10.07. Szörny az ágy alatt
Koncentráltam, úgy körülbelül öt percen át, aztán kikapcsolt az agyam, pontosabban átállt egy másik funkcióra – a merengésre. Ez automatikus folyamat nálam, nincs rá befolyásom. Szerencsére kívül egész értelmes képet tudok vágni, még akkor is, ha belül éppen őrült gondolatokat kergetek.
A tanárnő csak mondta és mondta. Szimpatikus nő volt, az a tipikus pedagógus alkat, aki ajkain kedves mosollyal és a gégéjében roppant modoros hanghordozással születik. Megfigyeltem, hogy a legtöbb tanár olyan, mintha fénymásolóban sokszorozták volna. Lehet, azért akarnak mindenáron szabványtanulókat kinevelni, mert ők maguk is egyen méretre vannak gyártva? Marciról beszélt, ezért nem ártott volna odafigyelnem. Bár sok olyat nem mondhatott róla, amit még ne tudnék. Azt ajánlotta, járassuk magánterapeutához. Azt nem mondta, miből, és azt sem említette, hogy jelentősebb összeget kölcsönözne nekünk erre a nemes célra.
Amikor megjelentem a tanári ajtajában, láttam a szemében a csodálkozást. Mindig ez van, amikor fogadóórára megyek.
Mégis ki menjen, ha apa késő estig gürcöl?
Megkérdezte, hány éve rohadok ezen a csodálatos Föld nevű bolygón (na, nem egészen ezekkel a szavakkal), és én őszintén bevallottam, hogy huszonkettő. Erre az infóra tovább édesedett a méz a hangjában. A családunk felébreszti az emberekben a gondoskodásösztönt.
Egy üres tanteremben beszélgettünk, ahol visszhangoztak a falak, így minden legalább kétszer hangzott el (csakhogy jól az emlékezetembe véssem.) Autista…autista… Ön nagyon fiatal…fiatal… Speciális igényű tanuló…speciális igényű…speciális…
Mindig ugyanaz a mese, mindig ugyanaz az együttérző tekintet. Nem csoda, hogy elbóbiskolt a figyelmem.
Emesére gondoltam, mert tegnap Áronról kérdezett, és én nem teljesen véletlenül elfelejtettem neki kifejteni bizonyos részleteket. Ezekkel még jómagam sem vagyok tisztában, szóval minek hangoztattam volna őket.
Csak egy pillanat volt, vagy valami, ami nem múlt el nyomtalanul? Ezen a kérdésen kérődzöm, amikor éppen van időm magamra pazarolni néhány gondolatot. Mit értek ez alatt? Hát, pontosan azt értem, amit bárki értene, ha egy napon a legjobb barátja fogná magát és lesmárolná. Akkor nem töprengtem el ezen, mert el voltam foglalva Katival, meg még kis hülye kölyök voltam, de most más a helyzet, és nem mellékes, hogy Áron sem az a tacskó már, aki akkor volt.
Emese szerint Áron csak él egy lehetőséggel, amit a sors az ölébe pottyantott. Romantikus női lelke meg van győződve, hogy mi ketten csak dacból nem beszéltünk egymással négy éven át arra várva, hogy egyikünk megtegye az első lépést. Abban igaza van, hogy Áron most megtette. Az is lehet, hogy mindenben igaza van. Már csak azt a csókot kellene semmissé nyilvánítani, és az egész história maga lenne a tökély.
A tanárnő kezdte észlelni rajtam a jeleit, hogy távol járok, mert egyre többször köszörülte meg a torkát a mézédes szavak között, és a mosoly is hervadásnak indult az ajkain.
Visszatértem egy kicsit, csak hogy lássa, értékelem az igyekezetét. Feltettem néhány kérdést. Próbáltam olyanokat, amelyekre, majd jó hosszan tud válaszolni, és megint mindketten boldogok lehetünk. Pl.: Milyen Marci kapcsolata a tanáraival? Hogyan kezelik az osztálytársai? Kötött-e máris életre szóló barátságokat? (Oké, az utóbbi csak poén volt. Úgy tűnt, a tanárnő immunis rá, mert a pedagógiai szakértelem kizárta a tudatából a humort.) Újra kezdődött a blabla, én meg merenghettem tovább.
Néhány perc múlva erre a mondatfoszlányra riadtam: …és Áronnak is jót tesz.
