ledobta Hirosima városára az első atombombát, ami 140 ezer ember életét oltotta ki. 70 ezren azonnal meghaltak, a többiek később a sugárzás okozta betegségekben vesztették életüket.

A Második Világháború alatt a náci koncentrációs táborokban elhunytak számát 9 millióra becsülik.