A Turista
Régebben sokszor álmodtam egy tengerparti házról. Néha még ma is megjelenik, de már sokkal kisebb, kevésbé előkelő. Úgy tűnik, már az álmok világában is beletörődtem a sorsomba.
Gyerekkorunkban pilóták akarunk lenni, de mire felnövünk, megelégszünk a repülőmakettek gyűjtögetésével.
A régi álombéli házat magas, kovácsoltvas kerítés vette körül, a kertjében magnólia és pálmafák legyező-levelei táncoltak a lágy tengeri szellőben. Ez volt az egyetlen álmom, amiben én nem voltam jelen, a ház kapta a főszerepet. Nem mozdult, de mégis élt és lélegzett, izzadt a forró nyári levegőben.
A mostani ház is őrzi elődje varázsát, de már nem olyan eleven. A nyár őszbe fordult, és a hétköznapok illatát fújja a szél. De még így is vonz, hív és boldogságot ígér.
Lehet, butaság, de valahol legbelül reménykedem, hogy egyszer valóra válik az álom, és megpillantom azt a házat…
Már vagy húsz perce figyelem, ahogy Nathalie göcsörtös térde szinte átlyukasztja a ráerőltetett, vékony nejlonharisnyát. Eddig nem is tűnt fel, hogy milyen csúnyák a lábai. Túl vékonyak, egyáltalán nem az én ízlésem. Hogy nem vettem ezt észre az együtt töltött egy év alatt?
Fázom. Mi a csudáért hűtik ezt a vonatot ennyire? Párizsban huszonhat fok volt, amikor elindultunk, Marseille-ben harminchat lesz, mire megérkezünk. Röpke két és fél óra alatt tíz fok különbséggel kell megbirkóznia a szervezetünknek, de mivel az egész út alatt körülbelül huszonkét fokban csücsülünk, ez a megszokási idő néhány másodpercre csökken majd. Nathalie álmában összehúzza magán a kardigánt. Én sose tudtam vonaton aludni. Lassan mindenki álomba merül körülöttem, és én leszek a vagon ura, ha tizenhét évesen nem hagytam volna fel a lopással, most könnyű szerrel eltulajdoníthatnék néhány pénztárcát. Erről jut eszembe, hogy Nathalie még ezt sem tudja rólam. Vajon elhagyna, ha többet mesélnék a múltamról? Fájna-e, ha elhagyna?
Unatkozom, pedig izgatottnak kellene lennem, elvégre most találkozom először Nathalie családjával. De valahogy nem akaródzik izgatottnak lennem, csak egy kis szúrásra futja a gyomrom tájékán. Igazából egyáltalán nem érdekel, hogyan fogadnak majd. Már nagyon régóta hidegen hagy, mit gondolnak rólam mások. És ez nem valami életfilozófia nálam, hanem jéghideg közöny. Nathalie bokája hozzáér az enyémhez. A nejlonharisnya finom szemei belekapaszkodnak a farmerom durva szövetébe. Felébredt, és most a lehető legcsábosabb mosolyát küldi felém. Lefogadom, ha nem lenne ilyen prűd, berángatna a klozetba egy gyors numerára. Ő az a fajta nő, aki arra használja a szexet, hogy fenntartsa magában a képzetet, hogy hatalma van a férfiak felett. Hát legyen neki karácsony! Előrehajolok, és szájon csókolom, a köztünk lévő asztal a gyomorszájamnak nyomódik, és én elfintorodom a fájdalomtól.
– Mi bajod? – kérdi.
– Semmi, csak megtámadott az asztal.
– Te bolond! – nevet Nathalie, és belekapaszkodik a hajamba, úgy húz magához.
A marseille-i pályaudvar hangosan hömpölygő tömegével sodródunk együtt a kijáratok felé. Mire megtaláljuk a liftet, leizzadok magamról két kilót. Ezután félórás várakozás veszi kezdetét a tűző napon. A csomagjainkon gubbasztunk, és nézzük, hogyan remeg a távolban a forró nyári levegő.
Mondanám én, hogy szerintem feleslegesen dekkolunk a pályaudvar előtt, úgysem jön ki elénk senki, de inkább meghagyom ezt a felismerést Nathalie-nak.
– Na, húzzunk! – adja meg magát végre.
– Egyetértek, kicsim – helyeslek buzgón, és már pattanok is fel.
Elcaplatunk a legközelebbi villamosmegállóig, ott újra ledöglünk a csomagokra.
– Tudtam, hogy ez lesz – rágja a körmét Nathalie az idegbajtól.
– Ugyan! És ha csak közbejött valami?
Furcsa, de valamiért Nathalie nyugtatóan hat rám. A szervezetem készségesen átengedi neki a frusztrációt. Amíg megérkezik a villamos, a sziesztáját töltő város lassú lélegzését figyelem. A néptelen utcák egyáltalán nem egy nyüzsgő világvárost idéznek. Egyszer hallottam egy mondást, miszerint Marseille-ben egy ember dolgozik, és háromszáz nézi. Bezzeg mi Párizsban a belünket is kidolgozzuk.
Befut a villamos. Legalább légkondicionáltak a szerelvények. Nem fárasztjuk magunkat a jegyvásárlással, ilyenkor még az ellenőrök is alszanak.
Emlékszem, gyerekkoromban szerettem nézni a kocsiablakban elsuhanó tájat. Százszor, ezerszer is megcsodáltam ugyanazokat a házakat, ugyanazokat a fákat. Valahogy nekem mindig érdekesnek és újnak tűntek. Kezdem észlelni, hogy most sem teszek másként: tátott szájjal bámulom ezt az ismeretlen várost.
– Elcsöppen a nyálad – hallom Nathalie hangját, és kelletlenül elfordulok az ablaktól.
– Közönséges vagy – szögezem le, de nem sikerül elérnem a kellő hatást.
– Azt hittem, szereted – nevet Nathalie. – Vagy csak az ágyban?
Erre muszáj elmosolyodnom, és amíg ilyen hülyeségeken évődünk, csodás utcákat és épületeket szalasztok el.
A villamos egy egészen új építésűnek tűnő lakótelepre kanyarog velünk. Négyemeletes, piros spalettás háztömbök sorakoznak a dúslombú fák árnyékában. Nathalie szedelőzködni kezd mellettem, nos, úgy tűnik, végre célhoz értünk. Amíg a forró betonon baktatunk a bőröndöket magunk után vonszolva, azon töprengek, vajon mennyi napon töltött idő szükségeltetik egy kiadós napszúráshoz.
– Nézd, ez itt a mi házunk! – mutat Nathalie egy magas kerítéssel körbekerített tömbre.
A kerítés színe illik a spaletták színéhez, sőt úgy tűnik, a lakók érzékenyen ügyelnek a harmóniára, mert a parkolóban álló kocsik többsége is piros színben pompázik.
– Hát, ezen a nyomortanyán tengettem én fiatalságom napjait – nevet Nathalie.
Felnézek a fehér falú, csinos kis háztömbre, a környező fákon kabócák ciripelnek. Az agyam egyik sötét kis szegletében mocorogni kezd egy lepukkant, tizenegy emeletes szürke monstrum emlékképe, és az egykor nyakamban lógó kulcscsomó elkeseredett csörgése is előkúszik valahonnan.
– Más elképzeléseink vannak a nyomorról – állapítom meg, és átölelem Nathalie derekát. – Meddig óhajtasz még itt álldogálni?
Erre egy cuppanós csókot nyom a számra, és elindul a kapu felé. Amíg a kulccsal vacakol, szemügyre veszem a kapucsengőt. Meg is van. Harmadik emelet c.
– Mit csinálsz? – hallom Nathalie kérdését.
A mutatóujjam megáll a levegőben nem sokkal a kis fehér gomb előtt.
– Gondoltam, felszólunk, hogy legyen idejük az őseidnek leugrani egymásról – vigyorgok.
– Ők már régen nem csinálják – legyint Nathalie, és belöki a lábával a kaput.
Egy pillanatig tétovázom, aztán elindulok utána. Fájna, ha elhagyna? – lüktet bennem a kérdés. Felküzdjük magunkat a harmadikra.
Eléggé összefolyik az üdvözlés rítusa. Idegen nő borul a nyakamba, aztán egy idegen kéz szorítja meg a kezemet. Nathalie hangja csak néha-néha tűnik elő az idegen hangok árjából. Próbálok mosolyogni. Szemek és arcok rajzolódnak ki a ködből. Hasonlítanak Nathalie-ra. Megrémít, hogy nem értek mindent, amit mondanak. A marseille-i kiejtés szinte felismerhetetlenné teszi az én külföldi fülem számára a véres verítékkel bemagolt francia szavakat. Arra eszmélek, hogy a bőröndömmel bajlódom. Végre kezd kitisztulni a fejem. Előhalászom az apró Eiffel-tornyokat, amiket ajándékba hoztam Nathalie családjának, akik még sosem jártak Párizsban. Mérsékelt lelkesedéssel fogadják, csakúgy, mint a bort meg a bonbont. Kezdem házaló árusnak érezni magam a sok hülye ajándékommal. Néhány napja még örömmel gondoltam a percre, amikor majd átadom őket, de most kínszenvedés minden másodperc. Nem tehetek róla, de az én hazámban még az üres sörösdobozt is kitörő örömmel illik fogadni, ha a vendég kedveskedik vele, és én ehhez vagyok szocializálódva.
Tíz perc elteltével egyedül ülök az étkezőben, előttem kenyér, vaj és szalámi. Nem is vagyok éhes. Legalább ebben a szokásban közös gyökerekre talált a két kultúra: ha nem tudunk mit kezdeni a vendéggel, etessük meg.
Most, hogy végre lecsendesült körülöttem a sürgés-forgás, van időm körülnézni. A falak mentén könyvekkel telepakolt vitrines szekrények roskadoznak, az egyik sarokban az ajtó mögött egy kis asztalkán számítógép árválkodik. Végül is otthonosnak mondható. Tényleg, hova tűnt Nathalie? Valami puha melegség ér a lábamhoz. A csalhatatlan megérzés azt suttogja bennem, hogy egy macska ismerkedik velem, ezért nem rántom el a lábam a csiklandozó bunda elől. Remélem, nem bolhás! Erre a gondolatra önkéntelenül is megrándul a lábam, és a macska fénysebességgel ront ki az asztal alól, és átszalad a nappaliba. A maga után húzott kondenzcsíkból ítélve fehér színű.
Milyen jó egy kis csönd. Anyám egyszer azt vágta a fejemhez, hogy a gólyának egy lakatlan szigetre kellett volna lepottyantania engem. Jól hallom, hogy galambok búgnak valahol a közelben? Ebben a pillanatban Nathalie ront be az ajtón. Egy apró topra és picinyke miniszoknyára vetkőzött, és most úgy illegeti magát, mint egy tinilány.
– Na, hogy tetszenek az ősök? – kérdezi.
Beletúrok a hajamba – ezt olyankor csinálom, amikor nincsenek válaszaim, vagy nem akarok felelni –, és amíg várom, hogy a tincseim visszahulljanak az arcomba, összeszedek néhány értelmes gondolatot.
– Amennyit láttam belőlük, még nem szolgáltat megfelelő alapot ahhoz, hogy ítéletet mondjak felettük – felelem, mint egy jó politikus.
Nathalie hozzám táncol, és csókot nyom a homlokomra. Nedves a szája.
– Gyere, öltözz át!
Átmegyünk az előszobán, a bejárati ajtótól jobbra két szoba nyílik, velük szemben található a WC és a fürdőszoba.
– Ez itt a fürdő, az meg a WC– magyarázza Nathalie.
– Szívem, van két szemem, amikkel egészen jól látok – közlöm vele, de ő nem zavartatja magát.
– Itt az öcsém szobája, ez meg a mi kis birodalmunk lesz. Anyának van saját fürdőszobája, Davidot pedig ritkán eszi haza a fene, így kényelmesen elleszünk – dalolja.
Belépek a kicsinyke lányszobába. Nathalie bezárja mögöttünk az ajtót.
– Na, hogy tetszik? – kérdi kipirult arccal.
– Nem rossz.
Körülnéznék, de a nyakamba veti magát. Tüzel a vágytól a teste, hogy a szülői házban kefélhessen. Miért izgatja ez a nőket annyira? Alig bírom lefejteni magamról.
– Ne most, még szokom az új környezetet, és irtó fáradt is vagyok.
Csalódottan roskad le az ágyra. Földbe gyökerezik a lábam.
– Itt fogunk aludni? – kérdem döbbenten. Nathalie végignéz az ágyon.
– Tudod, mifelénk az ágyon alszanak – magyarázza vigyorogva.
– Ne játszd a hülyét! Ez irtó kicsi.
Nathalie erre újra végignéz az ágyon.
– Talán zavar, hogy össze kell bújnod velem? – kérdi fagyosan.
Ajaj, megbántottam. Nincs idegesítőbb valami a női léleknél. Lekuporodok mellé, és magamhoz ölelem.
– Tudod, baba, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez – suttogom a gondosan szőkített hajzuhatagba.
Végigdőlünk az ágyon. Nemcsak keskeny, még a rugók is nyikorognak.
– Megígérem, hogy nem rugdosódom. Jó?
A lehelete csiklandozza a nyakamat, miközben ezt mondja. Az ilyen pillanatokban nagyon szeretem.
– Anyáék mondták, hogy valami magyaros vacsorát főznek a tiszteletedre.
Ez felvillanyoz.
– Kedves tőlük – állapítom meg. – Menjünk, nézzük meg a tengert! – indítványozom, mert Nathalie keze folyton betéved az ingem alá.
– Mi? Most? – A számra tapad, és egy kiadós smárba kezd.
Viszonzom, de közben arra gondolok, hogy még sosem láttam a tengert. Ha most gyorsan megdugnám, eljönne velem a kikötőbe? – ötlik fel bennem a kérdés, de elhessegetem, mert egy ideje már utálok kurválkodni. Amikor kinyitom a szemem, Nathalie tekintete azúrkéken ragyog rám. Mosolyog, közben a fülcimpámat babrálja.
– Szeretlek – suttogja, majd felpattan, és az íróasztalfiókban kezd keresgélni valamit.
Felkönyökölök. Mulattat, hogy felcsúszott a szoknyája és még csak észre sem veszi. Vagy direkt csinálja? Végre megvagy! felkiáltással meglobogtat valamit a feje felett, és visszaül mellém az ágyra.
– Nézd csak! – egy térképet terít a térdére. – Végigmész a villamossal a végállomásig, aztán metróra szállsz, és két megálló után pont a Régi Kikötőnél tesz le – magyarázza, közben az ujjával rajzolja az útvonalat a térképen. Csinos rózsaszín szerelvény siklik végig a hatalmas város útvesztőiben.
– Gyere velem!
Nathalie lassan összehajtja a térképet, majd megcsóválja a fejét.
– Eleget pácolódtam ma már a napon. Ha annyira akarsz, menj egyedül.
A Régi Kikötő öblében százával horgonyoznak a kisebb-nagyobb vitorlások, motorcsónakok. Az ég felhőtlen kékjét csak a fehér sziklás domboldalak és az ugyancsak fehér falú házak választják el a tenger kékjétől. Az öblön túl pedig a nyílt tenger hullámzik, hátán tucatnyi szigettel. Ott a távolban, ahol a víz és az ég összeér… valahol ott kezdődnek Afrika partjai. Még belegondolni is félelmetes, hogy ilyen közel vagyok Afrikához.
Most, hogy végre látom a tengert annyi év álmodozás után, furcsamód nem tudok mit kezdeni vele. Csak bámulom a hatalmasságát. Lassan elmarad mögöttem a kikötő, és a tenger kitárja felém karjait. Sirályok hangját fújja a szél. Hol ér véget a tenger és hol kezdődik az ég? Erről egy vicc jut az eszembe:
– Hé, Jean, te tudsz repülni?!
– Nem én! Csak úszom…
Egy hajókürt ver fel a gondolataimból. Edmond Dantes feliratú kis hajó siklik ki az öbölből, és tart If vára felé, fedélzetén lelkesen integető turistákkal.
– Hé, ezt fényképezzétek!
Nem messze tőlem néhány srác üdvözli ilyen kedvesen a turistákat letolt nadrággal. Meztelen fenekükön megcsillannak a napsugarak. Mellettük a sziklamóló peremén egy fiú ül térdeire támasztott állal, és engem néz, amíg a haverjai a seggüket mutogatják, mint Marseille fő látványosságát. Vajon mióta bámul így rám? Észreveszi, hogy észrevettem, mégsem mozdul, mosolygó tekintete továbbra is rám szegeződik. Nem tolakodó, még csak nem is kíváncsi. Vajon mit akarnak üzenni azok a fekete szemek? Talán azt, hogy megértik, mit érzek? Egy idegen adja meg nekem azt, amit Nathalie-tól szerettem volna megkapni?
– Tetszik a látvány, mi, turista?
Ajaj, úgy sejtem, ez nekem szólt.
– A peep-show-ért fizetni kell ám!
Na, ez az a pillanat, amikor le kell lépni. Nem vagyok épp gyáva gyerek, de a srácok között két arab is van, és már régen nem hódolok az utcai bunyónak. Úgy teszek, mint aki nem érti, mit kiabálnak neki, elvégre ők tituláltak turistának, és lassan visszaindulok a város felé.
– Nagy lehetőséget hagytál ki, turista!
Ahogy a város zaja felerősödik körülöttem, a srácok kiabálása elhalkul. Máris sikerült összefutnom a külvárosi folklórral. Biztonságos távolba érve hátra sandítok. Már egy újabb hajó utasainak produkálják magukat, a fekete szemű fiú pedig hátat fordítva nekem mered a távolba, valamerre arra, ahol az ég és a tenger összeér.
Fél hatra érek vissza, és Nathalie-t sehol sem találom. Az anyja felvilágosít, hogy szomszédolni ment. Látva a fancsali képemet, megsajnál, és kapok egy jégkrémet a mélyhűtőből. Amíg elnyalogatom, esetlenül álldogálok a konyhában, azt nézve, hogyan panírozza a konzervgombát. Annyi mindent tudnék mondani, a gondolatok ott tolonganak a fejemben, mégsem engedem ki őket. Csak bólogatok, hát persze, hogy azt hiszi, nem értem, mit beszél, és a végén már kézzel-lábbal mutogat a szerencsétlen. Inkább visszamenekülök Nathelie szobájának magányába.
Egy csaj, még egyszer régen, azt mondta, hogy szerelmes vagyok a magányomba. Nathalie az első nő az életemben, akinek megmutattam magam. Nem nyavalygott, nem lelkizett, hanem fogta magát, benyitott az ajtón, és kirángatott magamból. Vele minden olyan könnyű, a szavak is jönnek, nincsenek gátak.
Végigdőlök a kényelmetlen ágyon. Most érzem csak, hogy mennyire elfáradtam. Kinyílik, majd becsukódik a bejárati ajtó. Fülelek, nem Nathalie jött-e haza. Pergő spanyol szavak pattognak az előszobában. Hát persze! Hogy is felejtettem el?! Nathalie anyja spanyol, ezért nem értem jól, mit beszél. Léptek közelednek, úgy pattanok fel, mint egy gepárd. Ugrásra készen fixírozom az ajtót, még a hajamat is megigazítom. Kész röhej! Ha hazajutok végre, legalább egy hétig citromfű teával kell majd kezelnem az idegeimet. David az, Nathalie öccse. Nem nyit be hozzám, a saját szobájába megy, és bevágja maga után az ajtót. Visszadőlök az ágyra. Át kéne mennem hozzá köszönni, vagy neki kellene bekopognia hozzám? Á, ki nem szarja le! A tököm tele van már most az egész családdal! Lehunyom a szemem, és magam elé idézem a tenger végtelen kékségét. Remélem, Nathalie nem akar végig a kecóban dekkolni! A szomszédos szobában David maximumra tekeri a hangerőt, és a Placebo beleüvölt a böglyök ciripelésébe:
Protège-moi, protège-moi…
Szeretem ezt a dalt. Mit is mondott Nathalie, hány éves az öccse? Úgy rémlik, tizenkilenc, de nem vagyok biztos benne. Mindenesetre a zenei ízlése legalább jó. Lehet, hogy el kéne vennem Nathalie-t? Az állampolgárságot is könnyebben megkapnám így. A szomszéd szobában megállás nélkül üvölt a zene. Jó hallani, hogy a Placebo is rohadtul depis az élet szarságaitól. De végül is mit akarunk az élettől, ha még saját magunkat sem értjük?
Újra csapódik az ajtó. Hazaérkezett az én szerelmetes kedvesem, és most a Placebót túlüvöltve tudakolja, hogy kész-e már a vacsora, aztán rátöri az ajtót az öccsére. Lehalkul a zene, és áthallatszanak hozzám az utolsó mondatok.
– De nagy a pofád! Csak azért, mert a faszid itt van, nem fogok a szőnyeg alatt járni.
Ez jó! Van spiritusz az öcsikében. Kedvem lenne átüvölteni, hogy nincs kifogásom a jó zene ellen, de ha továbbra is ezzel a névvel illet, belegyalogolok a szájába.
– Hát te min röhögsz? – kérdi Nathalie. Észre sem vettem, mikor jött be.
– A meleg családi légkör szórakoztat – felelem, és röhögök tovább.
Nathalie felvonja a szemöldökét.
– Ne törődj vele, nem egészen komplett szegényke.
– Ez családi vonás nálatok? – tudakolom.
Erre Nathalie rám veti magát. Olyan puha és selymes a teste, mint a fehér szőrű cicusé. A csípőmön ülve illegeti magát ügyelve, hogy gömbölyű feneke a kellő időközönként a farkamhoz érjen.
– Hogy tetszett a kikötő? – kérdezi, és lehajol, hogy előrebukjanak a mellei a szűk topban. Egy hivatásos sem csinálja jobban.
– Hát, látnivaló az volt.
– Ezt hogy érted? – kérdi, és felegyenesedik.
– Sehogy. Nem érdekes. Tetszik ez a város.
Rám mosolyog.
– Holnap felviszlek a De la Garde-ra, onnan belátni egész Marseille-t – ígéri.
Felülök, hogy elérjem a száját, közben hosszú ujjai a tarkómra siklanak. Nathalie anyja persze ezt a pillanatot választja ki, hogy elüvöltse magát: Kész a vacsora! Míg lekászálódunk az ágyról, az a szörnyű gyanú ébred bennem, hogy itt az üvöltözés csak amolyan kommunikációs kellék, érzelmi árnyalatai nemigen vannak.
A magyaros vacsora ígéretével feltüzelt gyomornedveim már türelmetlenül várják, hogy táplálékhoz jussanak. Jó, ha két szendvicset beburkoltam a nap folyamán. Amíg Nathalie átöltözik, vetek egy pillantást a burámra a fürdőszoba maszatos tükrében. Jól látom, az ott macskaszőr a kádban? Nem, nem! Vacsora előtt ilyenekbe még csak bele sem szabad gondolni. Majd később körbejárom a problémát. Felöltöm a legszebb mosolyomat, és belépek az étkezőbe. Nathalie apja, Michel és David már az asztalnál ülnek. Michel a maga kedves félénkségével tessékel az asztalfőre. Feltétlen időt kell szánnom ennek az embernek a megismerésére – jegyzem fel az agyam egyik szegletébe.
– Helló, turista!
Időbe telik, míg az agyamban megindulnak a rozsdás fogaskerekek, addig is megeresztek egy kérdő tekintetet David felé, no meg egy hellót, de a turistát nem tudom még hová tenni.
Nathalie öccse… Milyen szavakkal is tudnám őt leírni? Utálok ilyet mondani egy másik férfiról, de pillanatnyilag nem találok megfelelőbb szót rá. Nos, David szép. Hatéves lehettem, amikor anya elvitt a Szépművészeti Múzeumba, és az egyik szobában felfedeztem magamnak Georgione Férfiképmás című festményét. Akkor is csak ez az egyetlen szó jutott az eszembe. Azt gondoltam, hogy még soha életemben nem láttam ilyen szépséget. David nagy fekete szemei cinkosan csillognak rám. Időközben Nathalie is megérkezik, és az illatokból ítélve megindul felénk a vacsora.
– Holnap elmegyünk, megnézzük a várost a De la Garde-ról – újságolja Nathalie nagy vidáman, és felém hajol, hogy szájon csókolhasson. Utálom kipakolni a szerelmet a kirakatba, és ezt ő is pontosan tudja, mégsem akar felhagyni ezzel a szokásával. Ajkai cuppanva válnak le a számról, és már ömlik is belőle tovább a szó.
– Szombaton lemehetnénk a partra. Mit szólsz, apa?
Nem hallom Michel válaszát, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy eltüntessem Nathalie nyálát a számról, ráadásul érzem, hogy David még mindig engem bámul.
Várjunk csak egy pillanatot! Eddig tartott, míg végre világosság gyúlt bennem. A fiú a kikötőből most itt ül velem egy asztalnál. Összevillan a tekintetünk. David fekete szemeiből ezt vélem kiolvasni: Bizony! Kicsi a világ, nem igaz, turista?!
Még egy óra elteltével is sokkos állapotban leledzem. Amikor letették elém a négy szem gombát néhány krumpli szirommal körítve, azt hittem, viccelnek. De látva, hogy mindenki veszi a kést meg a villát és nekilát, be kellett látnom, hogy ez bizony véresen komoly. Nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek. Ezek chipset esznek vacsorára?! Lassan a tányérom fölé hajoltam, újra nyugtáztam: ez bizony nem átverés, ez a vacsora, és apró darabkákra vágtam a gombákat, hogy többnek tűnjön a tányér szegényes tartalma, közben érzékeltem, hogy meg-megrándul a szám.
Most meg itt könyökölök az ablakban, és a bagótól várom, hogy jóllakjak. Holnap be kell spájzolnom, mert ezek képesek, és kiéheztetnek. Nathalie mániákus fogyókúrája nem izgatott, amíg én azt ehettem, amit akartam, de most rohadtul idegesít, hogy ki vagyok szolgáltatva mint vendég. Basszus! Tizenhét éves korom óta a magam ura vagyok, és rosszul viselem, ha kalitkába zárnak.
Őrület, hogy milyen hangosak a kabócák! Nathalie visszaérkezik a húszperces fogmosásból, és most a fülem tövét nyalogatja.
– Gyere, kezdődik a Kincskeresők!
Elnyomom a cigimet, és egy újat húzok elő.
– Nem mondod! Mindjárt magam alá vizelek az izgalomtól – lelkesedem.
Megfagy a levegő körülöttünk.
– Mi a fene bajod van? – kérdi olyan felháborodással a hangjában, mintha az anyját szidtam volna.
Azt hiszem, sosem fogom megérteni Nathalie abnormális viszonyát a tévékészülékkel.
– Semmi bajom nincs, azon kívül, hogy éhen döglöm, de ez mellékes. Menj, baba, én ma kihagyom ezt a világrengető eseményt.
Nathalie hallgat egy ideig, gondolom, azon filózik, hogy balhézzon-e, vagy se. Végül úgy dönt, jobb a békesség, mert még lemarad a Kincskeresőkről.
– Ha gondolod, menj át Davidhoz, ő valami filmet néz – javasolja békülékenyen.
– Akár hiszed, akár nem, én életképes vagyok tévé nélkül is – közlöm vele.
Erre már előveszi a hízelgő kiscica stílusát.
– Na, ne légy már olyan morcos kisfiú! Ha vége a Kincskeresőknek, jövök és leszoplak – vigyorog rám kihívóan.
– Milyen egy hülye liba vagy te, és még ráadásul közönséges is – rovom fel neki, de azért magamhoz ölelem. – Na, húzzál, mert még lemaradsz a világszenzációról!
Az ajtóból még dob egy csókot, aztán elviharzik tévét nézni a nappaliba. Visszakönyökölök az ablakba, és tovább szívom a bagót. Azon filózom, hogy Jeannak vajon sikerül-e összetarhálnia elég lóvét, vagy lehúzhatjuk a WC-n az egész kávéházötletet. Az összes spórolt pénzemet beletettem, ilyen az én formám.
– Min meditálsz, turista?
A hang irányába fordulok. A szomszéd ablakban David fújja a füstöt.
– Ne hívj turistának! Van nevem, öcskös.
Rám néz, fekete szemei mosolyognak.
– Az kiejthetetlen.
Szívok egy utolsó slukkot, aztán elnyomom a csikket az ablakpárkányon.
– Azért próbálkozz meg vele, öcskös!
– Zsergo – mondja nevetve. Kis füstfelhők gomolyognak elő a szájából.
– Majdnem – legyintek, és ráhagyom.
– Milyen név ez? – tudakolja még mindig fene vidoran.
– Férfi – vágom rá, és előhúzok még egy koporsószeget, az utolsót a csomagból.
– Fura vagy – közli velem David nyíltan a véleményét.
Kezd szórakoztatni ez a párbeszéd, mindig is szerettem, ha őszintén beszélnek velem.
– Én vagyok fura? Ti esztek chipset vacsorára!
– Miért? Nálatok mit esznek vacsorára? Nyereg alatt puhított húst? – röhögi, miközben a füle mögé igazít néhány kósza fekete hajtincset.
Szívok egy mély slukkot, mielőtt válaszolnék, mert nem akarom felhúzni magam.
– Ja, azt. Aztán még táncolunk egy kicsit a tűz körül, mielőtt visszamászunk a fára.
– Nem így értettem.
David most komoly, le nem veszi rólam a szemét. Baromira irritál ez a folyamatos fixírozás.
– Leszarom, hogy értetted, öcskös – közlöm vele.
Újra mosolyognak a szemei.
– Nem jössz át? Van piám – invitál.
A whiskey égeti a torkomat, egészen a gyomromig tudom követni az útját. David az ágyán fekszik, és azzal szórakozik, hogy megtartsa a térdén az üres poharat. Neki nem göcsörtös a térde. Elefántcsont fehér bőrén egyetlen szőrszál sincsen. A tévében Guillaume Depardieu éppen azon van, hogy betörjön egy szerkesztőségbe.
– Nagy fazon volt ez a srác – állapítom meg.
– Kedvelted? – kérdi David, és felhagy a pohár egyensúlyozásával.
– Igen – felelem tömören, mert nem akarom, hogy David észrevegye, hogy még egy év után is fáj a halála.
– Ja, én is – mondja halkan, és végre a tévé felé fordítja a tekintetét.
– Szemétség! – fűzi még hozzá, aztán hallgatunk.
Tudom, hogy mire gondol, de azt, hogy az élet vagy a halál szemetebb-e, azt egyikünk sem tudja eldönteni. Nézzük a filmet, néha felnevetünk, közben fogy a whiskey. Lassan kezd a fejembe szállni. Remélem, Nathalie betartja az ígéretét. Meddig tart még az a hülye vetélkedő?
Egyszeriben a kikötőben találom magam. Sirályok köröznek a fejem felett, és a nevemet sikoltják, aztán elhalkulnak, és hajókürt sír fel. A hang felé fordulok, de nem látom a hajót, mert David csillogó, fekete szemei eltakarják előlem. Már csak a feketeséget látom. Olyan sűrű, hogy meg lehet érinteni. Kinyújtom felé a karomat, és a sötétség hozzám simul. Forróság önt el, perzseli a nyakamat, a számat. Arra ébredek, hogy Nathalie az ölemben ül.
– Jó reggelt, szivi! – nevet, és újra a számra tapad.
Még mindig ég bennem a tűz. Egyre szorosabban ölelem magamhoz, hogy minden porcikáját érezhessem. Mohón markolom a mellét meg a fenekét, a nyála átszivárog a számba, és ez még jobban begerjeszt.
– Hé, hé, hé! Mi a faszt műveltek? Itt akartok kefélni a fotelemben?! Húzzatok a francba! – üvölti David.
Ez egy kicsit észhez térít, de nem eléggé. Valahogy átvergődünk a szobánkba, és egy túlfűtött éjszaka veszi kezdetét. Néhány tiszta pillanatomban arra gondolok, hogy már régen nem élveztük egymást ennyire.
Vízcsobogásra és macskanyávogásra ébredek. Óvatosan legurítom magamról Nathalie-t, mert utálom a testi közelséget. A spaletták keskeny nyílásain reggeli napfény szűrődik be a sötét szobába, és én irtó másnapos vagyok. A fürdőből jövő hangokból ítélve a macskaszőr kérdése megoldódni látszik. Bűzlöm az izzadtságtól, így jól esik a tudat, hogy Michel és a macska után birtokba vehetem a zuhanyt. Vajon hány óra lehet? Rémesen fáj a fejem. Minek kellett nekem üres gyomorra inni? Amíg várom, hogy felszabaduljon a fürdőszoba, próbálom összerakni az éjszaka eseményeit. Emlékszem a filmre, az álmomra, még egy forró numera is rémlik az íróasztalon, aztán semmi. Rémes, hogy mennyire nem bírom a piát. Úgy hallom, végre eljött az én időm.
