A Tenger Gyermeke
1.
A késő estébe nyúló vacsora után az igazgató, Yves kivételével, aludni küldte a fiúkat. Szíve szerint Joseph is visszavonult volna szobája magányába. Fejében vadul kavarogtak az elmúlt órák emlékképei. Összeszorult torkán alig bírt leerőltetni néhány falatot, mert Yves ott ült végig nem messze tőle az asztalnál, és a lehető legnagyobb nyugalommal kanalazta a levest, miközben kedélyesen csevegett a többi fiúval, mintha mi sem történt volna. Az együtt töltött délutánról csak csókoktól duzzadt ajkai árulkodtak. A fiú álarcának rideg tökéletessége ámulatba ejtette Josephet. Ez az álarc valóban mindent elrejtett. A vacsoraasztalnál Yves egyetlen szempillarezdülése sem volt őszinte. Mintha két személyiség osztozott volna egy testen, és e két személyiség közül a báb csak ott fent a szénakupacok között engedte előbújni a bábjátékost. Yves így védte a szerelmüket.
A társalgóban Joseph beszélgetésbe merült az igazgatóval a kanapén osztozva, Yves az asztalhoz telepedett, és folytatta a büntetésként kirótt bibliamásolást.
Kirándulást terveztek másnapra a közelben lévő cseppkőbarlangba. Az igazgató, szemében gyermeki lelkesedéssel, követte ujjával a térképen az útvonalat. Joseph már kevésbé lelkesen hajolt a térkép fölé. Egy kirándulás, ahol folyton szem előtt lesznek, és még egy őszinte szót sem válthatnak. Belefáradt a szerepjátszásba. Szeretett volna végre több időt eltölteni frissen felfedezett énjével.
– Tudja, mi a cseppkövek varázsa? – fordult Josephez az igazgató. – Az, hogy ahányan csak rájuk néznek, annyiféle alakot öltenek, mint a bárányfelhők. Például maga soha nem fogja azt a formát látni, amit én látok, és én sem azt, amit maga, és egyikünk sem fogja látni azt, amit ez a fiú lát majd bennük. Érdekes az elme játéka! Vagy a léleké?
Az igazgató Yves felé mutatott, aki elmélyülten írta büntetőfeladatát. Joseph érezte, hogy elpirult, ezért gyorsan a térkép fölé görnyedt, és buzgón folytatta a tanulmányozását.
– Jobban van?
Értetlenül kapta fel a fejét. Az igazgató mosolyogva megismételte a kérdést, ez alatt Josephnek végre eszébe jutott, miért is kellene jobban lennie. Kezdett eltévedni hazugságai rengetegében. Hát persze, fejfájást színlelt, hogy elszabadulhasson a szüreti mulatságról.
– Jobban, de legyengített ez az ostoba fejfájás. Ha megengedi, takarodót fújok a fiúknak, és magam is lefekszem.
Ezzel fel is ugrott a kanapéról.
– Jó éjszakát, fiatal barátom! – köszönt el tőle az igazgató feltűnően kihangsúlyozva a két utolsó szót.
– No, lássuk, mit alkot az úriember ilyen elmélyülten!
Amikor Joseph visszafordult az ajtóból egy utolsó pillantás erejéig, az igazgató már ott állt Yves mögött, és az előtte heverő füzetet tanulmányozta, közben ujjaival szórakozottan végigsimított a fiú selymes, szőke hajfürtjein. Yves, mintha meg sem érezte volna, írt tovább.
Joseph nyugtalanul bámult bele szobája sötétjébe. A ház csendes volt, már mindenki aludt. Valószínűleg Yves is, abban a nevetséges szürke pizsamában. Elmosolyodott, ahogy megjelent előtte a fiú vékony alakja a félregombolt felsőben. Yves túl szép volt, hogy igaz legyen. Az istállóban tett vallomása és szenvedélyes csókjai most, ebben az éjszakai némaságban, valószínűtlennek tűntek. De mégis igaz volt, valóság minden. Joseph borzongva idézte vissza a fiú testének érintését. Újra hallani vélte sóhajait. Ajkain újra érezni vélte ajkai ízét, és kétségbeesetten küzdött saját kielégületlen vágyával. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi örömöt adhat a szerelem. Nem volt többé egyedül. Yves, ott a fal túloldalán, talán éppen róla álmodott.
