3. fejezet - Képzelet
Bradley arra ébredt, hogy Nathan ujjai csiklandozzák a tarkóját. Most ébredt életében először ölelésre, és ezt az érzést még egy kicsit emésztenie kellett, ezért csukva tartotta a szemét, és az érintésre koncentrált. A puha ujjbegyek fel-le siklottak a bőrén, bekalandoztak a hajszálai közé.
– Ébren vagy? – kérdezte Nathan, nem hagyva időt Bradley-nek a magányos megfigyelésre.
– Ébren – felelte Bradley, és kinyitotta a szemét.
A reggeli nap álmos fénye megtört az ablakrácson, és fényszilánkokat szórt szét a paplanon. Mintha egy óriási prizma közepében feküdtek volna. Varázslat volt az egész élet, amióta Nathant megismerte.
– Ugye igazi vagy?
Nathan kérdése kizökkentette Bradley-t az álmodozásból.
– Szerintem igazi vagyok – nevetett, és megsimogatta a fiú arcát. – Miért ne lennék az?
– Mert túl egyszerű ez az egész. Túl könnyű. Az élet nem ilyen. A valóság nem ilyen. Alig néhány hete ismerjük egymást, és tegnap olyan elszánt bátorsággal tettél magadévá, mintha nem lennének kétségeid, sem magadban, sem bennem. Én tele vagyok kétségekkel és félelemmel. Egész éjjel azon törtem a fejem, hol lehet a csapda.
– Paranoiás vagy.
– Elvégre ez a hely amolyan diliház, szóval lehetek az.
Bradley felült, és megkereste a nadrágját, hogy előbányásszon a zsebéből egy cigarettát. A füst mindig nyugtatóan hatott rá. Gyerekkorában szeretett volna füstté válni, mert talán úgy kialudt volna a benne lobogó harag. Imádta a leégett gyertyacsonk illatát. Sokáig azt hitte, hogy az érzelmeknek illata van, sőt érezni is vélte a gyűlölet maró bűzét és a bosszú édes aromáját. Érezte a halál illatát is és a félelem szagát. Szúrta az orrát a gyilkolás.
De Nathannal más volt. Vele semleges területre tévedt. Egy üres lapra talált, amire talán írnia kellet volna valamit az élet értelméről, de nem tett mást, csak csodálta a fehér szín szépségét.
– Tudod, én nem igen érzek megbánást, vagy lelkiismeret-furdalást, talán néha csak egy kis félelmet a következményektől, de a tettektől sosem – magyarázta a fiúnak. – Akartalak és megkaptalak. Nem bonyolítom feleslegesen az életemet vívódással vagy önmarcangolással, de ez, mint láttuk, nem jelenti azt, hogy ne tudnék szeretni. A szerelem az szerelem, ahogy te mondtad, így egészen egyszerűen.
– Ja, így egészen egyszerűen – ismételte Nathan, és kivette Bradley ujjai közül a cigarettát, hogy ő is táncra perdítsen egy karcsú füstalakot. – Ha szépen megkérlek rá, akkor hozol nekem reggelit?
– Kérésed számomra parancs.
Bradley fütyörészve vette kettesével a lépcsőfokokat. Mindig elég objektíven szemlélte a testét, ami azt jelentette, hogy használta bizonyos célok érdekében. A saját vagy más élvezete érdekében, vagy csak úgy unalomból, esetleg kíváncsiságból. Eszköz volt, amiből az elmúlt éjjel lehetőség lett, lehetőség egy jobb életre, a gyógyulásra, egy normális valóságra. Kavarogtak fejében a gondolatok. Nem látta tisztán, mit szeretne Nathantól, egyelőre megelégedett az árral sodródással. Végül is az élet sem egyéb az árral sodródásnál.
Az étkező ajtajában Luba botlott, aki már kifelé tartott.
– Fel vagy dobva – jegyezte meg a fiú. – Mikor lesz Kör?
– Kilenckor – vágta rá Bradley.
– Nem a népszínház, hanem a miénk.
