09.05. Első...
Nem is tudom, miért kezdek bele ebbe a baromságba. Talán azért, mert mindenki csinálja. Kétségbeesetten akarunk nyomot hagyni a virtuális valóság homokján. Az ősemberek a barlangok falába vésték bele a bizonyítékát annak, hogy egykor léteztek. Vajon most én is azon vagyok, hogy igazoljam az életemet? Önző módon azt képzelem, hogy a világ nem lenne olyan nélkülem, mint amilyen. Kellek én ide. Szükség van a létezésemre.
Szóval, ünnepélyesen megnyitom az első bejegyzésemet, és ezennel belépek a blogolók népes táborába. Legalább végre én is tartozom majd valahová.
Ez vagyok én. (Lásd a mellékelt képet.) Azt mondják – már akikkel sikerült olyan bensőséges viszonyt kialakítanom, hogy ezt elárulták nekem –, hogy igézőek a szemeim. Én nem látok semmi különöset bennük, de mivel ebben a blogban minden az én szemszögemből lesz megírva, ezért úgy gondoltam, nem árt, ha megmutatom, milyen vagyok.
Az a baj, hogy tök átlagosnak születtem. Olyan vagyok, mint bárki más. Beleolvastam néhány blogba, mielőtt belevágtam ebbe a vállalkozásba, és azt tapasztaltam, hogy mindenki átlagos arc. Mégis szentül hiszik, hogy amit írnak magukról, azt tömegek fogják olvasni. Először röhögtem ezen, aztán átgondoltam, és arra jutottam, hogy mi mást tehetnénk, ha nincsen senki, aki meghallgatná a lelki nyomorunkat. Az élet kényszerít minket arra, hogy beleüvöltsük az internet kábelrengetegébe az összes búbánatot és örömet, ami a pici szívünket nyomja. Így legalább megmarad a remény, hogy talán valaki ott az egyik távoli monitor előtt odafigyel ránk. Szar dolog ez.
Na, de hadd térjek vissza az igéző szemeimhez és magamhoz.
Bocsánat, ha össze-vissza csapongok, mindig ezt teszem, itt sem lesz majd másképp. Az ember nem tud kibújni önmagából még a világhálón sem.
Lássuk csak, mit érdemes tudni rólam így első körben. Huszonegy éves vagyok, három hét múlva töltöm be a huszonkettőt. Gyógyszerésznek készülök. Ez az információ soha senkit nem szokott lázba hozni, ezért nem is részletezem a dolgot. Apámmal élek meg az öcsémmel. Anya lelépett, amikor kiderült Marciról, hogy autista. Marci, más néven Tökmag, most kezdte a gimit. Nagy harcunkba került, hogy ne kisegítő suliba zsuppolják be. Az a baj, hogy egyetlen szaki sem veszi a fáradtságot, hogy valóban megismerje Tökmagot. Ha meg én mondom, hogy ő még autistának sem átlagos, akkor csak a szemüket forgatják, mert hát nekem nincsen papírom gyógypedagógiából, csak tizennégy éve élek együtt vele, az meg nem ér fel az igazi szakértelemmel. Na tessék, már megint felhúztam magam. Még apa is rám nyitotta az ajtót, hogy mit verem a klaviatúrát ilyen hévvel. Megkérdeztem tőle, hogy jobban örülne-e neki, ha mást vernék. Nem felelt, csak vigyorgott.
Apa jó fej. Ha kevésbé lenne jó fej, már régen családirtást rendezett volna a kisbaltával, ami a garázs falán lóg. Azt hiszem, ő a példaképem. Kibírta, hogy anya a legnagyobb szarban hagyott itt minket, és egy rossz szót se szól róla azóta sem. Ehhez kell ám a lelkierő!
Egy átlagos lakótelepen lakunk. Amikor ideköltöztünk még nagyon menőnek számított ez a hely a sok fájával, meg családbarát játszótereivel. Azelőtt egy betondzsungelben tenyésztünk, mint a penész. A tízedik emeleten volt a szobakonyhás garzonunk, aztán jött Marci (és ment anya). A családsegítők intézték el a költözést, mert úgy látták, hogy a mi kis csonka családunknak sürgősen környezetváltozásra van szüksége az életben maradáshoz. Ez volt az egyetlen használható ötletük.
Ja, majd elfelejtettem! A nevem Máté. Állítólag anya meg apa sokáig vitatkoztak azon, hogyan nevezzenek el, ami így utólag egy kicsit nevetséges. Anya akarta mindenáron a Mátét, apa azt akarta, hogy, nagyapa után, Gábor legyek. Anya győzött. Mindig anya győzött. De anya már jó régóta nincs velünk. Néha elképzelem, hogyan hangozna az ő szájából a nevem. Mondtam apának, hogy nyugodtan hívjon Gábornak, de ő erre közölte velem, hogy hülye vagyok.
