12.13. Olvadás
Mi a szerelem? Számodra mit jelent? Pillangókat a gyomrodban? Közös profilfotókat? Félórás smárt a 6-os villamoson? Lopott pillantásokat? Fatörzsbe vésett monogramokat? Naplementére festett közös jövő álomképét?
Nos, kinek mit. Nem igaz?
Ha az irodalmat nézzük (mert az írók mindig mindent jobban tudnak az egyszerű halandóknál, természetesen csak elméletben, a gyakorlatban súlyos vérveszteséget szenvednek), a szerelem egy olyan érzés, amely erősen kihat a józanész hatékony működésére. Káros következményként fel szokták hozni a családirtás veszélyét (lásd: Montague-ék és Capuleték), vagy egyéb szükségtelen tragédiákat, pl. Trója ostroma, de azt is megemlítik általában, hogy gyakori elhalálozási ok a költőknél.
Véleményem szerint ez az egész szerelem dolog túl van misztifikálva. Ha kevésbé lenne tragikus színben feltüntetve az irodalomban, akkor talán nem tudnának annyi piros plüss szívet eladni Valentin napon, mert senki nem akarná olyan görcsösen megtapasztalni ezt a lírai drámaiságot.
Már jó néhány hete szerelmes vagyok, és leszámítva egy kis stresszt (oké, egy nagyobbacska stresszt), kijelenthetem, hogy a szerelem teljesen átlagos, sőt mi több, egészen hétköznapi lelki és fizikai állapot. Most tekintsünk el az utcai verekedés tényétől, vagy az önmarcangolástól, mert ezeknek semmi közük magához a lecsupaszított érzelemhez. Belátom, hogy a szerelem tárgyához vezető út kissé göröngyös, de semmit sem könnyű megszerezni (legalábbis nekem). Na, meg ott van a kezdeti hányinger, de az egy idő múltán tűrhetőre csökken, és nevezhetjük akár lámpaláznak is, ami meg teljesen normális, ha az előtt az ember előtt kell fellépni, akit szeretünk. Bár én sosem voltam egy túlzottan romantikus alkat, ezért betudható ennek a sajnálatos fogyatékosságomnak, hogy nem hallom az angyalok harsonáit, ellenben elég gyakran csendül fel Áron hangja a fülemben. Az utóbbi időben sokat beszél hozzám.
Újrahallgatom a szavait, amelyek néha olyan régiek, hogy úgy sistereg meg recseg a felvétel, mint egy ócska gramofonlemez.
– Szia, Áron vagyok. – Ez az első mondata hozzám. (Nem tűnik túl eredetinek, pedig az, mert ebből az Áronból csak egy van.)
A kapuban állunk. Két napja költöztünk az új lakásunkba, és én ki akarom pakolni a dobozokból a videójátékaimat, de apa rám parancsolt, hogy menjek le játszani. Egyáltalán nincs kedvem játszani, főleg egy idegen kölyökkel nem. Vajon miért gondolják a felnőttek, hogy egy gyerek minden gondja-baja megoldódik, ha elküldik játszani? Mellesleg Tökmag születése óta senki nem akart játszani velem, így kijöttem a gyakorlatból.
– Én meg Máté – nyögöm ki kelletlenül, közben azon töprengek, hogy Áron óvodába jár-e még.
– Játszunk? – kérdezi.
– Nem – vágom rá.
– Miért nem?
Rengeteg indokom van, hogy miért nem akarok játszani, de annyira el vagyok szokva a társalgástól, hogy inkább hallgatok. Otthon is mindig hallgatok, még akkor is, amikor legszívesebben üvöltenék. Áron meg csak bámul rám. Hagyom, hadd bámuljon, legalább akkor hamarabb rájön, hogy mégsem akar játszani velem.
– Te mindig ilyen sokat dumálsz? – hajol felém, és úgy vizslat mintha felmerült volna benne a gyanú, hogy nem is emberi lény vagyok, hanem egy robot.
Megrántom a vállam. Nem érdekel, mit gondol rólam, a videójátékaim járnak a fejemben, meg az új szobám, ami sokkal nagyobb a réginél.
– Megmutatom a gödröt. Tutkóra becsinálsz tőle, ha meglátod! – lelkendezi figyelemre se méltatva a néma ellenállásomat, és kézen fog.
Már egy ideje vonszol maga után, amikor felocsúdok a meglepetésből.
– Hé! – torpanok meg. – Mondtam, hogy nem akarok veled játszani.
