A felejtés pillangója
1.
A karácsonyi szünet vége óta Joseph úgy érezte, az idő szárnyakat növesztett. Teltek a hetek, a hónapok, és a kollégium visszazuhant a megszokott szürkeségébe. Újra szigorú rend uralkodott, de ez természetesen továbbra sem jelentett akadályt abban, hogy Joseph és Yves minden egyes lehetőséget kihasználjanak. Az érettségi közeledtével a tanárok figyelme a végzős osztályokra összpontosult, így megszaporodhattak a titkos találkák is a lomtárban. Megtörtént, hogy Joseph úgy állt a katedrára, hogy a fekete reverenda alatt ott fénylett Yves bőrének izzadtsága. Most, hogy Joseph tudta a titkát, Yves még felszabadultabban adta oda magát neki.
Joseph egyre nehezebben viselte a hivatásával járó terheket is. Egyszeriben szabadulni akart a reverendától, mert lángoló szerelme felemésztette a maga köré vont elefántcsonttornyot. Már nem védelem, hanem rabság volt a fekete ruha. Esténként zaklatottan járt fel-alá a szobájában, ilyenkor csak az érzelmei kavarogtak benne összefüggő gondolatok nélkül, úgy gyülekeztek, mint a viharfelhők az égen. Máskor hosszú órákat ült az íróasztalánál, hogy tökéletesítsen egy-egy versbe foglalt szerelmi vallomást, amit sose mutatott meg a fiúnak. Már egy egész füzetnyi alkotás lapult a fiókja mélyén.
Forróság perzsel belül.
Táncoló, lobogó láng vagyok.
Gyere, ülj mellém!
Szürke négyfalszobám lélekkel telik meg.
A naplemente vörösen izzik az ablakon.
Haldokló fény festi meg meztelenruhám.
Neked öltözködök.
Tétován babrál kezem
a már elmúlt nap alkonyán.
Kigombolok néhány csillagot.
Gyere, beszélj hozzám!
Világíts csendemben!
Látod, illik hozzád a ruhám.
Egész vagy és szabad.
Ne rejtegesd szárnyaidat!
Én átlátok a testeden:
csont, hús, ezernyi vérpatak,
selymes bőr…érintés.
Súgd: Légy szabad!
Ujjaid ujjaim között alszanak.
…
Egy szombat délelőtt Yves óriási vakmerőséget követett el. Amióta felgyógyult a tüdőgyulladásból egyre óvatlanabb lett, mert élni és élvezni akarta az életet, amit majdnem elveszített. Joseph ezen a délelőttön is éppen egyik versével szöszmötölt, amikor egyszer csak kinyílt az ajtaja, és Yves surrant be rajta. Megállt a szoba közepén, és Joseph döbbent meglepetését látva elnevette magát.
– Légy nyugodt, az igazgató engedélyével jöttem, bár nem hozzád, hanem Bertrand atyához – magyarázta váratlan felbukkanásának okát. – Könyveket hoztam vissza neki, és a jó öreg atya van elég szenilis ahhoz, hogy elfelejtse, kulcsra van zárva a vasajtó. Képzeld, csak úgy utamra bocsájtott, és már bele is feledkezett az egyik tanulságos értekezésébe, miszerint Jézus szeretete a posvány legmélyéről is képes kirángatni az eltévelyedettet, méghozzá a hajánál fogva. Tanulságos olvasmány lehet, ajánlom figyelmedbe. Ha elég szépen kéred, biztosan kölcsön adja.
Joseph továbbra is szótlanul bámult rá. Yves az íróasztalra ült. Egyik lábát az asztalra tette, és térdére támasztotta az állát, másikkal a levegőben kalimpált. Leplezetlenül szemtelen és kihívó volt. Joseph vére azonnal felpezsdült, csak a helyzet abszurditása tartotta vissza attól, hogy rá ne vesse magát.
– Yves, tudod, mi történik, ha a szobámban találnak, ráadásul zárt ajtó mögött?
– Akkor eridj, és nyisd ki!
Joseph felpattant, és hátrált két lépést. Egymásra néztek. Yves tekintete egyszeriben megváltozott, már nem kihívás, hanem szerelmes sóvárgás volt benne. Joseph megkerülte az íróasztalt, és magához ölelve vadul csókolni kezdte. Yves pillanatok alatt kigombolta a reverenda gombjait.
– Te jó ég! Elment az eszünk – súgta Joseph a fiú fülébe, aztán tovább csókolta.
...
Joseph elmélyülten tekergette ujjaira Yves szőke hajfürtjeit. A csodaszép fiú ott szuszogott mellkasára borulva, puritán szobájának homályában. Az egész olyan valószerűtlen volt, hogy csúfondáros mosolyt csalt az ajkaira. A résnyire nyitott ablakon halk madárdal szűrődött be. Odakint teljes pompájában virágzott a tavasz. Joseph Yves hátát kezdte cirógatni, ujjai úgy siklottak a fiú bőrén, mint a selymen.
– Szeretném, ha ez a pillanat sosem múlna el – sóhajtott fel.
Yves erre lágy csókot lehelt a mellkasára, és felült. Felhúzott térdekkel az ágy végébe húzódott, hogy tőle szokatlanul, elrejtse meztelenségét.
– Joseph, gondolkodtál már rajta, mi lesz velünk? – kérdezte.
Joseph gondterhelten könyökölt fel.
– Másra sem gondolok, kicsim – felelte.
Ezután sokáig hallgattak, végül Yves elmosolyodott.
– Hány éves vagy, Joseph?
Josephet kizökkentette melankóliájából a kérdés.
– Huszonöt leszek. Miért?
Yves lassan megnyalta ajkait és előre-hátra hintázott az ágyon, majd állát térdére támasztva nézte Josephet, mint egy kisgyerek.
– Csak úgy. Ezt még nem kérdeztem. Szeretem a mosolyodat. Amikor mosolyogsz, különleges fénnyel ragyognak a szemeid. De a legimádnivalóbb akkor vagy, amikor zavarba jössz.
Visszafeküdt Joseph mellé, és megcsókolta.
– Nem is! A tisztaságodat szeretem a legjobban.
Joseph erre felnevetett, és keze Yves combjai közé siklott.
– Néhány perce még a legnagyobb élvezettel gyaláztad meg a tisztaságomat.
Yves komoly maradt, és elhúzódott az érintés elől.
– Úgy érzem, minél többet szeretkezünk, te annál tisztább leszel.
– Nem értelek.
Yves Joseph kócosan göndörödő hajfürtjeibe markolt, és gyöngéden hátrahajtotta a fejét, hogy apró, forró csókokkal boríthassa be a nyakát.
– A tisztaságnak, Joseph, semmi köze az erkölcshöz, a szüzességhez, vagy az önmegtartóztatáshoz. A tisztaság odaadás, feltétel nélküli szeretet – suttogta, majd visszaült az ágy végébe.
Joseph zsibbadtan feküdt tovább, és a fiú szavain töprengett.
– Mire gondolsz? – tudakolta Yves, amikor kezdett túl hosszúra nyúlni a csend.
Josephet zavarba hozta Yves rászegeződő tekintete. A fiúra nézett, annak elképesztő szépségére, a szemében csillogó provokáló, felforgató értelemre, és a fiatal testében lakozó határtalan érzékiségre.