– Népszínház? Nem te mondtad, hogy a Doktor módszerei kiválóak?
– A te módszereid jobbak.
– Nohát! Igazi forradalmár lettem – nevetett Bradley, és már éppen indult volna tovább, amikor észrevette, hogy egy szúrós tekintet szegeződik rá. A szempár gazdája új jövevény volt, legalábbis Bradley nem emlékezett rá, hogy látta volna már az Intézetben. Egymásra meredtek, és akkor az idegen ajkai megmozdultak, egy szót formáltak, és belesuttogták a levegőbe: buzi.
Bradley szíve nagyot dobbant.
– Mi az? – kérdezte Lu, és követte Bradley elsötétülő pillantását. – Tegnap helyezték ide a köztörvényesektől. Protekciós. Ne kezdj ki vele, mert valami bandafőnök jobb keze.
Bradley-nek kezdett derengeni néhány halvány emlék azokból az időkből, amikor Adam bandájának a tagja volt. Nem sokszor találkozott a góréval. Kis ember volt ő ahhoz ott, és főleg a piszkos munkákat bízták rá, ezért nem láthatta Nathant sem. De akárhogy is volt, ez a fickó nem tudhatja, hogy mit tett az elmúlt éjszaka, vagy hogy kit szeret, és főleg azt nem, hogy ő dobta fel a főnökét, nem Nathan.
Bradley sejtette, hogy ebből még bonyodalmai lesznek, de most nem volt kedve ezzel foglalkozni, elvégre neki is járt egy kis gondtalan boldogság. A baj meg úgyis megtalálja mindig, minek elébe mennie. Egy dolog azonban szálkaként ott szúrt a szívében: ha az az alak valóban Adam bandájában volt, akkor Nathan nincs biztonságban, mert az árulókat mindig megbüntetik.
– Megtennéd, hogy, ha nem vagyok ott, rajta tartod a szemed Nathanon? – kérte Lut. – Ne engedd a közelébe ezt a fazont!
Lu vetett egy pillantást az idegen srácra, majd Bradley-re, aztán alig észrevehetően bólintott, de akár egy fejcsóválásnak is tűnhetett a mozdulata.
– Haver vagy! – mondta Bradley, és Lu vállára tette a kezét.
– Lunak nem sok haverja van – mosolyodott el a fiú. – De arra a kevésre nagyon vigyáz.
Mialatt Nathan a vajas croissant ízének élvezetébe merült, Bradley nyugtalanul járt fel-alá a szobában.
– Baj van? – kérdezte a fiú, amikor Bradley már a századik hosszt rótta a szőnyegen.
– Semmi.
– Azért ki tudunk mászni belőle?
– Van, amiből mi nem mászunk ki?
– Nincsen.
Egymásra kacsintottak, és ezzel el volt intézve a dolog. Bradley eléggé elszánt volt ahhoz, hogy bármi áron megvédje Nathant, és Nathan bízott annyira Bradley-ben, hogy elhallgattassa félelme állandó suttogását. Többé nem egyedül álltak szemben a világgal: már ketten voltak.
A Kör napi gyűlését a fák árnyékában tartották. A nyár teljes pompájában ragyogott az Intézet kertjében. Bódító virágillat fűszerezte a levegőt, és Bradley néhány pillanat erejéig úgy érezte, hogy szereti ezt a helyet. Nem figyelt körülötte ülők beszédére, csak a madarak énekét hallgatta. Gyerekkorában is gyakran tette ezt. Amikor túlságosan dühítette az emberek üres fecsegése, az állatok hangját hallgatta, vagy a szél suttogását a fűszálak között és a fák lombkoronájában. Tekintete néha találkozott Lindáéval, ilyenkor egymásra mosolyogtak, majd mindketten visszahúzódtak a saját világukba.
Egyszer csak Bradley pillantása egy közeli fa törzsére esett, amely mögül Nathan integetett felé cinkos mosollyal ajkain. Határozottan rossz hatással vagyok rá – állapította meg magában, de azért örült a váratlan lehetőségnek. Felpattant, és azzal az ürüggyel, hogy mosdóba kell mennie Nathan felé vette az irányt.
