12.25. Hogy téged átöleljen...
Tegnap nem volt időm beszámolni a szentestéről, mivel el voltam foglalva a szentestével. :P
Egyre kevesebb alkalmat ragadok meg a virtuális nyavalygásra. Talán, mert már egyáltalán nem sajnálom magamat. Jó, beismerem, vannak visszaeséseim, de a hétfői búbánat és a jövőtől való félelem társadalmilag elfogadott, teljesen jogos válaszreakciók az élet igazságtalanságaira.
Az van, hogy túlságosan lefoglal az életem gyakorlati oldala, ezért kevésbé izgat az elméleti része. Lehet, ideje lenne felhagynom a blogolással, és nem az arctalan tömeggel kellene megosztanom magamat, hanem csak Áronnal. (Oké, a tömeg talán túlzás, de ünnep van, hadd hízelegjek magamnak.) Ezen még elgondolkodom… később. Most bőven akad más, ráadásul sokkal izgalmasabb dolog, amit beleszőhetek a virtuális valóság hálójába.
Ünnep…
A karácsony olyan, mint egy kis sziget az óceán közepén – elszigetel a hétköznapoktól. :) A legcsodálatosabb emberi találmány, persze csak a szerelem után. Bár azt sem árt szem előtt tartani, hogy a karácsony minden évben eljön, míg a szerelem hajlamos akár egy életen át váratni magára. És ha a szenteste a szerelemmel együtt érkezik meg egy hóeséses december 24-én, akkor az maga a tökélyre fejlesztett eszményi boldogság.
Na jó, ennél több mézet nem csepegtetek a szirupba. Elhagyom az általánosítást, hogy végre rátérhessek a lényegre, vagyis az egyénire, a mi karácsonyunkra, ami még javában tart, csak én most kilopóztam blogolni, mert meg akarom őrizni az idilli hangulatomat. Nukleáris családom tagjai ugyanis a Muzsika hangját nézik a tévében. Sok mindent elviselek, de nem mindent, ráadásul Áron hazament, hogy Törpillával is ünnepeljen egy kicsit. Mellesleg azok a lángész szociológusok, akik elnevezték az ilyen elfuserált családokat, mint a miénk, nukleárisnak, vajon gondoltak-e arra, hogy hiába picurka az atom, ez a tény nem akadályozza meg a hasadásban, és attól sem menti meg, hogy a szociológusoknál még tudorabb tudósok bombát gyártsanak belőle?
Hogy a francba jutottam el a karácsonytól az atomfizikáig? Meg vagyok zakkanva. Alapban nem vagyok százas, de a szerelem még azt a kevés józan eszemet is elvette, amire eddig olyan büszke voltam.
Áron jár a fejemben és a tegnap délelőtti beszélgetésünk. (Majd később részletesebben kitérek rá.)
Utálok hasonlítgatni, de néha meg kell tennem, ha érteni akarom magamat. Szóval, Katival nem volt ilyen a szerelem, és Emesével sem. Áron miért más? Az az igazság, hogy nekiállhatnék egy hosszú, romantikus elmélkedésnek, de nem akarok senkit sem hülyíteni, pláne magamat nem. Naná, hogy a szex más, és naná, hogy ez az, amiért napi huszonnégy órában (igen, akkor is, amikor az igazak álmát szundizom) Áron után ácsingózok. Félreértés elkerülése végett, javítást eszközlök: a szex vele. Nem az a lényeg, hogy miket csinálunk az ágyban, hanem az, hogy egymással csináljuk. Nyilván nagy arányban hozzájárul a függőségemhez, hogy egy férfivel más a szex, de a hangsúly nem a férfin van, hanem Áronon. Néha az is elég, ha csak hozzám ér. (Nem ahhoz, hogy elmenjek, hanem ahhoz a bizsergetően jó érzéshez, ami végigszáguld az ereimen, teleszórja a szervezetemet boldogsághormonnal, és bárgyú mosolyra húzza a szám nevetőizmait.) Emesével túlságosan rászoktunk az egészségügyi paráználkodásra, ezért az utóbbi időben hajlamos voltam csupán fizikai szükségletként kezelni a szexet. Katival még nagy ügy volt, egyrészt mert első volt, másrészt mert szerelem volt. A kalácsos nő miatt szégyelltem magam, mert akkor még naivan meg voltam győződve róla, hogy az érzelem nélküli testiség lealacsonyító, az ilyen kapcsolatokban mindkét fél csak eszköz. (Ennek ellenére elég sokáig játszottam önszántamból a bio vibrátor szerepét. Na, nem mintha ez olyan rossz lett volna.)
