Vattacukor - 7. rész
26.
A Nő ujjai megcirógatták Léa tarkóját. Olyan óvatosan, olyan finoman siklottak a bőrén, hogy a lány összetévesztette az érintést egy kósza fuvallattal, és nézett tovább merőn a messzeségbe, a repülőtér elől elhajtó, a belváros felé kígyózó autósorok után. Képzelete rejtélyes, ismeretlen életek nyomában járt. Utazótáskáját a lába közé szorította, és a térdére könyökölt. Elgondolkodva nyugtatta állát tenyerén. Léa szeretett a tömegben apró, csendes sziget lenni, figyelni a világot. A fuvallat újra megsimogatta, és ő végre felismerte Sarah érintését.
– Bocsánat, elkalandoztam – szabadkozott.
– Mindig ezt csinálod – mosolygott rá a Nő. – Igazán nagyon jól áll. És akkor is szép vagy, amikor elszégyelled magad.
Léa iszonyú zavarba jött. Először is ott volt körülöttük az a sok ember, másodszor pedig ott volt Sarah egyes egyedül, hosszú fekete tincsein megcsillanó napsugarakkal. Pánt nélküli felsője közszemlére tette válla gömbölyűségét. Léa nem engedhetett meg magának hasonló kitárulkozást, mert vékony karjai csontos vállakban végződtek. Bár, amióta megismerte a Nőt, hízott pár kilót, hála az együtt elfogyasztott kiadós, legalább háromnegyed boldog órányira nyújtott ebédeknek.
– Elvégre nyaralni megyünk! – kacsintott rá Sarah, kitalálva a gondolatait.
– Nem, csak a telkünkre és csupán egy hétvégére, ráadásul az anyám meg a húgom társaságában – szomorodott el Léa.
A nő tovább mosolygott.
– Nekem ez is nyaralás lesz. Menjünk, a hátsó parkolóban álltam meg!
Léa követte a Nőt. Egyfolytában így tett, akkor is, ha az nem lépkedett előtte. Követte a gondolataival, követte ábrándos pillantásaival, követte a szerelmi kín milliószor megírt és elénekelt sóhajaival.
A kapcsolatuktól már oly elidegeníthetetlen fekete Smart hűségesen várt rájuk a szolgálati parkolóban. Sarah kinyitotta a csomagtartót, és segített Léának beemelni a táskáját az ő hatalmas bőröndje mellé.
– Hű, hová készülsz? – nevetett Léa az utazóbőrönd méretét látva.
– Világom körüli útra a világ legszebb lányával – felelte komolyan Sarah.
– Ez nem ér. Én nem tudok neked ilyen bókokat mondani.
Léát Sarah hajának lágy esése csendes nyári záporra emlékeztette. Ez bizonyította, hogy nagyon is képes volt szépeket gondolni a Nőről, csak éppen kimondani nem tudta.
– Elég volt a ki mit tud-ból – csendült Sarah dorgáló hangja. – Szállj be!
A kocsiban olyan meleg volt, hogy egy rántotta is kényelmesen megsült volna a műszerfalon.
– Lehetne kevésbé nyár a nyár, mondjuk egy kicsikét tavasz – elmélkedett Sarah, akit Léa még soha azelőtt nem látott ennyire felszabadultan boldognak. Még a tánc közben sem érezte rajta ezt az izgatott vibrálást.
Amikor múlt héten megemlítette neki a weekend lehetőségét, ötlete nem várt fogadtatást kapott. Sarah ujjongó, kislányos örömében széttárt karokkal pörgött a bolt közepén.
Ahogy beindult a motor, a hűtés is bekapcsolt, de az a néhány izzasztó perc megnedvesítette a bőrt a Nő csupasz vállán. Léának mindig szüksége volt egy kis időre, amíg összeszedte magát annyira, hogy bővített mondatokban tudjon beszélni. Addig is csendesen gyönyörködött. Rejtélyesnek találta Sarah halvány rózsaszín felsőjét. Titokzatos módon simult a testére, mintha hozzá tartozott volna a bőréhez. Vele mozdult; a finom, puha anyag vele élt, szíve dallamára lüktetett a mellkasán. Micsoda varázslat lehetett ez?
Kikanyarodtak a parkolóból, elindultak az autópálya felé. Léa egy pillanat erejéig gátat vetett a Sarah felsője körül hömpölygő gondolatárnak, hogy tudatosítsa magában: Az ő élete is egy a sok-sok élet közül. És most elindult ebben az életben. Végre útra kelt!
Délután kettőre járt. A nap olyan eszelős forrósággal tűzött a földre, mintha fel akarta volna perzselni. Izzott a levegő. A felhők ki tudja, merre hűsöltek. A kékség majd leolvadt az égről.
Sarah egy piros lámpánál nagyot sóhajtott, és ideges, kapkodó mozdulatokkal kontyba fogta a haját. Rövid farmersortja kacéran feszült a combjára.
– Azért egy kicsit izgulok – vallotta be. – A biztonság kedvéért ismételjük át még egyszer, ki vagyok!
– Együtt jártunk egyetemre, és én folyton a te jegyzeteidből tanultam – recitálta Léa.
– És mit tanultunk az egyetemen?
– Angol irodalmat, de te előtte már elvégeztél egy gazdasági alapképzést.