Hajnali ötkor törte rá az ajtót az igazgató, és a konyhába parancsolta, hogy segítsen a szendvicsek elkészítésében. Joseph először azt sem tudta, hol van, és mit keres a szobájában az a furcsán vigyorgó öregember. Ült egy kicsit még az ágyán, és várta, hogy újra benépesítsék fejét a gondolatok. Jöttek is feltartóztathatatlanul. Miután visszaköltözött belé az élete, még mindig álmosan öltözködni kezdett. A kirándulásra farmer és egy rövid ujjú ing
tűnt a legalkalmasabbnak. Csak akkor vette észre, hogy elfelejtett megfésülködni, amikor már javában vajazta a szendvicseket az igazgató és házigazdájuk társaságában. Egy-egy rakoncátlan fekete fürt folyton a szemébe hullott. Mindenkinek öt szendvicset készítettek, tehát összesen negyvenet. Josephnek minden étvágya elment, mire készen lettek, és fáradtan üldögélt az asztal mellett gondolataiba merülve.
– Mi van magával, fiatal barátom? Szokatlanul csendes az utóbbi napokban – szólt rá az igazgató, és a vállára csapott. – No, menjen, és keltse fel a fiúkat! Mondja meg nekik, hogy fél óra múlva hátizsákostul gyülekező a kapunál.
Joseph ment, egyenesen a fiúk hálószobájába. Az ajtó előtt megtorpant. Yves! – sikoltott fel benne egy hang. A mai napon először fogja látni. Agya felkészült, hogy a fiú minden apró mozdulatát rögzítse. Benyitott. A szoba a még nem régen felkelt, álmos nap halvány fényében fürdött. Joseph tekintete gyorsan végigfutott minden ágyon, mielőtt megállapodott Yves-en, aki mélyen aludt. Nyitott ajkai között egyenletesen vette a levegőt. Joseph nézte, gyöngéden, szerelemesen, aztán elszégyellte magát. Úgy érezte, nincs joga meglesni a fiú öntudatlanságát az engedélye nélkül.
– Ébresztő! – kiáltotta el magát, és bevágta maga mögött az ajtót, úgy, hogy beleremegtek a falak. – Az igazgató parancsára jöttem inzultálni önöket. Legyenek szívesek felkelni és fél óra múlva sorakozni a kapu előtt teljes menetfelszerelésben!
A fiúk nyűgösen mozgolódni kezdtek. Joseph lopva Yves-re pillantott. A fiú éppen felült az ágyában, és álmosan dörzsölte szemeit. Arcán nyomot hagyott a párna gyűrődése, haja kócosan hullott homlokába. Nem tudta megtenni, hogy ne ámuljon el szépségének legújabb megmutatkozásán. Most olyan volt, mint egy ártatlan, naiv gyerek, mintha nem is ő lett volna az, aki tegnap délután olyan szenvedélyesen tanította a csókolózás művészetére az istálló rejtekében. Gondolataiból egyszer csak arra eszmélt, hogy úgy áll a szoba közepén, mint egy sóbálvány, és Yves meglepetten, de boldogan mosolyog rá. Gyorsan sarkon fordult és elmenekült.
Kanyargós erdei ösvényeken át közelítették meg a barlangot. Lehullott levelek szőnyegén lépkedtek. A fák között besütő nap sugárnyalábjai óriási égi reflektorokként világították meg az ősz színeiben pompázó erdőt. A magasban madarak énekeltek. Libasorban haladtak. A menet élén az igazgató lépdelt egy vastag botra támaszkodva, mögötte a hat fiú, végül Joseph sereghajtóként zárta a sort. Megint az időtlenség állapotában találta magát. Tüdejébe jó mélyen beszívta a friss levegőt. A megelevenedett fák összesúgtak fölötte. A természet leleplezte titkát. Tudta, hogy kipirult arca nem a túra fáradalmainak volt köszönhető. Yves ott lépdelt előtte ringó csípővel. Joseph vére forrt a vágytól. Tekintete újra meg újra a fiú feszes farmerére tévedt. Megállapította, hogy Yves igazi tornászalkat. Járásában volt valami belülről diktált, sajátos ritmus. Néha hátranézett és évődő tekintetet vetett Josephre, aki mindig egy cinkos mosollyal válaszolt. Összetartoztak.
