12.19. Látlak
Alighogy becsukódott apa mögött a bejárati ajtó, Áron mosolya előragyogott a paplan alól.
– Durcás vagy? – kérdezte, mert a képemről még nem olvadt le a feszültség.
– Úgy érzem magam, mint egy embercsempész – vallottam be.
– Izgi, ugye? – lelkesedett Áron.
– Amennyiben a szívinfarktus vagy a magas vérnyomás kockázata izgi.
Mindig ez van, amikor Áron nálam alszik. Este meg tud részegíteni, de reggel felébred a józan eszem, bár nem marad józan túl sokáig, csak apa távozásáig tart ki, meg addig, amíg megállapítom, hogy nagyon nem jó felé haladunk a bújócskázással. De ha bevallanánk az igazat, akkor az út (gyanítom) igen hamar vezetne egy szakadék mélyére. Az meg senkinek sem lenne jó.
– Morgós medve – szuszogta a fülembe Áron. – Ha nem aludnék veled, akkor nem láthatnám a másnapos tincseidet. A kedvükért szívesen bűnözök, még az illegalitást is vállalom. – Hozzám bújt. A fenekemnek nyomódó dudort jelzésértékűnek vettem, ezért nekikészültem a reggeli kézimunkának. – Mit csinálsz? – lepődött meg Áron. Olyan szemrehányó volt a hangja, hogy zavarba jöttem, és elkaptam a kezem. Lehet, hogy még el is pirultam, mert úgy nézett rá, mint a cuki plüssmacikra szoktak.
– Azt hittem… izé… akarod – makogtam.
– Most csak ölelni akarlak – mosolyogta a szája a számon. – Ami persze nem zárja ki a taperolás későbbi lehetőségét. Egyébként ezt hívják meghittségnek, azaz nemcsak üzekedünk, mint a nyulak, hanem tutujgatjuk egymást, és közben romantikus szavakat sugdosunk.
– Tudom, csináltunk már ilyesmit is – jeleztem, hogy nem vagyok teljesen hülye. – De reggel van… – Ne kérdezzétek, mi a jó eget akartam ezzel, azon kívül, hogy bebizonyítsam, valóban halmozottan fogyatékos vagyok érzelmi téren, és ellentmondjak az előbbi állításomnak, miszerint nem vagyok hülye.
– Most, hogy mondod, valóban. Ha tavasz lenne, csiripelnének a madarak – vihogott Áron. – Marci a szünetben is fél hétkor kel?
Ránéztem az órára, mintha az idegesítően ketyegő készüléktől várnám a választ.
– Változó – feleltem megfontoltan.
– Azt hittem, nála minden állandó.
– Ez a második nap. Talán már életbe lépett az agyában szünidei időszámítás – latolgattam a lehetőségét egy csodálatos reggelnek, és megint visszatévedt az érintésem a dudorra. Ezúttal Áron nem ellenkezett.
– Tetszik? – tette fel a kérdést néhány idilli perc elmúltával.
– Micsoda?
– Hát az az izé a kezedben. És nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!
– Ha a szemedet nézem, akkor nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez az izé – incselkedtem próbálva megúszni a választ.
– Ne vicceld el! Ez fontos kérdés. – Megfogta a kezem, és a farkára szorította. – Felizgat?
– Igen – nyögtem ki olyan nehezen, mintha ennek a rövidke szónak a hangjai sziklatömbök lennének, amelyeket egyenként kellene felgörgetnem a mélyből a felszínre (sziszifuszi munka).
– Hm… – nyögte Áron nem túl meggyőzően, majd lerúgta magáról a paplant. A tél hideg fénye szemérmetlenül kihangsúlyozta a meztelenségét.
Értettem, mit akar. Értettem, mit érez. Tudtam, hogy meg kellene nyugtatnom, biztosítanom kellene arról, hogy ez nem csak egy kísérlet részemről. De… Nem, ezt nem állíthattam teljes meggyőződéssel – még nem –, és a lényeg az, hogy ő kell, úgy kell, ahogy van, a férfitestével. Nem volt jobb ötletem, bevetettem Tökmag egyik kedvenc mondókáját.