– Nem tehetek róla, változatos az érdeklődésem – mókázott Sarah. – És hogyhogy soha nem beszéltél rólam otthon?
– Mert csak kihasználtalak.
– De hát akkor mi ütött beléd, hogy hirtelenjében barátkozni akarsz velem?
– Látomásom volt, ami azt súgta, hogy benned lelek lelki társra – tódította Léa.
Sarah nevetett, de közben elfehérülő ujjakkal szorította a kormányt. Léa lágyan rátette a kezét a kezére.
– Ne félj! – biztatta. – Csodás hétvégénk lesz. Philippe is jön. Anya meg Nicole el lesznek foglalva azzal, hogy körberajongják. Különben is, én sosem számítok – tette hozzá egyáltalán nem bánva ezt a tényt. – Nicole sokkal érdekesebb nálam.
– Ez nincs így – mondott ellent Sarah. – Nicole rendkívül unalmas csaj, nincs benne semmi érdekes, semmi egyedi.
Léa a Nőre sandított.
– Ezt komolyan így gondolod?
Sarah levette tekintetét az útról, hogy a lányra nézhessen.
– Miért lep meg, hogy így gondolom? Jaj, Léa! Mondd, mit tegyek még, hogy végre megtapadjon rajtad egy kis önbizalom?
– Forgasd vissza az időt, és találkozzunk sokkal-sokkal hamarabb!
Sarah megmosolyogta ezt a gondolatot.
– Attól tartok erre nem vagyok képes, de sok minden másra igen.
– Ez ígéret? – kérdezte Léa már-már flörtölve, de rögtön meg is válaszolta a kérdését: – Nem, ez ajándék.
Juliette, ahogy megpillantotta a kapu előtt leparkoló Smartot, kirohant a házból. Nem minden nap esett meg, hogy Léa hazahozta az egyik barátnőjét. Ez mérföldkőnek számított lánya felnőtt életének történetében. Nicole-tól már hallott erről a bizonyos Sarah-ról, de álmodni se mert róla, hogy ilyen hamar alakalma nyílik személyesen megismerni, ugyanis Léa szerette elrejteni előle a kincseit. Christine-ről is csak akkor szerzett tudomást, mikor a barátság szomorú véget ért és keserű könnyek hullottak miatta.
Nem képzelte el a lányt, mégis meglepődött, amikor megpillantotta. Valahogy nem illet Léához, túl komoly volt, túl nőies, túl felnőtt. Kimérten köszönt, pedig ő szívélyesen üdvözölte. Fogadta az ölelését, de nem viszonozta. Mosolya bájos volt, de hideg, fehér bőrének látványa folyton a havazást juttatta eszébe. Okosan társalgott, de szűkszavúan. A nappaliban kortyolták el a vendéglátó kávét, és közben kínosan feszengtek. Még ő is, aki mindig elemében volt ilyen alkalmakkor, azt vette észre magán, hogy keresi, mit mondjon. Vajon mivel töltheti az idejét két ilyen hallgatag lány? – tanakodott. – Érthetetlen.
Mielőtt útnak indultak volna, Léa megmutatta a szobáját Sarah-nak.
A Nő meztelen talpa kacéran simult rá a szőnyeg bolyhaira. Lassan lépkedett, hosszan szemlélődött, a függönyön röpködő origami-pillangókban sokáig gyönyörködött, megsimogatta a polcokon sorakozó könyveket. Mennyire más volt ez a mustra, mint Paulé! A férfi visszataszító, zsíros érintéseket hagyott maga után, a Nő édes vattacukor illattal terítette be a szobát.
– Csodálatos – mondta Sarah összegzésképpen a látottakra.
– Tényleg tetszik?! – lelkendezett Léa örömmámorban úszva.
– Igen. Annyira te vagy.
Sarah mosolygott, de szeme csillogását szomorú homály fakította.
– Valami baj van? – kérdezte Léa ijedten.
A Nő megrázta a fejét. Nem, nincs semmi baj. De mégis volt, mert Sarah átölelte magát a karjával, és úgy imbolygott sarkán, mint egy kétségbeesett kislány.
– Annyira szeretném, ha anyukád megkedvelne – bukott ki belőle. – Szerinted jó benyomást keltettem benne? Én nagyon igyekeztem, de nem igazán tudok az ilyen helyzetekben feloldódni – magyarázkodott. – Úgy érzem, suta voltam.
Léa nem tudta, mit mondjon. Annyira de annyira szerelmes volt, annyira de annyira elkápráztatta ez a már megint új, megint ismeretlen Sarah, hogy lélegzetet is alig bírt venni, nem beszélve arról, hogy meghatottságában veszélyesen közel került a síráshoz. Nem tehetett mást, odalépett a Nőhöz, és a karjába zárta. Sarah teste olyan törékenynek tűnt, mintha üvegből fújták volna.
– Biztosan megkedvelt. Téged nem lehet nem szeretni – bizonygatta. Jótékony hazugsággal élt, mert valójában fogalma sem volt, mit szólt Sarah-hoz az anyja, hiszen egész végig a padlót bámulta, arra várva, hogy újra kettesben maradhassanak.
– Nem voltam túl csendes? – aggodalmaskodott tovább a Nő.
– Ezt tőlem kérdezed?! – nevetett Léa. – A hallgatagság aranyérmesétől?!