Amikor beléptek a barlangba, Joseph elámult a természet csodáján. A mennyezetről mint óriási csillárok csüngtek le a cseppkövek. A levegőben hideg nedvesség érződött. Olyan áhítattal lépkedtek, mintha templomban lettek volna. A barlang egy előkelő kastélyhoz volt hasonló, és ők végigjárták a barokk pompába öltözött szobákat. Amikor egy nagy terembe értek, ahol úgy úsztak a cseppkövek a mennyezeten, mint az esőfelhők az égen, a fiúk szétszóródtak, és a köveket tapogatták. Joseph egy hatalmas oszlopot formázó kőcsoportnak dőlve álldogált. Akaratának és vágyának küzdelme szinte kettészakította. Akarata körömszakadtáig harcolt, hogy megóvja ennek a szerelemnek a plátói varázsát, de a vágy sürgető hangja folyton felcsendült a fejében paradicsomi gyönyöröket ígérve. Igaza volt az igazgatónak, hogy a cseppkövek annyi formát öltenek, ahányan csak ránéznek. Joseph a szemben lévő falon kígyózó alakzatok között egy gyönyörtől vonagló testet vélt látni, és szemérmesen lesütötte a szemét. Nagy sokára érezte csak meg, hogy Yves nézi. Amikor végre észrevette, a fiú a csarnokot egy másik csarnokkal összekötő folyosóra mutatott, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult, hogy pár lépés után elrejtse a sötétség.
Joseph először megbizonyosodott róla, hogy nem kelt-e feltűnést az eltűnése, de úgy tűnt, mindenki elmélyülten álmélkodik a közelében. Óvatosan közelítette meg a folyosót. Odabent azonnal sötétség fogadta. Tett néhány bizonytalan lépést, aztán összeszedte magát, és határozottan elindult a sötétség mélye felé. A harmadik lépésnél beleütközött valami puhába. Yves volt az, aki halkan felnevetett. Joseph gyorsan a szájára tette a kezét, hogy elnémítsa. Így álltak egy ideig, egymás közelségének mámorában, majd Joseph érezte, hogy Yves végigsimít a mellkasán. Rögtön magával ragadta a vágy, és szenvedélyesen a fiú ajkaira tapadt. Yves karjai köré fonódtak, testük összesimult. Joseph magáról megfeledkezve ölelte. Kezei ide-oda vándoroltak, hogy végül megállapodjanak a feszes farmernadrágon. Yves halkan felnyögött, és egyre vadabbul viszonozta Joseph csókjait, de ekkor váratlanul hangok pattogtak végig a falakon. Szétrebbentek. Lihegve meredtek mindketten a cseppkőfolyosó bejáratának irányába, de nem jött senki.
– Ez őrültség! – lehelte maga elé Joseph reményvesztetten.
Yves újra odalépett hozzá, és gyöngéden megfogta a kezét.
– Még ha őrültség is, Joseph, kérlek, szeress engem! – könyörgött olyan hangon, amit Joseph eddig még soha nem hallott tőle. Magához húzta a fiút.
– Kicsim! – suttogta, és homlokon csókolta.
A hazafelé vezető úton Josephnek bolondul jókedve volt. Együtt tréfált és nevetett a fiúkkal. Az igazgató néha fürkésző tekintetet vetett rá, de ő csak beszélt tovább zavartalanul csacskaságokról. Este hétkor holtfáradtan érkeztek meg és vacsorát követeltek házigazdájuktól. Nyolckor a fiúk aludni mentek, és amikor Joseph egy fél óra múlva benyitott a szobájukba villanyt oltani, már mind mélyen aludtak, Yves is összegömbölyödve takarója alatt. Joseph még egy kicsit üldögélt az igazgatóval a társalgóban.
– Tudja, maga emlékezetet engem fiatalkori önmagamra – mondta az öreg, és cigarettával kínálta Josephet, aki visszautasította.
– Nocsak, tehát nem él semmiféle káros szenvedéllyel – nevetett rá az igazgató, de tekintete megint fürkésző volt, majd folytatta: – Magával egyidős lehettem, amikor elkezdtem tanítani. Szerettek a diákjaim, mert mindig igazságos voltam, és nem telepedtem rájuk. – Itt felnevetett. – De magában van még valami, amivel én nem rendelkeztem. Ne csodálkozzon! Biztosan tudatában van annak, hogy milyen hatással van a személyisége ezekre a fiúkra. Amikor tanárai beajánlották nekem, csak elképesztő tanulmányi eredményeiről és kitartásáról számoltak be. Nem említették az önből áradó varázst, talán nem is tudtak róla – Josephre kacsintott. – Talán maga sem tudott róla. Kellemes meglepetést okozott nekem. Eleinte azt hittem, hogy bigott szenteskedő. Ugyan, jól tudja, mit gondolok a papokról! Ne nézzen így rám! Maga épp úgy nem tartozik közéjük, ahogy én sem tartoztam közéjük soha. A papi hivatás nem hit kérdése. Véleményem szerint az egyház csak azért bír még tekintéllyel, mert az emberek egyik fele imád behódolni és engedelmeskedni, a másik pedig megőrül a hatalomért, azért, hogy mindenki fölött állónak érezhesse magát. De maga egyik csoporthoz sem tartozik. Látom a szemében. Maga csak használja a papi előjogokat. Mondja, miért lett pap, valójában?