WTF?
Mit hagytam ki? Tekerjünk vissza egy kicsit, vagy vegyük újra az egészet!
Most meg kell szakítanom a beszámolót, mert az emlegetett szamár megérkezett, és energikusan kopogtat az ajtón bebocsátást remélve. Hozta Marcinak a megígért Afrika-térképet. (A kérdést, hogy miért nem a suliban adta oda neki, ne tegyük fel. Mindenki tudja, hogy Áron ide akart jönni, még én is.)
…
Áron egy órája ül Tökmag szobájában, és rajzol (nem térképet). Nem tudom, mit, mert az ő titkuk. Ez új. Mivel ki lettem közösítve a bandájukból, jövök, naplózok tovább.
Ott hagytam el, hogy …Áronnak jót tesz. Merészen megtippeltem, hogy Marci az, aki jót tesz neki.
Hirtelen roppantul elkezdett érdekelni kisöcsém egyetlen kapcsolata a gimnáziumi közösségi élettel. A tanárnő megnyugtatott, hogy Áron megbízható fiú. Ezt mertem remélni eddig is. Azt is megtudtam, hogy Áron rosszul viseli, ha korlátok közé szorítják, és a nemtetszésének aggasztóan gyakran ad hangot, amiért mindig az igazgatóiban végzi. Ez sem hatott a meglepetés erejével. Egy dolog viszont megdöbbentett: A tanárnő szerint Áron eltávolodott a társaitól. Egy másik pedig megrémisztett: Áron rossz társaságba keveredett.
Hm. Ezt a problémát sürgősen körül kell járnom. Majd később.
Tökmag ácsorog a küszöbömön egy rajzalappal a kezében.
Áron lerajzolta a lakásunkat, de nem csak úgy egyszerűen, hanem kifordítva. Elmondom, hogyan kell a művet elképzeli:
A nagyszoba egy óriási távirányító, és apa ül a tévé helyén. Marci szobája szemüveg alakú, és Tökmag ott mosolyog a lencsén gyújtópontba sűrűsödő napsugarak kellős közepén. Az én birodalmam én magam vagyok. Magzatpózban kuporogva ölelem magamhoz a könyvespolcomat.
Áron agya félelmetesebb, mint Marcié. (Vajon ez a rossz társaság hatása? Vagy az enyém?)
Szeretnék újra bízni benne, de nem könnyű. Nem volt fair tőle, hogy szó nélkül lépett le. (A gyűlöllek nem számít istenhozzádnak.) Másrészt, meg lehet beszélni egy ilyen csókot? Úgy vélem, akkor meg lehetett volna, most már viszont nincs értelme.
Áron rajzai. Feltétlen írnom kell róluk néhány sort. Amikor először jártam a szobájában, megijesztettek, aztán bevonzottak a maguk bizarr világába, és én beléjük gabalyodtam. Szeretném, ha Marci így tudna rajzolni, mert akkor ő is megmutathatná, mi rejtőzik benne. Vajon ott van még a falán az a hatalmas szem, amelynek a pupillájában Áron elrejtette az összes gyerekkori félelmét? Honnan a fenéből tudta már olyan fiatalon, hogy minden, amit látunk, a gondolatainkból tükröződik rá a világra? A szörny csak akkor költözik az ágy alá, ha mi odanézzük.
És most jöhet az idevágó kérdés: Mit akarok én Áronba látni?
Miután megtekintettem az alkotást, Marci megsimogatta a pocakját. Ez egy egyezményes jel arra, hogy az ember kifejezze vele mardosó éhségét. Amíg vajaztam a zsömlét, Áron ott sertepertélt körülöttem a konyhában.
– Mindig ilyen keveset beszél? – kérdezte.
– Változó. Van, hogy le se lehet lőni – feleltem. A konyha levegője megtelt a kölnije illatával. Honnan van pénze ilyen drága illatra? – Csak arról beszél, ami érdekli, pontosabban arról értekezik. Neked is kenjek?
Megszólalt a mobilom, de nem fogadtam a hívást, hagytam hadd zümmögjön a zsebemben.
– Nem kérek, kösz. Mi lett azzal a csajjal?
– Melyikkel? Katival?
– Aha.
– A szokásos. Egyszer minden véget ér, még a szerelem is – mondtam ki a nagy életigazságot.