– Néha úgy érzem, hogy rajtad keresztül létezem. Félek, hogy nélküled már lélegezni sem tudnék – vallotta be.
Yves Josephre meredt, aztán kitört belőle a nevetés.
– Joseph, neked költőnek kellett volna menned, nem papnak!
Joseph erre hirtelen felült, és magához rántotta a szemtelen fiút. Mohón csókolta az ajkait, nyakát, majd hirtelen abbahagyta a kényeztetést, és ledobta Yves-et az ágyra. Ránehezedett, és ujjait annak hosszú ujjai közé fűzve lefogta.
– Hogy meri kinevetni a tanárát? – kérdezte, és egyenesen Yves meglepetéstől tágra nyílt szemeibe nézett. – A tiszteletlenségért büntetés jár.
Yves erre megdermedt, csillogó, vidám tekintete elhomályosult. Joseph döbbenten nézte a változást. Mintha hirtelen esőfelhők takarták volna be a szikrázóan kék nyári eget. Nem értette, mi a baj, de egy pillanattal később világosság gyúlt benne: Yves fél tőle, mert a korbácsütések nem csak a bőrén hagytak nyomot. Gyorsan elengedte a fiút, és az ágy mellé térdelve a mellkasára borult. Yves szíve zakatolt, mintha egy rémült kismadár repdesett volna a bordái alatt.
– Nem akartalak megijeszteni. Csak egy ostoba vicc volt! Tudod, hogy én sosem tudnálak bántani. Nagyon szeretlek, kicsim, ne haragudj rám! – kérlelte Yves-et.
Yves felült, és odahajolt Josephhez, hogy lágy csókot lehelhessen az ajkaira.
– Te ne haragudj énrám! Néha borzalmas tudok lenni – mondta, és lecsúszott az ágyról Joseph mellé.
Joseph megfogta a fiú kezét, és oltalmazóan kezei közé zárta, pont úgy, mint ahogy André tette hónapokkal ezelőtt az udvaron. Némán kuporogtak egymás mellett. A folyosóról zaj hallatszott, mire ijedten füleltek, de aztán újra csend lett.
– Elment az eszünk, Yves – sóhajtott fel Joseph.
– Ezt mintha ma már mondtad volna – nevetett Yves, és rákacsintott.
Összemosolyogtak.
…
– Szeretlek, Joseph! – súgta Yves, és homlokát Joseph homlokának támasztotta. – Nagyon jó veled.
Joseph nem bírt megszólalni, úgy érezte, egész élete Yves testében lüktető ágyékában sűrűsödött össze. Kinyitotta a szemét, és a fiúra nézett. Yves fehér bőre aranyszínben ragyogott a tavaszi nap fényében. Elámult a szépségétől.
– Joseph, nem szeretem, ha így nézel rám! – törte meg újra Yves hangja a szeretkezés kábulatát.
– Miért? Hogy nézek rád?
– Én nem vagyok angyal, sem műalkotás. Nem akarok áhítatot látni a szemedben, szerelmet akarok látni.
Joseph gyöngéden Yves tarkójára csúsztatta a kezét, és a hajába markolt.
– Miért gondolod, hogy a szerelem mellett nem fér meg az áhítat? – kérdezte.
– Mert a szépség múlandó.
Joseph megdöbbent a válaszon. Magához szorította Yves-et.
– Valóban a szépségedbe szerettem bele, a testedbe, de te is a testembe szerettél bele. Ha öreg és csúnya lennék, most nem lennénk itt. Halandó testek vagyunk, Yves. A lélek a testben lakozik, és a test által szeret.
– De gondolkodik, érez és öregszik is.
Joseph megfogta Yves csípőjét. Mozdulatlanul nézték egymást.
– Igen, Yves, öregszik, meghal, és elrohad a földben, de most… – mondta végül Joseph, és megrázta a fiút, mintha egy rossz álomból akarná felébreszteni – még élünk, és te szép vagy, és én csodállak ezért. Te vagy a hitem. Mit számít a múló idő, ha itt van nekünk a pillanat mámora! És ha belehaltál volna a tüdőgyulladásba? Mi lett volna akkor velem?
Magához ölelte Yves-et, és arcát az illatos, szőke hajfürtökbe temette. Ujjai végigsiklottak a korbácsütések nyomain.
– Szeretlek, és minden egyes percem pokol, amikor nem vagy velem, mert folyton attól félek, hogy elveszítelek. Yves, nekünk csak a pillanat van.
Yves kibontakozott az ölelésből.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte, de nem várva választ Joseph ajkaira tapadt, és folytatta a szeretkezést.
Joseph zúgó halántékkal szívta be a fiú felhevült testének bódító illatát. Fejét az ágy szélének támasztotta, és lehunyta a szemét. Figyelte, ahogy a testében lassan örvénylik és elárad a gyönyör. Nem volt biztos benne. Hát éppen ez az, amiért fel-alá jár órákig szobája magányában, amiért már egyetlen nyugodt éjszakája sincsen. Mert nem elég a pillanat.
…
Yves húzta az időt. Körbesétált a szobában, és minden tárgyat alaposan szemügyre vett. Az íróasztalhoz érve, ujjait végigfuttatta a rajta felhalmozott dolgozatfüzeteken.
– Mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen itt egy tanár szobája, de be kell valljam, csalódtam. Elég unalmas, semmitmondó, jellegtelen és üres – mondta, és egy csúfondáros pillantást vetett Josephre, majd az ablakhoz ment. – A kilátás sem valami nagy szám.
Joseph az íróasztalnak támaszkodott, és szórakozottan dobálta a vasajtó kulcsát.
– Gyerünk, Yves, ne kímélj! Egyéb megjegyzés? – nevetett, de közben le nem vette a szemét a fiúról, mert ismerte már annyira, hogy tudta, ez csak a bevezető, és kíváncsian várta mire akar kilyukadni Yves.
– Elég kényelmetlen az ágyad – folytatta a fiú, mire Joseph megint felnevetett.
– Áh, tehát ezért csináltuk másodszorra a földön!
Yves Joseph felé fordult, és bevetette a legcsábítóbb pillantását. Hosszú csönd következett, végül Yves összeszorította az ajkait, és idegesen, öntudatlanul beletúrt a hajába. A szőke tincsek azonnal visszahullottak a homlokába, de nem ismételte meg a mozdulatot, hanem folytatta a sétát egészen az ajtóig. Ott megállt és nekitámaszkodott. Joseph letette a kulcsot az íróasztalra, és várt. Farkasszemet néztek egymással. Joseph hirtelen megértette, hogy Yves nem egyszerűen a kínálkozó lehetőséget kihasználva jött be hozzá.
– Valami baj van, kicsim? – kérdezte.
Yves lehajtotta a fejét, és a cipőjét bámulta, egyik kezével menekülésre készen szorongatta a kilincset. Zavarában elfelejtette, hogy ő maga zárta kulcsra az ajtót. Joseph ámulva és aggodalommal nézte a fiú törékeny alakját. A délután folyamán Yves a legapróbb szemérmesség és félelem nélkül osztotta meg vele a testét, de most, hogy a lelkét készült feltárni előtte, olyan lett, mint egy félénk kisfiú. Szerette volna magához ölelni, de érezte, hogy még csak egy lépést sem tehet felé anélkül, hogy el ne bátortalanítsa még jobban. Hát csak várt mozdulatlanul, zakatoló szívvel.