Sarah-ban végre oldódni kezdett a szorongás, és tudatosult benne a már percek óta köré fonódó ölelés. Megszorította a lány derekát. Testük egymáshoz simult.
Léa kiérezte a Nő verejtékének illatát a vattacukor émelyítő édességéből. Már nem találta sem visszataszítónak, sem ijesztőnek a vágyat, amely felébredt benne. Hallgatott ingerlő szavára, követte tanácsait. A fejében suttogó hang ezt mondta: Ízleld meg, érezd, hiszen a tiéd!
Sarah torkából meglepett sóhajt csalt elő Léa csókja. A lány a nyakát és a vállát vette célba. Még szorosabban ölelkeztek össze, hogy megtartsák egymást. Ahogy Sarah hátra hajtotta a fejét, haja kibomlott a laza kontyból. Léa a káprázattól megrészegülve fürösztötte meg ujjait a csillogó, fekete zuhatagban.
Hangok szűrődtek be a folyosóról. Kelletlenül rebbentek szét. Hosszú perceken át álltak mozdulatlan, tépelődve, majd Sarah egy bohókás ötlettől vezérelve összefűzte a lábujjaikat. Imbolyogtak és kacagtak.
Örömüknek kopogás vetett véget.
– Indulunk, csajok! – kiabált be Philippe.
A fiú hangja átszakította világuk virágszirom-vékony falát.
– Jól van, na! Megyünk már! – zsörtölődött Léa.
Köréjük záródott a forró nyári éjszaka. Az autópálya sima betonján hangtalanul suhant a csinos kis Smart az előtte haladó otromba Renault nyomában.
Léa, akinek eddig nem sok kaland adatott meg, színültig kiélvezte az esti autókázás hangulatát.
Az elsuhanó tájban fekete masszává sűrűsödtek a fák lombkoronái. Az égen hatalmas, ezüst mosolyként világított a hold. Milyen csodálatos lenne, ha sohasem érne véget ez az út, ha a világ végére tartanának!
– Sarah – mondta ki a Nő nevét, és érezte, ahogy a hangok szétolvadnak a szájában, mintha valami édeset ízlelt volna.
– Hm?
– Boldog vagyok. Szerinted butaság?
Sarah elfordította figyelő tekintetét a Renault reflektorairól.
– Butaság-e, hogy boldog vagy?
– Nem. Azt hinni, hogy minden rendben lesz… anyával meg Nicole-lal… a többiekkel… az életünkkel.
– Nem bolondság, Léa.
– Akkor jó! – sóhajtotta a lány megkönnyebbülve, mintha a Nő szava alakítaná a sorsot, és hatalma kiterjedne a jövőjükre is. – Mit szólnál egy kis zenéhez?
– Van pár lemez a kesztyűtartóban. – Miközben ezt mondta, Sarah megcirógatta Léa naiv kislányarcát.
– Ez az, aminek látszik?! – kiáltott fel Léa izgatottan, és felemelt egy CD-t, hogy jobban szemügyre vegye a műszerfal fényében. – Imádom Véronique Sansont! Anyu folyton őt hallgatta, míg terhes volt velem, a véremben is az ő hangja folyik. Nem hittem volna, hogy éppen a te kocsidban találkozom vele újra.
– Nem-e? – kacsintott rá Sarah. – Elvégre lelki társak vagyunk. Nagyi kedvence… volt… vagyis talán még mindig az.
– Meghallgathatjuk?
– Persze.
– Úgy értem, nem fogsz elszomorodni?
– Nem fogok. – Sarah végre kibújt az aggodalom felhői mögül, és úgy istenigazából elmosolyodott. Elvette Léától a CD-t és elindította. – Mh… Da-dadadada-dá – dúdolta együtt az énekesnővel.
Léát, mintha megigézték volna, úgy meredt a Nőre, aki a dallam ritmusára ringott a volánnál. A halvány világítás sejtelmes fényharmatot szórt a bőrére.
Léa először csak félénken dúdolt, majd felbátorodott, és énekelni kezdett:
– Ha megpillantok egy virágot, úgy érzem én is virág vagyok. Felöltöm szirom-fodrait, virággá változom. Ha a tűzhöz közelítek, vörösben izzik a hajam. Testem őrülten perzsel, szememben lángok gyúlnak.
Észrevette! A Nő úgy néz rá! Léa, aki annyi mindenben bizonytalan magával kapcsolatban, abban egészen biztos, hogy a hangja csodákra képes. A kocsit betöltötte kristálytisztán csengő éneke.
– Da-dadadada-dá – csatlakozott hozzá Sarah, és már együtt daloltak:
– Kiért ég bennem tűz? Kiért repes a szívem? Kiért vet lágy hullámot a hajam? Kit keres folyton a pillantásom? – Az egyik versszakban szereplő fiú-t önkényesen lecserélték. – Ha meglátok egy lányt, elmerülök a szerelemben, lebontom a korlátokat, szerelemmé változom. Ha megkörnyékez a félelem, ha az őrület ólálkodik körülöttem, megérintem a bánatot, és az életté válok. Da-dadadada-dá…*
Későre járt, mire letértek az autópályáról, és végre feltűntek az üdülőfalu fényei. Sarah kíváncsian gyönyörködött a táj szépségében, ami még így, sötétbe burkolódzva is jól látszott. Elhajtottak egy napraforgómező mellett, majd rákanyarodtak a falut átszelő földútra. A lezúduló esők kátyúkat hagytak maguk után, melyekben meg-megbotlott a kis Smart.
