10.24. Semmi és minden
Művelődök. Az elmúlt néhány napban autodidakta módon gyűjtöttem az elméleti ismeretet, de tegnap éjjel gyakorlati szempontból is körüljártam a problémát. Na, de nem kezdem in medias res ezt a bejegyzést, mert még elveszti az érdeklődését a kedves olvasó (van nekem egyáltalán ilyenem?), ha így a legelején rögtön lelövöm a poént. Kutatásom (vajon van valami köze a kutatás szónak a kutat ás-hoz?) a homoszexualitás tárgykörét járta körbe, és bizony úgy el lehet veszni az információkban, mint egy feneketlen kútban. (Feneketlen?! Öööö.. Lépjünk tovább! :P). Sok mindent megtudtam, sok-sok cikket elolvastam, sok-sok-sok okos véleményt átfutottam (a butábbakat is), és még sokabb téma-specifikus honlapba belebotlottam. Végül úgy döntöttem, hogy nem hallgatok senkire, kialakítom a saját véleményemet, amely a következő:
Nem vagyunk egyformák. Ki ezt szereti, ki azt. Ki így, ki úgy. Persze mindent meg lehet magyarázni tudományosan, mindig lehet élni az alkalommal, és ráokádni a felgyülemlett frusztrációnkat azokra, akik talán jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi, vagy akár bele lehet tömörülni egy kisebbségi csoportba, és nagy büszkén mártírnak/hősnek (ne adj isten, jogvédőnek) kikiáltani magunkat. Tessék, most mindenki megkapta tőlem a magáét. A szexualitás, a szerelem magánügy. És különben is, hagyjuk élni egymást! Ámen.
Mielőtt még felragyogna a glória a fejem felett, be kell valljam, hogy máris ellentmondásba keveredtem magammal. Áron nemi életét a saját magánügyemnek tekintem, ezért kutatok, keresek. A kíváncsiság vezet, ez a szimpla, alantas indítékom. Nincs jogom hozzá, de piszok módon teszek a jogsértésemre.
Most itt lenne az alkalom, hogy ostoba naivusnak (a naiva hímnemű alakja, nem érdekel, hogy nincs ilyen, ezen a blogon én vagyok a mindenható) állítsam be magam, de hadd ne hazudjak már a saját képembe is. Csak akkor nem feltételeznék Áron hirtelen felbukkanásában hátsó szándékot, ha teljesen hülye lennék. Akármilyen szarul voltam, emlékszem az érintésére a homlokomon. Szép a barátság, de nem hiszem, hogy lennének ilyen érzéki mélységei.
Áron is sejthet valamit a fejemben kergetőző gondolatokról, mert feltűnően visszavett egy idő óta a tempóból.
Hétvégén kivittük Marcit az állatkertbe. Egy autistákat segítő csoport szervezte a kirándulást, akiknek a karjaiba lökte Tökmagot az iskola alulfizetett (és megkeseredett) pszichológusa.
Nem rajongok az ilyen közösülésekért. Olyan sokáig voltunk magunkra hagyva ezzel a problémával, hogy idegesít, ha valaki belepofázik a már jól bejáratott életünkbe. Megfigyelésem szerint Marcira abszolút neutrális hatással vannak a sorstársai, és szereti maga megválogatni azokat, akikkel hajlandó valamiféle társas viszonyt kialakítani. Én is utálnám, ha összezárnának egy csomó kékszemű emberrel, és elvárnák, hogy barátkozzunk, csak azért mert hasonlítunk egymásra. Alapban értem a pszichológiáját ezeknek az egymást segítő, csoportos banzájoknak, de nem szombaton, amikor más egyéb elfoglaltságot is tudnék találni magamnak. (Már megint előtört belőlem az önzés.)