Jó kis téma, így karácsonykor. (Rám mindig lehet számítani. ;)) De végtére is Jézus születését ünnepeljük. Ja, persze tudom, szeplőtelen fogantatás. Az emberek orrba-szájba dugnak, háborúznak, lopnak, csalnak, hazudnak, mégis ragaszkodnak az isteni tisztaság elérhetetlen ideájához. Sosem értettem, miért van ez így. (Mellesleg az aszkézis csak giccs, egoista hivalkodás.) A bűntudat valóban kordában tudja tartani az ösztönöket? És miért kell kordában tartani őket? Aki látott már vágtázó vadlovakat, az tudja, hogy az ösztön szabadságánál nincs szebb és tisztább dolog a világon. (Most hagyjuk azokat az ipséket, akik a halottakra gerjednek, meg az egyéb perverzitásokat. Én az egészséges ösztönökről szónokolok.)
Mázli, hogy Áronnál nem üzemel sem a szemérem sem az önmegtartóztató funkció. Az ő filozófiája szerint a szerelem szex és a szex szerelem. Nem tesz különbséget a lélek és a test között. Ez egyszerre rémisztő és izgató, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az ember karosszériája igencsak romlandó, de ennek ellenére meglepően kívánatos.
Hoppáka, elkalandoztam… (És még én állítottam magamról, hogy nem vagyok filozófikus alkat!)
Rükverc, vissza a szentestéhez.
Hajnali ötre állítottam be az ébresztőt, és csak kétszer nyomtam le a szundit. Gratula magamnak! (We are the champions, my friends, and we'll keep on fighting 'til the end. :’D) Odakint még csillogott a havon a lassan kialvó utcai világítás sárga fénye. Talán a fények miatt szeretem ennyire a karácsonyt. A kirakatokban kígyózó fényfüzéreknek és a sültalma illatú füstölőknek van valami megfoghatatlan, mesebeli varázsuk. A sültalma illatról eszembe jutott Áron ajándéka, amit már két hete megvettem. Megbeszéltük, hogy nem költünk egymásra, de ezt apával is letisztázzuk minden évben, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy mindketten lenullázzuk a bankszámlánkat. Idén viszont tartom magam a fogadalmamhoz (apát és Marcit illetően), mert terveim vannak. Van egy kockás füzetem (Tökmagtól csórtam), amelynek a lapjait teleírtam számokkal. Összeadtam meg kivontam őket, szoroztam, osztottam, és végeredménynek azt kaptam, hogy röpke öt-hat éven belül hitelképes leszek. És ha hitelképes leszek, akkor talán beruházhatok egy saját lakásra (ebben, vagy valamelyik szomszédos háztömbben). Erről még nem beszéltem Áronnal. Nem kell tudnia, hogy vele képzelem el a jövőmet, mert még elbízná magát.
Tehát, Áron ajándékáról akartam mesélni. (Bocsánat, szét vagyok szóródva, a szavakat is csak úgy ráhajigálom a klaviatúrára.) Nem akarom, hogy Ádám illatában járjon, ezért befektettem egy új parfümbe. Nem értek az ilyesmihez (én azt használom, amit apa vesz), ezért az eladó élt az alkalommal, és a legdrágább márkát sózta rám, de biz’ isten megérte.
