11.04. Veni, vidi, vici
Olyan a fejem, mint egy impresszionista táj. A nagy lila folt helyén jelenleg egy zöld színű paca készülődik sárgába átárnyalódni. Ha arra akarnék törekedni, hogy mindig szem előtt tartsam az élet pozitív oldalát, akkor most megjegyezhetném, hogy legalább nem vagyok sápadt, de nem törekszem semmire. Apának és Emesének azt mondtam, hogy megbotlottam a sötétben, és képen törölt a járdaszegély. Nem hitték el, de úgy tettek, mintha bevették volna, így legalább a látszatméltóságomon nem esett csorba. Bár verekedni vagányabb, mint maflást kapni a betontól.
Áronnal nem beszéltünk azóta érdemben, csak viszi és hozza Marcit, de egy szót sem szól, a szemembe sem néz. Örülök, hogy ezt teszi, mert nem tudom, mit mondanék neki, ha a szemembe nézne.
Egyelőre nem döntöttem el, hogy traumatizálva vagyok-e, vagy csak szimplán meghasonlottam önmagammal. Fura érzés. Van bennem valaki, aki az engedélyem nélkül gondolkodik, sőt cselekszik. A szexuális tevékenységeimet általában nem az akaratom irányítja, de van egy bizonyos határ, amit eddig nem léptem át.
Elsősorban nem a kézimunka emléke frusztrál, hanem az a dallam, amelyet Áron szíve dobolt a karjaimban.
Szeretem őt. Úgy igazán szeretem, mint Marcit és apát, ennyi év után is pont ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Úgy, mint egy testvért, egy igaz barátot. Az életem része. Ő attól retteg, hogy elveszít, ha tesz valamit, én meg attól parázom, hogy akkor vesztem el, ha nem teszek semmit. Az iskolapszichológus egyszer azt mondta, hogy túlzott elhagyatás félelmem van. Nos, úgy vélem, ez a félelem nem alaptalan, mivel egyszer már túlzottan elhagytak.
Ezért engedtem Áronnak, hogy úgy érjen hozzám? Ezért. L
Marcinak a legjobb, neki nincsenek ilyen gondjai.
Itt van előttem a labdája. Tényleg szép, amikor ráesik a fény. Érdekes a szépség, van benne valami szedatív hatás. Emlékszem, hogy anyát nagyon szépnek láttam. Elég volt csak rápillantanom, és máris megnyugodtam. Most Áronnal vagyok így. Amikor ránézek, egy pillanatra megdermed az idő. Ilyenkor nem agyalok a problémáimon, csak csodálom a szépségét. Miért van ez? Nem az, hogy Áront szépnek látom, hanem az, hogy a szépségnek ekkora hatalma van.
Ezt költői kérdésnek szántam, mert nincs rá válaszom. Hagyom, hadd lebegjen a levegőben, és lemegyek a boltba, mert ma én vagyok a kajafelelős. (Ha anya nem lépett volna le, akkor most csenhetnék tőle egy kis korrektort a képemre, de hát nem láthatta előre, hogy szükségem lehet még rá.)
Találkoztam a kalácsos nővel. (Tiszta baromság, hogy így hívom. A nő, akivel hébe-hóba kefélek. Hm, ez sem hangzik jobban.) Figyeltem, ahogy ott tipegett előttem a miniszoknyájában meg a magassarkújában. Tuti, hogy otthon fél órát ücsörög a radiátoron, mire kiolvad a segge. Nem akartam dumálni vele, de kiszúrta a jelenlétem, és tartotta a kaput, amíg oda nem bénáztam a bevásárlószatyrokkal. A liftben megállapítottuk, hogy kurva hideg van. (Mivé lenne az emberi kommunikáció időjárás nélkül?) Azt hittem, megúszom ennyivel, de amikor kiszállt, csábosan hátra fordult (lefogadom, hogy ezt a mozdulatot tükör előtt gyakorolja), és megkérdezte, nem akarok-e beugrani hozzá egy kicsit. Akartam. Rohadtul akartam, de tagadóan ráztam meg a fejem, és letettem az egyik szatyrot a kezemből, hogy megnyomhassam a gombot. Megállította a mozdulatomat. Odalépett elém, megérintette az ütés helyét. Először kihívóan nézett, a tekintete tele volt szexszel, aztán megváltozott, eltűnt belőle a csillogás.