Szóval elkísértem Marcit az állatkertbe, mert a többi gyerek szülei is megjelentek a felvonuláson. (Ez freudi elszólás lett volna? Marci, mint a fiam…? )
Már péntek délután látványosan szenvedtem a rám váró megpróbáltatástól, és ezt kiszúrta rajtam Áron. Oké, rájátszottam egy kicsit, mert egyébként sosem kérdi meg, mi bajom. Elsírtam a bánatom, mire megjegyezte, hogy ez tök frankó (mármint az állatkerti dzsembori, nem a bánatom), és megtudakolta, hogy esetleg jöhetne-e. Mivel nem mutattam túlzott ellenállást, sőt szinte azonnal rábólintottam, végigvigyorogta az egész délutánt, szerintem még otthon az ágyában is verőfényes volt a jókedve. Na, már megint ott tartok, hogy mit csinál Áron az ágyban!
Végül is egész jó lett a szombat. Eltekintve az utolsó felvonástól, a színjáték egész élvezhető volt. Nem shakespeare-i értelemben használom a színjáték szót, ez csak amolyan berögződés nálam. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy más lennék és más lenne az életem, ha nem volnék belekényszerítve a szerepembe. Nem biztos, hogy igazam van.
Mivel korán kellett indulnunk, meghívtam Áront reggelire. Még nagyban pirkadt (fura szó ez a pirkad), amikor beállított. Marci még aludt, én meg pizsamában szambáztam a fürdőszoba meg a konyha között, hogy nézzek is ki valahogy, és a szendvicsek is elkészüljenek. Megkínáltam kávéval, de nem kért. Megkínáltam gabonapehellyel. Kért. Kócos volt a haja az alvástól. Jól állt neki. Amíg evett, felöltöztem, majd felkeltettem apát, hogy birkózzon meg ő Marci ébresztési ceremóniájával. A hétvége amúgy is az ő reszortja. Rábasztam. Apa fogmosás előtt hagyta felöltözni Tökmagot, én meg takaríthattam el a romokat.
Ásítozva kentem a májkrémes kenyeret, amikor láttam, hogy Áron nagyon néz valamit Tökmagon. Követtem a tekintetét, és megpillantottam a foltokat a vadonatúj pulcsiján.
– Mondd, hogy a fogaidra is jutott valamennyi! – sóhajtottam.
Nem mondta. Áron jött utánunk, és megleste milyen öltöztetőnő vagyok. Marci nyűgös volt. Nem ment könnyen a művelet.
– Nem tud felöltözni egyedül? – kérdezte Áron.
– Ha ráhagynánk, mindig ugyanazt hordaná – magyaráztam. – Régen voltak napokhoz kötött ruhái, de amikor kinőtte őket, apa úgy döntött, inkább azt szokja meg, hogy valaki megmondja neki, mit vegyen fel, minthogy megint évekig ugyanazokban a göncökben járjon.
– A mosás szokását nem lehetne kialakítani benne?
– Hogyan alakítod ki benne, hogy mikor lásson piszkosnak egy ruhát? Ez túl összetett probléma. A végén még minden porszemet kimosna belőle. Az a baj, hogy hajlamos a mániákra.
– És ha napokhoz kötnétek a nagymosást? – ötletelt tovább Áron. – Akár koszos, akár nem, mosson ki mindent kéthetente egyszer.
– Mi mindent? – vigyorogtam rá.
– Oké, feladom. Klasszak a foltok a pulcsiján. Olyan, mint egy szürrealista kollázs.
– Ha te mondod, én készséggel elhiszem – biztosítottam a bizalmamról.
– A szürrealizmus az, amikor művészetet csinálsz a lehetetlenből. Képet a képtelenségből.
– Talán meglep, de tudom, mi az a szürrealizmus. – Közel jártam ahhoz, hogy megsértődjek.
– Azt is tudod, hogy a szürrealisták álom-szeánszokat tartottak? – osztotta tovább az észt Áron nem törődve az önérzetemmel. – Hipnózissal és drogokkal próbálták előidézni az álmokat. Te emlékszel az álmaidra?