Yves végre megszólalt. Halkan, szemlesütve beszélt.
– A tüdőgyulladásom óta visszatértek a rémálmaim, pedig azt hittem, hogy végleg sikerült megszabadulnom tőlük. A verés után kezdődtek. A kórházban minden éjjel arról a szörnyű napról álmodtam. Minden egyes éjjel újra meg újra. – Elcsuklott a hangja, dühösen szorította ökölbe a kezét, hogy összeszedje magát.
Joseph az asztallapba kapaszkodott, hogy meg tudja állni könnyek nélkül.
– Miután kikerültem a kórházból, lassan elmúltak – folytatta Yves a vallomást. – Újra tudtam aludni, és nem féltem az éjszakától. De karácsony óta újra megjelentek. Nem jönnek gyakran, Joseph. – Ezt gyorsan, szinte mentegetőzve mondta. – De jönnek, és én nem tudom megállítani őket.
Kézfejével letörölt néhány könnycseppet. Arcán piros rózsák égtek.
– És ha jönnek… akkor én… akkor én olyan vagyok, mint egy kisgyerek.
– Olyan vagy, mint egy kisgyerek? – kérdezte Joseph értetlenül.
Yves ránézett. Teste reszketett a szoba vörös homályában. Odakint már lemenőben volt a nap.
– Bevizelek, Joseph.
Joseph szívébe éles késszúrásként nyilallt bele a fájdalom.
– Most undorodsz tőlem?
Joseph Yves-hez rohant, és térdre rogyott előtte, így ölelte, szorította magához.
– Ó, az a szemét állat! Az az átkozott! – zokogta a dühtől fulladozva. – Kicsim! Szerelmem! Yves, mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, hogyan segítsek!
Yves lecsúszott, és Joseph karjaiba vetette magát. Nem felelt, csak ölelte némán.
– Szeretlek, édesem, egyetlenem! – ismételgette Joseph, és mint egy megszállott úgy szorította magához Yves-et.
2.
Joseph a következő szombat délelőttön kimenőt kért az igazgatótól, és, miután egy homlokráncolás kíséretében megkapta, civil ruhába öltözve elhagyta a kollégiumot. Egyenesen a város egyetlen könyvtárába ment. Egy teljes órájába telt, mire a magas könyvespolcok labirintusában megtalálta, amit keresett. Elképedt. Nem is sejtette, hogy ennyi könyvet írtak az álmokról. Találomra leemelt egy vaskos kötetet, és fellapozta. Rémülten állapította meg, hogy egy szót sem ért a Cicerót is megszégyenítő körmondatokból. Csalódott sóhaj kíséretében rakta vissza a helyére, de ekkor valaki megérintette a vállát.
– Segíthetek, fiatalember? – kérdezte egy kedves női hang.
Joseph megfordult, és egy negyven év körüli, festett szőke hajú, barátságos mosolyú nővel találta szembe magát.
– Tudja, elég jól kiismerem itt magam. Milyen könyvet keres?
Joseph egy pillanatig tétovázott, de végül úgy döntött, hogy Yves érdekében megbízik végre egy idegenben.
– Az álmokról szeretnék többet megtudni – felelte. – Mit gondol, van esélyem arra, hogy találok egy olyan könyvet, amit a magamfajta egyszerű halandó is megért?
A nő futó pillantást vetett a plafonig érő könyvespolcokon sorakozó kötetekre.
– Ó, ezeket itt mind igen neves, kiváló tudósok és professzorok írták – mondta, és egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, mialatt Joseph arcát fürkészte. – Tehát, aligha talál bennük akár egyetlen értelmes mondatot is.
Erre mindketten felnevettek.
– Juliette – nyújtotta a kezét a nő.
– Joseph.
– Manapság igen divatosak az álmok – folytatta Juliette, miután bemutatkoztak. – Mindenki róluk ír, és tudja, hogy van ez, minél több vélemény, annál több ostobaság.
– Arról véletlenül nincs vélemény, hogy hogyan lehet megszabadulni bizonyos álmoktól? – kérdezte reménykedve Joseph.
A nő elgondolkodott, majd végül Josephre kacsintott.
– Lehet, hogy tudok segíteni, de akkor meg kell hívnia egy kávéra – mondta nevetve.
– Rendben – mosolygott rá Joseph kissé kényszeredetten.
A könyvtár épületével szemben lévő hangulatos cukrászdába mentek, ahol a kávé mellé még két krémest is rendeltek. Mialatt a süteményt ették, Joseph kitartóan kerülte a vele szemben ülő nő tekintetét. Juliette, vele ellentétben, viszont le nem vette a szemét a jóképű férfiról.
– Nos, milyen álmoktól szeretne megszabadulni, Joseph? – kérdezte a nő, miután végzett a krémessel és cigarettára gyújtva hátradőlt a székében. Amikor látta, hogy Joseph habozik, egy bizalmas mosollyal még hozzátette: – Bízzon bennem! A férjem pszichoanalitikus, ezért tudok egyet s mást az álmokról.
– Egy barátomról van szó – kezdte Joseph. – Történt vele valami rossz, és azóta rémálmai vannak. Egyszer már elmúltak, de most újra előjöttek. Hogyan lehetne megállítani őket?
Juliette előre dőlve az asztalra könyökölt.
– Mi történt a barátjával? – kérdezte, de nem kapott választ.
– Tudja, mi az álom, Joseph?
Tollat vett elő a táskájából, és Joseph elé tett egy fehér szalvétát.
– Az álmok nem a jövőről beszélnek, mint azt a népi babona hiszi, hanem a múltról – mondta, és egy házat rajzolt a szalvétára. – Ez a ház a barátja tudata.
Joseph kérdő pillantást vetett rá.
– A tudata, vagyis a lelke, a személyisége, a gondolatai, az emlékei – magyarázta Juliette türelmesen. – Ha valami rossz történik az emberrel, akkor azt nem keretezi be és akasztja a falra, hogy folyton szem előtt legyen, hanem leviszi a pincébe, vagy kihajítja a kertbe, és jól bezárja a háza ajtaját. Így eltemeti az emléket. Nos, a barátja is így tett. A tudata, hogy megszabaduljon a fájdalmas emléktől, egyszerűen fogta és kidobta, elrejtette. Csakhogy az emlékeket nem lehet csak úgy kidobni. Lehet, hogy már nem a házban vannak, de attól még ott vannak a közelben, és vissza akarnak jutni mindenáron. Minél inkább menekül előlük, ők annál hangosabban dörömbölnek az ajtón. Ért engem?
Joseph bólintott.
– Igen, és álmok képében jönnek elő, amikor alszunk – felelte.
Juliette elmosolyodott.
– Így van. Ha nem jutnak be az ajtón, hát bemásznak az ablakon. Ha kell, álruhát öltenek. Furfangosak, nem is hinné, mennyire.
– De csak el lehet pusztítani őket valahogy! Kell legyen valami megoldás – csapott az asztalra Joseph.
– Hacsak nem lesz amnéziás a barátja, akkor nem.
