2. fejezet - A Kör
Bradley madárcsicsergésre ébredt. Ennél valószerűtlenebbül el sem tudta volna képzelni az első reggelét az Intézetben. Az ablakra szerelt cirádás rácson túl – odakint – vígan dalolt a szabadság. Most igazán összetörtnek érezte magát. Csontjai fájdalmas sikoltással ugrottak a helyükre, amikor nyújtózott egy nagyot.
Valóban nem zuhant le?
Mi van, ha még mindig ott fekszik a betonon véresen-pépesen, és a lelke csak életbe álmodja magát?
Felült, és álmosan nézett körbe a szobában. A reggeli nap sugarai aranyport hintettek a bútorokra és az asztalán nyíló papírvirág szirmaira. Nathan ágya már be volt vetve. A takaró kockái olyan szabályosan feszültek az ágyneműre, mintha vonalzóval simították volna őket a helyükre, mintha az ágy tulajdonosa nem is alattuk töltötte volna az éjszakát. Erről Bradley-nek eszébe jutott a zár kattanó hangja, ahogy tegnap este összezárta őket egymással és a bűneikkel. Az ajtóhoz rohant, és lenyomta a kilincset. A zár engedett, és az ajtó azonnal kitárult előtte.
A folyosón már aktív társasági élet folyt. Volt, akik a reggeli kávéjukat kortyolgatták, de sokan még pizsamában, álomtól kócosan sétáltak fel-alá a fekete-fehér mintás kőpadlón.
– Fura az első reggel, nem igaz? – hallotta Bradley a már ismerős bariton hangot, és Lu felé fordult.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szürreális.
Még mindig ijesztően kicsinek találta Lu szemeit. Rendben, legalább van, ami nem változik – állapította meg magában.
Bradley-nek szüksége volt néhány állandó benyomásra ahhoz, hogy valamiféle kezdetleges életté tudja összegyúrni a pillanatait.
– Szerintem öltözz fel, és menjünk reggelizni, mert még lemaradunk a croissant-ról – javasolta Lu, mire Bradley nagyot nézett.
– Hát, az bizony tragédia lenne. Nem is tudom, hogyan élném túl ezt a napot croissant nélkül.
Lu erre rászegezte apró tekintetét.
– Még néhány nap itt, és megtanulod értékelni a croissant-t, meg az efféle baromságokat – mondta. – De addig is, nem bánom, előttem eljátszhatod a menőmanót, aki mindenre és mindenkire szarik. Részemről léptem reggelizni. A Körben találkozunk.
– Mi a franc az a Kör? – kiáltotta utána Bradley.
Lu lemondóan csóválta meg a fejét.
– Legalább az időbeosztásodat megnézhetnéd. Ez nem egy nyári tábor. Ha nem jelensz meg a Körben, vagy a Doktornál, magánzárkát kapsz, és az nagyon uncsi.
Bradley egy kis keresgélés után az íróasztala fiókjában találta meg a híres időbeosztást. Nem volt túl komplikált. Minden nap reggel kilenckor Kör-gyűlésre kellett mennie és délután háromkor meg a Doktorhoz. A fennmaradó idő rubrikái üresek voltak, kivéve az este kilences takarodót, amit pirossal jelöltek meg az órarendben.
Bradley-nek feltűnt valami: az Intézet fekete-fehér világában úgy virított ez a piros, mint egy szál rózsa a gazos kertben. Meglepődött, hogy ez a szín nem a vérre, hanem egy virágra emlékezteti.
Amíg öltözködött, vetett néhány pillantást Nathan cuccaira: a tusfürdőjére a fürdőszobapolcon, egy vállfára akasztott ingre, a sok fehér papírra az asztalán. Vajon hová sietett a fiú ma reggel? Ő is ennyire oda lenne a croissant-ért?
Levonult az étkezőbe, és dacból pirítóst evett.
Az órarendje szerint a mai Kört a kétszáztizenhármas szobában tartották. Minden nap más helyiség volt feltüntetve, és más csoportvezető neve. Bradley-nek ez imponált, mert szerette a változatosságot.
Amíg a kétszáztizenhármas szoba felé tartott, kisebb-nagyobb csoportokat látott gyülekezni a folyosókon, amiből azt a következtetést vonta le, hogy több Kör is működik az Intézetben. Kezdte sejteni, hogy ez valami olyan terápiás összeborulás lesz, mint amit az amcsi filmekben mutogatnak.
Nem csalódott. A keresett szobában már ott ültek, egy szép, szabályos formájú kört alkotva, a többiek. Bradley rögtön kiszúrta Lindát és Lut. A csoport tagjait úgy tíz-tizenkét főre becsülte. Nem vette a fáradtságot, hogy pontosan megszámolja őket, mert annyira azért nem érdekelték. A szoba, ami tulajdonképpen egy hatalmas, üres terem volt, úgy volt kialakítva, hogy az ember akváriumban érezze magát, legalábbis Bradley-nek ez volt az első benyomása a kék szőnyegpadlótól, a kék falaktól és a kék sötétítőfüggönyöktől. Vajon melyikünk az aranyhal?– töprengett.