Léa viharban hánykolódó hajón érezte magát.
– Tíz éve ígérik, hogy lebetonozzák – mondta, de gyorsan be is fejezet az ismeretterjesztést, mert ráharapott a nyelvére.
Sarah roppantul élvezte a zötykölődést, fel-felkacagott egy-egy nagyobb döccenőnél.
Jó pár száz méterre maguk mögött hagyták a falu határát, mikor Léa a szélvédőn át egy ház sötét sziluettjére mutatott:
– Megérkeztünk!
A Renault már a kerítés előtt állt. Kapu nyikordult rozsdától göthösen.
Sarah leparkolta a Smartot. Nagy sokára fény gyúlt a verandán, és Juliette hívogatóan feléjük intett.
A vendégszoba a földszinten volt berendezve, Léától egy teljes emeletnyi távolságra, így kénytelen volt úgy settenkedni, mint egy óvatos kísértet. Letette a táskáját, és kilesett a folyosóra. Odalentről beszélgetés foszlányai hallatszottak. Sarah Philippe-el társalgott a vendégszoba ajtaja előtt. Furcsa volt a Nőt férfival látni, nem ez volt az első alkalom, mégis megszokhatatlan. Sarah-hoz nem illet ez a mély hang, nem állt jól neki a rászegeződő tekintet.
– Ugye nem ribi?
Nicole olyan hangtalanul termett mellette, hogy Léa összerezzent ijedtében.
– Persze hogy nem az! A legkevésbé sem! – kérte ki magának a Nő nevében is.
– Hát csak jól vigyázzon! Mert, ha rajtakapom, hogy le akarja nyúlni Philippe-t, mind egy szálig kitépem azt a csodaszép haját. – Nicole áthajolt a lépcső korlátján. – Van pasija?
Léa a plafonra emelte tekintetét, és grimaszolt. Ez remek! A családja körében senki nincs biztonságban. Alig ismerték meg Sarah-t, máris terítékre került a pasi kérdés!
– Kizárt, hogy szingli – folytatta az elmélkedést a testvére. – Egy ilyen nőnek mind a tíz ujjára jut egy példány.
– És ha ő nem olyan? – szólta el magát Léa dühében.
– Milyen olyan? Olyan, mint én? Tudom, hogy lenézel, csak mert nem könyvekkel, hanem fiúkkal múlatom az időmet.
– Nem nézlek le…
Nicole a szavába vágott: – Ó, dehogynem, de nem gáz, mert én is lenézlek téged! Kvittek vagyunk.
Léptek dübörögtek a lépcsőn, hamarosan felbukkant Philippe széles vigyora.
– Ti meg mit csináltok?
– Testvéri kupaktanácsot tartunk – hazudta Nicole álszentül megsimogatva nővére hátát.
Léa erre dacosan bevonulta a szobájába, és a hatás kedvéért jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
Voltak ők valaha jóban, ő meg Nicole? Mintha játszottak volna együtt… mintha…
Sarah úgy kiöltözött a késő esti vacsorához, hogy senki nem tudta levenni róla a szemét, még a feltálalt hal haláltól üveges pillantása is őt fixírozta. De legalább így Léa is kedvére bámulhatta. A Nő rózsaszín orchideamintával díszített sötétlila, földig érő selyemruhát viselt, olyat, amilyenre a kislányok vágyakoznak hercegnőset játszva.
– Még egy kis köretet? – kínálta Juliette.
– Köszönöm nem – utasította el Sarah, aki izgalmában alig evett néhány falaltot, és azt a keveset is csupán tisztességből kínlódta le a torkán.
Pedig finom volt a vacsora. Léa kétszer szedett, hogy a szép ruhának legyen elég ideje minden benne rejtőző bájt megmutatni.
Megtehette volna, hogy beköszön hozzá jó éjszakát kívánni. Miért ne tehette volna meg? Ha reggel egymás mellett fekve találnák őket, az sem okozna fejtörést az anyjának, mert semmit nem tud róla, soha eszébe se jutna, hogy a lánya egy nőbe szerelmes. Igen, Léa megtehette volna, hogy hálóingben lefut a lépcsőn, és berontva a vendégszobába, Sarah nyakába veti magát. És éppen ezért nem tette meg. Úgy döntött, kiélvezi a titkosat, a tilalmasat, elidegeníthetetlen jogát a szerelemhez.
Kevésbé romantikus módját választva az éjjeli találkának, felhívta telefonon.
– Vattacukor kisasszony! – köszöntötte.
– Közel vagyunk, mégis távol. – A Nő hangja szokatlanul csengett. – Egyébként szép ez a szoba.
– Már régen jártam benne. Milyen?
– A tapéta megsárgult virágai kissé kókadtak, de hangulatosak. A bútorok recsegnek. Kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem az éjszakát. Most itt ólálkodik körülöttem, olyan, mint egy farkas. Puha léptei vannak, mégis hallom őket.
Léa az ablakhoz ment és kitárta.
– Azt hiszem, az én éjszakám valamilyen madár. – Jobban szemügyre vette. – Galamb. Fekete galamb. Szelíden ül a párkányon. Lehet, hogy ő és a farkas a boszorkányok szellemei.