– Ez lehetetlen! Csak van valami módja. Nem tudom nézni a szenvedését. Segíteni akarok, csak tehetek valamit.
A nő okos szemei az előtte ülő jóképű, fiatal férfira villantak.
– Maga nagyon szereti a barátját – mondta végül, és most először kerülte ő Joseph tekintetét. – Tehet valamit. Beszélgessen vele. Vegye rá, hogy engedje be a házba azokat az emlékeket, és fogadja el őket, ne féljen tőlük. Beszéltesse. Kérje meg, hogy mesélje el a történteket újra meg újra. Ez a pszichoanalízis módszere.
Joseph fáradtan sóhajtott fel.
– Nem fog beszélni.
– Biztos ebben?
– Biztos. Már az is nagy dolog, hogy mesélt az álmok létezéséről. Szégyelli. Szégyelli magát előttem. Sosem fog megszabadulni attól az átkozott naptól! A bőrén hordja a nyomát.
Ezután sokáig hallgattak.
– Ne adja fel ilyen könnyen – szólalt meg végül Juliette. – A bátyám két évig volt missziós orvos Afrikában. Nem is képzelné, hogy milyen babonásak azok a négerek! Messziről elkerülik a fehér orvosokat, inkább a sámánjukhoz mennek csodáért, a varázslatért.
Míg ezt mondta, rágyújtott, és Josephet is megkínálta egy cigarettával, aki nem utasította vissza, mert Yves-re emlékeztette, és egy hónapokkal ezelőtti beszélgetésükre.
– De tudja, mi az érdekes? – kérdezte Juliette hosszú csend után, és elnyomta a saját cigarettáját. – Néha meggyógyulnak olyan betegségekből is, amik a mi felsőbbrendű civilizációnk szerint gyógyíthatatlanok. Hogy is mondja a Biblia, Joseph? Ha hitem van, akkor hegyeket mozdíthatok…
– De ha szeretet nincsen bennem, akkor semmi vagyok – fejezte be Joseph mosolyogva.
Remek ötlete támadt.
Joseph másnap a szobájába hívatta Yves-et. A fiú meglepetéstől tágra nyílt szemmel lépett be az ajtón, a szenilis Bertrand atya kíséretében. Joseph az elfoglalt ember látszatát keltve épphogy csak felpillantott az előtte heverő dolgozatfüzetből.
– Á, üdvözlöm, Delamer úr! Köszönöm, atyám, most már bízza csak rám, majd én kiengedem a vasajtón a fiút.
A reszketeg, öreg pap elmosolyodott.
– Akkor Isten áldja, fiam! – búcsúzott, de az ajtóban még visszafordult. – Joseph atya, ne legyen túl szigorú. Itt a tavasz. A madárcsicsergés tehet róla, az tereli el a latinról a figyelmüket – jegyezte meg nagy bölcsen, és becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor kettesben maradtak, Yves csípőre tette a kezét, és túlzott csodálkozást mímelve így szólt:
– Atyám, csak nem olyan rosszul sikerült a dolgozatom, hogy azonnali korrepetálásra szorulok?
Joseph nyújtózott egyet, és felállt. Megkerülte az íróasztalt.
– Szó mi szó, nem lett valami fényes, de ehhez már régen hozzászoktam – mondta, és magához húzta Yves-et. – Nem a latintudásod miatt szerettem beléd.
A csók után Yves rákacsintott.
– Én a latintudásod ellenére szerettem beléd.
Joseph könnyedén felemelte és az íróasztalra ültette a fiút.
– Szeretném elmesélni egy álmomat.
Yves erre a bejelentésre felvonta a szemöldökét.
– Az igazgató nem engedélyezte, hogy itt legyek – figyelmeztette Josephet.
– Á, tehát a múlt szombaton az ő engedélyével szeretkeztünk – nevetett Joseph.
– Megbolondultál? – firtatta Yves, mire Joseph felsóhajtott.
– Először is az igazgató házon kívül van, másodszor Bertrand atya szerintem már régen elfelejtette, hogy itt vagy. Nekünk pedig muszáj most beszélnünk.
Yves egy fürkésző pillantást vetett rá.
– Rendben, Joseph, meséld el azt az álmot.
– Gyerekkoromban sok rémálmot láttam, de ezek mellett volt egy különlegesen szép álmom is. Olyan gyönyörű volt, hogy sírtam, amikor fel kellett ébrednem belőle – kezdte, majd hatásszünetet tartott, mint Juliette a könyvtárban.
– Miről szólt az az álom? – kérdezte Yves mohó kíváncsisággal.
Joseph gyöngéden szájon csókolta, mielőtt felelt volna.
– Egy fiúról. Soha nem láttam az arcát, csak egy elmosódott, homályba burkolódzott alak volt, de hallottam a nevetését és éreztem az érintését. Boldogok voltunk együtt. Kézen fogva sétáltunk egy virágos mezőn, és a bárányfelhők akkorák voltak, hogy leértek a földig. –
Joseph megsimogatta Yves arcát. Olyan volt, mint egy kisfiú, ahogy ott ült lábát lóbázva, ártatlanul ragyogó kék szemeivel. – Hiszel a csodában?
– Nem – érkezett a válasz azonnal és határozottan, de nem tántorította el Josephet a tervétől.
– Sokat töprengtem az álmaidon, Yves.
Yves arcán azonnal nagy, piros rózsák gyúltak a szégyentől.
– Kicsim! – ölelte magához Joseph. – Nincs semmi baj. Azt hiszem, tudom, hogyan űzzük el őket.
– Hogyan? – kérdezte Yves visszafojtott lélegzettel.
– Varázslattal.
Yves erre csalódottan húzta el a száját.
– Joseph, én nem hiszek az ilyesmiben. Marhaság.
– Akkor is így vélekedsz, ha azt mondom, hogy én ismerek egy olyan varázslatot, ami hatásos, ami tényleg csodát tesz, ami velem tett csodát?
Yves már húzta is volna el újra a száját, de Joseph folytatta:
– Amit az édesanyám tanított nekem.
Yves elbizonytalanodott.
– Milyen varázslat? – kérdezte végül, és Joseph elégedetten sóhajtott fel, mert megnyerte a csatát.
– Ezzel a varázslattal el tudod űzni, vagy valóra tudod váltani az álmokat. Azért hívattalak ide, mert ez a varázslat csak holdtölte éjszakáján működik, és ma holdtölte van. Yves, ki tudsz lógni a hálóteremből ma éjjel?
Yves szemei felcsillantak az izgalmas kaland hallatán.
– Ez elég veszélyes vállalkozás – mondta, de a hangjába egy szemernyi félelem sem volt.
– Ki felügyel rátok?
– Thomas atya.
Joseph felnevetett.
– Az jó! Szereti a bort. Estefelé benézek hozzá egy kis beszélgetésre.
Yves szemei elkerekedtek.
– A papok esténként bort iszogatnak? – kérdezet felháborodottan.
– Igen, nem is gondolnád milyen mértékben. Sőt, képzeld az is megesik, hogy menthetetlenül beleszeretnek feltűnően szép tanítványaikba.
Yves erre előrehajolt, és mohón szájon csókolta Josephet.
– Yves, nem fognak elárulni a szobatársaid?
