11.28. Azután és azután is
Mi van ma veled? Egy hete ismétlődik ez a kérdés, és minden egyes napot belefagyaszt egyetlen mába. Már mindenki szájából hallottam, még Marci is nekem szegezte egy néma tekintetbe rejtve. Csak a jegyellenőr nem kérdezte meg a villamoson. (Életemben először voltam hálás azért, hogy szó nélkül megbírságolt.)
Nem tudom, mi van velem, így senkinek sem tudok érdemleges válasszal szolgálni. Illetve van egy sejtésem, de azt nem kürtölhetem világgá. Nem tehetek mást, hallgatok, vagy óriási erőfeszítést téve hanyagul megrántom a vállam.
Meddig lehet az örökös mában élni? Az igaz, hogy csak a ma van, de az emberek fejében létezik a holnap is. Az emberi civilizáció egyik alapköve a jövő képzete.
Elhatároztam, hogy ma átlépek a mán.
…
– Mi van ma veled?
Emese csalódottan kuporgott mellettem az ágyban. Este nem volt kedvem, reggel meg nem állt fel. Blamázs. Tegnap is megkérdezte, mi van ma velem, akkor is ugyanazt a választ kapta: nemtom (+ vállrándítás).
– Hát ez fasza!
– Köszi a támogatást! – duzzogtam. – Ha így állsz hozzá, leamortizálod az önbecsülésemet.
– Akkor mondd meg, hogyan támogassam fel. Szerintem, már mindent megpróbáltam.
– Csak úgy megjegyzem, hogy nem vagyok gép. Nem a te kedvedért raktak össze és szereltek rám farkat.
– Talán szünetet kellene tartanunk – javasolta.
– Éppen azt tesszük.
– Mármint a kapcsolatunkban. Hetek óta csak akkor jössz, ha már nagyon unod magad. – Felkelt, öltözni kezdett. Szép volt a teste a reggeli fényben. Hópelyhek gyűltek az ablakkeretre. Fontos pillanat volt, én mégis arra gondoltam, hogy volt egy ürge, aki egész életében csak hópelyheket fényképezett, mert be akarta bizonyítani, nincsen közöttük két egyforma. Ez az igazi szenvedély. Meg az, amellyel Áron szorongatta a rajzomat.
– Ha ezt akarod – mondtam, és szégyelltem, hogy nem tudtam csalódottságot erőltetni magamra.
Visszaült mellém. Most nézett először úgy rám, mint egy idegenre. Pedig akkor is idegenek voltunk, amikor megismertük egymást.
– Miért nem mondod el, mi a baj? – kérdezte.
– Nem akarlak bántani.
– Azzal bántasz, ha hallgatsz.
Ezután valami olyan következett, amire nem számítottam. Az oké, hogy az élet kiszámíthatatlan, de azért sablonoktól sem mentes. Egy szakítás általában könnyekkel jár, mi viszont nevettünk. Talán valamikor tényleg szerettük egymást.
– Össze vagyok zavarodva – nyögtem ki.
– A miatt a srác miatt?
– Nem, magam miatt. Arról ő nem tehet, hogy én mit érzek.
– Kívánod?
– Szeretem.
Nem tükrözött meglepettséget a tekintete. Úgy pislogott, mintha a fejébe száguldó gondolatokra bólintana rá, nyugtázva, hogy igazat súgott a megérzése. Nem rendezett jelenetet. Mindig is ezt szerettem benne, a hidegvért, amellyel tudomásul vette, hogy újfent arcul csapta az élet.
– Régóta sejtettem – vallotta be.
– Tényleg?
– Aha. Fodrász vagyok. – Ezt olyan ünnepélyesen nyilatkozta ki, mintha azt jelentette volna be, hogy pszichológiából doktorált. – Először csak rajta láttam, aztán már rajtad is.
– Látszik?!
Emese összevonta a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám, hogy a hajamba túrhasson.
– Igen. A melegek forgója egészen másmilyen, mint a heteroké, az ellenkező irányba kócolja a tincseket. Ha meg szerelmesek lesznek, olyan, mintha tornádó söpört volna végig a hajszálaik között.
– Ez komoly? – képedtem el, mert a zavar egy jól irányzott ütéssel padlóra küldte a józan eszem.
– Hogy járhattam egy ekkora idiótával?!