– Én viszont szeretnék veled játszani – jelenti ki Áron dacosan.
Vézna és sokkal alacsonyabb nálam, ráadásul össze-vissza göndörödik a haja, mintha a szálak sosem láttak volna fésűt. Olyan, mint egy tintapaca a füzet szép, tiszta fehérjén: idegesítő.
A tintapaca ma nálunk reggelizett, mert már hajnali hétkor veszettül nyomta a kapucsengőt, nekem meg nem volt szívem elküldeni a sunyiba. Nem. Az igazság az, hogy én hívtam. A félév végi zh-k miatt muszáj tanulással töltenem a délutánokat, ezért Áront bele kellett zsúfolnom a reggelekbe. Apa rendszerint hét előtt lelép, és miénk lehet egy bájosan idilli félóra a konyhában. Persze ez nem olyan igazi idill, mert hát Tökmaggal van dúsítva, de ez az aprócska kellemetlenség nem veszi el a kedvünket egymástól.
Áron nyomokban sem emlékeztet a régi kisfiú-önmagára. A tincsei mértani pontossággal vannak szélfúttára fésülve. Dögös. Olyan magabiztossággal viseli a ruháit, mint egy modell. Az igaz, hogy még mindig vékony, de az izmok, amelyek feltűnés nélkül, mégis kívánatosan feszülnek a csontjain, ellensúlyozzák a soványságát. Tudom, hogy már ezerszer leírtam hogyan néz ki, de most egészen más szemmel látom ugyanazt. (Ez is a szerelem egyik mellékhatása. És hát muszáj írni róla, mert a szerelem másik mellékhatása a fentebb már említett irodalom.)
– Emlékszel a gödörre? – kérdeztem.
Áron eltépte a tekintetét a zabpelyhes bögréről és rám szegezte.
– Amelyikben az a kocsi volt?
– Aha.
– Persze, hogy emlékszem. Nem akartad elhinni, hogy csontvázak vannak benne.
– Az egy szeméttelep volt – emlékeztettem. – És a kocsit illegálisan selejtezte le a tulajdonosa.
– Mindig elrontod a mókát a valósággal – csóválta a fejét Áron.
– Mert az mókás lett volna, ha a kocsiban hullák oszlanak?
– Izgi lett volna – rántotta meg a vállát Áron.
Ennyiben hagytuk a dolgot, és inkább csókolóztunk egy kicsit, mert végül is Áron nem azért jött át, hogy nem létező hullákról csevegjünk.
Majdnem teljes két percig hihettem azt, hogy az életem tökéletes, aztán meghallottam Marci csoszogó lépteit.
A kapuban elbúcsúztam tőlük. Már hátat is fordítottam, amikor Áron bedobta a korcsolyás buli ötletet. Mindig ezt csinálja. Mindent az utolsó másodpercre hagy, hogy ne legyen időm végiggondolni a választ. Persze Marci is azonnal felkapta a fejét a korcsolya szóra. Mondjuk nála Áron összes szava rejtélyes varázserővel bír. Az a baj, hogy rajtam is hasonló tünetek kezdenek mutatkozni.
– Tanítsuk meg Marcit korcsolyázni! – mondta Áron. Innen már nem volt visszaút. – Retro buli lesz, szóval nem kell aggódni, hogy vad rockerek süvítenek majd körbe-körbe a jégen.
– Oké – egyeztem bele, mert késésben voltam. Egyébként is belegyeztem volna, de jobb volt a sietségre fogni, mint a gyenge akaraterőre.
– Szuper! – összegezte Áron a gyors győzelmet.
És vajon engem ki fog megtanítani korcsolyázni?
…
Elhoztam a szakmai gyakorlatom papírjait a Tanulmányi Osztályról. Mehetnék kutatólaborba. Fellegi be is ajánlott egy menő helyre, de nem akarom úgy elfogadni, hogy nem tettem egy próbát a lakótelepi gyógyszertárral. Tudom, hogy a fősulisok álma a labor, de én jobban szeretnék gyógyszertárban melózni. Apa nem nevelt minket vallásosan, ezért csak osztálykirándulásokon jutottam el templomba, de szerintem belőlem egy gyógyszertár jobban kihozza a vallási áhítatot. Már akkor elhatároztam, hogy gyógyszerész leszek, amikor először tettem be a lábam patikába. Minden olyan tiszta volt és üde, az eladók mosolygósak. Lehet, hogy ciki, de nekem csak egy ilyen egyszerű álmom van. Ülni egy patikában és mosolyogni. Ha be tudnék jutni a miénkbe, akkor kétutcányira lennék otthonról. Marci nem tud egyedül utazni, így a lakáshoz lesz kötve, ha kijárja a sulit. Vagy olyan melót kell találni neki, ahol fuvarozzák az alkalmazottakat. Úgy tudom, az autisták iránt nem túl nagy a kereslet a munkapiacon. Na de, hogy jön ez most ide? Ez még a jövő zenéje. Meg hát apa se fogja éppen nyugdíjas korában elkezdeni az aktív társasági életet. Nem hagyhatom magára, még elkezdene a falhoz beszélni.