Joseph az ablakhoz ment, és felnézett a csillagokkal pöttyözött égboltra.
– Jó menedéknek tűnt – felelte végül.
– Mi elől menekült?
– Először azt hittem, hogy a világ elől. De ma már tudom, hogy csak lustaság volt, és félelem. Ne kérdezze, mitől féltem. Nem tudnám megmondani. Egyszerűen csak féltem, és még mindig félek.
A szobában elmélyült a csend. Végül az igazgató felállt, és Joseph mellé lépett, atyaian a vállára tette a kezét.
– Menjen maga is pihenni! Fárasztó napunk volt. Jó éjszakát!
Joseph zavartan botorkált ki a szobából. Nem tudott kiigazodni ezen az emberen. Felháborítónak kellett volna találnia a szavait, de neki nagyon is tetszettek.
– Valóban hasonlítunk – gondolta. – Két eretnek az egyház kebelén. Vajon mit tartogat még az öregfiú a tarsolyában?
Miközben Joseph zuhanyozott, a padló csempéit nézte. Vajon melyiket érintette Yves meztelen talpa? Szobájába érve gyorsan belebújt a pizsamájába, és lefeküdt. Néhány perc múlva már mélyen aludt.
2.
Joseph azt álmodta, hogy újra gyerek. Egy pipacsokkal teli réten sétált. Anya! kiáltotta, és a semmiből előtűnt egy lenge nyári ruhába öltözött nő. Hosszú fekete hajába belekapott a szél. Joseph! mondta a nő, és kinyújtotta felé a karját. A gyerek Joseph erre futni kezdett, de apró lábai nem engedelmeskedtek. Joseph! hívta újra anyja. Joseph szemeiből kibuggyantak a könnyek, mert a látomás egyre halványodott. Lassan olyan lett, mint egy kísértet. Mielőtt végleg eltűnt, még egyszer szólította fiát dallamos hangján: Joseph!
Joseph felijedt. Zaklatottan ült fel ágyában. Egy kéz simított végig a homlokán. Rémülten húzódott a falhoz és próbált átlátni a sötéten.
– Néha egészen úgy viselkedsz, mint egy gyerek! – hallotta Yves hangját.
Joseph azt hitte, hogy még tart az álom, de a fiú elhúzta a sötétítőfüggönyt, és a telihold
ezüstfénye megvilágította pizsamás alakját. Joseph ekkor rémült csak meg igazán.
– Mit keresel te itt? – kérdezte élesen.
– Ne kiabálj! Vékonyak a falak – suttogta Yves nyugodt hangon, és elindult Joseph felé, aki még mindig a falhoz tapadt. Leült az ágy szélére. A holdfényben tökéletesen látták egymást.
– Elment az eszed? És ha bejön az igazgató?
Yves egyik szemöldöke magasra szaladt.
– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy éjjeli kettőkor az igazgató látogatására számítasz a szobádban? – kérdezte nevetve.
Joseph hallgatott. A fiúnak mámorító illata volt.
– Mi a baj, Joseph? Nem akarsz velem lenni? Elmenjek?
Yves felállt, és egy tétova lépést tett az ajtó felé. Joseph még mindig hallgatott, de közben megpróbált a szemébe nézni. Teste őrülten akarta, hogy maradjon, de az esze mást mondott. Ez már nem az istálló romantikus idillje volt. Yves a szobájába jött, hogy felkínálja magát. Ha most él az alkalommal, örökre el kell engednie a költői szerelem biztonságát. Fogalma sem volt a testiségről. Nem tudta, hogyan reagál majd egy érintésre.
– Félek – vallotta be végül. – Akarlak, ezt te is jól tudod, hiszen nem jöttél volna ide, de félek. Mi lesz ebből a szerelemből? Mi lesz, ha nem vagyok képes arra, amit vársz tőlem?