Az illatok nagyon trükkösek. Egy csomó minden eszébe jut róluk az embernek. Hatnak az érzékekre, felébresztik a vágyat. Elég csak beleszagolnom az üvegbe, és már látom is, ahogy a parfüm permetcseppjei rászóródnak Áron bőrére. Sokféle illatát ismerem a testének. Nem is tudom, melyik a kedvencem. Talán a délutáni, amikor nincs ideje lezuhanyozni, mielőtt átjön, és csak nedves törölközővel simít végig a hónalján meg az ágyékán, néha a nyaka körül is. Ilyenkor érzem rajta a nap verítékét, a törölköző frottír szálainak öblítő illatát és a hidegvíz frissességét.
Előkotortam a parfümöt a szekrény aljából, hogy egy utolsót szippantsak belőle, mielőtt becsomagolom. Nem tudok szépen csomagolni, de nem volt szívem csak úgy belerakni egy papírzacskóba, bármilyen csicsás is az (Kinkade festménye van rajta, mert apa rajong az idillien melankolikus tájképekért. Ráadásul akciós volt: ötöt kaptam három áráért – mint mondottam, spórolok). És, egyébként is, abban nincsen semmi izgalom, ha Áron rögtön meglátja, mit kapott. Elhatároztam, hogy a közértben veszek csomagolópapírt, és majd becsomagolva rakom bele a zacskóba. (Izgalmas életet élek, nem igaz?! :P) Szipózás közben eszembe jutott Tökmag kalandja a pornó magazinnal. Mintha évekkel ezelőtt történt volna… valaki mással. Ezt a blogot is valaki más kezdte írni…
Miközben elmélkedtem, odakint felvánszorgott a szürke égre a fáradt téli nap. Ideje volt, hogy én is kibotorkáljak fürdőszobába. Nem tudok pirulás nélkül ránézni a halakra, ezért próbálom a tükörre korlátozni még a perifériás látásomat is, aminek az az eredménye, hogy önmagamtól jövök zavarba.
Fél hat volt, mire elértem a százszázalékos töltöttségi szintet, és a szervezetem munkába állt. Természetesen a karácsonyi menüért is én feleltem. Még nem volt hét óra, és a halászlé ott rotyogott a tűzhelyen.
Apa megkopogtatta az ajtófélfát. Megérdeklődte, nem akarom-e felkelteni Marcit. Nem akartam. Beletörődött a sorsába. Szokásos sóhaja visszhangzott a folyosón. Mekkora a legnagyobb sóhajtás, amit az ember tüdeje és szíve még károsodás nélkül el tud viselni? Áron mit értett az alatt, hogy velem akarja tölteni a szentestét? És ez vajon káros hatással lesz apa szívére? – töprengtem.
A boltban olyan tömeg volt, hogy dodgemeztünk a bevásárlókocsikkal. Először azt hittem, karácsony helyett az armageddon jött el, vagy mi, mert az emberek olyan bőszen vásároltak, mintha közelgő éhínségre készülnének. Ha le mertem volna csapni az utolsó csomag szaloncukorra, akkor simán elvágták volna a torkomat…a szeretet ünnepén. (Még jó, hogy egy hónapja beszereztem a kedvenc narancszselés finomságomat.) A kasszánál kígyózó sorban álltam, amikor Áron hívott.
– Szia! – nevette bele a telefonba.
A nevetése mindig zavarba hoz, mert ilyenkor belátni a szájába. Na, ez jó hülyén vette ki magát. :S Szeretem a száját, a fogai fehérségét, az ínye rózsaszínjét, a nyelve puhaságát. Egyszerűen és természetesen nevet, de én bonyolultan és természetellenesen vagyok féltékeny erre a nevetésre.
– Szia…
Csend.
– Szia – mondtam még egyszer, hátha nem hallotta.
– Szia – nevette újra.