A fiú kajánul elvigyorodott.
– Azok, akik éjjelente virrasztanak, nem. Azok el vannak foglalva. Egyébként jobb, ha tudod, hogy nem hülyék. Sokan sejtik, hogy mi folyik köztünk, de ne félj, nem fognak elárulni.
– Ez biztos?
Yves csücsörített, és a plafonra nézett.
– Ne osztogass elégteleneket, és akkor békén hagynak minket.
Most Joseph hajolt Yves ajkaira.
– Bámulatosan romlottak vagytok ti, Isten báránykái! Édes a szád.
– Selyemcukor. Kérsz?
Yves a zsebébe nyúlt, és színes, zörgő papírba csomagolt cukorkákat vett elő. A tenyerén odakínálta őket Josephnek, aki szórakozottan elvett egyet, és az íróasztalra tette.
– Vegyél fel valami meleget, és gyere éjfélkor az ebédlőbe, ott foglak várni. Onnan átmegyünk a konyhába, a konyhából meg egyenesen ki a kertbe. Az egész épületben csak egyetlen ajtót nem zárnak, és ez a konyha kertre nyíló ajtaja.
Yves okos szemeivel gyanakvóan nézett Josephre.
– Honnan tudod, hogy az az ajtó nyitva van? – tette fel a kérdést, és egy kis féltékeny gyanakvás bujkált a szavai mögött.
Joseph megfogta a fiú kezét.
– Láttam egy éjjel, amikor jégért mentem – felelte.
Yves eltátotta a száját.
– Mi a fenének kellett neked jég? – kérdezte élesen.
– Hattyút faragtam belőle az igazgató születésnapjára – vágta rá Joseph komoly képpel.
– Mi van ma veled? Elment az eszed?
Joseph erre felnevetett, és magához húzta a fiút.
– Bolondul szeretlek, kicsi Yves!
Sokáig csókolta, közben ujjait mélyen a hajába fúrta, és összekócolta a szőke tincseket.
– Eljössz? – kérdezte, és még mindig nem engedte el a fiú fejét.
– Eljövök – suttogta Yves. – Megígérem.
Joseph erre elengedte.
– Most menj!
Yves leugrott az asztalról, de még tétovázott.
– Nem eszed meg a cukrot? – kérdezte, és már neki is állt kibontani a színes csomagolópapírt.
Joseph mosolyogva nyújtotta érte a tenyerét. Yves lassan az ajtóhoz lépett, egy pillanatra megfordult, de aztán meggondolta magát, és inkább nem szólt semmit. Joseph tudta, hogy ami késik, nem múlik. Már a vasajtónál álltak, amikor Yves Joseph felé fordult ajkain a legelragadóbb mosolyával.
– Szeretlek, Joseph, de a te rémálmaid nem múltak el. Azt mondtad, hogy azon az éjszakán is rémálomból ébredtél, amikor rátaláltál édesanyádra.
Joseph olyan közel hajolt hozzá, hogy érezhesse a lélegzetvételét, így suttogta:
– Valóban nem múltak el a rémálmaim. De én nem is azt kívántam, hogy múljanak el a rémálmok, hanem azt, hogy teljesüljön az az egy gyönyörű álom.
A kollégium úgy ölelte magára az éjszaka sötétjét, mint egy meleg takarót. Elrejtőzött alatta, hogy elsuttoghassa vágyait, hogy titokban érinthessen, és hogy titokban megérinthessék.
Joseph jóval éjfél előtt ért az ebédlőbe. A fal mellé kuporodott, és saját szívének őrült dübörgését hallgatta. Nem vett reverendát, maga sem tudta megmagyarázni, miért kockáztat ekkorát. Néhány hete már nem volt ura önmagának. Súlyos balsejtelemként nehezedett rá a végzete. Azon a ponton volt, amikor az ember csodára vár, arra, hogy valaki vagy valami meghozza helyette a döntést. Azon a ponton, amikor felnézünk az égre, és látjuk a viharfelhőket, a dobhártyánk lüktet a légköri feszültségtől, mégis hiába nyújtjuk ki a kezünk akár egyetlen csepp esőért is, de érezzük, hogy történni fog valami, hogy egyszer csak megdörren majd az ég, és villámok hasítják darabokra az életünket.
– Joseph!
Yves olyan gyöngéden érintette meg a vállát, mint még soha, de Joseph mégis összerezzent ijedtében. Yves letérdelt mellé, és átölelte. Joseph megborzongott, amikor arcán érezte a fiú arcának bársonyos érintését. Ritkán ölelte ilyen gyöngéden, minden érzékiséget nélkülöző, tiszta szeretettel.
Yves, amikor egy kicsit eltávolodott, a sötétben szemügyre vette Josephet.
– Miért nem vettél reverendát? – kérdezte.
– Varázsolni csak őszintén lehet – felelte Joseph, és feltápászkodott, majd Yves-et is felsegítette. – Gyere, menjünk! – mondta, és kézen fogta a fiút.
Végigosontak az ebédlőn. A hatalmas terem síri csendjébe visszhangot vertek a lépteik. Joseph érezte, hogy Yves egyre szorosabban fogja a kezét, hosszú, vékony ujjait az ujjai közé fűzve. Amikor beértek a konyhába, frissen sült sütemény illata fogadta őket. Yves olyan hirtelen cövekelt le, hogy Joseph megtántorodott a saját lendületétől. A vasárnapi ebédre szánt sütemények nagy rakásban magasodtak egy asztalon. Yves, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedte volna Joseph kezét, villámgyorsan elemelt két süteményt, és zsebre dugta őket.
– Most már mehetünk – súgta a művelet után elégedetten.
Joseph elmosolyodott, és kinyitotta a kertre nyíló ajtót. Egészen a kőkerítésig szaladtak, ahol magas fák álltak, lombos ágaikkal jótékonyan eltakarva őket a kollégium kíváncsi üvegszemei elől. Kifújták magukat. A telihold, mint egy óriási tányér, ott ragyogott éppen felettük.
– És most? – fordult Yves Joseph felé.
Joseph a fiúra pillantott, aki egy kissé tétován álldogált mellette. A hűvös éjszakai szél kifésülte homlokából a rövidre vágott tincseket, ingének nyakkivágásában megcsillant az ezüstlánc. Gyönyörű volt.
– Most megfogjuk az álmaidat, és elküldjük a holdra.
Yves erre a szemébe nézett, és Joseph szívébe örökre bevésődött a tekintete. Yves hitt neki, mert szerette.
– Csukd be a szemed – suttogta Joseph – és add a kezed!
Elővett egy gyufásdobozt, ami egy kékszárnyú pillangót rejtett. Ügyesen a fiú tenyerére tette a törékeny kis rovart, majd, mint egy kalitkát, rázárta az ujjait. A pillangó szabadulni próbált. Gyors szárnycsapásaival meg-megcsiklandozta Yves tenyerét.
– Add oda neki azokat az álmokat, majd ő elviszi őket messzire!
Yves kinyitotta a szemét. Arcán egy nagy, kövér könnycsepp gördült le.
– Hallja a gondolataidat – suttogott tovább Joseph, és homlokon csókolta Yves-et. – Ha rábíztad őket, engedd el!