Amíg a gyógyszertár felé ballagtam (mintha egy kibaszott mesét írnék: amint a kacsalábon forgó palota felé ballagtam…), az is eszembe jutott, hogy Áronnak vajon milyen tervei lehetnek. Az oké, hogy kartográfus akar lenni, de biztos nem akarja az egész életét ezen a lakótelepen leélni. Bár, vagy kertes házban, vagy lakótelepen rohad az ember, csak kevesek válogathatnak Ibiza és Dubai között. Emese azért lett volna jó választás, mert ő is ugyanúgy ide volt kötve, mint én. Neki sem voltak nagyratörő vágyai.
Ez a gondolat elszomorított. Nem Emese, hanem az, hogy Áron még csak egy gimis, aki előtt ott az egész élet. A bölcsek szerint nincsen lehetetlen, csak tehetetlen. Hm. Valóban? Egy nagy büdös lófaszt! Ezek csak üres szavak, és csak arra jók, hogy az olyanok, mint én, még szarabbul érezzék magukat a bőrükben. Ha van egy autista testvéred, egy magányos apád és szíved, ami érez irántuk valamit, akkor nem nagyon ugrálhatsz, öreg!
Na, valami ilyesmi járt a fejemben, amikor megérkeztem a gyógyszertár elé, ezért körüljártam néhányszor, hogy lehiggadjak.
Az üzletvezető nagyot nézett, amikor meglátta a papírjaimat, meg a leckekönyvem a sok jelessel, de nem szólt semmit. Azonnal megszerettem. Ennek a fehér falú templomnak a papja értett engem.
Szóval a lényeg, hogy januárban végre elkezdhetem a gyakorlatom álmaim munkahelyén. És olyan klassz munkaerő leszek, hogy nem lesz szívük megválni tőlem. Meg majd bevetem néhányszor Tökmagot, a csodafegyvert. Heheh…
Azt hiszem, ez a lehetetlen-tehetetlen mondás nem a világmegváltó álmokra igaz, hanem a ketrecharcra, vagyis arra a helyzetre, hogy be vagy zárva egy életbe, amiből nincs kiút, és neked ott bent a rácsok között kell boldogulnod.
Felhívtam apát, hogy közöljem vele a jó hírt. Azt hittem, jobban fog lelkesedni. Lelombozott a hangja, úgy szólt benne a szomorú bariton, mint Fellegiében.
Nincs kedvem tanulni, de blogolni sem, mert egyre hervadnak a soraim. Pusztul ki belőlük a jókedv.
Fél négy van. Elmegyek Marciért, mert Áronnak valami fakultációja van péntekenként.
…
Elképesztően sokat megtanulhattam volna a műkorcsolyázásról, ha odafigyeltem volna Tökmag előadására, de nem figyeltem oda, mivel máshol járt az eszem. Ha Marci rászívja magát egy témára, akkor nem ereszti el addig, amíg… (várjunk csak…, soha nem ereszti el L). Felforgattuk az egész lakást, mire megtaláltuk a megfelelő öltözéket, vagyis azt a tetves melegítő együttest (szakszóval: joggingot), amit hajlandó volt felvenni a nagy alkalomra. Áron a padlón talált rám: ücsörögtem, és nyálbuborékokat fújtam, egy-két szitokszó is kikicsusszant fogaim kerítésén (Odüsszeiából idézve).
– És te ebben a szerkóban jössz? – kérdezte vigyorogva, mert azonnal vágta a szitut.
– Megtennéd, hogy megölsz? – kértem. – Fárasztó ez a földi lét.
– Imádlak – közölte alkalomhoz egyáltalán nem illően. – Ilyen állapotban csak még szexibb vagy.