– Akarsz is valamit, vagy csak szórakozol? – érdeklődtem meg bosszúsan.
– Akarlak.
A derekamnak ütődött egy bevásárlókocsi. Nem fordultam meg, mert konfliktuskerülő alkat vagyok.
– Vásárolok – nyögtem.
– Szuper! Elfogyott a kondom.
– Elmész te a francba!
– Tényleg elfogyott – váltott komolyra a hangja.
– Mennyit vegyek? – suttogtam bele a készülék mikrofonjába. – Mi is a neve annak, amelyikkel olyan jó volt?
Újabb csend.
– Ott vagy? – Úgy éreztem magam, mint egy elveszett (vagy elvesztett?) gyerek.
– Olyan édes vagy! Istenem, annyira szeretlek! – sóhajtotta Áron a fülembe.
– Hülye!
Vérvörös fejjel tettem zsebre a mobilom. Két perc múlva visszahívott.
– Átjössz fát díszíteni? – kérdezte.
– Igazi?
– Micsoda igazi? – értetlenkedett.
– Nekünk valódi zöld-ezüst levelű műfánk van – magyaráztam.
– Ja. Igazi.
– Hozhatom Marcit is?
Csend.
– Mi van már megint?
– Szeretlek.
Jellemző. Tökmag-hatás.
Apával lementünk a garázsba az instant fenyőfáért. (Mindig díszestül csomagoljuk el, hogy ne kelljen vacakolni vele.)
– Hogy szeretted ezeket! – hallottam apa nosztalgikusan csengő hangját.
– Miket? – kérdeztem, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy előbányásszam a legpókhálósabb sarokból a fa dobozát. Mivel apa nem felelt, muszáj volt odanéznem. A videójátékaimat rendezgette. – Azokat ki kellene dobni, úgysem jók már semmire – vontam vállat. – Nem kompatibilisek az új készülékekkel.
– Micsoda pocséklás!
– Miért mondod ezt? Tök sokat játszottam velük. Amúgy mindennek lejár egyszer az ideje, még a tartós tejnek is. Jut eszembe, ha nem baj, Marcival átmegyünk Áronékhoz fát díszíteni. Izé… Igazi fájuk van, meg minden.
Éreztem, hogy elpirulok. (Félek, hogy elárul a hangom remegése, amikor kimondom Áron nevét.)
– Na, igen… Minden változik… Te is – mélázott el apa.
Kicsúszott a kezemből a doboz és nagy robajjal landolt a földön.
– Fura vagy ma – jegyeztem meg.
– Felnőttél.
– Igen. Már egy ideje, úgy hét éves korom óta – emlékeztettem. Rosszat sejtettem.
– Sajnálom – mondta erre olyan hangon, mintha a világ összes szarságáért ő lenne a felelős.
– Mit sajnálsz? – tudakoltam meg.
– Hogy nem kompatibilisek a videójátékok.
– Hát, mint azt megállapítottuk, felnőttem. Úgysem játszanék már velük.
Ennyiben maradtunk. Ezután apa újra önmaga lett, sóhajtozott meg krákogott, miközben felvittük a fát.
Meg kell hagyni, Áronék nem szarral gurigáztak (azt hiszem, ezt a folklórt egy könyvben olvastam, de az is lehet, hogy Katitól hallottam). A fenyőfa csaknem a plafonig ért.
– Ez baromi nagy – állapítottam meg a nyilvánvalót. – Anyukád nem fél tőle?
Áron a szokásos farmerét viselte egy kék pólóval, ami remekül kihangsúlyozta a haja barnaságát és a szempillái feketeségét. Szeretem rajta a kék színt. (Rajta meg az égen.) Marci mögött állt, és lezseren átkarolta a vállát. Ez is csak az ő kiváltsága. Úgy tűnik, Áron érintése egy varázslat.
– Bemutatom Tüsit, az égig érő karácsonyfát! – mondta ünnepélyesen.