Az ajtófélfának támaszkodva állt. Úgy tűnt, összedőlnének a falak, ha ő nem tartaná meg őket a vállával.
(Ez most honnan jött? Egy poéta veszett el bennem.)
Ha földrengés van, az ajtókeretbe kell beállni, vagy egy sarokba. Az asztal alá bújást nem értem, mert arra rádőlhet a szekrény, a szekrényre meg a fél fal (vagy az egész). Oda akarok kilyukadni, hogy Áron erős. Még az én életemmel is megbirkózna.
– Néha – feleltem. – Az én álmaimból nem szerezne hírnevet egyetlen szürrealista sem. – Eszembe jutott valami, amin egy idő óta töprengek. – Szerinted az autisták álmodnak?
– Mindenki álmodik, ebből következik, hogy ők is.
Figyeltem Áront, ahogy ott állt zsebre dugott kézzel, hanyag-elegáns tartásban. Én az ő korában nem néztem szembe ilyen magabiztosan a világgal.
A tömegközlekedés mindig óriási élmény, ha Tökmag is jelen van.
Kezdem a villamossal. Szóval, nem száll fel csak úgy akármilyen villamosra. Három sárga kukacot engedtünk el, mire befutott a tuti. Hogy milyen alapon választ? Gőzöm sincs, mert én mindet egyformán rondának látom. A lakótelepen elég nagy a fluktuáció, így mindig akad egy-két újonnan ideköltözött, aki kíváncsian megbámulhat minket a megállóban. Legalább nem süppedünk bele az unalom mocsarába. Jó tudni, hogy újra és újra okozhatunk meglepetést, és szolgálhatunk pletykatémával. A metróval általában könnyebb dolgunk van, csak arra kell figyelni, hogy mindig ugyanoda üljünk (szerelvény vége, hármas ülés – nem tudom, miért így hívják, mert három embernek kicsi, kettőnek viszont nagy, lehetne inkább két és feles ülés a neve). Marci befészkelte magát a sarokba, és kikövetelte, hogy Áron üljön mellé. Akár féltékeny is lehetnék, ha nem mással lennék elfoglalva. Megint éreztem rajta a méregdrága kölni illatát. Összeért a combunk, mégsem húzódtam arrébb. Hiába változott meg, Áron teste nem lett idegen. A farmerén volt egy szakadás, azt bűvöltem egész úton a tekintetemmel, próbáltam eldönteni, hogy a divattervező álmodta-e rá, vagy Áron. Vajon aktív vagy passzív, esetleg versatile? Hoppá, elkalandoztam!
Az állatkert előtt gyülekeztünk. Ha nem tűnt volna extra bunkóságnak, akkor kedvem szerint nem szóltam volna senkihez, de hát nem járathattam le Tökmagot, és azt sem hagyhattam, hogy engem nézzenek autistának. Főleg anyák voltak. Felváltva csillogott a szemükben az elszántság és az elkeseredés fénye. Kisebb szenzációt keltett, hogy én testvér vagyok. Áron kilétére senki nem volt kíváncsi. Volt ott egy egészen fiatal nő, aki a karjában tartotta a gyerekét. Azt mondta, csak azért jött el, hogy lássa, mire számítson, ha cseperedni kezd az eddig még kezelhető mini-autistája. Meséltem neki egy-két dolgot, főleg vidám sztorikat, mert nem akartam a frászt hozni szegényre. Áron eközben Marci mellett ácsorgott, és egy kavicsot rugdosott. Amikor megérkezett a csoportvezető, vagy ki a fene, azt hittem, menten főbe lövöm magam. Fekete pólóján sárga betűs felirat hirdette, hogy az autizmus milyen überfasza dolog. Tán interjúvoljuk meg Marcit, osztja-e ezt az optimista megállapítást. Kár, hogy nem tudna válaszolni, mert fel sem fogná a kérdés értelmét. A hangyáknak van énképük? A lovak tudják, hogy lovak? Az autisták tudják, hogy ők mások, vagy azt gondolják, hogy mi vagyunk azok?
