12.31. Utolsó...
Fogalmazásórán azt tanultam, hogy egy történet lezárása legalább olyan fontos, mint a kezdése. A befejezésben általában illik összefoglalni a lényegesebb eseményeket, és végül levonni valamilyen építő jellegű tanulságot. Na, ez az, amit én nem fogok megtenni. Egyrészt, mert a történetemnek még messze nincs vége, másrészt, mert marhára nincsen kedvem hozzá. De nincs szívem csak úgy magára hagyni ezt a blogot. Ha valaki, akkor én aztán tudom, milyen az, amikor se szó se beszéd faképnél hagyják az embert. Én nem teszek ilyet, még akkor sem, ha ez csak egy virtuális firkafüzet, tele a gondolataim összegubancolódott vázlataival.
Szóval… A lényeg az, hogy búcsúzni jöttem.
Holnap egy új év kezdődik, és a közhiedelemmel ellentétben, az évszámon kívül az égvilágon semmi nem fog változni, minden és mindenki megmarad olyannak amilyen. Ez jó. Nem akarom, hogy Áron megváltozzon. Én sem akarok megváltozni, mert akkor nem tudnám így szeretni őt. Szeretem, ahogy szeretem. :) Szeretni mindig jó, de néha bizonyos szeretés felülmúlja a többi szeretést.
Sosem voltam jó búcsúzkodó, most sem állok a helyzet magaslatán. Lássuk, mit illik ilyen alkalmakkor tenni? Illik integetni. (Érdekes ez a mozdulat. Vajon van köze a szárnycsapások imitálásához?) Illik puszilkodni. Illik meghatódni. Hát, akkor most bunkó leszek, mert semmi ilyet nem tervezek. Mivel erős a gyanúm, hogy jómagam voltam az egyetlen olvasóm, felesleges a csinnadratta. Attól, hogy holnaptól nem veszem leltárba az életem eseményeit, még magammal maradok.
Jó buli volt ez a blogolósdi, de marhára belefáradtam. Egy bizonyos idő után még a kisbaba is elunja a saját tükörképe bámulását, főleg ha rájön, hogy átverés áldozata lett, és nincs másik baba a tükör túloldalán. Ez annyira tipikus. Mármint az, amikor rájössz, hogy senki nem kíváncsi rád. Ez az igazi öntudatra ébredés.
Jellemző! Már megint itt tartok. Kurva boldog vagyok, de blogolás közben mindig megsuhint a filozófia, és köztudott, hogy a filozófia baromira depis dolog.
Áron mindjárt itt lesz, hogy magával rángasson egy meglepetés szilveszteri buliba, ezért nem eresztem bő lére a dolgokat. Az első bejegyzésemben elég hosszan ecseteltem, miért kezdek blogolásba. A befejezést nem szándékozom cicerói körmondatokkal megindokolni. Az a sok baromság úgyis csak terelés volt. Áronról akartam írni, Áron megjelenését akartam megbeszélni a világgal, vagyis magammal (mindenki egy saját kis világ). Nincs értelme tovább cserélnem az eszmét róla a billentyűzettel, amikor élőszóban is megtehetem ugyanezt, ráadásul vele.
A tükör túloldalán végre van valaki. :)
Egyébként tegnap elmondtam Áronnak, hogy blogot írok.
– Megmutatod? – kérdezte kíváncsian csillogó szemmel.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert te se szarsz előttem. – (Igen, tényleg ezt mondtam. Igen, Áron is meglepődött.)
– Várjál! – mondta. – Ez most komolyabb agymunkát kíván a részemről. Szóval… Ez valamiféle önkritika akart lenni? Azt eddig is tudtam, hogy gyengélkedik az önbizalmad, de az előbbi megjegyzés már egy akkut hülyeség előjele. Szerinted szarok a gondolataid?
– Nem. Ez csak azt jelenti, hogy egy blog intim dolog – érveltem.
– Aha. Mert a net egy hét lakat alatt őrzött intimszféra – nevetett Áron.
– Az arctalan idegenek mások, nekik nem kell a szemükbe néznem.
