11.21. A B-612-es kisbolygó
Minden csoda három napig tart, majd az élet szépen csendben visszazökken a már jól ismert úton kígyózó kerékvágásba. Lusta egy kígyó, mert nem nagyon tekereg, de az is lehet, hogy valami olyat zabált be, amit sokáig kell emésztenie. Mondjuk egy elefántot, vagy egy kalapot, vagy egy döntést.
Erről jut eszembe.
– Rajzold le nekem Shag Shagot! – parancsolt rá Marci Áronra ma délután.
És ő lerajzolta.
– Rajzolj nekem egy bárányt! – szóltam közbe a jegyzeteimből felpillantva.
Rám nézett. Láttam rajta, hogy azon töpreng, vajon mosolyogjon-e. Illene-e ez az őszinte mosoly az utóbbi napok sok hamis mosolya közé? Arra jutott, elég, ha csak a szemei mandulaalakját szűkíti még keskenyebbé. (Amikor igazán nevet – mármint szívből –, akkor majdnem egészen elrejtőznek a szemei, és a szempillái csak két hosszú vágáson ülnek az arcán.)
– Ez az én szövegem – javított ki.
– Hát jó – mentem bele a játékba.
Lefirkáltam egy fecnire az elefánttal kitömött boát (Saint-Exupéry után szabadon), és odaadtam neki.
– Ez a te repülőgéped? – kérdezte Áron zsebre téve az alkotásomat. – Szóval te is az égből pottyantál ide! Melyik bolygóról jöttél? Bár nem jöhettél túl messziről…
Marci egyre közelebb araszolt hozzám. Megállapítottam, hogy nem ártana venni neki egy divatosabb szemüveget, mert határozottan helyesedik a pofija. Nem véletlenül kapta azt a labdát. Vajon képes lenne szerelemmel szeretni? Felfogná-e, ha valaki így szeretné? És azt megértette, amit azon az estén mondtam neki? Erről a gondolatról átugrottam egy másikra, ami már régóta foglalkoztatott, csak nem mertem felhozni a témát. De egy ideje, nincs olyan téma, amely tabunak számítana Áron és köztem. (A többszöri nyálcsere bensőséges hangulatot tud teremteni, a farokverésről nem is beszélve.)
– Nem vagy kíváncsi arra, hogy kik voltak a biológiai szüleid? – pillantottam Áronra.
– Nem – felelte olyan könnyedén (de egy kicsi undorral a hangjában, meg néhány fintor-ránccal az orra körül), mintha azt kérdeztem volna, hogy szereti-e a spenótot. – Te kíváncsi vagy rá, hogy milyen lehet most az anyád?
Erre nem számítottam, bár én kezdtem az egészet. Alapszabály: ha valaki faggatózik, annak előbb-utóbb vallania kell.
– Nem.
Persze nem úsztam meg ennyivel. Vacsora után – Áron újabban nálunk kosztol. Nem tudom, milyenfajta nyereségvágy fűti. Engem akar, vagy a kajánkat? – segítettem Marcinak lefürödni, és meglepetésemre mire visszatértem a szobámba, Áron még mindig a szőnyegen heverészett, és egy könyvet lapozgatott. Szexről autistáknak. (A rejtély, hogy hogyan került hozzá, még nyomozás tárgya.)
– Ezt nem is tudtam – hívta fel a figyelmemet egy bekezdésre mutatva.
– Én sem tudtam sokáig, hogyan működik a tüdőm, mégis tök simán lélegeztem vele – jegyeztem meg. – De ami nálunk ösztönből jön, az egy autistának elsajátítandó tananyag.
– A légzés? – csodálkozott Áron vigyorogva.
– Azt csak példának mondtam.
– Igen, tudom, azért, hogy ne kelljen a szexről beszélgetned velem. Amúgy nem érdekelnek a szüleim – jelentette ki visszatérve a délutáni kérdésemre. – Csak tőlem függ, ki vagyok. Nevelhetnek akárhogyan. A genetika sem izgat. Abban hiszek, hogy egy üres füzet vagyok, amelyet teleír az élet szép hangyabetűs sorokkal, persze lehet, hogy néhol elkenődik a tinta, vagy az író keze megremeg és szamárfüleket gyűr rám, de ettől lesz még izgalmasabb a történetem.
