A padon
A padon
A nevem Robert. Én adtam magamnak. Büszke vagyok a választásomra, mert jól tükrözi a személyiségemet. Fontos, hogy a nevünk illjen hozzánk, én legalábbis mindig így gondoltam. A Robert olyan előkelő, komoly név. Meggyőződésem, hogy engem egykor egy Robert-nek faragott a teremtőm, vagyis az asztalos, akinél a polgármester megrendelt, amikor végre rászánta magát az önkormányzat, hogy parkot varázsoljon az egykori szeméttelepből. Szerintem nem beképzeltség tőlem, ha kijelentem, hogy én voltam a legszebb pad a környéken. Mára egy kissé megkoptam, de azért még őrzöm a régi büszkeségemet. A Robertek már csak ilyenek.
Na, de túl sokat beszélek magamról! Ennek a történetnek nem én leszek a főszereplője, hanem a barátom, Tim. Timnek a szülei adták a nevét, ezért kevésbé fantáziadús, mint az enyém. Timet akkor ismertem meg, amikor szép sorházakat építettek körém, és a parkom egy részét játszótérré alakították. Mindig nehezen viseltem a változásokat, ezért elég megrázó élmény volt számomra a zajos gyereksereg megjelenése. De hamar túltettem magam a traumán, sőt, még becenevet is találtam magamnak: Bob. Nem fura, hogy egy ilyen elegáns nevet, mint a Robert, Bob-nak becéznek? Hol van ebben a logika? Pad vagyok, ezért magától értetődik, hogy szeretem a logikát meg a szimmetriát. Talán ezért a legmeglepőbb, hogy megszerettem Timet. Pont őt, akiben nyoma sincs a szabályosságnak, aki mindig kusza lesz és rendezetlen, megmagyarázhatatlan és megérthetetlen. Ma van pontosan húsz éve, hogy megismertem. Akkor még a virágkoromat éltem.
Tim nem a szép sorházakban lakott, hanem azokon túl, a régi lakótelep valamelyik óriási betontömbjében. Nem is értettem, hogy mit keres az én játszóteremen. Vajon milyen szél fújhatta erre és miért? Szóval, csak úgy megjelent egy napon, kezében a homokozó vödrével, nyakában az idegesítően zörgő kulcscsomóval. Kulcsos-gyerek volt. Így hívtuk őket mifelénk. Őket, vagyis azokat a gyerekeket, akiket a szüleik kizavartak az utcára, mert amíg csavarogtak valahol, addig sem voltak otthon. Tim öt éves volt akkor és úgy nézett ki, mint egy pálcikaemberke a pipaszár lábaival meg a vékony karjaival. Egyedül a haja volt szép rajta, de az aztán nagyon. A napsugarak ragyogtak a szőkeségén. Erre a fényre figyeltem fel én. Ahogy ott botladozott a homokozóban a többi gyerek között, a fején szikrázó fény játszott a csillogó hajszálakkal. Egy ideig ide-oda járkált és be akart kéredzkedni a homokvárépítő csoportokba, de mindenhonnan elzavarták. Végül megunta és keresett magának egy kis zugot, ahol saját várépítésbe kezdett. Egy egész délelőttöt töltött azzal, hogy leásson a homokozó legmélyére. Egyszer megkérdeztem tőle miért csinálta, azt felelte, hogy látni akarta a Föld másik oldalát. Fura gyerek volt ez a Tim.
Amikor elkészült a rogyadozó falú homokvárral, mosolyogva törölte meg a homlokát, amitől szürke homokszemek tapadtak a szemöldökére, meg az orra hegyére. Aztán jött néhány nagyobb fiú és nevetve összetaposta a várát. Tim akkor szó nélkül idesétált hozzám és leült rám. Szúrt a csontos feneke. Egész délután rajtam ücsörgött és a lábát lóbázta. Lassan kiürült a játszótér és elkezdett szürkülni az ég alja, de Tim csak ücsörgött tovább olyan elszántsággal, mintha soha nem akart volna felállni rólam. Tennem kellett valamit. Megköszörültem hát a torkomat és szóba elegyedtem vele.