– Szia, Tüsi! – köszönt lelkesen Tökmag, és megindult a díszekkel telerakott bőröndök felé.
Követtem. Áron ácsorgott tovább, és nézte, ahogy ügyködünk.
Nekünk műanyag díszeink vannak, de ezek mind üvegből voltak. Csillámpor csillogott rajtuk.
– Figyelj, öcskös! Ezekre nagyon kell vigyázni – hívtam fel Tökmag figyelmét.
– Nem törjük el – mondta, és a nyomaték kedvéért dülöngélt egyet előre meg hátra.
– Nem bizony.
– Nem bizony – ismételte, majd fogott egyet és megközelítette vele a fát. Óvatosan ráhelyezte a gömböt tartó fémkampót az egyik ágra, aztán megcsodálta a művét.
– Klassz! – lelkendezett Áron.
Tökmag nagyon élvezte a díszítést. (Talán jövőre nekünk is igazi fát kellene vennünk.) A gömbök egyre szimmetrikusabban sorakoztak az ágakon. Ha az egyiket nem jó helyre raktam, Marci bosszúsan toppantott egyet. Komolyan vette a melót. Lassan teljesen kisajátította az egész fát, nekem csak az a rész jutott, amit nem ért el. Miközben a csúcsdísszel bajlódtam, Áron mögém lépett.
– Segítsek elérni a csúcsot? – súgta a fülembe, és megpuszilta a nyakamat.
– Fogadok, hogy az egész díszítősdit azért találtad ki, hogy elsüthesd ezt a poént – gyanúsítottam meg.
– Sőt, a karácsony is ezért az egy poénért lett kitalálva – vihogta. – Gyere, menjünk be a szobámba! Marci jól elboldogul egyedül is.
– És anyukád? – bátortalankodtam.
– Szerintem ő ne jöjjön. A szerelem kettesben szép.
– Annyira hülye vagy.
– El van foglalva a főzőcskével. Úgy kéreted magad, mint egy szűzlány.
Ezen a megjegyzésén majdnem megsértődtem. Áronnak szerencséje volt, hogy csak majdnem, mert ha én egyszer megsértődök, akkor nehéz kiengesztelni. (Beletelhet úgy két percbe is.)
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Áron ajkai már a számon is voltak. Hallottam a csókjainkat. Féltem, hogy a hangjuk kiszűrődik a folyosóra, ezért, Áront magam előtt tolva, léptem néhányat beljebb. Azt hitte az ágy felé tartok vele, és még vadabb lett. Minden olyan gyorsan történt.
Vele mindig minden gyors. Öhhh… nem úgy értem. Nem az gyors. Szóval, mindig valami olyat tesz, amire nem számítok, és csak kapkodom a fejem, hogy mibe rángatott bele már megint. Vele folyton egy lyukas csónakban ülök, csak annyi változott, hogy most nem a folyópartot fedezzük fel, hanem egymást.
Arra eszméltem, hogy a szájában van a farkam. A tenyere felsiklott a hasamra, és bebújt a pulóverem alá. Csak a vállában tudtam megkapaszkodni. Nem volt más támaszom, csak ő, és a plafon fehér állandósága, amin újra meg újra megcsodáltam a tapéta szakadásait, amikor a kéj hátravetette a fejemet. Egyszer csak megborzongatott a levegő váratlan hidege. Áron ott áll előttem, vágytól lihegve, tekintetében homályos barna ragyogással. A csónak megbillent alattunk, és mi elvesztünk egymásban.
Áron olyan csöndben volt, hogy azt hittem, elszundizott, ezért feljebb húztam a hátán a takarót, nehogy megfázzon. Megmozdultak az ujjai a mellkasomon, megcirógatták a mellbimbómat.
– Jó veled – mondta.
– Köszönöm. Nagy öröm, ha elismerik az ember tehetségét – szerénykedtem.