– Akkor rosszul szerettél – jegyezte meg Áron, de mielőtt még levonhattam volna a téves következtetést, és jól zavarba jöhettem volna, hozzátette – Például ott van az apád.
– Az apám? – Megállt a kezemben a kés.
– Nem nősült újra. Nyilván azért, mert még mindig anyádat szereti.
– Vagy úgy összetört a szíve, hogy nem képes újra szeretni.
Ezzel lezártnak tekintettem a témát, és nem adtam meg se neki se magamnak a lehetőséget, hogy a mi szerelmi életünkre terelődjön a beszélgetés.
Áron egész délután úgy heverészett a kanapén, mintha soha többé nem akarna felkelni onnan. Régen is ezt csinálta, csak akkor a tévét is nézte. Minden hülyeséget megnézett. A talk show-kon együtt röhögtünk. Nevetségesnek tűntek az emberek érzelmei, valószerűtlenek voltak.
Ötkor Emese hívott, hogy van egy szabad órája Marcira.
Még a múlt héten ítéltük apával egyetértésben Tökmagot egy alapos hajvágásra. Azóta készülök lelkileg a procedúrára, mert az ilyesmi sosem megy könnyen, még akkor sem, ha Emese kezében van az olló.
Szólni akartam Áronnak, hogy lelépünk.
Aludt. Egyik hosszú lába lelógott a földre, másik a kanapé háttámláján pihent, karjait összefonta a mellkasán. Kimerültnek tűnt, nem akartam felébreszteni, de egyedül sem hagyhattam. Álltam hát tanácstalanul a nappali közepén.
Régen sokat aludt nálunk. Olyankor mindig apa nagy franciaágyában tölthettük az éjszakát. Imádtunk hajnalig beszélgetni. Versenyeztünk ki bír tovább fennmaradni. Amíg gyerek az ember, van az éjszakában valami sejtelmes mesebeliség.
Áron megérezte, hogy nézem. Ásítva nyújtózott egyet, és elmosolyodott.
– Egy szemernyit sem változtál – mondta, és nekem fogalmam sem volt, hogy most éppen mire érti. – Átjöhetek máskor is?
– Ha akarsz.
– Akarok.
Emese jól bírta a kiképzést. Marci szerencsére ritkán rendez műsort, de most kitett magáért. Nem tudom, mi van velem az utóbbi időben, de nehezebben viselem a megpróbáltatásokat, mint általában. Ma is kiabáltam vele. Nem akartam, de felhúzott, hogy még egy kicseszett hajvágást sem lehet nyugiban lebonyolítani. A végén én voltam az, akit csitítani kellett, nem Tökmag. Emese hátra vitt a kozmetikus függönnyel elválasztott szentélyébe, és magához ölelt. Olyan nagyon jó volt érezni a testét, megnyugtattak a körém fonódó karjai.
– Kimerült vagy – közölte velem a megfigyelését. – Szabadságra kellene menned.
– Honnan?
– Az életedből.
Otthon bocsánatot kértem Marcitól. Először duzzogott egy kicsit, aztán megbocsátott. Hozzá van már szokva, hogy nagyritkán nekünk is – apának és nekem – elszakadhat a cérnánk. Amikor leült a tévé elé (DVD be, Elsüllyedt világok indít), kilógtam a lakásból, és lementem a garázsba. A társasház aljában van néhány bérelhető garázs. Apa beruházott egyre, mert nagy szarban lennénk, ha a tragacsot elcsórnák. Itt tárolom a régi játékaimat, meg egy csomó más felesleges cuccot. Elüldögéltem egy kicsit a társaságukban. Ők is legalább olyan elhasználtak, mint én. Megértettük egymást. Éppen csuktam be az ajtót, amikor a mellettem lévő kinyílt. A szomszéd csaj állt be a luxus verdájával. (Ha a tragacs itt lett volna, tuti leeresztett volna az összes kereke a kisebbségi érzéstől.)
– Helló! – köszönt. Egyből fogtam, hogy bizony szándéka van velem. Nem nehéz kitalálni, milyen.
– Szia! – vakkantottam oda neki. Ezt az egyszerű udvariassági gesztust zöld jelzésként értelmezte, és elkezdett nyomulni.
– Nehéz napod volt? – kérdezte, de nem várta meg a válaszom – pedig megtudhatta volna, hogy neki fele annyira sem volt nehéz –, elkezdett nyávogni, hogy valami nem stimmel a méregdrága járgánnyal.