Jólesik a hideg víz, de az már kevésbé villanyoz fel, hogy a kád fenekén rózsamintás gumi elcsúszásgátló van. Elég finnyás természettel áldott meg a sors, ezért lelki szemeim előtt egy egész kis gombatenyészet virágzik a rózsabokrok tövében. Úgy pipiskedem zuhanyzás közben, mint egy balerina.
Alig lépek ki a kádból, kopogást hallok. Ez nem igaz! Vajon ezek még a klozetra is utánam jönnek? Mivel gyanútlanul nem zártam kulcsra az ajtót, épp csak annyi időm marad, hogy magam elé kapjak egy törülközőt, és az már nyílik is.
Bocsánat, de vészhelyzet van! felkiáltással viharzik be David. A csapnál hideg vízsugár alá tartja a mutató ujját, közben hangosan sziszeg a fájdalomtól.
– Szorítsd össze a vágást, különben sosem áll el – tanácsolom neki, és ahogy mellette állok, alkalmam nyílik megállapítani, hogy David csaknem olyan magas, mint én. Most, hogy a lefolyó felé csordogáló piros folyót figyeli, szempillái hosszú árnyékokat festenek az arcára. Újra eszembe jut Georgione Férfiképmása. Hirtelen felpillant és rám néz a piperésszekrény tükrében.
– Keresnél nekem egy sebtapaszt? – kérdi.
– Persze.
Magam köré csavarom a törülközőt, és kotorászni kezdek a szekrényben. David egy ideig szó nélkül figyeli a ténykedésem, aztán rájön, ha nem mondja, hol keressem, még elvérzik.
– Az arcvíz mögött.
Végre megtalálom, de egy kissé zavarba hoz, hogy a Hupikék Törpikék rohangálnak rajta.
– Ez az? – tudakolom gyanakodva.
– Aha. Ne törődj a törpökkel, a sima sebtapasz olyan snassz. Bekötöd?
Meg se várva a válaszom, elveszi a csap alól az ujját, és óvatosan megtörli a derekam köré csavart törülközőben. Miután ráragasztom a sebére a tapaszt, indul kifelé, de utánaszólok:
– Ne szórakozz velem, öcskös, mert megjárod!
Megtorpan, és mosolyogva felém fordul. Felemeli a sebesült ujját.
– Köszi – mondja, aztán becsukja maga után az ajtót.
A hideg víz egykedvűen folydogál tovább a csapból. Eresztek hozzá egy kis meleget, és nekilátok a borotválkozás szent rítusának.
Fél tíz múlt, és Nathalie még mindig durmol. A felkeltésére irányuló mindenfajta kísérletem kudarcot vall, csak azt érem el velük, hogy elküld a francba, mondván, Marseille-ben tizenegyig alszanak. Meglehetősen hamar visszaaklimatizálódott! Feladom, és elindulok reggelit keresni, ez újabb megpróbáltatásokkal állít szembe, de a vacsora óta harcedzett vagyok. Kinyitom a hűtőt, de azonnal meg is bánom, hogy ezt tettem. Lehet, hogy már nem is vagyok éhes? Lehet, hogy egy életre elment az étvágyam? A Titanic jéghegye ehhez képest kavics volt! A jég, mint egy Dali képen, elfolyik, csöpög, csordogál bele a kajába. A megadás szívet tépő sóhajával csukom be a hűtőajtót, és a konyhaszekrények felé veszem az irányt. Már megint irtó hangosan búgnak a galambok. Találok egy doboz kekszet, és mint győztes hadvezér vonulok ki prédámmal az étkezőbe, ahol Davidba botlom, aki a szőnyegen ül, és a macskát simogatja. David olyan, mint egy macska, az óriási mandulavágású szemeivel, meg a selymes hajával. Lekuporodom mellé. A kezemben szorongatott kekszesdobozra pillant.
– Anyáék bevásárolni mentek, biztos hoznak majd valami ehetőt – mondja bátorításként.
– Van itt valami gyalog megközelíthető kisbolt valahol? – kérdem reménykedve.
– Minden megközelíthető gyalog, a kérdés csak az, hány órát szánsz rá – nevet David.
Mivel éhesen nem igazán tudom díjazni a humort, csak fintorgok egyet. Eközben a macska úgy dönt, elmélyíti velem az ismeretséget, és átköltözik az ölembe. David tekintete követi az útját. Egyre hangosabban búgnak a galambok.
– Tetszik, ahogy beszélsz – közli nyíltan velem. – Úgy értem, az akcentusod.
Nincs kedvem kommentálni a szavait, inkább simogatom tovább a macskát.
– Mikor költöztetek át ide?
Baromira nincs hangulatom erről beszélni, de mert arra neveltek, hogy a kérdésekre illik válaszolni, megerőltetem magam.
– Egyedül jöttem, hét éve.
Erre csak néz rám azokkal az óriási macskaszemeivel. Idegbajt kapok ettől a folytonos bámulástól.
– Miért nézel így rám?
– Miért? Hogyan nézek?
Itt megreked ez az igen épületes párbeszéd, mert szárnycsapást hallok a közelemben. Odanézek. Az erkély telis-tele van galambokkal. Mi a fészkes franc ez?
– Apa galambjai – magyarázza David.
– Elnézést, nem értettem jól – hitetlenkedem.
– Apa tartja őket – mosolyog David. – Már vártam ezt a pillanatot. Mindenki lehidal tőlük.
Én nem vagyok egy szívbajos valaki. Laktam már együtt patkánnyal is, csótánnyal is… Na de galambok?! Veszek egy mély lélegzetet, mint Buddha a megvilágosodása előtt, és elhatározom: nem akadok ki, én már semmin sem akadok ki.
– Nathalie akkor lépett le, amikor apa ideszoktatta őket az erkélyre. Tudod, ők a drágaságai. Lefogadom, hogy szerelmes beléjük.
Figyelem Davidot, ahogy ezt mondja. Vajon mikor volt ez? Mikor és miért választotta Michel a galambokat a gyerekei helyett?
– Kekszet? – kínálom Davidot, mintha néhány darab keksszel kárpótolni tudnám az elvesztett szeretetért.
– Köszi – vesz egyet mosolyogva. – Ne félj, biztonságban vagy. Dupla az üveg, mert anya allergiás rájuk – biccent a galambok felé, és megtámasztja a kekszet az alsó ajkán.
Beletúrok a hajamba, mert erre már végképp nem tudok mit mondani. David mosolygó macskaszemekkel figyeli, ahogy a tincsek visszahullanak az arcomba, aztán válaszként megrántja a vállát, és beleharap a kekszbe. Gyerekkorában fogszabályzója lehetett, túl szépek a fogai, olyan, mint egy fogkrémreklám. Az erkélyen a csúnya városi galambok egy kosárból magokat csipegetnek. Néhány másodpercig élvezhetjük csak a csendet, mert Nathalie egy szál törülközőben ront be az ebédlőbe, és üvöltve tudakolja, hol van a virágos nyári ruhája.
– Az, amelyikben úgy nézel ki, mint egy kurva? – kérdi David.
– Pofa be! – üvölti Nathalie, és ujjaival a kilincsen dobolva néz rám.
– Szerinted én honnan a fészkes francból tudjam, szívem? – érdeklődöm nyájasan.
– Tegnap kikészítettem a székre – magyarázza ingerülten.
– Ja, az! Azt ma én akarom felvenni – humorizálok.
– Tudod mit?! Nyald ki, szívem! – fintorog Nathalie.
Elengedem a macskát, és nyújtózom egyet.
– Úgy rémlik, azon már túl vagyunk – emlékeztetem.
Erre csak legyint, és bevágja maga mögött az ajtót.
– Nem viszitek ti túlzásba a romantikát?! – jegyzi meg David, az immáron felszabadult macska fehér szőrébe temetve arcát.
Feltápászkodom.
– A látszat csal. Minket egymásnak teremtettek, és amilyen béna a konyhában, olyan mesteri az ágyban – közlöm vele kereken, csak hogy ne legyenek kétségei felőlem.
Ebédre paellát eszünk, közben valami családi ügyről esik szó. Meg se próbálok odafigyelni, a teljes agyi kapacitásomat leköti az étkezés gyönyöre. Lassan arra leszek figyelmes, hogy zabálok, pedig nem szokásom. Ahogy kezd megtelni a gyomrom, úgy körvonalazódik a történet. Nathalie anyja pereskedik a nővérével a nagymama vagyonáért. Az ebéd végére azt is megtudom, hogy a nagynéni nemcsak szívtelen anya, aki elkergette a saját gyerekeit, de még ráadásul őrült ezoterikus is. Hát békés, szerető család nem jár együtt Nathalie-val! Amikor végre asztalt bontunk és a nagynéni szidalmazása is felfüggesztetik, reménykedni kezdek, hogy végre kiszabadulhatok ebből a lakásból. Michelék a nappaliba vonulnak, Nathalie a szobájába vonszol. Nekilát, hogy becsukja a spalettákat.
– Most mi a fenét csinálsz? – kérdezem riadtan.
– Sziesztázunk egy kicsit – nevet, és leveti magát az ágyra – Gyere, szivi!
Toporgok egy kicsit, mert nem tudom eldönteni, hogy megfojtsam vagy megdugjam. Ebben a ruhában tényleg úgy néz ki, mint egy kurva, Davidnak igaza volt.
– Nyugi, délután elmegyünk tengert nézni. Sőt, ha most jó kisfiú leszel, minden délután elmegyünk, és te addig gyönyörködhetsz benne, amíg meg nem unod – ígéri, és a karját nyújtja felém.
Megadom magam, mert esendő férfiember vagyok, akinek folyton feláll a farka, ha félmeztelen nőt lát. Ahogy lefekszem mellé, már húzza is le a sliccemet.
– Nos, mi a véleményed? – kérdi.
– Határozottan élvezem.
Nem vett melltartót a ruhája alá, ez megkönnyíti a dolgomat.
– A családomról, te idióta!
– Hát azt már kevésbé élvezem, és morcos leszek, ha továbbra is így beszélsz velem.
Engesztelésként megcsókol. Szerencséje, hogy kezd az agyamra leszállni a köd, egyébként nem hagynám ennyiben az idiótázást. A szieszta csendjében visszhangzanak a csókjaink. Fogkrémízű a szája.
– Figyelj! Valamelyik este menjünk el bulizni!
Nathalie rém szexi, ahogy a gyűrött ruháját igazgatja.
– Tőlem – lelkesedem kitörő örömmel, közben azon töprengek, jól érzem-e, hogy kiszívta a nyakam.
– Eljöhetne velünk Caro is – folytatja lelkesen.
– Az ki?
– A barátnőm. Mit mondasz?
A folyosóról zaj hallatszik, csukódik a fürdőszobaajtó. Nathalie minden átmenet nélkül üvölteni kezd pont a fülem mellett.
– Holnap kell a kocsid, mert nem férünk be mind a cuccokkal apáéba! Hallod?
Amikor meghallom David hangját, zavarba jövök, mert nem akarom, hogy most lásson.
– Nyugi, reggelre hazahozom – biztosítja a nővérét, és szerencsére nem nyit be, de Nathalie nem nyugszik.
– De itthon legyen ám!
Ez nem lehet igaz! Rövid ismeretségünk is elég ahhoz, hogy tudjam, David ezt nem fogja annyiban hagyni, ezért gyorsan ellenőrzöm, felhúztam-e a sliccemet. Lépteket hallok. David kivágja az ajtót.
– Előléptetted magad az anyámmá?! Megmondtam, hogy időben itt leszek. Mellesleg én is megyek Martigue-ra. Rémlik?
Érzem, ahogy Nathalie teste megfeszül az idegtől. Ennek nem lesz jó vége.
– Ja, és mióta szentírás a te szavad?! – hadarja, mire David macskaszemei akkorát villannak, hogy ezüstös fény szóródik szét a sötét szobában.
– Tudod mit? Kapd be! – szűri a fogai között, vészjósló nyugalommal a hangjában.
– Te kis hülye dög! – üvölti Nathalie, és ha nem fogom le, tuti nekiugrik az öccsének.
– Jézusom! Fejezzétek már be! Halljátok ti magatokat egyáltalán? – vágok közbe.
Erre David rám néz. Nem tudom, mit akar üzenni a tekintetével. Aztán visszafordul a nővéréhez.
– Ő sem fog sokáig elviselni – közli vele, és elviharzik.
– Szemét állat! – üvölti utána Nathalie, és folynak a könnyei. A lépcsőház David lépteitől zeng.
A Notre Dame de La Garde, a Védelmező Szűz Mária temploma büszkén tornyosul Marseille fölé óriási, aranyozott Mária-szobrával. A felhőtlen égből harmincnyolc fok melegen süt ránk a nap, míg megmásszuk a felfelé vezető lépcsősorokat. Nathalie papucsa bosszankodva csattog az izzadó betonon. Hátratekintek a már megtett útra. Az óriási, álmos város ott fekszik a lábunk előtt, mint egy színes festékcsöpp az azúrkék papíron. Innen nem lehet érezni a meredek utcák bűzét, a távolság elrejti a szemetet és a zsúfoltságot. Innen Marseille-t gyönyörűnek látom, olyan, mint egy nagy, napfényben ragyogó gyöngysor. Némán, egymás kezét szorongatva lépünk be a templom hűvös csendjébe. A falakon végig hálálkodó üzenetek sorakoznak. A díszítés zsúfolt, kicsit hivalkodó, mégis bájos, itt Isten egy jó barát. Ezután leliftezünk az ajándékboltba, ahol beszerzek egy imát, aztán kikönyöklünk a magas védőfalra. Végre kedvemre bámulhatom a tengert. Nathalie hozzám simul és a vállamra hajtja a fejét.
– Van híred Jeanról? – kérdi.
– Nincs – felelem.
– Remélem, nem lép le a pénzeddel.
Meglepetten kapom fel a fejem.
– Kivakart a mocsokból, és munkát adott. Megbízom benne.
– Jól van. A te barátod, te ismered jobban.
Valahogy nem nyugtat meg az érvelése, de nincs kedvem most pénzről beszélni, amikor itt hullámzik előttem a tenger. Hallgatunk, aztán megint Nathalie töri meg a csendet.
– Beköltözhetnénk a kávézó feletti lakásba.
– Nem hiszem, hogy Jean akar lakótársakat – jegyzem meg bánatosan.
Nathalie toppant egyet.
– Úgy értem, miután ő kiköltözött.
Tudtára adom, hogy ezt most nem értem.
– Mi összeházasodunk, lesz három gyerekünk, ő meg ott terpeszkedik egyedül abban a gyönyörű lakásban – magyarázza.
– Értem. Tehát, aki egyedülálló, az menjen a híd alá. Ugye a három gyereket nem egyszerre szeretnéd?
– Rémes vagy – nevet Nathalie.
Ezt már nem kommentálom, mert még megfogalmaznám a véleményemet arról, hogy valójában melyikünk a rémesebb. Ránk villan egy vaku, aztán még egy.
– Te, jól érzékelem, hogy ezek minket fényképeznek? – kérdem, miközben próbálom kipislogni a szememből a lilás fényeket.
– Úgy tűnik – fordul felém Nathalie, és a nyakamba kapaszkodik. – Gyerünk, tegyünk ki magunkért, hadd örüljenek!
Este a Texasi láncfűrészes gyilkost adják a tévében. Nathalie nem tudja megfűzni a szüleit, hogy nézzék, így kénytelen bevonulni David szobájába. Nekem herótom van az ilyen baromságoktól. Lezuhanyzom, és beletemetkezem egy regénybe, de folyton elkalandoznak a gondolataim. Jeant tizenöt éve hagyta el a felesége, a gyerekkel együtt lépett le. Jean azóta egyedül él, mert még mindig szereti. Szemétség! Minket az apám hagyott ott, még hétéves sem voltam. A galambok nem pofáznak vissza, elég, ha kaját adsz nekik, és már meg is vásároltad a szeretetüket. Vajon hol tölti David az éjszakát? Leteszem a könyvet. Kimegyek egy pohár vízért a konyhába. A nappaliban színes fényeket villog a tévé az előtte ülő Michelre. Nem merem megzavarni az áhítatban, inkább az étkezőben telepszem le. A macska azonnal rám talál, és tolakodva bújik az ölembe egy kis simogatásért. Az egyik vitrines szekrényben fotóalbumok sorakoznak. Kíváncsiság csiklandozza meg a gyomromat, már rég éreztem ilyet. A macska nyekkenve esik talpra az ölemből, ahogy felpattanok. Csak úgy találomra kiválasztok egyet, és fellapozom. Nathalie mosolyog rám ünneplőben, a kép alá ez van írva: „Érettségi”. Derékig érő, hosszú fekete haja úgy hullámzik, mint a tenger. Így már sokkal jobban hasonlít az öccsére. Ezután családi fotók sora következik, ismeretlen arcok vigyorognak előttem, ismeretlen karok ölelik a boldogan mosolygó Nathalie-t. Lassan eltünedeznek a névtelen alakok mellőle, és egyszer csak a tengerparton áll. A hullámok felé tekint, ahonnan David bukkan elő. A következő képen Michel feszít fürdőnadrágban, majd megint előkerül David. Összeölelkezve állnak Nathalie-val, a lemenő nap aranyló hidat fest mögöttük a fekete vízre. David úgy tizenhárom-tizennégy éves lehet, de arcán nyoma sincs a serdülő kor aránytalanságának. Már akkor is virágzó szépség volt. Megint Michel. Nathalie az apjával. Az anyja Michellel. Michel Daviddal. Nathalie. David. Nathalie és David. David és Nathalie. Előveszek egy másik albumot. A négy éves Nathalie kissé bátortalanul tartja a karjában pólyás kisöccsét. Sóhajtva csukom be. A macska már megint simogatásért kuncsorog a lábamnál.
Nathalie tekintete átszellemülten tapad a képernyőre, amikor belépek a szobába. Mellé kuporodom az ágyra, és magamhoz ölelem. A tévében felsír a láncfűrész.
– Hogy tudsz te ilyeneket nézni? – kérdem borzongva.
– Bébi-baba vagy – nevet Nathalie, és a mellére igazítja a tenyerem.
– Ez már a hányadik hulla?
– Nem tudom. Nem jegyzetelek.
David szobájában orgonaillat van, ezt már tegnap is éreztem, de most valahogy hangsúlyosabb. Nathalie fészkelődni kezd az ölemben.
– Hé, nézd a filmedet, és ne rosszalkodj! – szólok rá, de csak nem tágít.
Eltolom magamtól.
– Nem akarok dugni, úgyhogy maradj nyugton!
Erre felnevet.
– Miért? Ez az ágy sokkal kényelmesebb, mint az enyém.
Ettől besokallok.
– Mondd, mi a franc van veled? Azt akarod, hogy az öcséd ágyában csináljalak meg?
Döbbenten mered rám.
– Amióta betettük a lábunkat Marseille-be, úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka. Miért?
– Jól van, na! Vicc volt – visszakozik. – Csak poén volt, ne vegyél már mindent olyan véresen komolyan. Nincs semmi humorérzéked!
Rémesen álmos vagyok, még a reggeli fürdő sem tud felfrissíteni. Az erkélyen Michel eteti a galambokat. Míg Nathalie anyja lefőzi a kávét, azon töprengek, vajon mennyit hallottak a tegnap esti balhéból. A rádióban az SNCF sztrájkjáról beszélnek. Röhejes a franciák sztrájkmániája, remélem, megunják jövő hétig. Már most elegem van Marseille-ből, nem akarok túl sokáig itt dekkolni. Galambbúgás közepette fogyasztom a jó erős kávét. Hogy a csudába bírják ezt a szomszédok? Mivel Nathalie anyja nem tart igényt a segítségemre a szendvicskészítésben, csak téblábolok a lakásban, igyekezve nem keresztezni Nathalie útját. Végül ledöglöm a kanapéra a nappaliban, és bekapcsolom a tévét. A Hupikék Törpikék megy. Egészen izgalmas a történet: a törpök olimpiát rendeznek.
Kilenckor csapódik a bejárati ajtó.
– Jó reggelt, turista! – köszönt David harmatfrissen, mosolyogva, és megáll az ajtófélfának támaszkodva.
– Reggelt, öcskös!
Nem fordítok rá ennél több figyelmet, mert a törpök túlságosan lekötik a szürkeállományomat. Egy tincsem belelóg a számba, azt rágcsálom. Nem állok messze a nyálbuborék-fújós lelkiállapottól, és az nálam a legmélyebb mélypont. David meg csak áll, mintha odaszögelték volna. A nyári szellő meglebegteti a könnyű csipkefüggönyt, és Ügyifogyi megnyeri a gerelyhajítást. „Kedvellek” – suttogja a fülembe halkan egy fuvallat.
– Gergő. Ugye így kell ejteni?
Bólintok, és rágom tovább a hajamat. A tévében reklámblokk kezdődik. A bennem pislákoló életösztön nekifog ráncba szedni a józan eszemet, és rájövök, nem valami jó ötlet összerúgni a port a család többi tagjával is már az első héten. Feltornászom magam, mielőtt még lefolynék a kanapéról, még a hajat is kiköpöm a számból, és megpróbálkozom egy halvány mosollyal.
– Sokkal jobb magyarul ez a mese – jegyzem meg. Reszelős a hangom, mert ma még alig beszéltem.
David kap az alkalmon, és letelepszik mellém. Mentolosszappan-illata van. Vajon kinek a fürdőszobájában zuhanyzott ma reggel? Itt rózsaillatúak a szappanok.
– Mondj valamit magyarul! – kéri.
Persze semmi nem jut eszembe, pedig bármit mondhatnék, de az agyam ragaszkodik valami frappánshoz. Megemlíthetném, hogy szépen süt a nap, és büdösek, meg hangosak a galambok, de ez olyan snassz, ahogy David mondaná. Végül hihetetlen agymunka eredményeképpen a törpök nevét kezdem el sorolni, ez legalább tükrözi a magyar nyelv zsenialitását. A probléma csak az, hogy visszafordítani már nem tudom. Hogy adjam vissza egy Ügyifogyi, vagy egy Tréfi, pláne egy Törpilla báját franciául? Próbálom körülírni, nem tudom, milyen sikerrel, mert David csak néz rám azokkal a macskaszemeivel, és hallgat. Véget érnek a reklámok, az olimpia folytatódik. Átszellemülten tapadunk a képernyőre. David olyan közel ül hozzám, hogy megtelik az orrom mentolillattal.
– Szívem! Szívem!
Összerezzenek, amikor meghallom Nathalie hangját. Papucs csattog át az ebédlőn, és pár másodpercen belül Nathalie mosolyog az ajtóban.
– Drágám, nem találom a napszemüvegedet – búgja szempillarebegtetve.
Csak az tart vissza attól, hogy leforduljak a kanapéról döbbenetemben, hogy tudom, nem nekem szól ez a hirtelen hangulatváltozás. Hát jó, játsszunk a te szabályaid szerint!
– A bőrönd oldalzsebébe tettem, kiscsillagom, aranytubicám, szívem egyetlen királynője, harmatos rózsám.
Erre Nathalie elneveti magát, végre azzal a régi, őszinte, párizsi nevetésével, ami már nekem szól. Talán kezd felolvadni a jég. Ideje bevetnem ellenállhatatlan vonzerőmet.
– A naptejet betetted, édeske, mókusbogár, nyuszóka? – érdeklődöm a legcsábosabb mosolyom mögül.
Nathalie tesz felém két lépést, jelezve, most jön a show csúcspontja.
– Hová tegyem be, szerelmem? – teszi fel a kérdést, és látványosan megnyalja az ajkát.
Imádom, amikor ilyen rosszkislány. Felpattanok, hogy a karjaimba vehessem. Sikoltozva kalimpál a lábaival, amíg átszáguldok vele a lakáson a szobánkig. Lehet, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek?
David kocsijában rossz az anyósülés, folyton hátracsúszik. Az első kanyarnál úgy vágódott neki a térdemnek, hogy azt hittem, mehetek gipszeltetni. Szerencsémre Nathalie barátnője, Caro, pehelysúlyú csontkollekció, ez megkönnyíti a dolgomat. Egy ideig a kanyarokat lesve a karommal tartottam az ülést, nehogy megint hátravágódjon, aztán eluntam, és lábra váltottam. Most az elsuhanó fehér sziklás dombokban gyönyörködöm, ha megindul felém az ülés, csak taszítok egyet rajta a talpammal.
Alkalmam nyílik, hogy megcsodáljam egész Marseille-t a luxusnyaralóktól a nyomornegyedekig. David sziklába vájt odúkra hívja fel a figyelmemet, ilyenekben élnek a legszegényebbek. A természet legcsodálatosabb alkotásai között bújik meg az emberiség legrútabb teremtménye: a nyomor.
– Au, bassza meg! – kiáltok fel, mert a gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy megint közeledik az ülés. Elszórok egy jó hosszú, magyar szitokáradatot. David úgyis kíváncsi volt, hát most művelődhet. Nathalie és a barátnője remekül szórakoznak a szenvedéseimen.
– Nem én tehetek róla, még Nathalie amortizálta le – mentegetőzik David, és macskaszemei megvillannak a visszapillantó tükörben – Tudod, túl sok kuncsaftot fogadott rajta.
Erre a megjegyzésre rögtön elszáll Nathalie jókedve.
– Te bezzeg nem szorulsz a kocsira, mert csak gazdag fószerokkal kefélsz, akik rögtön kéglire visznek – veti oda gúnyosan, és a hirtelen beállt csendben hallani vélem, ahogy a szíve őrült iramban verdesve nekiütődik a bordáinak.
– Állj meg! – kiáltja bele a csendbe olyan váratlanul, hogy mindannyian összerezzenünk ijedtünkben.
David félreáll az úton.
– Szállj ki, Caro!– utasítja Nathalie a barátnőjét, aztán letérdel az útra, és behajol az ülés mögé.
David a távolban csillogó tengerre mered, pont úgy, mint a kikötőben tette néhány napja. Én a kocsitetőnek támasztom a homlokomat. Nem igaz, hogy egy órát sem bírnak ki őrjöngés nélkül! Három percen belül Nathalie feláll és a szoknyáját igazgatva közli:
– Kész. Visszaülhetsz Caro.
Hozzám lép, gyöngéden elfésüli a hajat az arcomból. Magamhoz ölelem, érzem, hogy még mindig őrülten dobog a szíve.
– Elszívok egy cigit, mindjárt jövök – súgja egy csók után.
Beülök a kocsiba, onnan nézem nyári ruhás alakját, ahogy lassan távolodik a vakító napfényben. David is végre elfordítja a tekintetét a távolról. Téblábol még egy kicsit a kocsi mellett, majd elindul a nővére után.
– Mondd, Caro, mi folyik Nathalie és David között? – kérdem Nathalie barátnőjétől.
Caro felém fordul, és huszadrangú színészi alakítással közli, hogy ők mindig fasírtban voltak, már egészen kiskoruk óta nem bírják egymást. Bólintok, jelezvén megértettem, hogy ez nem tartozik rám. Bár, még az is lehet, hogy beveszem ezt a rizsát, ha nem látom a fényképalbumokban ölelkező testvérpár idilljét.
Vajon miről beszélnek? Még az arcukat sem látom, mert háttal állnak nekünk. Mindenesetre a nap további részére előretekintve jó jelnek ígérkezik, hogy néhány perc múlva egymás mellett ballagva jönnek visszafelé. Úgy néz ki, egy időre megköttetett a béke.
Idegenebbnek érzem magam, mint valaha. Mit keresek itt?
A sziklás domboldalról lépcső vezet a plage-ra. Törülközőkkel felpakolva, csattogó strandpapucsaink ütemes dallamára vonulunk libasorban a forró köveken. Muszáj megállnom egy pillanatra és felfognom, hol is vagyok.
A part sárga homokfövenye körül mint egy óriási gallér fehér-szürke sziklák emelkednek. Rajtuk jobbra a távolban fehér világítótorony magasodik, balra egy kis templom áll, és tornya kíváncsian fürkészi a színes napernyők vidám kavalkádját. Ahogy leérünk a lépcsőkön, azonnal belesüpped a lábunk a puha, forró homokba. A tenger kéken hullámzik, és a távolban óriási hajókat visz a hátán Afrika felé. Fentről lehallatszik a partra a fák lombkoronáinak suttogása és a piknikezők nevetése. Nagy nehezen rátalálunk Michelékre, akik már ki is alakítottak egy kényelmes kis táborhelyet számunkra napernyőkkel meg gyékénnyel.
– Jól vagy? – hallom Nathalie hangját.
Elszakítom a tekintetem a kis templom harangtornyáról.
– Persze. Jól – felelem kábultan egy furcsa érzéstől, ami már a kikötőben is hatalmába kerített.
Nathalie érintését érzem a testemen, de szellemem nem tud elszakadni a látványtól. Hallom, hogy beszélgetnek körülöttem, de nem pazarolok energiát az értésre, mert most egyedül kell lennem, hogy ennek a csodának minden egyes molekuláját magamba szívhassam. Most csak én érthetem magamat, most nincs szükségem senkire ahhoz, hogy teljes legyek. Nathalie megkérdi, bemegyek-e velük úszni. Nemet mondok, és már alig várom a tökéletes egyedüllétet az ámulatommal. Érzem a nap melegét, hallom a tenger hullámzását. Boldog vagyok.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire visszatérek a világba. Nathalie közeledik vizesen, mosolyogva.
– Nagyon jó – mondja, és lehuppan mellém.
Az anyja is előkerül.
– Miért nem szereted a tengert? – kérdezi.
Ez végre felráz. Felé fordulok, de nem mondom ki azt, ami a fejemben van, csak annyit mondok, hogy szeretem. Nem valami megnyugtató érzés, hogy az arcomról a nemtetszést lehet leolvasni még azokban a pillanatokban is, amikor az eufóriáig csodálok valamit. Látom, hogy leendő anyósom egyre jobban kételkedik az épelméjűségemben. Remek. És David vajon mit gondol?
Ő kis csoportunk legszélén foglal helyet, éppen mellettem. Ahogy felé fordulok, szinte átfúrja a koponyámat a tekintete. Nem vizes, nem ment fürdeni a többiekkel. Tehát itt ült mellettem, és valószínűleg megint kileste a gondolataimat. Idegesítő ez a szokása.
Ebéd után Michelék felmentek hűsölni a fák közé. Nathalie azonnal ki is használta a nyakunkba szakadt szabadságot, és monokinire vedlett. Mivel nem díjazom, ha fűnek-fának mutogatja a mellét, otthagytam, hogy életemben először megmártózzam a tengerben. Most úgy totyogok a jéghideg vízben, mint a pingvinek, ha jön egy hullám, sziszegve emelkedem lábujjhegyre, de önbizalmat ad, hogy a többiek sem tesznek másként. Nagy nehezen hozzászokik a testem a hideghez, és megpróbálkozhatok egy kis úszással. Három-négy karcsapás után rájövök, az én úszótudományommal ez lehetetlen. A hullámok folyton pofán csapnak, ezért a parttal párhuzamosan kísérletezem, ezt is megunva csak lubickolok, mint a gyerekek. Érzem, hogy a tenger kiszakít a világból, az életemből, és a valódi, az egyetlen létező szabadság felé sodor. Megfogadom, ezentúl nem hagyom ki az életemből a vakációt. Sajnos negyed óra múlva kezdenek elgémberedni a tagjaim, muszáj elindulnom kifelé. Ez egész jó mulatság, mert a hullámok folyton taszítanak rajtam egyet, mintha ezernyi hideg kéz lökdösne a part felé. Időbe telik, mire végre megtalálom Nathalie-ékat, mert közben annyian lettek, hogy elrejti a sárga homokot a sok színes törülköző. Most jólesik a nap forró simogatása. Vagy David tekintete perzsel így? Nathalie továbbra is monokiniben térdel, és felém nyújtja a karját. Jólesik a teste a hideg bőrömön. Ahogy hozzám simul, a mellbimbói csiklandozzák a mellkasomat.
– Hideg… – kezdi mondani, de beléfojtom a szót, mert az ilyen helyzetek mindig mohóvá tesznek.
– Hé, fiatalok, ez már közszeméremsértés! – hallom David megjegyzését, de nem hat meg, muszáj még egy kicsit tovább csókolnom Nathalie forró ajkait.