Áron felkönyökölt, hogy a szemembe nézhessen.
– Velem is jó? – kérdezte.
– Igen – feleltem, és elvörösödtek a füleim, éreztem a forróságukat. (Franc ebbe a pirulásba!)
– Mire gondolsz közben?
– Mi közben?
– Miközben szeretkezünk.
Összevontam a szemöldököm. Áronra rájött az ötperc. Nála is olyan, mint Marcinál. Nem lehet tudni, mikor mi váltja ki a lelki viharát.
– Nem szoktam gondolkodni közben – informáltam.
– És utána, vagy előtte? – firtatta.
– Általában sok mindenről szoktam gondolkodni.
– Hé, vegyél komolyan! – szólt rám, és villant egyet a barnaság a szivárványhártyáján.
– Komolyan veszlek, de nem értem, mire szeretnél kilyukadni.
Áron felsóhajtott, majd hozzám bújt.
– Megölte a lelkem egy könyv – újságolta el. – Ne izgulj, sok lelkem van, de az egyiket egészen biztosan kinyírta Musil. Olvastad?
– A Törless iskolaéveit? Ja, kötelező olvasmány volt.
Áron megint elhúzódott tőlem, és felült. Szemérmetlen volt a meztelensége, mégis magasztosan gyönyörű.
– Gyűlölöm Törlesst. Egy gyáva féreg. Ő a legelvetemültebb mindközül.
Miközben kutattam az emlékezetemben a történet után, Áron megint makacsul hallgatott. Néha az ajkához érintette a mutatóujját. Ezt a mozdulatot még nem ismertem tőle. Szexi volt. Megsimogattam a hasát. A bőre alatt megfeszültek az izmok, majd rögtön el is ernyedtek. A köldöke mélyedése, mint egy tutaj, sodródott a hullámokon. Kezdett derengeni a történet.
– Azért gyűlölöd Törlesst, mert a filozófiát használja arra, hogy felékszerezze a vágyait?
Áron döbbenten nézett rám.
– Egy kollégiumban lopáson kapnak egy fiút a társai, és a hallgatásukért cserébe mindenféle mocskos dologra kényszerítik. Nem ez az?
– Mocskos dologra? – ismételte Áron a szavaim.
– A szex mocskos dolog, ha valakit kényszerítenek rá. Nem így gondolod?
– De.
– A többiek szimplán kiélik rajta a szadista vágyaikat, de Törless egy kicsit beleszeret. Ő menti meg a végén. Nem?
– Hm. – Áron elgondolkodott, közben le nem vette rólam a pillantását.
Már értettem, mire megy ki ez az egész.
– Ha valamit szégyellsz, akkor kapóra jön a filozófia, hogy értelmet csiholj ki a legértelmetlenebb cselekedetedből is. – Hatásszünetet tartottam (bátorságot kellett gyűjtenem). Áron izgatottan várta, mit fogok mondani. – Kurva jó veled baszni – mondtam ki végül. – Nem bánok és nem szégyellek semmit.
Áron álla leesett.
– Hát ez undorítóan alpári volt – szögezte le fintorogva.
– Viszont kiválóan demonstráltam, hogy nincsenek filozófiai mélységeim – kacsintottam rá. – Karácsony van, hagyjuk a fenébe az írókat, meg a baromságaikat, és azt is felejtsük el, hogy kegyetlen állatfaj az ember!
Áron elmosolyodott.
– Olyan okos vagy – bókolt.
– Tudom.
– És szép is vagy.
– Naná.
– Szeretlek.
– Ezt ma már harmadjára mondod.
– Akkor biztosan igaz – vigyorgott.
Amikor a kis kitérőnk után visszaszivárogtunk a nappaliba, Tüsi már tetőtől talpig díszben pompázott. Marci törökülésben kuporgott a szőnyegen, és egy hóember formájú üvegcsodát szorongatott a kezében.