Nathant nem látta sehol. Lehet, hogy különböznek a Köreink? – ezen a gondolaton jót nevetett magában.
Jé, újra tudott nevetni! Elvágta egy ember torkát, és most kacarászott egy ostoba szóviccen. Ennyire ne érdekelné a halál vagy a gyilkosság?
Bradley nem érzett bűntudatot, pedig nagyon kereste magában. Végül megelégelte a kutakodást, és úgy döntött, jó ez így.
Lu intett neki, hogy üljön mellé. Olyan lassan vánszorgott át a szobán, mintha hátrafelé igyekezett volna, pedig hát előre ment, egyenesen oda, ahol összeért a kör és bezárta őt magába.
Figyelte őket. Őket, vagyis a hozzá hasonlóan félresiklott életű srácokat, akik most könnyes szemmel vallották be egymásnak a bűneiket, vagy meséltek a szorongásaikról. Szemlélődött. Megfigyelte a mozdulataikat, a pillantásaikat. Félóra múlva már azt is tudta, ki kivel kavar, vagy kivel szeretne kavarni. Egy óra elteltével már átlátott mindenkin. Tudta, hogy hazudnak. Hazudtak, mert ezt várták tőlük.
Ott volt például Linda, aki éppen arról beszélt, hogy mennyire vágyik a szerelemre.
– Van ez a kép – mondta a lány, és felmutatta az újságból kivágott fotót. – Ő a kedvenc színészem, és az a nő ott a karjaiban a felesége. Olyan nagyon boldogok. Amikor megláttam ezt a képet, elfogott a vágy, hogy egyszer én is ilyen boldog legyek. Azelőtt nem hittem a szerelemben, de amióta ezt a képet magamnál hordom, úgy érzem, számomra is van remény. Ha nekik sikerült, akkor nekem is összejöhet. Nem igaz? Ez a hit ad erőt, hogy küzdjek, és egyszer kijussak innen.
A Kör helyeslően morajlott fel.
Bradley először a plafont vette szemügyre, majd Lindát. Találkozott a tekintetük, és a lány alig láthatóan megnyalta az ajkait. Bradley rávigyorgott.
Ezután Lu következett, aki elmesélte, hogy mennyire hiányzik neki a családja. Bevallotta, hogy még érez néha késztetést arra, hogy hullarészegre igya magát, aztán agyonverjen egy-két rohadékot. Az nem derült ki, hogy kiket ért rohadékok alatt.
És így tovább, és így tovább, szépen sorban mindenki regélt, amíg el nem értek Bradley-hez. A Kör vezetője, egy fekete bőrű nő, biztatóan mosolygott rá.
– Gyerünk, Bradley, nyíljon meg bátran!
Bradley erre felröhögött.
– Nyíljak meg? Úgy, mint ők? – kérdezte, és végignézett az egész díszes társaságon. – Okés. Szóval… Nagyon sajnálom, hogy elvágtam annak a gennyládának a torkát, mert ezért itt kell rohadnom idióták és oltári nagy vesztesek között. Ja, és ráadásul még a szerelem sem fog rám találni. Istenem, milyen elbaszott egy életem van!
A teremben csend lett. A kék sötétítőfüggönyök úgy táncoltak a nyitott ablakok előtt, mint a tenger hullámai.
– Bradley nagyon elveszett – szólalt meg a fekete nő végül. – Ezért nekünk kell segítenünk őt, hogy megtalálja a helyes utat.
– És az melyik lenne, hölgyem? – kérdezte Bradley. – Ha mind egy úton járunk majd, nem lesz abból forgalmi dugó? Van nekem saját utam, amin járhatok, és szerintem nektek is, skacok! Részemről kiszálltam ebből a Kör-baromságból.
Ezzel Bradley fogta magát, felpattant, és elégedetten kisétált a szobából.
Az Intézet üres volt, mert még javában tartottak a Körök. Bradley-nek megint sikerült már az első alkalommal kizárnia magát a közösségből. Meg se lepődött ezen.
Végigsétált a nagy aulán, és a szobája felé vette az irányt. Amikor végre becsukódott mögötte az ajtó, úgy érezte, szinte széthasad a benne tomboló tehetetlen dühtől. Törni-zúzni akart, de a teste nem mozdult. Csak állt a szoba közepén, és bámulta az ablakra szerelt rácsot.
Hová lehet menekülni az életből? – tűnődött magában. Meghalni nem akart, de akkor meg hová mehetne?
Ekkor puha érintést érzett a hátán, majd selymes hajfürtök csiklandozták meg a nyakát.
– Dugjunk! – súgta a fülébe Linda, és hozzásimult.
– Tudod, nem hiszek a szerelemben, de veled szívesen tennék kivételt.
– Baromság! Csak a farkamra vagy rágerjedve – jegyezte meg Bradley, és odanyújtotta a lánynak az öngyújtóját. – Vigyázz vele, már régen nem használtam.