- Khm. Izé, kisfiú! Nem gondolod, hogy haza kellene menned? – kérdeztem tőle.
Tim meglepetten nézett körbe.
- Itt vagyok alattad. Szólíts nyugodtan Robertnek.
Tim nem volt egy ideges alkat. Mások tutira frászt kaptak volna, ha megszólal alattuk a pad, de ő csak pislogott néhányat, majd megkopogtatott.
- Hát, ez nagyon állat! – jelentette ki.
- Örülök, hogy lenyűgöztelek a képességeimmel, de, mint már mondtam, szerintem ideje lenne haza menned.
Tim hallgatott és lóbázta tovább a lábát.
- Na, nyomás! – szóltam rá erélyesebben.
- Figyelj, Robert! Ígérem, nem szólok egy szót sem, csak engedd meg, hogy maradjak még egy kicsit – kérlelt.
- De hát a szüleid aggódni fognak.
- Anyu sokáig dolgozik és én félek egyedül otthon – magyarázta Tim – Látod az eget? Még nem teljesen fekete. Anyu akkor jön haza, amikor már minden csillag ott ragyog a feketeségen. Addig még sok idő van.
Nem állítom, hogy meggyőzött, de mit tehettem volna egyebet, mint hogy beleegyeztem.
Feszült pillanatok következtek. Tim a nyakában függő kulcscsomót babrálta.
- Tudod, felléphetnél a cirkuszban – szólalt meg végül – Tuti, hogy világszám lenne belőled.
Felháborított az ötlet, mert azt tükrözte, hogy Tim egyáltalán nincs tisztában a fontosságommal.
- Én pad vagyok és nem vásári komédiás! – kértem ki magamnak.
- Ó, nem akartalak megbántani – szabadkozott Tim – Felejtsd el! Szóval, azt mondtad Robertnek hívnak, ugye? Nagyon szép név. Én Tim vagyok.
Hm. Ez okos húzás volt tőle. Egy politikus veszett el ebben a gyerekben.
- Én választottam – dicsekedtem el vele – A Robert rávilágít a parkban betöltött pozíciómra, és méltán kiérdemelt méltóságomra. A Bob meg megmutatja, hogy kellő könnyedség és játékosság van bennem, ahhoz, hogy fontos szerepet töltsek be a játszótér életében is.
- Vicces vagy – állapította meg erre Tim.
- Gondolod? Ezt még senki sem mondta nekem.
- Mert valószínű még senkinek nem álltál elő ezzel a neves baromsággal – nevetett Tim.
- Ez most gonosz volt.
Ezután a beszólás után úgy éreztem, hogy duzzognom kell. Tim próbálkozott egy ideig megbékíteni, de aztán megunta és csak bámulta a lassan sötétbe burkolódzó játszóteret. A lakópark ablakaiban sárga fények gyúltak és elhomályosították a csillagokat. Vajon honnan fogja tudni Tim, hogy mikor ragyog már elég csillag az égen? – töprengtem, majd elszundítottam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de amikor felébredtem Tim még mindig rajtam ücsörgött. Fázósan húzta össze magát. Máskor rászóltam volna, hogy ne koszoljon össze a cipőjével, de valahogy most nem volt szívem hozzá.
- Látod azt a házat, ott a játszótéren túl? – kérdezte, amikor észrevette, hogy ébren vagyok.
- Melyiket?
- Azt, ahol a bicikli van.
- Látom.
- Ott lakik Ő.
- Ki az az Ő?
- Hát, az a fiú, aki olyan szomorúan nézett rám, amikor összetaposták a homokváramat.
Ez már ismerős helyzet volt. Nem egy ilyet láttam parki pad létem során. Csak remélni tudtam, hogy Tim nem fog monogramos szívecskéket karcolni belém.
