09.06. Napi rutin
Áldott legyen a neve annak, aki feltalálta a szundi programot. Volt már néhány nagy ötlete az emberi civilizációnak, de állítom, hogy ez viszi a pálmát.
A mobilom 5:20-ra van beállítva, a szundi kilenc percenként ébreszt, így háromszor élhetem át a megkönnyebbülést, hogy még nem kell felkelnem. Minden boldogság boldogság, még az egészen hétköznapiak is.
5:56-kor felültem az ágyon, és elrévedtem a semmibe. Az agyam még nem volt teljesen működőképes, ezért nem voltak összefüggő gondolataim sem, de azért feltettem a szokásos kérdéseket, és mérlegeltem a lehetőségeimet is: Mi lenne, ha szépen, nyugodtan visszafeküdnék? Megállna-e a Föld a forgásában? Ha én egy napon nem kelnék fel, és nem kapcsolódnék bele a napi rutinba, mint csavar a gépezetbe, akkor mi történne másképpen? Megkötnék-e a világbékét? Kevesebb szemét lenne-e az űrben?
Arra jutottam, hogy semmi nem lenne, csak egy nap nélkülem, azt meg kibírná valahogy ez a nagy földkerekség.
Már majdnem megörültem ennek a végkövetkeztetésnek, és készültem visszadőlni a vánkosra, amikor motozást hallottam Marci szobájából. Ez visszarángatott a valóságba, és a gondolataim – amik azzá tesznek, aki vagyok (ezt egy könyvben olvastam) – visszaözönlöttek a fejembe. Feltápászkodtam. Néhány percig vakaróztam meg ásítoztam az ablak előtt.
Odakint a reggel már odakente a fáradt napsugarakat az égre.
Szeretem a szóképeket, az egyik kedvencem a hasadó hajnal. Hogyan hasad a hajnal? Úgy, mint egy szív? Vagy úgy, mint egy elme?
Mivel Tökmag már nagyon mocorgott, felfüggesztettem a filozofálást, és átslattyogtam hozzá, hogy nekilássak a szokásos ébresztési ceremóniának.
Hat éves kora óta minden reggel eljátszuk ezt a színjátékot, és jelét sem mutatja, hogy egyszer végre beleunna.
Bebújik a takaró alá, nekem meg addig kell szólongatnom, amíg el nem kezd morogni. Ekkor az ébresztés második szakaszába lépünk, és nekem meg kell fenyegetem azzal, hogy leöntöm egy vödör hideg vízzel. Apával sokat töprengtünk azon, vajon honnan szedte ezt a hideg vizes dolgot, mert a panelban nem szoktak az emberek csak úgy vödörnyi vizeket zúdítgatni egymásra. Rejtély. Mindenesetre ezt fenemód mulatságosnak találja, mert úgy kuncog rajta, mintha csiklandoznák. A záró rész a takarólerántásban csúcsosodik ki. Hogy nagyobb legyen a katarzis-élmény, magamra csapom a takarót, mint egy palástot, és ünnepélyesen kivonulok benne. Ezt én találtam ki még régen, azóta is bánom.
Miután ezzel végeztem, meglesem, apa milyen stádiumában van az ébredésnek.
Általában eléggé előrehaladottban találom. Kisorsoljuk, ki öltözteti Marcit, és ha véletlenül nem rám osztja ki az élet ezt a feladatot, akkor beveszem magam a fürdőszobába.
Ahhoz képest, hogy három férfit szolgál ki, egész takaros a fürdőszobánk. Pár hete vettem öntapadós halacskákat a csempére. Nem is tudom miért, de valahogy mindig vágytam ilyen vacakokra. Az IKEA-katalógusokban szoktam látni, hogy minden rendes családnak vannak öntapadós halai a fürdőszobában.
Az ötletemnek az lett az eredménye, hogy Marci sikítófrászt kapott, és két hétig nem mert egyedül fürdeni. Apa mondta, hogy szedjem le azokat az istenverte halakat, de én megmakacsoltam magam, mert Marcit edzésben kell tartani. Igazam lett. Maradtak a halak, és újfent bebizonyosodott, hogy Tökmag nevelhető.
Nem vagyok egy piperéző alkat. A fogmosás, a borotválkozás, meg a fésűhasználat a tőlem telő maximum. Gimiben fenemód zseléztem a hajam, de lemondtam róla, amikor Kati kijelentette, hogy nem akar olyan fazonnal járni, akinek hajkorona helyett bukósisak van a fején. Katiék valahonnan vidékről költöztek fel Pestre, ezért nem mindig értettem a folklórját, de azt rögtön levettem, hogy a zselé nem imponál neki.