Először azt akartam mondani, hogy Könnyű neked! Te szabad vagy, de végül nem mondtam. Letelepedtem mellé, a könyvet meg (önvédelemből) berúgtam a sarokba.
– Néha eszembe jut – árultam el. – Mármint anya.
– Gondoltam – mosolygott most őszintén. – Nem tudom mindig, de többnyire sejtem, mikor hazudsz. Rá hasonlítasz.
Felkaptam a fejem, úgy, mint ő múltkor a konyhában.
– A külsődre értettem, nem a… arra – szabadkozott azonnal. Közben közelebb húzódott hozzám, ami nem tetszett, mert gyarló férfi vagyok (homoszexuális hajlamokkal megajándékozva – furcsa mód, ez elméletben nincs igazolva, de a gyakorlatban prímán működik). – Apádat nem látom benned. Csak anyád okolható azért, hogy ilyen dögös lettél.
Lejjebb csúsztam, hogy megtámaszthassam a fejem az ágy szélén. Beúsztak a látóterembe a plafonon világító bolygók (még gyerekkoromból maradtak rám, mert nem tudtam őket sehogy se lekaparni anélkül, hogy ne jött volna velük a tapéta).
– Vajon van új családja? – merengtem.
Áron végre biztonságos távolba kecmergett, a könyvszekrényemnek vetette a hátát. Ugyanaz a farmer volt rajta, amelynek, ha akarom, még mindig érzem az anyagát a tenyeremen.
– Te szeretnél? – kérdezte.
– Micsodát?
– Családot.
– Már van.
– De sajátot.
– Nem tudok róla, hogy ez nem a sajátom lenne. Szerintem engem nem adoptáltak.
Ezen először nevetni akart, aztán meggondolta magát. Amíg hallgatott, majdnem megkérdeztem, Ádámot hogyan szereti, szereti-e még, de rájöttem, hogy nem is tudhatok róla, mert Áron világában én csak egy pofon erejéig találkoztam vele. Kettőnk beszélgetése a mi világunkban zajlott, abban az egy órában, amikor a bolygóink egy pályára álltak.
– Félsz, hogy autista gyereket csinálnál?
Hogy lehetséges ez? Honnan a rákból tudja, mi jár a fejemben, mit gondolok, vagy mit érzek? (Folyton ezt csinálja. Ez pont ugyanolyan idegesítő szokás, mint a körömrágás.)
– Lehet.
– Lehet – ismételte. – A hallgatagságod csak még sármosabbá tesz, de elég nehéz elviselni.
– Mennyibe kerül manapság egy szemüveg?
– He?
– Marcinak kell egy új – magyaráztam, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre az ajkairól lehervadt mosoly gyűrött szirmait.
(Közbevetés: Még csak három hónapja blogolok, de máris felpezsdült a vér költői vénáimban. :) Vagy ez valami másnak a következménye?)
Ezután rátértünk a szemüveg-projekt kitárgyalására. Taglaltuk egy ideig. Semmi különös nem volt ebben a beszélgetésben, ezért nem emlékezem meg róla. Két régi jó barát kitárgyalta az aktuális szemüvegdivatot. Ha Áron nem Áron lenne, akkor nem lettünk volna képesek ilyen hétköznapi csevejre. De Áron Áron, egy kitartó kis szörnyeteg, aki nem hajlandó feladni az ostromomat. Lehet, tényleg igaz, hogy tudja, mikor hazudok.
Marci nagyon régóta visel szemüveget. Nem olyan rossz a szeme, hogy ne lenne meg nélküle, de szeret elrejtőzni mögötte. Én a hajammal voltam így. Akkor növesztettem meg, amikor a tűrőképességem már nem tudott megbirkózni a tekintetekkel. Kati előtt nehéz korszakot éltem (mondjuk utána is), nem akartam, hogy rám nézzenek, el akartam tűnni. Hát, Áron nem ilyen. Ő mindent elkövet, hogy feltűnő jelenség legyen. Az a bámulatra méltó benne, hogy ehhez még karikát sem kell aggatnia az orrába. A puszta jelenléte elég ahhoz, hogy minden pillantás felé forduljon, és ő magabiztosan sütkérezhessen bennük. Amíg beszélgettünk, próbáltam kideríteni, mivel éri el ezt a hatást, de nem jártam sikerrel. A titkot csak az az író tudja, aki telefirkálja az életét azokkal a bizonyos hangyabetűs sorokkal. Ha engem annyiszor utasítottak volna vissza, mint én őt, akkor már rég vermet ástam volna magamnak, és most ott feküdnék benne azt hallgatva, ahogy a fű növöget felettem. Erről jut eszembe, hogy a zen imád a fűvel példálózni. Azok a kis csalafinta szerzetesek, milyen hamar felismerték a fű jótékony hatásait! :)
– Van kedved szívni? – szakítottam félbe izgalmas társalgásunkat a szemüvegekről.