Sarah felélénkült.
– Milyen boszorkányok?
– Holnap majd megmutatom a házukat, vagyis azt, ami maradt belőle. Nincs messze innen. Csupa gaz meg csalán a környék, de a romok között kihajtott egy szilvafa.
– Mesélj még róluk!
– Nem sokat tudok, és lehet, hogy az egész csak legenda. Még az első világháború alatt történt. Két nő élt az erdő szélén, egyesek szerint testvérek, mások szerint… szeretők. Furcsa dolgokat műveltek. – Léa zavarba jött. – Úgy értem, szellemet idéztek, varázsoltak, éjfélkor tánccal szórakoztatták az ördögöt. Aztán egy napon rájuk gyújtották a házat, és ők bennégtek. Bár vannak, akik esküsznek rá, hogy látták őket felszállni az égbe. A vélemények arról megoszlanak, hogy seprűn vagy szárnyakon. Különös – töprengett Léa. – Egészen eddig soha nem gondoltam rájuk úgy, ahogyan most. Ma éjjel látom őket magam előtt, ahogy táncot járnak az éjszakában… és fáj a szívem. Megváltozott a világ, amióta megismertelek, a halvány fények felragyogtak, jelet látok minden apró véletlenben.
– Szeretlek, Léa. Álmodj szépeket!
– Én is szeretlek téged. Jó éjt, Sarah!
27.
– Anya, hogy hívták azt a két nőt? Tudod, a boszorkányokat?
Juliette először meg sem hallotta a kérdést, annyira el volt foglalva azzal, hogy fejedelmi reggelit varázsoljon az asztalra. Szeretett a tökéletes vendéglátó szerepében tetszelegni.
Léa segített neki megteríteni, de nem hagyta annyiban a témát.
– Vajon hogy hívták őket?
– Gonosz bosziknak hívták őket! Sarah szereti az amerikai palacsintát?
– Fogalmam sincs – adta fel Léa, és kisétált a konyhából nyíló teraszra.
Ragyogó napsütés fogadta. A kertben Philippe a medence feltöltésével ügyködött. Nicole árgus tekintete minden mozdulatát követte. Legalább életében először bizonytalan valamiben! Léát elárasztotta az a fajta elégedett boldogság, amelyet akkor érez az ember, mikor véletlenül jó irányt vesz az élete, az ellenségé viszont rosszat.
– Jó reggelt!
Léa lehunyta a szemét, és elképzelte, ezen a napon vajon miben tündököl a Nő. A valóság természetesen újra bebizonyította, milyen gyér a fantáziája. Sarah azt a halványsárga, liliomos ruhát viselte, amelyet egyszer kölcsönadott neki, és amelyben bőrig ázott egy külső-belső viharban. Ez provokáció volt a javából, tekintve, hogy Sarah sem viselt alatta melltartót.
– Szia! – Léa lesütötte a szemét. – Nicole teljesen ki fog akadni – jegyezte meg vidoran.
– Miért?
A Nő, mintha nem lett volna tisztában a vonzerejével. Lesöpört a karjáról egy muslincát, ásított, összefogta haját a feje búbján, majd elengedte és hagyta kócosan a vállára omlani. Elbűvölő volt!
– Túl csinos vagy – árulta el Léa a miértet. – Féltékeny.
Sarah lehet, hogy nem érzékelte a csáberejét, de nem volt ostoba.
– Akkor nem lehet könnyű az élete, mert nála mindenki csinosabb – állapította meg gúnyosan.
Léa végignézett magán, saruba bújtatott erre-arra ferdülő lábujjain, gyulladt szőrtüszőktől tarkálló vádliján, gyűrött iskoláslány-szoknyáján, zárkózottan fekete topján, ami alig-alig domborodott a mellkasán.
– Én nem – mondta, de nem keserűen, hanem tárgyilagosan, mint aki már nagyon régen beletörődött abba, hogy nem kifejezetten divatmodell alkat, és így kevésbé regényes az élete.
Amint ezt kimondta, csak hogy a Nőnek ne legyen ideje megingatni ebben a hitében, Juliette hangja beletrillázta a napsütésbe:
– Kész a reggeli!
Átvágtak egy elhagyott úton. A föld felrepedezett a szárazságtól. Léa lehajolt egy selymes felszínű pikkelyért és átnyújtott a Nőnek.
– Szerintem van olyan szép, mint egy kagyló.
Sarah, kezében lóbálva szandálját, mezítláb lépkedett mellette. Tekintetével magába itta a tájat. Amióta megérkeztek úgy viselkedett, mint aki meseországba tévedt.
– Gyerekkoromban sokat játszottam itt, ezen az úton. Az út is magányos volt, én is. Barátok lettünk. Te hol játszottál? – használta ki Léa az alkalmat, hogy újabb titkokat tudjon meg a Nőről.
– Játszótéren. A nagyival nem igazán mozdultunk ki a városból.
– Milyen kislány voltál? – faggatózott tovább Léa.
– Elég unalmas. Azt hiszem, mindig megvolt a saját világom.
– És mit csináltál abban a világban?
– Például parfümöket készítettem virágszirmokból. Zsírkrétával festettem a körmöm. A nagyi régi retiküljeit hordtam. És folyton magassarkú cipőre vágytam.