– Biztos? – kérdezte.
Bólintottam, mire még közelebb hajolt hozzám, és megcsókolta a homlokomat.
– Te, kisfiú – mondta. – Te okos, szép kisfiú. – Beleborzolt a hajamba, majd kilépett, és a liftajtó becsukódott.
Időbe tellett, mire összeszedtem a darabkáimat, amikre szétestem.
Apa telefonált, hogy későn jön. Hát, ebben nincs semmi újdonság. Az lenne hírértékű, ha egyszer este nyolc előtt hazaérne.
Főzés közben egyfolytában a csaj járt a fejemben, ezért elsóztam a főzeléket. Mindegy, Marci még egyszer sem panaszkodott a kajára.
Végigzongoráztam az érzelmek teljes skáláját. Először utáltam, mert azt gondoltam, hogy lenéz, a végén meg a meghatódás szélén ácsorogtam. Rémes vagyok. Azelőtt nem voltam ilyen érzelgős. (Mi előtt?)
Lássuk be, jelenleg nem én írom a sikeres élet forgatókönyvét. Kár hogy nem vagyok hívő, mert most Isten nyakába varrhatnám a felelősséget.
Ahelyett hogy itt agyalok, dugnom kellett volna egy jót.
Vesztes! Vesztes!
Folyt. köv., amikor majd kevésbé utálom magam.
…
Áront várom. Azt mondta, nincs otthon, de húsz perc, és itt terem, ha ragaszkodok hozzá. Ragaszkodtam, mert muszáj megkérdeznem tőle, miért hagyja, hogy hülyét csináljanak az öcsémből.
Az amúgy is kellőképpen megalapozott hangulatomat tovább komorította a délután.
Azzal kezdődött, hogy elhoztam Marcit a suliból, aztán mindkettőnknek szabadfoglalkozást szavaztam meg. Leültem tanulni, de valami piszkálta a tudatalattimat. Közismert tény, hogy az ikrek megérzik egymás legkisebb rezdülését is, de szerintem ez a szimpla családtagoknál is működik. Az idegeim rá vannak hangolódva az öcsém autista világából kiszűrődő dallamokra, de azt is fogom, ha apa éppen a múlton rágódik. Sajnos csak ritkán csapnak be a megérzéseim. Ma is telibe találtam a megfelelő pillanatot.
Kiszórtam Marci bögréjébe (tőlem örökölte, egyszer leejtettem, és kicsorbult a széle) egy kis gumicukrot, majd megkörnyékeztem a szobáját. Az íróasztalánál ült, újságot olvasott. Pontosabban újságot szagolt-tapizott. Szereti a friss nyomdafesték illatát, és a sima, fényes papír érintését.
A történet morbid része most következik, mert hát azzal még nincs semmi gond, ha egy autista intim helyzetben találja magát a nyomtatott sajtóval. Az viszont már korántsem normális, ha egy tizennégy éves autista fiú meleg pornó magazint olvasgat.
Tehát, most vegye elő mindenki a képzelőerejét, és fesse a lelki szemei elé a jelenetet. Morbid, igaz? Letettem a bögrét az íróasztalra (kicsit nagyobb határozottsággal a kelleténél, ezért kipotyogott belőle néhány gumicukor-mackó), és eltátottam a számat. Kevés dolog tud meglepni, de az a kevés nagyon. Marci rám nézett, mert nem tudta értelmezni a szituációt. Érdekes az emberi elme (az enyém legalábbis az), mert az első gondolatom az volt, hogy lebuktam. Komolyan lehetségesnek tartottam egy pillanatig, hogy Marci miattam végez éppen kutatást. Egyszerre éreztem bűntudatot és szégyent, aztán rájöttem, hogy hülye vagyok.
– Ez honnan van? – kérdeztem.
– Iskolából – felelte Marci, és megmarkolta az újság szélét. Jól sejtette, hogy hamarosan megfosztom ettől a kincsétől is.