Azért lassacskán mégiscsak lehiggadunk, mert rendes fiatalok vagyunk, nem kefélünk nyilvános helyen. Amíg Nathalie naptejjel keni a hátamat, észrevételezem, hogy Davidnak van egy tetoválás a csípőjén. Azt nem látom, milyen minta, mert mélyen lent folytatódik a bermuda alatt.
– Kár volt otthagynod az ügynökséget – mondja Nathalie, míg tenyere ide-oda siklik rajtam. – Vissza kéne menned a modellbizniszbe, de tényleg.
Ez a megjegyzés bombát robbant. David és Caro úgy kapják fel a fejüket, mintha hallották volna a durranását.
– Te modell voltál? – kérdik kórusban.
Felveszem a napszemüvegem, mert zavar a hirtelen jött érdeklődés.
– Az már régen volt – felelem szűkszavúan, de Nathalie felhatalmazva érzi magát, hogy elmesélje nekik modellkarrierem történetét, legalábbis azt a változatot, amit ő ismer. Carót roppantul felcsigázza ez a kis életrajzi adalék, csak úgy ömlenek belőle a kérdések, és Nathalie ontja a válaszokat, pedig abban az időben még nem is ismertük egymást. Azon veszem észre magam, hogy én is érdeklődve hallgatom a saját életemet. Hogy miket meg nem tudok! David viszont elmegy úszni egyet. Eltöprengek, vajon Nathalie az elmúlt év alatt miért nem ismert meg engem. Én nem engedtem vagy ő nem akarta? Az is igaz, hogy egyikünk sem tervezte hosszútávra ezt a kapcsolatot, valamiért mégis együtt maradtunk.
Hideg vízpermet szóródik a hasamra. Feltekintek, David áll előttem mosolyogva.
– Hova mentek a lányok? – kérdi.
Meglepetten vetek egy pillantást a két üres törülközőre. Vajon mikor léptek le?
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy elaludtam.
David hasra fekszik mellettem, a hajáról néha egy-egy hideg vízcsepp hullik le és csiklandozza meg a vállamat.
– Akkor modellkedtél, amikor idejöttél? – kérdi.
Felé fordulok, és leveszem a napszemüvegem, hogy nekikezdhessek a szára rágcsálásának.
– Nem. Amikor idejöttem, csak egy éhenkórász voltam. Egy évig dekkoltam pályaudvarokon meg parkokban, így alkalmam nyílt megismerni az igazi Párizst, tudod, a Zola-félét, mindegy. Aztán megismertem valakit, aki beszuszakolt a modellbizniszbe. Ennyi a sztori.
– Igazi hamupipőketörténet – nevet David.
Felülök.
– Ja, csak az a különbség, hogy Hamupipőkét nem akarta mindenki megdugni – jegyzem meg.
David is felül, még vizesen is orgonaillata van.
– A herceg meg akarja, azért rohangászik utána annyit azzal a lábszagú cipővel, és ha már itt tartunk, én a galambok szándékaiban is kételkedem.
Van valami megnyugtató Davidban. Nem tudom, a hangja-e vagy a szavai keltik bennem azt az érzést, hogy mellette minden könnyű és az élet nem ellenség. Sugárzik belőle a bizalom, egy mélyen gyökerező magabiztosság. Az én világom tele van kételyekkel és félelmekkel, nagyon más, mint az övé. Kiegyensúlyozott. Igen, ez a legmegfelelőbb szó David egyéniségére.
– Ne értsd félre, amit most mondani fogok – mondja mosolyogva. – De még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Lehet, hogy csak azért vagy más, mert külföldi vagy, nem tudom. Van benned valami távoli, valami idegen megfejthetetlenség.
Hallgatok. Mégis mit mondhatnék erre?! Igaza van, sőt talán ez a legjobb megfogalmazása a lényemnek: idegen. Camus sem álmodhatott volna meg jobban.
– A szemed folyton szomorú.
Érzem, hogy óvatosan megérint, nedves hajtincseket simít el a homlokomból. Még soha nem érintett meg ilyen gyöngéden férfi.
– Ne! Én is kedvellek, de ezt ne – szólok rá, és elhúzódom az érintés elől.
David arca nem tükröz megbántottságot.
– Rendben – mondja, és visszafekszik napozni.
A hátán lévő szeplőket számolgatom, hogy ezen most ne kelljen elgondolkodnom. Szerencsére Nathalie-ék végre felbukkannak, és még jégkrémet is hoznak nekünk.
– Tudjátok, mit találtunk ki? – csivitelik. – Itt maradhatnánk a hétvégére. Hát nem jó ötlet?
– És hol alszunk? – vetem közbe.
– Caróék nyaralójában – vágja rá Nathalie, és cicapózban közeledik felém, amiből rögtön tudom, ha nemet mondok, abból balhé lesz.
– Tőlem – adom meg magam.
Igazából nem nagyon érdekel, hol forgolódom álmatlanul.
Sötétedésig maradunk a parton. Amíg a lányok pletykálnak, mi Daviddal homokvárat építünk. Jól érzem magam, még a szokásos idegbajaim sem kúsznak bele a tudatomba. Jean és a kávéház most messze vannak.
– Talán az óvodában építettem ilyet utoljára – árulom el Davidnak, aki csak mosolyog ezen.
Az Esthajnalcsillag már ott szikrázik az égen, amikor kocsiba ülünk. Nathalie vezet, én a hátsó ülésen kuporgok Daviddal meg a vizes törülközőkkel. Útközben megállunk egy kisboltnál, és a lányok tekintélyes mennyiségű piakészletet szereznek be.
– Lemaradtam valamiről? – érdeklődöm. – Házibuliba megyünk?
– Csak a hangulat kedvéért – kacsint Nathalie.
– Hát akkor irgalmatlan jó lesz a hangulat – jegyzem meg homlokráncolva, mert nem rajongok az ötletért. Irtózom a másnapos reggelektől. Elhatározom, hogy tartózkodom majd a piától. De az egyedüli józannak is szar lenni a sok piás között. Jaj, már látom a sorsomat!
Caróék nyaralója egy magnóliától illatozó falucskában van, közel a tengerhez. Nathalie körbevisz a házban, és az itt töltött gyerekkori nyarakról mesél. Irigylem tőle ezeket az emlékeket. Vacsora előtt lefürdünk. Kész felüdülés macskaszőrmentes zuhanykabinban tusolni. Nathalie egy mélyen dekoltált fekete selyemruhában jelenik meg az asztalnál. Karcsú alakja a telihold fényében árnyékot vet a falakra.
Egy fekete árnyék az, amire még tisztán emlékszem, a többi borgőzös homályba vész. Nevetést hallok, villa és kés fémes csilingelését, a háttérben halk zene szól. Táncolunk, Nathalie teste hozzám simul. David keze Caro derekára siklik. Üres borosüveg koccan a parkettán. Sikoltó nevetés és taps visszhangzik a házban, megtölti a szobákat. Nyári szellő táncoltatja meg a függönyöket, amikor Nathalie és Caro négykézláb közelednek egymáshoz. A játékszabály nagyon egyszerű: forgatsz, és az üveg megmutatja kivel kell csókolóznod. Minél többször forgatod ki ugyanazt a személyt, annál mélyebb csókot kell váltanotok. Kétszer is Nathalie-t forgatom, mintha csak hatalmam lenne az üveg felett, aztán megtörik a varázs, és Caro közeledik felém. Vékony ajkai rátapadnak a számra. Ezután valami olyan történik, ami egy kicsit kijózanít. Nathalie Davidot forgatja. Nem zavartatja magát, megindul felé a parkettán, a mellei majd kibuggyannak a mély dekoltázsból. David nem mozdul, még akkor sem tükröződnek érzelmek az arcán, amikor a nővére elsimítja a hajat az arcából. Nathalie feltérdel, hogy elérje az öccse ajkait, egy apró csókot lehel rájuk, aztán lassan eltávolodik, és hátrálni kezd. A szívem úgy dobog, hogy alig kapok levegőt tőle. David, ahogy látja, hogy a nővére visszahúzódik, vesz egy mély lélegzetet, mintha a víz alól bukkanna fel. Ajkai szétnyílnak, hogy utat engedjenek a levegőnek. Ezt használja ki Nathalie. Ráveti magát Davidra, és jól láthatóan a torkáig dugja a nyelvét. David szemei óriásira kerekednek a meglepetéstől, de aztán újra összeszűkülnek, majd teljesen lecsukódnak. Nathalie olyan mohó, hogy egy vékony nyálcsík szökik ki a szája szélén, és az álla felé csordogál. Amikor az öccse kísérletet tesz rá, hogy valamiképp szabaduljon, mind a tíz ujjával a hajába kapaszkodik, és még követelőzőbb lesz. Caro úgy tapsikol, mint egy őrült. Én dermedten bámulom, ahogy a barátnőm nyelve szenvedélyesen táncol a saját öccse szájában. Tudom, hogy Nathalie sok mindenre képes, ha iszik, de ez már azért túlzás. Közben David újra megpróbálkozik a meneküléssel. Először Nathalie ujjait próbálja lefeszegetni a tarkójáról, aztán villannak egy nagyot a szemei, és Nathalie sikoltva lendül hátra.
– Te shemét! – kiáltja fájó nyelvét tapogatva.
– Hibbant liba! – vág vissza David és kézfejével törölgeti a nővére nyálát a szájáról.
Nathalie erre őrjöngve ugrik neki. Ez az a pillanat, amikor úgy döntök, nem asszisztálom végig a testvérbunyót, és otthagyom őket. Az ebédlőben fél üveg bor árválkodik az asztalon. Most már úgyis mindegy! Magamhoz veszem, és letelepszem a teraszon, odabent csitul a lárma. Valahol a távolban hallom, ahogy az apám nője üvölt. Tányérok csattannak a konyhakövön. Nyolcéves vagyok, és úgy teszek, mintha nem hallanám. Játszom tovább a legóval. Házat építek, miközben az otthonom leomlik. Az apám talált jobbat, végül is nem nagy ügy, ami elromlott, ahelyett veszünk egy újat. Az, hogy egy férfi a szexet választja a családja helyett, nem nagy ügy. Házat építek, és közben megfogadom, hogy nekem sosem lesz otthonom, amit lerombolhatnak. Léptek zizzennek a pázsiton. Megfogadom, hogy nem fogok szeretni. A könnyeim belefolynak a számba, égetik az arcomat. Mocskosnak érzem magam, amikor szeretkezem. Olyankor ugyanolyan mocskos vagyok, mint az apám. A David bőréről elszökő orgonaillat csiklandozza az orromat. Letörlöm a könnyeimet. David ujjai végigfutnak az ajkaimon.
– Nagyon tetszik a szád, olyan nagyon érzéki – suttogja.
– Mit akarsz tőlem? – hallom a hangomat, ami reszelős a sírástól.
– Téged.
– Részeg vagy – állapítom meg.
– Nem. Én szerelmes vagyok.
Még a kabócák is elhallgatnak. Hallani a tenger zúgását. Leveszem a számról David ujjait.
– Nem.
Erre még közelebb húzódik.
– Principio quieren las cosas – súgja.
Elsimítom a haját az arcából, ahogy Nathalie tette, hogy lássam a szépségét a holdfényben.
– Nem értelek.
Elmosolyodik.
– Csókolj meg!
– Nem.
A szemei ezüstösen csillognak.
– Miért nem? Csak mert hatalmadban áll megtagadni tőlem a szádat? – kérdi, és már olyan közel van, hogy a homloka hozzáér a homlokomhoz. – Szeretlek.
A lehelete csiklandozza az arcomat, ujjai a tarkómra siklanak. Valóban hatalmam van felette. Érzem, hogy majd meghal a vágytól. Most egyetlen csók tőlem neki a világot jelenti. Kezemben van a világa.
– Kérlek.
Forró ajkai hozzáérnek az ajkaimhoz.
– Kérlek.
Ellökhetném.
– Kérlek.
Sosem hittem volna, hogy ilyen könnyű fájdalmat okozni egy embernek.
– Kérlek.
Csak elviselni nehéz.
– Kérlek.
Szemei eltakarják előlem az égboltot, ujjai a hajamat markolják. Lehunyom a szemem. David teste megremeg az örömtől, érzem a mellkasomon a szíve dobogását. Nem csókol mohón, nem követelőző. Puha és gyöngéd a nyelve, hív, hogy kövessem. Feltérdelek a fűben, David háta kecses ívbe feszül, ahogy hátrahajtja a fejét, fekete fürtjein átsüt a holdfény. Forró, nedves barlang a szája, a nyelve óvatosan keresztezi a nyelvem felfedező útját. A csók után az ajkaink még kétségbeesettebben kapaszkodnak egymásba, de végül el kell válniuk, mert én nem hagyok több időt nekik. David vesz néhány mély lélegzetet, mielőtt kinyitná a szemét. Ragyog a boldogságtól. A kabócák újra rázendítenek.
– A testnek nincs köze a szívhez, David.
– Ezt ki mondta neked?
Felállok. A teraszajtón át látom az alvó Nathalie-t. Olyan, mint egy bukott angyal a szőke hajával a fekete éjszakában.
– Ha nem így van, akkor még annál is nyomorultabb vagyok, mint hittem – vetem oda Davidnak, és elindulok az én angyalom felé.
A kanapén ébredek, Nathalie még mélyen alszik a karjaimban. Öt percig azt se tudom, hol vagyok, majd derengeni kezd az éjszaka, de túlságosan fáj a fejem ahhoz, hogy beleássam magam a részletekbe. Nathalie álmában közelebb bújik hozzám, mintha tőlem várna védelmet, mintha én megszabadíthatnám a démonaitól. Óvatosan lekászálódom a kanapéról, vigyázva, nehogy felébresszem. A frissítő zuhany úgy-ahogy életre pofoz, utána átcsoszogok a konyhába, ahol David az állát támasztva mered a semmibe. Karikás szemei arról árulkodnak, hogy nem aludt valami sokat az éjjel.
– 'Reggelt! – köszönök neki, mire összerezzen, és visszatér a valóságba.
– 'Reggelt! Kávét?
– Kérek.
Leülök, és nézem, ahogy a kávét készíti. Léptek csattognak a konyhakövön. Caro anyaszült meztelenül sétál át a konyhán, aztán eltűnik a nappaliban. Az ablakon át látom, hogy a teraszon keresztül a kert felé veszi az irányt.
– Mi a fene volt ez? – teszem fel a hülye kérdést.
David megrántja a vállát.
– Egy meztelen nő. Gondolom, volt már dolgod vele.
Ettől a megjegyzéstől felszalad a homlokom közepére az egyik szemöldököm, és kilesek még egyszer a kertbe.
– Nem. Ezzel még nem – szögezem le a tényt, és belekortyolok a jó erős feketébe.
– Úgy értettem, hogy meztelen nővel – helyesbít fáradtan David.
– Ja, hát igaz, ami igaz, volt már jó néhánnyal dolgom – vigyorgok. – Nézd csak! Jön vissza.
De David nem nézi.
– Persze, hogy visszajön, mivel rájött, nem arra van a fürdőszoba.
Hallgatunk, míg Caro újra átcsoszog a konyhán.
– Őrület, milyen csontos ez a nő, bár a formája nem rossz – jegyzem meg.
David a kávéscsészéket mosogatja.
– Ki az a Jean? – kérdi egyszer csak.
Felkapom a fejem.
– Jean?
– Igen. Ezt a kertben hagytad – nyújtja felém a mobilomat. – Hajnal óta egyfolytában csörög. Valami Jean hívogat.
Olyan hirtelen pattanok fel, hogy majdnem eltanyálok a csúszós konyhakövön. Mielőtt felfedném a kilétét, visszahívom Jeant. David le nem veszi rólam a szemét az egész beszélgetés alatt. Jean bejelenti, hogy megszerezte a pénzt, már csak az én beígért ezer euróm hiányzik, de addig is megkezdi az átalakítási munkálatokat. Egyfolytában azt hajtogatom, ez remek, ez remek, és azon jár az agyam, vajon honnan a csudából akasztom le azt az ezer eurót. Az eredeti terv szerint Nathalie szállt volna be ezzel az összeggel, de pillanatnyilag nem tudom, jó ötlet-e ez. Sóhajtva teszem le a telefont.
– Rossz hírek? – kérdi David.
– Nem, a lehető legjobbak – kesergek.
– Aha, te mindig így örülsz a jó híreknek?
Ezt a megjegyzést már válaszra se méltatom, csak fintorgok egyet. Ebben a pillanatban bukkan elő Nathalie a nappaliból viharvert fekete kisestélyiben.
– Au, bassza meg! De szarul vagyok – közli egészen nőiesen, és leroskad egy konyhaszékre.
Daviddal összenézünk. Lefogadom, most mindannyian azon filózunk, vajon ki mire emlékszik az elmúlt éjszakából. Szép kis társaság!
A következő négy napot a lakásba zárva töltöm, mert odakint negyven fok van, és Nathalie szerint épeszű ember nem lép ki az utcára ilyen hőségben. Roppant rossz hatással van a pszichológiámra életterem ilyetén beszűkülése. Délelőtt az ebédlőben lézengek, hogy fel ne ébresszem Nathalie-t, aki rendszerint tizenegyig alszik, délután meg döglünk a nappaliban és bámuljuk a tévét. David már két napja haza se dugta az orrát.
A negyedik napon kezdek besokallni. Óvatosan megkörnyékezem életem párját, hogy ugyan már szívjunk egy kis friss levegőt, de hideg visszautasításba ütközöm. Ebédnél Nathalie anyja közli velem, hogy nem csípi a természetemet. Neki én túlságosan zárkózott vagyok. Csak azért nem borítom rá az asztalt, mert megtanítottak viselkedni, de azért azt megjegyzem, hogy az én kultúrámban nem szokás szemtől szembe lehányni az embereket. Legyen rólam olyan véleménye, amilyet akar, akár ki is mondhatja a hátam mögött, de nincs joga a szememre vetni a hibáimat. Azt nem fűztem hozzá a monológomhoz, hogy én se mondom a szemébe, hogy kövér, ostoba és rossz anya. Nathalie persze nem áll mellém, ezen csak még jobban felhúzom magam. Csak a sztrájk akadályoz meg abban, hogy szedjem a cókmókomat és lelépjek.
– Most mi bajod van? – kérdezi Nathalie ártatlanul, amikor már az ötvenedik kört írom le a szobában.
– Soroljam?
Ezen elmosolyodik, és felhúzza a szoknyáját.
– Gyere, szeretkezzünk! – búgja.
Erre rögtön megkörnyékez a gutaütés.
– Tudod mit, szívem? Szórakozzál magaddal! Én lelépek.
Úgy vágom be magam mögött a bejárati ajtót, hogy az egész lépcsőház visszhangzik. A kapuban belebotlom Davidba.
– Hova mész? – kérdi meglepetten.
Megtorpanok. Érzem, hogy reszketek az idegbajtól.
– Hogy hova megyek? Minél távolabb a kurva nővéredtől, a hülye anyádtól, meg azoktól a kibaszott galamboktól. Tele van a tököm már ezzel az egésszel! – üvöltöm, és elviharzok.
Fogalmam sincs, merre megyek, csak úgy neki a nagyvilágnak egy ismeretlen városban. Még pénzt sem hoztam villamosjegyre. Átvágok a lakótelepen, és leparkolok egy játszótéren, ahol van némi árnyék.
Vajon bele lehet dögleni az unalomba? Két hét se telt el, és romokban van a kapcsolatunk. Mit akarunk mi valójában egymástól? Miért akarta, hogy találkozzam a családjával, amikor ki nem állhatja őket? Honnan kerítek ezer eurót Jeannak? Ezernyi hasonló kérdés cikázik át az agyamon, de válaszaim nincsenek. Két lány sétál el mellettem viháncolva. Nevetésük csak még sötétebb árnyalatot kölcsönöz az elkeseredésemnek. Lehet, hogy beszélnem kellene Jeannal, ő mindig minden kérdésre tud válasszal szolgálni, a leglehetetlenebb helyzetekben is. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, megcsörren a telefonom. A frászt hozza rám a lakótelep forró, szuszogó sziesztájának csendjében. Nem Jean hív. Ismeretlen szám villog a képernyőn.
– Van kedved megnézni a palotát? – kérdi David hangja.
– Rendben – mérem szűkmarkúan a választ, és látni vélem, ahogy David elmosolyodik.
– Hol vagy most?
Körülnézek.
– Egy játszótéren, balra tőlem egy postahivatal van.
– Nem jutottál valami messzire – nevet. – Várj ott, tíz perc múlva ott vagyok.
Végigfutom a fotóalbumot, úgy nyolcvan képet őrzök a telómon. A legtöbbön Párizs szerepel, néhányan mosolyog csak Nathalie, kompromittáló kép egy sincsen. Lássuk az üzeneteket. Semmi, ami elárulna bármi személyeset rólam. A SIM-kártyára mentett két üzenet magyarul van, azokkal nem ment sokra David, amikor átnézte a telefonomat. Haragudnom kéne, hogy kutatott az életemben, de nem tudok, sőt jólesik a kíváncsisága, mert eddig nem igazán akartak rólam többet tudni az emberek, mint amit megmutatok. Nathalie is megelégedett azzal, amit önként adtam. David érdeklődése merőben új dolog.
– Hol jársz? – hallom a vállam fölött a kérdést.
Összerezzenek a meglepetéstől.
– Hé, megijesztettél!
– Bocsánat – nevet David.
Átöltözött, a haja még vizes, a bőre rózsaillatot áraszt. Átvágunk a játszótéren, és már a villamosmegállóban is vagyunk. David némán ácsorog mellettem, most csak a szemei mosolyognak.
– Merre van? – teszem fel a kérdést, csak hogy megtörjem a kínos csöndet közöttünk.
– Nem kell erőltetni a beszélgetést. Nekem tetszik a csönded, olyan szép, olyan őszinte.
Beletúrok a hajamba, és imádkozom, hogy teremjen itt a villamos, de az a piszok kicseszik velem.
– Zavarba jöttél? – kérdi David
Sóhajtva újra beletúrok a hajamba.
– Fékezz az iramon, öcskös! – szólítom fel. – Tőlem nem kapod meg, ezt jól vésd az eszedbe, akkor sem, ha gyémántot köpsz és aranyat izzadsz érte.
David szemei elkerekednek, aztán a szája elé kapja a kezét, és kuncogni kezd.
– Bocsánat, de vizuális típus vagyok – magyarázza, közben már rázza a röhögés.
Mint megtestesült mentőangyalunk végre befut a villamos.
A palota egy fehér kőcsipkés, árkádos épület, a kertjében hatalmas szökőkúttal és néhány elég csicsás szoborral. Felmászunk egy lépcsősoron, és kikönyöklünk az erkélyen, mellettünk egy félmeztelen görög isten fújja a kürtjét és tekint a távolba. Az álmos Marseille ragyog a napsütésben. Arra gondolok, hogy David és Nathalie milyen szerencsések. Mögöttünk labda pattog a betonon. Két kissrác szalad át az árkád alatt. Követem őket a tekintetemmel. Ha a sors szeszélye másként dönt, lehetnék az egyikük.
Érintést érzek a csuklómon, gyöngéd ujjak cirógatják meg a bőrömet.
– Megnézzük a kertet? – kérdi David.
– Aha.
A palota mögötti kert a Margit-szigetre emlékeztet. A fák között egy színpadon jazzt játszanak.
– Ma este lesz egy rendezvénysorozat vége. Látod a tévécsatorna jelét? Élőben fogják közvetíteni a koncertet – magyarázza David.
– Ingyenes? – csodálkozom.
– Bizony.
Letelepszünk a fűre közel a színpadhoz. Odafent egy félvér nő illegeti magát egy fotós előtt.
– Tetszik neked? – kérdi David.
Jobban szemügyre veszem.
– Nem rossz – állapítom meg. – Szép az arca, és jól áll neki az a kendő. Az alakja is egész jó – teszem még hozzá.
David egy fűszálat rágcsál, ahogy előrehajol, hátul a csípőjén elővillan egy apró tetovált napocska.
– Mikor voltál először szerelmes? – fordul felém hirtelen.
Hogy lehet egy férfi ilyen szép? – villan át a kérdés az agyamon. Ebben a környezetben olyan, mintha egy reneszánsz festményből lépett volna elő.
– Nem is tudom – vakarom meg a fejem búbját, mint Micimackó szokta. – Azt hiszem, nagycsoportban. Hosszú copfjai voltak, folyton húzogattam őket, ő meg szaladt az óvó nénihez. Szörnyen kényes volt, ezért nem tartott sokáig.
David nevetve végigdől a zöld fűágyon. Követem a példáját. A színpadon a nő énekelni kezd. Egy piros pöttyös labda gurul közénk. David visszadobja a kisfiúnak, aki nevetve passzolja tovább az apjának. Milyen hétköznapi jelenet, talán egyedül nekem tűnik csak olyan meghatóan gyönyörűnek, hogy összeszorul a torkom.
– Mire gondolsz? – kérdi David.
– Arra, hogy szeretnék az a kisfiú lenni – bukik ki belőlem.
Erre David csak néz rám, azzal az idegesítő nézésével.
– Ne nézz így! Nem akarom, hogy így nézz rám!
David elmosolyodik, úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérésemet.
– Miért? Miért akarsz az a kisfiú lenni?
– Sok minden miatt.
David egy újabb mosollyal nyugtázza a bizalmatlanságomat.
– Én örülök, hogy felnőttem. Szeretem a szabadságomat.
A végszóra rázendít a zenekar, és a park megtelik a jazz bódító ritmusával. Elgondolkodom, hogyan tudnám kifejezni a legegyszerűbben a véleményemet anélkül, hogy magamról kellene beszélnem. Közben David egy öntudatlan mozdulattal elsimít néhány arcába hulló tincset. Annyi bizalmat sugároz a tekintete. Megérdemli, hogy tegyek egy lépést felé.
– A szabadság nagy teher. Én szeretnék kevésbé szabad lenni. Szeretném, ha néha-néha megmondanák, mit kell tennem – mondom ki végül a gondolataimat.
– Ezért rohansz egyik kapcsolatból a másikba?
David kérdése váratlanul ér. Soha nem rohantam kapcsolatokba, és megalázónak találom, hogy ezt gondolja rólam.
– Honnan veszed ezt? – kérdem. Érzem a düh remegését a hangomban. – Mit tudsz te rólam egyáltalán? Hány napja ismersz? Nyolc?
Látom a szemében a rémületet. Nagyon helyes! Ne dirigáljon nekem egy kölyök! Felül, és úgy fordul felém, mint egy bűnbánó kisgyerek.
– De hát te mondtad, hogy sok nőd volt – szabadkozik.
Most nem tudom, ezt komolyan gondolja-e, vagy csak komédiázik velem. Az utóbbi a valószínűbb, de azért nem árt helyre tenni az elképzeléseit.
– David, férfi vagyok, és elmúltam huszonöt. Amikor modellkedtem, volt, hogy minden nap más nővel dugtam. Te az egyéjszakás numeráidat kapcsolatnak nevezed?
David most először fordul el tőlem. Vajon mi bántotta meg, a szavaim vagy a hangsúlyom? Remek! Egy délután alatt sikerült kiborítanom az egész családot.
– Nézd, valójában, ha belegondolok, nem is volt igazán komoly kapcsolatom Nathalie előtt, és különbség van aközött, hogy rábízod magad valakire, vagy hogy aláveted magad valaki akaratának. Nathalie soha nem írta elő nekem, mit tegyek. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam az előbb. Én csak azt szeretném…
– Hogy ne legyél egyedül? – vág a szavamba David. – Néha ellentmondasz magadnak, ugye tudod?
– Lehet. Nem érdekel, fáradt vagyok – adom meg magam.
Lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a fű illatát. Hogy is beszélhetnék logikusan, ha minden nap mást gondolok az életemről? Gyerekkoromban úgy gondoltam, egy logikátlan kirakós játék vagyok. Nagyjából összeraktak, aztán kivágtak a nagyvilágba, hogy boldoguljak, ahogy tudok a magam logikátlanságával.
– Nagyon szexi vagy – súgja a fülembe David. – Elbűvölő, okos és érzékeny.
Lassan besötétedik. A koncert kezdetekor már alig van szabad hely a gondosan nyírt pázsiton. Nem szeretem a jazzt, de ma este minden sejtem élvezettel töltekezik meg vele.
– Amikor már nagyon hányingerem van az emberektől, zenét hallgatok, hogy meggyőzzem magam, még érdemes élni – jegyzi meg David, és meggyújt egy jointot, egy másikat meg nekem ajándékoz.
– Ha közterületen kapnak rajta, mennyit kapunk? – teszem fel a kérdést, miután kifújtam a mámorító füstöt és visszapasszoltam Davidnak az öngyújtóját.
– Rögtönítélő bíróság elé kerülünk, aztán zsákot húznak a fejünkre, és visznek If várába.
– Úgyis terveztem, hogy megnézem – vonom meg a vállam.
Egy időre átadjuk magunkat a fű kiváltotta képzelgéseinknek. A zene olyan kék, mint a tenger Martigue-on, hullámzik és zúg. A dallamok sós ízét érzem a nyelvemen. Virágok nyílnak a végtelen kékségen. Kábító illatfelhőn szállok az égig. Kisüt a nap David gerincének csillogó hegyláncán. Apály-dagály dobálja a testemet, a hold vonzásában lebegek… de jólesne most egy érintés…
Éjfél körül megpróbálkozunk a park elhagyásával, ami nem is olyan egyszerű művelet, mert lépten-nyomon diszkréten enyelgő párokba botlunk. A jazz fáradhatatlanul dübörög a hátunk mögött, a távolság kiemeli a basszus lüktetését. Kissé bizonytalan lábakkal baktatunk lefelé a palota lépcsőin.
David szokatlanul szótlan az egész úton. A villamoson álmosan pislog. Tekintete az ablaküvegen át a kivilágított városon pihen, amikor fekete szembogara kiles a hosszú szempillák mögül. Minél közelebb kerülünk a lakáshoz, annál inkább nő bennem a kíváncsiság, vajon Nathalie hogy fogad majd. Egyszer sem hívott, hogy megtudakolja, hová a francba tűntem. Beletúrok a hajamba, és kilesek a villamos ablakán. David szeme felszikrázik, amikor találkozik a tekintetünk. Lehet, hogy a tükörképemet figyelte egészen eddig?
– Ne! – sóhajtok, és elfordulok.
Az éjszaka csendjében susogó lombok elrejtik a lépteink zaját, így azok nem zavarják a lakótelep álmát. Csak mi ketten járunk az utcán. Nathalie ablaka sötét, tehát nem vár rám. Gyönyörű éjszakának nézek elébe. Egy ágyban kuporogva egy duzzogó nővel.
– Azt hiszem, a nappaliban alszom – jelentem ki.
David rám pillant, de nem kommentálja az elhatározásomat.
Mázsás fáradtság nehezedik rám, ahogy betesszük a lábunkat a kapun. Már nagyon régen vágytam ennyire az alvásra, talán álmomban megoldást találok minden problémámra.
– Várj! – hallom David hangját, amikor éppen nekivágnék a lépcsőnek.
Hátrafordulok. Zsebre dugott kézzel áll a levélládák mellett.
– Miért sírtál akkor ott a kertben? – kérdi, és a világítás éppen lekapcsol, mintha átérezné a pillanat intimitását.
– David, fáradt vagyok. Hagyjuk ezt!
Hallom, hogy közeledik felém a sötétben. A falig hátrálok előle. Három lépésnyire áll előttem, ahogy lassan hozzászokik a szemem a sötéthez, előtűnnek szabályos arcvonásai.
– Miért sírtál? – kérdi újra.
– Magánügy – felelem hidegen.
David tesz egy lépést felém.
– Ha nem válaszolsz, még közelebb megyek. Ezt akarod?
A szívem dobogásából ítélve a testem önállósította magát és ráizgult a szituációra. Lehet, hogy csak az elszívott fű teszi, nem tudom, de egyébként is hajlamos vagyok élvezni az ilyen helyzeteket. A sötét lépcsőház, a lehetősége annak, hogy bármikor rajtakaphatnak, izgató tényezők. Ha most megcsókolom Davidot, azt fogja hinni, miatta teszem. Nem akarom, hogy ezt higgye.
– Miért sírtál? – hallom a hangját újra.
– Törődj a magad dolgával! – szólítom fel, mire tesz még egy lépést felém.
Már érzem a leheletét az arcomon. A száján át veszi a levegőt az izgalomtól. A testéből sugárzó hő megsimogatja a bőrömet. A csendben hallom a saját zihálásomat is, de nem Davidot akarom, csak az érintését.
– Miért sírtál? – dübörög bele az éjszakába a kérdés.