Általában nincs sok időm elmélyülten belebámulni a tükörbe, mert apa mindig berongyol Marcival, mielőtt még nekikezdhetnék az állapotfelmérésnek. Lehet, hogy azért vagyok ilyen kiegyensúlyozott lélek, mert nem szembesítem magam túl gyakran a fizikai valóságommal.
Ez ma sem történt másként. Még javában fésülködtem, amikor megjelent Tökmag a küszöbön. Apa átpasszolta nekem azzal az ürüggyel, hogy reggelit készít. Sóhajtottam egyet, és lehámoztam Marciról a pizsamát, mert egyfolytában összeköpködi fogkrémmel, ha rajta hagyom.
Mindig elcsodálkozom, hogy már tizennégy éves. Amikor megszületett, azt hittem, sosem fog felnőni. Egyszer beszélni akartam apával erről a dologról, mármint arról, hogy Marci pubertás korba ért, de apa nem szereti a kényes témákat. Néha komolyan megkérdőjelezem a tényt, hogy ő meg anya úgy hoztak-e össze minket, mint a normális emberek, vagyis szexszel. Nehéz apát lepedőakrobataként elképzelni. Miután kudarcot vallottam, szakkönyvekhez fordultam, de azokból csak azt tudtam meg, hogy az a magyar, amit én beszélek nem egyenlő azzal, amellyel ezek a könyvek íródtak. Maradt a józan, paraszti ész. Figyelek és várok. Bármilyen meglepő, de Marci néha sokkal jobban tisztában van a dolgokkal a maga sajátos módján, mint mi.
A mai reggelt kissé kizökkentette a rutinból, hogy Marci nem volt hajlandó megenni a téliszalámis zsömlét. Ilyesmi a lehető legritkábban fordul elő, és mindig valami rossznak az előjele. Miután apa lelépett melózni, nekem még maradt negyedórám arra, hogy megpróbálkozzam az öcsém táplálásával. Végül én is feladtam, és nekiindultunk a nagyvilágnak éhesen.
Áron a kapu előtt várt ránk. Ezek szerint nem aludta ki a hirtelen rátört felbuzdulást. Pár pillanatig értetlenül bámultunk egymásra. Kultúrlény lévén nem szegeztem neki fura, szőrszálhasogató kérdéseket, csak hagytam, hogy ott sétáljon mellettünk. Nem értem, mit gondol. Jóformán vadidegen. Miért bíznám én Marcit egy vadidegenre?
A lakótelep sarkán árválkodó kisboltnál lecövekeltünk, mert Tökmag odakövült a járdára. Ránéztem az órámra. A percek mindig akkor sietnek úgy, mintha üldöznék őket, amikor az ember késésben és szarban van egyszerre. Áron zsebre dugta a kezét, és türelmesen várt velünk, aztán világrengető ötlete támadt. Bement a boltba, és vett két kakaós csigát.
Szörnyű gyanú ébredt bennem. Le mertem volna fogadni, hogy Áron tegnap beígérte ezt a reggelit Marcinak, és ennek az ígéretnek köszönhettük a mai éhségsztrájkot is, de nem spekulálhattam sokáig, mert hamar odaértünk a sulihoz.
Puszi a homlokra. Marci megindult befelé lassú, ráérős léptekkel. Csak minden második kockakövet érintették a talpai. Ha valaki rátévedt a kijelölt ösvényére, tanácstalanul toporgott, amíg újra fel nem szabadult előtte az út.
Minden rendben lesz – Efelől Áron biztosított. Akkor észrevételeztem csak, hogy még mindig ott szobrozik mellettem.
Namármost, nem mondhatom egy független és szabad emberi lénynek, hogy húzzon el francba, mert még zokon veszi, de bizonyos jogok azért megilletnek. Például, szeretem megválogatni az arcokat, akikkel körülveszem magam. Hozzám nem lehet csak úgy kényre-kedvre csatlakozni, mint manapság az Európai Unióhoz. De nem volt időm rá, hogy megvitassam vele ezt a problémát. Bólintottam egyet felé. (Nem tudom mi jött rám ezzel a bólogatással. Pedig nem értek egyet a jelenlétével.) Először nem értette, mit akarok, aztán rájött, hogy elköszönni.
Már javában robogtam a buszmegálló felé, amikor kezembe nyomta a másik kakaós csigát. Ez annyira meglepett, hogy addig kísértem a tekintetemmel, amíg el nem veszett a suliba özönlő tömegben.
Mi ez?
Törvényileg kellene tiltani, hogy olyan emberek bukkanjanak fel újra az életünkben, akiknek a hiányán egyszer már túltettük magunkat.
Elméleti kémiával kezdtem a napot. Vannak dolgok, amiknek az égvilágon semmi értelmük nincsen elméletben. A kémia az egyik. Elképzelem, ahogy a személyimbe a DNS spirálom képletét ragasztom bele, elvégre annál hitelesebben semmi nem igazolja a kilétemet. Átütő újítás lenne.