Néha vannak fura ötleteim.
A házunk közelében van egy jégcsarnok. Esténkét idehallatszik a diszkózene. Tökmag szeret kiülni az erkélyre, és hallgatni az eltorzult dallamokat. Vajon boldog ilyenkor? Szeretne-e ő is bulizni? Tudja-e egyáltalán, hogy mi az a buli?
Amikor megnyitották a csarnokot, úgy kb. hat éve, tűzijátékot rendeztek. Az óriási fénygömbök itt robbantak szét az ablakom előtt. Félelmetes volt, de egyben izgalmas is. Erről jut eszembe, hogy még egyszer sem mentünk ki az augusztusi tűzijátékra. Ezt most nem is tudom miért írtam le. Az ember leír minden jelentéktelen apróságot a naplójába.
Lassan ideje szedelődzködnöm. El kell mennem Marciért, aztán meg átmegyek Emeséhez. Emese a második csaj, akiben látok fantáziát. Ő mondta, hogy igézőek a szemeim, meg azt, hogy klassz vagyok. Hát, higgyük el neki.
…
Elmúlt éjfél és én, jobb dolgom nem lévén, már megint a gép előtt görnyedek. Hirtelen megsokszorozódott a mondanivalóm.
Emeséjéknél ünnepélyes keretek között be lett mutatva a legújabb mostohaapa. Ez most az igazi lesz. Anyuka végre megtalálta a nagy őt húszévnyi lázas keresgélés után. Ezen már csak röhögni lehet. Le is léptünk – Emese meg én –, amint lehetett, és kiültünk a verandára bagózni. Szeretem a házukat. A veranda meg a kert tisztára olyan, mint egy festményen. Családias. Igen, ez a helyes szó, pedig Emese családja ugyanolyan elcseszett, mint az enyém. Emese a mi lakótömbünkben melózik éhbérért egy fodrászüzletben. Ott ismerkedtünk meg egy éve, amikor apa elzavart hajat vágatni. Nem örültem neki, mert akkor már három éve növesztettem a sörényemet. Tisztára úgy néztem ki, mint egy rock sztár. De apának igaza volt, nem vagyok rock sztár, és semmi remény rá, hogy egyszer felfedeznek, meg hát köszönő viszonyban sem vagyok a zenével. Így meg mi a fenének a lófarok?!
Utálom a fodrászokat, mert egyfolytában beszélgetni akarnak, én meg nem akarom kitárgyalni a magánéletemet vadidegenekkel. Hümmögtem, meg szenvedtem, és akkor jött Emese. Leült a műkörmös bige székébe, és csak nézett rám. Idegesített a tükörben a tekintete. Aztán, amikor elkezdődött a tévében a szappanopera, és a fodrásznő tekintete fixálódott a képernyőn, Emese rám vigyorgott. Ennyire emlékszem az első találkozásunkból, meg arra, hogy a csaj, aki hajvágás közben a délutáni agyhalál huszonötezredik epizódját leste, végül mégsem szúrta ki a szemem az ollóval.
Emese azt mondta, hogy egy hónapot szavaz meg a csókának. Én kettőre voksoltam. Szemétség volt tőlünk fogadni két ember boldogságára, de enyhítő körülménynek számít, hogy Emese anyja olyan forgalmat bonyolít le évente, mint a Nyugati pályaudvar.
Emese szájában alig férnek el a fogak, van egy szemfoga, ami nem is talált magának helyet, és amikor nevet úgy villan ki, mint egy agyar. Jól áll neki. Szeretem, amikor nevet.
Azt csípem a leginkább Emesében, hogy soha nem akar más lenni, mint amilyen. Meg a melleit is bírom. Marha jól néz ki a dekoltázsa. Remélem, még sokáig kitart a jó idő, és én bámulhatom, ahogy a domborulatok szinte kibuggyannak a szűk pólójából.
Miután kitárgyaltuk az anyja szerelmi életét, elcsendesedtünk. Ültünk némán, és fújtuk a füstöt. Nem tudom, ő mire gondolt, nekem az is eszembe jutott, hogy mindenképpen egy olyan nőt kell majd elvennem, aki bírja Marcit, mert nem hagyhatom apára, elég lesz neki az öregedéssel veszkődnie akkor. Akkor…
Az életünk nem áll másból csak tervezünk az akkorra. Akkor, amikor Marci befejezi a sulit. Akkor, amikor Apa nyugdíjas lesz, és én leszek a családfenntartó. Akkor… a franc se tudja mikor.