Ettől a naptól kezdve Tim állandó vendégem lett. Ücsörgött rajtam és leste azt a kisfiút, aki egyszer elszomorodott miatta. Nagyjából egyidősek lehettek, és Tim könnyen szóba elegyedhetett volna vele, mert a fiú többnyire egyedül, vagy lányokkal játszott. De Timnek esze ágában sem volt játszani vele, csak ült és bámulta a távolból.
- Ezt hívják kukkolásnak – világosítottam fel egyszer.
- Talán törvénybe ütköző cselekedet?
- Nem, csak józanészbe. Menj már oda hozzá és köszönj neki!
- Azt nem lehet – tiltakozott Tim.
- Miért ne lehetne?
- Mert mi van, ha nem szeret majd?
Hát, erre nem tudtam mit mondani. Mert tényleg mi van, ha?
Egy napon érdekes dolog történt. Tim, szokásához híven, ücsörgött rajtam azzal a csontos fenekével és a homokozóban piszmogó gyereksereget leste. Nagy sokára végre Ő is megjelent a húgával és nekiálltak a homokvárépítésnek. A kislány egyszer csak sírva fakadt, mert a szél homokszemet fújt a szemébe. A bátyja azonnal a karjába kapta és megindult vele felém. Tim megdermedt.
- Ide ülhetünk? – kérdezte a fiú.
Tim szó nélkül arrébb húzódott.
- Ne sírj, Lotte! – mondta a fiú a húgának – Csak egy homokszem. Mindjárt kiszedjük.
- Nem baj, ha sír – szólalt meg Tim félénken – Ha sír, akkor a könnyek kimossák a szeméből.
A másik fiú eltöprengett a hallottakon.
- Igazad van – vonta le a következtetést végül – Lotte, sírjál!
- Most sírjak, vagy ne sírjak? – duzzogott a kislány, mire mindkét fiú elnevette magát.
- Matthew vagyok.
- Én meg Tim.
Odavoltam a boldogságtól. Homokszem kellett a fogaskerékbe, hogy végre megálljon futtában az élet és ezek ketten megismerkedhessenek. Öt év várakozás után már azt sem bántam volna, ha Tim szívecskét farag belém. A Matthew név különben is van olyan előkelő, hogy még jól is mutatna rajtam.
- Segítesz megépíteni a homokvárat? – kérdezte Matthew.
Tim megnyalta remegő ajkait.
- Nem lehet. Haza kell mennem – hadarta és már fel is pattant – Sziasztok!
Ezzel úgy elrohant, hogy porzott utána az út. Nem értettem. Még hosszú órákkal később sem értettem, amikor Tim visszamerészkedett hozzám.
- Szerelmes vagyok – vallotta be.
Hallgattam, mert, ha megszólalok, akkor olyat mondtam volna, ami nem illik egy Roberthez.
- Tudom, hogy most mi járna a fejedben, ha lenne fejed – mondta szomorúan Tim.
- Kizárt. Te nem rendelkezel olyan terjedelmes szókinccsel, mint én, hogy hangot adhatnál a gondolataimnak.
- Azért nem kell sértegetni! Nézd azt a házat! Az Ő házát, azzal a hatalmas kerttel és a világos ablakokkal. Egy Matthew sosem fog szeretni egy Timet.
Teltek az évek, és én azt vettem észre magamon, hogy minden nap Timet várom. Még az sem zavart, hogy a parkom fái elkezdtek pusztulni, és, esténként a játszóteremen, huligánokká nőtt kölykök verték szét a hintákat. Már nem érdekelt a változás, mert Tim ott volt nekem a maga állhatatos állandóságával. Hetente többször is eljött hozzám és sötétedésig elüldögélt rajtam. Ilyenkor mindig Matthew-ról beszélgettünk.
- Ma meccsük volt a sulim csapatával – mesélte – Látnod kellett volna az izmait, amikor levette a pólóját. Éljen a kora nyári kánikula! Érte szívesen kapnék hőgutát.