Nocsak! – gondoltam. – Érdekes szemléltető eszközöket használnak újabban az oktatásban, az én időmben még nem volt ilyen bulis hely a suli. És mióta a tanterv része a homoszexualitás?
– Ki adta ezt neked? – faggattam tovább.
Marci szippantott egy mélyet a festékillatból. (Az öcsém meleg pornót olvas és szipózik.)
– Kap…tam – tagolta megfontoltan a választ. Ezen a ponton felgyűrtem a pulcsim ujját. Izmaim felkészültek a küzdelemre. A haditervem a következő volt: Kitépem Tökmag kezéből az újságot és jó messzire elfutok vele. Ez egyszerűen hangzó, de csak igen bonyolultan kivitelezhető hadművelet.
– Kitől? – tettem fel újra a kérdést.
– Kap…tam – hangzott a felelet.
Erre végleg megrendült a bizalmam a kommunikáció erejében, lendületet vettem (meg bátorságot), és lecsaptam. Papírszilánkok repültek szerteszét a szobában. Marci egy ideig kapaszkodott a lapokba, aztán feladta, és elengedte őket. Könnyebben ment, mint gondoltam.
Kínos csend lett. Marci elkezdett pakolni az asztalán. (A tárgyakat hamarabb rendbe lehet tenni, mint a kapcsolatokat.)
– Figyelj, Tökmag! – kezdtem bele a magyarázatba, pedig tudtam, hogy jelenleg esze ágában sincs rám figyelni. Leültem az ágyára, és belelapoztam az újságba, közben azon tanakodtam, mit mondjak neki, és hogyan mondjam. – Az ilyen dolog nem neked való – folytattam, aztán rájöttem, ebből csak annyit fog megérteni, hogy nem szabad újságot olvasnia. – Ez felnőtteknek szól – nyögtem ki végül, és ráböktem a magazinra, hogy jelezzem, csak erről az egy példányról van szó, nem minden újságról.
– Oké – bólintott Marci, majd elővette a matek füzetét, és nekilátott házit írni.
Jó lett volna beszélgetni vele. Annyira jó lett volna megbeszélni vele a bennem kavaró érzéseket. Azelőtt Áron volt a lelki szemetesládám, de nélküle csak gyűlik a sok vacak bennem, és nem tudom hová pakolni őket. Ücsörögtem az ágyon, lapozgattam az újságot. Nem találtam visszataszítónak, de vágyat sem éreztem. Nyilván tréfa volt, vagy… Vagy egy pofon Áronnak, amit Marcin keresztül szándékoztak eljuttatni hozzá. Már el is felejtettem a tinédzserek kegyetlenségét, pedig nekem is volt részem benne. Felálltam, és átsomfordáltam a szobámba.
Most, hogy ezt leírtam, bűntudatom támadt. Nem kellett volna iderendelnem Áront, és olyan dolgot számon kérni rajta, amiről nem tehet. De lehet, hogy ez is csak egy ürügy arra, hogy végre kimozdítsam magunkat abból a pillanatból, amelyben megrekedtünk.
Újbóli folytatás következik, ha történik bármi említésre méltó az este folyamán, azon kívül, hogy megint hülyét csinálok majd magamból.
…
Áron jött, látott és győzött.
Jött.
Éppen vacsoráztunk. Marci megéhezett, ezért korábban megterítettem a szokásosnál. A második falat borsófőzeléket kanalaztam magamba, amikor megszólalt a kapucsengő. (Megjegyzem, a húsz perc kinőtte magát egy teljes órává.)
Áron fel volt dobva. Csak tudnám, mitől. Kért a főzelékből, de a szemembe még mindig nem nézett. Piros volt az orra a hidegtől, és kócos a haja a széltől, a hangja meg érdes az érzelmektől.
– Régen sokszor kajáltunk együtt – emlékezett. – Apád egyszer azt mondta, hogy csak akkor aludhatok nálatok, ha megeszel mindent, ami a tányérodon van. Majd kipukkadtam, miután befaltam a te adagodat is. Még mindig olyan madárétkű vagy? – Szemügyre vette az asztal mögül kilátszó összes testrészemet, a foltot is megnézte az arcomon, de a tekintetem elől ügyesen kitért. – Ahogy elnézem, igen.