Emese bírja Marcit, de azt nem tudom, hogy együtt akar-e élni vele. Azt hiszem, egy kicsit fél tőle. A legtöbben félnek tőle, mert nem tudni, mikor hogyan reagál, de hát senkiről sem tudni, mikor hogyan reagál. Ott van például az a srác, aki múlthéten szedte le golyószóróval az osztálytársait. Róla se mondták volna meg, hogy egy nap be fog kattanni. Marcinak meg legalább papírja van róla, hogy nem beszámítható.
Nagyon elmerenghettem, mert arra riadtam, hogy Emese a hajamat babrálja. Ez nála sajnos foglalkozási ártalom. Megjegyezte, hogy megint nagyon elmerültem valamiben a koponyám mögött. Nem cáfoltam meg az észrevételét.
Emese a második nőm. Kati volt az első barátnőm. Még a gimiben jöttünk össze. Azt hittük, örökké fog tartani a dolog, de vége lett, miután leérettségiztünk. Kicsit sajnáltam akkor, hogy így alakult. Ő akart szakítani, én még szenvedtem volna tovább, küzdve valami homályos elképzelésért, amit a nagy szerelemről alakítottam ki azon az éjszakán, amikor Kati levette a ruháit előttem – akkor láttam először hús-vér meztelen nőt. Miután Kati elhagyott, egy kicsit megzakkantam, mert bebeszéltem magamnak, hogy képtelen vagyok intim viszonyt kialakítani egy vadidegennel. Kati után mindenki vadidegennek tűnt. Majdnem egy évig jártam a jobb kezemmel, amikor a szomszéd csaj sütött egy vekni kalácsot, és átcsábított minket uzsonnázni. Marci imádja a kalácsot forró csokoládéval. Először feszengtem, meg nem tudtam hová nézni, mintha tini lettem volna, aztán összekaptam magam, mert nem akartam, hogy azt higgye, megálltam a fejlődésben. Egy hét múlva bekopogott, hogy megint sütött kalácsot. Mondtam, hogy Marci nincs itthon, ő erre csak mosolygott. Kicsit száraz volt a bőre a sok szoláriumozástól, meg túl feszesek az izmai, de amúgy nem volt rossz áru. Még kedves is volt, sokat kérdezett Katiról, én meg meséltem neki. Olyan sokat meséltem róla, hogy a végén kimeséltem magamból a fájdalmat. Egy kis ideig szerelmesnek is képzeltem magam, és, amikor ezt elmondtam neki, ő kinevetett, de nem volt őszinte a nevetése. Aznap éjjel kevesebb akrobatikát vitt bele a szexbe, nem akart elkápráztatni, több időt töltött a csókolózással meg az ölelkezéssel is. Jó visszagondolni arra az éjszakára.
Emese sokáig elszórakozott a hajammal. Ide-oda fésülte az ujjaival a tincseket. Kellemesen csiklandó érzés, amikor a hajhagymák kéjesen ujjonganak a fejbőrben az örömtől, hogy végre más irányba fordulhatnak. Jó volt egy kicsit romantikázni. Már csak a naplemente hiányzott az ég horizontjáról. Emese az ölembe ült, én meg elkezdtem veszettül csókolni. Nem tudom, mi ütött belém, mert nem voltam üzekedős kedvemben, főleg a délután miatt. (A délutánra majd később még kitérek, ha nem álmosodom el.) Felkacagott, amikor megfogtam a mellét. Utálom, ha így kacag, kihívó és kurvás. Látta rajtam, hogy elfancsalodott a képem, mert rögtön abbahagyta, és visszavedlett jó kislánnyá. Befészkelte magát a nyakamba, és sokáig csókolta meg nyalogatta a fülem tövét, néha még sugdosott is valamit, de akkor már egyfolytában az járt a fejemben, hogy indulnom kellene, mert Marci kiakad, ha nem érek haza vacsorára.
Valahogy nem akaródzott felállnom a verandáról. Az idők végezetéig elüldögéltem volna ott, Emesével az ölemben, hátérben a nappaliban bömbölő televízió hangjával. Családias…
Emese pont azt a pillanatot választotta ki, hogy behívjon a szobájába, amikor végre rászántam magam a kötelességteljesítésre.
Mielőtt még nem ismerte Tökmagot, azt hitte, impotens vagyok, mert mindig a sorsdöntő pillanatban léptem le mindenféle ürüggyel. Nem én tehettem róla, hogy rossz pillanatokat pécézett ki.
Most is csak nézett rám azokkal a szép, csalódott szemeivel. Megegyeztünk, hogy holnap átjön, addig meg mindketten önmegtartóztatunk. Természetesen megszegtem az ígéretem, de szerintem ő is. Egyszer beszélgettünk a masztizásról – Emesével szinte mindent ki lehet tárgyalni –, és megállapítottuk, hogy mindenki azt csinál magával, amit akar, csak arról kell beszámolnunk egymásnak, ha valaki mással csináljuk. Néhány hete lefeküdtem a szomszéd nővel (a kalácsossal), de nem számoltam be róla Emesének. Újabb példa arra, hogy vannak dolgok, amelyek csak elméletben működnek.