Yves visszaült az ágyra, és Joseph szájára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
– Semmit sem várok tőled, Joseph. Én téged várlak. Értesz engem? Mindent elfogadok, amit adsz, bármi legyen is az, és cserébe felkínálom azt, amit én tudok adni. Kellek neked? Szeretsz engem?
Joseph bólintott, és ettől a perctől fogva nem érdekelte, hol vannak, ki ő, hogy Yves egy diák, és hogy a világ szemében bűn, amit tesznek.
Yves odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Joseph belemarkolt a hajába, ujjai a selymes tincsekkel játszadoztak. Amikor kifogytak a szuszból, Yves lerugdosta Joseph takaróját a földre, és feltérdelt az ágyra. Lassan kigombolta rajta a pizsamafelsőt, megérintette meztelen mellkasát.
– Nyugodj meg! – suttogta nevetve. – Mindjárt kiugrik a helyéről a szíved.
– Látni akarlak!
Yves elmosolyodott, és felkelt az ágyról. Kibújt a pizsamájából. Ott állt meztelenül Joseph előtt. Karcsú árnyéka a falakra rajzolódott. Joseph tekintete végigvándorolt a fiú testén. Minden apró részletét alaposan szemügyre vette. Yves fehér bőrén megcsillant a hold sápadt ezüstfénye, ajkai körül különös mosoly bujkált. Josephez lépett, és most ő fúrta bele ujjait mélyen a fekete hajfürtökbe. Joseph teste hevesen reagált az érintésre. Visszarántotta az ágyra a fiút, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Közben mohón simított végig karjaiban fekvő meztelen testén. Egy idő után érezte, hogy Yves ellenáll. Izmait megfeszítve próbált szabadulni Joseph hozzásimuló testétől. Azt hitte, hogy valami hibát követett el , vagy hogy a fiú elbizonytalanodott, ezért rémülten engedte el. Már látni vélte, hogy Yves felpattan és elfut, de nem ez történt. Yves-nek eszében sem volt elfutni. Josephre hengeredett, és megcsókolta.
– Bízz bennem! – lehelte Joseph szájába, és tovább csókolta.
Joseph felsóhajtott a hozzá simuló meztelen test adta gyönyörtől. Ekkor Yves hirtelen felült, és megragadta Joseph ágyékát a pizsamanadrágon keresztül. Joseph felkiáltott a kéjtől.
– Halkan! – súgta Yves, és lehúzta Josephről a pizsamanadrágot. – Szeretlek! Azt akarom, hogy tudd: én is most szeretek először.
Yves felkönyökölt az ágyon, és ujjbegyeivel Joseph mellkasát cirógatta.
– Tudod-e, hogy én a tenger gyermeke vagyok? A nevem is innen van, de la mer. Egy nap a tenger hullámai egy rozoga csónakot sodortak a partra, és a fürdőzők csodálatára én ott óbégattam benne. Sosem találták meg a szüleimet. Nekem azt mondták, hogy hajótörést szenvedett a családom, és az anyám az élete árán mentett meg, de én ezt sosem hittem el. Az emberek szeretik a romantikus tündérmeséket az önfeláldozásról. Az árvaházban a többiek folyton ostoba történeteket találtak ki a származásukról. Volt egy nyúlszájú fiú, aki azt állította, hogy ő egy indiai uralkodó törvénytelen gyereke, és majd egy napon megjelenik az apja teljes díszben az árvaház kapujában, arannyal megrakott hintóban, hogy magával vigye őt, mint egyetlen élő örökösét. Röhejes! Engem sosem érdekelt a származásom. Élveztem, hogy tabula rasa vagyok. Egy fehér lap, amit én, csakis én egyedül, írok majd tele szabadon, a családi hagyományok kötöttsége nélkül. Gyerekkoromban igazi vadóc voltam. Az árvaház réme, de mindig megúsztam a stiklijeimet, mert szép voltam. Az embereket csak a külső érdekli.
Yves felült, és állát felhúzott térdeire támasztotta.
