4. fejezet - Valóság
Amióta közölték vele, hogy nem létezik, Bradley makacsul ragaszkodott az életéhez.
Gondolkodott. Mást se tett egész álló nap, csak töprengett a Doktor szavain. Ismételgette, ízlelgette őket, de sehogy sem tudott megbarátkozni velük.
Azt megértette, hogy Nathan az igazi személyiség kettejük közül, de mégis magát érezte dominánsabbnak. Neki nem voltak képzeletbeli barátai, ő tudta, mit akar, és hogyan kaphatja meg. Nem félt úgy az élettől, mint Nathan.
Minden jól ment volna, ha az orvos nem fuserálja el a dolgokat. Csakhogy akkor nem ismerte volna meg Nathant…
A fúzió bevált módszer a személyiséghasadás kezelésében, de náluk valamiért kudarcot vallott. Megismerkedtek, majd elfogadták egymás létezését – eddig terv szerint mentek a dolgok –, de abban a pillanatban, amikor egymásba szerettek, valami olyan kötelék szövődött közöttük, amely megtörhetetlennek bizonyult. Védték egymást, vigyáztak egymásra.
Bradley hinni akart benne, hogy az orvos tévedett. Nathan sohasem használta őt. A tudatalattijából érkezett, de nem hívásra. Bradley maga akart megszületni. Már arra is emlékezett, mikor jelent meg először.
Nathant hőlégballonozni vitte az apja, és a fiú annyira félt a repüléstől, hogy majdnem becsinált a nadrágjába. Ekkor lépett a helyébe ő, Bradley, a vidám, tökös srác, aki imádott repülni:
Ha rosszat tettek, azt Bradley akarta megtenni, és nem Nathan. Emilie Bradley barátja volt, nem Nathané, ezért a bosszút is egyedül forralta magában. Bradley volt az, aki mindenáron élni akart, aki segíteni akart Nathanon.
Sokat beszélgettek a Doktorral.
A férfi minden délután megjelent nála, és figyelte azokkal az okos szemeivel, melyekkel csak a valóságot látta, de a képzeletet nem.
– Nathan azóta sem jelent meg? – kérdezte.
– Nem – felelte Bradley, és végignyúlt az ágyán. – Lapít.
– Bradley, nem veheti el Nathan életét.
– Nem pályázom az életére. Van nekem sajátom.
– Emlékszik, mi történt a tetőn? Akkor nem fűlött ennyire a foga az élethez. Ha Nathan nem veszi át az irányítást, akkor mindkettőjüket megölte volna.
Bradley megrántotta a vállát.
– Na igen, ezért jövök neki eggyel, ebben igaza van, Doki.
Bradley természetesen hazudott. Ezt a tevékenységet mindig remekül csinálta. Sohasem kapták rajta.
Még aznap éjjel, hogy megtudta az igazságot, látogatója érkezett…
A szíjak fájdalmasan az ágyhoz bilincselték, nem tehetett mást, mint hogy bámult bele a sötétbe összetört szívvel és lélekkel… és akkor megjelent Nathan.
Az ajtón át jött, mint egy ember, nem az ablakon vagy a falon keresztül, mint egy kísértet. Lekuporodott mellé, és megsimogatta a csuklóin a szíjak vágta sebeket.
– Bocsáss meg! – suttogta.
– Csak azt nem értem, hogy hogyan tudtalak megdugni – mondta Bradley. – Azt ki hallucinálta? Én vagy te?
Nathan érintése felsiklott a fiú karján.
– Ezt érzed? – kérdezte.
– Érzem.
– Hát, így.
Nathan lassan Bradley fölé hajolt, és gyöngéd csókot lehelt a szájára, majd így szólt:
– Mindig és mindenkiben téged kerestelek. Fogalmam sem volt róla, hogy végig itt voltál bennem.
– Mióta tudod?
– Régóta sejtettem, de a Kör óta vagyok biztos benne.