Yves a markában vergődő pillangóra tekintett, ujjai között néha megvillant a szárnyak kékes-ezüstös csillogása.
– De gyönyörű! – sóhajtott fel, és magasra emelte a kezét.
Elengedte.
A pillangó gyorsan magasra repült, aztán hirtelen visszafordult, és Yves felé ereszkedett. Egy pár pillanatra megállapodott a szőke hajfürtökön, és megvillantotta szárnyait, majd újra felszállt. Egyre magasabbra repült, végül elnyelte az éjszakai égbolt sötétje. Eltűnt, és elvitte magával Yves álmait. A fiú sokáig nézett utána. Joseph addig tapintatosan hátrébb húzódott, és egy fának támaszkodva várt.
– Nevess csak ki, de én általad létezem – súgta maga elé, és meghatottan nézte Yves-et a holdfényben.
Yves egyszer csak megfordult, és Joseph karjaiba vetette magát.
– Még soha senki nem tett értem ilyet – mondta, és rázta a zokogás.
Miután megnyugodott, lassan visszasétáltak a konyhába, ahol egy sarokba kuporodtak. Most Joseph fűzte az ujjait Yves ujjai közé. Hallgattak. Joseph józan esze azt súgta, hogy fussanak, míg fel nem fedezik őket, de a szíve örökre abban a sötét sarokba akarta tartani. Különösen azután, hogy Yves a vállára hajtotta a fejét. Gyöngéden átkarolta, és az ezüstlánccal kezdett játszadozni.
– Szeretném veled tölteni ezt az éjszakát – mondta Yves. Szemei ezüstösen csillogtak a sötétben, mint a pillangó szárnyai, ahogy Josephre nézett.
– Tudod, hogy nem lehet – sóhajtott fel Joseph.
– Gyűlölöm ezt a mondatot! Melletted akarok ébredni. Látni akarom, milyen vagy reggel.
– Morcos és kócos – nevetett fel Joseph. – Lehet, hogy kiszeretnél belőlem.
– Azt nem hiszem. Megváltoztál, Joseph, az első éjszakánk óta. Már el sem pirulsz – mondta Yves, és közelebb húzódott hozzá. – Varázsoljunk még! Tegyünk csodát! Tegyük meg a lehetetlent!
Joseph magához szorította.
– Én kicsi csodám! – mondta, és megcsókolta. – Gyere, vissza kell menned a hálóterembe.
Újra végigosontak az ebédlőn. Joseph a hálótermekhez vezető lépcső aljáig kísérte Yves-et.
– Hát, akkor jó éjt, Joseph! – búcsúzott Yves, és a zsebébe nyúlt, majd az egyik elorozott süteményt Joseph felé nyújtotta.
Joseph elvette, közben szórakozottan elsimított néhány tincset a fiú homlokából.
– Jó éjszakát, kicsim! – búcsúzott ő is.
Yves rámosolygott, aztán kibújt a cipőjéből, hogy ne csapjon zajt, és elindult felfelé a lépcsőn. Egyszer sem fordult hátra. Joseph percekig állt mozdulatlanul, és bámult utána a sötétségbe. Még sosem érezte magát ennyire egyedül.
– Tegyük meg a lehetetlent! – ismételte Yves szavait, hogy el ne sírja magát.
3.
Két hét múlva, amikor Yves négy tornásztársa és egy tanára kíséretében három napra elhagyta a kollégiumot, hogy részt vegyen egy atlétikai versenyen, az igazgató a szobájába hívatta Josephet.
– Jöjjön, kedves fiatal barátom! Foglaljon helyet – invitálta, és az íróasztal előtti székre mutatott, ő maga állva maradt.
Joseph az elmúlt hetek lelki viharaitól kimerülten ült le. Arcán jól látszott a megpróbáltatás. Már álarcot ölteni sem volt ereje.
– Nos, vágjunk rögtön a közepébe, Joseph!
Joseph ijedten kapta fel a fejét az igazgató éles, szokatlanul parancsoló hangjára. A magas, szikár ember egy levelet tartott a kezében.
– A …-i kollégium igényt tart magára. Szinte könyörögnek önért. Ezt a levelet pedig az érsek küldte, és az áthelyezési engedélyét tartalmazza. A …-i kollégium az egyik legöregebb, legtekintélyesebb intézmény az egész országban. Legyen büszke magára, Joseph, ez komoly előrelépést jelent.
Az igazgató elhallgatott, és Josephre szegezte hideg, fürkésző tekintetét.
– Megtiszteltetés számomra, atyám, de nincs szándékomban elhagyni az ön intézményét – mondta Joseph határozottan, és állta a rászegeződő tekintetet.
Az igazgató hallgatott egy ideig, majd felsóhajtott, és leült az íróasztala mögé.
– Joseph, maga remek tanár. Amikor először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy így megállja a helyét és ekkora tekintélyre, szeretetre tesz szert ilyen rövid idő alatt a tanítványai körében. Higgye el, nekem fáj a legjobban, hogy el kell veszítenem egy ilyen tanerőt és embert. – Joseph közbe akart vágni, de az igazgató leintette. – Hálás vagyok a hűségéért, de ha megtagadja az áthelyezését, biztosíthatom róla, hogy én magam fogom eltanácsolni innen.
Joseph megdermedt.
– Nem értem, atyám… – kezdte, de az igazgató erre akkorát csapott az asztalra, hogy leestek a pecsétek a pecséttartóról.
– Ebből elég! Mégis mit hitt, meddig folytathatják ezt a felháborító viszonyt? Talán várjam meg, amíg addig fajul, hogy a folyosó közepén teszi magáévá azt a szerencsétlen fiút?
Joseph agyát erre elöntötte a vér. Kirúgta maga alól a széket, úgy pattant fel.
– Hogy merészeli?! – üvöltötte, és majdnem az igazgatóra borította az asztalt.
– Azonnal üljön vissza! Úgy vélem, felháborodásra itt egyedül nekem van okom. Üljön azonnal vissza, vagy magával együtt a fiú is repülni fog!
Joseph a dühtől remegve nézett farkasszemet a szikár emberrel, közben az agya lázasan dolgozott. Ha Yves-et kicsapják, nem lesz hová mennie, és ha a dolog kiderül, semmi sem védheti meg az egyház haragjától. Az igazgató kezében voltak. Visszaroskadt a székbe. Arcát tenyerébe temette, így suttogta:
– Velem tehet, amit akar, de kérem, könyörgöm, Yves-et ne bántsa.
Az igazgató hallgatott, közben elmélyülten figyelte az előtte ülő fiatal papot. Amikor végül megszólalt, hangjában már nyoma sem volt az előbbi hidegségnek, tele volt kedvességgel és jóindulattal.