– Aztán egy reggel az egyik fiúért tényleg eljöttek a szülei. Tíz éves lehettem. A fiúkkal a folyosó ablakaihoz nyomott orral lestük, hogy mi történik. Lent álltak az udvaron, szakadt, ócska ruhájukban. Szörnyen zavarban lehettek, mert amikor a gyerekük megjelent az ajtóban, meg sem mozdultak, csak a könnyeik hullottak nagy, kövér cseppekben. A cseppek aztán legördültek az állukon. Végül a fiú futott oda hozzájuk, és az anyja nyakába ugrott, aki szorosan magához ölelte. Attól a pillanattól fogva én is fantáziálni kezdtem arról, hogy valaki eljön értem, hogy valaki szeretni akar. Egy év múlva felvettek a kollégiumba, és találkoztam Andréval. Ő volt az első, aki szeretett engem. Önzetlenül szeretett, mert tisztában volt vele, hogy én nem tudom őt ugyanúgy viszontszeretni.
Yves Josephre nézett. Kint a társalgóban a nagy falióra hármat kondult. Joseph felült, és homlokát Yves homlokához érintette. A szőke és fekete hajfürtök egymásba fonódtak. Most nagyon törékenynek és sebezhetőnek látta Yves-et. Úgy érezte, meg kell védenie, de nem tudta, mitől. André említése pedig újra felkeltette benne a féltékenységet.
– Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy André hozzád ér, azok után, ami köztünk történt. Azt is nehezen viselem, hogy már megérintett, hogy gyönyört adott neked, hogy ő is ismeri a testedet.
Yves kezei közé fogta Joseph fejét, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Komoly volt a tekintete.
– André jó ember, és neked el kell fogadnod, hogy az életem része. Ő már akkor szeretett engem, amikor te még azt sem tudtad, hogy a világon vagyok, és reverendád biztonságos rejtekében lenézted azokat, akik az életet választották, akik engedelmeskedtek a természetüknek.
Yves hangjában olyan rideg határozottság csendült, hogy Joseph döbbenten húzódott el tőle.
Felkelt, és az ablakhoz ment. Forró homlokát a hideg üveghez szorította.
– Igazad van. Semmit sem tudok az életedről. Semmit sem tudok rólad és semmit sem tudok magamról. Az utóbbi napokban elvesztettem mindent, amiben eddig biztos voltam, amiben hittem. Most nincs másom, csak az irántad érzett szerelmem és a félelem, hogy elveszítelek. Tizenkét éves korom óta te vagy az első ember, akitől szeretetet és gyöngédséget kaptam. Joseph most Yves felé fordult, aki még mindig ott kuporgott az ágyon.
– Gondold rólam nyugodtan azt, hogy önző vagyok, akár azt is hiheted, hogy megvetem a világot, csak azért, mert félek tőle, de soha többé ne mondd nekem, hogy egy szó nélkül viseljem el, hogy osztoznom kell rajtad egy másik emberrel. Ha azt hiszed, ez lehetséges, akkor neked fogalmad sincs a szerelemről.
Yves felállt, és Josephhez lépett. Gyöngéden megérintette az arcát, ujjaival körberajzolta a száját, majd nagyon halkan így szólt:
– Te vagy a legszebb, legbátrabb férfi, akivel valaha találkoztam, és életem legnagyobb ajándéka, hogy engem szeretsz. Joseph, én egy szóval sem mondtam, hogy továbbra is lefekszem Andréval! A szeretet sokszínű. Olyan, mint a szivárvány, és kimeríthetetlen, sosem fogy el. Minél többet adsz belőle, annál több születik benned.
Joseph belepirult tévedésébe.
– Sajnálom, amit mondtam. Ostoba vagyok.
Yves halkan felnevetett.
– Szeretlek – mondta, és lábujjhegyre állva Joseph nyakába kapaszkodott, hogy megcsókolhassa. – Szeretkezz velem!
Joseph a karjaiba vette, és úgy vitte az ágyhoz.
A társalgóban megkonduló óra hangjára ébredt. Már négyet ütött. Tagjait elnehezítette az első szeretkezés bizsergő fáradtsága. Yves ott feküdt mellette, és mélyen aludt. Fehér bőrén megcsillant a hold kíváncsi sugara. A sápadt ezüstfény belecsókolt a nyakába. Joseph csak nézte, újra elámulva azon, hogyan lehet egyetlen ember ennyi szépség birtokában. Yves kócos aranyfürtjei szétterültek a párnán, a nagy mandulavágású szemein ülő hosszú szempillák sötét árnyékot vetettek szabályos arcára, ajkai kissé szétnyíltak az álom súlya alatt.
– Gyönyörű vagy – súgta a fülébe Joseph, és tenyerével lassan végigsimított a testén.