A nevetésünk sokáig bukdácsolt kínosan feszengő hangszálainkon, de végül felszabadult. Hahotáztunk. Kinevettük a fájdalmunkat.
– Most mi lesz? – Ezt már komolyan kérdezte. – Nem velünk, hanem veled?
– Nem tudom. Félek.
Átölelt, majdnem olyan oltalmazón, mint egy anya. (Már nem emlékszem, hogyan ölel egy anya, de így képzelem.)
Fura volt kilépni az utcára. Egyszerre éreztem könnyűnek és nehéznek magam. Végre valakinek mesélhettem Áronról, valaki olyannak, aki nem autista közönnyel fogadta a vallomásomat.
Otthon hagytam a kesztyűmet, az ujjaim görcsösen igyekeztek egyre mélyebbre bújni a zsebemben. Az járt a fejemben, hogy ha elindulok az úton, akkor nekem is folyton bujkálnom kell majd.
A tanulmányi osztályon hosszú sor kígyózott. Beálltam a végére, a falnak vetettem a vállam, és nézelődtem. Lestem a többieket. Biztos mindegyiküknek megvolt a maga baja, én mégis irigyeltem őket. Gyerekként sem tárgyakra voltam irigy, hanem életekre. Megpróbáltam úgy nézni a srácokat, mint Áront. Kutattam magamban a vonzalom után, de nem találtam semmit. Ha csak ő van rám ilyen hatással, vajon megéri-e érte felforgatni a világomat? Ebben a fantasztikusan optimista hangulatban kerültem sorra, ezért nehezebben viseltem a tanulmányi előadómat, mint általában.
– Üljön le! – harsogta.
Leültem (egy hadsereg is seggre vágta volna magát ijedtében), majd elregéltem, miért hatalmasodott el bennem a szándék, hogy felkeressem a tanulmányi osztályt (az életem szempontjából szinte teljesen érdektelen ügy, ezért nem préselem bele a bejegyzésbe). Igyekeztem érzékeltetni, hogy végső kétségbeesésemben vetemedtem a zaklatásra, és már most megbántam azt is, hogy huszonkét évvel ezelőtt megszülettem. Hiába volt az igyekezetem, nem sikerült megsimiznem a nő szőrös szívét. Tíz percig magyarázta, hogy miért vagyok hülye. Igaza volt. Valóban elmulasztottam bemagolni a teljes tanulmányi szabályzatot. Sajnos nem volt rá időm a sok felesleges tananyag mellett. Öt perc után éreztem először vágyat arra, hogy kiszorítsam a torkából a szuszt. Muszáj volt deportálnom a pillanatból. Emese tekintetében nem volt undor. Vajon apáéban sem lenne? Arra eszméltem, hogy egy formanyomtatványt töltök ki. Megakadtam a nevemnél. Néhány hónapja más ember volt ennek a névnek a tulajdonosa (vagyis én). Nem azért, mert barátnőm volt és titkon családot akartam, hanem azért, mert akkor még nem áldoztam volna fel mindent a vágyaimért.
– Gond van? – hallottam a mogorva kérdést, mire megráztam a fejem, pedig gond van, csakhogy erre egyetlen szabályzatban sem találni megoldást.
Úgy sunnyogtam ki a tanulmányi osztályról, mint valami bűnöző. Hamut kellet volna szórnom a fejemre és megtépni a ruhám. Vagy ültetni egy fát? Az melyik vallás is? És miért érdekel ez engem? Totál össze vagyok zavarodva. A sorok, mint a vadlovak, vágtáznak az ujjaim alatt. Fekete sörényük lobog a szabadság szelében. Amikor felbomlik a rend, egy rövid időre beköszönt a mámorittas anarchia.
Úgy hullámzik a kedvem, mint egy mániás depressziósnak. Marha élvezetes lehet olvasni a baromságaimat. Olyan vagyok, mint egy rossz gramofonlemez, amelyen folyton megakad a tű, és a zene újra meg újra visszatér ugyanahhoz a dallamhoz. Valóban akarom Áront? Akarom én, hogy felforgassa az alapban tótágast álló életemet? (Várjunk csak! Ha már így is minden fel van fordulva, akkor ő csak helyre billentené bennem az összevisszaságot. Talpra állítana.)