– Igazad van. Szarok a szerelemre. Sosem voltam képes senkit sem szeretni. Azt az egész marhaságot a fotóval még régen találtam ki, hogy mutogathassam a barátnőimnek, amikor még olyan akartam lenni, mint ők.
Bradley elgondolkodva fújta a füstöt, közben Linda egyik mellét cirógatta.
– Szerintem csak az a bajod, hogy nem vagy képes úgy szeretni, ahogy elvárják tőled – mondta végül, mire a lány felkönyökölt, hogy a szemébe nézhessen.
– Tetszel nekem, Bradley. És ráadásul még jól is kefélsz.
– Köszi a bókot.
Linda felült. A hosszú, kibontott, fekete hajával olyan volt, mint Hófehérke. Bájosnak és ártatlannak tűnt.
– Miért nyírtad ki azt a csókát? – kérdezte.
– Mert megérdemelte.
– Ja, gondolom. Lu is bosszúból vert agyon három embert. Az egyik egy orvos volt, aki félrekezelte az anyját, a másik egy tanár, aki miatt Lu kibukott az egyetemről, a harmadik meg az egyik munkatársa, aki kirúgatta, és ezért segélyből kellett eltartania a családját. Akkor kattant be, amikor kilakoltatták őket. Szar ügy. A Doktor azt mondaná, nem mi döntjük el, hogy ki érdemel halált és ki nem. De szerintem Lu és a családja sem ezt érdemelte.
Bradley sóhajtott egy nagyot, mert kezdte untatni a mások nyomora, és a filozofáláshoz sem volt kedve. Megkereste szétdobált ruháit, és öltözködni kezdett.
Linda értette a célzást, és követte a példáját.
– Azért még találkozunk? – kérdezte, és próbált úgy tenni, mintha hidegen hagyná a válasz.
– Hát, nem hiszem. Holnap a Bahamákra utazom – felelte Bradley, és rákacsintott.
– Tudod, hol van a régi uszoda?
– Mi?
– Lent, a kazánok mellett. Gyere oda holnap este tízkor. Lesz pia meg fű is.
Bradley most először lepődött meg igazából, amióta az Intézetben tartózkodott.
– De hát kilenckor ránk zárják az ajtót.
– Nem, ha van elég pénzed és összeköttetésed. Ha megígéred, hogy néhanapján megdugsz, akkor szólok néhány szót az érdekedben – ígérte a lány. – Üdvözöllek Csodaországban! Itt semmi sem az, aminek látszik. Jó, ha ezt már most megtanulod.
Ebéd után Bradley céltalanul kóborolt az Intézetben. Többnyire mindenki ezt tette. Lézengtek a folyosókon, a könyvtárszobákban olvasgattak, vagy valamelyik terem egyik hosszú asztalánál ülve rajzoltak. A sok, krétával telefirkált rajzlapról eszébe jutott Nathan, és a tény, hogy egész délelőtt nem látta, sőt még az étkezőben sem ebédkor. Fogott egy üres lapot és megindult vele a kert felé. Követte a megérzését, ami azt súgta, hogy Nathan valahol ott bujkál a platánfák árnyékában.
Igaza lett. Vagyis csak majdnem, mert a fiú az egyik fa ágán üldögélt a magasban.
– Nem veszélyes ez? – kérdezte Bradley, mire Nathan ijedtében csaknem lefordult a fáról.
– De az! Rohadtul veszélyes, főleg, ha a frászt hozod rám közben – kiáltott le Nathan.
– Hoztam neked papírt. Fehéret.
– Ez kedves tőled. Felhozod?
– Oda?
– Csak nem félsz?
– Ez a félelem dolog a fixa ideád?
– Lehet. Elvégre mindenkinek kell egy fix pont az életében.
Bradley felmérte az ágak helyzetét ,és kiválasztotta a legideálisabb ülőhelyet magának, majd néhány jól kiszámított lendülettel feltornászta magát a fára.
– Ez ügyes volt – dicsérte meg Nathan, és még tapsolt is hozzá.
Onnan, ahol ültek éppen az épület második szintjére láttak. Bradley felnézett a fa lombkoronájába. Sok hasonlóan magas fa nyújtózkodott az ég felé a kertben, és közülük jó néhányról könnyűszerrel el lehetett érni a tetőt.
Nathan követte Bradley tekintetét.
– Meg lehet próbálni, de nem érdemes. Nem jutnál messzire – mondta. – A kerítésen túl csak egy bazi nagy szántóföld van, és a madárijesztő seggéből a Doktor egyik biztonsági kamerája kandikál ki. Kilométerekre elér a keze. Innen más praktikával lehet csak kijutni.
– Milyen mással? – kérdezte Bradley, és átadta a fiúnak a rajzlapot.
– Ezzel – mutatott Nathan a halántékára. – Egyébként hallottam, mit műveltél a Körben.
– Gyorsan terjednek errefelé a hírek. Te is hazudsz?
– Ezt hogy érted?
– Mármint a Körben – magyarázta Bradley. – Te is azt mondod, amit hallani akarnak?