A hátán valami furcsa érdeset tapintott ki. Újra végigfuttatta rajta az ujjait. Olyan volt, mint egy hosszú forradás, egy már begyógyult, mély vágás helye. Felült, és a fiú háta fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Emlékezett, hogy ajkával már érezte, amikor végigcsókolta Yves testét, de akkor túlságosan fel volt tüzelve ahhoz, hogy tudatosodjon benne, mi az. A fiú hátán három hosszú, vékony sebhely húzódott végig. Az egyik a lapockáitól egészen a derekáig ért. Újra meg újra végigfuttatta rajtuk az ujjait.
– Leestem egy fáról – hallotta Yves nevető hangját.
A fiú gyorsan a hátára fordult.
– Három éve egy gazdaságban dolgoztam a nyári szünetben, és a karámok mellett volt egy magas fa. Folyton felmásztam a tetejére, pedig mondták, hogy egyszer nagyot fogok esni. Egy nap estem is. Az volt a szerencsém, hogy fennakadtam az alsó ágakon. Akkor szereztem ezeket. Legalább emlékeztetnek rá, hogy ne csináljak bolondságokat.
Joseph gyöngéden megcsókolta.
– Már nem kell tovább várnod, én kicsi hercegem, mert végre rád találtam és eljöttem érted, hogy magammal vigyelek.
Yves egy pillanatra lehunyta a szemeit, amikor újra felpillantott, szempilláin néhány apró könnycsepp csillogott. Joseph oltalmazón ölelte magához. Sokáig feküdtek így mozdulatlanul, aztán a fiú kibújt az öleléséből, és az ágy szélére ült.
– Mennem kell – mondta szomorúan.
Felvette a földről a pizsamáját, és öltözni kezdett. Joseph bénultan feküdt tovább az ágyon, csak akkor mozdult meg, amikor Yves már az ajtóhoz lépett.
– Ígérd meg, hogy ezzel nem lesz vége!
Yves visszament hozzá, és felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.
– Még csak most kezdődött el, Joseph – mondta határozottan, és búcsúzóul még egyszer utoljára megcsókolta.
Amikor kilépett, az ajtó titkukat megóvva, olyan halkan csukódott be a háta mögött, mint egy sóhajtás.
3.
Reggel Joseph arra riadt, hogy a fiúk a szomszéd szobában percenként csapkodják az ajtót. A fürdőszobából is ricsaj hallatszott. Kábultan ült fel. A nap már ereje teljében sütött be az ablakon. Fehér fénysugár világította meg a gyűrött lepedőn a helyet, ahol néhány órája még Yves feküdt. Joseph ujjaival megérintette azt a gyűrődést, amit a fiú kezének szorítása okozott, amikor szeretkeztek. Máris minden távolinak tűnt az októberi nap rideg fényében. Felöltözött a fekete reverendába. A szomszéd szobában a fiúk csomagoltak. Joseph is összecsomagolt, és az ablakhoz ment. Még egyszer utoljára végignézett a kerten. Ablaka pont arra a virágágyásra nézett, amibe Yves majdnem belefojtotta azt a szerencsétlen fiút. Akkor kezdődött az őszinteség. Újra látta maga előtt azt a szörnyű jelenetet, újra érezte, ahogy a fiú iszonyatos erővel kiszakítja magát a karjaiból, majd a földre roskadnak, és először látja sírni. Odaát lassan elcsendesedett a szoba. Joseph most a vetetlen ágy felé tekintett. Hogy jól emlékezetébe vésse, sokáig nézte a helyet, ahol először tette magáévá Yves-et. Amikor visszafordult az ablakhoz, nagyot dobbant a szíve. Yves ott állt kint a kertben elegánsan egy kék felöltőben, és az igazgatóval beszélgetett. Ajkain az engedelmes kollégista tartózkodó mosolyával. Lassan a többi fiú is köréjük gyűlt. Joseph zsibbadtan nézte őket, aztán végre belenyilallt a felismerés: rá várnak. Hiszen vasárnap van. Misére mennek. Lélekszakadva rohant a kertbe.
– Jó reggelt! – köszönt rá azonnal az igazgató, és rávillantotta már megszokott, kutató tekintetét.