Vibrál a szemem előtt a sötétség, elfolyik a lépcsőház, a levélládák lepotyognak a falról.
– Semmi közöd hozzá!
Egyszerre lépünk egymás felé. Összekoccan a fogunk, olyan mohón ugrunk egymásnak. Most úgy csókolom Davidot, ahogy Nathalie tette. Selymes hajtincsei az ujjaim között hullámzanak. Egy nőt sosem csókolnék ilyen vadul. Ajkaink néha szétválnak, hogy a vágy újra és újra egymáshoz vonzza őket, míg végleg ki nem fogyunk a levegőből. David homloka a homlokomhoz ér, így zihálunk a csendben. Próbálom mondatokba formálni a szavakat, amik majd elmondják, hogy ez nem az, aminek hiszi, de David egy újabb csókba kezd. Ő gyöngéden csókol, először csak az ajkaimat ízlelgeti. A hátamnak támaszkodva lejjebb csúszom a falon, hogy kényelmesebben elérje őket. A baj az, hogy így a teste hozzám simul. Látni vélem, ahogy kivirágzik benne a mosoly, amikor érzékeli az állapotomat.
– Hát ennyire nem akarod elárulni, hogy miért sírtál? – sóhajtja.
– David, ne éld bele magad, ez nem az, aminek látszik – nyögöm ki nagy nehezen.
– Pedig tudod, minek látszik? Annak látszik, hogy felállt a farkad, miközben engem csókoltál.
Amikor megérzem David forró kezét a farmeromon át az ágyékomon, rögtön kijózanodom.
– Ne! – lököm el magamtól ijedten.
– Miért? – kérdi olyan kétségbeesetten, mint egy gyerek, aki mindjárt sírva fakad, mert elvették a játékát. Hátrasimítom a hajam az arcomból.
– Miért? – kérdi újra David.
– Mit miért? Már megmondtam, hogy nem csinálom hapsikkal!
David tekintete rám villan, nincs benne sértettség, csak csalódottság.
– Rendben, de…. – kezdi, de ekkor felkapcsolódik a villany, léptek közelednek a lépcsőn.
Csak annyi időnk marad, hogy oldalt forduljunk, máris felbukkan egy középkorú férfi.
– Jó estét! – köszön, és látszik rajta a meglepetés, na meg az is, hogy vágja a szitut.
– 'Estét! – köszön vissza David.
A kapu csapódása után hallgatunk néhány másodpercig, hogy megbizonyosodjunk, nem jön-e még valaki. Legalább van időm összeszedni magam.
– Michel ivócimborája? – kérdem Davidot.
– Nem, csak a szomszéd – vonja meg a vállát.
– Tudja?
– Hát, most már tudja – nevet David, és elindul fölfelé a lépcsőn. – Lelohadt, mi?! – veti hátra a válla felett.
– Viccelsz? Jéggé fagyott.
Ezen úgy röhögünk, hogy zeng a lépcsőház.
Az utóbbi napokban a fürdőszoba meditációs központként kezd funkcionálni az életemben. Míg a külvilág az ajtó mögött várakozik, én odabent elmerülhetek a saját világomban. Jeantól egyszer kaptam egy dobozt. A tetején ez állt: Ez a doboz rejti a legértékesebb kincsedet. A doboz fenekére egy tükör volt ragasztva. Jean így akarta megértetni velem, hogy értékes vagyok és megérdemlem, hogy szeressem magam.
A gőz elhomályosítja a tükröt, olyan vagyok benne, mint egy szellem. Megcsókoltam a barátnőm öccsét. Mégis mi a fészkes fene ütött belém? Soha nem vonzódtam férfiakhoz. De akkor David miben más? A szépsége vonzana ennyire? Elég ez a szépség ahhoz, hogy szakítsak Nathalie-val és feladjam gondosan felépített terveimet? Thomas Mann hőse az életét adta a szépségért. Ahogy a páracseppek lassan lefolynak a tükörről, úgy látom, mintha sírnék. Az arcomon patakzanak a könnyek. És ha az egész csak kíváncsiság? Talán le kéne fektetnem, és akkor rögtön kijózanodnék. Nem. Tisztelem annyira, hogy ezt nem fogom megtenni. Na, mindegy! Nem ma éjjel fogom megváltani a világot. Mivel Nathalie kizárt a szobájából, David kölcsönzött nekem egy pizsamanadrágot meg egy pólót, ezektől most én is orgonaillatot árasztok.
A sötétben nagy nehezen elosonok az ebédlőig, és óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. A nappaliból fény szűrődik ki, szól a tévé. Elmormolok néhány cifra káromkodást, elátkozom a feltalálóját is ennek az ördögi masinának.
David felhúzott térdeire támasztott állal mered a képernyőre.
– Nálad is van tévé, bámuld azt, aludni szeretnék! – szólítom fel.
– Ilyen csatornám nincsen – közli anélkül, hogy elfordítaná a tekintetét a tévéről.
– Tudod, hogy a tárgyakhoz való abnormális vonzódás pszichés problémákra vezethető vissza? – érdeklődöm diszkréten.
Semmi válasz. Mivel a saját nappalijából nem zavarhatom ki, egy fáradt sóhajjal lerogyok mellé a kanapéra. A képernyőn Ewan McGregor rohangászik egy hullaházban. Felemelő téma. Ugyan néhányszor beleszundizok, de azért nagyjából követem az eseményeket. A vége egész izgalmas, amikor haver levágja a saját ujját, hogy megmenthesse a barátját egy nekrofil őrülttől. Ezt nevezem én barátságnak! Amikor David végre kikapcsolja a tévét, már nem is érzem álmosnak magam.
– Őrület, hogy milyen aberrált alakok vannak! Most gondolj bele, hullákkal csinálni!
Ahogy kimondom is, végigfut a hátamon a hideg.
– Mégis mi a franc baja van az emberiségnek?! Néha úgy gondolom, hogy az a roppant intelligens agyunk nem más, mint rendszerhiba. Az állatok nem gyilkolják egymást élvezetből. És ott van a szex. Az egész életünk körülötte forog…
David, aki eddig hallgatott, most a szavamba vág.
– Engem is aberráltnak tartasz?
Döbbenten tekintek rá. Csak a hold besütő fénye világítja meg az arcát.
– Undorodsz tőlem, mert férfiakkal csinálom, igaz? – kérdi.
Hangos szárnycsapásokkal egy galamb érkezik az erkélyre.
– Dehogyis. Addig biztos nem, amíg élő hapsikkal csinálod – próbálom viccel elütni a komoly kérdést, de David komoran fordítja el a tekintetét.
Egyszeriben megértem, miért kellett végigszenvednem a másfél órás filmet. Ennyi időre volt szüksége, hogy összeszedje a bátorságát és fel merje tenni nekem ezt a kérdést. Nem alázhatom meg poénkodással az érzéseit. De hát miért akar engem ennyire?
– David, őszintén mondom, hogy kedvellek, és nem érdekel a szexuális beállítottságod.
David még gyűrögeti egy ideig a szőnyeg rojtjait a lábujjaival, mielőtt megszólalna.
– Igaza volt. Ő megmondta, hogy olyat fogok szeretni, aki elérhetetlen. Ez a büntetésem.
– Ki mondta ezt?
David elmosolyodik.
– Valaki, aki nagyon szeretett engem, de tudta, hogy én sosem fogom szeretni… úgy nem.
Felsóhajtok.
– Nézd, megdughatnálak, de annak mi értelme lenne? Egyéjszakás kalandot akarsz? Egy szép emléket, amit őrizgethetsz majd? Én jobban szeretnék a barátod lenni és nem egy a férfiak közül, David.
Fehér, lányos keze itt pihen mellettem a kanapén. Ujjaimmal lassan végigsimítok hosszú ujjain.
– Nem történik meg gyakran velem, hogy arra kérek valakit, legyen a barátom.
David ujjai rákulcsolódnak az enyémekre, ahogy ökölbe szorítja a kezét.
– Jól van. Megértem – mondja olyan halkan, hogy alig hallom a szavait.
Fekete szemei feltűnően ragyognak az ezüstös holdfényben. Nem akarom, hogy miattam sírjon. Óvatosan a füle mögé igazítok egy tincset, aztán magamhoz húzom. Most David mohó.
– A barátod leszek – suttogja a csók után. – Egészen addig a barátod leszek, amíg el nem érem, hogy belém szeress.
– David, én nem fogok beléd szeretni.
A számra teszi a mutatóujját.
– Erre ne esküdj meg! Jó éjt! – nevet, és könnyed léptekkel átvág a nappalin, aztán eltűnik az éjszaka sötétjében.
Három órás alvás után arra ébredek, hogy Michel tubicázik az erkélyen hajnali hatkor.
– Jó reggelt! – köszön, mintha normális dolog lenne, hogy a nappaliban dekkolok, majd galambászik tovább.
Michel diszkréten kivonult a családja életéből. Pedig annyi jóság és szelídség van a tekintetében. Miért nem ad belőle a gyerekeinek? Gondozta valaha is Davidot és Nathalie-t ezzel az odaadással?
Kihasználom a reggel nyugalmát, és letelepszem a számítógép elé. Még az éjjel elhatároztam, hogy meglépek, de szükségem van lelki megerősítésre Jean-tól. Megírom neki, hogy Nathalie-val vége. Ez nem fogja összetörni a lelkét, mert sosem bírták egymást. Arról is biztosítom, hogy meglesz az ezer euró, ugyan még nem tudom, hogyan, de ezt nem kötöm arra a görbe orrára. Öt percen belül csörög a telefonom, és Jean bejelenti, hogy rendkívüli szívjóságáról bizonyságot téve kocsiba pattan, és átszeli Franciaországot becses személyem megsegítése érdekében. Hiába tiltakozom. Amíg az SNCF sztrájkja tart, úgysem tudnék elmozdulni innen, tehát várjam szépen, nyugodtan mentőangyalom érkezését. A szakításhoz csak annyit fűz hozzá, hogy éppen ideje volt. Végül belemegyek, és hagyom kiteljesedni benne az irgalmas szamaritánust, úgyis van még néhány hely, ahová el akartam menni.
Miután megbeszéltük a részleteket, megkísérlem felkelteni Nathalie-t, de hiába kapirgálok az ajtaján, semmi reakciót nem tudok kicsikarni belőle. Elfogy a türelmem.
– Nyisd ki, beszélnünk kell! – kiabálok be.
Semmi.
– Nekem így is jó. Akarod, hogy a családod füle hallatára sírjam el a bánatomat?
Zajt hallok a másik szobából. David nyit ajtót álomtól kócosan.
– Szerintem ne fáraszd magad – mondja, és ásít egy nagyot. – Szeret duzzogó királykisasszonyt játszani. Élvezi, ha pasik vonyítanak a küszöbén.
– Milyen pasik? – kérdem.
David belefésül ujjaival a hajamba, erre elhátrálok tőle.
– Az olyan pasik, mint te. Az elődeid.
Hangos kattanással fordul el a kulcs a zárban, és Nathalie ajtaja kivágódik.
– Fogd be a pofád, ha megkérhetlek! – üvölt Nathalie. – Te kis hülye! – fűzi még hozzá.
– Mi az? Egy este nem dugtak meg, és máris idegbeteg vagy? – nevet David.
– Ne legyen nagy a szád, engem csak egy pasi dug, de te mindennap más hapsival kefélteted magad! – replikázik Nathalie.
Ezen a ponton nekidőlök a falnak, és karba tett kézzel figyelem, ahogy a két testvér gyalázza egymást. Az albumok fényképeire gondolok, és felteszem magamban a kérdést: hogy fordulhat a szeretet ilyen fokú gyűlöletbe?
– Szánalmasak vagytok – szögezem le halkan, mire végre elhallgatnak. – Hogy beszélhettek így egymással, ráadásul egy idegen előtt? Tudjátok, mi a ti bajotok? Hogy nem tudtok már mit csinálni fene nagy jó dolgotokban. Most pedig, ha kióbégattad magad, leülünk beszélgetni. Indíts befelé!
Berángatom Nathalie-t a szobájába, és bevágom mögöttünk az ajtót.
Nathalie leroskad az ágyára.
– Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – zokogja kétségbeesetten.
Még sosem láttam így sírni. Letérdelek elé, és a kezeimbe fogom az arcát.
– Miért? – kérdem tőle. – Azt nem tudod elfogadni, hogy meleg?
Sikoltva rántja el a fejét, és elveti magát az ágyon, így zokog tovább.
– De hát a testvéred, és az nem bűn, hogy a férfiakat szereti. Nincs jogod ezért gyűlölni.
Óvatosan a hátára teszem a kezem.
– Hé, attól még szeret téged.
Nathalie erre hisztérikusan felnevet.
– Ő nem szeret engem, ő csak a férfiakat szereti – zokogja. – Nyomorult vagyok! Én olyan nyomorult vagyok! És most te is elhagysz, igaz?
– Szeretsz engem? – válaszolok kérdéssel a kérdésére.
Nathalie úgy megdöbben, hogy még a sírást is abbahagyja.
– Tudod, gondolkodtam az éjjel. Sokáig azt hittem, hogy te különleges vagy, mert melletted sikerült felszabadulnom, meg mertem mutatni magam, de rájöttem valamire: ez csak azért történhetett meg, mert nem féltem. Érted? Nem féltem, hogy elveszíthetlek. Nem érdekelt, tetszem-e neked, nem érdekelt a véleményed. Mi jól elvoltunk egymással, de sosem szerettük egymást. Veled minden könnyű, mert semminek nincs súlya. Jó a súlytalanság, de nem akarom lebegve eltölteni az életemet – vallom be neki.
Nathalie letörli a kézfejével a könnyeit. Szőke haja kócosan hullik a vállára.
– Vannak, akik úgy hiszik, az ember csak egyszer képes igazán szeretni – mondja halkan, nincs sértettség a hangjában. – Én is így hiszem, de azért jó volt veled.
Nézzük egymást, ahogy a tekintetünk összeforr, a fejünkben újra lejátszódnak a kapcsolatunk emlékei. Ezen elmosolyodunk, és Nathalie még egyszer utoljára szájon csókol. Ilyen könnyű véget vetni egy kapcsolatnak?
– Jean holnap értem jön. Gyere vissza Párizsba velünk!
Nathalie megrázza a fejét.
– Caróval már megbeszéltem, hogy leutazunk Costa Bravára.
Felkászálódom a padlóról, és az ajtó felé veszem az irányt.
– Miért hoztál ide? – kérdem.
Nathalie elfordítja a tekintetét.
– Mi ez az egész? Valami ostoba játék? Ha most nem szakítok veled, mi lett volna? Az emberek nem játékszerek, Nathalie. Egyszer nagyon rá fogsz fizetni, ugye tudod?
Nathalie erre felkacag.
– Fogalmad sincs, mennyit fizetek már most is.
Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, borzadva temetem arcomat a tenyerembe. Egy évet töltöttem ezzel a nővel! És még azt hittem, ő nem ismer engem. Hogy lehettem ennyire vak?
Davidot az ebédlőben találom. A macskát simogatja egy nagy halom bőrönd közepén.
– Mi ez? – kérdem meglepetten.
– Anyáék Londonba utaznak.
Kezd derengeni, hogy volt róla szó.
– Te mikor mész el?
– Holnap értem jön egy barátom.
David fázósan húzza össze magát, a macska kiszökik az öleléséből.
– Sajnálom, hogy az előbb úgy beszéltem.
Félretolok néhány bőröndöt, és leülök mellé a szőnyegre.
– A nővéreddel komoly gondok vannak. Valami trauma érhette, egy nagy szerelmi csalódás, vagy valami ilyesmi. Tudsz erről valamit, David?
David lassan a füle mögé simít néhány fekete tincset, nagy fekete szemeit eltakarják a hosszú szempillák.
– Volt egy fiú, akit nagyon szeretett – kezdi lassan, tagolva ejtve a szavakat. – Még gyerekkorukban, örök szerelmet fogadtak egymásnak, de a fiú nem tudta betartani az ígéretét, és amikor felnőttek, elhagyta. Nathalie azóta gyűlöli a férfiakat.
– Ennyi? Egy ostoba gyerekszerelem miatt teszi tönkre az életét?
David rám emeli a tekintetét.
– Ne becsüld le a gyerekek érzelmeit! – szól rám megrovóan.
– Jól van, nem teszem. És mi a helyzet veled? Rád is a férfiak miatt haragszik?
David szégyenlősen mosolyodik el, két halványpiros rózsa jelenik meg az arcán. Úgy összeszorítja az ajkait, hogy azok elfehérednek, aztán ellazítja őket, és én látom ahogy a vér újra pirosra festi a száját.
– Öt éve ismertem meg az elsőt. Tizenöt éves voltam, ő harminchét. Leszólított az utcán, és azt akarta, álljak neki modellt. Persze nem hittem el, hogy festő, de képzeld, tényleg az volt. Ma már állandó kiállítása van Saint Tropez-ben. Odavolt értem, bálványozta a szépségemet. Jó volt vele az ágyban. Sosem erőltette rám magát, de volt egy rossz szokása: szeretett hosszan búcsúzkodni. Miután hazahozott, még fél órát kellett smárolnom vele a kocsiban, mire végre lekopott. Három évig jártunk. Nem igaz, hogy fűvel-fával lefekszem. Nem akarom, hogy elhidd, amit mondott. Nem vagyok kurva.
Néhány másodpercig eltöprengek a hallottakon. David ma reggel hasonlít a legjobban a kikötőbeli önmagára. Most az a fiú ül mellettem, aki olyan furcsa tekintettel bámult rám, hogy azt hittem, belelát a fejembe, és megfejti a titkaimat.
– Meglátott tieteket, igaz?
David bólint.
– Egy buliból jött haza. Nem vettem észre, csak akkor, amikor már a kocsi mellett állt. Rémes jelenetet rendezett. Egy kővel beverte a szélvédőt.
– Meg se próbáltátok megbeszélni? Láttam az albumokban, hogy jó kapcsolatban voltatok. Nem értem, hogy lehet ennyire önző, de téged sem értelek, David. Egy lépést sem teszel felé, csak hergeled. Nem akarod, hogy kurvának nevezzen, de te hányszor kurváztad le őt az elmúlt héten? Te se vagy különb nála.
David szótlanul nyújtja a kezét a visszatérő macska felé. Mivel nem érzek magamban elég erőt szétesett családok újraegyesítéséhez, úgy döntök, nem játszom többé Teréz anyát, és ráhagyom, hadd eméssze a hallottakat. A konyhában kerítek magamnak egy szendvicset, szemem se rebben, hogy macskaszőrt találok a vajban, már edzett vagyok. David a konyhaajtóban áll, és nézi, ahogy vajazom a kenyeret. Vetek rá egy oldalpillantást, ő elmosolyodik.
– Már kértelek, hogy ne bámulj így! – szólítom fel.
– Zavar, ha néznek? – kérdi ártatlanul. – Már szabad préda vagy.
– Túl kispályás vagy te ahhoz, hogy engem megszerezz, öcskös.
David mellém lép, kiveszi a kést a kezemből, és az ujjaim közé fűzi az ujjait.
– Ne becsülj le! – mondja vidáman. – Megnézzük If várát?
Ragyogó napsütésben hajózunk az Edmond Dantes-n If vára felé, ami egy fehér sziklaszigeten áll Marseille-től körülbelül tíz percre az azúrkék tengerben. Sok apró sziget veszi körül, David most azok neveit sorolja. Mire végez velük, már ki is kötünk. If vára nem is vár, inkább egy kisebb fajta erődítmény. A marseille-iek hálásak lehetnek Dumas-nak, mert a legenda nélkül nem lenne ilyen turistacsalogató ez a hely. Ja, és ne feledkezzünk el a rinocérosz meséjéről sem! Ő legalább olyan híres, mint Edmond.
Végigjárjuk a cellákat: szépek, tágasak, és a kilátás sem utolsó. Az Edmond Dantes-nek tulajdonított barlang egy cella mélyén, egy falba vájt lyukon át tekinthető meg. Nem akarok kötözködni, de nincs ajtaja vagy netán ezen a lyukon tömködték be a szerencsétlent? Bekukucskálok. Némiképp hangulatrontó a bent működő televíziókészülék. Vajon Dantes melyik csatornát preferálta?
– Adtak már akkor is pornót? – vetem hátra a kérdést a vállam felett.
– Csak kedden és pénteken, a többi napon be kellett érni Faria abbéval – nevet David, és ő is lehajol, hogy belessen a cellába. Orgonaillat csapja meg az orromat. A haja előrehullik, és eltakarja előlem az arcát.
– Oh! – kiált fel. – Ez a feldolgozás jó, a két Depardieu játszik benne. Láttad?
Most érzek először egy apró fájdalmat amiatt, hogy holnap el kell búcsúznom Davidtól. Az éjjel komolyan gondoltam, hogy barátok lehetnénk.
– Azt hiszem. Még régen.
Továbbmegyünk. A vasálarcos férfi cellája előtt megtorpanok.
– Na, ne! Ő is itt?!
David megrántja a vállát.
– Ha már lúd, legyen kövér.
Miután körbejártuk az egész várat, leülünk egy padra a kút mellett a belső udvaron. Tudom, hogy ez egykor börtön volt, de valahogy nem tűnik borzalmasnak. Csodaszép látvány, ahogy a napsugarak megtörnek a fehér falakon. A tenger felett sirályok sikoltanak, és minden olyan gondtalan, olyan könnyed. Turisták nevetnek az emeleteken a cellaajtók előtt.
David lábára téved a tekintetem. Úgy harminchét-harmincnyolcas lehet, apró, formás lábujjakkal. Az egész teste hihetetlenül arányos, nem csoda, hogy megihlette azt a festőt.
– David, tanulsz valamit? – kérdem.
– Szeptemberben harmadéves leszek a jogon.
– Jogász leszel?– csodálkozom, mert annyira nem illik hozzá.
– Nem nézted ki belőlem, mi! – nevet.
– Nem erről van szó, csak inkább valami művészibb pályán tudnálak elképzelni.
– Apa vállalati jogász volt, nagyapa bíró – magyarázza David, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy hülye elvárások miatt az ember lemondjon a saját álmairól. David mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, rám néz.
– Azt mondtad, a szabadság nagy teher, de te egész jól megbirkózol vele. Csodállak érte.
Beletúrok a hajamba.
– Neked legalább normális foglalkozásod lesz, diplomád, megbecsült ember leszel – vetem ellen.
David a kisujjával megsimogatja a kisujjamat.
– És te? Te mit csinálsz Párizsban, mióta nem a fényképezőgép előtt pózolsz?
– Voltam én már minden, csak akasztott ember nem.
– Mi?
– Nem érdekes, ez egy magyar mondás. Most kezdtem egy barátommal egy vállalkozásba. Irodalmi kávéházat nyitunk. Olyan lesz, mint a Szalonok. Hozzánk behozhatják a visszadobott kéziratokat, és mi kitesszük szabad polcra. Mi leszünk a bukott művészek Kánaánja.
David megragadja a karomat.
– Ez baromi jó ötlet! – lelkendezik. – Legyen Café Van Gogh a neve. Adjatok fel hirdetést, és festessetek freskókat a falakra. Szórjatok szét röpcédulákat. Van fogalmad róla, mennyi ember ír vagy fest stikában?! Ez óriási!
Hátrahajtja a fejét, és lehunyt szemmel egy mélyet szippant a sós, tengerillatú levegőből.
– Ez óriási! – ismétli. Ádámcsutkáján megcsillan egy napsugár. – Még nem mondtad, hogy mi minden voltál a felkötött emberen kívül – fordul felém hirtelen.
– Akasztott – helyesbítek.
– Tök mindegy, mindkettő lóg. Szóval?
– Takarító, újságkihordó, fagylaltos, árufeltöltő, masszőr és pincér – említem néhány melómat a teljesség igénye nélkül.
– Na, álljunk meg egy pillanatra! – kiálltja el magát olyan hangerővel, hogy felettünk a levegőben frászt kapnak a sirályok. – Masszőr? – kérdi csillogó szemekkel.
Sejtem, mi következik, ezért elébe megyek.
– Meg se forduljon a fejedben! Hallod?! Tanfolyamon tanultam gyógymasszázst. Nem erotikusat, gyógyat – artikulálom, hogy biztosan megértse.
Erre egyik kezével eltakarja a száját, és úgy néz rám, mint a Shrekben a macska.
– Mi van?
– Meg kell masszíroznod – súgja a tenyere mögül. – Még sose masszírozott meg igazi masszőr, tudod, gyógy – artikulálja ő is ugyanúgy a szavakat, ahogy én tettem az előbb. – Nem fogok rosszalkodni – ígéri.
Nem is tudom, miért megyek bele.
Eh, mindegy. Miért is ne?! Holnaptól úgysem látom többet.
– De vedd figyelembe, hogy nem vagyok a szakma gyöngye!
– Nem baj, nincs hasonlítási alapom – mosolyog David.
Vajon mi a fenét eszik rajtam? Hiszen alig ismer.
A visszaúton már megint szokatlanul csendes. A hallgatásának már tegnap este sem lett jó vége.
Nincs itthon senki. Michelék elutaztak. Se Nathalie, se David nem köszönt el tőlük. Furcsa egy család. Úgy élnek egymás mellett, mint az idegenek, és ezt az abnormális állapotot autonómiának nevezik.
Miután elnyaltunk egy-egy jégkrémet, és a macskát kizártuk az előszobába, David leveszi a pólóját, és hasra fekszik a kanapén. Mivel mást nem találtam a cuccaim között, napozás utáni krémmel kenem be a kezem. Lovagló ülésben helyezkedem el felette, aztán elsimítom a haját a nyakából. Meglepetésemre a tarkóján egy egészen apró türkizkék pillangó pihen. Ez már a harmadik tetoválás, amit felfedezek a testén. Vajon van még több is?
Ahogy hozzáérek, David izmai megfeszülnek.
– Hé, lazítsd el magad! – szólok rá.
Felsóhajt, és lehunyja a szemét.
– Rendben – suttogja.
Selymes, puha a bőre, könnyedén siklik a hátán a kezem.
– Ez jó – sóhajt David, és ujjaival megérinti az ajkait. – Miért hagytad abba?
– Mit? A masszőrködést?
– Aha.
– Utáltam fogdosni a hájas pacákokat. Az emberi test néha nagyon undorító tud lenni – mondom, miközben az ujjaimmal körberajzolom a napocskát David csípőjén.
– Ez csiklandoz!
Nevetve fészkelődik alattam. Már forró a bőre a simogatástól.
– Fájt? – kérdezem.
David meglepetten nyitja ki a szemét.
– Micsoda?
– Ez – rajzolom körbe újra a napocskát. – Meg ez – simogatom meg a pillangót.
– Egy kicsit – mosolyog David. – Van egy virágom is. Akarod látni?
Érzem, ahogy a szívem vad vágtába kezd a mellkasomban. Ha ez így folytatódik, még lefekszem vele, fordul meg a fejemben.
– Aha – mondom kiszáradt szájjal.
Végül is férfi, és már tapasztalt, megdughatom mindenféle következmény nélkül. Óvatosan a hátára fordul, és lecsúsztatja a kezét a csípőjéig.
– Egy nárcisz.
Valóban, egy fekete, stilizált virág szirmai kandikálnak elő a nadrágjából. Ezt láttam a tengerparton.
– Akarod látni egészen?
A szemei csillogásából látom, hogy megint tudja, mi jár a fejemben. Lélegzet-visszafojtva várja a válaszom.
– Jól van, mutasd.
David lejjebb csúsztatja a kezét, hogy eltakarja az ágyékát, amíg én lehúzom a csípőjéről a nadrágot. Egy kacskaringós szárú nárcisz pompázik a bőrén csipkés levelekkel és szirmokkal.
– Tetszik? – csendül a kérdés a fülemben.
– Nem rossz – felelem, és ezután minden olyan gyorsan történik.
Felcsúsztatom a kezem David sima mellkasán, aki erre megvadul. A hajamba kapaszkodik, úgy húz magához. Csókolózunk, közben lábai a derekam köré fonódnak.
– Várj! – szólok rá, hogy lassítson.
– Ne! Nem! Akarlak! – sóhajtja, és majd kitépi a hajamat, úgy markolja. – Szeretlek! Szeretlek! – ismételgeti, mialatt a nyakát csókolom.
Miért ilyen jó vele? – lüktet az agyamban a kérdés. David felnyög, és én újra rátalálok az ajkaira. Olyan édesek… Ebben a pillanatban ezernyi tű fúródik a bőrömbe. Felkiáltok a fájdalomtól. A jéghideg víz lecsurog a hátamról, és eléri David hasát, amire ő is felsikít.
– Szemét állatok! Rohadt, szemét állatok! – üvölti Nathalie. – Mocskos disznók!
Eldobja a vödröt.
– Megöllek! – üvölti, és rám veti magát.
Daviddal annyira össze vagyunk gabalyodva, hogy amikor menekülni akarok, őt is lerántom magammal a padlóra. Nathalie megállás nélkül üvölt, karmol, harap és rúg. David végre kimászik alólunk, és próbálja lefejteni a hátamról őrjöngő nővérét. Nathalie rögtön célpontot vált, és neki esik. Elterülnek a vizes földön. Néhány másodpercbe belekerül, hogy felfogjam, mi is történik, aztán bekapcsol a védekező reflexem, amire még az utcán tettem szert. Felállok, és óvatosan megközelítem őket. Megvárom, míg Nathalie kerül felülre a harcban, aztán megragadom a hajánál fogva. Sikoltozik a fájdalomtól, de azért még van ereje szitkozódni.
– Dögölj meg, te rohadt kurva! – kiabálja. – Átkozott buzik!
Amikor az utcán valaki így kikelt magából, azt egy nagyon egyszerű és hatásos módszerrel intéztük el. A hajánál fogva rángatom le Davidról, és nekivágom a falnak. Mindkét kezem rákulcsolódik a nyakára, amitől végre elhallgat. Egyszerre síri csönd lesz, csak David rémült zihálása hallatszik. Nathalie szemei nagyra kerekednek, ahogy egymásra nézünk, miközben a torkában fogy a levegő. Csak addig kell szorítani, amíg a delikvens el nem ájul a légszomjtól meg a félelemtől. Nathalie egész sokáig bírja. Csak úgy izzik a gyűlölet a szemében, erőt ad neki, aztán végre megadja magát, és összecsuklik. Amikor elengedem, elterül a padlón, mint egy rongybaba.
– Mit csináltál vele? – kérdi David reszketve. Most látok először kétséget a szemében, miközben rám néz.
– Nyugi, csak elájult. Segíts feltenni a kanapéra! – adom ki neki a parancsot a régi utcai énem érdes hangján.
Nathalie köhög, de nem tér magához. Néhány percre egyedül hagyom a testvéreket, és bezárkózom a fürdőszobába. Addig nézem magam a tükörben és folyatom a vizet a csuklómra, míg el nem űzöm elfeledett életem megidézett démonát, aztán átöltözöm, és Davidnek is viszek száraz ruhát. Amikor meglát, rémülten húzza össze magát, ömlenek a könnyei. Fél tőlem. Leteszem elé a ruhákat.
– Öltözz fel, még megfázol. Ne félj, néhány perc, és magához tér.
Míg David öltözik, megpróbálom eltüntetni a padlóra folyt vizet. Jéghideg fejjel cselekszem, félelmetes nyugalom szállt meg. David a sarokba kuporodik, ott zokog tovább.
– Nyugodj meg! – szólok oda neki, mire a kézfejével letörli a könnyeit, de szipog tovább.
Olyan, mint egy kisfiú. Odaállok elé, ő felnéz rám. Nagy szemei szikráznak a könnyektől. Vajon hányszor sírt titokban? És miért nem mondta el a szüleinek? Hogy tudott így élni? És vajon mióta? Térdre rogyok előtte a felismerés súlya alatt.
– De hát miért hagytad? – kérdem.
David újra felzokog válasz helyett.
– Nyugodj meg, minden rendbe jön majd. Tudsz valakit, akit ide tudunk hívni? Mindjárt magához tér ez a szörnyeteg.
Szótlanul ülünk az ebédlőben, és várjuk, hogy Caro előbukkanjon Nathalie szobájából. A macska kétségbeesetten nyávog az asztal alatt, most hiába koldul simogatásért. David olyan gyorsan veszi a levegőt, mintha futna. Az asztalterítő mintáit bámulja. Felé nyújtom a tenyeremet.
– Mi az, turista? – kérdi, és fehér keze már a kezemben is van.
Ki vigyáz majd rá, ha én már nem leszek itt?
– David!
– Hm?
– Lefeküdtetek?
Amikor David lassan bólint egyet, lehunyom a szemem, és két tenyerem közé zárom a kezét.