Nathan eltöprengett, közben nekiállt hajtogatni.
– Én egész életemben azt mondtam és tettem, amit vártak tőlem. Mindannyian így cselekszünk – mondta végül. – Hazudunk, hogy szebbnek és jobbnak lássanak minket, mint amilyenek valójában vagyunk.
– Honnan veszed, hogy ronda lenne a valóság, ha őszinték lennénk? Milyennek látsz például engem?
– Ez valami beugratós kérdés?
– Nem, ez csak egy egyszerű kérdés. Szóval? Szexi vagyok?
– Inkább hülye! – nevetett Nathan. – De értem, mit akarsz ezzel. Kedvellek, pedig tudom, hogy mit tettét. Nem viselsz álarcot, és én mégis szépnek látlak.
– Honnan tudod, hogy mit tettem?
– A Doktor mondta el.
– Megérdemelte.
– Igen, ha elég sokszor ismételgeted, akkor végül sikerül majd meggyőznöd magadat is, nem csak minket.
Bradley hirtelen elkapta Nathan karját.
– Miért nem hiszel nekem? Legalább te hihetnél bennem.
– Miben higgyek? A gyűlöletedben? Én abban akarok hinni, hogy valahol mélyen jó ember vagy. Muszáj hinnem, hogy jó vagy.
– Öltem, és nem bántam meg, de ettől még jó ember vagyok. Linda is jó ember, és Lu is jó ember. Bármit tettél, te is az vagy. Mi itt bent mind jó emberek vagyunk, ebben igaza van a Doktornak. A világ, ami odakint van, az van rohadtul elcseszve.
Nathan elmosolyodott. Ez a gesztus kizökkentette Bradley-t, és elengedte a fiú karját.
– Rendben. Bizonyítsd! – mondta Nathan.
– Mit bizonyítsak?
– Ezt a kimerítő eszmefuttatást. Mutasd meg a szépséget, ami az Intézet falai között rejtőzik!
– Teszek rá, mi rejtőzik az Intézetben, engem az érdekel, hogy benned mi van.
– Bennem? – csodálkozott Nathan. – Miért gondolod, hogy van bennem bármi, ami érdekes lehet?
– Mert általában hidegen hagynak az emberek, de rád kíváncsi vagyok. Nem tudom, miért pont te, és ez tesz még érdekesebbé.
A Doktor szobája inkább iroda volt, mint rendelő. A komoly tekintetű férfi az íróasztala mögött foglalt helyet. Bradley vele szemben, egy elegáns fotelben ücsörgött, és a körmét rágta. Nem volt szokása, de mivel beszélni nem akart, hát valamivel el kellett foglalnia magát. Húsz perc után a Doktor megelégelte a csendkúrát.
– Nézze, Bradley, mindkettőnknek könnyebb lenne a dolga, ha nem folytatná tovább ezt a passzív ellenállást.
– Megmondtam, hogy engem nem fog analizálni.
– Pedig máris az teszem. A hallgatása beszédesebb, mint azt gondolná. Például már azt is tudom, hogy éppen min töpreng. Kiszúrta a képet az asztalomon, igaz? Linda az unokahúgom. Bár ezt ő maga hajlamos csak akkor tudomásul venni, ha kifogy a havi bagóadagja.
– Most a családi gondjaival fog szórakoztatni? – kérdezte Bradley, miközben ajkain gúnyos mosoly terült el. – Ha a saját unokahúgával sem bír, akkor mit fog kezdeni velem?
– Ennyire nagyra tartja magát, Bradley?
– Nem. Nem tartom semmilyennek magamat, de önt, Doktor, egészen kicsinek tartom. Egy szánalmas alak, aki emberek életével játszik.
– Maga meg elveszi mások életét.
– Akkor kvittek vagyunk. Most már lehetünk ivócimborák.
A Doktor elgondolkodva érintette össze ujjait. Úgy tűnik, ez a mozdulat működésre serkentette az agysejtjeit.
– Szereti hangoztatni, hogy nem bánta meg, amit tett. De mit gondol az áldozatáról? Lehet, hogy ő megbánta – mondta nagyon lassan, túl lassan, idegesítően lassan, majd kinyitotta az előtte heverő dossziét. – Itt van az egész nyomozati anyag. Eszerint megállapítást nyert, hogy az autó vezetője erősen sokkos, traumatizált állapotban ült volánhoz, és a véralkohol szintje is elég magas volt.
– Azt hiszi, én nem nyomoztam? – vágott közbe Bradley. – Tudom, hogy aznap dobta az asszony, és ezért betért a legközelebbi kocsmába piálni. De hol érdekel az engem? Emilie halott.
– Jó volt ölni?
Bradley megdöbbent.
– Nem értem a kérdést – próbált kitérni a válasz elől.
– Pedig nagyon egyszerű. Élvezte, ahogy kioltotta egy ember életét?
– A bosszúm beteljesítését élveztem, Doktor.
– Na látja, ebben különböznek! Maga szándékosan ölt, az áldozata nem.
Bradley hátradőlt a fotelben, és oldalt billentette a fejét, mert így jobba tudott koncentrálni.