– Én kedv nélkül is egyfolytában szívok veled – vágta rá Áron azonnal, de azért felcsillant a szeme a bűnözés lehetőségére.
Régen folyton füveztünk a szobámban, amikor Áron nálunk aludt. Egyszer kipróbáltuk a vízipipás mókát is, amivel akkora füstöt sikerült összebénáznunk, hogy még apa is betépett tőle.
…
Ennek a bejegyzésnek az írója tökéletesen tisztában van a büntetőtörvénykönyv kábítószer fogyasztásra, birtoklásra és terjesztésre vonatkozó paragrafusaival, továbbá kijelenti, hogy alapvető emberi jogának tartja, hogy olyan mértékben károsítsa a saját egészségét, amilyen mértékben akarja, és azzal, amivel akarja (akivel akarja), az alábbiakban történtekért teljes felelősséget vállal, természetesen nem kívánja népszerűsíteni a marihuána fogyasztást (elég divatos az nélküle is).
A tizennyolc év alatti olvasók fussanak, és kerítsenek gyorsan maguk mellé felnőtt felügyeletet!
…
– Kitől szerváltad?
– Emesétől.
– Isteni. Lehet, még azt is megbocsátom neki, hogy szopja a farkadat.
– Hülye köcsög!
Táncot járt a füst. Tejutat rajzolt a bolygók közé.
– Azt is megbocsátom, hogy nem kellek neked.
Áron átpasszolta a jointot, összeért a kezünk, az ujjaink megérintették egymást. Szimpla, véletlen érintésnek tűnt, de mi tudtuk, hogy simogatás volt.
– Kati kinevetett, amikor megtudta, hogy szűz vagyok. Nem akarta elhinni – nosztalgiáztam. Megnyikordult egy rugó a derekam alatt. A testem zenét csalt elő az ágyból. Áron haja a szőnyeg rojtjai között hullámzott. Elsodorta tőlem a tenger. – Én is nevetni kezdtem, de akkor ő elkomorodott. Levette a pólómat, a fülembe súgta, hogy szeret. Ennek nem lett volna szabad véget érnie. Egyáltalán hogyan érhet véget a szerelem?
– Vajon véget ér valahol a világegyetem? – kérdezte Áron a plafontól.
– Nincs olyan, hogy végtelen – okoskodtam. – Tutkó, hogy valahol van egy fal, a falon egy ajtó, az ajtón meg világító EXIT felirat. Most min röhögsz, te pöcs?
– Rajtad. Nincs olyan, hogy végtelen – idézte a szavaim. – És hová nyílik a vészkijárat? A valódi végtelenbe?
Apa kikapcsolta a tévét. Elmélyült a csend körülöttünk. Fekete csend. Túl messze volt a villanykapcsoló.
– Osztálykiránduláson történt. Nem valami eredeti – mesélte Áron. – Két éve. Fantasztikus volt a srác, már minden megdugható csajt elkapott, de aznap este engem akart megszerezni. Csak úgy bemászott az ágyamba. Majd beszartam félelmemben, de ő fölém hajolt és rám mosolygott, aztán megcsókolt. A te csókod járt a fejemben, még akkor is, amikor már nem az ajkaimat csókolta, de aztán eltűntél belőlem, olyan gyorsan, hogy észre sem vettem, és ő töltötte be a helyedet. Annyira jó volt. Nagyon-nagyon jó volt magamban érezni egy férfi erejét. Azt hittem, ott helyben meghalok. Faust azt mondja:
Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szívesen!