A professzor kezei olyan aprók és kecsesek, hogy inkább csipkét kellene vernie velük, mint krétával összepiszkolnia őket. Szeretek ilyen megfigyeléseket tenni, érdekesebbé teszik az életet. Óra után beültem a fősuli büféjébe néhány csoporttárssal kávézni, és próbáltam végszóra nevetni. Az volt a baj, hogy rohadtul nem érdekelt a téma.
Mindig ez van. Mérföldek választanak el a hétköznapi emberek átlagéletétől. Tudom, hogy mindenki a saját galaxisában él, de az én esetemben ez a galaxis ráadásul az univerzum túloldalán van egy eldugott, sötét zugban.
Délben szabadultam, és azonnal hazavágtáztam ebédelni. (A kakaós csigát dacból nem ettem meg.) Tébláboltam egy kicsit a lakásban. Szeretem, amikor ilyen üres. Szobáról szobára baktattam, közben veszettül járt az agyam. Most semmi kedvem leírni, mikről gondolkodtam, mert van, ami még önmagam előtt is ciki.
Zavar ez az Áron dolog. Amikor még nem voltam ennyire óvatos, mindenfélét elregéltem neki a lelki válságaimról, a Kati ügyet is széltében-hosszában tudja, legalábbis az elejét, mert a végén már derogált neki szóba állni velem. Áron egy kísértet a múltamból. Nem önmaga miatt haragszom rá, hanem azért mert arra emlékeztet, aki voltam. Félreértés ne essék, nem utálom azt, amilyen voltam, de nem szeretek visszanézegetni. Ha egy mondat véget ért, tegyünk pontot a végére.
Emese kettőkor végzett a fodrászatban. Újra megmelegítettem az ebédet (a tegnap esti vacsoramaradékot), és amíg evett, elmeséltem neki, hogy Marci új barátra lelt. Nem akartam Áronról beszélni, ezért juszt is róla löktem a dumát. A tudatalattim néha szándékosan kiszúr velem, csak hogy tudassa, ő az erősebb. Emese halál jópofának találta a semmiből feltűnt régi barát sztoriját. A nők már csak ilyenek. Miután elmosogattunk, vihogva vonultunk be a szobámba.
Utálom az ilyen helyzeteket. Mintha egy haditervhez igazodtunk volna: 14:24 csókok, 14:31 ölelkezés, 14:40 felláció, 14:50 boldog beteljesedés és kéjmámor. (Óráinkat ne felejtsük el az aktus előtt egyeztetni!)
Emese a nappaliban akart kefélni, de én hallani sem akartam róla, hogy azon a kanapén élvezzek el, amin Marci heverészik Dunakavicsot falva. Az egyezkedés kicsit belerondított a hangulatunkba, de végül csak összehoztunk egy menetet. Fél négykor még a szőnyegen hevertünk, és anyaszült meztelenül cseréltünk eszmét arról, hogy Emese költse-e el az összes spórolt pénzét egy jogsira. A nemre voksoltam. Nekem van jogsim, aztán mire megyek vele kocsi nélkül?! Amikor Emese elment zuhanyozni, rágyújtottam egy bagóra. Marci, ahogy belép a lakásba, ki fogja szúrni, hogy füstöltem, de a mai napon vállalom a kockázatot. Erről eszembe jutott, hogy egy óra múlva érte kell mennem. Beosontam a fürdőszobába, és lecsutakoltam magamról a szerelmet. Emese el akart kísérni a suliba, de visszautasítottam. Fogalmam sincs miért.
Valahogy semmi kedvem nincsen a barátnőmmel parádézni Áron előtt, pedig nem is tudhatom, hogy találkozom-e vele.
Most meg indulásra készen pötyögöm ezt a bejegyzést.
Azt hiszem, kezdem túl komolyan venni a blogolást. Az ember hajlamos tündérmesét kerekíteni az életéből, ha felmerül a lehetősége annak, hogy valaki talán elolvassa a sirámait. A Facebook-effektus is így működik. Komolyan mondom, hogy még soha olyan boldog nem voltam, mint a Facebook-profilomon. Néha eszembe jut, hogy tanácsot kellene kérnem virtuális önmagamtól, aztán rögtön ejtem is az ötletet, mert fantáziára nem lehet valóságot építeni.
Mennem kell Marciért. Kell, utálom a kell-ekkel kezdődő szókapcsolatokat, kezdve azzal, hogy fel kell kelnem. Egyszer listát fogok írni mindenről, amit meg kell tennem, és kiragasztom a hétköznapi hősök dicsőségfalára.