Elértek egy vadvirágoktól tarkálló réthez.
– Erre tovább! – mutatta Léa, majd futni kezdett.
Sarah visszabújt a szandáljába, és botladozva rohant utána.
– Hé, várj meg! – nevette elfúló hangon, és mikor beérte a lányt, megragadta a kezét.
A ház romja a rét szélén, a mellette kezdődő erdő első lombkoronáinak árnyékában állt. Hosszú percekig, még mindig kéz a kézben, megilletődve meredtek rá. Léa gyerekkorában számtalanszor hancúrozott ezeken a köveken, de most vallási áhítatot érzett, csupán azért, mert lehetségesnek tartott egy legendát, pontosabban a legendának egy bizonyos részét, amely egy különös szerelmet emlegetett.
– Szerinted igaz lehetett? – kérdezte.
Sarah azonnal megértette, mire gondol.
– Lehetséges. Nézzünk körül!
A magasra nőtt fűben, áldozatra várva, csalán és bogáncs leselkedett.
– A fenébe! – bosszankodott Léa, míg a Nő még a bőrét perszelő fájdalmat is új élményként mosolyogta meg.
A házból maradt rom a lányok derekáig ért, a köveken még mindig ott feketéllett az egykori tűz nyoma, és egészen valószerűtlenül az egyik valaha volt szoba közepén ott terebélyesedett egy szilvafa.
A kabócák szerenádja misztikumba öltöztette a csendet. Mintha sóhajtás szelét érezték volna a tarkójukon, de az is lehet, hogy csupán egy nyári fuvallat volt.
Léa szíve szaporázni kezdte a dobogást. Neki, nem is olyan régen, volt már szerencséje hasonló fuvallathoz. És mi van, ha a boszorkányok szellemei még mindig ott kísértenek? Á, butaság!
Alig ért a gondolata végére, Sarah megszólalt:
– Hallom őket.
– Tényleg?
– Gyere ide!
Mikor Léa a Nőhöz lépett, az gyöngéden úgy fordította, hogy háttal álljon neki, és átkarolta a derekát. Állát a vállára támasztva súgta a fülébe:
– Hallgasd!
És Léa hallotta! Hallotta… a Nő szívének dobogását zúgó fülében. És érezte! Érezte… a Nő szívének lüktetését ruhája liliomain át.
– Szerették egymást! – ámuldozott.
– Szeretik…
– Vigyázz! – A nő hangja olyan aggodalmas volt, mintha soha senkit nem látott volna még fára mászni. Lehet, így is volt.
Léa elképzelni sem tudta, Sarah hogy volt képes fáramászás nélkül ilyen szépségesre nőni. Úgy vélte, hogy legalább egyszer muszáj mindenkinek felmásznia egy fára ahhoz, hogy teljes ember válhasson belőle. A fák érintése olyan, mint megtanulni úszni vagy biciklizni, szóval valami olyan dolog, ami kihagyhatatlan a gyerekkorból és feltétlenül szükséges a felnőtté váláshoz.
– Ne félts! Jól ismerek minden ágat – kiáltotta le a magasból.
Sarah-t ez nem nyugtatta meg, továbbra is úgy támasztotta odalent a fa törzsét, mintha az létra lenne.
Léa eközben lovaglóülésbe lendült az egyik széles ágon, kényelmesen kibújt a szoknyájából és teleszedte mézédes szilvával, mint egy bevásárlószatyrot. Mikor végzett, körbekémlelte a tájat. A lombkoronán átszűrődő napfény forró pettyekben szikrázott a bőrén. Odalent a Nő nyári ruhába öltözött, karcsú alakja álomszerűnek tűnt, akár egy délibáb.
– Léa! – hallotta a féltő szólítást. – Léa!
– Jövök!
Mikor földet ért, átnyújtotta a Nőnek a szoknyáját.
– Ó, hát ez… – Léa sosem tudta meg, mit akart mondani, mert Sarah hangja nevetésbe fulladt.
A fa árnyékába telepedve falatoztak.
– Soha nem ettem még ennyi szilvát. Mindjárt kipukkadok – fújt nagyot Sarah.
– Én még bírom – jelentette ki Léa egy újabb gyümölcsért nyúlva.
A Nő hasra feküdt a fűben, egy letépett virággal játszadozott. Ruhájából kilátszó, meztelen háta körül nagy, álmos szárnycsapásokkal egy pillangó ólálkodott.
– Csodállak – mondta hosszú hallgatás után.
– Engem? – bökött magára meglepetten Léa.
– Igen, téged, Léa.
– Akkor úgy tűnik, mindketten csodáljuk egymást – viccnek szánta, de egyikük sem nevetett. – Egyszer megtanítalak fára mászni – ígérte. – Te meg majd megtanítasz engem hercegnőnek lenni.
Késő délután volt, mikor visszaindultak. Sarah búcsúzóul még egyszer körbejárta a romokat. Léa a köveken szökdécselve követte. Az egyik szoba sarkában árválkodó odvas gerenda alól valami kicsillogott.
– Odanézz! – kiáltotta Sarah, és már térdre is ereszkedett, hogy megnézze, mire bukkantak.
A csillogás nem adta magát könnyen. Sarah kezébe belemart a gerenda, ami a kincset óvta.