– Ó, akkor teljes lelki nyugalommal csinálhatok oda a Hősök tere közepére, csak arra kell ügyelnem, hogy te ne lássad.
– Fogod a lényeget – bólintottam.
Áron ezt már nem kommentálta. Belekortyolt a kávéjába, közben meztelen lábfejével megsimogatta a bokámat az asztal alatt. A reggeli pirítóson rágódtunk a konyhában (Áron égette oda, nem én). Apa eközben Marcit ébresztgette. Amióta tud rólunk, pontosabban, amióta mi tudjuk, hogy tud rólunk, sokkal többet foglalkozik Tökmaggal. Még nem fejtettem meg, miért ez a buzgalom. Arra tippelek, hogy zavarban van előttünk, és mivel kénytelen egy lakásban tartózkodni velünk, Marcit használja paravánnak, ami mögé elbújhat. Szeretem apát. Ő olyan… Jó fej, na. Tegnap megkérdezte, hogy nem akarok-e szobát cserélni vele, mert az övé nagyobb, és ott van az a nagy franciaágy is, aminek mi nagyobb hasznát vennénk. Nem akartam, de értékeltem a gesztust.
– Máté… – szakított ki a merengésből Áron hangja.
– Mi az? – kérdeztem, mert nem folytatta.
– Semmi, csak jó kimondani a neved.
– Igen, azt tudom, hogy akkor jó, amikor kimondod a nevem – adtam a tudtára, hogy figyelek ám rá még akkor is, miközben az orgazmussal vagyok elfoglalva.
Áron elpirult. Mostanában egyre többször pirul el. Jól áll neki a zavar.
Kimentem az előszobába a doboz cigiért, amit a kabátzsebemben hagytam. Marci éppen a fürdőszoba felé csoszogott.
– Szevasz, Tökmag! – üdvözöltem.
– Jó reggelt! – köszönt vissza gépiesen.
Napi rutin. Rutin, de mégis más, mint Áron előtt. Apa is előkerült azzal a félszeg mosolyával a száján. Na, ugye hogy más! ;)
Kikönyököltünk az ablakba, hogy a környezetet szennyezzük a cigifüsttel, ne a lakást.
Szokatlanul meleg a szilveszter. Olvadásnak indult odakint a hótakaró.
– Szóltál apádnak, hogy este buliba megyünk? – érdeklődte meg Áron.
– Miért? Buliba megyünk? – Bevallom, kicsit megszeppentem, mert nem vagyok egy bulizós alkat, és Áron barátaitól is parázok.
– Szilveszter van. – Ez a magyarázat akart lenni.
– Akkor is szilveszter van, ha a tévé előtt punnyadunk, és a Jóbarátokat nézzük orrvérzésig.
– Akkor inkább a Fiúk a klubbólt.
– Az meg mi? Sorozat?
Áron megajándékozott egy olyan pillantással, ami a hülyéknek szokott kijárni, aztán elmosolyodott.
– Van még mit tanítanom neked – konstatálta elégedetten. – De ma este nem döglünk a tévé előtt. Tetszeni fog a buli, majd meglátod – kacsintott rám.
Áronnak általában minden szavát elhiszem, de ezekben jelenleg kételkedek. Kicsit zavar, hogy nem kettesben akarja tölteni a szilvesztert. Tudom, hogy ez önző és gyerekes tőlem, és előbb-utóbb meg kell majd ismernem a barátait, de egy csomó minden mást is tudok (pl. hogy a nagyhatalmaknak nem érdeke a világbéke, vagy hogy a valóságshowk nem is valóságosak), mégsem vagyok előrébb ezzel a tudással.
Kinyitottam a szekrényajtóm, hogy előkotorjak valami szalonképes szerkót, de rá kellett jönnöm, hogy túlságosan felnőttek a ruháim. Áronéi még tele vannak várakozással és energiával, az enyémekbe már beleszőtték a beletörődést az évek fürge ujjai.
A ruháim gyűrődéseit nézve hoztam meg a döntést, hogy abbahagyom a blogolást.
Nem használtam ki azt az időt, amit anyával tölthettem volna. Apával hallgatásra pazaroltunk el hosszú éveket. Áronnal nem követhetem el ugyanezeket a hibákat.