– Most valami bűntudatfélét próbál kialakítani bennem? Nem fog sikerülni. Mindig is ez volt a baj velem. Tudtam, ha rosszat tettem, de sosem érdekelt a következménye.
A Doktor felsóhajtott.
– Meséljen Emilie-ről.
– Kapja be! – vágta rá Bradley. – Felőlem turkálhat az agyamban, de Emilie-t hagyja ki ebből a játékból.
Erre az orvos is hátradőlt a székében, és a fiút figyelte, közben öntudatlanul kezébe vett egy origami virágot és azt babrálta.
– Ezt ő adta magának? – kérdezte Bradley, és érezte, hogy egyre gyorsul a szívverése. Eddig sosem zavarta a mellkasában dobogó kitartó kis szerv, de most idegesítette a zakatolása.
– Kicsoda és mit? – kérdezett vissza az orvos szórakozottan.
Bradley a Doktor kezére mutatott, melyben kezdtek meggyűrődni a virág szirmai.
– Azt Nathan adta magának?
Az orvos erre letette Bradley elé a virágot. Ez a szépség éppen annyira nem illett a Doktor szobájába, mint ahogy a fiú sem illett az intézetbe. Bradley megpróbált ellenállni a kísértésnek, de végül mégiscsak legyőzte a kíváncsisága.
– Ő miért van itt? – kérdezte.
A Doktor lebiggyesztette ajkait, és hümmögött egy keveset mielőtt felelt volna.
– Tipikus önsorsrontó alkat. Nem egyedi eset.
Nem egyedi eset – ismételte magában Bradley. Hogy mondhat ez az alak ilyet egy emberre, és főleg Nathanra? Mindenki egy kibaszott egyedi eset!
Az orvos eközben folytatta:
– Rossz társaság, zűrös szerelmi ügyek, antiszociális viselkedés, kisebb bűncselekmények – sorolta közömbösen, mintha csak egy tankönyvből olvasná.
Bradley-nek ismerősen csengtek ezek a szavak, kivéve a szerelmi ügyek-et, mert neki sosem voltak szerelmi ügyei. És most először érdekelte, hogy vajon milyenek lehetnek ezek az ügyek.
– Tudja, Doktor, most először szeretnék valamit érezni a dühön és az ürességen kívül – szakította félbe Bradley Nathan bűnlajstromát. – Érezni akarok egy embert magam mellett. Valóban érezni, anélkül, hogy megérinteném. Érezni a létét, ami értelmet adhatna az életemnek. Nem értem, mi történik velem. Úgyhogy, ha segíteni akar rajtam, akkor magyarázza el, miért érzem ezt.
Az orvos eltöprengett, de végül csak ennyit mondott:
– Örülök, Bradley, hogy máris elindult a gyógyulás útján.
– Utálom magát – jelentette ki erre a fiú.
– Nem várom el, hogy szeressen.
Éjjel Bradley nem tudott elaludni. Ez ritkán esett meg vele, mert többnyire azonnal álomtalan álomba merült, ahogy letette a fejét a párnára. De most megtapasztalta, hogy milyen hosszú tud lenni az éjszaka. Órákon át csak forgolódott egyik oldaláról a másikra, és jó nagyokat sóhajtozott hozzá. Ezt a sóhajtozást a teste öntudatlanul csinálta, és Bradley mindig meglepődött, amikor kiszakadtak belőle ezek a kis fájdalomdarabkák.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte meg Nathan a nyilvánvalót, amikor az óra elütötte az éjfelet.
Bradley ránézett a sötétben. Egy holdsugár éppen a fiú ágyára esett, ezért olyan volt, mint egy szellem a homályos-ezüstös csillogásban. Az oldalán feküdt, egyik karját a paplanon nyugtatta, és hosszú ujjaival a virágmintát piszkálta. Nyugodtnak tűnt.
Bradley-nek a Doktor szavai jártak a fejében.
– Beszéltem rólad a Dokival – mondta ki hangosan is.
– Tényleg? Kicsit sajnálom, mert szerettem játszani a rejtélyes idegent – nevetett Nathan.
– Azt mondta, zűrös szerelmi ügyekbe keveredtél. Megkérdezhetem, mit értett ez alatt?
– Nem tudom, hogy ő mit értett ez alatt – felelte Nathan. – De ha kíváncsi vagy a szerelmi életemre, akkor szívesen mesélek róla.
– Nem vagyok kíváncsi, csak érdekel – mentegetőzött Bradley.
Nathan elmosolyodott, és Bradley kezdte érteni, mi teszi olyan különlegessé a fiút. A mosolya, ami mindig őszinte volt.
– Igazság szerint nem egy izgalmas történet. Törvénybe kellene foglalni, hogy csak olyat szerethetünk, aki viszont szeret minket. Ez lenne az egyetlen törvény, aminek lenne értelme. Adamet még a középiskolában ismertem meg. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. Ő már akkor is helyi nagymenőnek számított, én meg csak egy unalmas könyvmoly voltam. Nem értem, hogyan szerethettem bele pont egy ilyen alakba. Ő is felfigyelt rám, talán azért mert tudta, hogy nálam hűségesebb kutyája sosem lesz, és ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki.