A fiú megindult előtte. Léptei olyan könnyűek voltak, mintha lebegett volna az illatos virágszőnyeg felett.
Bradley fejében az első találkozásuk járt. Nathan most is éppen olyan váratlanul és varázslatosan bukkant fel, mint egy tündér. A távolság egyre csökkent közöttük. Amikor beértek az Intézet hűs épületébe, már egymás mellett lépkedtek.
Javában tartottak a Körök, ezért egy lélek sem járt a folyosókon. Nathan magabiztosan vezette Bradley-t fel a lépcsőkön, egyre feljebb és feljebb, egészen addig, amíg el nem érték a tetőt.
– Megszökhetnénk – mondta Bradley, és kiállt a tető szélére, oda, ahol egy magas fa létraként nyújtózkodott felfelé végig az Intézet fala mentén. – Még ha elkapnának is, megtehetnénk.
Nathan odalépett mellé, és megfogta a kezét.
– Igen, megtehetnénk. Így már a mi döntésünk, hogy maradunk. Nem uralkodik rajtunk a Doktor. Mi uralkodunk rajta. Érted?
– Azt hiszem.
Bradley leült a tető peremére, és magával húzta Nathant is. Lóbázták a lábukat a szabadság és a rabság között, két világ határán.
– Apám egyszer elvitt hőlégballonozni – mesélte. – Ez az egyetlen szép emlékem róla. Soha nem volt otthon, folyton melózott, gyűjtötte a pénzt. Jóformán azt sem tudom, hogy néz ki.
– Azt hiszem, a szüleim mindig féltek tőlem egy kicsit, mert nem értettek – merengett el Nathan. – Nem engedtem nekik, hogy megértsenek, senkinek sem engedtem. Bezárkóztam magamba, és csak illendőségből bújtam elő néha. Az én apám jó ember. Nem az ő hibája, hogy nem tudott elérni hozzám. Amikor még gyerek voltam, megpróbált jó apa lenni, és magával vitt az üzleti útjaira. Azt akarta, hogy világot lássak, de én féltem a világtól, és csak kuksoltam a szállodai szobákban fejemen a fülhallgatóval, mint egy ufó. Végül feladta. Nem hibáztatom érte. Most magát okolja, hogy itt vagyok. Anya összeroppant. Rám nézni sem tud sírógörcs nélkül, ezért nem akarom, hogy idejöjjenek. Megkértem a Doktort, hogy ne engedje a közelembe őket.
– Az én apám nevelési elve a verés volt. Aztán már szándékosan hecceltem, mert kíváncsi voltam, meddig mer elmenni. Gyáva alak. Én ezerszer tökösebb vagyok nála. Ő erőből üt, én észből. Oda csapok, ahol a legkevésbé várják.
Nathan elhúzódott Bradley mellől.
– Ha ilyeneket mondasz, félek tőled.
– Gyilkos vagyok. Talán elfelejtetted?
– Miért tetted?
– Bosszúból.
– Kiért?
Bradley a kezei közé fogta Nathan arcát.
– Szép vagy. Pont olyan szép, mint ő. Hasonlítasz rá – mondta, és megérintette a fiú száját, majd érintése tovább siklott a nagy, mandulavágású szemek felé. – Talán ez a titka, hogy vonzódom hozzád.
Bradley szédülni kezdett. Nathan arca egyre távolibbnak tűnt kezei között. Lassan elhalványult, és megjelent egy kislány tekintete. A szép, barna szempárban pajkosság rejtőzött, és egy egész elvesztett élet.
– Bradley?
Bradley, mintha álomból ébredt volna, úgy csodálkozott rá Nathanra.
– Jól vagyok. Csak elmerengtem – nyugtatta meg a fiút.
– Nem akarsz beszélni róla?