Ellógtam a szemináriumokat, de Fellegi előadására beültem. Beképzelem, vagy tényleg szomorú a pillantása, amikor rám téved a tekintete? Ezen agyaltam végig, nem is tudtam figyelni rendesen, a jegyzetem szélét telefirkáltam egymásba göndörödő vonalakkal (Áron hajszálaival).
Az a csók sem volt véletlen. Mármint az első, ott a ping-pong asztalon. Ilyesmik nem történek csak úgy meg. Áron okos fiú, nem vesztegetné az idejét reménytelen sóvárgásra. Azt mondta, többnyire tudja, mikor hazudok. Azért vár rám, mert biztos benne, hogy egyszer meg fog kapni.
…
Lőttek az emelkedett hangulatomnak. Szóval, lófasz a seggedbe élet!
Áron hívott, hogy randija van, nem tudja hazakalauzolni Marcit. Csak azért nem vágtam a falhoz a mobilom, mert kurva drága volt (a tapéta meg a teló is).
Jellemző. Mindig akkor baszik ki velem a sors, amikor már azt hiszem, hogy karnyújtásnyira a boldogság.
Jelenleg nem vagyok megosztásképes stílusomnál, inkább kussolok.
…
– Mi van ma veled? – kérdezte Marci tekintete.
A suli aulájában egy öltözőszekrény mellett ücsörgött.
– Gyere, Tökmag! – mondtam neki, és megfogtam a karját, hogy felrángassam a földről.
Ekkor nézett rám. (Idén már harmadszor, ez új rekord.) Felemelkedett, aztán visszazuttyant a fenekére. Kíváncsi tömeg kezdett körénk gyűlni. Nem álltam messze a kiborulástól, csak néhány idegszálam elszánt kitartásának köszönhettem, hogy nem vágtam képen Marcit. Szemétség lett volna neki kiutalni azt a pofont, amit Áronnak szántam.
– Gyere, haza megyünk! – próbálkoztam újra.
Semmi.
– Oké – adtam meg magam, és letelepedtem mellé. – Ennyire unjátok magatokat, vagy mi vagyunk az egyetlen érdekfeszítő történés az életetekben? – tudakoltam meg a közönségtől. – Na, húzzatok haza szépen a számítógép elé, és szemeteljétek tovább önimádó házi videókkal az internetet! – Többen is beszóltak, de meg se hallottam annyira be voltam pörögve. – Ez nem egy valóságshow, baszki!
Nem hatottam meg őket, sőt ötletet adtam. (Király, holnapra mi leszünk a világháló legújabb sztárjai.) Jellemző rám, ha egy embert utálok, akkor hajlamos vagyok mindenkit utálni. Szerencsére felgyorsult világban élünk, és pár perc múlva lehullott rólunk az általános figyelem, csak néhány kitartó érdeklődő téblábolt tovább körülöttünk. Tökmag a cipőfűzőjét piszkálta.
– Szia. Te Marci bátyja vagy? – kérdezte egy barátságos hang. Egy fekete hajú kiscsajból jött. Olyan volt, mint Hófehérke.
– Szia. Igen.
– Nagyon klassz az öcséd.
Ez annyira aranyos volt, hogy elszállt belőlem a harag.
– Tőled kapta a labdát? – érdeklődtem meg.
– Aha.
– Teljesen odáig van érte – árultam el.
– Komoly?
– Naná.
Ennek az információnak annyira megörült, hogy lecsüccsent mellénk.
– Nem akar haza menni? – kérdezte meg a nyilvánvalót.
– Úgy tűnik. Duzzog, mert én jöttem érte és nem Áron.
– Ja, az a helyes srác. Régen az összes csaj szerelmes volt belé, de most már csak a yaoisták nyála csöpög utána.
– Azok meg kik?
– Hülye libák, akik meleg fiúkat sztárolnak. Tiszta ciki.
– A melegség?
– Nem. Azok a csajok cikik. Áron jó fej.
– Honnan tudod, hogy meleg?
– Viccelsz? Mindenki tudja, amióta néha elé jön a krapekja azzal a puccos luxusverdájával. Ma is vele lépett le.
Ezek hallatán már nekem sem volt kedvem hazamenni. Sehová sem volt kedvem menni, azt kívántam, hogy mindenki más menjen el a jó büdös francba, és csak én maradjak az egész kicseszett világon (kettesben az összetört szívemmel). Persze, hogy tudok Ádámról, de ez még nem jelenti azt, hogy tudomásul is akarom venni.