– De hát nem is volt semmiféle Kör! – tiltakozott Bradley. – Ahogy nincsen Linda és Lu, úgy nincsen szabadság sem. Az ajtók zárva vannak, és az őröket nem lehet megvesztegetni. Nathan néhány pillanatig hallgatott, közben Bradley-t nézte. Amikor megszólalt, a hangja határozottan csengett.
– Lehet, hogy sok dolog csak a fejemben létezik, de attól még valóságosak. Nekem azok. És neked is. Az egész világ képzelet, és csak a fantázia szab határokat. Meséltem a Doktornak a gyűlésünkről, és akkor berezelt. Rájött, hogy nem tud irányítani minket. Elmondta az egészet, a nagy fúziótervet is. Nevetséges! Megígérte, hogy utána is velem leszel a személyiségem részeként, de én meg akarlak érinteni. Szeretni akarlak.
– Gumiszobában akarod tölteni a hátralevő életedet, és az enyémet is?
– Emlékszel, mit mondtam neked egyszer? Azt, hogy kijutunk innen. Megtartom az ígértem.
Bradley kíváncsian fészkelődött a szíjak szorításában. A szíve őrülten dobogott. Őrülten! Talán még nála is őrültebben.
Nathan eltávolodott az ágytól, az ablakhoz lépett. Elhúzta a sötétítőfüggönyt. A holdfény ezüstsugarat hasított a szobába.
– Én fekszem ott, és nem te. Az én testem fogoly, te szabad vagy – szavalta, mint egy varázsigét. – Azt akarom, hogy nekem fájjon. Én akarok szenvedni. Ne cipeld tovább az én kétségbeesésemet!
A függöny meglebbent, és Bradley hűvös szorítást érzett a tarkójában. Megint közeledett a szakadék felé. Nem tehetett mást, elszakította tekintetét Nathanról, és belevetette magát a mélységbe. A következő pillanatban már az ablaknál állt, és a holdfényben gyönyörködött, Nathan pedig mélyen aludt a szíjak fájdalmas szorításában. Bradley lassan odasétált az ágyhoz, és óvatosan megérintette a fiú arcát. Érezte a bőr selymes puhaságát, látta az ajkak finom vonalának szépségét. Valódi volt, és kívánatos.
– Nathan haragja teremtette magát, ezért veszélyes a léte. Ha Nathant valami sérelem éri, akkor Bradley bosszút áll – magyarázta az orvos.
Bradley kénytelen volt visszatérni annak a csodálatos éjszakának az emlékéből. Pislogott néhányat, majd a Doktorra nézett.
– Úgy gondolja, hogy én csak egy nagy rakás gyűlölet vagyok, semmi több?
– Nem – visszakozott a férfi. – A gyűlölet szülte és a félelem, de időközben megerősödött. Önállósodni kezdett. A személyiséghasadások általában egysíkú érzelmi kivetülések, de a maga esete más. Be kell vallanom, hogy akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor érzelmekre bíztattam. Azt hittem, ez segíthet az összeolvadásban, de tévedtem. Mint azt már mondtam, maga okos, rendkívül érzékeny személyiség és meglepően racionális gondolkodású. Ha beleegyezne a fúzióba, akkor Nathan könnyebben meggyógyulhatna. Segíthetne neki legyőzni a hallucinációkat. Azt mondta, szereti, akkor bizonyítsa be.
Bradley felnevetett.
– Csak nem zsarolni akar, Doktor?
Rengeteget tanakodtak ők ketten. Kéz a kézben kuporogtak Nathan ágyán, vagy fel-alá sétálgattak a szobában, vagy egész napra elvesztek egymás ölelésében.
– Talán igaza van – vélte Bradley. – Talán hallgatnunk kellene rá.
– Nem! – tiltakozott Nathan, mégis úgy bújt Bradley-hez, mintha most azonnal össze akarna olvadni vele. – Látni akarlak. Veled akarok lenni. Szeretkezni akarok veled.
– Akkor mit tegyünk?
– Azt, amit a normális emberek nap mint nap tesznek. Szerepet játszunk. Egészen eddig egymás ellenében éltünk, de most már egymásért vagyunk. Ha a Doktor így rá van kattanva arra a fúzióra, akkor kapja meg, írjon belőle tanulmányt, és zsebelje be az elismeréseket.