– Meleg vagy? – szólt közbe Bradley, mire Nathan felkacagott.
– Ha eddig még nem lett volna egyértelmű, akkor bevallom, hogy az vagyok. De ne aggódj, ez nem egy fertőző betegség. Már utánad sem leskelődöm. Ez utóbbi vicc volt.
– Semmi bajom a melegekkel. Akkor erre értette a Doktor, hogy zűrös?
– Nem. Arra, hogy Adamnek voltak bizonyos ügyei. Ha nem találkozom a Doktorral a tárgyaláson, akkor most én is vele együtt ülnék a köztörvényesek között. De tudod, mi a legrosszabb? Az, hogy Adam azt hiszi, én adtam fel a zsaruknak. Rengeteg okom lett volna megtenni, főleg miután rászokott, hogy az én testemmel fizesse ki a szállítóit, amikor éppen nem ment a biznisz. Mégsem én tettem. Szerettem. Egy szánalmas vesztes vagyok, de benned, Bradley, tényleg van valami különleges. Elég csak rád nézni, és máris érezni az erődet. Ne hagyd, hogy megtörjön az Intézet!
Bradley sokáig hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna, pedig nagyon akart valamit mondani. Valamit, ami segít Nathanon, de akkor hazudnia kellett volna, és most nem akart hazudni. Egészen addig hallgatott, amíg Nathan álomba nem merült, aztán felkelt, és nagyon halk léptekkel a fiú ágyához osont. Megérintette az arcát, hosszú ujjait a paplanon. Egészen hajnalig állt az ágya mellett, és bámult rá. Nézte az áldozatát.
Másnap Nathannal együtt mentek reggelizni. Mindketten csendesek voltak.
– Sajnálom, hogy nem egy Körben vagyunk. Ne okozz csalódást, ma is borítsd ki őket rendesen! – mondta Nathan, amikor elbúcsúztak az Intézet egyik lépcsőfordulójában.
– Van kedved este bulizni? – kérdezte Bradley, és megfogta a fiú karját, hogy közelebb húzza magához.
– Alig vagy itt pár napja, és már be is kerültél Lu bandájába? – csodálkozott Nathan.
– Linda hívott meg.
– Szóval már Linda is megvolt! – nevetett Nathan. – Hát, te aztán tényleg nem vesztegeted az idődet.
– Szeretném, ha te is jönnél.
– Nem tudom. Én nem vagyok az a bulizós alkat. Csak elrontanám a hangulatot.
– A hangulatot csak bízd rám. Arra kértél, hogy bizonyítsam be, van szépség az Intézetben. Hát, akkor adj esélyt, hogy bizonyíthassam!
– Most kíváncsivá tettél.
– Ez volt a célom – mondta Bradley végszó gyanánt, majd elengedte Nathant, és elindult az órarendjében megjelölt terem irányába.
Ez a szoba kisebb volt, mint a tegnapi akvárium, és a falai narancssárgára voltak festve.
Mi a fene, buddhistákat akarnak nevelni belőlünk? Egy csapatnyi meditáló pszichopatát? Bradley nem tudta megállni, hogy ne röhögjön fel erre a gondolatra. Úgy tűnt, hogy a Kör helyszínei mindig előhozták belőle a humoristát.
Átvágott a szobán, és egyenesen Linda mellé ült.
– Mit is mondtál, hol lesz pontosan az a medencés buli? – kérdezte.
Linda dorombolt a boldogságtól. Bradley vállára hajtotta a fejét, és úgy suttogta a fülébe, mit kell tennie, hogy a szobája ajtaja ne záródjon be kilenckor.
Amikor megérkezett a gyűlés vezetője, Bradley azonnal szót kért.
– Hamar túl akarok esni ezen a marhaságon – mondta. – Tehát bánom bűneimet, keresem a szerelmet, és megígérem, hogy jó fiú leszek. Az a szemét, elcseszett, redvás élet meg bekaphatja! És most lépek, mert van ennél értelmesebb dolog is, amivel elüthetem az időmet.
Ezzel fogta magát és kisétált a teremből. Még a folyosó másik végében is hallotta Linda kacagását, ami a lépteit kísérte.
A Doktornál éppen egy ijedt tekintetű fiú kuporgott a fotelben, amikor Bradley rájuk törte az ajtót.
– Húzzál kifelé! – szólította fel a megszeppent fiút.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte az orvos.
– A maga játékszabályai szerint játszom – magyarázta Bradley, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, a lábát meg felrakta az orvos íróasztalára. – Nem véletlenül rakott össze Nathannal, igaz? Maga rohadék!
– Az én játékszabályaim között nem szerepel az ilyen viselkedés.