Joseph nem mert Yves-re nézni. Testében még túl frissek voltak az együtt töltött éjszaka emlékei. Félt, hogy esetleg elpirulna, ha tekintetük találkozik. Szerencséjére a templom felé menet Yves a háta mögött lépkedett a fiúkkal kettes sorban. A templomtéren találkoztak a szüretelők népes csapatával. A tömegben lopva Yves felé sandított, aki a templom bejáratának közelében ácsorgott. Szemét lesütve, a cipője orrával elmélyülten rugdosott ide-oda egy kavicsot. Ebben a pillanatban Joseph rettentő tehernek érezte a körülöttük zsibongó világot. A sok idegen arc csak kelléke volt annak a rájuk kényszerített színdarabnak, amit az arctalan társadalom írt a számukra.
Igazi felszabadulásnak érezte, amikor végre beléptek a hűvös templom áhítatos csendjébe. Az igazgató az első padsorba ültette a fiúkat, ő maga pedig Josephfel mögöttük foglalt helyet. Így Joseph pont Yves mögé került. A fiú szőke fürtjei ott hullámoztak előtte. Úgy érezte, menten megfojtja a fekete reverenda szoros, nyakára feszülő gallérja. Felcsendültek az orgona első hangjai, majd lassan dallammá egyesültek, és a templom falairól mint egy frissítő nyári zápor hullottak alá a gyülekezetre. Az utolsó taktus olyan volt, mint egy elnyújtott kéjes sikoly, az emberi lélek misztikumba öltöztetett tivornyája. A pap a szószékre lépett, és olvasni kezdett a Bibliából. Kellemes hangú férfi volt, szelíd jóindulat áradt a lényéből. Joseph várt egy kicsit, hogy a körülötte ülők elmélyedjenek az áhítatban, aztán végre rá mert nézni Yves-re. Soha nem látott szépségeket vélt felfedezni rajta. Megbűvölten nézte a fiú selymes haját. Néhány tincse sötétebb volt, mint a többi. A nyakán nagyon puhának és vékonynak tűnt a bőre. Joseph, ahogy nézte, az ajkán érezte az ízét. Le kellett hunynia a szemét, olyan erővel rohanták meg az éjszaka emlékei. Arcára áhítat ült ki. A külső szemlélő azt hihette volna, hogy a vallási buzgalom lett úrrá rajta, de Joseph, mint már régóta tette azt, most is becsapta a világot. Magában saját miséjét celebrálta. A szerelem szavai voltak a szentbeszéd, és Yves teste a megízlelt áldozat. Az orgona újból felcsendült. A gyülekezet zsoltárt énekelt. Joseph csatlakozott hozzájuk, de gondolatai messze jártak. Elméjében összekeveredett a mise tömjén illatú, beidegződött áhítata és a testi szerelem újdonságának borzongató varázsa. Őrjítő gyorsasággal villantak fel előtte az éjszaka képei. Yves kibújik galambszürke pizsamájából, és hozzá lép. Az orgona hangjai felerősödnek. A karjaiban viszi az ágyhoz. Mialatt mohón csókolja, a fiú ujjai a füle mögötti érzékeny bőrt simogatják. Tenyere végigsiklik az ódaadó, karcsú testen. Újra a pap hangját hallja, de nem érti, mit mond. Yves kéjesen felsóhajt, és újabb csókra nyújtja ajkait. A templomban felzúg a Miatyánk. Miközben beléhatol, a fülébe suttogja: szeretlek. Yves halkan felnyög, és a párnába temeti arcát. Benne van. Eggyé válik vele. Egyszerre lélegeznek. A gyülekezet térdre esik, és lehunyt szemmel imát mormol. Joseph a padba kapaszkodik. Mintha nem tudna betelni a birtoklás extázisával, a hajánál fogva emeli fel a fiú fejét a párnáról, és szájával szenvedélyesen tapad annak kéjtől remegő ajkaira. Yves teste kecsesen hátrahajlik, keze végigsiklik a vállán, aztán a nyakán, és a hajába markol. A templom hirtelen elhallgat körülötte. Joseph csendjébe belekúsznak az élvezet hangjai, az elfojtott nyögések és kiáltások, egy szeretkező pár extatikus kórusa. Érzi, hogy Yves teste megrándul és remegés fut végig rajta, majd elengedi a haját, és mint egy zsinórjait vesztett marionettbáb visszahanyatlik az ágyra. Ő mindkét kezével végigsimít a csípőjén, és ekkor vakító fényességet lát. Majdnem eszméletét veszti az eddig soha nem tapasztalt gyönyör elsöprő erejétől. Teste Yves izzadt testére zuhan, és minden elsötétül.
Ámen.