Áron hozzám hajolt, és a fülembe súgta:
– Újítsunk magunknak mi is egy ilyen pólót! Jók a színei.
Ránéztem, hogy komolyan gondolja-e. Vihogott.
Akármennyire utálom őket, azért be kell látnom, hogy ezek a szakik értik a dolgukat. Még arra is rávették Tökmagot, hogy bemenjen az állatsimogatóba. Mondjuk, Marci mindig is jobban kijött az álatokkal, mint az emberekkel.
A közelben volt a majomház, és látva, hogy egyetlen öcsém jó kezekben van, engedélyeztem magamnak egy kis szabadságot. Gyerekkoromban a majomház volt a kedvencem. Órákig el tudtam nézni a hatalmas gorillát, ahogy rezzenéstelenül ücsörög az üveg mögött. Marci előtt sokat jártunk apával és anyával az állatkertbe. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ideális család voltunk. Boldogan és pirospozsgásan mosolygunk a fényképeken, amelyeket az ágyam alatt őrzök egy dobozban. (Azért rejtettem el, mert apa mindent kidobott, ami anyára emlékeztette. Az a baj, hogy a lomtalanítás csak a tárgyakra terjedt ki, a szívére nem.) A gorilla most is ugyanolyan rezignáltan punnyadt a börtönében. Megkocogtattam az üveget, mert kíváncsi voltam, emlékszik-e rám. Füle botját sem mozdította. Lehet, hogy nem ugyanaz a gorilla volt, vagy én nem vagyok már ugyanaz. Tökmag mindent megváltoztatott.
Áron tükörképe rávetült az állat fekete szőrére. Fázósan húzta össze magán a barna bőrkabátot.
– Mindig csodáltalak – mondta olyan közvetlenséggel, mintha csak azt a tényt közölte volna, hogy hideg van. – Amikor először megláttalak, ott álltál a költöztető furgon mellett, és az öcséd kezét fogtad. Az erkélyről lestelek. Csak álltál mozdulatlanul, amíg be nem vitték az összes bútorotokat a házba. – Megfordult, és a falra mutatott. – Nézd! Még mindig kint van az a félelmetes kép. Kicsi koromban sokat rémálmodtam tőle, mégis mindig ez a kép volt az első, amit megnéztem, ha kijöttünk az állatkertbe.
Szemügyre vettem a rajzot. Majomembereket ábrázolt különböző fejlődési stádiumokban. Egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.
– Annyira féltem tőlük, – folytatta Áron – hogy el kellett képzelnem őket. Odaképzeltem őket a szobámba, és szépen lassan összebarátkoztam velük. Érdekes dolgokat meséltek. Te elhiszed, hogy a majmoktól származunk?
Valami olyasmit akartam felelni, hogy naná, csak rád kell nézni, de közben ránéztem, és láttam a szépségét. Olvastam, hogy a legtöbb meleg férfi nagyon szép. Áron sem kivétel. Szabályos és lágy arcvonásai vannak, szemei ékszerként csillognak, ajkai érzékien teltek. A pederasztákat, azokat a hapsikat, akik tinédzser korú fiúkba szeretnek bele, pont ez a szépség vonzza. Ez a plátói szerelem. Sokan soha be nem teljesülő vágyként ismerik ezt a kifejezést, de Platón a tanítvány és a mester kapcsolatára értette, a fiatal fiú és a tanító szerelmére, amely bizony gyakran beteljesült.
– Könnyebb elhinni, hogy isteni kezek formáltak – feleltem.
Áron leesett álla a legélénkebb emlékképem erről a napról, no meg az a pillanat, amikor bejelentette, hogy lelép, mert randija van.