– Fogja be a pofáját, mert csak még jobban feldühít, és nagyon jól tudja, mire vagyok képes, amikor dühös vagyok. Mindent olyan szépen elterveztem. Évekig terveztem, erre jön maga, és belerondít a munkámba. Van fogalma róla mennyi meló tönkretenni egy ember életét? Rács mögé juttatni az egyetlen fiacskáját? Kikészíteni azt a szajha ex-feleségét? Hát, rengeteg meló volt mindezt végigcsinálni, de rohadtul jól végigcsináltam. És most előkaparta nekem Nathant, hogy megbüntessen.
– Jól van, beszéljünk nyíltan, ha már így kikombinálta a dolgot – szólalt meg az orvos, miután Bradley-be belefojtotta a további szavakat a harag, és most már valóban hideg, számító nyugodtság csengett a hangjában. – Azt akarom, hogy bánja meg, amit tett. Azt akarom, hogy képes legyen mást is érezni a dühén kívül, és Nathan erre remek lehetőség. De ugye tudja, Bradley, hogy ehhez én kevés lennék egyedül? Maga volt az, aki elkezdett vonzódni Nathanhoz.
– Én nem vonzódom hozzá! – vágott közbe Bradley.
– Ó, dehogynem.
– Bassza meg!
Ez utóbbi megjegyzésre az orvos csak egy mély sóhajtással reagált, majd folytatta a mondandóját:
– Be kell valljam, hogy valóban elképesztő bosszúhadjáratot folytatott Emilie gyilkosa ellen. Mondjuk Adam így is úgy is sittre került volna a drogügyletei miatt. Az, hogy beférkőzött a bandájába, és aztán feladta a zsaruknak, csak néhány évvel gyorsította meg az elkerülhetetlen véget számára. De lehet, hogy azt már nem élte volna meg az apja, igaz? És magának, Bradley, ez volt a fontos. Megfosztotta a pénzétől, a méltóságától, majd végül az életétől, de mindezek előtt elvett tőle mindenkit, akit valaha szeretett. Íme, a tökéletes bosszú receptje.
– Csakhogy Nathan nem volt betervezve.
– Az élet már csak ilyen! – kacagott fel az orvos. – Mindig tartogat meglepetéseket. Milyen érzés tudni, hogy maga miatt van itt egy ártatlan ember?
– Ki fogom innen juttatni!
A Doktor erre Bradley mellé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Ha ő kijut innen, akkor maga is – mondta már-már barátságos hangon. – Észrevette, hogy életében most először érez valami mást is a dühén kívül? Tegnap azt mondta, hogy ezt akarja. Érezni. Hát, most érez.
Bradley végigszáguldott az üres folyosókon. Kivételesen volt célja, és tudta, merre akar menni. Könnyen felismerte az őrök között azt, akiről Linda mesélt. Már messziről látszott rajta a függősége. Ahogy elhaladt mellette, Bradley a zsebébe csúsztatta a Doktor szobájából lopott morfiumot. Az őr alig észrevehetően bólintott. Miután az üzlet megköttetett, Bradley abba a szobába ment, ahol előző nap azt a sok színes rajzot látta, és elcsórt egy krétát. Könnyebben ment, mint gondolta, most már csak ki kellett várnia az estét.
Bradley várakozni utált a legjobban.
Nathan meglepődött, hogy délután háromkor Bradley-t a szobájukban találta.
– Neked nem a Doktornál kellene lenned? – kérdezte.
– Előbbre hoztam a randinkat, így most szabad a délutánom – felelte Bradley, és Nathanra kacsintott. Jó kedve volt. Nem is emlékezett, hogy mikor volt utoljára ilyen jó kedve.
– Akkor segíthetsz nekem eldönteni, mit vegyek fel este – lelkesedett Nathan.
– Mi vagyok én, stylist?
– A kedvemért lehetnél.
– Rosszabb vagy, mint egy lány – közölte Bradley Nathannal, miután nagy nehezen megtalálták azt a pólót, amiben a fiú végre jól érezte magát.
– A melegek már csak ilyenek – nevetett a Nathan.
– Milyen érzés?
– Mi milyen érzés?
– Amikor egy férfi ér hozzád.
Nathan erre a füle tövéig elvörösödött. Olyan lett, mint egy rózsa.
– Hogyhogy milyen érzés? – kérdezett vissza. – Olyan érzés, mint amikor megérintenek. Az érintés az érintés. A szerelem meg szerelem.
Este kilenckor kattant a zár. Vártak néhány percet, majd Bradley az ajtóhoz osont, és lenyomta a kilincset.
– Tada! – mondta, és az ajtó kitárult. – Most pedig spuri! Az őr csak öt percre tudja elfordítani a szobánkról a kamerát.
Rohantak. Egymást átkarolva, taszigálva futottak végig a folyosókon.
A pincébe érve, a kazánház mellett megálltak, hogy kifújják magukat. Halk zeneszó pattogott végig a falakon.
– Menjünk, a többiek már ott vannak – mondta Bradley, és gyöngéden az uszoda bejárata felé lökdöste Nathant.
Érdekes látvány fogadta őket. A nagy, üres medence fenekén apró tábortűz lobogott, és körülötte néhány ember kuporgott sörösüveggel a kezében.