Meggyőződésem, hogy beszélni kell. Az ember az egyetlen élőlény, aki bonyolult nyelvi kommunikációra képes. Ez nem lehet véletlen. Az írott szó nem elég. Ki kell mondani. Mindent ki kell mondani, amíg meg van rá a lehetőség, amíg ott van a másik, és hallja a hangok rezgését a dobhártyáján. A szó a test része, ugyanolyan érzéki, mint egy simogatás. (Éppen ezért lehet ütni is vele.)
Meg akarom érinteni Áront. Meg akarom érinteni a kezemmel, a számmal, a tekintetemmel és a hangommal.
Reggel azt mondtam neki, hogy egy napló intim dolog, hogy a gondolataim magánügyek. Csak részben volt igazam, mert a róla szóló gondolataim őt is megilletik. Odaadom hát neki őket, hadd legyen minden nap karácsony.
Apa bekopogott, és megkérdezte, hogy mi a tervünk éjszakára, mert áthívná Törpillát egy koccintásra. Közöltem vele, hogy a tervet előttem is homály fedi, pedig már elmúlt este tíz. Törpillának meg megüzentem, hogy nyugodtan jöjjön, és ha lehet, hozza magával a fiát is.
Marci csak annyit ért a szilveszterből, hogy sokáig lehet tévét nézni. Mivel Áron még mindig nincs itt, betársultam mellé a laptopommal.
– Mit írsz? – kérdezte.
– Blogot – árultam el, mert újabban kevésbé bánok óvatosan a titkokkal.
Tökmag vetett egy pillantást a monitorra, és szipogott egyet, majd visszafordult a tévé felé. Őt nem érdekli a lelkivilágom. De hát ez nem hat a meglepetés erejével.
Csöngetnek.
Csak nem hazatért az elkószált bárány?
(Haza… Hát nem gyönyörű ez a szó! Haza… háza… hozzám.)
…
Ezt még leírom. Ezt az emléket még belerejtem ebbe a virtuális kincsesládikóba.
– Mindjárt éjfél – közöltem Áronnal, amikor kiléptünk a kapun. – Nem kapkodják el a bulit a haverjaid. Egyébként messzire megyünk?
– Csak pár háztömbnyire.
– És ők tudják? Mármint, hogy mi ketten…
– Hogy mi ketten…? – Áron fázósan karolt belém. Mivel nem folytattam a mondatot (a mondatom, a mondatát, a mondatunkat), megpuszilta a fülem tövét. Forró volt a szája. – Fontos, hogy tudják? – kérdezte.
Szétnéztem a kihalt utcákon. A sötétség leple alatt nem féltem átölelni a derekát.
– Fontos, hogy apa tudja. Fontos, hogy Marci tudja – soroltam. – És talán fontos lenne, hogy mindenki tudja. A hetero párok hivalkodhatnak a szerelmükkel, még akkor is, ha hamis. Nekünk titkolnunk kell a tisztát, az igazat.
Áron megtorpant. Szembe fordult velem, és olyan közel bújt hozzám, hogy összeért az orrunk hegye.
– Soha nem hittem volna, hogy pont tőled hallom majd ezeket a szavakat – árulta el.
– Miért?
– Mert ez nem… ez nem normális dolog.
– Mi? – döbbentem meg.
Áron mosolygott.
– Így mondtad? Vagy nem?
Egyszeriben ismerős lett a környék. Egyszeriben eltűntek a hófelhők az égről, és megéreztem egy évekkel ezelőtti nyári éjszaka melegét. Áron karjai körém fonódtak és gyöngéden a pingpongasztal felé fordítottak. Először úgy láttam, mintha égne, de aztán a mécsesek lángocskáiból kirajzolódott a kereszt, amelyben még mindig nem ismertem fel a hattyút.
– Nahát, Küknosz lezuhant az égről! – csodálkoztam.
– Emlékszel a nevére?!
– Persze, hogy emlékszem, és erre is... – Megcsókoltam. Lehetetlen kétszer elcsókolni ugyanazt a csókot, de én ma éjjel megpróbáltam újra Áron ajkára csempészni az első csókunkat.