– Kerekecske, gombocska… – szavaltam, és a mutatóujjammal vándorútra indultam a testén. Áron meglepetten rezzent össze. – Hová szalad a nyulacska? Ideszalad, itt megáll… Itt egy körutat csinál… Ideszalad, ide be… – Ennél a sornál belém fojtotta a szót.
Most minden klassz.
Na, várjunk csak! Időzzünk el egy keveset ennél a megállapításnál, mert ilyen még nem fordult elő velem. Jó, vannak apróbb bosszúságok: emelték a gázárat, Marci eltörte a tévé távirányítóját, szálka ment az ujjamba, amikor lemostam az ablakkeretet, de ez mind semmi. Leszarom, mert amúgy minden klassz.
Tegnap begépeltem az előző bejegyzésbe az első szerelmes éjszakánkat. Borzongató volt újra átélni. A könyvet viszont – fájó szívvel – megcsonkítottam. A Kétévi vakációhoz nem illik az erotika (bár két év nagy idő, és hát srácok egymás között…:)), meg aztán az ember halandó, de a könyv nem, és nem akarom, hogy a jövőben valaki máshoz kerüljön életem egyik legszebb emlékének írásos dokumentuma. A net más. A netet már annyian telefirkálták, hogy eggyel több vagy kevesebb vallomás fel sem tűnik rajta.
Ha helyzetjelentést kellene adnom, azt mondanám: Kösz, jól vagyok. És ez a jól vagyok nem lenne kamu, mert most a jól mögött ennyi minden van: szerelem, öröm, izgalom, vágy, gyönyör, érintés, mosoly, suttogás, nevetés, és még sok-sok érzés, amelyekre nincsenek szavak (vagy csak az én szókincsem szegényes). Tisztában vagyok vele, hogy ez csak a kezdeti, idilli állapot, és majd lesznek konfliktusok meg nehézségek, de ha majd eljön az az idő, akkor is csak boldogságot fogok érezni, mert… Hogy is mondjam? Idő és együtt, Áron és én… Szóval értitek, na! :) :) :)
Egy gyors zuhany után benéztem Tökmaghoz. Még ágyban volt, és rejtvényt fejtett.
– Voltál WC-n? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.
– Akkor ideje felkeresned – javasoltam. – Mindjárt reggelizünk. Különleges kívánság?
– Zabpehely.
– Pöttyös vagy űrhajós bögrében?
– A dínósban.
– Oké. A fogmosás se maradjon el! – figyelmeztettem. – És vedd le előtte a pizsidet!
Áronra a konyhában találtam rá, a reggeli kávéját kortyolta.
– Csináltam neked is – nyújtotta felém a csészét.
– Kösz.
Bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a híreket, közben előkerestem Marci bögréjét. Áron lélegzetvisszafojtva szemlélte a mozdulataimat, mintha valami nagyszabású attrakciót adtam volna elő.
– Ez meg mi? – mutatott vigyorogva a bögrére.
– Nem tudom. Minek tűnik? Esetleg bögrének? – kérdeztem, pedig felfogtam, hogy mire gondol, mert ez az a bögre volt, amit én festettem tele béna dínókkal, mert egyszer mosogatás közben véletlenül eltörtem az eredetit. Tökmagnak nem tűnt fel a csalás.
Áron hallgatott. Ezt a csendjét nem szeretem, mindig zavarba jövök tőle.
– Készítek szendvicset. Milyet kérsz? – törtem meg a csendet.
– Nem. Majd én készítek. Te meg tedd le a segged a székre – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Te törődsz Marcival, én törődök veled.
(Megjegyzem, a törődés szónak van valami negatív kicsengése, mintha tenni valamit valakiért, odafigyelni valakire fájdalommal, törésekkel meg zúzódásokkal járna.)
Amíg Áron a táplálásom érdekében ügyködött, ellenőriztem a folyószámlámat, hogy rajta van-e még a tegnap átutalt ösztöndíjam. Ott volt. Nem rajongok a matekért, de a számok bizonyos esetekben kiváltják belőlem az extázist. (Áron háromszor szopott le az éjjel. Na ugye, hogy igaza van a meséknek, a hármas varázserejű szám! :)) Egészen szép összeget szavazott meg nekem az állam, egy részét eldugom a kincses ládikámba és ráülök, de még így is marad elég, amiből költhetek.
– Elviszem Marcit a Vision Expressbe. Velünk jössz?
– Mikor?