Már a kijárat felé tartottunk, és ő egy ilyen ócska kifogással sietett el. Az hogy szerelmes, még nem elég indok arra, hogy csak így magamra hagyjon.
Miután lelépett, csatlakozott hozzám a nő a mini-autistával. Egész csinos volt, sőt szexi, de nem mozgatta meg a libidómat, mert a szervezetem minden energiát az agyamba gyűjtött, hogy még több hülyébbnél hülyébb gondolatot termelhessek ki. Nem tudtam túllépni a tényen, hogy Áronnak valóban van valakije, pedig ezt eddig is sejtettem. Az a baj velem, hogy hajlamos vagyok nem hinni a saját szememnek. Csak akkor fogom fel a nyilvánvalót, ha valaki egyenesen a képembe vágja.
Már megint kezd átcsapni búbánatba a bejegyzésem. Ideje rátérnem a szórakoztatóbb dolgokra, azaz a tegnap éjszakára.
Kihasználtam a heti kimenőmet, és Emesénél aludtam. A paplan alatt összebújva megnéztünk két Gyilkos elmék részt. Meghitt volt. A szadista gyilkosok történetei egy kicsit bezavartak a romantikába, de túlléptünk rajta.
– Nem fogsz rosszat álmodni? – kérdezte Emese, amikor kikapcsolta a tévét.
Már megint az álmok! Ez a legújabb divat, vagy mi?
– Melletted? Kizárt! – feleltem.
– Fujj! – grimaszolt. – Az influenza maradványa ez az érzelgősség?
– Hát jó, velem lehet beszélni – vihogtam, és azonnal stílust váltottam. – Szét a lábakkal, asszony!
– Mi van, ember, csak nem kanos vagy? – benyúlt a takaró alá, és felmérte a helyzetet. – Hú – állapította meg elégedetten.
– Pattanj a nyeregbe, de izibe! – adtam ki a parancsot.
Elszívtam egy cigit az ablakban. Megint Áron járt az eszemben, meg a randija. Most említette először, hogy van valakije. Ez nem túl korrekt. Fogdossa a homlokomat, aztán kiderül, hogy… Mi is derül ki? Az, hogy van valaki, akinek nem csak a homlokát fogdossa.
– Tüdőrákban fogsz meghalni – közölte Emese, mire visszabújtam mellé az ágyba.
– Hát, ez tök jó. Kevés ember van, akivel előre közlik, miben fog elpatkolni. Most már nem kell aggódnom, hogy elcsap a villamos, vagy a fejemre esik egy tégla.
– Hülye!
Láttam rajta, hogy látja rajtam. Fél percig bírta, aztán rákérdezett.
– Min forognak a fogaskerekek ebben a szép buksiban? – Megcsókolt. A mellkasomhoz értek a meztelen mellei.
– Áron meleg – árultam el neki, mert tudtam, hogy ő az egyetlen, akivel őszintén beszélhetek erről.
– Persze, hogy az. Te még csak nem is sejtetted? – lepődött meg.
– Honnan tudtad?
– Nő vagyok – jelentette ki. – Egész jó nő vagyok, de még csak egy pillantást sem vetett rám úgy.
– Örülök, hogy egészséges önbizalommal rendelkezel – incselkedtem vele, mire kaptam még egy csókot. Először azt hittem, újabb menetet akar, de csak rám feküdt, és belemélyesztette a tekintetét a szemembe.
– Zavar?
– Ő is ezt kérdezte. Nem. Egyáltalán nem.
– Akkor mi a baj? Kíváncsi vagy, igaz?
– Kíváncsi?
– Ühüm. Felmérések bizonyítják, hogy a legtöbb hetero férfinak volt homoszexuális élménye, vagy fantáziált róla. – Fogai közé vette a fülcimpám és gyöngéden megrágcsálta. – Nem rossz popsiban csinálni.