– Pezsgőt? – nyújtotta felém az egyik üveget. – Hideg – kuncogott.
– Ezzel bíbelődtél idáig? – néztem végig a pingpongasztalra varázsolt csodán.
– Mindig jött valaki, és el kellett fújnom, aztán kezdhettem elölről az egészet. Így is elaludt az egyik szárnya vége, mire ideértünk.
– Ja, hogy az a szárnya!
– Nincs benned semmi képzelőerő – vetette a szememre Áron.
– Ó, de mennyire, hogy van! – ellenkeztem. – Már el is képzeltem, hogy mit fogunk csinálni, ha végre a négy fal között leszünk, és kiolvadt a farkunk.
– Mindig csak az a szex… – csóválta a fejét Áron, de azért rákéredzkedett a számra még néhány csók erejéig.
– Van egy őszhajszálam – árultam el, amikor levegőhöz jutottam.
– Tényleg?
– Aha. – Áron nem értette, miért hozakodtam elő ezzel az információval. Muszáj volt megmagyaráznom neki. – Elképzeltem a tiédet is. Elképzeltem, ahogy észreveszem a halántékodon a sok fekete között. Azt is elképzeltem, ahogy a feketéket keresem a sok fehér között.
Megértette. Elég hosszan hallgatott, de aztán megszólalt. Azt mondta, szeret, és hogy ez mindig így lesz, mert mindig is így volt.
Hát… Ennyi.
Az első bejegyzésemet ezzel a kérdéssel zártam: Vajon mennyit érek?
Íme, a válasz (az elmúlt négy hónapom tanulsága): Szeretek és szeretnek, tehát az értékem felbecsülhetetlen. :)
………………………………………………………………………………..
Szia, Kincsem! (Még sosem szólítottalak így… hangosan, és gyanítom, sosem foglak, mert ezt talán túlzásnak találnád. Nincs mese, romantikus köcsög vagyok. :P)
Tudom, hogy nem szép dolog, amit tettem, de túl nagy volt a kísértés, és éppen kéznél volt egy autista, aki seperc alatt feltörte a blogodat. Javaslom, máskor válassz bonyolultabb jelszót, nagybetűkkel meg számokkal.
Remélem, nem leszel dühös rám. Igazából el akartam titkolni, hogy itt jártam, de képtelen vagyok rá.
Olyan sokszor írtad le a nevem ezekben a bejegyzésekben! Összesen ötszáznegyvenötször. <3
Láttalak már meztelenül, de amikor a lelke meztelen egy embernek, az egészen más. Szeretem a lelked, Máté (képzelj ide még 544 Máté–t).
Azt írtad, hogy ezentúl kimondod a körülöttem forgó gondolataidat, de én most képtelen lennék kimondani az enyémeket, mert vagy elbőgném magam, vagy szénné égne a pofám, vagy csak makognék, mint egy majom. Muszáj hát írnom.
Mindenem odaadtam már neked, és most a boldogságomat is oda akarom adni. Meg akarom osztani veled, azt az érzést, ami megborzongatott, mialatt a blogodat olvastam. De hogyan tegyem? Én nem tudok, olyan költőien írni, ahogyan te. (Ne tiltakozz! Igenis szépen írsz.) Mit adjak cserébe, ami egy kicsit is megközelíti azt, amit te adtál nekem?
Ha szavakkal kell kifejeznem, akkor tőlem ennyire telik: Itt vagyok. Érzed? Itt vagyok.
Most megyek, belesuttogom a füledbe, ráharapdálom a nyakadra, belecsókolom a szádba, a hátadra ölelem, miközben szeretkezünk. És amikor lehunyod a szemed, és amikor összerándul a tested, és amikor nyögéssé sűrűsödnek a félénk sóhajaid, akkor fogom világgá mosolyogni, hogy végre valóra vált az álmom: Te is itt vagy velem.
Szerelemmel
Áron
U.i.: Ugye te is tudtad már az első percben, hogy mi egymás sorsai vagyunk? Persze, hogy tudtad. Ha nem tudtad volna, akkor nem jöttél volna el játszani velem. ;)
VÉGE