– Hát… most… reggeli után.
– Oké.
Rögtön elkezdett kattogni az agyam, hogy vajon mi dolga lehet Áronnak ma, de nem mertem nyíltan rákérdezi. Ő közben lenyalta a vajat a késről, és letelepedett mellém.
– Aludhatnál ma nálam – ajánlotta.
– És mit mondok apának? Már az is ciki, hogy anyád tud rólunk.
– Egy: – mutatta fel a hüvelykujját Áron – Felnőtt ember vagy, nem kell beszámolnod róla, hol és kivel töltöd az éjszakát. Kettő: – a mutatóujja is csatlakozott a sorba – Anya már az előtt tudta, hogy te tudtad volna. Három: – középső ujja emelkedett a magasba és ott is maradt egyedül, mert a többi hirtelen elbújt a tenyerében – És amúgy kapd be!
– Sajnálom. Anyukád más, mint apa. Ez nála nem olyan egyszerű. Nem szégyellek, csak…
– Miről beszélsz? – vágott a szavamba. – Nem akarom, hogy előbújj, azt akarom, hogy kapd be – vihogta.
– Utálom, amikor ezt csinálod – közöltem vele.
– Imádom, amikor elpirulsz – búgta a fülembe, majd megcsókolt.
Törpilla kocsijával mentünk el a bevásárlóközpontig. (Hm. Kocsival mentem. Na, most akkor kocsiztam vagy mentem? És ha vonattal megyek, akkor ott sétálok mellette? Mert ha Áronnal megyek, akkor magától értetődik, hogy nem benne megyek, hanem mellette. Vagy ez pont rossz példa? Áronban elmenni igazi kéjutazás. Oké, ez erőltetett okfejtés volt, de el kell üssem valamivel az időt, amíg Áron elő nem kerül.) A mikulás-incidens nem riasztott el minket a kapitalista életmódtól.
– Nem lesz egyszerű – figyelmeztettem Áront a bolt előtt.
– Veled semmi nem az – jegyezte meg. – Bár Marci viszonylag könnyű eset.
– Nagyon vicces.
Ahogy beléptünk, rögtön egy fiatal csaj indult meg felénk, pedig én jobban örültem volna egy tapasztaltabb eladónak, de végül nem jártunk rosszul.
– Segíthetek? – kérdezte bűbájos mosollyal. (Tényleg szép volt a mosolya.)
– Igen – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet, mert a kereskedelmi alkalmazottak tájékoztatása öcsém állapotáról mindig sok energiát és oxigént igényel. – Szemüveget szeretnénk csináltatni – közöltem. (Mégis mi mást akartunk volna egy szemüvegboltban?) Rámutattam Marcira. – Az öcsémnek. – Áron idegesítően közel húzódott hozzám, ezért belezavarodtam a mondókámba. – Talán romlott a látása, de nem biztos. Elég régen készült ez a szemüvege, és akkor én nem voltam ott, mert apa vitte el, így nem tudom, hogyan viseli a vizsgálatot.
– A fiú autista – segített ki Áron, mire a lány arcára visszaköltözött a hervadásnak indult mosoly.
– Értem – mondta. (Bárcsak valóban ilyen könnyű lenne megérteni az autizmust.) – Foglaljanak helyet.
Mialatt foglaltuk a helyet, elmagyaráztam Marcinak, hogy most meg fogják vizsgálni a látását, és hogy ez milyen jó móka lesz. Nem lehettem valami meggyőző. Tökmag tekintete elveszetten pattogott ide-oda a szemüvegkeretek, az eladók és a gyanútlanul nézelődő vevők között. Itt műsor lesz – állapítottam meg magamban egy fáradt sóhajjal.
– Nyugi – simogatta meg a vállam Áron.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ott van velünk, de amikor tudatosult bennem, hogy már nem egyedül cipelem a vállamon az életem, hanem osztozok rajta valakivel, máris könnyebbnek tűnt a teher.
Fenemód büszke vagyok magamra. Ha csak a nettó sikerélményt nézem, akkor óriási győzelmet arattam az autizmus felett. (A bankszámlámat meg inkább nem nézem, mert nem akarok sírni.)