Miután Caro elvitte Nathalie-t, mi sem tudunk tovább maradni a lakásban. Összepakolom a cuccomat, és átviszem David szobájába, aztán elindulunk csak úgy, amerre a lábunk visz a forró marseille-i délutánban. A város lassan ébredezik a sziesztából, álmos kofák árulják a friss gyümölcsöt a piacon. A szennyvíz hosszú patakokban csordogál az utcákon a belvárosban. Egy bevásárlóközpontban kávét iszunk, és David megveszi a Placebo új lemezét. Csak karikás szemei árulkodnak arról, hogy néhány órával ezelőtt sírt, most újra vidám, bizalommal mosolyog az emberekre. Szótlanul baktatunk át a villanegyeden a Parc Borély óriási vaskapui felé. Átvágunk a rózsaligeten, és letelepszünk a tó közelében egy hatalmas fa alá.
– Gyerekkoromban sokat játszottam itt – töri meg végre David a kettőnk közt lévő kínos csendet.
– Szép hely – konstatálom, és hátradőlök a zöld fűben.
A fa lombkoronájában sok-sok madár fészkel, tele vannak velük az ágak.
– Mire gondolsz? – hallom David kérdését.
– Arra, hogy ez egy szép hely – felelem kitérően.
– És rólam mit gondolsz?
Nem felelek, a fátyolfelhőket figyelem az égen. Ez az első nap, hogy felhőt látok Marseille felett. David összekuporodva gubbaszt mellettem, és várja a válaszom. Úgy érzem, mintha már évek óta ismerném.
– Nem gondolok rólad rosszat, David. Az életedről pedig nincs jogom ítélkezni.
David még töpreng egy kicsit, aztán a mellkasomra borul. A haja csiklandozza a nyakamat.
– Zavar? – kérdi.
– Nem. Tudod, hogy szarok rá, mit gondolnak rólam.
Általában utálom az ilyesfajta összeborulást, de David lélegzését jó érezni. A keze betéved a pólóm alá.
– Na, ez már kevésbé jó ötlet! – szólok rá.
– Szeretném érezni a bőrödet. Ígérem, semmi többet nem teszek.
Vajon azért a festőért is így odavolt?
– Ne hidd, hogy miatta menekültem a pasikhoz. Tízéves koromban kaptam az első szerelmes levelet egy tizennégy éves sráctól. A suli úszóbajnoka volt, és az uszodában találkoztunk, amikor beválasztottak a csapatba. Észrevettem, hogy folyton bámul a zuhanyzóban. Tetszett a figyelme. Később már tudatosan kacérkodtam vele, de akkor még vicc volt az egész, egy játék. Őt sok más hódoló követte. Shakespeare összes szonettjét összegyűjthettem volna a rengeteg levélből, amiket az évek során kaptam. A kamasz fiúk szörnyen szentimentálisak. Persze megszólítani már nem mertek – felnevet, és óvatosan megcirógatja a hasam az ujjaival. – Te írtál valaha szerelmes levelet?
– Nem. Elég szánalmas dolog könyörögni valakinek – felelem szárazon.
David egy kicsit felemelkedik, hogy a szemembe nézhessen.
– Voltál már egyáltalán szerelmes? – kérdi.
– Képzeld, voltam. Tizenhat évesen zúgtam bele Anitába. Ő tizennyolc volt. A szüzességemet is ő vette el.
David szeme erre villan egyet, és visszafekszik a mellkasomra. Egy ideig szótlanul szuszog. A pólóm vékony anyagán át érzem a szempillái mozgását, úgy verdesnek, mint egy kismadár szárnyai.
– Irigylem azt a lányt – szólal meg végül.
– Ne tedd. Hihetetlenül béna voltam eleinte.
David felnevet.
– Elég hamar dobott is, és összejött egy kosarassal– panaszolom el.
– Az a csaj hülye volt – szögezi le David. – Fájt, amikor elhagyott?
Ezen elgondolkodom, mert már nem is igazán emlékszem rá.
– Gondolom igen, de már régen volt.
David sóhajt egy nagyot, a bőrömet perzseli az orrán kiáramló forró levegő.
– Tizenhárom voltam, amikor egy olasz srác került az osztályunkba. Ő nem írt szerelmes leveleket, hanem egy osztálykiránduláson fogta magát és bemászott mellém a hálózsákomba. Forró és nyirkos volt a keze… Őrülten élveztem. Ezután minden éjjel a kezéről álmodtam.
David megborzong, ahogy megérzi az ölelésem a hátán.
– Ha nem jön Nathalie, szeretkeztél volna velem, igaz? – kérdi halkan.
Mielőtt válaszolnék, kitapogatom a tarkóján a pillangót.
– Nem mondom, hogy nem vonzódom hozzád. Csábít a tested, és ezt te is tudod, de hiba lett volna. Örülök, hogy végül nem tettük meg. Mindkettőnknek jobb így – felelem őszintén.
David sóhajt még néhányat, mielőtt álomba merül. Rám nehezül a teste, körbevesz az orgonaillat.
Már sötét van, amikor elhagyjuk a parkot. David a tengerpart felé indul.
– Nézd, ott a szobrom! – kiáltja, és a körforgalom felé mutat, ahol Michelangelo híres David-szobrának kicsinyített mása tekint le az autókra és a mesterséges strand ledér fürdőzőire.
– Szexis a feneke. Nem igaz? – nevet a névrokona.
– Ízlés dolga – zárom rövidre a témát.
Mire elmúlik éjfél, csak mi maradunk a parton. A hullámok hangosan csapódnak neki a fehér szikláknak, hátukon megcsillan a hold ezüst fénye. David ebben a varázslatos környezetben osztja meg velem sötét titkát.
– Szerettem vele játszani. Olyan szép babái voltak, és olyan jó szíve, hogy nekem adta őket kérés nélkül. Minden időnket együtt töltöttük. Nathalie folyton azt mondogatta, hogy majd a feleségem lesz, ha felnövünk. Nagyon szerettem, hiszen ő volt az egyetlen barátom. Hozzá mindig fordulhattam, ő mindig fogta a kezem. Aztán egy nap valami megváltozott. Esküvőset játszottunk, és követelte, hogy csókoljam meg. Nem akartam, erre fogta az egyik babámat, és azt mondta, letépi a fejét, ha nem csókolom meg. Megtettem. Undorítóan nyálas volt. Sokáig tudott zsarolni ilyen hülyeségekkel, mert hagytam magam. Annyira szerettem, nem akartam, hogy haragudjon rám. – A szavak lassan törnek elő belőle, sokat gondolkodik, hogy is fogalmazza meg az elmondhatatlant.
– Tizennégy éves voltam, amikor főiskolára ment és elköltözött otthonról. Karácsonykor a barátjával állított be, pont ugyanúgy parádézott vele, mint most veled. Éjjelente zengett tőlük a ház.
David rám tekint.
– Összejött mindenkivel, aki egy kicsit is hasonlított rám. Így küzdött az érzelmei ellen. Akkor nyáron összebarátkoztam egy lánnyal, Nathalie azt hitte, szerelmes vagyok, majd beleőrült a gondolatba. Soha nem beszéltem neki a fiúkról, és talán direkt hagytam is, hogy féltékenykedjen. Nem volt jó ötlet. Amikor éjszaka bejött a szobámba, nem gondoltam semmi rosszra, mert régen sokszor aludtunk együtt. De az az éjszaka más volt. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam, mit teszünk…
Aztán jött a festő, és feltárt előttem egy egészen új, ismeretlen világot. Egy világot, Nathalie nélkül. Nem érdekelt, mit tesz a testemmel, mert úgy éreztem, ennél mocskosabb már úgysem lehetek. Már meséltem róla, mit csinált Nathalie, amikor rajtakapott minket, de azt nem mondtam, hogy akkor éjjel bevett egy csomó gyógyszert. Meg akart halni miattam. Emlékszem, ott álltam anyáékkal az ágya mellett a kórházban, és nem éreztem semmit. Attól a naptól kezdve gyűlöltük egymást. Úgy érezte, hiába szenvedett annyi éven át, egy buzira vesztegette a szerelmét. Azt mondta, hogy reméli, olyat fogok szeretni, aki elérhetetlen.
Az éjszakai szellő kifésüli David arcából a hajat. Csillog a bőre a hold fényében. Hogyan gondolhatja magáról egy ilyen szépség, hogy mocskos? Túl sokáig hallgatok, David elfordítja rólam a tekintetét.
– Sajnálom, hogy belekeveredtél – mondja. – Tudom, mit gondolsz, és igazad van. Kérlek, ne haragudj ránk! Holnap visszamész Párizsba, és éled tovább az életedet, nem leszünk mások a számodra, mint egy visszataszító emlék. Az ilyen emlékek pedig hamar elhalványulnak, de talán segít, ha elmondom, hogy te vagy az első, akit Nathalie tényleg szeretni akart. Most, hogy belegondolok, ha tervezem sem tudtam volna ilyen tökéletes bosszút állni rajta.
Felhúzott térdeire hajtja a homlokát, ujjaival a lábujjait babrálja.
– Nem tudsz rólam semmit, David. Főleg azt nem, hogy most mit gondolok.
Meglepetten kapja fel a fejét, mikor megérzi az érintésem a tarkóján.
Úgy döntök, titokért titkot adok cserébe. Megérintem az ajkait. David a tekintetemet keresi, mialatt az ujjaimat ízlelgeti, de én nem hagyom, hogy megtalálja, mert ez az első szabály. Szenvedélyesen csókolom, hogy felkeltsem benne a vágyat, de érzelem nélkül, mert ez a második szabály. Óvatosan a földre fektetem, és a homlokánál fogva leszorítom a fejét, hogy érezze, én vagyok az úr, én irányítok, mert ez a harmadik szabály. Amikor a nyakát csókolom, vigyázok, hogy ne hagyjak nyomot. Simogató kezei zavarnak a koncentrálásban, ezért lefejtem őket magamról. A hasát csókolom, aztán a csipkés liliomot. Nem figyelek a sóhajaira, az élvezetére, mert ez a negyedik szabály. A fogaimmal húzom le a sliccét. Egy pillanatig elgondolkodom, képes vagyok-e annyi év után újra megtenni, de ekkor David ujjai visszatalálnak a hajamba, és emlékeztetnek rá, hogy a múlt örökre véget ért. Nem törődöm többet a szabályokkal. A teste minden rezdülését figyelem. Most először nem undorodom a nyirkos bőr ízétől, azt akarom, hogy jobban élvezzen engem, mint a festőt, mint az összes eddigi férfit együttvéve. Azt akarom, hogy ezután rólam álmodjon minden éjjel…
Amikor visszaérek hozzá a tenger sós ízével a számban, még csukva van a szeme, a könnyeket sem törölte le az arcáról. Egy évet töltöttem el úgy Nathalie-val, hogy ő folyton a testvérére gondolt. Igen, eleinte lehet, hogy szeretett, de ez nem tarthatott sokáig. Talán, ha viszonoztam volna az érzelmeit… Lehet, hogy kiszabadíthattam volna a poklából, de rá kellett jönnie, én is csak olyan vagyok, mint a többi, és David csillaga ettől csak még fényesebben ragyogott a szívében.
David mozgolódni kezd mellettem. Nem nézek rá, a szobor sötétségbe burkolódzó, elmosódott alakját figyelem. David a vállamra hajtja a fejét.
– Hé, ugye nem szánalomból tetted! Vagy csak vigasztalni akartál? – suttogja.
– Egyik sem. Nem akarom, hogy mocskosnak hidd magad, és most már tudod, hogy nálam biztosan nem lehetsz mocskosabb.
Magához szorít. Én vagyok a menedéke.
– Te vagy a legtisztább ember, akit valaha ismertem. Nem érdekel, hogy miből éltél az utcán. Nem érdekel semmi, csak veled akarok lenni – hadarja, és egyre jobban szorít. – Vigyél magaddal! Nem számít, merre mész, arra megyek én is. Én mindenhol otthon vagyok, ahol te ott vagy. Még ha nem akarsz is engem, kérlek, engedd, hogy veled menjek. Szeretlek. Te vagy az első férfi, akibe szerelmes vagyok.
Hajnalra érünk haza. David rögtön elkezd csomagolni, én lezuhanyzom, aztán megetetem a macskát. Jean azt írta, reggel nyolc körül ér ide, addig még van három óránk. A galambok éhesen gyülekeznek az erkélyen.
– Nincs itt az apátok – szólok rájuk, és megkocogtatom az üveget.
Az éjjel David addig könyörgött, míg bele nem egyeztem, hogy velünk jöjjön Párizsba. Megmondtam, ne számítson rá, hogy istápolni fogom. A szünidő végéig csövezhet nálam, de miattam nem fogja elszúrni az életét. Szemeszterkezdésre hazarugdosom.
Le kell ülnöm egy székre, mert már tántorgok a fáradtságtól. Nem vagyok hozzászokva az ilyen érzelmi viharokhoz, mint a mai, illetve a tegnapi balhé. Nem asztalom a lelkizés, de David jól láthatóan lubickol benne. Éteri magasságokban szárnyaló érzelmeit már nem tudom követni. Arra ébredek a szenderből, hogy David forró keze a homlokomon pihen. Mond valamit, de nem értem, mert a fáradtság blokkolja a franciatudásomat. Ujjaival belefésül a hajamba, és megismétli az előbbi hangsorokat, amik csodásan zengenek. A francia kiejtés összes gyöngyszeme szétszóródik körülöttem, de nem tudnak eljutni az értelmemig, hogy megfejthessem a kódjukat. David simogató ujjai lefutnak az arcomon, majd megpihennek az államon. Úgy néz rám, mint gyerekkoromban az anyám tette, rajongás és odaadás csillog a szemében. Tovább vándorolnak az ujjai, le a nyakamon. Elhúzódom tőle. Elmosolyodik, mint mindig, amikor csalódás éri.
– Feküdj le az ágyamra, ne itt gubbasszál – értem meg végre a szavait.
Ahogy leteszem a fejem a párnára, már alszom is. Csobogó víz hangja lopakodik be az álmomba. Megjelenik David alakja… A liliomról lecsúszó törülköző hangos puffanással esik a földre, ahol egy kisfiú játszik, akinek hosszú, arcába lógó haja van, hogy elrejtse a könnyeit. Felriadok.
– Mi baj?
David az ágy melletti fotelben ül ölében a macskával.
– Semmi, csak álmodtam valamit.
Megdörzsölöm a szemem, és visszadőlök a lapos párnára. Odakint már ragyogóan süt a nap. David leteszi a macskát, és átköltözik mellém az ágyra.
– Mi van? – kérdem, mert látom rajta, hogy szomorú.
– Az előbb az ebédlőben, nem értetted, mit mondok. Igaz?
Fáradtan ásítok egyet.
– Nem értettelek, mert félig aludtam.
Erre David az ajkához érinti az ujját.
– Te sosem értesz engem igazán, ugye? – kérdi.
– Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a nyelvtudásomról. Mondj még egy-két ilyen dicsérő szót, csak úgy simogatják az önbizalmamat.
David most az én számra teszi az ujját, hogy elhallgattasson.
– Úgy értettem, hogy a szíveddel. A szavaim csak a fejedbe jutnak el, ahol lefordítod őket. Nem számít, hogy mióta, vagy meddig élsz ebben az országban, az én kimondott érzelmeim örökké megfejtésre váró kódok maradnak a számodra, sosem fognak eljutni egyenesen a szívedig.
Érzem, hogy David csípője veszélyesen szorosan simul hozzám. Leveszem a számról az ujját.
– Nem tudom, ez így van-e, David, mert se agyász, se nyelvész nem vagyok, ellenben van egy kód, ami elég érthetőn eljutott hozzám, és nem igazán rajongok érte – közlöm vele, mire elpirul, és végre elhúzódik tőlem.
– Gonosz vagy – jelenti ki a párnába rejtve arcát.
– Mit lehet tenni? Az vagyok.
Rágyújtok egy bagóra, közben meghiúsítom a macska ágyra mászási kísérletét. Nyávogva landol a padlón, és bosszúsan fúj egyet.
– Volt olyan, akivel lefeküdtél? – hallom David kérdését a párna mélyéről.
Hosszú sóhajjal fújom ki a füstöt, hogy megértse, milyen mértékig untat a faggatózása.
– Már mondtam, hogy nem kefélek pasikkal. Inkább éhen haltam volna, minthogy köcsög legyek.
Ahogy kimondom, már meg is bánom. David felé sandítok. Meg se moccan, rejtőzik tovább a párnában. Elnyomom a cigit, és rágó után kutatok a zsebemben. David megmozdul, az ajtó felé fordul, hogy továbbra is háttal legyen nekem.
– Ne beszélj ilyen hangon velem! Én nem az egyik nőd vagyok. És ne használd ezt a szót, olyan közönséges, olyan megalázó!
Tétovázom, mit tegyek. David azt mondta, mi nem értjük meg egymás érzelmeit a szavak segítségével, de ha ez így van, akkor nem marad más számunkra, csak az érintés. Elsimogatom a tarkójából a hajat, hogy előtűnjön a pillangó.
– Olyan vagy, mint ez a pillangó – mondom neki. – Nem akartalak bántani. Sajnálom, amit mondtam, de ha velem akarsz lenni, el kell fogadnod a stílusomat. Még számtalanszor meg foglak bántani, mert nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni. Még a te kedvedért sem.
Gyöngéden megízlelem a nyelvemmel a pillangó szárnyait. David libabőrös lesz az érintéstől.
– Miért csinálod ezt, ha nem akarsz engem? – kérdi sírós hangon.
– Ne csináljam?
Felém fordul. Félelmetes szépséggel ragyognak a szemei.
– De – feleli, és már nyílnak is szét az ajkai.
Őket is körberajzolom a nyelvemmel, mint az előbb a pillangót. David elmosolyodik.
– Szeretem, ahogy megérintesz. Gyöngéd vagy. Talán mégiscsak vannak előnyei, hogy nőkhöz vagy szokva.
– Látod, minden rosszban van valami jó – vonom le bölcsen a következtetést, aztán a szájára tapasztom a szám, hogy végre elhallgattassam.
A csók közben átfut az agyamon, hogy David csókjában pont a férfias hév az, ami vonzó. Amikor eltávolodom tőle a levegővétel szünetében, összekeveredett nyálunk egyik hosszú fonala még mindig makacsul összeköti az ajkainkat. David feltekeri a mutatóujjára, aztán lenyalja róla. Meglepődöm, mert ezt még egy nőm se csinálta.
– Mi van? Újdonságot mutattam? – nevet hallható élvezettel a hangjában. – Lefogadom, hogy tudok még meglepetéseket szerezni neked.
Rám hengeredik.
– Azt nem kétlem – jegyzem meg feszengve.
– Lazíts, és nyújtsd ki a nyelved! – utasít.
Elfintorodom.
– Az ilyesmitől undorodom – közlöm vele.
A haja eltakarja előlem az ablakon besütő napsugarakat, csak a szemei világítanak a vibráló sötétségben.
– Tedd meg a kedvemért! – suttogja David hangja a fülembe.
Olyan, mintha elzárt volna a világtól, elvitt volna egy titkos helyre, ahol csak mi vagyunk, csak a mi lélegzetünk hallatszik. Homloka a homlokomhoz ér, puha az érintése, selymesen siklik a bőre a bőrömön. Már csak az ő levegővételét hallom, a vágy hangjait. Lehunyom a szemem. David ajkai az ajkaimhoz érnek, aztán rázáródnak a nyelvemre, és lassan végigcsúsznak rajta egyszer, majd még egyszer.
– Milyen volt? – kérdi zihálva, és csípője újra szorosan hozzám simul, de most nem bánom.
Hagyom, hogy játsszanak egymással az érzékeink. A fenekére csúsztatom a kezem, és még jobban magamhoz szorítom, hogy érezze a vágyamat a farmernadrág durva szövetén keresztül. Csókolózunk, olyan mohón, ahogy a kisgyerekek habzsolják az édességet, közben egyre erősebben ringatom magamon David csípőjét. Megszakítja a csókot, és nyitott szájjal kapkodja a levegőt felettem. Félig nyitott szemeit figyelem. Kékes csillogást látok a fekete íriszeken. Ajkai néha megérintik az arcomat. Amikor a tekintetünk találkozik, David megfogja az államat, aztán az ujjai a fülem mögé csúsznak a hajamba.
– Már ott a kikötőben tudtam, hogy te vagy az, akit szeretni fogok – mondja. – A szépséged… ahogy a tengert nézted… olyan szomorú volt – remegő kezei lecsúsznak a mellkasomon, és a sliccemhez érnek. – Tudod, mit gondoltam, amikor megláttalak az ebédlőben? Azt, hogy te a sors ajándéka vagy, és ilyen ajándékot csak egyszer kap az ember az életében.
Elhomályosul a szoba körülöttem. David simogató ujjai alatt felszikráznak az érzékeim.
– Te vagy az én ajándékom. Hallasz?
Újra a tengerben vagyok, és az azúrkék, habos hátú hullámok lökdösik a testemet.
– Hallottalak akkor éjjel, amikor Nathalie-val csináltátok. Hallottam a hangodat, és próbáltam elképzelni, milyen lehet az arcod, hogyan szikrázik a szemed az élvezettől – árulja el David.
Egy pillanatra eltávolodik a keze, hogy segítsen neki kibújni a nadrágból, aztán rögtön vissza is tér. A csípője megint szorosan hozzám simul, és én most a meztelen testét érintem. Úgy teszünk, mint a kamaszok, akik még félnek a szeretkezéstől, mégis érezni akarják egymás gyönyörét.
– De a valóság minden… képzeletet felülmúl – súgja a nyakamba.
Én közben a hajába rejtőzöm, ajkaim érzik a fejbőre forróságát. Minden forró, minden csupa tűz, a szoba lángol. A bennünk hullámzó tenger sem tudja eloltani a tüzünket. Egyre többet és többet akarunk, aztán végre felvillan a vakító fehér fény. David kiáltása visszhangzik a szobában, majd csend lesz, olyan mélységes, hogy hallani a szívverésünket. Fáradtan csókoljuk egymást.
– Uramisten, ha ez ilyen jó veled, milyen lehet, ha belém hatolsz… Meg kell ígérned, hogy egyszer megteszed! Kérlek!
Megsimogatom a hátát. A verítéktől átnedvesedett a pólója, jólesik az érintése, a vékony szövet vizes anyaga bizsergeti az ujjaimat. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt megszólalnék, és hagyom, hogy átjárja a tüdőmet a szoba áporodott levegője.
– Az előbb hazudtam. Volt egy férfi, aki megkapott.
A David orrán kiáramló füstöt figyelem, ahogy lassan szétoszlik és semmivé válik, pont úgy tűnik el, mint az órák és a percek. Túl rövid az élet ahhoz, hogy megbánjuk a tetteinket, luxus az önmarcangolás, elvesztegetett idő. Úgy mesélek arról az éjszakáról, mintha egy regényből olvasnám fel. A hős nem én vagyok, tizennyolc éves önmagam elszakadt tőlem, és magányosan kóborol a múltamban. A hangom közömbösen cseng, nem színezik meg az érzelmeim. David ajkai rázáródnak a cigarettára. Mintha magamat látnám azon az esős napon, az utcán ácsorogva, cigarettával a számban.
Két napja nem ettem, az eső beszivárog a ruhámba, és a csontomig hatol a hideg. Üres az agyam, már sírni is elfelejtek, csak egyetlen dolog éltet: a remény, hogy jön valaki, akinek megérek majd néhány eurót. A férfi, aki ballonkabátjába burkolózva, nyakát behúzva siet ki az egyik kapun, úgy harmincöt-harminchat lehet. Felém tart, de nem lát engem, mert makacsul bámulja az esőáztatta, fekete aszfaltot a talpa alatt. Amikor hozzám ér, megszólítom. Megkérdem tőle, nem akarja-e, hogy leszopjam. Meglepetten torpan meg. Látom a tekintetében, hogy messzi tájakon járt az imént, olyan helyen, ami könnyes csillogást csalt a szemébe, és nem értette, mit kérdeztem. Mosolyogva kér elnézést, és várja, hogy megismételjem a kérdésem. Nevetséges kis burzsuj! Újra elismétlem, nem akarja-e, hogy leszopjam tíz euróért. Rögtön lefagy a mosoly az arcáról, és szó nélkül továbbmegy, de én utánakiáltom, hogy ötért is megteszem. Megáll. Áll a szakadó esőben, és gondolkodik, majd hozzám lép. Egészen közelről néz a szemembe. Reszketek az éhségtől meg a hidegtől. Megérinti az arcomat, végigszaladnak az ujjai a számon, aztán újra elfordul tőlem, és útnak indul. Már nem is tudom, miért szólok utána, miért nem akarom elengedni.
– Kérem! Éhes vagyok – könyörgök szégyenérzet nélkül.
Megáll, a hátán már fekete a kabátja az esőtől.
– Gyere velem! – szól hátra.
Tétovázom, ő megfordul.
– Nem foglak bántani – ígéri.
Megszegem a legfontosabb szabályt, és felmegyek a lakására. Mézillatúak a bútorai, a parketta recseg a lépteim alatt. Odalépek hozzá, hogy lehúzzam a sliccét, de ő eltol magától.
– Minek úgy sietni? – nevet. – Zuhanyozz le, melegedj át! Adok száraz ruhát.
A fürdőszoba ragyog a tisztaságtól, nevetségesen rendben tartja a dolgait. A csempén halak úszkálnak stilizált hullámok között. Sokáig állok a forró vízpermet alatt, nem gondolok semmire, olyan vagyok, mint egy kis állat, aki csak melegedni és enni akar. A kölcsöning nagy rám, fel kell hajtanom az ujjait. Az idegen férfi éppen az asztalt teríti, amikor kilépek a fürdőszobából. Meglát, és elmosolyodik.
– Bazsalikomos spagetti. Remélem, szereted. Parancsolj, foglalj helyet! – mutat egy székre a nagy étkezőasztal mellett.
Most, hogy már nem véd az utca mocska, védtelennek érzem magam, nem merek a szemébe nézni. Ő bezzeg le nem veszi rólam a tekintetét, lesi, ahogy mohón eszem a spagettit. Miután végzek az étellel, feszengve gubbasztok a széken.
– Csokoládét? – kérdi, mire én bólintok.
Még sosem ettem mentolos csokoládét, a töltelék pezsegve olvad el a számban.
– Hány éves vagy?
Kedves a hangja, nincs okom hazudni neki.
– Tizennyolc.
Sóhajt egy mélyet.
– Nem beszéled jól a franciát. Honnan jöttél?
– Magyarországról.
– Még bort?
– Kérek.
Ezután hallgatunk, és a bort kortyolgatjuk, hogy legyen ürügyünk a hallgatásra. Feláll, és lassan az ablakhoz megy, aminek az üvegén fáradhatatlanul kopognak az esőcseppek. Odakint sötétedni kezd.
– Mennyit kérsz az egész éjszakáért? – kérdi hátat fordítva nekem.
– Azt nem csinálom – jelentem ki.
Hallgat. Úgy áll, hogy a válla felett kilássak a szakadó esőre, a barátságtalan rideg városra.
– Miért jöttél ebbe az országba?
Hátradőlök a széken, és az ing hosszú ujjaival játszadozom.
– Mert nem volt okom maradni.
Sóhajtva rántja meg a vállát.
– Figyeljen! Maga könnyen sóhajtozik a puccos lakásában, a puccos bútorai között. Azt hiszi, hogy én erről álmodtam? Hogy így akarom élni az életemet?
Nyugodt a hangom, kevés meggyőződéssel dobálom ki magamból a szavakat. Csak azért beszélek, mert kínosnak találom a csöndet. A férfi elfordul az ablaktól.
– Ki az, aki úgy éli az életét, ahogy valójában szeretné… – filozofál, és cigarettára gyújt.
Megkínál, én elfogadom.
– Hogy szeretnéd élni az életedet? – kérdi.
Nem válaszolok, mert fogalmam sincs, mire vágyom, nincsenek már álmaim.
– Hé! Érted, mit kérdezek tőled?
Megfogja az állam és felemeli a fejem.
– Tudod, hogy szép vagy? Nem kellene ilyen olcsón adnod magad. Ez pazarlás.
Nézi az arcomat. Látom a fény útját az íriszén, miközben szemügyre veszi a vonásaimat. Más, mint az eddigi kuncsaftjaim, az a típus, amelyik nem szokta megvásárolni a gyönyört, mert elvei vannak.
– Író akartam lenni – árulom el neki az egyetlen titkomat, amire még emlékszem.
A férfi int, hogy kövessem. A nappaliba megyünk, ahol meggyújt egy mécsest, és a dohányzó asztalra teszi. Azt gondolom, hogy szánalmas. Minek a hangulatvilágítás egy szopáshoz?!
– Én űrhajós akartam lenni – mondja, és mutatja, hogy üljek mellé a kanapéra. – Aztán tűzoltó, mert minden osztálytársam az akart lenni, és én nem maradhattam le mögöttük.
Felkapcsol egy talpas állólámpát is, aminek színes üvegű burája van rémesen ízléstelen virágdíszekkel.
– Így ni! Látni akarom a ringyót, aki író akart lenni.
Nem bántanak a szavai, nem érzek semmit, és ezt ő is tudja. Előszedi a farzsebéből a pénztárcáját. Kivesz belőle öt eurót, és a dohányzó asztalra teszi.
– Kezdjük egy csókkal.
Mutatóujjával megérinti az ajkaimat.
– Ha eltudod hitetni velem, hogy szeretők vagyunk, akkor megduplázom.
Nem ez az első eset, hogy érzelmeket kérnek tőlem, már gyakorlott színész vagyok. Elmosolyodom, de csak egy egészen halvány mosollyal, ami azt sugallja: már nem vagyunk idegenek. Ebből azt hiheti, hogy hatott rám. Az elméje ettől kezdve nekem dolgozik, mert hinni akar nekem. A férfi vállgödrébe hajtom a fejem, mintha menedéket keresnék nála, aztán az ajkaim végigsiklanak a nyakán, fel az állán egészen a szájáig. Gyöngéden csókolom. Egy másodpercre sem esek ki a szerepemből. Borostás arca szúrja az arcomat, de nem törődöm vele, csak egy dologra gondolok: el kell hinnie, hogy szeretem, mert csak így kapom meg a pénzt. Amikor eltávolodom tőle, a férfi még sokáig ül lehunyt szemmel. A mécsesben serceg a láng az asztalon. Nézem a táncát. A férfi megmozdul, magához akar ölelni, de én eltaszítom.
– Jól van – nevet kényszeredetten. – Mennyiért hagyod, hogy megcsókoljalak?
– Húsz – vágom rá.
– Tizenöt.
– Rendben.
Előveszi a pénzt, és ledobja az asztalra. Túl mohó a csókja, túl férfias, de nem mutatom ki az undorom, mert megfizetett. Magához húz, érzem, hogy felállt a farka. Elhúzódom tőle, mert a tapizás áráról még nem beszéltünk. A férfi összegörnyed, és tenyerébe rejti az arcát. Sokáig ül így, harcolva önmagával. Én közben az ablakon kopogó eső zaját hallgatom, és arra gondolok, hogy milyen jó meleg van idebent.
– Miért író? – kérdi az idegen a tenyere mögül.
Megrántom a vállam.
– Nem tudom. Talán a hatalma miatt. Olyan világot teremthet, amilyet csak akar.
A férfi rám néz.
– Adok ötven eurót a testedért.
– Nem.
– Százat.
– Nem.
Letörli a verítéket a homlokáról.
– Undorodsz tőlem? – kérdi.
Elmosolyodom a feltételezésen.
– Ne ringassa magát abba a hitbe, hogy bármiben is különbözik a többiektől. Elvből nem csinálom hapsikkal. Nem vagyok buzi!
A férfi erre feláll, és az egyik antikolt szekrényből egy borítékot vesz elő.
– Jól van. Öt perced van a döntésre. Ebben a borítékban ezer euró van, az összes spórolt pénzem. Megkapod, ha feladod az elveidet. Ha nemet mondasz, azonnal mész vissza az utcára.