Nem akartam felajánlani, hogy megnézem, mivel távol áll tőlem az autószerelő szakma. Látta, hogy le akarok lépni, ezért rákapcsolt a tempóra, és én fél perc múlva már a volánnál ültem az indítóval babrálva, amíg ő kitolt fenékkel matatott a motorházban. Miután megállapítottuk, hogy minden rendben, csak paranoid képzelgés volt az egész, a csaj úgy megkönnyebbült, hogy rágyújtott egy bagóra. Engem is megkínált. Elfogadtam. Beült mellém az anyósülésre, és elkezdett mindenféléről szövegelni. Nekem eközben azon járt az eszem, hogy nem kellene ilyen sokáig egyedül hagynom Marcit. Mégsem moccantam meg, sőt hátrahajtottam a fejem az ülés támlájára. Olyan kényelemes volt, mint egy masszázsszék. Csoda, hogy a csaj nem megy le alfába vezetés közben.
A keze rásiklott a combomra. Lehunytam a szemem. Elvégre azt a tanácsot kaptam, hogy menjek szabadságra az életemből. Ez a tökéletes szabadság. Ha érdekelt volna, még menőnek is érezhettem volna magam. Nem minden nap nyílik alkalma a magamfajtának egy ilyen kocsiban egy ilyen nőt megdugni. Nem akartam megcsókolni, de ő rászívta magát a számra. Zavart a közelsége. Mentolos cukor ízű volt a nyála. Nem emlékszem, Ároné milyen volt.
A lépcsőházban még beszélgettünk egy keveset. Hálás voltam neki, hogy kiszakított egy kicsit ebből a napból. Már a liftnél álltunk, amikor apa nyitotta a kaput. Láttam a búráján, hogy meglepődött, és azt is észleltem, hogy azonnal vette a szitut. A nő kedélyesen elcsevegett vele, amíg felértünk a negyedikre. Nekem meg az járt a fejemben, hogy vajon apának mi jár a fejében. Klassz volt – mint mindig –, nem cseszett le, hogy magára hagytam Marcit. Tökmag ugyanúgy ült a tévé előtt, mint ahogy otthagytam. Látszólag nem esett benne semmi kár. Azért ciki volt, hogy el kellett vonulnom zuhanyozni, mert ilyen erővel azt is kiírhattam volna a homlokomra, hogy igen, apa, jól gondolod, szeretőm van.
Visszanéztem a blogbejegyzéseim, és megállapítottam, hogy meredeken ível lefelé a kedélygörbém. Pedig nem vagyok szomorú. A lehangoltság nálam alapállapot. Melankolikus a temperamentumom. Úgy kaptam apáéktól örökül a fancsali képem, mint Marci az autizmust. Szerintem leszögezhetjük, hogy én jártam jobban.
Nem tudok elaludni, mert feltöltött a szex a kalácsos-nővel. Még mindig dagadt a szám a csókjaitól. Marci kiragasztotta a szobám ajtajára Áron rajzát. Néha rápillantok. Egyre furábbnak látom.
Kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy bagót. Éppen belesóhajtottam a fekete éjszakába az utolsó slukkot, amikor lefékezett egy terepjáró a jégcsarnok parkolójában. Megérzésem támadt. Már vacogtam a hidegtől, mert annyi eszem nem volt, hogy felvegyek egy pulcsit, de nem szakítottam el a tekintetem a furgonról. Tíz perc múlva Áron szállt ki belőle. Intett a sofőrnek, majd lassan elindult a házak felé. Zsebre dugott kézzel ment, ringó, lezser járással. Kétségtelenül ő volt. Csak ő jár így. Hátrább léptem az erkélyen, mintha attól féltem volna, hogy meglát. Megállt az egyik utcai lámpa fényében, és belefésült a hajába az ujjaival. Sötét tincseire sárga ragyogás hullott. Felnézett az égre. Vajon a csillagokat kereste?
Mit is mondtam? A szörny akkor költözik be az ágy alá, amikor odanézzük. Az elmúlt négy év alatt Áron úgy élte az életét, hogy én észre sem vettem a jelenlétét, pedig biztos láttam néha-néha. De most egyszeriben mindenhol ott van. Kibújik az éjszakából, mint nyuszi a kalapból.