Tim felnevetett és végigdőlt rajtam. Éreztem a hozzám simuló teste melegét. A haja csiklandozta a megrepedezett festésemet. Valahogy megszépült az utóbbi időben. Már nem volt olyan vékony és kulcscsomót sem hordott a nyakában.
- Látod az eget? – kérdezte, és egyik hosszú ujjával felmutatott az Esthajnalcsillagra.
- Aha.
- Szép, nem igaz?
- Ja. Meg kellene mondanod végre Matthew-nak, hogy szereted.
- Ez most hogy jön ide? Mire fel ez a hirtelen témaváltás? Ha nem mondom meg, az ég attól még ugyanilyen szép marad – magyarázta Tim.
- Sosem foglak megérteni – adtam fel végül.
- Ha megölném a reményt, az olyan lenne, mintha kioltanám odafent azt a fényes csillagot.
Néhány év múlva Tim rajtam ülve ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját. A park kiszáradt kísértetfái, rémisztő táncot jártak körülöttünk az utcai lámpák halvány fényében. Tim rágyújtott és a füstöt, mint a megelevenedett vágyat, Matthew háza felé fújta.
- Az a legironikusabb az egészben, hogy olyan, mint én.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem, pedig tudtam mire gondol, csak hát nem illik az ilyesmit egyből tudni.
- Úgy értem, hogy sík buzi ő is.
- Tim!
- Igen, Robert?
- Moderáld magad kérlek!
- Legyen, ahogy akarod – nevetett rajtam Tim – Más szóval, ő is pontosan olyan nemi tevékenységet folytat, amilyet én.
- Homoszexuális? Micsoda véletlen!
- Ja, véletlenül ő is a faszt szereti.
- Atyaég!
- Bocsi, Bob.
Tim elnyúlt rajtam és nagy mosolygás közepette elszívott még két szál cigit.
- Ismerem a srácot, akivel jár. Egyszer még meg is volt nekem. Legalább van ízlése.
Pár hét múlva olyan dolog történt, ami örökre megváltoztatta Timet. Megint éppen rajtam feküdt és az eget bámulta. Arról beszélt, hogy gyerekkorában űrhajós akart lenni. Erre bevallottam neki, hogy én meg hegedű. Ezen jót nevetett, és ekkor hallottuk meg a közeledő lépteket. Tim olyan gyorsan rejtőzött el egy közeli bokorban, hogy észre sem vettem mikor tűnt el. A következő pillanatban Matthew ült le rám egy ismeretlen fiúval. Rettentő kellemetlen helyzetbe hoztak. Vagy fél órán át csókolóztak rajtam és lihegve fogdosták egymást. Tim mesélt egy-két dolgot, de ez meghaladta minden képzeletemet. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Mondjuk, az biztosan kizökkentette volna őket a kéjmámorból. Amikor végre befejezték egymás taperolását, hirtelen égő fájdalmat éreztem. Veszélyesen ismerős volt ez az érzés, ezért azt kívántam, bárcsak Tim sohase térne ide vissza. De Tim visszajött. Alighogy Matthew lelépett az ismeretlen fiúval, Tim leült és azzal az ujjával, amivel az égre szokott mutogatni, most a sebtében rám vésett szerelmi vallomást piszkálta. Összetört a szíve, mert odafent kialudt az a fényes csillag.
Meglepetésemre Tim nem rágódott sokat a történteken, hanem élte tovább az életét. Néha engem is meglátogatott. A játszóteremet szépen felújították és újra gyerekzsivajtól volt hangos a park. Úgy tűnt, az élet megy tovább a maga szépségével és rútságával együtt. Tim író lett, és szeretett elüldögélni rajtam ihletre vadászva.
- Miről írsz éppen? – kérdeztem tőle egy napon.