– Ízlések és pofonok… – Nem tudtam befejezni, mert orvul megtámadott a szája. Puha ajkai közül türelmetlenül tört elő a nyelve és meg sem állt a szájpadlásomig. Úgy sistergett végig a testemen ez az érintés, mintha tüzet raktak volna a torkomban. Miután eltávolodott, még mindig éreztem az ízét, sőt egyre intenzívebben, ugyanis nálam maradt a rágója.
– Neked adom – közölte bűbájos mosollyal.
– Köszi.
Most rágom a rágóját, és írok róla, hogy rágom a rágóját. Buli az élet! J
Kopp-kopp. – Ez Marci volt. Igen, tudom, ideje lenne indulnunk. De az elítélt sem siet a vesztőhelyre.
Nos, hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket! Lehet fogadni:
1. pofára esésre
2. bokaficamra
3. csonttörésre
…
Ezeket a sorokat csak magamnak írom, és csak azért, mert félek, hogy az emlékezetem talán eltorzít majd valamit a történtekből. Egy könyv belső borítójára írok a sötétben (azt sem tudom, milyen könyv akadt a kezembe, remélem nem könyvtári), mert ezt a csodát úgy akarom megörökíteni, ahogy megtörtént, úgy ahogy egy fényképen őrződik meg a pillanat.
A jégcsarnokban szemkápráztatóan szikráztak a fények. Marci néhány bizonytalan lépés után úgy siklott, mintha a jégre tervezték volna.
– Na, ne má! – tátotta el a száját Áron.
– Csodabogár – szántam szűkszavú magyarázatnak.
– És veled mi lesz? Elereszted valaha a korlátot?
– Nem szándékozom – vallottam be.
A hangszórókból ABBA-dalok harsogtak, mellettünk vihogó tinédzserek és középkorú párok suhantak el.
A romantikus filmekben mindig van korcsolyázós jelenet. Ilyenkor a szerelmesek vigyorogva idéznek múltat, vagy egymásra esnek, és végre valahára smárolnak egy jót. Csakhogy az én életem nem egy romantikus tündérmese. Áronnal nem siklottunk kéz a kézben, ajkunkon üdvözült mosollyal. Két körre tudott rávenni, aztán kibukdácsoltam a nézőtérre, és megelégedtem a látvánnyal.
Ekkor kezdődött. Először csak hajszálrepedések jelentek meg, és behálózták a szívemet, amelyről egészen a mai napig nem is tudtam, hogy régóta hibernált állapotban volt. A jég egyre vékonyodott rajta. Akkor olvadt el egészen, amikor Áron belesiklott a szappanbuborékokba. Két kislány fújta őket olyan műanyag játékvacakokkal. A világon nincs egyszerűbb dolog a szappanbuboréknál, de nagyszerűbb sincsen. Látni akarod az emberek elveszett ártatlanságát? Fújj az útjukba szappanbuborékokat, és látni fogod. A szappanbuborék korhatár nélküli csoda.
Áront körbevették a szivárványgömbök, és ő mosolyogva csodálta őket. Én meg csak ültem összevissza kalapáló szívvel (nem tudta azonnal felvenni a ritmust, olyan sokáig volt jégbe zárva), és arra gondoltam, hogy talán ez a szerelem, mármint a buborékok, Áron ajkain a mosoly, és bennem az olvadás.
Éjfélkor ért véget a buli, azaz a szédítő körözés a jégen. Marci dülöngélt a fáradtságtól. A kapunkban Áron búcsúzni akart, de én ezt nem tartottam jó ötletnek.
– Késő van – érveltem. – Nem kellene egyedül járnod az utcán.
– Ja, mert a kövi lépcsőház mérföldekre van innen – ásította. Nem esett le neki, hogy mire akarok kilyukadni.
– Tapasztalatból mondom, hogy a két ház közötti út igen veszélyes. Nem engedhetlek el egyedül.
– Haza akarsz kísérni? Milyen romantikus. – Áron agyában átmeneti áramszünet bénította meg a gondolkodást.
– Nem akarlak hazakísérni, azt akarom, hogy nálunk aludj – konkretizáltam.
Úgy szikrázott fel a tekintete, mintha atomrobbanás fénye villant volna benne.
– Halkan – mondtam, amikor beléptünk a lakásba. Apa szobájában még szólt a tévé. – Várj meg nálam, amíg elpakolom a családot!