Az eső fáradhatatlanul kopog az ablakon, és az ezer euró ott pihen a kávézóasztalon a mécses lángjának táncoló fényében…
Félek. Félek, amikor levetkőzöm. Félek, amikor lefekszem az ágyra. Félek, amikor megérzem az idegen férfi érintését a testemen. Lehunyom a szemem olyan szorosan, mintha soha többé nem akarnám kinyitni. A férfi gyöngéd, mert tudja, hogy ő az első, és ez imponál neki. Fel akar izgatni, de a testem nehezen engedi magát szeretni. Ő türelmes, kitartóan csókol, simogat. Azt mondja, lazítsak, mert akkor nem fog nagyon fájni. De én annyira félek, hogy képtelen vagyok lazítani, és ezért fáj. Nagyon fáj. Annyira fáj, hogy hányingerem van. Annyira fáj, hogy folynak a könnyeim az undortól és a megaláztatástól. Annyira fáj, hogy sikoltani kezd bennem az összes eltemetett álmom és vágyam, még a kisfiú is, aki valaha voltam azt zokogja: miért teszem ezt vele? A férfi végre elélvez, és lemászik rólam. Megvárom, míg elalszik, aztán kitámolygok a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a mocskát, de nem jutok el a zuhanyig, mert meglátom magam a tükörben. Lefekszem a padló hideg csempéjére, és zokogok. Az ájulásig zokogok. Akkor a férfi rám talál, és a karjaiba vesz. Visszavisz a hálószobába, ahol meleg paplanba bugyolál. Másnap kibérelek egy lakást az ezer euróból, és megfogadom, hogy soha többé nem megyek vissza az utcára.
Türelmetlenül lesem az órát, mert Jeannak már itt kéne lennie. David húsz perce bagózik némán az ablakban. Emészti a hallottakat. Magára hagyom, és még egyszer utoljára végigjárom a lakást. Elköszönök a galamboktól, Nathalie szobájától, a konyhában a morgó, jeges hűtőtől. Sok felismerést ajándékozott nekem ez a vakáció, tulajdonképpen hálás vagyok Nathalie-nak azért, amiért ide hozott. Párizsban ki tudja, mikor lett volna bátorságom szakítani vele. A nappali ablakából észreveszem, hogy az egyik dombon, nem messze a várostól, hosszú tűzfolyó csordogál. Amikor kinyitom az ablakot, érzem a füst szagát, kézfejemre pernye száll. Szólok Davidnak. Lassú, ráérős léptekkel közeledik. Némán nézzük a tüzet. Az ablaküvegben visszatükröződik David arca, és azon veszem észre magam, hogy az ő szépségét nézem.
– Miért nem mondod el, mi jár a fejedben? – kérdem tőle.
Felém fordul, most látom csak rajta, hogy milyen fáradt. Karikásak a szemei a sok sírástól meg a kialvatlanságtól.
– Csak áltatom magam. Igaz?
Remeg a hangja a visszafojtott sírástól.
– Elbűvöl a szépségem, néha eljátszadozol velem, ha úgy tartja a kedved, de soha nem fogok kelleni neked igazán. Azután, amit az a férfi tett veled… te sosem fogod megtenni azt velem. A kín és a megaláztatás járna a fejedben, és nem tudnál élvezni engem. Tudtam, hogy hetero vagy, de valahogy el akartam hinni… azt akartam hinni, hogy velem majd kivételt teszel. És most, hogy már tudom, nincs semmi esélyem, én még mindig remélek.
Miért? Miért szeret engem ennyire? Magamhoz ölelem, azon gondolkodom, hagyjam-e, hogy ezt higgye. Hagyjam-e, hogy azt a férfit hibáztassa, és azt az éjszakát?
– David, az az éjszaka már nem jelent semmit, nem több egy rossz emléknél. Nem azért mondtam el neked, mert ezt akarom kibúvóként használni. Fontos vagy nekem, te fontosabb vagy nekem, mint a tested. Eddig minden nővel lefeküdtem, aki csak egy kicsit is tetszett, Nathalie-val is már az első éjszakán. Tudod, mit gondoltam tegnap, amikor majdnem megtettük, azt, hogy nyugodtan megdughatlak, mert nem lesz semmi következménye. Megduglak, aztán úgyis lelépek. Ezt akarod? A szex nem jelent szerelmet, David.
Ellök magától, és lehuppan a kanapéra.
– Miért hajtogatod ezt folyton? Úgy beszélsz a szexről, mintha az valami bűn lenne.
Dühösen szorítja össze az ajkait, a szemei sötéten szikráznak.
– Tizenöt évesen adtam oda magam először egy férfinak, és egy pillanatig sem bántam meg. Az élvezet nem bűn.
De az, gondolom magamban, az, ha családokat szakít szét.
– Te még mindig úgy bánsz a testeddel, mint egy kurva. Egy cseppet sem változtál – sziszegi felém.
– Na és te? A nővéreddel is élvezted? – vágom a fejéhez.
Látom rajta, hogy erre nem számított. Most pont úgy néz rám, mint a verekedés délutánján, amikor azt hitte, hogy képes lennék megfojtani Nathalie-t. A pernye beszáll az ablakon, olyan, mintha havazna a lakásban. Miután jól szíven döftük egymást, hallgatunk, és nézzük a nyári hóesést.
– Szeretlek – suttogja David.
– Nem tudok mit kezdeni a szereteteddel – felelem, és bezárom az ablakot.
Mindketten összerezzenünk a kaputelefon sikoltó hangjára, ami azt jelzi, hogy megérkezett a mentőangyalom. Az ajtóban elkapom David karját.
– Kérlek, fogd vissza magad előtte!
– Jól van – babrál mosolyogva a zárral. – Ígérem, nem teszek semmi kompromittálót… előtte.
Jean határozott léptekkel közeledik a lépcsőn. A szívverésem felveszi a cipőtalpak koppanásainak ritmusát. Kopp-kopp, dobogja, kopp-kopp. Végre meglátom borostás arcát, apró szemeit, görbe orrát. Nem tudok nem mosolyogni, nem tudom eltitkolni az örömöm. David tapintatosan a háttérbe húzódik, amíg mi üdvözöljük egymást. Jean végigmér, és megállapítja, hogy nem változtam semmit.
– Pedig öregedtem legalább öt évet – vetem ellen. – És ha ezt hozzáadjuk az eddigiekhez, már legalább a hatvannál járok.
– Akkor jól tartod magad! – vág hátba nevetve, és most először pillant Davidra.
Bemutatom őket egymásnak, közben végig Jeant figyelem, vajon mit rak össze abban a kemény fejében, mert bármilyen következtetést von is le a kettőnk kapcsolatáról, az ettől a perctől kezdve számára szentírás. Mondhatok én neki akármit az ellenkezőjéről, ő csak röhögni fog rajtam.
David most illedelmes és félénk fiút játszik, el akarja bűvölni, mert Jean egy út, ami felém vezet. Megköszörülöm a torkom.
– Van egy aprócska változás a tervben: David velünk jön.
Jean nem lepődik meg. Zsebre dugja a kezét, és füttyent egyet. Ezt olyankor szokta csinálni, amikor el akarja hitetni velem, hogy egy éjszakákon át rágcsált gondolat éppen ebben a pillanatban jutott volna az eszébe.
– Apropó, változás! Mi lenne, ha leruccannánk Saint Tropez-be, mielőtt visszamegyünk gályázni? Évek óta nem nyaraltam. Jólesne egy kis kikapcsolódás.
Mentőangyalom szárnyai rohamosan kezdenek zsugorodni, és egyszer csak… pukk… semmivé foszlanak. Megvonom a vállam.
– Tőlem – mondom közömbösen, és bemegyek David szobájába egy bagóért.
– Fura fickó a barátod! Tetszenek neki apa galambjai – toppan be David fülig érő mosollyal az arcán. – Miért duzzogsz?
Beletúrok a hajamba.
– Neki minden tetszik, ami egy kicsit is abnormális – felelem.
– Ó, így már értem, miért vonzódik hozzád!
Ezt a megjegyzést csak egy grimaszra méltatom. Olyan fáradt vagyok, hogy már az sem érdekel, Saint Tropez-ben vagy Párizsban ér-e véget ez a bizarr nyár, csak egy ágyat akarok, amibe belefekhetem, és aludhatok végre.
– Te még fáradtan is szexi vagy – közli velem David.
Hozzám lép, és a vállamra hajtja a fejét.
– Finom az illatod.
Perzseli a nyakam a lehelete. Érzem, ahogy megérinti a bőrömet a nyelvével.
– Tuti, hogy Jean téged is hamar megkedvel majd – állapítom meg sóhajtva.
Végigalszom az utat Saint Tropez-ig. Néha megüti a fülem egy-két szófoszlány, de nem próbálom megérteni őket. Miután David előre ült, enyém lett az egész hátsó ülés. Nagyon régen elmúlt nyarakról álmodom. A nagyihoz vezető hosszú útról, anya puha öléről, elsuhanó fákról. Szeretek kocsiban aludni, mert olyan, mint az anyaméhben. Bizsergeti a bőrömet a sebesség. A világ közel van, de mégis távoli. Elrejtőzhetek a vaníliaillatban, az ülés ringató ölelésében. Ajtócsapódásra ébredek. Sötét van körülöttem. David és Jean elmentek valahova. Újra elhagyott gyerek lettem. Felülök, és kidörzsölöm az álmot a szememből. Egy keskeny macskaköves utcában parkol az autó egy hangulatos kis motel előtt. Az egész életemet le tudnám élni ebben az utcában. Úgy tűnik, megöregedtem, már nem vágyom másra, csak nyugalomra és biztonságra. Majd feleségül veszek egy nőt, aki szül nekem egy tucatnyi gyereket, megfőzi a vacsorát minden este, én meg mintaférj leszek, még jóéjszakát puszit is adok a kölykeimnek, és csak havonta egyszer kefélek félre. Én leszek a visszatért bárány, a társadalom gyöngyszeme. Látom, hogy Jean közeledik. Kikecmergek a kocsiból.
– Azért majd egyszer elárulod, hogy mi a fenét keresünk itt? – kérdem ásítva.
Jean kipakolja a bőröndjeinket a csomagtartóból válasz helyett. Utálom, amikor ilyen!
– Ugye tudod, hogy engem nem sokáig lehet dróton rángatni?!
Erre végre kibújik a csomagtartóból. Sóhajt egyet, és megvakarja borostás állát.
– Tudom – mondja hozzám lépve. – Csak egy hét. Ennyit kérek tőled, egy hetet.
A nyakláncomnál fogva közelebb húz magához, hogy a szemembe fúrhassa hideg, kék tekintetét.
– Szükségem van rá, hogy mellettem légy. Egyedül nem tudom végigcsinálni.
Mi a frászról van szó már megint? Mindenkinek elment az esze körülöttem?
– Nyugi, majd megérted – mosolyog. – Vigyük be a cuccot!
David a recepcióspulton könyököl. Szebb, mint valaha azokkal a fáradt szemeivel meg a fehér bőrével.
– Csak két szabad szobájuk van, mert most kezdődik a fesztivál, egy egyágyas a földszinten meg egy franciaágyas az emeleten.
Érzem a recepciós tekintetét magamon, azt latolgatja, vajon buzi vagyok-e, vagy sem. Jean megköszörüli a torkát.
– Enyém a földszinti – jelenti ki.
David szótlanul kullog utánam a lépcsőn, aztán végig a folyosón. A szoba falai sárgára vannak festve, az ablakban muskátli illatozik. Ahogy belépek, azonnal beleszeretek, olyan, mint egy babaszoba. A mosolyomat látva David szorongása is elmúlik, és sorra nyitogatja a szekrényeket. Levendulaillat csapja meg az orromat. Kinézek az ablakon, a tenger sötéten hullámzik az éjszaka csendjében. Már nem is haragszom annyira Jeanra, hogy iderángatott.
– Megyek, lezuhanyzom – hallom David hangját a hátam mögött.
– Oké – mondom, és csodálom tovább a mediterrán éjszakát. Fekete sirály köröz a fekete égen.
Nekilátok ágyazni, szerencsére két takaró van. A fürdőszobában lassan elhalkul a víz csobogása és felbúg a hajszárító. Megnézem, mi van a hűtőben. Kiveszek egy csokoládéhab desszertet, aztán bekapcsolom a tévét. A híradóban nem mondanak semmi érdekeset. A világ még mindig nincs megváltva, a háborúk folytatódnak, a fegyverbiznisz virágzik. Unalmas. Az ablakban illatozó muskátlikra tekintek.
– Mire gondolsz? – hallom David kérdését.
Szórakoztat, hogy ilyen megszállottan érdeklődik a gondolataim iránt.
– Voltaire-re – felelem, és nekiállok vetkőzni.
David lehuppan az ágyra, csillognak a szemei.
– Mi másunk lehetne a kertünkön kívül? – suttogja. – Én szeretem a kertemet, nem vágyom többre. Te igen?
– Nekem nincs kertem – közlöm vele, és elvonulok fürdeni.
A kádban elgondolkodom. Kedvelem Davidot. Ezt Jean is tudja. Elég egy pillantást vetnie kettőnkre. Lefogadom, hogy most is rajtam röhög a szobájában. Mire végzek a fürdéssel, David már alszik. Egy kicsit csalódott vagyok. Bebújok mellé az ágyba, és hátat fordítok neki. Jó érzés a közelsége. A vágy pont olyan, mint az éhség, vagy kielégíted vagy beledöglesz. Középút nincsen. Éjfél körül tűzijáték zajára riadunk. Közel van hozzánk, halljuk a fények szétrobbanó sistergését. Kikönyökölünk az ablakba. Óriási színes tűzvirágok rajzolódnak fel az égre.
– Azta! – nevet David, és a muskátlik fölött kihajol, hogy még többet lásson.
Én őt nézem, a színes fényekben szikrázó bőrét. Azt mondta, szeret. Mi van, ha ez mégsem hagy olyan közömbösen? Mi van, ha hazudok magamnak? Már ott a kikötőben is tetszett. Még egyetlen nőt sem kívántam annyira, mint ezt a fiút, akinek félek a testétől. Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Egyre több virág nyílik az égen. Úgy szaporodnak, mint a fejemben a bűnös gondolatok. Most érzem csak, hogy milyen fülledt meleg van ebben a szobában és az egész városban. Tüzet raktak a testemben is. Visszamenekülök az ágyba.
– Nem szereted a tűzijátékot? – kérdi David.
– Álmos vagyok – motyogom, és a meleg ellenére beburkolózom a paplanba.
A durranások ritkulnak odakint. Megnyikordul mellettem az ágy. Szorosan lehunyom a szemem, hogy ne lássam David testét. Érzem az illatát, hallom a lélegzését.
– Hé, pillangó! Bújj ki a bábból! Azt hiszed, nem tudom, mi a helyzet?! Én is férfi vagyok.
Nem mozdulok, küzdök tovább magammal odabent.
– Miért félsz ennyire tőlem? – kérdi David. – Miért nem akarsz szeretni? Csodáltam a szabadságod, de kezdem megérteni, hogy te nem szabad vagy, hanem gyáva. Te mindentől elmenekülsz! Ezért jöttél ebbe az országba is, igaz? Mitől menekültél?
Fejembe száll a vér, de már nem a vágytól, hanem a dühtől. A szívem újra olyan hideg, mint amikor az utcán koldultam. Kirobbanok a takaró alól, és olyan erővel vágom szájon Davidot, hogy leesik az ágyról. Szörnyű csönd ereszkedik közénk, közben a gyűlölet egyre nő bennem, ezt ő is érzi, és a könyökére támaszkodva csúszik a falig, felhasadt ajkából vér szivárog, lefolyik az állán. Lekászálódok az ágyról, és elé állok.
– Hogy mersz gyávának nevezni? Mit tudsz te rólam és az életemről?! – vibrál a harag a hangomban.
David mozdulni sem mer.
– Te elkényeztetett kis hülye! Tudod te azt, milyen érzés végignézni, ahogy az anyád megőrül? Beleőrül abba, hogy megölték az álmait – érzem a sós könnyeket a számban, égetik az arcomat. – Te, aki úgy odavagy a férfiakért! Szánalmas vagy! Milyen szeretetről beszélsz te?! Az apám feláldozott mindent, engem, az anyámat, az otthonunkat, csak azért, hogy egy mocskos, üresfejű ringyót dughasson. Az ember nem több felöltözködött állatnál. Azt mondod, szerelmes vagy belém?! Frászt! Te csak azt akarod, hogy megdugjalak. Mielőtt leléptem, az anyám azt vágta a fejemhez, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám. Hát jó, legyen neki igaza! Gyerünk, csináljuk!
Megragadom a karjánál fogva, és felráncigálom a földről. Tiltakozik, de nincs elég ereje, hogy eltoljon magától. Az ágyra zuhanunk, ott folytatjuk a küzdelmet. Leszorítom a fejét, hogy ne kelljen hallanom a könyörgését. Meztelen testén csábítóan csillognak az izzadságcseppek. Tudom, ha csak így nekiesek, fájdalmat okozok neki, sőt még akár meg is ölhetem, de ebben a pillanatban nem ez a tudat az, ami végre megállít. Jean hangját hallom a fejemben.
– Te nem vagy az apád – mondja csöndesen. – Te sosem voltál és sosem leszel az apád.
Egyszeriben kitisztulnak a szemeim. Eltűnik belőlem a düh, lazul a szorításom David csuklóin. Úgy látom, mintha a pillangó szárnyai megrebbennének a tarkóján. Gyerekként pillangó akartam lenni, súlytalanul szállani a mezőn virágról virágra, az élet szépségétől bódultan kergetőzni a nyári napsütésben. Hova tűnnek az álmaink, mire felnövünk? A könnyeimet törölgetve térdelek David felett. Ő lassan megmozdul alattam, a hátára fordul.
– Sajnálom – suttogja, még remeg a hangja az átélt félelemtől. – Soha nem gondoltam, hogy gyáva vagy. Én csak azt akartam… Valójában nem is tudom, mit akartam. Még soha nem találkoztam nálad rejtélyesebb emberrel. Tudom, hogy akarsz, de folyton elhátrálsz előlem, ahogy egy lépést is teszek feléd.
Felül, óvatosan megérinti könnyáztatta arcomat. Még mindig szivárog a vér az ajkából. Rémülten tapogatom meg a sebet.
– Nem akartalak bántani! – zokogom.
David mindkét kezével belemarkol a hajamba.
– Gyűlölöm az apádat, mert elhitette veled, hogy nem létezik szerelem!
Hozzám simul a teste.
– Meg tudnám ölni ezért!
A vére íze szétterjed a számban. Olyan mohón csókolózunk, hogy a sebéből újra sűrű, piros folyó tör elő, és lefolyik a torkomon, az államon. Még soha nem volt ennél izgatóbb élményben részem. A másik vére, az élete, szétárad a testemben, nincs ennél tökéletesebb odaadás. David néha felnyög a fájdalomtól és a kéjtől. Amikor néhány másodpercre eltávolodunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, mámorosan nézzük egymás piros száját. Olyanok vagyunk, mint két oroszlán, akik épp most tépik szét a zsákmányt. Vadul szívom a sebet. David teste remeg a karjaim között. Amikor újra megérzem a nyelvemen a vére bizsergető ízét, hirtelen eláraszt a gyönyör. Még testünk hisztérikus rángása közepette is tovább csókoljuk egymást, aztán minden elsötétül. Lihegve vetem a hátamra magam az ágyon. David mellém kuporodik, és a homlokomhoz érinti a homlokát.
– Nem hittem volna, hogy el lehet menni egy csóktól, de úgy látszik, veled minden lehetséges – zihálja.
A vattapamacs mint egy puha bárányfelhő lebeg a sötétzöld lében. Hagyom néhány percet lebegni, hagy telítkezzen meg a kamillatea gyógyító erejével.
– Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy szégyellnem kellene magam, amiért férfi létemre férfi karok erőteljes, biztonságot adó ölelésére vágyom. Nekem ez természetes, olyan, mint a levegővétel. Lehet küzdeni a természet ellen, de elvesztegetett idő. A rózsából, még ha megfeszül sem lesz lótusz, de nem gondolod, hogy attól még szép és illatos? – filozofál David.
Az ágyhoz sétálok. és az éjjeliszekrényre teszem a bögrét.
– De – felelem. – Szép vagy és illatos. Különösen most, hogy olyan a szád, mint Angelina Jolie-é.
David felszisszen.
– Ne mosolyogj! – szólok rá, és kinyomkodom a teát a pamacsból. – Gyere ide, hadd nézzem!
David közelebb hajol hozzám, ragyognak a szemei a boldogságtól. Óvatosan végighúzom a mutatóujjam a seben. Szerencsére nem túl mély, de a duzzanat elég ronda. Na, igen, nem nézne ki így, ha nem smárolunk úgy, mint az őrültek.
– Ez egy kicsit csípni fog – figyelmeztetem, mielőtt a sebhez érinteném a kamillás vattát.
David most nem nyafog, mert nem akar anyámasszony katonájának tűnni előttem. Gyöngéden a füle mögé simítok néhány fekete tincset. – Remélem ez majd lehúzza a duzzanatot, de a sebbel még el fogsz bajlódni egy darabig. Sajnálom.
– Nem érdekes, még úgy se vágtak szájon eddig. Ez is egy új élmény volt.
Elképeszt az optimizmusa, a Rekordok könyvében lenne a helye.
– És megérte, mert még nem néztél így rám soha.
Az óra tikktakkolva számolja az éjszaka elfutó perceit a falon, mi mégis időn kívül lebegünk valahol egy képzeletbeli égen. David forró ujjai az ujjaim között pihennek, miközben a múltról faggatjuk egymást. Mesélek a lakótelepről, az alattomos bogáncsokról az iskola udvarán, még a csatornában megbúvó szörnyet is megemlítem.
– Mikor csókolták meg először a szádat? – kérdi David.
– Már nem emlékszem – felelem. – Talán az általánosban.
David ujjai most az ajkaimra tévednek.
– Tudom, hogy mondtam már, de én egészen odavagyok a szádért. Olyan, mintha egy festő alkotta volna, kiélve a szépségről alkotott összes fantáziáját.
– Hol töltötted a múlt héten azokat az éjszakákat, amikor nem jöttél haza? – faggatom.
David ujjai megrándulnak a számon.
– Egy barátomnál – suttogja. – Amikor szeretkeztünk, szorosan lehunytam a szemem, és azt képzeltem, veled csinálom.
Valahogy nem tudom Davidot elképzelni egy másik férfi karjai között, különösen akkor, amikor ilyen tiszta és ártatlan szemekkel néz rám.
– Milyen volt az első? Nagyon fájt?
– Nem, csak annyira, amennyire kell. Gyöngéd volt, és óvatos, mert azt akarta, hogy élvezzem, hogy ne csak egy éjszaka legyen.
Hallgatunk egy darabig. Közben David megérinti a nyelvével a sebet az ajkán.
– És neked… volt több is vagy csak az az egy éjszaka? – kérdi egy kis félelemmel a hangjában.
– Nem volt más – felelem. – Csak az az egy férfi, és bár tudom, hogy ez neked nem jó hír, de aktívként még soha nem voltam együtt férfival.
– Valahogy örülök ennek. Én leszek a te elsőd. Ne nézz így rám! Előbb-utóbb úgyis megtesszük! – mosolyog, de rögtön fel is szisszen.
– Mondtam, hogy ne vigyorogj! – szólok rá.
– Tudom, de mindig elfelejtem.
Hajnali négy van, mire David elalszik. A karjaimba zárom elnehezült testét, és azon töprengek, vajon tényleg nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy nem válaszoltam a kérdésére.
Reggel az első utam a legközelebbi gyógyszertárba vezet, ahol beszerzek egy speckó sebgyógyító kenőcsöt. Visszafelé kiszúrom Jeant a motel kis reggelizőjében. Gondolataiba merülve kavargatja a kávéját, másik keze egy nagy halom papírkupacon pihen.
– 'Reggelt! – köszönök rá.
Összerezzen meglepetésében.
– Nocsak, milyen korán keltünk! – jegyzi meg torokköszörülve.
Rögtön kiszúrja a gyógyszertár emblémájával díszített papírzacskót a kezemben, de nem szól semmit. Jobbnak látom a magyarázkodást, minthogy kombinálni kezdjen. Töltök magamnak egy kávét a svédasztalnál, aztán lehuppanok mellé.
– Volt egy apró vitánk az éjjel… – kezdem, de olyan tiltakozóan emeli föl a kezét, mintha el akarná tolni magától a szavaimat.
– Ez nem tartozik rám – jelenti ki, mire dühbe gurulok.
– Nem történt semmi, csak jól szájon vágtam.
Jean nem néz rám, kortyolja tovább a kávéját. Felsóhajtok. Rettenetesen fáradtnak érzem magam, az elmúlt napok érzelmi hullámvasútja megviselte kissé az idegrendszeremet.
– Azt hiszem, kezdek beleszeretni – vallom be.
– Igen, nekem is úgy tűnik – nevet Jean.
A papírkupacra téved a tekintetem.
– Mi ez?
Jean sóhajt egy nagyot, fájdalmasat.
– Ez a könyvelés, pontosabban a kiadásaink. A bevétel egy post-iten elfér, ezért nem is bajlódtam a nyomtatással.
Felemelem a legfelső lapot, tele van számokkal. Undorodva dobom vissza, mindig utáltam a matekot.
– Belebukunk? – kérdem.
Jean rám néz.
– Már miért buknánk? Csak azért, mert bukdácsolva indulunk, még nem biztos, hogy pofára fogunk esni. Fel a fejjel! Menj, és ápold le a ][iSzépséget,[/i] ne törődj mással! A te ezer euród bőven elég lesz, hogy ne üres kasszával indítsunk, aztán majd úgyis dől a lé – nevet, engem meg a hideg ráz.
Honnan a csudából kerítek ezer eurót egy hét alatt?
David már felöltözve vár rám a bevetett ágyon. Törökülésben ül, a reggeli napfény körberagyogja karcsú alakját.
– Hát te meg mit csinálsz? Meditálsz? – kérdem vidámságot erőltetve a hangomba, hogy leplezzem megilletődöttségemet.
– Ó, én már régen megvilágosodtam – nevet David.
Megtapogatom a sebet a száján.
– Fáj?
– Egy kicsit. Kibírom.
Amíg bekenem, az ujjai a nyakamat és az arcomat cirógatják. A sebre koncentrálok, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
– Nem jó? – kérdi.
– De, csak nem tudom, mit tegyek.
Erre belecsókol a nyakamba.
– Miért kéne tenned bármit is? Most kényeztetlek. Simogatom az arcod. Érzed? Nem kell semmit tenned, csak élvezd az érintésemet.
Elmosolyodom. Úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy megtanít szeretni.
A délelőttöt a strandon töltjük. Álmosan napfürdőzünk, néha bemerészkedünk a hideg hullámok közé. Nem tudok lazítani, az agyam egyfolytában kombinál. Mi dolga van itt Jeannak? Mi az én szerepem ebben az egészben? Miért titkolózik? Úgy villannak fel az agyamban ezek a kérdések, mint viharban a villámok. Belemarkolok a forró homokba, mintha selymet érintenék… Vizes bőrömhöz hozzátapadnak az apró homokszemek. Jeanra pillantok, látszólag teljesen belemerült az olvasásba, ilyenkor lehetetlen visszarángatni a valóságba. David felé fordulok, aki már vagy húsz perce bújja átszellemülten a telefonját.
– Nem értem, miért vagytok úgy oda ezért az izéért?! – sóhajtok unottan.
David felemeli a tekintetét a kijelzőről.
– Az egész világot a kezedben tarthatod – magyarázza mosolyogva.
– Én nem akarom kézbe venni, piszkos és nehéz. Elszalasztod a valódi életet, amíg a mesterséges csodákat bámulod.
– Nem tudtam, hogy filozófus is vagy.
Maga elé tartja a mobilt, és készít rólam egy fényképet.
– Ez a csoda nem mesterséges. Egyébként pedig az internet igenis csodás dolog. Csodásabbnál csodásabb titkokat rejt.
Kajánul villan egyet a szeme, és közelebb csúszik hozzám a törölközőn.
– Figyuzz csak ide!
Hozzám ér a combja, elhúzódom tőle. A telefon képernyőjén megjelenik egy fénykép, egy farmercég reklámplakátja.
– Ez a kedvencem – kommentálja David.
Úgy két és fél, három éve készülhetett, ez volt az egyik utolsó reklámkampány, amiben részt vettem. Abban az időben kezdett általánossá válni a nézet, hogy a szexszel lehet a legjobb eladási számot elérni. Attól kezdve a fogyasztó elélvezett a tusfürdőtől, az epres joghurttól, sőt még a vécépucolástól is. A kapitalizmus maga a folytonos gyönyör. A képen a kopott parkettán fekszem egy üres szobában, a háttérben fehér függöny táncol a nyári szellőben egy nemlétező ablak előtt. Csak egy farmert viselek, azt is mélyen letolva a csípőmig. Mellettem egy fekete modell lány fekszik akrobatikus testtartásban, hogy jól látszódjon a farmerja. Meztelen mellei szétlapulnak a hasamon, ahogy rám hajol. Ujjai félig nyitott sliccem felé vándorolnak. Úgy néz, mint aki mindjárt elélvez. Az ő fekete és az én fehér bőröm vibráló kontrasztot alkotnak, beindítják a célközönség fantáziáját. Egyik kezem a lány fenekén pihen, másikat a fejem alá teszem. A kamerába nézek, hidegen, közömbösen, elgondolkodva. Átnézek rajta, át a fotóson és át a szobán, át az egész világon.
– Imádom ezt a képet! – lelkendezik David. – Ezen az egyen nem pózolsz. Ez te vagy, ez a te tekinteted. Mázlista volt a fotós, hogy elkaphatta azt a pillanatot, amikor kibújtál az álarcod mögül.
– Fárasztó vagy! – közlöm vele, mert utálom, ha úgy beszél velem, mintha feltett szándéka lenne, hogy zavarba hozzon. Különben is, honnan tudja olyan biztosan, hogy az álarc nem egy másik álarcot rejt-e? Néha még magam sem igazodom ki közöttük.
– Ezzel lefeküdtél? – hallom David újabb kérdését.
– Igazán megtisztelő az irányomban tanúsított érdeklődésed, de kezdi a megszállottság határát súrolni a szexuális életem iránt megmutatkozó kíváncsiságod. Most kérlek meg utoljára, hogy fejezd ezt be!
Felülök, és lesöpröm magamról a bőrömre tapadt homokszemeket.
– Faggatlak én téged, hogy hány pasival voltál?! Vannak bizonyos határok, amiket nem illik átlépni!
David is felül, úgy néz rám, mint egy megszeppent kisgyerek, de nem hat meg, mert tudom, hogy csak megjátssza magát, és közben jót szórakozik rajtam.
– Hé, fiúk! Ha befejeztétek a szerelmes évődést, talán mehetnénk ebédelni – szól közbe Jean. – Tudok egy hangulatos kis vendéglőt.
Míg szedelődzködünk a szemem sarkából Davidot lesem. Talán a szépsége mellett pont a pimaszsága az, ami annyira vonzóvá teszi. Még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval.
A vendéglő a kikötő közelében van, sós tengerillat keveredik a sült hús fűszeres aromájával. A szomszédos asztalnál német turisták csapkodják a söröskorsókat az asztalhoz. A napernyők közé felszerelt hangszóróból Hardy dalai szólnak. Átragad ránk a németek jókedve. Napok óta most nevetek először igazán felszabadultan. Úgy érzem, minden rendben lesz, az élet gondomat viseli, nem hagy magamra. Jean beküld a teraszról, hogy vegyek neki egy doboz cigit. Az éles napsütéshez szokott szemem az első pillanatokban csak mozgó árnyakat lát a kis vendéglő majdnem üres belső helyiségében.
– Segíthetek? – kérdi egy nevetős női hang.
– Igen, ha lehet, támogasson el a pultig – kérem a szememet dörzsölve.
A hang újra felnevet.
Ahogy kezd hozzászokni a szemem a sötéthez, a lány alakja úgy rajzolódik ki előttem, mintha egy kísértet elevenedne meg az éjszakában. Amíg fizetek, megállapítom, hogy nem szépek a vonásai, de ennek ellenére van benne valami báj, talán a sugárzó jókedve. Egy új vonásomat kezdem felfedezni: újabban érdekelnek az emberek.