A dokinő nagyon aranyos volt. Azonnal vágta a szitut, és a játékba is belement. Először Áront küldtem a géphez, ami bemérte a látását. A tökéletes eredmény ellenére a székbe is beült, és olyan vidoran olvasta a falra vetített számokat, mintha csiklandozták volna közben. Marci elkezdett érdeklődni. (Felcsendült lelkemben a hallelúja.) Utána én kerültem sorra. A nő rám kacsintott (Tökmag-hatás), de utána összeráncolta a szemöldökét, és megkérdezte, hordok-e szemüveget. (Bakker, ha orvoshoz mész, tuti találnak a szakszervezetedben valami gikszert. Tanulság: Ne menj orvoshoz! Hülye tanulság? Nem feltétlen. Bizisten, jól láttam, amíg meg nem állapították, hogy nem látok jól.) Mondtam, hogy nem, ő meg mondta, hogy pedig kellene. Rám operálta a vizsgálókeretet, és elkezdte cserélgetni benne a lencséket. Áron és Marci egyre közelebb araszolt hozzám. Aggódtak. Viccesek voltak.
– A bal egyes, a jobb másfeles, és kellene cilinder is – mondta végül a doki.
– Cilinder? Az meg mi? – kérdeztem.
– Az a fekete kalap-izé – vigyorgott Áron.
– A szaruhártyája eltér az átlagtól, vagyis nem szabályos gömb alakú, a cilinder csak annyit jelent, hogy speciálisan csiszolt lencséket kell viselnie – magyarázta a doktornő türelmesen.
– Én mindig mondtam, hogy átlagon felüli vagy – suttogta a fülembe Áron, amikor Marci ült a helyemre.
Annyira lekötött a saját eredményem, hogy fel sem tűnt, milyen simán vette Tökmag az akadályt. Nem akart lemaradni mögöttem, ezért ő is produkált egy kis dioptriaromlást. (Szép is a testvéri összetartás.)
A keret kiválasztása nem ment ilyen egyszerűen, mert Marci a női modellek felé vette az irányt, és azonnal beleszeretett a legcsicsásabb rózsaszínbe, de miután Áron közölte vele, hogy az egyáltalán nem szexi, végre hajlandó volt felpróbálni a férfiasabb darabokat is. Amikor megtalálta az igazit, jött a következő kihívás, ugyanis nem akarta elereszteni. Irtó jó fej volt az optikus, hagyta, hogy Marci odaüljön mellé, és végignézze, hogyan készül el az új szemüvege. (Azóta kb. százszor hallgattam végig a beszámolóját a folyamatról, de az is lehet, hogy többször, csak már immunis lett a hallásom a szemüveg szóra.) Viszont Áronnal jól szórakoztunk, amíg Tökmagot lefoglalták. Segített keretet választani. Teljesen odáig volt a ténytől, hogy szemüveges leszek. De gyanítom, a szerelem elvette az eszét, és akkor is így lelkesedne, ha arról lenne szó, hogy holnaptól egy zsák krumplival a fejemen fogok mászkálni.
– Melyik a jobb? – fordultam felé. – Ez vagy ez?
– Lássuk csak… – levette, majd visszatette a keretet, aztán a másikkal is eljátszotta ugyanezt. Csak akkor fogtam gyanút, amikor már harmadszorra vette le rólam és tette fel rám ugyanazt a két keretet.
– Te most tényleg arra játszol, hogy nyílt színen macerálhass? – tudakoltam meg.
– Aha – bólogatott Áron csillogó tekintettel, és úgy vette le rólam a szemüveget, hogy közben megsimogatta az arcom a hüvelykujjával.
Végül a kontaktlencse mellett döntöttem.
Lassan egy egész regényt kerekítek a szemüvegvásárlásból. Újabban kezd elfajzani a blogolási technikám. Csak azért írok, mert el kell terelnem a figyelmemet arról, hogy Áron nincs velem. Hiányzik. Akkor is hiányzik, ha csak a WC-re szalad ki. Akkor is, ha nem néz rám, vagy ha elkalandoznak a gondolatai. Ijesztően gyorsan rá lehet szokni a boldogságra.
…
Mint később kiderült, Áron Ádámnál volt.
Éppen legépeltem a boldogság szó utolsó g betűjét, amikor megszólalt a mobilom.
– Le tudsz jönni a parkolóba? – kérdezte Áron.