…
Találkoztam vele. Na, de ne rohanjunk előre! Mindenekelőtt be kell számolnom róla, hogy Tökmag ma focimeccset nézett a suliban. Részben az eget skubizta, de azért néha a pályára is rápillantott. A portás mondta, hogy menjek ki a tornatelepre, mert az öcsém ott van. Annyira meglepődtem, hogy majdnem eltévedtem. Egy jó lábú, szőke tanárnő igazított útba. Nem ragaszkodtam hozzá, hogy kísérjen el, de ő belém karolt, és Marciról kezdett el magyarázni. Olyan közel hajolt hozzám, hogy szúrta az orrom a parfümje. A testbeszéde azt súgta, hogy tegyem magamévá, ha lehet minél hamarabb, az sem baj, ha a folyosó közepén kell szétraknia a lábait. (Úgy tűnik, egy autista tökéletes ürügy a vadászatra.) Amikor kiértünk a pályához, Marci jelenléte lehűtötte az ösztöneit, és visszavedlett a megszokott társadalmi szerepébe. Megpaskolta Tökmag fejét, aztán szapora léptekkel elmenekült a kitörni készülő vihar elől. Legalább azt elmondhatták volna a tanári karnak, amikor nagy kegyesen engedélyezték Marci felvételét ebbe a gimibe, hogy egy autistát nem lehet csak úgy taperolni.
Áron félmeztelenül rúgta a labdát a gimis csajok ujjongó örömére. Tizennégy éves volt, amikor utoljára így láttam. Azóta felnőtt, ez tagadhatatlan. De hát ez az emberek sorsa, egyszer felnövünk mindannyian. Amikor leváltották, csatlakozott hozzánk. Felvette a pólóját, mert rögtön észrevételezte, hogy feszélyezetten társalgok félmeztelen hapsikkal.
Marci annyira látványosan oda van érte, hogy muszáj volt megerőltetnem magam. Megkérdeztem, hová megy továbbtanulni. Azt felelte, hogy kartográfus akar lenni. Lám-lám, így mutálódnak ifjúkori álmaink. (Ha jól emlékszem, felfedező akart lenni.) Egy rejtély legalább megoldódott: Marcit azokkal a térképekkel fogta meg, amiket a táskájában hord. Mindenféle térkép van nála, meg egy vaskos mappa, amiben a saját rajzai vannak.
Meccs után félszegen megtudakolta, hogy megvárjuk-e a suli előtt.
Megvártuk.
Hazafelé régi dolgokról beszélgettünk, emlékekről. Felvetette, hogy elmehetnénk egyszer focizni a játszótér melletti pályának becézett betonketrecbe, mint régen. Mondtam, hogy okés. Mindketten tudtuk, hogy soha nem fogunk mi ketten újra együtt focizni, mert egy bizonyos kor után az ilyen okés annyit jelent, hogy ne forszírozzuk a dolgot.
Hazaérve üresnek éreztem magam. Egy tök átlagos, üres nap után még a naplementében is csak a szürke színt veszem észre. A szürke mindenütt ott van. Szürke a beton a cipőtalpam alatt, szürke a szmog a levegőben. Szürke cirmok vannak Áron barna szivárványhártyáiban.
Jelenleg kevésbé vagyok üres, mert hamarosan vacsorához ülünk, és nekem vidámnak kell lennem, különben Marci egy falatot sem eszik, és most nincs itt senki, hogy megdobja egy kakaós csigával.
Ez a vacsora dolog anya után maradt. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy úgy vihogjunk kajálás közben, ahogy a mintacsaládok a tévéreklámokban. Marci autista agyában örökre összekapcsolódott az étkezés a vidámsággal.
Már itt is van. Most megállt az ajtóban, és lesi, mit csinálok. Mondom neki, hogy blogolok, erre elvigyorodik és tapsolni kezd. Úgy látszik, még ő is frankó ötletnek tartja a vakvilágba való posztolgatást. Megbökte a monitort, amitől olyan hullámzásba kezdtek a pixelek, mintha kavicsot dobtak volna a Windows kék tavába. Csak az én gépemmel ilyen mogorva, a sajátját kényezteti. Apa informatikust akar taníttatni belőle. Nem hülye ötlet, tekintve, hogy már az első napon, amikor géphez ült, feltörte a család összes jelszavát.
…
Még csak tizenegy van, de majd leragadnak a szemeim. A nappaliban apa a csatornaváltó gombbal szórakozik. Emese küldött egy pajzán SMS-t. Ebben a megvilágításban a szobám falai is szürkék. Minek ér véget a nap, ha holnap ugyanez fog újra elkezdődni? Ha el tudnám képzelni, ahogy Áronnal focizom (úgy, mint régen), kevésbé lennék nyomorult?