Este valami ostoba amerikai családi film megy a tévében. Utálom az ilyet, de nézem, mert David nézi. Elnyúlunk az ágyon. Érzem a haja illatát, ahogy a karomba zárom a testét. Az egyik reklámszünetben a gyerekkoromról kérdez. Megpróbálom szavakba önteni az érzéseimet, valahogy megfogalmazni, hogy sosem voltam átlagos gyerek. Azt hiszem, öreg lélekkel születtem. A világegyetem titkát kutattam háromévesen. Érteni akartam azt, amit a körülöttem lévők nem értettek, és ezért megbélyegeztek, azt mondták, problémás gyerek vagyok. Megtanultam hallgatni, eltitkolni a gondolataimat, és eközben rájöttem, hogy a felnőttek ostobák. Az igazán fontos kérdésekre nincsenek válaszaik. Elhatároztam, én soha nem fogok felnőni, de valahogy időközben megfeledkeztem erről a fogadalomról. David azt is tudni akarja, hogy szerettem-e a gumicukrot, vagy gyűjtöttem-e kisautókat. Elárulom, hogy a lego volt a kedvenc játékom. Házakat építettem, csodás kertes házakat virágokkal meg zöld fűvel. Mesélni akarok a visszatérő álmomról, az egyetlen dologról, ami még a gyerekkoromhoz köt, de végül nem mesélek. Talán gyávaságból, vagy irigységből. Még nem akarom megosztani vele a kincseimet. Én is kérdezem őt tapintatosan, vigyázva, hogy Nathalie ne kerüljön szóba. Fogócskázni szeretett a legjobban, és volt egy nagybácsija, aki szerette a levegőbe dobálni, ami irtó jó móka volt. Egyszer bábszínházba vitték, és ő nem mert kimenni a vécére előadás közben, ezért egy mulatságos résznél bepisilt. Ez az egyetlen dolog az életében, amit szégyell. Valahogy a férfiak is szóba kerülnek. Elárulja, hogy a festőnek van itt egy háza. Megkérdezem, szerette-e azt a férfit. Nem tud rá válaszolni. Szerelmes nem volt, mondja egy kis idő elteltével, de valamennyire azért szerette. Azt is bevallja, hogy most egy kicsit fél, mert tőlem függ az élete. Erre azt mondom, hogy hülye, és nem lenne szabad így gondolkodnia. Butaság egy másik ember kezébe tenni az életünket. Ekkor rám néz. A nézéséből tudom, hogy mire gondol. A tenyerem bizsereg, ahogy megérzem benne az élete súlyát.
Valamikor az éjszaka közepén felébredek. David háta a mellkasomhoz préselődik. Úgy rohan meg a forróság, mint egy kamaszt. A hasára csúsztatom a tenyeremet, aztán feljebb. Érzem a bordák lassú emelkedését-süllyedését. Amikor a mellbimbóit érintem, David felijed az álomból. Csak egy pillanatig tétovázik, aztán felém fordul. Úgy érzem magam, mint aki most fedezi fel a szexualitását, egyszerre vagyok kíváncsi és félénk. Ez a gondolat megmosolyogtat.
– Most kinevetsz? – kérdi David megszeppenve.
Lehajolok, és homlokon csókolom.
– Dehogy! Magamon mosolygok, nem rajtad.
Sokáig bámulom mozdulatlanul meztelen testét a holdfényben. Tanulmányozom. Csak akkor érintem meg, amikor a szemeim már jóllaktak a látvánnyal. David egy hajtincsemmel játszik, mialatt az ujjaim a mellkasán táncolnak.
– Ismered a történetet, miszerint csak egy másik ember szerelme által lehetünk teljesek? – kérdi.
– Ha Androgün történetére gondolsz, akkor az ránk nem vonatkozik. Az férfiakról és nőkről szól.
David szinte felugrik az ágyból, olyan hirtelen ül föl.
– Nem! A történet három lényről szól: A férfiról, a nőről és az androgünről. Zeusz mindhármat félbevágta haragjában. Olvasd el a Lakomát, nem én találtam ki. A felek az örökkévalóságig keresik egymást.
Elmosolyodik, és rám hengeredik.
– De nekem már nem kell tovább kutatnom.
Átölelem. Nagyon óvatosan csókolom, mert nem akarom, hogy felszakadjon a gyógyulásnak indult seb a száján. A hátára fordítom. Most olyan, mint egy porcelánbaba. Fekete hajtincsei szétterülnek a fehér párnán. A nyakát csókolom, közben érzem, ahogy fuldoklik a vágytól, és büszkeség tölt el, hogy egy ilyen gyönyörű lény ennyire akar engem. Most igazán kívánom. El akarok merülni benne. Olyan mélyre akarok merülni benne, ahol megérinthetem a lelkét, a legbensőbb lényét. Áhítat tölt el, mintha egy templomba lépnék be, amikor az ujjaimmal óvatosan felfedező útra indulok a testében. David felnyög. A hangjában remegő kéj betölti az egész szobát. A könyökére támaszkodik, hogy a szemembe nézhessen. Lihegve, megszállottan nézzük egymást. Tűz ég a szemünkben, a felismerés örömtüze, hogy megfejtettük az élet titkát.
– Szeretlek – suttogja David.
– Én is téged.
Úgy hallom, mintha kiáltanám a szavakat, pedig egészen halkan mondom. Az ujjaim lassan elhagyják a testét, és összeölelkezve mély álomba merülünk.
Zárban nyikorduló kulcs zajára ébredek. Döbbenten bámulunk egymásra a fekete bőrű takarítónővel. David anyaszült meztelenül fekszik mellettem a nagy franciaágyban. Zavaromban magyarul kezdek el üvölteni a szerencsétlen nővel, hogy mégis mit képzel magáról és takarodjon a francba. De a nő csak áll, mint akit odaszögeztek a küszöbre. Olyan halott halvány arccal mered ránk, mint aki kísértetet lát. Még két másodperc, és tuti keresztet vet, fut át az agyamon. Végre tesz egy határozatlan lépést hátrafelé, de ekkor David is felijed, és amikor meglátja a nőt, egy villámgyors mozdulattal kap a takaró után, hogy magára rántsa. Természetesen az éjjel egy takaró alatt aludtunk, így egyszeriben én kuporgok csupaszon mellette.
– Hé! – kiáltok fel döbbenetemben.
David összerezzen ijedtében. Úgy néz rám, mint egy idegenre, aztán végre kitisztul az agya, és nevetni kezd. Rám zubog a hangja, mint egy frissítő, tiszta hegyi forrás. Együtt nevetek vele, igazán, szívből. Nem tudom, mikor tűnt el a nő, nem tudom, mióta nevetünk már, csak a szívem dobogására figyelek, és David szépségére. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen vidám dolog szerelmesnek lenni.
Délután Jean elviszi magával Davidot egy kirándulásra. Én nem tartok velük, mert nem érdekelnek az ilyen dolgok, inkább lemegyek a partra. Csodás idő van. Egy kicsit Martigue-ra emlékeztet a tenger nyugodt hullámzása. Most távolinak tűnik már minden, önmagam is. Nathalie olyan nyomtalanul tűnt el belőlem, mintha sosem létezett volna. Talán mi emberek is olyanok vagyunk, mint a pillangók. A gubónkba rejtőzve várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor végre szárnyakat bonthatunk. Nekem David hozta el ezt a pillanatot, és most önnön szépségemtől és szabadságomtól megrészegülve röpködök a hűs tengeri szélben. Felfedezem a világot.
Hirtelen árnyék vetül rám, felfut a lábamon. Feltekintek. A szikrázó napsütésben először csak egy karcsú fekete alakot látok.
– Helló! – köszön az alak női hangon.
– Helló! – üdvözlöm hunyorogva az idegent.
– Nem ismersz meg? – kérdi, és nevet.
Ernyőt tartok a tenyeremmel a szemem fölé, úgy nézem. Valóban ismerősnek tűnik, különösen a nevetése.
– Tegnap találkoztunk a Vasmacskában.
Hát persze, a pincérlány a vendéglőből.
– Nina vagyok – nyújtja felém a kezét.
– Gergő – mutatkozom be.
A lány szemöldöke magasra szalad a csodálkozástól.
– Ó, tehát turista vagy!
Turista. David is így szólított. Találó szó, tökéletesen illik rám. Egy turista vagyok, egy idegen, egy betolakodó, aki hátizsákkal járja az életet, hogy felfedezze a csodáit, megörökítse az emlékezetében, majd szó nélkül tovább álljon. És David tudja ezt, pontosan tudja, hogy bármikor magára hagyhatom. Ő mégis nekem ajándékozza a szívét. Egyszer azt mondta, pont egy ilyen tengerparton, hogy idegen vagyok, és most ez a lány is az arcomba vágja, még ha nem is tudja, hogy milyen fontos szerepe van ennek az egészen banális szónak az életemben.
– Hahó! – hallom a lány nevetését, mire felriadok a gondolataimból.
– Bocsánat, elkalandoztam.
Lehuppan mellém a forró homokra. Most jobban szemügyre vehetem. Az a furcsa érzésem támad, hogy már sokkal régebb óta ismerem, mintha ez az arc az életemhez tartozna. Rejtély.
– Egyedül vagy? – teszi fel a kérdést lassan tagolva a szavakat, hogy megértsem. Ezen nevetnem kell.
– Beszélek franciául. A barátaim franciák, velük vagyok – magyarázom.
Milyen furcsa kimondani: barátaim. Milyen megnyugtató szavak, velük vagyok, nem egyedül.
– És te?
– Ó, én itt lakom. Az anyámé az étterem, néha besegítek.
Úgy tizenhat-tizenhét lehet, még gimnazista, állapítom meg, és a korosztályához képest elég fejletlen. Apró mellei nem töltik ki a színes fürdőruhafelsőt.
– Nem vagyok turista. Párizsban élek, és éppen most készülök a barátaimmal kávéházat nyitni – árulom el, mert meg akarom osztani ezzel a furcsa idegen-ismerős lánnyal a reményemet.
– Ó, az jó! – kiált fel.
Muris, hogy minden mondatát azzal a kis Ó hanggal kezdi. Beszélgetünk. A kávéházról, az anyja étterméről. Elárulja, hogy színésznő akar lenni. Úgy beszélgetünk, mint a régi ismerősök. Nincs megbúvó hátsó szándék a mondataink mögött, őszintén nevetünk. Telnek az órák, a tenger azúrkéken hullámzik, apró homokszemek csillognak a bőrünkön.
Először Davidot pillantom meg, ahogy bizonytalan léptekkel közeledik a színes törölközők között, aztán megjelenik Jean szikár alakja is. Felpattanok, és buzgón hahózok, meg integetek. Davidon látom a döbbenetet, de Jean csak mosolyog a maga megfejthetetlen módján. Bemutatom őket Ninának. Hármasban beszélgetünk tovább. Jean elfekszik a gyékényen, és belemélyed az újságolvasásba.
Vacsora előtt felugrunk a szállodába lezuhanyozni. David szokatlanul hallgatag. Elszívok egy cigit az ablakban, aztán benyitok a fürdőszobába. A zuhany alatt áll, és nem lepődik meg a jöttömön. Letelepszem a vécédeszkára.
– Féltékeny vagy? – szegezem neki a kérdést, közben végigfut a tekintetem a testén.
– Szeretnéd, ha az lennék? – kérdez vissza.
Megfontolom a választ.
– Igen, azt hiszem, szeretném, mert akkor mindig iszonyú szexi vagy.
David felnevet, majd beveti a legizgatóbb nézését.
– Akkor rettenetesen féltékeny vagyok.
A férfiszerelem varázsa az, hogy szabadon lehet ereszteni a tomboló vágyat. Egy pillanat, és már meztelen is vagyok. Magamhoz szorítom a meleg vízpermet alatt. Csúszós a teste a szappantól. Olyan vadul csókolózunk, ahogy csak két férfi tud, szinte lenyeljük egymást. Lihegve szorítom a csuklóinál fogva a vizes csempének, duzzadó farkunk egymáshoz ér. Úgy érzem, mintha áramot vezetnének a testembe.
– Meg akarsz dugni, ugye? – zihálja David.
– Meg! – felelem.
Lehunyja a szemét, és nyel egy nagyot. Az ádámcsutka fel-, aztán leszalad a nyaka finom bőre alatt.
– Bassza meg! – kiált fel, és kinyitja a szemét.
– Ahogy mondod! – nevetek, és elengedem. – Nincs rá időnk, mert Jean és Nina várnak ránk.
Kikászálódom a zuhany alól. Úgy remegnek a lábaim, hogy kis híján majdnem elvágódok a vizes padlón.
– Szörnyű, hogy milyen egy kisfiú vagy te! – nevet David, és elviharzik mellettem.
A következő pillanatban már a szobából kiabál.
– Szereted a matekot, kisfiú?
Szembenézek a saját bamba arcommal a tükörben.
– Hogy állsz a számtannal? – hallom újra David hangját.
A tükörképem erre elvigyorodik. Ijesztő, hogy milyen perverz lettem alig néhány nap alatt. Kirohanok a fürdőszobából, és nyekkenve landolok David mellett az ágyon.
– Disznó vagy! – közlöm vele. – De szerencsédre egy kívánatos kis röfi!
Vacsoránál végre Jean is bekapcsolódik a társalgásba, bár a kérdései elég felszínesek, mintha nem kedvelné Ninát. Ez láthatólag nem zavarja a lányt, mert ugyanolyan jókedvű hévvel fecseg, mint velem a parton. Vajon alapban ilyen napsugaras természetű, vagy csak jól álcázza a hétköznapiságát? Megkérdem tőle, gyakran szólít-e le idegen férfiakat. Azt feleli, hogy ez a hobbija. Nem. Valójában még sosem tette, de valahogy az én személyem vonzotta, már a vendéglőjükben megjegyzett magának. David tekintete rám villan, de nem szól semmit. Érzem, hogy elpirulok. Remélem, Nina nem érti félre. Más se hiányzik nekem most, mint egy tini lány szerelme, de mintha csak kitalálná a gondolataimat, Nina a barátjáról kezd mesélni, aki a nyarat Bordeau-ban tölti a nagyszüleinél. Elkalandozom. Suttogássá halkulnak körülöttem a hangok, a tenger zúgása felerősödik odakint. Sós ízt érzek a nyelvemen. Nem ereszt a tenger, az ereimben áramlik a kék, algás víz. David ajkait nézem, ahogy eltűnik közöttük a desszertnek kihozott tejszínhabos eper.
Arra riadok, hogy Jean a nevemet mondja. A kávéházról beszél Ninának. Szóba kerül az ezer euróm, mint kezdőtőke. Remek! Davidra pillantok, és pontosan azt látom a szemében, amitől féltem. Ő nagyon jól tudja, hogy még sehol nincs az a pénz. Egy szemöldökrántással jelzem neki, hogy tartsa meg magának a tudását.
– Mikor akarod közölni vele, hogy nincs meg a pénz? – kérdi David.
Pizsamanadrágban áll a szoba közepén, és nézi, ahogy a távirányító gombjaival bíbelődöm.
– Honnan veszed, hogy nem szerzem meg nyitásig? – kérdezek vissza.
Felmászik az ágyra, és átölel. Jólesik, ahogy a hátamhoz simul a mellkasa.
– Segíthetnék – súgja a fülembe.
– Nem kell! Majd kisebb albérletbe költözöm, és visszamegyek modellkedni.
– De hát utálod azt a melót! – kiált fel David, és úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt. – Nem akarom, hogy újra eladd magad!
Kiszabadítom magam az öleléséből, és felé fordulok.
– Hogy eladjam magam? – ismétlem a szavait, mire David elpirul.
Közénk furakodik a múltam, de én nem engedem, hogy ezt a kapcsolatot tönkretegye bennem. Megcsókolom, olyan gyöngéden, ahogy még nőt sem csókoltam. David megérinti a mutatóujjával az ajkaimat.
– Figyelj, van egy barátom… Neki ezer euró semmi, és ha én kérem…
Beléfojtom a szót egy újabb csókkal, aztán az ágyra szorítom.
– És odaadná csak a két szép szemedért, mi?! Jól jegyezd meg, ha csak egyszer is megcsalsz, engem többet nem látsz!
Farkasszemet nézünk. David tekintete szikrázik a hosszú szempillák árnyékában. Azt hiszem, a féltékenységi kitörésem nem ért célba.
– Jól van, megjegyeztem! – mosolyog boldogan.
Az éjjel Ninával álmodom. Azt kérdezi, meg lehet-e találni valamit, ami már hosszú évek óta elveszett. A tengerparton állunk. Én lehajolok, és a homokba markolok. Ahogy a szemek lassan kifolynak az ujjaim között, a tenyeremen kirajzolódik egy kagyló alakja. Furcsa egy álom és furcsa ez a lány.
Egy hete vagyunk már Saint Tropez-ban, és Jean még mindig nem hajlandó elárulni, mi a jövetelünk valódi célja. Kezdem azt hinni, hogy csak pihenni vágyott, és minden más humbug. Különben is most önmagamra koncentrálok. Életemben először vagyok szerelmes, és ez leköti az összes energiámat. Ez a mindent elsöprő érzelem a kánikula forróságában csak még inkább felerősödik bennem. A nappalainkat a tengerparton töltjük, az éjszakáinkat egymás testének felfedezésével. Még soha nem éltem boldogabb napokat.
Úgy hajnali öt lehet. Az ablakból álmos szürkeség ásít rám. Lehunyom a szemem, újra kinyitom. Nyelvemmel megnedvesítem sóhajoktól kiszáradt ajkaim. David haja csiklandozza a hasamat. A fejére teszem a kezem. A kéj hullámai kezdik elárasztani az egész testemet. Felnyögök, és meglepődöm, hogy már nem hoz zavarba a saját hangom. Egy férfi testét csak egy másik férfi ismeri igazán, mondta egyszer David. Igaza volt. Csaknem egy évig éltem abból, hogy férfiakat elégítettem ki, mégsem értettem, miért vágynak a gyönyörnek ezen alantas fajtájára, míg otthon feleség és gyerek várja őket. Milyen gyerek voltam magam is! Egyszer sem engedtem a klienseknek, hogy kielégítsenek engem. Nem akartam, hogy egy férfi adjon gyönyört, mert féltem az örvény mélységétől.
Megpróbálom figyelni Davidot, az áhítatát. Ő nem gépiesen csinálja, ő élvezi, hogy élvezetet adhat. Csodálatos érzés a szája forrósága.
– Ezt csinálta az a férfi neked?
Hunyorogva térek vissza a valóságba. David mosolyog rám a felkelő nap fényében. Milyen különös, hogy még csak most meri feltenni ezt a kérdést. Beletúrok a hajamba. Próbálok visszaemlékezni, mennyit is árultam el arról a férfiról és arról az éjszakáról.
– Ezt így meg kell fontolni? – kérdi csípősen David.
– Igen, csinálta – vallom be végül.
– És te neki?
Felnevetek.
– Különös, de neki nem…
Ez vicces, még sosem gondoltam erre a paradoxonra.
– Élvezted?
– Hé! – kiáltok fel, és magamhoz ölelem – Már mondtam, hogy azt a férfit nem élveztem.
Boldogan simul hozzám. Már a bőre tapintásából megérzem, mire gondol. Most hinni akar nekem, és ez megnyugtat. Már bánom, hogy beszéltem neki arról az emberről. Bárcsak ne kérdezne többet róla!
Tíz körül bekopogok Jeanhoz, de már nincs a szobájában. A parton találok rá.
– Kerestelek a szobádban. 'Reggelt!
Felpillant az újságolvasásból.
– Tízig el kell hagyni a szobát, hogy takaríthassanak – világosít fel.
Letelepszem mellé a homokra.
– Hozzánk már nem jönnek tizenegy előtt – vigyorgok. – Nos, letelt az egy hét. Elintézted, amiért ide ráncigáltál?
Jean nem felel, csak vet rám egy rejtélyes pillantást.
– A te dolgod – zárom le a témát egy vállrándítással.
Egy kicsit bánt a titkolózása, azelőtt megosztotta velem a gondolatait. Miért nem hagyja, hogy segítsek neki, ha már ide hozott?
– Figyelj! Azt hiszem, felhívom Pault.
Jean döbbenten néz fel az újságból.
– Vissza akarsz menni a modellbizniszbe? – kérdi.
– Miért ne?! Jól fizet. Jót tenne a kávéháznak is.
– A kávéháznak az tenne jót, ha ott dolgoznál! Elvégre a te ötleted volt az egész, csak te tudod megvalósítani.
Belemarkolok a forró homokba, mire eszembe jut az álmom.
– Igazad van – sóhajtok egy nagyot.
Jean ujjai végigsiklanak az ujjaimon.
– Mondd, miért csinálod ezt? – kérdi.
– Mit?
– Miért nem mondod el, hogy nincs meg a pénz, mert Nathalie kiszállt a buliból? Hülyének, vagy naivnak nézel?
Mivel nem felelek, ő folytatja.
– Az összes pénzed benne van. Mit számít az az ezer euró?! Majd összeszedem valahogyan. Hé, nézz rám, ha hozzád beszélek!
Érdes bőre szúrja az államat, ahogy felemeli a fejem.
– Miért akarod mindenáron a mártírt játszani?
Elhúzódom tőle.
– Én nem játszom – jelentem ki dacosan.
– De igen. Először feláldoztad az életedet az apádért, aztán az anyádért, most meg értem tennéd. Egyik áldozatra sem volt szükség, és erre sincs! Miért nem vagy képes elhinni, hogy szeretnek áldozat nélkül is? Te vagy a legkülönlegesebb, legcsodálatosabb lény, akivel valaha találkoztam.
Érzem, hogy nagy, pirosan izzó rózsák jelennek meg az arcomon.
– És David, még neki sem hiszed el? – folytatja Jean kíméletlenül.
A langyos tengeri fuvallat belefésül a hajamba, és megcirógatja a bőrömet, mintha David érintését érezném.
– Őt nem akarom elveszíteni! – szakad ki belőlem.
Jean összevonja a szemöldökét.
– Már miért veszítenéd el? Szeret téged, te szereted őt. Hol itt a probléma?
Nem tudok felelni, mert felbukkan Nina.
– Jaj, ne! Kezdem unni a kiscsajt.
Jean felnevet.
– Pedig odavan érted.
– Barátja van!
– Na és akkor mi van? Nyár van, a forró kalandok szezonja.
– Tévedsz!
Jean erre csak vigyorog tovább. Nina bőréről hideg vízcseppek hullanak a vállamra, még ezek az apró tengercseppek is Davidra emlékeztetnek. Lehunyom a szemem a napszemüveg sötét lencséinek rejtekében, és David testére gondolok, puha, selymes bőrére a tenyerem alatt. Jean újságja zizeg a szélben, ahogy félreteszi, hogy bekenje Nina hátát naptejjel. Óriásnak érzem magam, természetfölötti erők tulajdonosának, még Isten sem félemlíthet meg… Szeretek.
– Hogy neked milyen fehér a bőröd! Nem sűrűn napozol, igaz?
Nina hangja éles, úgy visszhangzik bennem, mint egy kiáltás a hegyekben. A fejem búbjára igazítom a szemüveget és rápillantok. Jean felel helyettem:
– Még a napot is elriasztja magától.
Mi baja van velem ma? Nina és Jean két szót ha szóltak eddig egymáshoz, de most, hogy engem kell cikizni, azonnal megtalálják a közös hangot. Közlöm velük, hogy kapják be, és elvonulok úszni. Mire visszatérek, Jean helyét David foglalja el. Egy pillanatra megállok és csodálom a napfényben csillogó bőrét. Elmosolyodik, mert tudja, mire gondolok. A nap forró sugarai kellemesen melegítik a hideg tengerben átfagyott testemet. Minden olyan idilli. Egy délutánra emlékeztet, amikor anyám kirakta a kiskádat az erkélyre, és én kedvemre pancsolhattam benne. Nina bekeni a hátam naptejjel, közben arról kérdez, miért jöttem Franciaországba. Hogy rövidre zárjam a témát, csak ennyit mondok: munkalehetőség, jobb életkörülmények, családi gondok. Látom David szemöldökét magasra szaladni. Nina felsóhajt, és a hátára fordul, a karjával takarja el a szemét a nap vakító sugarai elől.
– Irigyellek. Én is úgy elhúznék innen. Már unom az anyámat meg a pasijait!
David kisujja végigsiklik a kezemen.
– Elváltak a szüleid? – kérdem, de valójában nem érdekel a válasz, mert David liliomát csodálom.
– Az apám kétéves koromban lelépett, azóta a színét sem láttam, de nem is sírok utána.
Nina rám néz.
– Hé, van kedvetek este bulizni? Tudok egy jó diszkót.
– Már kinőttem a diszkópatkány korból – utasítom el, de David felül.
– Szerintem jó ötlet. Megyünk! – lelkesedik.
– Beszélj a saját nevedben!
Farkasszemet nézünk. Hogy lehet ilyen hülye?! Nem érzi, hogy ma este akartam megkapni? Nina nevetésére mindketten összerezzenünk.
– Imádom, amikor a meleg párok veszekednek!
Elsápadunk a döbbenettől.
– Mi az? Azt hittétek, nem tudom? Már az első pillanatban tudtam, csak még az nem volt tiszta, hogy hármasban csináljátok-e, vagy…
Nem folytatja, mert olyat villan a szemem, hogy jobbnak látja a visszavonulást.
– Hé, én bírom a melegeket! Nem bántásból mondtam – szabadkozik a kínos csendben. – A buzik a legjobb haverok.
Úgy érzem, pofán vágom, ha még egyszer kiejti ezt a szót. Most szégyellem csak igazán, hogy egyszer leköcsögöztem Davidot. A szavaknak bűvös erejük van, nem lehet csak úgy vagdalkozni velük. Ez az ostoba liba kellett ahhoz, hogy megértsem, mi bántotta Davidot azon a napon. Ez az ocsmány szó idegen. Semmit nem tud a szerelmünkről, de megbélyegzi a kívülállók ostobaságaival. Egyszeriben nagyot nőtt a szememben David. Ő nap mint nap megküzd a világgal, és sosem adja fel a harcot. Odahajolok hozzá, és megcsókolom, látom, ahogy a meglepetéstől óriásira kerekednek a szemei. Nina tapintatosan elmegy úszni egyet.
– Ha ezt így folytatod, meg fogsz ölni, ugye tudod?! Beledöglöm a sóvárgásba – sóhajtja David.
Lehajtja a fejét, hogy ne láthassak az arcába.
– Miért vagy ilyen fantasztikus? – kérdi, csak úgy önmagától.
A délutáni szunyámból arra ébredek, hogy David harapdálja a fülemet.
– Tényleg nem zavar? – suttogja. Forró hangja fájdalmasan perzseli a dobhártyámat.
– Micsoda? – kérdem, de tudom, mire gondol. Nézem az arcát, és újra elámulok a szépségétől. – Már mondtam egyszer, hogy szarok rá, mit gondolnak az emberek!
Elmosolyodik.
– De téged nem zavar?
Elfésülök néhány tincset a homlokából, ez jó ürügy egy gyöngéd érintésre.
– Nem zavar – nyugtatom meg. – Ha zavarna, nem lennék itt. Ismerhetnél már…
A számra teszi a mutatóujját.
– Egy embert nem lehet teljesen megismerni, mindig szolgálhat meglepetésekkel – figyelmeztet, aztán megcsókol.
Szeretem, ahogy csókol, gyöngéden kezdi, nőiesen, de ahogy mélyül a csók, úgy válik egyre követelőzőbbé, igazi férficsókká.
Kopognak. Kelletlenül tápászkodom fel. Leesik az állam, amikor meglátom Jeant az ajtóban. Két irtózatosan ronda nyakkendővel a kezében azt tudakolva, hogy melyik illik jobban az ingéhez.
– Te is jössz? – ámuldozom, mire grimaszol egyet.
– Nina engem is hívott – jelenti ki olyan büszkén, mintha az angol királyi palotába lenne hivatalos.
– Szerintem ne vegyél nyakkendőt – tolakodik közénk David, és kigombolja Jean ingének két legfelső gombját. – Így jó lesz. Legyél laza, az most a hódító!
Felkapom a fejem.
– Hódító? Kit akarsz meghódítani? – kérdem, de csak magamtól, mert Jean léptei már a folyosó végén kopognak.
A diszkó, ahová Nina vitt minket, egy kétszintes szórakozóhely. Van itt minden, a bártól a játékautomatákig. A táncparketten eleinte csak néhány szerelmes tini lassúzik összekapaszkodva. A teraszon nagy kanapék vannak elhelyezve kis kávézóasztalokkal. Falra szerelt hangszórókból üvölt a zene. Úgy tizenegy körül kezd igazán megtelni a hely, és mi egy kisasztalhoz szorulunk a terasz sarkában. Emberi izzadság szaga keveredik a tengerparti éjszaka fűszeres illatú párájával. David felkéri Ninát egy táncra. Vágyakozva lesem őket, akár egy pár is lehetnének. Érzem, ahogy Jean keze végigsiklik a combomon. Összeszámolom az asztalunkon sorakozó boros üvegeket, és arra jutok, hogy nem figyeltem eléggé!
– Ne igyál többet! Tudod, hogy nem bírod! – figyelmeztetem Jeant.
– Kegyetlen vagy, mint mindig – nevet rekedten, és egy újabb pohárral tölt magának.
Ninát lekérik, és David mosolyogva indul vissza hozzánk. Gyorsan lesöpröm magamról Jean kezét, mint valami kellemetlenkedő rovart. Mikor leül mellém, megcsap a jól ismert orgonaillat.
– Mi az, dobtak, szépfiú?! – harsogja Jean.
Nina végül visszatalál hozzánk egy pohár bor erejéig, majd felém nyújtja a kezét.
– Táncolunk? – kérdi kihívóan, mintha csak azt kérdezné, hogy szeretkezünk-e.
Jean erre röhögőgörcsöt kap.
A táncparketten már olyan sok a pár, hogy egymáshoz préselődünk. Nina apró, kemény mellei a mellkasomnak feszülnek.
– Mondd, te minden nyáron ezt csinálod? – kérdem tőle, mire csak mosolyog.
– Errefelé unalmasak a nyarak – mondja végül, és még szorosabban simul hozzám. – Elárulok egy titkot – súgja a fülembe. Szúrja az orromat a borszagú lehelete. – Még szűz vagyok.
Abbahagyjuk a táncot. Nina a nyakam köré fonja a karjait.
– Még csak meg sem csókoltak.
Most úgy mosolyog, mint egy kislány.
– Nem akarok olyan lenni, mint az anyám, aki fűvel-fával összefekszik – szakad ki belőle.
Egyszeriben megszeretem ezt a lányt, aki olyan, mint én, dacos és sértett. Felé hajolok, és egy apró csókot lehelek az ajkaira. Mindketten meglepődünk. Véget ér a szám, és Nina hangja kiáltássá erősödik a csendben:
– David!
Megpördülök, és látom, hogy David eltűnt. Mint az őrült rohanok utána. A lépcső aljában érem utol, és magamhoz ölelem.
– Akarlak! Én csak téged akarlak! – ismételgetem megszállottan.
David szinte vonszol maga után, izzadt tenyere nyirkosan tapad az enyémhez. Amikor a parkolóhoz érünk, már úgy ver a szívem, mintha az életemért futnék. Bosszant, hogy így fog megtörténni, mégsem tudom rászánni magam a lassításra. Szinte nekivágódunk a kocsinak, egy közelben csókolózó pár ijedten rebben szét. David ül a volánhoz, és meg sem várja, hogy becsukjam az ajtót, már indít is. Úgy röppenünk ki a parkolóból, mint kalitkából a madár, ami egy életen át várta, hogy gazdája végre szabadon engedje. Nézem Davidot a műszerfal fényében, remeg a szája a vágytól. Túl gyors lesz, de felejthetetlen, mert az ilyen szex mindig az. Ez adja a legnagyobb kielégülést. Talán kár volt ilyen sokáig várni. A kikötő egy sötét sarkában találunk rá a megfelelő helyre. Egy közeli bárból zene szól. David leállítja a motort, és hirtelen sötét lesz, csak a vágy világít a szemünkben. Nem érdekel, hogy esetleg megláthatnak, nem érdekel semmi. Fuldokolva csókoljuk egymást. David olyan erővel markol a hajamba, mintha ki akarná tépni. Túl sokáig várattam, most megfizetek érte. Az illata! Érzem az illatát. Orgonavirágok hullanak a bőrömre. Kigombolom az ingét, és a mellkasát csókolom, az apró, hegyes mellbimbóit. Ívbe hajlik a háta, ahogy megemeli a csípőjét, hogy lehúzhassam róla a nadrágot. A fejemben néhány maradék gondolat azt suttogja: milyen gyönyörű! Olyan a műszerfalra nyújtott karjával, mint egy csodaszép Krisztus, csak ő a kéjtől vonaglik, nem a kíntól. Megtelik a kocsi visszafojtott kiáltásaink tompa hangjaival. David újra a hajamba kapaszkodik, és felrántja a fejem az ágyékáról. Mozog a szája, mond valamit, de nem értem a testemben lüktető láztól. Egy nyálcsepp csurog végig az állán, olyan, mint egy ezüstszínű selyemfonal. Megigézve bámulom a csillogását. Magamhoz húzom, hogy lenyalhassam. Nyelvem végigsiklik az állán, a nyakán.