Akkor harang konduljon értem,
akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én sorsom betelt!*
És mennyire igaza van. Azóta sok halált haltam, de mindig újra és újra feltámadok. Talán halhatatlan lettem. – Áron hangja megremegett. Felemelte a karját, mintha magához akarta volna ölelni ezt az emléket. – Kiáltani sem volt erőm, pedig akartam. Ki akartam üvölteni magamból a gyönyört, de csak sóhajtozni tudtam és nyöszörögni. A lepedő gyűrődése belevágott a tenyerembe, az ujjaimban megroppantak a csontok. Egy izzadtságcsepp az arcomra hullott a homlokáról, csiklandva folyt le az államon. Ez a pillanat maradt meg a leginkább abból az éjszakából. Annak a nedves csíknak a bizsergető érintése még mindig kísért az álmaimban.
Felállt. Kinek ne állna fel egy ilyen élménybeszámoló hallatán? Örültem a sötétnek. Úgy tűnik, én mindig örülök a sötétségnek. Más napfényre vágyik, én az árnyékban érzem jól magam.
– Ádámnak hívják – árulta el Áron azt, amit már egy ideje tudok. – Egy haverom bátyja. Klassz srác. Egy éve vagyunk együtt. Meséltem neki rólad, mert látta, hogy folyton másra gondolok. Újabban lehunyom a szemem, miközben szeretkezünk. Most a képzeletem izgat fel, régen a látványra gerjedtem.
Elfogyott a fű. Kettesben maradtunk, már a füst sem volt társunk.
– Kipróbáltam Emesével.
– Mit?
– Hát azt. Hátulról.
Áron felröhögött.
– Attól, hogy egy lukkal arrébb raktad be, még nem tudod, milyen egy férfival lenni. Nemcsak egy nyílást dugsz, hanem egy egész testet, egy embert.
Valaki (apa vagy Marci – kizárásos alapon, mert remélhetőleg, sem ufó, sem egy sorozatgyilkos nem járkált az éjszaka közepén a lakásunkban) kicsoszogott a vécére. Kussoltunk, amíg a léptei elhaladtak az ajtó előtt.
– Miért fekszel le a szomszéd csajjal? Miben jó? – faggatott Áron. – Mit tesz meg, amit Emese nem?
– Nem tesz többet, csak azt máshogyan teszi.
– Hogyan máshogyan?
– Nem tudom. Érett.
– Szereted, ha irányítanak?
– Fingom sincs, de jó vele.
– Anyakomplexusod van.
– Sosem kefélném meg az anyámat!
– Biztos? Ha nem tudnád, hogy az anyád, akkor...
– Túl sokat szívtál.
– Nem. Túl sok görög tragédiát olvastatott velünk az irodalomtanár.
Elálmosodtam. Ha Áron nem beszélt volna egyfolytában hozzám, akkor elaludtam volna, de így csak ingáztam álom és ébrenlét között.
– Marci fog valaha szexelni?
– Nem kizárt – feleltem. – Vágyai vannak, csak meg kell tanulnia, hogyan elégítse ki őket.
– Ezért vetted neki azt a könyvet? Megijedt tőle.
– A halaktól is megijedt a fürdőszoba falán, aztán megszokta. Te is féltél először, és én is.
– De minket motivált az akarat, hogy összekapcsolódjunk valakivel. Mi érinteni akartunk.
Hajnalban Áron szuszogására ébredtem. Összegömbölyödve aludt a szőnyegen, mint egy kisgyerek. Egyik karja a feje alatt volt, a másikat a mellkasához szorította.
Halkan az ablakhoz osontam, hogy kiengedjem az émelyítő marihuána illatot.
Áron még akkor sem ébredt fel, amikor belenyikorgott a csendbe az első villamos.
Lekuporodtam mellé, és csodáltam az álmát. Talán félóra is eltelt így, mire észrevettem, hogy az öklében szorongat valamit. Az öntudatlanság meglazította az ujjai rácsát, és én könnyedén ki tudtam szabadítani a titokzatos rabot.
A rajzom volt. Az elefánttal kitömött boa.
Önteltség volt azt gondolni, hogy az én kezemben van a döntés joga.
Az én kis hercegem is makacs egy teremtés.
Jegyzet.
* Goethe: Faust (Ford.: Jékely Zoltán)