Léa dermedten figyelte a küzdelem kimenetelét. A Nő ruhája csodálatos kontrasztot alkotott a fű zöldjével. Ahogy ott térdelt, úgy tűnt, mintha imádkozott volna. Hosszú haja veszedelmesen sötét hullámokat vetett a hátán. Bármi is rejtőzött ott, ő arra volt hivatva, hogy meglelje. Végül diadalamsan emelte a magasba a csillogást: egy vékony ezüstláncot. Léa nyakához akarta próbálni, de az visszautasította:
– Legyen a tiéd! Hiszen téged talált meg.
– Rossz a kapcsa és kicsit rozsdás az esőtől.
– Majd megcsinálom! Hadd nézzem, hogy áll!
– Nem kellene inkább itt hagynunk? Hátha keresi a tulajdonosa – Sarah úgy nézett körbe, mintha egy olyan pláza kellős közepén álltak volna, ahol minden pillanatban elveszít valaki egy láncot.
– Ugyan már! Ki tudja, mióta van itt, maximum a deszkát érheti sérelem – nevetett Léa. – Csodásan illik hozzád.
– Tényleg? – A Nő kislányos örömmel érintette meg Léa ujjait, melyek a nyakán tartották a láncot. – Akkor megtartom.
Léa olyan boldogan mosolygott, hogy könnyek szöktek a szemébe. Sarah azt a láncot találta meg, amit még Christine ajándékozott neki, és amit fájdalmában azonnal el is veszített. Rejtély, hogyan került éppen most elő és éppen itt. Rejtély? Megint érezte tarkóján a fuvallatot. Megborzongott.
– Menjünk, mert anya mérges lesz, ha nem érünk haza uzsonnára! – mondta dideregve, és eliramodott.
– Jaj, Léa! Folyton rohansz! – szállt utána a Nő hangja.
Este Monopolyztak a teraszon. Tizenegy felé Philippe meg Nicole Juliettel karöltve felvásárolták a fél várost, és Sarah meg Léa teljesen eladósodva kiszorultak egy lepukkant albérletbe.
– Ez nem igazságos! – dühöngött a lány.
– Még véletlenül se kezdj vállalkozásba! – tanácsolta Philippe. – Semmi üzleti érzéked nincsen. Túl vajszívű vagy.
– Fogd be!
Nicole gúnyosan felkacagott.
– Te is fogd be! – vetette oda neki is Léa.
Sarah a medence vizében ragyogó csillagokat nézte, és az ezüstláncot babrálta a nyakában. Arra gondolt, hogy boldog. Valószerűtlennek tűnt… a boldogság… a ragyogás… a lánc csiklandó érintése a bőrén.
28.
Éjfélkor, mikor elcsendesedett a ház, Léa a tükör elé állt, és alaposan szemügyre vette magát benne. Most is éppen olyan elbűvölően festett a masnis selyemruhában, mint azon a napon, amikor elhatározta, hogy meghódítja Sarah-t.
A lánc felbukkanása volt az utolsó jel. Immáron cseppnyi kétség sem férhetett hozzá, hogy az ő sorsa és elrendeltetése a Nő.
Az ajtó nyikorogva nyílt. Léa összeszorította a fogát, mintha ezzel elhallgattathatná a gonosz bestiát. Kilépett a folyosóra, fülelt. Sehol semmi nesz nem hallatszott, még Nicole és Philippe is szokatlanul csöndben voltak. Elindult lefelé a lépcsőn. Ruhája selyme hűvösen cirógatta bőrét a forró éjszakában. Fokról fokra, óvatosan osont.
A vendégszoba előtt téblábolt egy kicsit. Ha kopog, azzal zajt csap, de nem mert csak úgy benyitni sem. Végül elszánta magát és egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.
Odabent nem volt olyan vaksötét, mint a folyosón, mert a hold fénye éppen az ablakban járt. Sarah háttal feküdt az ajtónak, nem látszott más belőle, csupán hajának kócos hullámai.
– Sarah! – suttogta Léa. – Sarah, ébredj!
Mintha lassított felvételben történt volna. A hajtenger megmozdult. A könnyű, nyári takaró felemelkedett, és előbukkan alóla a Nő sötétkék szaténba öltözött tündöklő szépsége. Léa ehhez soha nem fog hozzászokni, folyton időre lesz szüksége, hogy feldolgozza a látványt. Sarah még alvás közben is kifogástalanul elegáns volt.
– Léa? – hangjában boldog csodálkozás csendült.
A lány odafutott hozzá és izgatottan szorította meg a kezét.
– Mutatnom kell neked valamit – hadarta.
– Mutatnod? – Sarah még kába volt az álomtól. – A szárnyas ruha van rajtad?
– Igen, de ez nem fontos. Kelj fel!
Nem fontos?! Sarah szívesen a tudomására hozta volna, hogy tündérkirálylánynak öltözve bejönni valakinek a szobájába az éjszaka kellős közepében, igenis fontos cselekedet, de nem volt rá alkalma, mert Léa kirángatta az ágyból és már tuszkolta is az ajtó felé.
– Hová megyünk?
– Meglepetés!
– De hálóingben vagyok!
– Gyönyörű vagy!
A konyhán át kijutottak a teraszra, onnan a kertbe. Léa olyan erősen szorította a Nő kezét, hogy izzadt tenyerük meg-megcsúszott egymáson.