Szóval hazasétáltam. Tökmag már az ajtóban várt rám. Olyan, mint egy kutya. Nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy leveszem a cipőm. Az asztal már meg volt terítve. Apa a levest kavarta a konyhában. Bevonultam a szobámba átvedleni. Marci jött utánam. Szerintem érezte, hogy zabos vagyok rá a délután miatt. Ez rohadt dolog tőlem, mert inkább örülnöm kellene, hogy szocializálódik, mégis féltékeny vagyok. Az a baj, hogy pont Áront választotta.
Most írnom kellene Áronról, de nincs kedvem. Na jó. Muszáj írnom róla, mert különben nem lesz érthető a lelkiállapotom, és akkor szart sem ér az egész blogolás.
Tíz éves voltam, amikor megkaptuk ezt a lakást. Akkor még sokkal több zöld terület volt a házak között, és én azzal szórakoztam, hogy elvesztem a bozótosban. Egyszer még azt is elhatároztam, hogy nem fogok előkerülni, de apa sajnos megtalált. Gyanítom, hogy Áron árult be.
Mielőtt mi ideköltöztünk és hoztuk magunkkal az új pletykatémát, Áron örvendett a megkülönböztető figyelemnek. Az anyja néhány évvel az érkezésünk előtt fogadta örökbe.
Áron anyja egy óriási nő, átvitt értelemben az, mert már akkor is csak fele akkora volt, mint a hat éves fia. Úgy kb. egy méter lehet, és olyan imbolyogva jár, hogy ha sokáig nézi az ember, tengeribeteg lesz tőle. A lakásuk a szomszédos háztömbben van, ezért sokat látom az erkélyen. Ilyenkor mindig átinteget.
Áron már a költözéskor kinézett magának. Egy este felszólt kaputelefonon, hogy apa engedjen el vele játszani. Én tíz éves voltam ő hat, de nem zavart a korkülönbség, mert Áronnak már akkor olyan dumája volt, mint egy kamasznak. Most nem tudom milyen, mert már évek óta nem beszélünk. Ma délután csak árnyéka volt a régi önmagának.
Meglepetésként ért, hogy ez a gimi az a gimi, vagyis Marci oda jár, ahová ő. Ha nem lennék szar alak, akkor most örülnöm kellene, hogy van valaki, aki istápolja, de nem örülök, ergo szar alak vagyok.
Áron tizennégy éves koráig úgy lógott rajtam, mintha hozzám nőtt volna, aztán egyik napról a másikra kopott le. Új haverjai lettek, akikkel a buszmegállóban bandázott meg füvezett. Hát, most szeretném, ha tudná, hogy hiába ugrálja körbe Marcit, már én is másokkal bandázok. Baromi gyerekes ez, de az önérzet már csak ilyen dedós dolog.
Először meg sem ismertem, csak azt láttam, hogy Marci egy idegen srác mellett ül a gimi lépcsőjén. Azt hittem, kirendeltek mellé egy végzőst gardedámnak. Még akkor sem ismertem meg, amikor rám köszönt. Az tűnt fel, hogy nagyon fixíroz. Megkérdeztem tőle, hogy mi érdekfeszítőt talál a szerelésemen. Azt felelte, olyan lelakott vagyok, mint régen. Ekkor néztem meg jobban a búráját. Nem is tudom, miről ugrott be a kiléte, talán a nézéséről. Mivel fél fejjel kisebb nálam, és ezt a hátrányát az eltelt idő alatt sem hozta be, mindig olyan fura pillantással néz rám, hogy nem emeli fel a fejét, csak a tekintetét irányítja a magasba.
Hazáig kísért minket. Nem értettem, mit akart, mert nem nagyon szólt semmit. A házuk kapujában elköszönt, aztán még hátra fordult, és felajánlotta, hogy, ha kell, akkor szívesen hozza-viszi Marcit a suliból. Nem tudtam hová tenni a lelkesedését, ezért csak bólintottam egyet.
Holnapra úgyis kialussza.
Erről jut eszembe, hogy ideje lenne eltennem magam, mert reggel nyolcra megyek órára, és még Emesének is tettem egy ígéretet, amit nem ártana betartanom, már csak a saját szexuális egészségem érdekében sem.
Átolvastam az első bejegyzésem, és meg kell állapítanom, hogy csupa magánszemét. A blogok úgy termelődnek ki a társadalomból, mint a gyártási folyamatban felhalmozódott melléktermékek. Állati álmos vagyok, és most megjelent a lelki szemeim előtt, ahogy dobozba csomagolnak és eladnak a kapitalizmus nagybani piacán.
Vajon mennyit érek?