– Áron…
– Az övé lehet – vágott a szavamba, miközben jobbra terelte néhány balra kószált hajszálamat. – Elvégre karácsony van.
Visszaolvastam, mit sikerült összehoznom eddig. Totál kaotikus a történetmesélésem. De hát, ilyen kaotikus volt a tegnapi nap.
Ide-oda rohangásztunk a két háztömb között. Törpilla meghívott minket ebédre, mi meg meghívtuk őket vacsorára. Rengeteget zabáltunk, csoda, hogy nem estünk kajakómába. Marci kapott Áronéktól egy világatlaszt. Kicsit féltékeny voltam, mert az én 5000 darabos Sixtus-kápolna puzzle-öm nem versenyezhetett egy ilyen ajándékkal.
Kilenckor apa elnyújtózott a kanapén, Tökmag a világatlasz és a puzzle között őrlődött (hol ezt, hol azt vette a kezébe), én meg kimentem az erkélyre bagózni. Néha ránéztem a mobilomra, de Áron megint hallgatott. Arra gondoltam, hogy oda kellett volna adnom neki a parfümöt délelőtt. Nincs mese, gyáva vagyok – állapítottam meg. – Valóban gyávaság az, ha nem akarsz fájdalmat okozni valakinek?
Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, apa éppen ekkor lépett ki az erkélyre.
– Havazik – konstatálta.
– Télen megesik az ilyesmi.
– Adj egy szálat! – nyújtotta felém a tenyerét.
– Még mit nem! Te csak ne bagózz!
Apa sóhajtott egyet, de ez most nem a szokásos sóhaja volt, hanem egy újfajta. Mosoly bujkált benne.
– Ne félts engem! – mondta.
– Elég, hogy anyátlan vagyok, nem akarok, apátlan is lenni – jelentettem ki.
– Akkor tedd le szépen te is a koporsószeget, mert én meg nem akarok fiatlan lenni – kontrázott rám apa.
Megint elővett az a fura érzés, ami reggel a garázsban, de apa nem szólt semmit, fázósan könyökölt az erkélykorláton, és a hóesést nézte.
Teltek a percek, a gondolataim visszatévedtek Áronra. Elhatároztam: Ha nem is megyek át hozzá, legalább felhívom, elmondom, hogy vettem neki ajándékot.
– Brrr. Hideg van – törte meg a csendet apa. – Ideje bemennem. Neked meg ideje lenne indulnod.
– Hová? – kérdeztem döbbenten.
Apa az erkélyajtóból szólt vissza, aztán el is tűnt a függöny mögött.
– Hozzá.
Egy ideig tébláboltam a nappaliban. Szerettem volna még beszélgetni apával, de bevette magát a szobájába, én meg nem mertem utána menni. Végül lekuporodtam Tökmag mellé.
– Szerinted apa mérges? – kérdeztem tőle.
– Mérges? – Megvakarta az orrát. – Nem, nem mérges.
– Most el kell mennem. Vigyázol rá?
Marci büszkén kihúzta magát.
– Vigyázok rá – ígérte.
Megsimogattam a buksiját, és már rohantam is. Felkaptam Áron ajándékát az asztalomról, kabátot vettem, belebújtam a csizmámba, mielőtt becsuktam az ajtót, még belekiabáltam a lakás csendjébe, hogy reggel jövök.
A lépcsőházban jutott eszembe, hogy nem ártana előre jeleznem Áronnak az érkezésemet. Egy fél csengés után felvette a telefont. (Csak nem várta már a hívásom? Hehe.)
– Szia! – Izgatott volta a hangja.
Hallgattam.
– Szia! – ismételte.
– Szia! – nevettem bele a telefonba.
– Te most szopatsz engem?
– Most nem, de később lehet róla szó – éltem a poén lehetőségével. – Ha pár perc múlva kopogtatok az ajtódon, beengedsz?
Beengedett. Én tettem meg futva a két háztömb közötti utat, de az ő arcán égtek piros rózsák.