– Az egyetlen barátom volt. Csak ő szeretett igazán engem. Akkor is szeretett, amikor rosszat tettem, és megvigasztalt, ha megvertek. Fáj róla beszélni. Fáj emlékezni rá.
Nathan átölelte Bradley-t és lassan ringatni kezdte a karjai között, mint egy kisgyereket.
– Nekem egy csomó barátom volt – mesélte, hogy elterelje a fiú figyelmét. – Odaképzeltem őket mindenhová. Beszélő medvét rejtegettem a szekrény tetején és egy egyszemű óriást a sarokban. Csuda jó móka volt velük játszani.
– Nagyon magányos lehettél.
– Az voltam. De amíg képzeleted van, addig nem vagy egyedül.
Két órát töltöttek a tetőn, és a nyári égre festett bárányfelhőkben gyönyörködtek. Nathan azon töprengett, hogyan lehetne papírból meghajtogatni őket, Bradley meg azon, hogy hogyan hozhatná le őket onnan a magasból.
Amikor az őrök rájuk találtak, nem ellenkeztek. Egymás kezét fogva, félelem nélkül hagyták, hogy a Doktor elé vezessék őket. Az Intézet lakói falkába verődve osontak utánuk, és úgy bámultak rájuk, mintha sosem láttak volna még szerelmet.
Hallgattak.
A Doktor néha megköszörülte a torkát, és hol Nathanra, hol Bardley-re szegezte a tekintetét.
– Azért, mert kivételezett helyzetben vannak, még be kell tartaniuk a házirendet – szólalt meg végül.
– Nem tudtam, hogy kivételezett helyzetben vagyok – jegyezte meg Bradley, és megfogta Nathan kezét.
– Most mit csinál? – kérdezte a férfi.
– Hogyhogy mit csinálok? – csodálkozott Bradley.
– Mondja el nekem, hogy milyen mozdulatot tett az előbb.
– Megfogtam Nathan kezét, amint látta.
A Doktor elmosolyodott.
– Miért tette ezt?
– Mert szeretjük egymást – vágott közbe Nathan, mire az orvos figyelme rögtön rá irányult. Egészen apróra szorította össze szemeit a nagy koncentrálásban.
– Úgy gondolja, hogy Bradley képes szeretni?
– Persze hogy képes szeretni. Mindenki képes rá – felelte határozottan Nathan. – Ez nem képesség, hanem akart kérdése.
– Azt kell mondanom, hogy ebben sajnos téved.
– Rendben, akkor úgy fogalmazok, hogy Bradley akar és tud szeretni. Érzem.
– Miért vonzódik hozzá?
– Mi a fasz köze van ehhez? – harsant fel Bradley hangja olyan erővel, hogy beleremegtek az ablakok.
– Tegnap éjjel szeretkeztünk – vallotta be Nathan, mire a másik fiú és az orvos is döbbenten fordult felé. – Csodálatos volt. A szex a bizalomról szól.
Az orvos az ablak előtt táncoló függönyre pillantott, majd témát váltott.
– A tető kinek az ötlete volt?
– Az enyém – jelentette ki büszkén Nathan.
– Mert boldoggá akarta tenni Bradley-t?
– Nem, én akartam boldog lenni.
A férfi sóhajtva érintette össze ujjbegyeit.
– Bradley, legyen szíves hagyjon magunkra Nathannal! – kérte a fiút.
– Nem!
– Miért nem? Itt nem esik bántódása Nathannak. Nyugodtan kettesben hagyhat minket.
Bradley nyugtalanul pillantott a fiúra.
– Kérem… – szólalt meg újra az orvos. – Álljon fel, és menjen ki az ajtón!
– Nem lesz semmi baj – fordult Nathan Bradley felé. – Bízom benne.
Bradley egész testében remegve sietett végig a folyosókon. Ahogy beért a szobájukba, az ágyára vetette magát. Nem értette, mi rémítette meg ennyire. Nem értette, miért kell beszámolnia a szerelmi életéről. Nem értette Nathan őszinteségét. Nem értett semmit. Most először engedelmeskedett valakinek a saját akarata ellenére. Nathannak hatalma volt felette. Miért? Miért pont ez a fiú? Miért ő? Úgy villant fel agyában a sok kérdés, mint egy neonreklám.