– Olyan édes vagy, mint a méz. Hallasz?
David bólint, és mind a tíz ujjával beletúr a hajamba.
– Te vagy a sorsom – suttogja. – És most beteljesítelek.
Úgy mozog, mint egy akrobata. Már az ölemben is van a feje, és a fogaival húzza le a sliccemet. Hátrább döntöm az ülést. Az jár a fejemben, hogy ez nem undorító, ez a szex nem mocskos. Szentek vagyunk, a legtisztább lények, akik nem tesznek mást, mint szeretik egymást és boldogságot adnak egymásnak.
– Nézz rám! – zihálja David. – Azt akarom, hogy végig a szemembe nézz!
Most érzek először egy kis félelmet. Egyszerre vágyom és félem az ismeretlent, de David ért engem.
– Nyugalom! Bízd rám magad!
Gyöngéden végigsimít az arcomon, aztán homlokon csókol.
– Imádom, amikor gyámoltalan vagy.
Megpróbálom nyitva tartani a szemem, de képtelen vagyok rá, abban a pillanatban becsukódik, ahogy a testem megérzi David forró testét. Felkiáltok a kéjtől. Mindenem ég és lüktet. Még soha nem éreztem ennél intenzívebb gyönyört. Feloldódik minden belső korlát, ledől minden fal… Kinyitom a szemem… David fölém hajol… Olyan más most az arca, egyszerre ismerős és idegen… Lángok. Lobogó lángcsóvákat látok… Úgy érzem, sikoltanom kell a kéj fájdalmától. Hisztérikusan szorítom magamhoz David remegő testét, aztán elborít a sötétség, a végtelen éjszaka csöndje… a halál… a semmi.
Arra riadok, hogy egy izzadságcsepp csiklandozza a halántékomat, ahogy lassan lecsurog rajta. Ránézek az órámra. és nem akarok hinni a szememnek. Ami nekem hosszú óráknak tűnt, az idő szürke hétköznapiságában csak néhány rövidke perc volt. Olyan nehezen tudom megmozdítani a kezem, mintha egy álomban lennék. Nagy nehezen leügyeskedem magamról a kotont, és kidobom az ablakon.
– Közterületen nem illik szemetelni – figyelmeztet David fáradt hangja.
Megfogom az állát és felemelem a fejét, hogy láthassam az arcát.
– Jól vagy? – kérdem.
David mosolyog, ujjai végigfutnak a homlokomon.
– Jól.
Most nagyon szeretem. Annyira szeretem, mint még senkit, és megdermeszt a félelem, hogy elveszíthetem. Magamhoz ölelem, olyan szorosan, hogy érzem a bordáit, az ereiben lüktető forró, piros vért. Egyszer azt mondta, hogy férfikarok ölelésére vágyik.
Elszégyellem magam, mert úgy viselkedtem, mint egy szűzlány. Érzem a vére zubogásából, hogy nem adtam meg neki, amit akart. Csalódott vagy? – szeretném feltenni a kérdést, de félek a választól. Kibontakozik az ölelésemből, hogy szájon csókolhasson. Gyöngéd akar lenni, de én mohón ízlelem az ajkait, torkáig dugom a nyelvem. Lihegve tol el magától.
– Mit csinálsz? Be akarsz gerjeszteni?
– Miért? Tán azt hitted, megelégszem egy menettel?
Leveszem róla az inget, most már teljesen meztelen. Nézem a testét a hold sápadt fényében, ő meg hagyja, hogy csodáljam, aztán a hátsó ülésre mászik. Követem.
– Vedd le a pólód! Érezni akarom a bőrödet! – kéri.
Végigfut az agyamon egy pillanatra, hogy ilyen fokú közszeméremsértésért vajon bíróság elé állítanak-e. Még sosem dugtam teljesen meztelenül kocsiban.
– Ezért leültethetnek? – teszem fel hangosan is a kérdést.
– Attól függ, hogy mit akarsz csinálni – kuncog David.
– Akármit megteszek azért, hogy ne veszítselek el.
David ajkairól lehervad a mosoly.
– Elképesztő vagy! Lehetetlen kiigazodni rajtad. Néhány napja még hallani sem akartál rólam, most meg ilyen butaságokat beszélsz.
Végigfekszik az ülésen, és magához húz. Nem akarom elrontani a hangulatot azzal, hogy elárulom neki: eddig mindenkit elvesztettem, akit szerettem. Inkább belefeledkezem a szeretkezésbe, addig legalább nem érzem a félelmet. David kemény pénisze a hasfalamnak feszül, ahogy elmerülök a testében, de nem undorít, sőt talán még izgat is.
– Gyere mélyebbre – kéri, és letöröl a szeme sarkából egy könnycseppet.
Óvatosan beljebb csúszok a testében. Veszek egy mély lélegzetet, hogy el nem menjek a hirtelen fellobbanó forróságtól. David lába súlyosan nehezedik a vállamra. Ha most olyan gyönyört adok neki, amilyet még senkitől sem kapott, akkor biztosan nem hagy el, ez jár a fejemben, miközben szeretkezünk. De vajon mi jár az ő fejében?
David ujjai az ujjaim között, a kikötőben horgonyzó hajók árbochídjain megcsillanó éjszakai fények, a cigaretta füstje, mind mint egy álom felvillanó képei lüktetnek az agyamban. Zsibbadt vagyok a még mindig bennem bizsergő gyönyörtől. David megmozdul, a hátára fordul. Még a nadrágon keresztül is érzem a tarkója forróságát a combomon.
– Nagyon jó volt – suttogja.
Kifújom a füstöt, közben a szeme csillogásában gyönyörködöm.
– Igen, tudom – vetem oda neki vigyorogva, mire elpirul. Lehajolok, hogy megcsókoljam.
Most egész más ízű a szája, hogy a szeretőm lett, valahogy zamatosabb, mert ott rejtőzik benne a birtoklás édes aromája. Felül, és megigazítja az ingét, bájosan kócos a haja, belefésülök az ujjaimmal, erre elmosolyodik.
– Zavarban vagy? – kérdem, pedig nyilvánvaló.
– Egy kicsit – vallja be. – A többi férfival nem éreztem ezt, de te más vagy, te fontos vagy.
Érzem, ahogy belém nyilall a féltékenység. Vajon mennyi férfi kapta már meg? Vajon amikor én a nőkről beszéltem, David ugyanezt a fájdalmat érezte?
– Mire gondolsz?
Már megint a gondolataimat kutatja, sose un bele.
– Tudod, veled nem csak egyszerűen jó volt – mondja, és kiveszi a cigit a kezemből, majd kihajítja az ablakon. – Ne rongáld a testedet, már nem csak a tiéd!
Magamhoz húzom.
– Ne válts témát! Szóval milyen volt velem?
– Nem tudom, hogyan mondjam… – zavartan lesüti a szemét. – Olyan igazi.
Forrón szájon csókolom, mert hirtelen nem jut más az eszembe, amivel kifejezhetném a szeretetemet.
Egy hang azt suttogja bennem, hogy maradjunk egész éjszaka a kikötőben, élvezzük egymást, és feledkezzünk meg a világról, de mivel nem hiszek a megérzésekben, elfordítom az indítókulcsot, és a motor halkan dorombolni kezd alattunk. David nyugtalanul fészkelődik az anyósülésen.
– Fáj? – kérdem, miközben végigsimítok a combján.
– Egy kicsit, de ne félj, nincs semmi baj – mosolyog rám. – Pont olyan szenvedélyes vagy, amilyennek képzeltelek.
Kikanyarodunk a kikötőből. Senki nem jár már az utcákon.
– Sajnálom. Legközelebb óvatosabb leszek.
David a kezemre teszi a kezét.
– Legközelebb? – csilingel a hangja a boldogságtól.
Hallgatnom kellett volna a megérzésemre…
Alig öt perc alatt visszaérünk a diszkó parkolójába.
– Szerinted itt vannak még? – kérdi David.
Az órámra nézek: csak két órát voltunk távol.
– Nem lehetetlen. Maradj itt! Én beszélek Jeannal, hogy mi legyen a kocsival.
David kihajol az ablakon, és utánam kiált:
– Taxival is visszamehetünk a szállodába!
Utat török magamnak a tomboló tinik között. A teraszon rögtön kiszúrom Ninát, aki egy sráccal beszélget az asztalunknál. Intek neki, hogy verekedje át magát hozzám a táncparketten.
– Minden rendben? – kérdi aggódva.
Furcsamód úgy érzem, cinkosok vagyunk, csak azt nem tudom, miben.
– Aha – nyögöm, hogy rövidre zárjam a kínos témát. – Jean?
Nina szemei elkerekednek.
– Már vagy egy órája lelépett. Fura egy fazon, ugye tudod?!
A zene úgy üvölt, hogy alig hallom Nina szavait.
– Hazavigyünk?
– Nem kell, köszönöm. Dominique az osztálytársam, majd ő istápol – kacag, és rám kacsint. – Nem akarom megzavarni az idillt.
Nyugtalanul térek vissza a kocsihoz. Persze David rögtön kiszúrja a hangulatváltozásom.
– Baj van?
Bevágom az ajtót, és a kormánykeréken dobolok az ujjaimmal.
– Igen, úgy vélem, baj van.
Nem tudom, miért, de érzem, és most hallgatok erre a megérzésre.
– Jean már hazament. Nina marad – foglalom össze a helyzetet.
Látom Davidon, hogy már ő is ideges, de ő miattam. Megsimogatom az arcát.
– Csak azért aggódom, mert Jean túl sokat ivott.
David hallgat, közben az ujjait tördeli.
– Tudod, már régóta kérdezni akarok valamit… – kezdi, de félbeszakítom.
– Azt hiszem, felhívom.
Amíg az ütemes búgásokat hallgatom, a szívem dobogását figyelem.
– Nem veszi fel.
– Hívd újra! – mondja David, és le nem veszi rólam a szemét, eközben a diszkóban egy pillanatnyi csend lesz, amíg a DJ lemezt cserél. Ebben a csendben hallom meg a telefon csörgését. Villámként hasít belém a felismerés, hogy Jean még itt van valahol. Gondolkodás nélkül ugrom ki a kocsiból, kezemben a mobillal. Nem messze tőlem két kocsi között egy földön kuporgó alakot pillantok meg. Jean! Odarohanok, és térdre rogyok előtte.
– Mi a frászt csinálsz te itt?!
Jean lassan felemeli a fejét és rám néz. Könnyek csorognak az arcán.
– Mi történt?
Hallom, hogy kiabálok, de nem érdekel, mert még soha nem láttam sírni.
– Mi történt? – ismétlem üvöltve.
Jean erre felnevet, és előrelendül. Alig bírom megtartani a rám nehezedő súlyát. Émelyítő borszag csap meg.
– Te részeg vagy.
Próbálom eltolni magamtól, de ő csak még erősebben kapaszkodik belém. A parkoló halvány világításában egy hosszú árnyék jelenik meg mellettünk. Tudom, hogy David az. Figyel minket. Most lesz mindennek vége! – sikolt fel bennem a félelem.
– Szedd össze magad! – könyörgök Jeannak.
– Minek? – akadozik a hangja a piától meg a sírástól. – Nincs értelme. Semminek nincs értelme!
A hajamba markol.
– Önáltatás. Ez az én sorsom. Sosem fog szeretni – zokog fel, és a vállamra hajtja a fejét.
– Gyere! Visszaviszünk a szállóba.
Végre abbahagyja a sírást. Eltol magától, és úgy néz rám, mint egy kísértetre.
– Te sem fogsz szeretni! – szakad ki belőle.
Jeges borzongás fut végig a hátamon.
– Fejezd ezt be! – parancsolok rá, és próbálom felemelni, de nem hagyja magát.
– Neked sem kellek, sosem kellettem senkinek.
Két lapáttenyere közé fogja az arcomat.
– Tudod, mit gondoltam akkor? Azt, hogy egy angyalt látok – felkacag. – Azt hiszed, nem megalázó, hogy csak akkor kaphatlak meg, ha már nagyon unod a könyörgésem, vagy túl részeg vagy ahhoz, hogy ellenállj?!
Lehunyom a szemem, mert nem akarom Jeant ilyennek látni. David némán áll mellettünk. Irtózatos a csendje.
Jean rekedt hangja visszhangzik a parkolóban:
– Elvarázsolt a ringyó, aki író akart lenni.
Egészen közel húz magához.
– Még hogy nem csinálod hapsikkal! Egy hazug ringyó vagy!
Éles fájdalom hasít bele a szívembe. Akkor éreztem ilyen fájdalmat utoljára, amikor az apám azt mondta, gondolkodjam el rajta, milyen ember vagyok. Alig voltam tízéves. Mégis mi bűnöm lehetett?! Gyűlölöm a felnőtteket, és most gyűlölöm Jeant is. Undorodva lököm el magamtól. Reszketek a gyűlölettől, mert úgy érzem, újra elárultak. Hazugság volt a barátságunk, és már megint minden csak a szexről szól. Jean nyekkenve terül el az aszfalton. Most megint az a nevetséges kis burzsuj, aki azon az esős napon volt.
– Ne vedd komolyan! Részeg – hallom David hangját, mintha egy másik dimenzióból szólna. – Gyere, segíts betenni a kocsiba!
Nem nézünk egymásra, egy szót sem váltunk útközben. Jean rémes állapotban van, kétszer is meg kell állnunk miatta. Mire végre megérkezünk a szállóba, a fáradtság szinte megbénítja a testemet. David segít berángatni Jeant a hideg víz alá.
Hajnalodik. Amikor Jean elalszik, David indulni készül.
– Várj! – kapok a karja után, de elrántja előlem.
– Hazudtál nekem – jelenti ki anélkül, hogy rám nézne.
– Nem hazudtam, csak nem mondtam el, mert nincs jelentősége.
– De hát viszonyod van vele!
– Nincs viszonyom vele! – tör ki belőlem. – Néha lefekszünk, ennyi az egész.
David végre rám néz. Most látom először fénytelennek a tekintetét.
– Hidd el, ez nem több annál, mint ami közted és Nathalie között volt.
David szempillái megrebbennek.
– Fáradt vagyok, elmegyek aludni. Te maradj vele! – mondja, és már az ajtókilincsen is van a keze.
– Várj! Te tudod, hogy kiről beszélt?
Lassan megfordul.
– Nináról – feleli.
Megdöbbenek.
– Szerelmes Ninába?
David ajkai torz mosolyra húzódnak.
– Nina a lánya.
Amikor magamra maradok, fulladozva kuporodom össze az ajtó mellett. Már megint nem tudok sírni.
Dél van. Jean szuszogva alszik mellettem az ágyon, én a függöny táncoló árnyékát figyelem. David azt mondta, fontos vagyok neki, mégsem hallgat meg, már órák óta ki van kapcsolva a mobilja. Üres vagyok, gyökértelen… egy turista. Jean ujjai ráfonódnak a csuklómra.
– Mit csinálsz te itt? – kérdi hunyorogva. – Hány óra?
– Dél van – felelem. – Jobban vagy?
Látom rajta, hogy nem emlékszik semmire.
– Nem kellett volna annyit innom – fogja lüktető homlokát. – Beszakad a fejem.
– Helyes! Szenvedj egy kicsit te is!
Döbbenten néz rám.
– Mit csináltam?
– Nem érdekes – vágom oda szárazon.
– Bántottalak? – kérdi ijedten, és nekem erre elszáll minden haragom, mert kiérzem a hangjából, hogy tényleg szeret engem.
– Elmondtad neki.
Jean felül.
– Micsodát? Kinek?
Nevetnem kell a sors ostobaságán.
– Elpanaszoltad Davidnak, hogy csak akkor tudsz megkefélni, ha részeg vagyok.
Jean a tenyerébe temeti borostás arcát.
– Tényleg azért vagy mellettem, hogy néhanapján megkaphass? – kérdem tőle.
Soha nem gondoltam, hogy sor kerül erre a beszélgetésre, de most rájövök, már sokkal hamarabb meg kellett volna tennünk.
– Nem – feleli Jean nagyon halkan. – Szeretlek, és nem akartalak elveszíteni. Azt akartam, hogy boldog légy, hogy elérd az álmaid. Mi a szeretet, ha nem ez? Segíteni és figyelni az örömödet, megosztani veled a mindennapokat. De ember vagyok, esendő. A vágyaimról nem tehetek. Azt hiszed, nem küzdöttem ellenük? És most, ebben a percben is küzdök. Sajnálom!
Lehet egyetlen éjszaka alatt felnőni? Önző voltam, gyerekes. A karjaimba zárom Jeant. Meglepetten pislog rám.
– Én sajnálom! Még egyetlenegyszer sem köszöntem meg neked, hogy törődsz velem.
Lehúzom magammal az ágyra. Mohón csókol, végigszalad a keze a testemen. A dereka köré fonom a combjaim. David mozdulatait utánzom. Kinyitom a szemem, hogy ne kelljen az ő arcát látnom magam előtt. Jean megdermed az ölelésemben.
– Nem! – kiáltja.
Felugrik, szinte menekül előlem.
– Miért? – kérdem döbbenten.
– Nem akarom, hogy tovább kurválkodj, még ha hálából teszed is! Kértelek már, hogy ne játszd a mártírt!
Leroskad egy székre az ablak mellett.
– Azt mondtad, szereted azt a fiút, ha ez tényleg így van, miért tennél olyasmit velem, amitől undorodsz? David testétől nem undorodsz, igaz?
Felülök, és megigazítom a pólóm, érzem, hogy rám férne egy zuhany.
– Szeretkeztem vele – vallom be, és rágyújtok egy cigire. – Élveztem.
Hosszan fújom ki a füstöt, hogy lássam a táncát.
– Tudod, sokat tanultam tőle magamról, rólad, az életről. Bárhogy is alakuljon, ez a nyár csodás volt.
Jeanra sandítok, meg se moccan.
– Egy dolgot azért nem értek. Mi szükséged volt rám ahhoz, hogy meglátogasd a lányod?
– Szerinted szóba állt volna egy kopaszodó, negyvenes krapekkal? – nevet fel rekedten. – Tudtam, ha meglát téged… Nem, elölről kezdem. Amikor írtad, hogy Nathalie-val vége, éreztem, eljött az idő. Ez egy óriási lehetőség volt. Néhány órás autóút Marseille-től, és már itt is vagyunk. A tervem az volt, hogy mint Kupidó összehozlak vele. Nem volt kétségem afelől, hogy vonzódni fog hozzád, és ebben nem is tévedtem. Eszközként akartalak használni, és megfizettem érte. Megérdemeltem. A sorsot nem lehet irányítani. Amikor megláttam melletted Davidot, tudtam, hogy dugába dőlt a tervem, de én nem akartam feladni, és legalább annyit elértem, hogy eltölthettem néhány kellemes órát a társaságában.
Kell egy kis idő a hallottak feldolgozásához. Iszom egy pohár vizet és összeszedem a gondolataimat, aztán visszatérek Jeanhoz.
– Nem lett volna egyszerűbb bekopogni az ajtaján és elmondani neki, hogy a lányod? – teszem fel a kérdést.
Jean rám néz.
– Tizenöt éve nem láttam. Sose neveltem. Mégis mire lenne ez jó? Csak felkavarnám vele. Én csak meg akartam ismerni. Egy nyár erejéig belelátni az életébe.
– Értem. Semmi bonyodalom, vagy érzelmi vihar.
Előveszem a mobilom, David még mindig ki van kapcsolva.
– Figyelj rám, Jean! Eddig mindig te láttál el engem tanácsokkal, most az egyszer én fogok neked tanáccsal szolgálni. Nem beszélhetek rólad és a lányodról, mert nem ismerem a benned lezajló dolgokat, de beszélhetek a saját érzéseimről. Én apa nélkül nőttem fel, abban a tudatban, hogy az apám egy mocskos szexmániás, aki miatt megőrült az anyám. Nem beszéltünk sokszor, de akkor is csak gyalázott engem, és felhasznált. Tönkretettem miatta a fiatalságomat. Nem voltam képes szeretni, mert akkora volt a gyűlölet bennem. Az én apám egy szörnyeteg volt. Amikor megkaptam az sms-t, hogy meghalt, megkönnyebbülést éreztem. Te nem vagy szörnyeteg. Te nem önszántadból hagytad el a gyereked. Ha én Nina helyében lennék, hálát adnék a sorsnak, hogy van egy ember, aki hosszú évekig arra vágyott, hogy találkozhasson velem. Nem mehetsz el innen anélkül, hogy elárulnád neki az igazat. Ha valakinek megvallják, hogy szeretik, az a világ minden kincsével felér, ennél csodálatosabb ajándékot egy ember nem is kaphat.
Odalépek Jeanhoz, és rövidre nyírt hajára teszem a kezem.
– Gondolkodj el ezen!
Felnéz rám, most látom először kicsinek és törékenynek tagbaszakadt testét.
– Megyek. Beszélnem kell Daviddal, mielőtt még nem késő.
Jean megfogja a kezem.
– Ne beszéljek én vele? Megmagyarázom neki, hogy ami köztünk van, az…
– Ne! Te most törődj a saját életeddel! Különben is, azt hiszed, neked jogod van játszani a mártírt?
Erre elmosolyodik, a jól ismert Jean-mosolyával, ami mindig megnyugtat, bár most tudom, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen.
– Használhatom a fürdőszobád?
Lassan bólint egyet. Tudja, mire készülök, tudja, hogy most láthat utoljára meztelenül. Azt akarom, legyen emlékezetes a búcsú. Leveszem a pólóm, lassan kibújok a farmerból és az alsónadrágból. Az ablakon beszűrődő napfény melegen simogatja a bőrömet. Épp a kikötőre látni. Én is egy új világ felé hajózom. Végigsétálok a puha szőnyegen, és kinyitom a fürdőszoba ajtaját.
– Párizsban találkozunk! – fordulok Jean felé, ő nem néz rám, a kikötőben horgonyzó hajókat figyeli.
– Igen – suttogja halkan a hajóknak.
Egyszer a szememre vetetted, hogy nem tudok rólad semmit.
Igazad volt. Naiv voltam. Talán egy álomképbe szerettem bele.
Haragudni akarok rád, gyűlölni akarlak, de képtelen vagyok rá.
Nem lenne igazságos veled szemben, mert sosem ámítottál.
Akartalak, megkaptalak, és most elengedlek.
Mindent elkövettem, hogy elválasszalak a nővéremtől.
Belátom, ez önző dolog volt tőlem. Ezért engedd meg, hogy
még utoljára tehessek érted valamit.
Tudom, hogy nagy szükséged van arra az ezer euróra.
Holnap Jean bankszámláján lesz, ígérem.
Köszönöm neked a tegnap éjszakát, sosem felejtelek el, és
remélem, te is gondolsz majd néha rám.
David
Micsoda egy ostoba, gyerekes levél! Talán mindketten félreismertük egymást. Dühösen gyűröm apró gombóccá, és bevágom a szemeteskosárba. Mintha egy röhejes szerelmes regényből másolta volna. Leroskadok az ágyra, amit éjszakákon át megosztottunk egymással.
– David – suttogom a mennyezetnek. – Hát csak ennyire akartál? Miért engedsz el ilyen könnyen?
Egy kicseszés az élet! De mit akar azzal az ezer euróval? Felpattanok, és a kosárhoz rohanok. Kiguberálom a papírgombócot, széthajtogatom. Szeretlek… Miért nem mondtad el – olvasom rajta. Ez egy másik levél! Dübörgő szívvel szorongatom a kezemben, áthúzott, elmosódott szavak sorakoznak a gyűrött papíron. A végén két szó: Legyetek boldogok! Megfordul körülöttem a szoba. Ez a hülye azt hiszi, hogy én és Jean! Micsoda egy idióta! Egy pillanatig szédítő boldogság árad szét bennem, de aztán jön a felismerés. Elment. A festőhöz ment, hogy pénzt kérjen tőle. Rohanok. De hova? David mondta, hogy van itt egy háza. De hol? Talán dörömböljek be Saint Tropez összes házába?! Kettesével veszem a lépcsőfokokat, beleütközöm néhány angol turistába, rohanok tovább. De hát hová? A szálló előtt leroskadok az útpadkára. Megpróbálom újra hívni Davidot, de hiába. Miért teszi ezt velem?
Egy árnyék magasodik fölém, és elrejt a déli nap forró sugarai elől.
– Te mit csinálsz itt?
Felnézek. Nina áll előttem fehér nyári ruhában. Olyan, mint egy angyal, csak a szárnyai hiányoznak a hátáról.
– És te? – kérdezek vissza a fájdalomtól zsibbadtan. Nem vagyok hozzászokva a szerelemhez.
– Jean hívott meg ebédelni. Azt hittem, te is jössz.
Lekuporodik mellém, érzem rajta a parfümillatot, nem olyan kellemes, mint David orgonaillata.
– Mi baj? – faggat Nina.
– Beszélnem kell Daviddal, de fogalmam sincs, hova ment.
Nina együttérzően hallgat mellettem.
– Egy festő barátjának van itt egy háza, talán ott van – gondolkodom hangosan.
Nina erre felugrik.
– Az a festő a barátja? – kérdi elkerekedett szemekkel, az az a festő-t hosszan elnyújtva szótagolja.
Én is felugrok, és megragadom a vállánál fogva, mintha ki akarnám rázni belőle a szavakat.
– Tudod, hol lakik?
Nina riadtan pislog.
– Hát, egy festőről tudok. Neki van az az óriási villája a parton.
A kocsi letekert ablakán besüvít a szél, belekap a hajamba, és összekócolja. Száguldok. Eddig az életem elől futottam, most érte rohanok. Kitépem Davidot annak a férfinak a karjai közül, és soha többé nem engedem el. Csodálatos, fehér sziklás táj díszíti az utamat. Értem süt a nap, az ég kékje mosolyog rám. Egy órába telik, mire eltalálok ebben az idegen városban a Nina által megadott utcába. A házakat elnézve, itt senkinek nem okozna gondot az ezer euró kicsengetése. David mégis engem akar, az éhenkórászt. A tenger nem messze hullámzik, érzem az illatát. A sirályok sikoltása belevegyül a kabócák ciripelésébe. A tengerhez legközelebb eső villa előtt leparkolom a kocsit. Tudom, hogy ez az, és érzem, hogy David itt van. Itt kell lennie, mert most véget ér az álom, és kezdetét veszi a valóság vele.
A hatalmas, régi házat kovácsoltvas kerítés veszi körül. Megérintem. Forró a rásütő napsugaraktól. Gond nélkül bemászom rajta. A házhoz egy kerten át vezet az út, ahol magnólia és pálmafák legyező levelei táncolnak a nyári szellőben. Az édenkert sem lehet ennél varázslatosabb. Egyszer csak előbukkan a ház hatalmas, lélegző teste az óriási ablakokkal. Üvegszemek figyelnek. Megállíthatatlan vagyok, mert a sorsom vezet. A fűszálak meghajolnak a lépteim alatt. A ház előtt egy úszómedencében csillogó kék víz veri vissza a napsugarakat. A nyugágyban heverő férfi csak akkor vesz észre, amikor már ott állok mellette. Ijedten pattan fel. Farkasszemet nézünk egymással. Egy szót se kell szólnunk, értjük egymást. A férfi egy kisportolt negyvenes, máris őszülő halántékkal. Elfog a hányinger a gondolatra, hogy hozzáért Davidhoz. Vágtázó szívvel állok előtte, ő végigmér. Nincs ellenségesség a tekintetében, viszont annál több kíváncsiság csillog benne. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre elmosolyodik, egy egészen halvány mosollyal, és lassan felemeli a karját. A kert másik vége felé mutat, oda, ahol a murvás utat eltakarják a magnólia bokrok.
Rohanok. A murva apró fehér kövei felröppennek a cipőtalpam csapódásaitól. Részegítő virágillat vesz körül, amikor megállok egy fa árnyékában, hogy levegőhöz jussak. David nem messze áll tőlem. Az égen úszó felhőket figyeli. Fehér vászonnadrág, és egy vékony, a szélben hullámzó, kék muszlining van rajta. Sápadt szépsége szoborszerűvé varázsolja az alakját. Lépek egyet felé, és a murva felsikolt a talpam alatt. David a hang irányába fordul. A meglepetéstől vékony rés nyílik két ajka között. Hosszú szempillái tétován verdesnek, mint egy repülni tanuló kismadár szárnyai, majd lassan megnyugszanak, és a fekete szembogarakba ragyogó fény költözik.
– Miért? – bukkan elő a reszketeg kérdés az ajkai közül.
Mint a villám ott termek előtte, és magamhoz szorítom. Jóleső forróság árad el bennem, mert tudom, hogy ő az, akit ölelni akarok, akiért küzdeni akarok, akiért létezni akarok.
– Mit miért? – zokogom a hajába. – Amikor végre elérted, hogy szeresselek, nem hagyhatsz el!
David karjai körém fonódnak, mint a borostyán indái a villa falaira. David az álmom, ez az ölelés az álmom, én vagyok az álmom, és most valósággá váltam a karjaiban. Forró ajkai az ajkaimon lüktetnek, belőle veszem a levegőt, tőle kapom az életet. Megragadom a kezét.
– Tűnjünk el innen!
Átrohanunk a kerten, átmászunk a kerítésen. Mint a szökött rabok, a szabadságtól megrészegülve rohanunk a kocsihoz.
– Igen, szeretem őt – felelem.
Az ágy rugói megnyikordulnak, ahogy David felül. Látom a napocskát a csípőjén, nedvesen ragyognak a sugarai.
– De ez nem szerelem. Sosem volt és sosem lesz az. Hé, gyere vissza!
Megcsiklandozom a tetoválást az ujjaimmal.
– Szóval csak hálából tetted? – kérdi még mindig hátat fordítva nekem.
Elgondolkodom. A túl hosszúra nyúló csöndem végre visszacsalja mellém Davidot.
– Hm? – sürgeti a válaszomat, közben az egyik lábával magához húz. Ráhengeredek, és hagyom, hogy foglyul ejtsen a combjaival.
– Inkább sajnálatból.
Nézem a szépségét a vakítóan fehér párnán. Nem tudom megfejteni a tekintetéből a gondolatait. A testét birtokolhatom, de a gondolatait nem. Micsoda kiszúrás!
– Kezdelek megérteni – súgom a fülébe.
Felemelkedik, hogy megcsókolhasson. Olyan érzékien tud csókolni, mint még előtte senki más. Amikor visszahanyatlik a párnára, kihasználom a figyelmetlenségét, és elmerülök a testében. Egy elbűvölő o-t formálnak az ajkai, aztán szétnyílnak, hogy kitörhessen közülük egy kiáltás. Ahogy ívbe hajlik a háta, feje belemélyed a párnába. Csodálatosan természetes szex közben, testének minden sejtje őszinte. Fölé magasodom, és mozdulatlanul élvezem eggyé válásunk varázsos pillanatát. David ellazul, kinyitja a szemét.
– Ígérd meg, hogy velem sosem fogod szánalomból csinálni! Ha el akarsz hagyni, tedd meg, de ne hazudj nekem!
Olyan, mintha belőlem jönne a hangja, a testemben érzem a szíve dobogását. Varázslatos lüktetés.
– Ígérem – suttogom.
David elmosolyodik, és megnyalja a szám a nyelvével.
– Helyes. Akkor most, hogy tisztáztuk a szabályokat, folytasd, amit elkezdtél!
Forrón magamhoz ölelem, aztán teljesítem a kívánságát, és elbűvölten nézem a gyönyörét, amíg el nem vakít engem is a ragyogó fényesség.
A TGV háromszáz kilométer per órás sebességgel száguld velünk Párizs felé. David elbóbiskolt mellettem, én az elsuhanó tájat figyelem. Az élet is így vágtázik velünk a halál felé. Egyszer minden véget ér majd. Eltűnök én is és David is és Jean is, de majd születik a helyünkbe egy új Gergő, egy új David és egy új Jean, csak máshogy fogják hívni őket. Úgy vélem, az emberek között csak a nevek tesznek különbséget, a név mögött rejtőző személyek mind ugyanarra vágynak. A rövidke úton, amit az életben járunk be, mindnyájan a szerelmet keressük. Tudatosan vagy tudattalanul kutatunk egy társ után, aki majd a karjaiba zár minket. Elfordulok az ablaktól. Micsoda egy lehetetlenül romantikus alak lett belőlem!
Gyöngéden megérintem David arcát, amitől felébred és elmosolyodik. Egy képzeletbeli fényképezőgéppel megörökítem ezt a pillanatot, és emlékezetem fotóalbumába rejtem, aztán hagyom, hogy fusson, rohanjon velünk tovább az élet.