– Egyikőjüket sem akarom bántani – mondta. Felállt az íróasztal mögül, és Josephhez lépett. Fejére tette a kezét, és végigsimított a fekete fürtökön, éppen úgy, ahogy Yves-vel tette ősszel a társalgóban. – Már az első találkozásunk alkalmával éreztem, hogy bajba fog keveredni. Túlságosan fiatal, túlságosan vonzó, és mivel nincs hite, nincs semmije, ami megmentheti a kísértésektől. Amikor megláttam a focimeccsen ingujjra vetkőzve, tudtam, hogy már van is valaki. Csak arra kellett rájönnöm, hogy ki az. Hosszú évek óta figyelem az embereket, egyetlen tekintet elég nekem ahhoz, hogy a fejükbe lássak, és maga, Joseph, nyitott könyv lett, különösen az első együtt töltött éjszakájuk után. Annyira elkápráztatta a szerelem és a testiség, amit éveken át dacból megtagadott magától, hogy kiesett a jól begyakorolt szerepéből. Nem lepett meg a választása: a kollégium legszebb virágszála. Tökéletes páros. A maga ártatlan gyöngédsége és a fiú tapasztalt érzékisége jól kiegészítik egymást. Sok mindent láttam már ennek a kollégiumnak a falai között, de olyan vakmerőséget, mint a maguké, még soha. Amikor a karjában tartotta a jeges fürdőben, akkor döbbentem rá, hogy ez a szerelem jóval mélyebb, mint gondoltam. Szó sincs fellángolásról, futó kalandról, vagy az ismeretlen néhány alkalomig terjedő mohó megtapasztalásáról. Egy huszonnégy éves pap és egy tizenhét éves diák egymásba szeret a kollégium szigorú falai között, akár egy regényben. Viszonyukkal pedig csúfot űznek nemcsak az egyházból, de a világból is. Van fogalma róla, hogy mi történne, ha ez a dolog kitudódna? A társadalom mindent üldöz, ami más, ami a tömeg számára ismeretlen és ezért félelmetes. Azért döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, mert meg akarom óvni magukat.
Elhallgatott és várt, de Joseph nem szólalt meg, nem nézett rá.
– Nem bízik bennem. Megértem – mondta végül, és az íróasztala egyik fiókjából elővett egy régi, megsárgult fényképet. – Hetek óta látom magán, hogy vívódik, hogy képtelen elhatározni magát. Tudja, mit akar, de nem meri megtenni. Most, hogy lássa, megbízhat bennem, megosztom magával életem egyetlen, féltve őrzött titkát.
Joseph végre ránézett. Az igazgató odanyújtotta neki a fényképet, amin egy előkelő ház verandáján két tizenöt év körüli fiú egymás vállát átölelve mosolygott a kamerába. Öltözékük nagyon különbözött. A világos hajú, magas fiú úri ruhát viselt, egész tartásából áradt a nemesség. A másik fiú alacsony volt, és félszegen viselte egyszerű kockás ingét, kopott vászonnadrágját, de szegénysége ellenére volt benne valami magasztos, ami túltett a szőke fiú nemességén: szép volt. Fején dús, fekete haj göndörödött, szemeinek eleven csillogása még a megsárgult fényképen sem fakult meg. Joseph döbbenten nézte, mintha csak tizenöt éves önmagát látta volna viszont benne. Felcsendültek a fejében Yves szavai: Az igazgató nem fog elárulni minket, mert szeret.
Az igazgató látva Joseph meglepettségét elmosolyodott, és mesélni kezdett:
Paul a birtokunk intézőjének a fia volt. Együtt nőttünk fel. Paul személye jelentette számomra a szabadságot. Családom kegyetlen ridegsége, karrierista érzéketlensége és törtetése bebörtönzött. Amíg nem ismertem őt, nem ismertem a gyöngédséget, az őszinte szeretetet. Amikor először találkoztunk, megijesztett a zabolátlansága. Az én túlságosan finomkodó neveltetésem gondosan eltitkolta előlem, hogy a világban más emberfajta is él a papokon és politikusokon kívül. A mai napig rejtély számomra, hogy anyám miért engedte a közelembe Pault, azt a kis vadembert. Hamar összebarátkoztunk, miután rájöttem, hogy vadságában ott rejtőzik az az ajtó, ami számomra egy ismeretlen, csábító világra nyílik. Tanítottuk, formáltuk egymást öntudatlanul játékaink közben. Engem már születésem pillanatában papnak szántak. Paul felfedező akart lenni. Hét közben zúgott a fejem az egyházi dogmáktól, kötelezettségektől, de hétvégente felszabadultan csavaroghattam Paullal. Szinte kettészakított a két világ különbsége, de nem tudtam lemondani Paulról. Amikor betöltöttük a tizennegyedik évünket vívódásaimat egy váratlanul rám szakadt felismerés is súlyosbította. Egy nyári estén a szüleim vacsorára voltak hivatalosak, ezért egyedül hagytak a házban Paullal és a szolgálókkal. Nem figyeltek ránk, és a játék eldurvult közöttünk. Visszafojtott érzelmeim, ha néha szabad utat kaptak, erőszak formájában törtek ki belőlem. Valamin összevesztünk, és én megütöttem. Nagyobb és erősebb voltam nála. Paul nekiesett egy asztalnak, és megsebezte magát. Véres ingét látva rémülten térdeltem mellé. Ő is megijedt, és sírni kezdett. A karjaimba kaptam, úgy vittem be a szobámba, közben a bocsánatáért esedeztem. Leültettem az ágyamra, és levettem róla az inget. Szerencsére nem volt súlyos a sérülése. Kitisztítottam a sebet, és gondosan bekötöztem. Ekkor Paul rám mosolygott. Még sosem láttam azelőtt az ajkain ezt a mosolyt. Megbabonázott. Attól a naptól kezdve már nem tudtam a szemébe nézni, csak lopva mertem rátekintetni. Vonzódtam hozzá. Ha éjjelente rágondoltam, a testem azonnal hevesen reagált. Majd meghaltam a bűntudattól. A szüleim aggódni kezdtek értem, mert egyre csak fogytam és feltűnően szótlan lettem. A nőkről, meg a szerelemről magyaráztak nekem. Fülig pirulva hallgattam őket, és még nagyobbra nőtt bennem az önutálat, mert én egy fiút szerettem. Paul nem értette, miért távolodtam el tőle, és kétségbeesetten kereste a társaságomat. Az eszem el akarta taszítani, de a testem kapaszkodott belé. Amikor elkezdtem a teológiát, azt hittem, megmenekültem. Három évig nem láttam Pault, mert az apja egy távoli kollégiumba küldte. De három év múlva Paul újra megjelent az életemben. Tizenhét évesek voltunk akkor, és én az érettségi utáni nyarat a családi birtokon töltöttem. Paul is eljött, hogy meglátogassa az apját. Megváltozott, már nem volt olyan vad. Magába forduló és csöndes lett, de barna szemeiben még ott lobogott a régi tűz. Ami pedig a szépségét illeti: a lélegzetem elállt, ha megláttam. Már nem kereste a barátságomat, úgy kezelt, mintha máris felszentelt pap lennék. Éjszakákat sírtam át a ridegsége miatt. Újra erőt vett rajtam az önutálat, de most azért gyűlöltem magam, mert eltaszítottam. Egy délután, a közös emlékeink után kutatva, elsétáltam a birtokon folydogáló kis patakhoz, ahol annyiszor halásztunk együtt gyerekkorunkban. A legnagyobb meglepetésemre ott találtam Pault. Fürdőnadrágban ült a parton. Földbe gyökerezett lábbal bámultam rá. Megérezte a jelenlétemet, és megfordult. Amikor a tekintetünk találkozott, nem tudtam uralkodni magamon, a vágy nyíltan az arcomra volt írva. Láttam a szemében, hogy rádöbben, hogy hirtelen megérti, mi történt három évvel ezelőtt. Én meg belesápadtam a megaláztatásba, és elszaladtam. Bezárkóztam a szobámba, és csak zokogtam. Néhány óra múlva valaki egy levelet csúsztatott be az ajtóm alatt. Remegő kézzel bontottam ki a borítékot: Paul éjjeli találkára hívott a növényházba.