- Egy fiúról, aki úgy néz ki, mint egy madárijesztő és idegesítően zörgő kulcscsomót hord a nyakában.
- És boldog lesz ez a fiú? – tudakoltam.
- Igen, az lesz – nevetett rám Tim – Akarsz hegedű lenni a történetében?
- Lehetek? – kérdeztem lelkendezve.
- Persze, hogy lehetsz! A betűk világában bármi lehetsz.
Hát, ennyi a történet.
VÉGE.
Csak vicceltem! Nem ennyi, mert ha ennyi lenne, akkor nem vettem volna a fáradtságot, hogy elmeséljem.
Szóval, egy reggel arra ébredtem, hogy valaki éppen egy hatalmas bicskát készül belém vágni. Az összes szálkám égnek állt ijedtemben.
- Hé, ne bántsd a padomat! – hallottam Tim hangját a távolból. Ő az én őrangyalom!
A bicska erre nagyot koppant rajtam és a földön landolt. Amikor Tim ideért hozzám, felvette és visszaadta a gazdájának.
- A padod? – kérdezte a merénylőm – Nem látom rajta a nevedet.
- A tiéd viszont rajta van. Nem igaz? – nevetett Tim és leült a csodálkozó fiú mellé.
- De igaz. Éppen azt akartam eltüntetni.
- Ha megkarcolod, az fáj neki.
- Akkor kvittek leszünk, mert az én szívem is fáj – mondta Matthew – Egyébként, egészen biztos, hogy normális vagy? Tisztában vagy vele, hogy megszemélyesítesz egy padot?
- Író vagyok, ez a dolgom. Megszemélyesítek dolgokat és valóra váltom az álmokat.
- Kár, hogy a valóságban korlátozottak a lehetőségeink.
- Nekem mondod!
Hallgattak egy ideig, közben Tim szép nyugodtan rágyújtott egy szál cigire. Hol volt már a régi, megszeppent Tim! Dagadtam a büszkeségtől.
- Ismerős vagy. Nem találkoztunk már valahol? – kérdezte Matthew.
- Te most ki akarsz kezdeni velem? Eredetibb duma nem jutott eszedbe?
- Mi? Nem! Félreértesz. Tényleg ismerősnek tűnsz.
Tim megvonta a vállát.
- Hát, pedig soha életemben nem láttalak – vágta rá szemrebbenés nélkül – Tim vagyok.
- Matthew.
Szerintem ez lenne a tökéletes végszó. Szeretem, ha rengeteg lehetőség rejlik egy történet végében, akárcsak az életben. De mivel Matthew azt állította, hogy a lehetőségek korlátozottak, és mert meg van győződve róla, hogy egy pad nem tud beszélni, ezért muszáj pletykálnom még egy kicsit. És különben is, egy Robert nem hagy csak így ennyiben egy történetet.
Elárulom, hogy tegnap Tim és Matthew meglátogattak. Fotókat készítettek egymásról, ami azt a szomorú tényt bizonyítja, hogy mindketten roppant nárcisztikus személyiségek, de legalább illenek egymáshoz. Tehát, Matthew éppen Timet fotózta a játszótér egyik hintáján ülve, amikor hirtelen elvette az arca elől a fényképezőgépet és elnevette magát.
- Mi van? – kérdezte Tim.
- Bolond, akárcsak te – súgtam oda neki.
- Fogd be, Bob!
Matthew lassan idesétált hozzánk és letérdelt Tim elé.
- Te vagy a fiú, aki mindig ezen a padon ült és csak nézett rám, de sosem akart játszani velem.
- Mert egy Matthew nem játszik egy Timmel.
- Baromság! Ha Tim nem lett volna olyan beszari, akkor már régóta együtt játszanának, sőt, akkor nem játszottak volna soha senki mással.
- Gondolod? – hitetlenkedett Tim.
- Nem gondolom, hanem tudom, te tökfej!
Na, most van
VÉGE. :)
Hozzászólások
Nincs hozzászólás.