– Szerinted van esélyem nála? – Felkaptam a fejem a kérdésre. És nekem tényleg van esélyem Áronnál? Miért kefél mással, miközben utánam ácsingózik? (Bassza meg! Miért jár együtt a szerelem a féltékenységgel? Szar az ilyen kéretlen árukapcsolás.) – Marci járna velem?
– Marci más, mint a többi fiú – magyaráztam fáradtan, közben arra gondoltam, hogy Áronnak igaza van. Visszautasítottam. Vár rám, de közben éli az életét.
– Azt tudom, éppen ezért tetszik.
– Kérdezd meg tőle! – tanácsoltam.
– Válaszolna?
– Kétlem.
– Akkor mi értelme megkérdezni?
Eltöprengtem.
– Mert lehet, hogy válaszolna.
…
Ha másnak tudtam tanácsot adni, akkor magamat is megörvendeztettem eggyel.
Ma túl messzire jutottam önmagamban, már nem fordulhatok vissza. Elhatároztam, hogy lépek. Nem láthatom előre, mit ér majd a talpam, remélem, hogy nem a levegőben fog kalimpálni.
…
Ja, akit esetleg érdekel: Marci nem válaszolt a kérdésre, viszont előbányászott egy gyűrött keresztrejtvényfüzetet a táskájából és odaadta Hófehérkének. Egyiküket sem zavarta, hogy már minden rejtvény meg volt fejtve benne.
…
– Mi van ma veled? – kérdezte apa, mert már másodszor égette meg az ujjam a forró lábos.
– Semmi – feleltem. – Szerinted sózzam még?
Belekóstolt, majd megvonta a vállát. Megint magamra voltam utalva.
Most vettem csak észre, hogy egyre több ősz szál fehérlik a hajában. Apa öregszik. Már egy órája itthon volt, de még nem lazította meg a nyakkendőjét.
– Apa, én más vagyok.
– Mindenki más.
Vajon így hangzott volna a beszélgetésünk?
Vagy így?
– Apa, szakítottam Emesével.
– Miért?
– Mert Áront szeretem.
– Miért?
Na jó, így biztos nem.
Akkor talán így:
– Apa, tudnál szeretni engem akkor is, ha nem az lennék, akinek hiszel?
– Nem hiszlek senkinek, annak szeretlek, aki vagy.
Nem.
– Apa…
– Hm?
– Semmi.
Hát valahogy így volt, de nem tudom pontosan idézni, mert túl bonyolultak a szófordulatok. :(
…
Az tök jó, hogy megérett bennem a szándék, csakhogy ez nem változtat a tényen, hogy Áron éppen Ádámmal hempereg.
De hát semmi sem lehet tökéletes. Ilyen apróságokon nem érdemes fennakadni.
Zen Zen Zen. O Mani Padme Hum.
Nem… csak nem akar jönni a lelki béke. :(
Most mit tegyek? Hívjam fel, és mondjam meg neki, hogy akarom, ezért jó lenne, ha iziben leszállna a másik csávó farkáról?
Jellemző. Egy hete itt feküdt a szőnyegemen egy karnyújtásnyira tőlem, de nekem akkor kell, amikor elérhetetlen.
…
Meg vagyok húzatva. Fél órája lesem Áront az erkélyről. A szobája még sötét. Törpilla tuti nem engedné, hogy egész éjszakára kimaradjon, ergo valamikor csak hazaeszi a fene.
A remény hal meg utoljára…
…
Áron gépéről írok. Sokkal jobb, mint az enyém. Kéken világít a klaviatúrája. A szoba sötét falairól sötéten merednek rám a rajzok. Az óriási szem is engem les. Csak Áron nem figyel rám. Alszik. Megörökítem ennek az éjszakának az emlékét, aztán odabújok mellé és magamhoz ölelem.
Rohadt hideg volt kint, ezért bepötyögtem a kapukódot, és a lépcsőházban tébláboltam tovább. Tizenegy felé alább hagyott a forgalom, csak egy-két hazatérő kutyasétáltatót leptem meg a jelenlétemmel. Végignéztek rajtam, nyugtázták, hogy nem vagyok csöves, aztán beszálltak a liftbe.