– Nem vagyok sovány – tiltakoztam abból a zsigeri ösztönből, ami még gyerekkoromban alakult ki bennem, amikor a teljes rokonság azzal szivatott, hogy olyan vagyok, mint egy csontváz. (Olyan voltam, és akkor?!)
– Nem mondtam, hogy az vagy, de ehetnél többet. Mondjuk, csokoládét. A csokoládé boldoggá tesz – vigyorgott Áron.
– Nincs szükségem csokira ahhoz, hogy boldoggá tegyem magam – fortyantam fel, aztán leesett, mit is mondtam. Letettem a kanalam, mert mindkét kezemre szükségem volt ahhoz, hogy elrejtőzhessek a tenyereim mögött.
– Még mindig olyan vagy – hallottam Áron hangját.
– Milyen?
– Ellenállhatatlanul aranyos.
Kilestem az ujjaim rácsán, és láttam, hogy néz. Bepótolta az eddigi összes másra vesztegetett pillantását. Kezdett zavarba hozni ez a bámulás, inkább Marci felé fordultam, és letörültem az álláról egy kenyérmorzsát.
Látott.
Végigpörgette az újság megtépázott lapjait. Az íróasztalomon ült a már megszokott hanyagul szexi pózban, én meg fel alá jártam a szobában. Néha kilestem a folyosóra, de sem apa, sem Marci nem kívánta megzavarni az eszmecserénket.
– Szerintem jó poén – nyugtázta végül Áron a történteket.
– Jó poén?!
– Úgy sem ért belőle semmit, nem?
– Nem tűröm, hogy megalázzák az öcsémet! – fakadtam ki.
– Pedig tűrnöd kell, mert az élet már csak ilyen. A megalázottság érzése olyan, mint az influenza, legalább egyszer mindenki megkapja. – Leszállt az asztalról, és leült az ágyra. – De van rá ellenszer: a humorérzék. Én nevetek az egészen. Mi mást tehetnék? Egyeseket azért csúfolnak, mert pattanásosak, másokat azért, mert kövérek, engem azért, mert meleg vagyok. Érdekes, hogy azért még sosem gúnyoltak ki senkit, mert két szeme van meg két füle.
– Mindenkinek két szeme és füle van – jegyeztem meg az ajtónak támaszkodva. Áron rajza meggyűrődött egy kicsit a hátam mögött. Hallottam, a papír tompa segélykiáltását, de csak azért sem mozdultam arrébb.
– Pontosan! Csak a mindenkiket nem gúnyolják. Én büszkén vagyok valaki. Valaki más. És nem teszek fel magamnak felesleges kérdéseket.
– Milyen kérdéseket?
– Amilyenek a te fejedben kavarognak. Hányszor rágtad át magad azon az éjszakán, vagy a csókunkon? Minek? Ha nem jelent semmit, akkor minek agyalsz rajta?
(Miért van az, hogy Áronnal szemben mindig egy ostoba gyereknek érzem magam?)
– Jelent valamit, de nem azt, amit neked – feleltem.
– Honnan tudod, hogy nekem mit jelent? – A hangja nyugodt volt, de a testtartása megváltozott, megfeszültek az izmai.
Ellöktem magam az ajtótól, és elé léptem. Megérintettem az állát, rákényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Miért gondolod, hogy semmit nem jelentesz nekem? – tettem fel a kérdést. Áron szemében egy tizenhét éves fiú összezavarodott pillantása csillogott. – Szeretni nem csak szerelemmel vagy vággyal lehet. – Erre elfordult az érintésem elől. – Sajnálom. Nem akarom, hogy hamis illúziókba ringasd magad.
– Akkor miért hagytad?
– Nocsak, az előbb még azt mondtad, hogy az ilyen kérdések feleslegesek.
– Rendben van, értelek. – Lesütötte a szemét. Hosszú szempilláin átszűrődött a lámpa fénye. A fekete szálak kerítés mögé rejtették mélybarna tekintetét.
– Biztos?
Végre elnevette magát. A nevetése fertőző volt.