– Apa kijött az erkélyre, és azt mondta, esik a hó, aztán kért egy szál cigit – hadartam. – Nem adtam neki, mert az ugyebár káros az egészségre. Hallgatott, én meg rajtad gondolkodtam, aztán újra megszólalt. Azt mondta, fázik, meg azt is, hogy ideje bemennie, nekem meg ideje lenne indulnom. Nem értettem, hogyan érti ezt, ezért megkérdeztem, hová, és ő azt válaszolta, hogy hozzád. Vagyis csak annyit mondott, hogy hozzá, de ez a hozzá azt jelentette, hogy hozzád. Szerettem volna beszélni vele rólunk, de szerintem ő nem akarja mondatokba foglalni a dolgot. Talán majd később. Egyelőre elegendőek a szavak, mint például ez a hozzá. Nem? Megkértem Marcit, hogy vigyázzon rá. Megígérte, hogy vigyázni fog, szóval most itt vagyok. – Mire mindezt elmondtam kicsit kifáradtam, mert elfelejtettem levegőt venni közben. Áron végig úgy bámult rám, hogy a nagy koncentrálásban kissé szétnyíltak az ajkai, és a közöttük kiáramló lélegzet kiszárította őket, ezért néha végigfuttatta rajtuk annak a puha, kívánatos, rózsaszín nyelvének a hegyét.
Amikor levegőhöz jutottam, megkérdeztem:
– Együtt tölthetjük a szentestét. Örülsz neki?
Úgy tűnt, Áron sem boldogult jól ezen az estén a mondatokkal, de még a szavakkal sem, mert nem szólt semmit, csak a nyakamba borult.
Tetszett neki az illatom. Rögtön magára is szórt belőle egy keveset.
– Ez meg a tiéd – adta oda sután az ajándékomat.
Nagyot néztem.
– Videójáték?
– Hát, ezt még régen vettem neked, négy éve – magyarázta. – Akkor nagyon menőnek számított.
– Azóta őrizgetted?
Áron mögém ült, és az ölelésébe zárt.
– Amíg ez a szekrényemben kuksolt, addig a remény is élt bennem, hogy egyszer lesz alkalmam odaadni neked.
Örültem, hogy nem lát az arcomba, mert egyetlen estére ez már túl sok volt nekem. Elkezdett szúrni az orromban a sírás. (Tiszta kiszúrás, hogy a könnyekkel együtt a takony is megindul. Olyan illúzióromboló.)
Áron dúdolni kezdett.
– Az árvaházban volt egy dada, aki mindig ugyanazt a dalt énekelte nekünk. Azt hiszem, kicsit flúgos volt. Mindegy, nem ez a lényeg. Olyan sokszor hallottam, hogy megjegyeztem.
– Emlékszel az árvaházra? – kérdeztem. (Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Áron négy éves volt, amikor Törpilla örökbe fogadta.)
– Inkább csak emlékképeim vannak – felelte, és dúdolt tovább, majd énekelni kezdett.
– Gyermek Jézus, karácsony éjjel a világban oly hideg van. Gyermek Jézus, a világ talán olyan, mint egy fáradt, öreg zarándok, aki az éj sötétjében keresi jászlad fényét. Gyermek Jézus, szeretetből font jászolodban, hadd találjon Rád, hogy a világ jobbá legyen, hogy Téged átöleljen.*
– A dal szép, de a hangod borzalmas – nevettem. (Elterelésnek szántam, hogy stikában kitörölhessem a könnycseppet a szemem sarkából.)
Áron magához szorított, és gyöngéden megharapta a fülcimpámat.
– Akkor megszívtad, mert egész éjjel ezt fogom kornyikálni. Hadd találjon Rád, hogy a világ jobbá legyen, hogy Téged átöleljen.
Soha nem volt még ennél szebb szentestém. :)
Jegyzet:
* S. Danieli: A jászol fénye