Áron éjfélkor került elő. Úgy lebegett ki a semmiből, mint egy szellem. A frászt hoztuk egymásra. Olyan régóta vártam rá, hogy elbambultam a fáradtságtól. Nem vettem észre a kapuban, csak akkor eszméltem fel, amikor felsípolt az elektromos zár. Egyből tudtam, hogy ő az, pedig az ujjai még nem érték el a villanykapcsolót. Nem akartam, hogy világos legyen, mert nem akartam, hogy a szemembe nézzen, és meglássa benne a bizonytalanságot. Elkaptam a kezét. Felkiáltott. Mókás volt a hang, amely kiszökött a torkán. Eddig még nem volt alkalmam hallani a félelmét.
– Én vagyok az – suttogtam, mire felém fordult. Az ijedtség felgyorsította a légzését. A szívem vad vágtába kezdett.
– Baszd meg! – mondta, és tenyerébe temette az arcát. – Majdnem szívinfarktust kaptam. Mi a faszt csinálsz itt?
– Várlak.
– Miért? – Volt ebben a kérdésben valami több is az egyszerű kíváncsiságnál, valami olyan érzelem, amely remegéssé torzította Áron hangszálainak rezgését.
Nem tudtam felelni, mert mit mondhattam volna? Körbeírhattam volna szavakkal a miértet, talán az okot is elmagyarázhattam volna, de nem éreztem elégnek. A beszéd nem mindig ad hiteles választ a tettekre.
Nem volt begombolva a kabátja. (Csak néhány lépést tett meg a hidegben Ádám kocsijától a kapuig.) Benyúltam a kabát két szárnya alá, és magamhoz öleltem a testét. Áron háta ívbe feszült a karjaim között. Olyan lendülettel hajtotta hátra a fejét, hogy azt hittem elájult, de a következő pillanatban rám fonódtak a karjai, és a csókja ott égett a számon.
Nem emlékszem, hogyan jutottunk fel az emeletre, arra sem, hogy settenkedtünk be a lakásukba, és osontunk el a szobájáig. Már éreztem a tenyerem alatt a meztelen bőrét, amikor meghallottam a suttogását. Kelletlenül vánszorogtam vissza a vágyam szürke ködéből. Magamra hagyott az érintése, csak a fülem tövét csókolta tovább kitartóan.
– Ma nem lehet. Ádámmal szeretkeztünk… Nem akarom így… így utána. Értesz?
Bólintottam. Homlokomhoz érintette a homlokát.
– Szeretsz engem? – kérdezte.
– Uhum.
– Milyen válasz ez? – vigyorgott rám.
– Szégyenlős – feleltem.
Újra megcsókolt. Ujjai kicsatolták a nadrágszíjamat.
Az öklömbe kellett harapnom, hogy ne kiáltsak fel. Legalább úgy élvezte ő a zavaromat, mint én a száját. Most rémített meg először az élvezet, mert ez nem csak kéj volt, hanem kín is. A gyönyörbe fájdalom vegyült. A testem egyre többet akart. Nem tudta, mi az a több, vagy hogyan lenne képes elviselni, mégis őrülten vágyott az ismeretlenre. A maradék öntudatommal megpróbáltam visszafogni magamban az esztelen sóvárgást, és megálljt parancsolni a csípőmnek, ez nem mindig jött össze, ilyenkor Áron torkából bugyborékolva szökött ki a levegő. Eltávolodott tőlem, de hamarosan újból visszatért. Hűs tenyerével megsimogatta a hasamat. Eltapogatóztam a kezéig, ujjai közé fúrtam az ujjaim. Így mentem el, összefonódva vele…
– Jó volt? – hallottam a kérdését.
Költői kérdés lehetett, mert nyilvánvalóan az arcomra volt írva a válasz. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy sóhajoktól kiszáradt számban működésre bírjam a nyálmirigyeket, és a torkomból eltűntessem a szálkákat. Áron nyelve megsimogatta az ajkaimat. Kipattant a szemem, amikor megéreztem a saját élvezetem ízét. Egymásra meredtünk. Felnevetett. Biztos írtóra bamba képet vághattam.
– Akarsz engem? – faggatott tovább. – Nem csak ma. Holnap is akarni fogsz?
– Nem. Nem csak holnap. Holnapután meg azután és azután is akarlak majd – biztosítottam a döntésemről.