Bizony! Muszáj rögzítenem a világhálón, hogy ezt a kijelentést egy nő szájából hallottam életemben először.
Emesét nem kell félteni, ha a szexről van szó. Nem túl ügyes az ágyban, de rendkívül lelkes és abszolút gátlástalan.
– És van pasija? – tudakolta meg.
– Úgy tűnik, van. – Igyekeztem közömbös képet vágni.
– Akkor nem csak elméletben meleg.
– Hogy lehet elméletben meleg valaki? – firtattam.
– Úgy, hogy nem ülteti át a gyakorlatba. Kipróbáljuk?
– Legyünk elméletben melegek?
– Nem. Legyünk gyakorlatban buzik! – Kezdett rajta elhatalmasodni a jókedv. Be kellett fognom a száját, nehogy felébressze az anyját a vihogásával. – Megdughatsz hátulról, ha szeretnél.
Nem mondom, hogy nem izgultam fel az ajánlatra.
– Te csináltál már ilyet? – kérdeztem.
– Persze – felelte olyan hangsúllyal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Te még nem? Egy csajod sem engedte meg?
– Eszembe sem jutott erre kérni őket.
– Nahát, nem is tudtam, hogy egy ilyen kisfiúval járok. – Ahogy ezt kimondta az egyik ujja máris útnak indult a seggem felé.
– Hé!
– Nyugi, csak a prosztatádat keresem.
Amikor megtalálta, azt hittem menten lefordulok az ágyról.
Elmondhatom, hogy új fejezetet nyitottunk a kapcsolatunkban.
Nos, okosabb nem lettem, de tapasztaltabb igen.
Éjfél van. Pont mint azon az éjszakán, amikor el akartam dicsekedni Áronnak az első szexuális élményemmel. Vajon mit szólna, ha ezt az élményt is elújságolnám? Akkor sem díjazta. Bár, kaptam egy csókot.
A francba! Ahogy ismerem magam, most meg ezen fogok agyalni.
Ma mást szeret, de valamikor engem kívánt.
…
Le kellett volna feküdnöm, amikor az előző mondatot leírtam. Ha hallgatok a józan eszemre, nem kellene azon töprengenem, hogy milyen mértékben csináltam hülyét magamból.
Felhívtam. Senki ne kérdezze, miért. Egyszerűen fogtam a mobilt, és megcsörgettem a számát. Ő meg azonnal felvette. Jellemző, mindig ő bírt tovább fennmaradni.
– Eltévedtél? – kérdezte azonnal. – Vagy engem akarsz?
– Egyedül vagy?
Egy ideig csend volt a vonal végén. Jogosan, mert én is elmorfondíroztam volna az ő helyében, ha kapok egy hívást a barátomtól az éjszaka közepén azzal a burkolt kérdéssel, hogy éppen kefélek-e valakit?
– Nem, anya is itthon van – felelte végül. Érződött a hangján a mosoly.
– Csak meg akarom köszönni a szombatot – makogtam, mert ennél idiótább magyarázat nem jutott eszembe.
– Nagyon szívesen, máskor is. – Már egy széles vigyor csendült a szavaiban.
– Oké, akkor jó éjt!
– Ennyi?
– Mi ennyi?
– Felhívtál, nem hagyhatsz csak így itt.
Nem hagyhatsz csak így itt. Egyszeriben visszarepültem az időben, és ott álltam a pingpongasztal mellett.
– Késő van.
– Te hívtál – emlékeztetett. – Nem vagyok álmos. Hallgatlak.
– Jó, de mit mondjak?
– Meséld el, mit csináltál az elmúlt négy évben.
– Semmi érdekeset.
– Engem a semmi is érdekel.
Elmeséltem. A hívás hajnali háromkor megszakadt, mert lenulláztam a kártyámat. Áron azonnal visszahívott, mert még több semmiről akart tudni.
Elhatároztam, hogy legközelebb én fogom faggatni őt a mindenről.