– Hé! – kiáltott rájuk Bradley.
– Mit művelsz? – rémült meg Nathan.
– Nyugi, ne szarj be! Ők lesznek a barátaink.
Bradley lemászott a medencébe, és elvett egy üveg sört Linda elől.
– Figyelem, emberek! Ezennel megnyitom a Kör ma esti gyűlését – mondta, és egy nagy kört rajzolt maga köré krétával, majd törökülésben elhelyezkedett benne. – Ezen a körön belül nincsenek hazugságok, és én egy gyilkos vagyok.
Lu volt az első, aki csatlakozott hozzá.
– Nem tudom, mire készülsz, de tetszik a látványos kezdet – dicsérte meg Bradley-t. – Bűnt követtem el, és meg is bántam, de nem vagyok biztos benne, hogy nem tenném meg újra. Túl sokat veszítettem már ahhoz, hogy higgyek egy fényesebb jövőben.
Linda volt a következő.
– Nem tudok és nem is akarok szeretni, de ettől még nagyszerű ember vagyok, no meg szép – jelentette ki nevetve.
Az ő példáját még hárman követték, a többiek csendben eltünedeztek. Végül Nathan zárta be a Kört.
– Én nem akarok mondani semmit – súgta Bradley fülébe. – Nem baj?
– Persze hogy nem. Ebben a Körben semmi sem kötelező.
– És most mi lesz? – kérdezte Linda.
– Hajtogatunk – felelte Bradley, és elővette a színes papírokat a zsebéből. Válasszatok színt, aztán Nathan megtanít minket varázsolni.
Először mindenki meglepődött. Zavartan pislogtak egymásra, majd megint csak Lu volt az, aki a legbátrabbnak bizonyult.
– Rendben – mondta, és elvett egy kék papírt. – Én egy madarat akarok hajtogatni, mert imádom nézni, ahogy repülnek odafent a magasban.
Linda egy rózsaszín lapot választott.
– Én egy pillangót akarok, mert olyan szép és kecses, amilyen én sosem lehetek.
Néhány perc múlva már mindenki elmélyülten hallgatta Nathant, ahogy magyarázta és mutatta, hogyan tudják meghajtogatni az álmaikat.
Bradley Nathanhoz hajolt, és a fülébe súgta:
– Látod bennük a szépet?
– Látom – felelte Nathan mosolyogva.
Hajnalra a medence alján színes pillangók és madarak röpködtek, tarka szirmú virágok nyíltak. Olyan volt, mintha odaköltözött volna a tavasz.
Akkor osontak vissza a szobájukba, amikor már az első álmos bentlakók elindultak reggelizni.
– Ez marha jó volt! – lelkendezett Nathan, és álmosságtól tántorogva táncolta körbe a szobát.
– Hé, vigyázz! – szólt rá Bradley, amikor a fiú már másodszorra ütközött neki az íróasztalának.
– Nem érzem a fájdalmat. Túlságosan fel vagyok dobva – nevetett Nathan, és tovább pörgött-forgott, amíg Bradley a karjaiba nem zárta, hogy így fékezze meg a tombolását. Akkor Nathan azonnal elcsendesedett, és Bradley vállára hajtotta a fejét.
– Ne tedd ezt velem! – suttogta. – Nem akarok újra szeretni.
– Én viszont meg akarok tanulni szeretni.
– Önző vagy.
Bradley felemelte Nathan állát, és egy ügyetlen csókot lehel ajkaira. Úgy érezte magát, mint egy kíváncsi kiskamasz. Nathan először elhúzódott, de végül megadta magát, és megmutatta Bradley-nek, hogy milyen egy igazi szerelmes csók.
– Ezzel bajba sodorsz mindkettőnket – mondta Nathan, miután levegőhöz jutott.
– Szerintem már így is elég nagy bajban vagyunk – jegyezte meg Bradley, és újra meg akarta csókolni a fiút. Olyan telhetetlen vágy ébredt benne, amelyet eddig nem ismert, és most mohón akarta felfedezni.
Nathan ellökte magától.
– Szenvedni fogsz miattam – figyelmeztette Bradley-t. – Eddig mindenki csak szenvedett miattam.
– Szeretlek.
– De hát nem is ismersz – tiltakozott Nathan.
Bradley leroskadt az ágyára. Most érezte meg, hogy ő is mennyire elfáradt.
– Lehet, hogy ez furcsán fog hangzani, de úgy érzem, ismerlek, mintha már hosszú évek óta ismernélek. Amikor az arcodra nézek, úgy érzem, mindig téged láttalak, amikor becsuktam a szememet. Mintha mindig is itt éltél volna bennem. Nem várom, hogy megértsd, mert én sem értem, csak azt kérem tőled, hogy adj egy esélyt nekem. Te vagy az egyetlen ember, aki kigyógyíthat a gyűlöletemből.
Nathan sokáig hallgatott, majd leült Bradley mellé, és megfogta a kezét.
– Rendben van, próbáljuk meg – mondta. – Segítsünk egymáson.