– Kezdesz egyre inkább magamra emlékeztetni – nevetett Bradley.
Ez után történt, hogy Nathan végre meghallotta a hívást, és csodák csodájára előbújt.
– Örülök, hogy újra megtisztel a társaságával, Nathan – köszöntötte negédesen az orvos.
– Ő, vagyis az a fiú, jól van? – kérdezte Nathan félénken.
– Igen, jól van. De nem sokon múlott. Bradley egy gátlástalan gyilkos. Nincsen lelkiismerete, ezért bármikor ámokfutásba kezdhet.
Kétszínű disznó! – csattant fel Bradley a szoba sarkában. – Bezzeg, amikor velem beszél, akkor a seggemet is kinyalja.
Nathan küldött felé egy pillantást. Ne zökkents ki a szerepemből! És merem remélni, hogy az utóbbi megjegyzés csak metafora volt – üzente a tekintetével, mire Bradley felkacagott.
– Találkozott azóta vele?
– Nem – hazudta Nathan szemrebbenés nélkül.
A Doktor lejegyzetelt valamit, majd újra a fiúra tekintett.
– Ha megpróbáljuk újra a fúziót, akkor határozottabbnak kell lennie. Ha újra el tudjuk érni, hogy kapcsolatot teremtsenek egymással, akkor meg kell győznie Bradley-t. Csak abban az esetben javaslom ezt a lehetőséget, ha már elég erősnek érzi magát hozzá.
Taktikát váltott – nézett Nathan a szoba sarkába. - Azt akarja elérni, hogy meggyűlöljelek, vagy féljek tőled.
A puszilkodás nem vált be, hát most pofozkodni fogunk – helyeselt Bradley.
Telt az idő, mert az idő már csak ilyen...
Nathan újabban órákat töltött azzal, hogy a szoba ablakára szerelt rácsokat babrálta. Úgy játszott velük, mintha hegedű húrjai lettek volna.
– Fáradt vagyok, Bradley. Meddig kínoznak még minket? – tette fel a kérdést egy napon.
– Emlékszel, mit ígértünk egymásnak? Azt hogy kitartunk, kerüljön bármibe is, de nem törünk meg – emlékeztette a fiú.
Az ablaknál álltak, és az égen úszó esőfelhők mozgását figyelték. Megnyugtatta őket a szürke szín sodródása a kékségen.
Lassan két éve éltek bezárva. Úgy érezték, hogy a szárnyaik elsorvadnak, ha nem repülhetnek ki a kalitkából.
– Hitelesség! – figyelmeztette őket Linda, aki a szőnyegen hasalt, és valami női magazint lapozgatott. – Mondtam már, hogy a teljes győzelemhez idő kell. A Doktor agyafúrt ember, nem lehet csak úgy egyszerűn átverni.
– Fogd be! Te nem is létezel – szólt hátra Bradley a válla felett.
Összevillant a tekintetük. Linda átlátott rajta… Látta a kételyeit.
Nézte, ahogy Nathan alszik. Ilyenkor mindig mosolygott. Már csak álmában tudott mosolyogni. Bradley egyre dühösebb volt az orvosra, amiért becsapta őket. Hiába játszották el tökéletesen a fúziót, nem szabadulhattak az Intézetből. A világ azt akarta, hogy megfizessenek a bűneikért. Bűneik… Bradley nem látta be, mik is lennének azok. Egy jogos bosszú? Egy elképzelt valóság? Mindenki a maga eszközével kell, hogy küzdjön a fájdalom és a félelem ellen. Ők megtalálták a saját módszerüket. Kinek mi köze hozzá? Egy normális ember talán nem képes ölni? Ha Emilie nem hal meg, akkor nincs bosszúhadjárat sem. Ha Nathant nem bántják, akkor Bradley-nek nem kell gyilkolnia. Logikus.
– El kell menned! Valóban el kell őt hagynod – hallotta Lu bölcs hangját. – Nathan soha nem szabadul innen, ha mellette maradsz.