Álmos volt. Rettenetesen álmos. A teste lefelé húzta. Zuhant. Megint lezuhant.
Amikor felébredt, a szobában már sötét volt. Valahogy eltapogatózott a villanykapcsolóig. Nathannak híre-hamva sem volt, csak egy apró origami hőlégballon tanúskodott arról, hogy ott járt. Bradley zsebre vágta, és elindult, hogy megkeresse a fiút.
Rosszat sejtett. Mindig előre megérezte, ha valami baj közeledett, de kitérni sosem tudott előle.
Először a Doktor szobájához ment, de az ajtó zárva volt. Néhány percig hallgatózott, de semmilyen zaj nem szűrődött ki a helyiségből. Egyszer csak belenyilallt a felismerés: Vacsoraidő van!
Rohant.
Kifulladva érkezett meg az étkezőbe, ahol nagy tömeg fogadta. Minden asztalnál ültek, ezért időbe telt, mire a tekintete megtalálta Nathant. Ott ült Linda és Lu között. Egy pillanatra megnyugvást érzett, de a következő másodpercben észrevette a reggel látott idegent, ahogy a fiú felé közeledett. A rémület úgy repítette ki, mint egy rakétát. Újra érezte magában a dühöt és a gyűlöletet. Iszonyú erőt adtak neki.
A fiú éppen csak megérintette Nathan vállát, megszólalni már nem tudott, mert Bradley a semmiből ott termett, és az első kezébe eső tárggyal nyakon szúrta. A villa nyelén megcsillant az étkező csillárjának fénye, és elvakította Bradley-t. Iszonyú, égető fájdalmat érzett a szemében. Az asztalnak támaszkodott, és belebámult a saját sötétségébe.
– Mit művelsz? – hallotta Nathan rémült hangját.
– Vigyázok rád – felelte, majd összeesett.
A szíjak felsértették a bőrét. Tudta, ha tovább kapálózik, akkor csak még több fájdalmat fog okozni magának, de nem tudott ellenállni teste görcsös rángásának. A düh megelevenedett benne, és legyűrte az akaraterejét.
Üvöltött. Talán hosszú órákon át. Újra látta Emilie halálát, a bosszúját, a saját véres kezét benne a késsel. Látta Nathan szemében az undort és a rémületet, pedig ezt nem is láthatta, mert ez az emlék nem volt valóságos. Lassan mégis megkönnyebbült. Gyerekkorában is így volt. Ha kitombolta magát, akkor végül mindig elcsendesedett, csak ki kellett várni.
A Doktor várt. Fáradtan ült egy nagy karosszékben Bradley ágya mellett. Amikor a fiú elhallgatott, sóhajtva hajolt előre, és csak úgy magának suttogta:
– Hibát követtem el.
– Milyen hibát? – kérdezte Bradley, mire az orvos döbbenten kapta fel a fejét.
– Bradley?
– Ezt most tényleg elcsesztem, igaz?
– Mindhárman elcsesztük. Maga, én és Nathan.
Bradley fel akart ülni, de a szíjak visszarántották az ágyra.
– Nathan jól van?
– Az nem érdekli, hogy az áldozata hogy van?
– Adam bandájának a tagja volt. Azért jött, hogy leszámoljon az árulóval. Meg kellett védenem…
– Ebből elég! – kiáltotta az orvos. – Ez csak egy szerencsétlen, erotomán fiú, aki vesztére viszonyt kezdett Nathannal. Nathan megijedt, és elhitette magával, hogy veszélyben van. Mindez csak arra volt jó, hogy maga megszabadítsa egy zavarodott szerelmestől. Mindig ezt teszi. Magát hívja, ha segítségre van szüksége.