Apa természetesen abban a másodpercben felébredt, ahogy kikapcsoltam a tévét, de szerencsére nem állt le vitatkozni arról, hogy csak pihentette a szemét a reklámok alatt. Marci megfürdetése és lefektetése már nem ment ilyen egyszerűen, de megoldottam a feladatot. Éppen az ágya mellett térdeltem, és húszezredszerre hallgattam végig a műkorcsolya Eb győzteseinek listáját, amikor Áron belesuttogta a csendbe, hogy kölcsönveszi a zuhanyt.
– Nem leszerelhető – közöltem vele.
– Hülye!
Csend volt. Illetve nem volt csend, mert a fürdőszobából kiszűrődött a vízpermet hangja. Vártam negyedórát a biztonság kedvéért, hogy Marci és apa tényleg elaludjanak, aztán levetkőztem. Olyan halkan lépkedtem a tök sötét folyosón, mint egy kísértet. A fürdőszobaajtó előtt töprengtem egy keveset, hogy kopogjak-e. Nem akartam zajt csapni, de rátörni sem akartam Áronra. Vagyis rá akartam törni, szóval végül nem kopogtam. A zuhany alatt állt, homlokát a csempének támasztotta. Most láttam először teljesen meztelenül. Nem rezzent meg az érintésemtől. Azért volt olyan mozdulatlan, mert várt rám. Megfordult, hogy ő is láthasson engem. Minden porcikámat szemügyre vette, érintése követte a tekintetét. Elzártam a vizet. Érezni akartam a bőre száradó nedvességét, hallani akartam a sóhajait. Néha lehunyta a szemét, hátra hajtotta a fejét, és csak az ujjaival beszélt hozzám, máskor igazi szavakat lehelt a fülembe. Addig öleltük és simogattuk egymást, amíg fel nem fedeztük a testünk legrejtettebb zugait is. Azt hiszem, most Áron volt jobban megilletődve. Engem túlságosan elkápráztatott az újdonság varázsa ahhoz, hogy szemérmet vagy félelmet érezzek. Csak akkor bizonytalanodtam el egy pillanatra, amikor Áron újra hátat fordított nekem, de akkor a karja a nyakamra feszült, és magához húzott. Olyan hangon mondta, mit csináljak, amelyre életem végéig emlékezni fogok. Annyi érzelem és vágy zengett a hangszálain, mint ahány szín van a szappanbuborékban. Hozzásimultam, az ujjaim rátaláltak arra a pontra, amit meg kellett keresnem benne. Áron teste megrándult, a feje a vállamra bukott, vizes tincsei megcirógatták a nyakamat. Ez már túl sok volt. Képtelen voltam tovább önuralmat gyakorolni. Elkezdtem szívni, csókolni a nyakát, mert nem akartam, hogy a nyögések kitörjenek a torkomból és visszhangot verjenek a fürdőszobában. Áron megérezte, mi zajlik bennem, ujjai segítően kulcsolódtak a kezemre. Egyetlen erőteljes lökéssel már a testében is voltam. Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz. (Hogyan számíthattam volna? Ezt még elképzelni sem lehet.) Forró volt és szoros, észbontóan jó, rémisztően jó, felfoghatatlan és leírhatatlan. Moccanni sem bírtam, ezért Áron mozdult meg. Mire a csípője leírta a teljes kört, én már el is mentem. Az orgazmus hullámai olyan erővel söpörtek végig a testemen, hogy meg kellett kapaszkodnom a falban. Letéptem egy halacska-matricát az egyik csempéről.
– Nyugtass meg, hogy nem sieted mindig így el! – súgta a fülembe Áron. Nem volt dühös. Úgy szorított magához, mintha ebbe az egyetlen ölelésbe akarta volna belezsúfolni az összes szerelmes szót, amelyet valaha szeretők elsuttogtak egymásnak.
Az ágyban nem kapkodtam. Már nem volt ismeretlen a kéj ereje. Hamar megtanultam uralni a bennem tomboló vágyat. Hagytam, hogy Áron irányítson. Egészen addig figyeltem, és követtem minden egyes hangot, ami kiszökött a torkán, amíg egyszer csak el nem hallgatott.
– Túl mélyen vagyok? Fáj? – kérdeztem aggódva.
Áron nemet intett. Csukva volt a szeme, ajkait összeszorította.
Kibújtam belőle, mert rám hozta a frászt.
– Mi a baj?
Áron a tenyere mögé rejtőzött előlem.
– Nincsen semmi baj – zokogta. – Csak szerelmes vagyok.