– De mi lesz vele, ha én nem vigyázok rá?
Bradley felvett a földön szétszóródott ezernyi origami virág közül egyet és megpörgette az ujjai között, majd Nathanhoz sétált és gyöngéden felébresztette.
– Nincs más megoldás – súgta a fülébe. – Elhagylak.
…
– Hogy van? – kérdezte a Doktor, és az íróasztalával szemközti, kényelmes karosszékre mutatott.
Nathan letette a bőröndjét, és helyet foglalt.
– Egyedül – felelte. – Elérte, amit akart, most örülhet.
– Lehet, hogy még nem érti, de később hálás lesz nekem ezért.
– A magányért senki sem hálás. A valóság nyomorúságos.
Az orvos megkerülte az íróasztalát, és Nathan vállára tette a kezét.
– Legyen büszke Bradley-re. Azzal, hogy elment, megmentette az életét. Betartotta az ígéretét, és vigyázott magára. Öt év kemény munka áll a háta mögött, és én végre nyugodt szívvel bocsátom szabadon.
Nathan elmosolyodott.
– Nagyon utálom magát, Doktor – közölte a férfival. – De mivel mindig élénk volt a fantáziám, még az is lehet, hogy hiányozni fog.
– No, látja! Bradley nem is ment olyan messzire. – Ezen a megjegyzésen mindketten jót nevettek. – Maga is hiányozni fog nekem, Nathan. Nem mindennapi álomvilágot hagyott a háta mögött a valóságért. Bátor cselekedet volt.
Nathan végigsétált az intézet kacskaringós folyosóin. Ahogy átvágott a tágas aulán, egy nyitott ablakon át a kertre látott. A fák lombkoronái puha, zöld vattapamacsokként nyújtózkodtak az ég felé. A felhők közé vágytak. Nathan arra gondolt, hogy Nahát, nekik is vannak álmaik!
– Hová? – kérdezte a taxi sofőrje.
– Haza.
A lakása ugyanolyan apró volt, mint ahogy emlékezett rá, de azért néhány dolog meglepte. Látta Bradley ruháit a szekrényében. Azelőtt nem vette észre őket. Megtalálta a fényképezőgépét is benne a sok megörökített pillanattal. Idegen arcok mosolyogtak rá. Idegen városokban, idegen utcák kanyarogtak a turisták léptei alatt. Néhány képen önmagát látta viszont, saját arcát Bradley elszánt pillantásával a szemében.
Emilie képe még mindig ott volt az éjjeliszekrényén, mellette a sárga origami virággal.
Nathan fáradtan dőlt végig az ágyon.
Megcsinálta. Bosszút állt a húga gyilkosán, és csak öt évet vesztett el az életéből. Öt év egy luxus diliházban nem is olyan kibírhatatlan. Mindig is szerette manipulálni az embereket. A Doktor remek kihívásnak bizonyult, igazi unaloműzőnek. Végül is elmondhatja, hogy nagyszerűen szórakozott.
– Te küldted rám Lut! Te akartad, hogy elmenjek. Átvertél... megint.
Nathan felkönyökölt. Bradley ott állt az ágy lábánál, és próbálta eljátszani, hogy dühös, pedig nem volt az, már nagyon régóta nem érzett dühöt. Csendes beletörődés hűsölt a szívében.
– Linda adta az ötletet. Megértettem, hogy a teljes hitelesség kedvéért neked kell hazudnom, és nem a Doktornak. Te meg olyan lágyszívű, önfeláldozó lélek lettél, amióta megismertél, hogy egy pillanatig nem kételkedtem a tervem sikerében. Megmondtam, hogy kijutunk onnan, és azt is, hogy hogyan – mondta Nathan, és a halántékára bökött, pont azzal a mozdulattal, amelyet egyszer régen az Intézet kertjében tett. – Te mutattad meg, hogy van szépség az őrületben, és én szeretem a szépet.
Átölelték egymást.
– Most mi lesz? Mit fogunk csinálni? – kérdezte Bradley.
– Most szeretkezni fogunk – felelte nevetve Nathan.
– És azután?
– Élni.
VÉGE