– Mi a faszról beszél? Lu mondta, hogy…
Az orvos Bradley ágyához sétált, és megérintette a kezét. Jóságos, gondoskodó érintésnek szánta, de Bradley képtelen volt érzékelni az ilyen finom, emberi gesztusokat.
– Lu és Linda csak Nathan képzeletében élnek. Lindával, az unokahúgommal, egyszer itt találkozott az irodámban, Lu nem sokkal azután lett öngyilkos, hogy Nathan ide került. Nagyon megrázta az eset. De hagyjuk őket! Lehetetlen megállapítani, hogy még hányan vannak. – Az orvos fájdalmasan sóhajtott fel. – Most jól figyeljen rám! Reméltem, hogy nem ez lesz a magoldás, de kudarcot vallottam, és nincs más út.
– Mi a franc folyik itt? Nem értem, miről beszél – üvöltötte Bradley.
– Kicsoda Emilie? – kérdezte az orvos
– Uramisten, hogy jön ez ide?!
– Kérem, Bradley, feleljen a kérdésre! Jót akarok. Segíteni akarok. De csak akkor tudok, ha együttműködik velem. Nagyon kérem, gondolkodjon. Ki volt Emilie? Hol lakott? Kik voltak a szülei? Hogy lettek barátok? Mikor lettek barátok?
Bradley úgy érezte, hogy minden egyes kérdés éles késként hasít a fejébe. Felüvöltött a fájdalomtól.
– Próbáljon emlékezni! – biztatta az orvos.
– Apa megvert, és én világgá akartam menni – mondta a fiú nagyon lassan. – Szembe jött velem az úton, és azt mondta, maradnom kell, mert a barátom akar lenni.
– És csak úgy ott termett a semmiből? Odavarázsolták?
– Nem értem. Nem értem, mit akar ezzel.
– Vannak emlékei? Igazi emlékei. Nemcsak bevillanó pillanatokról beszélek, hanem napokról, hetekről, évekről. Egy igazi emberi életről.
– Nekem sosem voltak emlékeim, mert nincs szükségem rájuk. Az emlékek fájnak.
– Valóban. Ami Nathannak fáj, azért maga fizet. Így vagy úgy. Használja magát Bradley. A bosszújához is felhasználta.
Bradley hallgatott. Olyan képtelenségnek tűnt az orvos érvelése, hogy akár igaz is lehetett, mert Bradley életében a képtelenség volt a valóság és a valóság a képtelenség. A lehetetlen előbb-utóbb mindig megvalósult: Emilie halála, a bosszúja, a szerelme.
A Doktor újra leült, és kényelmesen hátradőlt a karosszékben.
– Emilie Nathan húga – mondta. – Egyedül nem tudott volna bosszút állni, ő ahhoz túl gyenge, ezért volt szüksége magára. Ahhoz is szüksége volt valakire, hogy el tudja viselni az apja ridegségét. Ahhoz is, hogy felelősségre vonás nélkül megélhesse a vágyait, hogy rosszalkodhasson, hogy szabad lehessen, hogy felépíthessen magának egy ideális világot. Arra nem gondolt, hogy ezzel a maga életét teszi pokollá.
– De hát, én csak most ismertem meg Nathant.
– Valóban? Nem őt látta, valahányszor lehunyta a szemét? Amikor itt találkozott vele, úgy érezte, már ismeri, hogy időtlen idők óta ismeri. Nem igaz?
Bradley tekintete a férfi torz mosolyára szegeződött. Egyszeriben összeállt benne a kép. Egyszerre mindent megértett. Megértette, miért van az Intézetben. Sosem tudott sírni, de most mindent megadott volna néhány könnycseppért.
– Azt akarja mondani, hogy Nathan nincs is – mondta az orvosnak. – Igaz? Nem létezik. Csak kitaláltam.
A szobában olyan csend lett, hogy a falon ketyegő óra mutatója fülsértően kattogta a perceket. A karosszék megreccsent, és a Doktor újra a fiú felé hajolt.
– Maga nagyon okos, kivételes személyiség. De most téved. Nem Nathan az, aki nem létezik, hanem maga, Bradley.