Úgy rohantam hozzá, mintha üldöztek volna. Egy nagy halom szemeteszsák és egy méretes szobabicikli társaságában várt rám. Mivel egy szót se szóltam, csak a számat tátottam, belefogott a magyarázatba.
– Elhoztam a cuccaim Ádámtól. A bicaj ajándék volt, ragaszkodott hozzá, hogy megtartsam.
Még mindig hallgattam, mert erre meg nem tudtam, mit mondjak. Ádámot egy ideje már kiírtam a forgatókönyvemből.
– Nem történt semmi – szabadkozott Áron.
Ezen felkaptam a vizet.
– Miért gondolod, hogy azt gondolom, hogy történt?
– Ez egy teljesen idióta beszélgetés.
– Egyetértek. Felmegyek Marciért, ennyi holmihoz ketten kevesen vagyunk. Ő majd vigyáz a bringára, amíg felvisszük a zsákokat – szervezkedtem.
– Ő fog vigyázni rá? – kételkedett Áron.
– Próbálj meg tőle bármit is elvenni – érveltem.
– Jogos.
Az Ádám-kérdést nem firtattuk tovább. Egy szakítás mindig nehéz, de álszent lennék, ha azt állítanám, nem élvezem, hogy értem és nem velem szakítottak.
Hurcolkodás után, Áron sütött nekünk muffint. Tökmag ezt a cselekedetét igencsak díjazta. Bucira ettük magunkat, majd bevonultunk Áron szobájába. Marci belebújt a világatlaszba, mi meg egymásba (na, nem úgy!).
– Vaksi – búgta a fülembe Áron.
– Ez kedves.
– Legalább jó közel kell jönnöd hozzám, hogy láthass. – A homlokára csapott. – Most már értem, miért nem láttál olyan sok éven át!
Odabújtam hozzá, elvackoltam magam a vállgödrében, és beszívtam a bőre illatát.
– Azt komolyan mondtam – hallottam a suttogását.
– Melyik azt?
– Reggel… Azt, hogy ma aludj itt. Elpirultál – mosolyodott el. – Érzem a forróságot a fülcimpádon. – De ha nem akarod, akkor nem muszáj.
Felültem. Áron olyan gyönyörű volt, hogy nem lehetett nem akarni.
– Nem arról van szó, hogy nem akarom, csak… nem is tudom, mi a jó szó rá.
– Tartasz tőle?
– Hát… Én a nőkkel sem jeleskedtem ebben a műfajban – szabadkoztam.
Áron szeme macskaszemmé változott. Csábítóan szikrázott fel benne a tekintet.
– Egy férfivel egészen más. Vele hegyet mászol, nem a völgybe ugrasz.
– Nem mondod?! – kaptam fel a vizet, mire Áron is felült, és az arcomhoz dörgölte az orra hegyét.
– Ma morgós medve vagy. Napoljuk el ezt a projektet.
– Nem napolunk semmit! – húztam ki magam elszántan. – Ha a fene fenét eszik is, ma leszoplak!
A végszó a kelleténél egy kicsit hangosabbra sikeredett, ezért rápillantottam Marcira. Akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel vele. Úgy kancsalított, mint kiskorában, sőt jobban, a szája meg nyitva volt és folyt kifelé belőle a nyál.
– Mi a szent szar van már megint veled? – bukott ki belőlem, mire Áron is ránézett. Odarohantam hozzá és megráztam. Morgott valamit, a szemgolyói visszaálltak a megszokott pályára.
– Jól vagy? – kérdeztem, és mivel még mindig ráztam Áron odajött hozzánk, hogy kiszedje a karmaimból megszeppent öcsémet.
– Jól… – felelte, majd újra kancsalított.
– Mi a franc baja van? – Kezdett hisztérikus lenni a hangom. – Lehet, hogy nem jó a szemüveg?
– Várj! – mondta Áron, és nekem megállt a kezemben a mozdulat, amivel le akartam venni Tökmagról a szemüveget. – A keretet figyeli. – Az ablakra pillantott, aztán újra Marcira, és óvatosan arrébb taszigálta a fotelben.
Csoda történt. Tökmag visszabújt az atlaszba.
– A fény megtört a lencsén, és visszatükrözte a keret ezüstjére a szempilláit. Azt nézte – nevetett Áron.
– Szeretlek.
– Tudom – mosolygott szerényen.