Megvártam, míg a ház elcsendesedik, azután kiosontam a kertbe. Gyönyörű csillagfényes éjszaka volt. Félelem nélkül léptem be a növényházba, ahol bódító orchideaillat fogadott. A növények kusza, egymásba fonódó táncot jártak körülöttem. Nagy sokára megérkezett Paul is, és rám mosolygott, azzal az elbűvölő mosollyal, amivel három évvel ezelőtt ajándékozott meg. Egész éjjel szerettük egymást a növényház párás rejtekében, és a rákövetkező napokban és hetekben újra meg újra bűnbe estünk. Szerelmesek voltunk. Csodálatos pillanatokat éltünk meg együtt. Tudtam, hogy soha többet nem leszek olyan boldog, de amikor véget ért a nyár, véget vetettem a kapcsolatunknak, mert féltem. Nem akartam letérni a számomra kijelölt útról. Nem hozhattam szégyent a családomra. Sosem felejtem el Paul tekintetét. Nem szólt semmit, de csillogó szemeiben minden ki nem mondott szava benne volt. Soha többet nem láttam viszont, de nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe.
Szeretem a hivatásomat, Joseph. Nem bántam meg a döntésemet, de az éjszaka oltalmazó sötétjében néha rám tör a kérdés: Mi lett volna, ha…?
Paul emlékét már csak ez a megsárgult fénykép őrizte, és a szívembe nyilalló fájdalom, ha ránéztem. De megjelent maga. Felkavart a külseje, ez a döbbenetes hasonlóság.
Az igazgató elvette a képet, és gondosan visszarejtette a fiók mélyére, majd Josephre nézett, aki lesütött szemmel üldögélt előtte.
– Az élete a maga kezében van. A maga háta mögött nem áll évszázados családi hagyomány, csak a félelme. Kérem, hogy még a hétvégén távozzon. Az óráit én magam fogom átvenni.
Joseph felállt.
– Nem hagyhatom így el, egyetlen szó nélkül. Ez kegyetlenség. Szeretem őt – mondta a fájdalomtól remegő hangon, és az ajtó kilincsébe kapaszkodott.
– Menjen, és pakolja össze a holmiját. Holnap eljönnek magáért. Fogja az érsek levelét, még szüksége lesz rá – mondta határozottan az igazgató, de az utolsó mondatnál elmosolyodott, és Joseph vállára tette a kezét.
Amikor Joseph kilépett a folyosóra, zsibbadt volt a félelemtől. El kell válniuk. Tudta, hogy ez egyszer megtörténik majd, de nem sejtette, hogy ilyen hamar. Leült az ágyára. Fejében őrült gyorsasággal kavarogtak a gondolatok. Nem tudja elhagyni, nem akarja elhagyni. Eltökélte, hogy nem megy el, hogy szembeszáll akár az egész világgal, ha kell, de nem okoz fájdalmat Yves-nek. Felpattant, hogy visszarohanjon az igazgatóhoz. A levél leesett a földre. Joseph rámeredt. Nem volt rajta sem bélyeg, sem címzés. Nem az érsek áthelyezési engedélye volt. Remegő kézzel vette fel és bontotta ki. Csak egy távoli üdülővároska neve és egy cím állt benne, meg néhány szép, előkelő betűvel írt sor:
Pault cserbenhagytam, magát nem fogom. Itt új életet kezdhet, ha van hozzá elég bátorsága.
Joseph hosszú percekig állt zakatoló szívvel, kezében a levéllel. Hála, döbbenet, zavarodottság, boldogság, mind egyszerre rohanta meg. Amikor végre magához tért a kábulatból, döntött. Leült az íróasztalához, és írni kezdett.
A gondosan összehajtogatott levélpapírt, amin ideges szabálytalansággal futottak a kék tintasorok, beletette egy nagy borítékba, majd elővette az éjszakákon át írt verseket, és azokat is mellé csúsztatta. Végül fogta a lomtár lemásolt kulcsát, és elrohant.
Még egyszer utoljára végigsimított a pokrócon, ami annyi boldogságnak volt a tanúja, és ami még őrizte Yves testének illatát. Letette a búcsúlevelét, aztán bezárta az ajtót, és a kulcsot a kollégium szennyvízelvezető csatornájába dobta.
Mire lement a nap, összecsomagolta a holmiját és elhagyta a kollégiumot.
….
A tengeröbölben csöndesen megbúvó üdülővároskát valósággal megszállták a turisták a nyári szezonban. Ezen a délutánon is tele volt a vonatállomás. Fürdővendégek jöttek-mentek. Sokgyerekes családok, egyedülálló férfiak és nők várakoztak a csomagjaikra támaszkodva. Néhányan türelmetlenül nyújtogatták nyakukat abba az irányba, ahonnan a vonatnak kellett érkeznie. A legkülönbözőbb nyelvek bábeli zsibongása kavargott a forró, poros levegőben. A távolban végre felhangzott a várva várt vonatfütty, és az utazók felsorakoztak a peron szélén. Ekkor az állomás ajtaja fáradtan megnyikordult. Valaki az utolsó pillanatban érkezett. Egy feltűnően szép, fekete hajú, fiatal férfi lépett a peronra, és megállt, messze az utazók mögött. Nem volt nála csomag, nyilván várt valakit. Amikor a vonat zakatolva befutott, megkezdődött a tolongás. Az üdülni vágyó tömeg áradatában a fiatal férfi lábujjhegyre állt, és ide-oda forgatta a fejét. Néhány perc múlva felhangzott a vonat indulását jelző sípszó. A későn érkező egyre kétségbeesettebben tekintgetett körbe, aztán végre meglátta azt, akire várt. A lassan szétoszló sokaság mögött feltűnt egy szőke fiú. Kockás inget és farmernadrágot viselt, fején pedig kis vászonkalapot, ami hanyag eleganciát kölcsönzött csinos alakjának. Amikor észrevette a fekete hajú férfit, alig láthatóan elmosolyodott. Néhány helyi lány kacagva összesúgott a jóképű idegen láttán. A két fiatalember kezet fogott. Mintha csoda történt volna, az állomás egyszeriben elcsendesedett, eltűnt a tömeg, megszűnt a zsibongás. Azok ketten sokáig nézték egymást mozdulatlanul, meghatottan. Végül a szőke fiú törte meg a varázst. Átadta a másiknak egyik láthatóan nehéz csomagját, és elindultak együtt a kijárat felé.
Szótlanul ballagtak a városka utcáin. Egy kávéház teraszán leültek, és fagylaltot ettek. A szőke fiatalember egyre többet nevetett, a fekete elgondolkodó, komoly maradt. Újra útnak indultak. Félórányi séta után egy, a városka legvégén álló tengerparti házhoz értek.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a szőke fiú lábujjhegyre állt, és a fekete fülébe súgta: Érints meg!