– Biztos. Enyém lehet az újság? Vagy művelődsz még belőle?
– Már kiolvastam. – Amíg Áron lapozgatott, megköszörültem a torkomat. – Ugye vigyázol? – kérdeztem.
– Mire? – kapta fel a fejét.
– Hát…izé… Ugye mindig gumival csinálod?
Áron szemei akkorákra kerekedtek, mint két lapostányér, még a mandulavágás is elveszett belőlük.
– Te jó ég! – kacagott fel. – Úgy beszélsz, mint az apám.
– Nincs is apád – emlékeztettem.
– Valahol csak van, mert anyám nem az angyaloktól rendelt, hanem a gyermekvédelmi szolgálattól. Lefogadom, hogy ő is ezzel jönne.
– Minden épeszű felnőtt ezzel jönne.
– Felnőtt? Szóval, én csak egy gyerek vagyok?
– Igen az. Na jó, kamasz. – Leültem mellé, mert meguntam az ácsorgást. Megint az a drága kölni illat csapta meg az orromat.
– Ki kell ábrándítsalak – mondta. Mosoly játszott a szája szegletében. – Nem fekszem össze fűvel-fával. Van egy barátom. Tudod, az, aki beverte a képed, rémlik? És – csak azért, hogy teljesen képben legyél – bevallom, vele gumi nélkül is csinálom néha. Bár úgy elég macerás, mert nem egyszerű kiszedni a spermát a végbélből.
– Köszönöm az információt, észben tartom.
– Nagyon szívesen.
Győzött.
Miután ágyba dugtam Marcit, és kikapcsoltam a tévét apa szobájában, majd visszakacsoltam (a pukkanás hangjára azonnal felriadt, és kijelentette, hogy nem aludt, csak pihentette a szemét), visszatértem Áronhoz, aki még mindig ott gubbasztott az ágyamon.
Az az érzésem, hogy összekeveri a ragaszkodást a szerelemmel.
– Figyeltelek – vallotta be. – Az elmúlt négy évben minden nap gondoltam rád. Vártalak, de te sosem jöttél. Hagytál elfutni. Dühös voltam rád, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy te mindent elfogadsz, amit kapsz, de semmiért nem küzdesz meg. Ezért csókoltál vissza akkor éjjel, ezért jársz Emesével, és fekszel össze azzal a másik nővel.
– Nahát, ezt hallva, nem is vagyok olyan fantasztikus pasas, mint amilyennek hittem magam – keseregtem.
– Most kinevetsz? – duzzogott Áron.
Jó volt látni, hogy tényleg csak egy kamasz, és nem a megelevenedett lelkiismeretem.
– Dehogy! Humorral kezelem a sértettséget. Ki is mondta, hogy ez hatásos ellenszer? Ja, te. Mellesleg ma hősiesen ellenálltam a csábításnak. Lehet, hogy még van remény számomra?
– Minden elismerésem – ásította Áron. – Na, húzok, mert késő van.
Kikísértem az előszobába, ahol megküzdöttem a déja vu érzésével. Amikor becsuktam volna mögötte az ajtót, megragadta a csuklómat, és olyan közel hajolt hozzám, hogy a fülembe suttoghassa:
– Jó, hogy újra barátként szeretjük egymást… És jó emlékezni rá, hogy mennyire élvezted az érintésemet.
Egészen addig hallgattam a lépteit, amíg a visszhangjuk el nem halt a lépcsőházban.
Már megint ő győzött.
Átlát rajtam, kitalálja a gondolataimat. Csak azokban nem olvas, amelyeket még magam elől is elrejtek.
A szememre vetette, hogy nem küzdök. Jó tudni, hogy azért nem ismer olyan ijesztően jól, mint ahogyan hiszi. Vannak olyan titkaim, amelyeket még nem fejtett meg.
Ha az ember a mindennapokban egyfolytában küzd, akkor megengedheti magának azt a luxust, hogy néha csak egészen egyszerűen elfogadjon.
Hajnal van.
Található ebben a bejegyzésben szemernyi logika is? No, és az életben?
Nem tudom kiverni Áront a fejemből. Kiverni. A rohadt életbe!