…
Tökmag szempillái járnak a fejemben és a fény útja, ahogy beleütközött a szemüveglencse domború felületébe. Az én utam is megtört még nagyon régen, aztán beleütközött Áronba, és egy gyönyörűséges optikai varázslatot tükrözött rá az életemre. Megesik, hogy csak egyetlen fénysugár képes megmutatni azt a csodát, amely más fénysugarakban láthatatlan marad.
Apának csak annyit mondtam, hogy reggel jövök. (Sosem firtatta merre járok, csak arra kért, hogy legyek elérhető.) Mivel Emesét már egy ideje nem látja a társaságomban, gondolom, kisakkozta, hogy szakítottunk. A Kati-ügyet sem hozta szóba soha, pedig volt idő, amikor szükségem lett volna a tanácsára, vagy csak arra, hogy meghallgasson. Most sem óhajt osztozni velem a szívem aktuális hercehurcáiban. Lehet, hogy fel sem fog tűnni neki, hogy Áronnal járok? Lehet, hogy a probléma megoldotta magát?
Törpilla mindent elkövetett, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, de ettől csak még inkább zavarban voltam. Úgy tett, mintha teljesen természetes lenne, hogy a fiával alszom, mintha már évek óta így lenne. Talán így is van…
– Fogalmad sincs, hányszor képzeltem ezt el – vallotta be Áron. – Hány éjszaka telt el azóta, hogy ideköltöztetek?
– Hat éves voltál – emlékeztettem.
– De már akkor is volt libidóm.
– Fogadok, hogy nagyítóval sem találtad a farkad.
– Amikor elveszett, csak kimondtam a neved, és azonnal előmeredt a rejtekéből.
– Elhallgatnál végre? Zavarsz.
Az ujjaim már ismerték minden porcikáját, de az ajkaim érzőidegei lámpalázasan zsibongtak a csókjaink közben. Túl ideges voltam ahhoz, hogy rendesen tudjak koncentrálni.
– Ne, még ne! – zihálta Áron. Belemarkolt a hajamba, és felrántotta a fejemet.
– Hé, ez fájt! Mi bajod van?
– Ne haragudj, de már attól elmegyek, ha rágondolok, hogy mit fogsz csinálni – mondta.
– Akkor ne gondolj rá! – dobtam be az ötletet vigyorogva. Annyira cuki volt, hogy elszállt minden kétségem.
Áron nem díjazta a humoromat. Hasra fordult, és a párnába rejtőzött előlem. Csakhogy nekem semmi kedvem nem volt visszavonulót fújni.
– Be vagyok indulva – súgtam a fülébe. – Gyerünk, bújj elő!
Izzadtságcseppek csillogtak a hátán, úgy vezettek a fenekéig, mint a sárgaköves út. Szépen sorban lecsókoltam őket. Halk nyögések árulták el, hogy a párna mélyén rejtőző szégyellős kisfiú élvezi a kényeztetést. Az ösztöneimre hagyatkoztam. Megbíztam bennük, mert Áron mindig, minden helyzetben a legjobbat hozza ki belőlem.
A nyelvem hegyével felrajzoltam rá a Szerelmesek térképét*.
– Ez a veszélyek tengere, odaát van az ismeretlen, itt vannak a mosolyok, itt meg a bizalom, ott az őszinteség, arra meg a gyöngédség – soroltam.
Áron végre megfordult. Megfeszült a teste, csinos ívbe hajolt a háta, a fejét oldalra fordította, és fekete szempillái függönyén át leste, mit teszek. Vetettem rá egy hosszú pillantást, hogy a retinámba égjen a látványa.
– Ugye tudod, hogy ezek után nem hagyhatsz el – figyelmeztetett Áron az éjszaka közepén. – Abba belehalnék.
– Eszemben sincs elhagyni, akkor sem én hagytalak el – motyogtam félálomban. – A drámázást pedig hagyd meg a költőknek.
Áron egyre szorosabban fonta körém az ölelését. Kipréselte testemből az álmot. Újra feléledt bennem a vágy.
– Veled akarom tölteni a szentestét – súgta bele a csókomba.
Jegyzet:
A XVII. században Madeleine de Scudéry, francia írónő, tárképet készített, amelyen a szerelem fázisait ábrázolta. – La Carte du Tendre