Sarah-ra átragadt a lány izgalma. Zakatoló szívvel futott arra, amerre vezették, bele egyenesen a kalandba.
A ház mögött, a kertből egy másik, titkos kert nyílt hatalmasra nőtt, elvadult sövényekkel.
Léa végre lecövekelt. A holdvilág és a verandáról odaszűrődő halvány fények homályos-ködös derengést csempésztek a bokrok közé.
– Ezt még apa csinálta nekünk. Nicole-lal odáig voltunk a Harry Potter-ért, és apa meglepett minket ezzel. Hát nem csodálatos?!
– De mi ez? – meresztette a szemét Sarah, aki nem látott mást, mint fallá magasodó bozótost.
– Ez egy labirintus – kacsintott rá Léa. – Már nem olyan klassz, mint régen, de még mindig el lehet tévedni benne.
– Hát akkor, mire várunk? Tévedjünk el! – mosolygott Sarah, és tett pár bizonytalan lépést a labirintus felé. Kinyújtotta a kezét: – Félek egyedül.
Ahogy egyre beljebb értek úgy lett egyre sötétebb.
– Vigyázz, anya kerámiái szerteszét vannak szórva a gyepen!
Sarah lenézett a lába elé, de nem látott mást, csak a lágy éjszakai szélben sötéten hullámzó fűszálakat.
– Hihetetlen ez a hely! A papád fantasztikus ember lehetett.
– Igen. – Léa az égre pillantott. Elhozta Sarah-t, hogy bemutassa neki, és most az apja odafent örül a boldogságának. Biztosan örül! – Nem hiszem, hogy látnak minket – mondta fennhangon –, de érzik azt, ami a szívünkben van. És az én szívemben szerelem van.
Sarah, a lányon felejtve szemét, az egyik kanyarban felborított egy méretes vázát.
– Au! – szisszent fel a lábujjához kapva. – Irtó ronda!
– Az – kuncogott Léa. – Ez volt anya avantgárd korszaka. Figyelmeztettelek, hogy orvul támadnak.
A Nő is orvul támadott. Derékon kapta a lányt és lerántotta a fűbe. Nevettek, aztán elcsöndesedtek.
Léa úgy érezte, kiszakad a szíve, miközben tenyere végigsiklott Sarah combján, felfelé a csípőjére, át a derekán, egészen a mellkasáig. A hálóing vékony pántja könnyedén lecsúszott ujjai nyomában. Sarah bőre puha és forró volt. Hajának selyme megcsiklandozta, miközben csókolták egymást. Sóhajaik lassan megtöltötték a csendet.
Léát megrészegítette a Nő illata, félelme egyszeriben semmivé foszlott. Erősen megmarkolta a szorításából egyfolytában kicsúszni akaró, bosszantó szatént és tépni, cibálni kezdte. Sarah eközben az ő ruhájának szárnyival küzdött. A bódult mámorban felváltva nevettek és csókolóztak.
Mikor végre feltárult Sarah meztelensége a hold ezüstfényében, és Léa érintése épphogy csak rákíváncsiskodott, mint egy éles karom, sikoltás tépett bele az éjszakába.
A hang a távolból szólt, a labirintus túlsó végéből. Nem voltak egyedül.
Sarah olyan gyorsan bújt vissza a hálóingébe, mint a villám, aztán mozdulatlanná dermedve meresztették szemüket az éjszakába.
A sikolyt halkabb, mélyebb kiáltás követte.
Léa hátra vetette magát a fűben.
– Megölöm Nicole-t! – nyögte kétségbeesetten.
Sarah, miután kiheverte az rémületet, kezdte mulatságosnak találni a helyzetet.
– Úgy tűnik, igencsak felkapott hely lett ma éjjel a labirintus – jegyezte meg, és odabújt Léa mellé.
Forrt a vérük, kezük újból egymás felé tapogatózott, de muszáj volt várniuk.
Nicole és Philippe csak nagy sokára indultak vissza a házba. Sarah meg Léa kéz a kézben rohantak előlük egyik zsákutcából a másikba.
– Hallottad? – torpant meg Nicole.
Léa a sövény túloldalán visszatartotta a lélegzetét.
– Mit? – kérdezte Philippe.
– Valami zajt… Lépteket!
– Képzelődsz, baby!
– Tudom, mit hallottam!
– Istenemre esküszöm, hogy megölöm! – sóhajtotta Léa a Nő vállába, akit rázott az elfojtott nevetés.
A sövény mindkét oldalán ácsorgók egyformán lapítottak és füleltek.
– Ti meg mit csináltok itt? – zuhant bele a csendbe a fülsértően hangos kérdés, mire Nicole, de még Philippe is felkiáltott ijedtében.
Léa meg Sarah, a csend bajnokai, egymást ölelve hallgattak.
– Jézusom, anya! A frászt hoztad ránk. Mit keresel te itt?
– Azt keresem, aki tárva nyitva hagyta a teraszajtót, hogy a legközelebb erre tévedő pszichopata gond nélkül legyilkolhasson minket álmunkban.
– Erre nem járnak pszichopaták – jelentette ki Nicole.
– Honnan tudod? – kötekedett Juliette.
– Tök mindegy! Különben sem mi hagytuk nyitva az ajtót.
– Hanem ki? A Mikulás?
– Nyár közepe van. Mit keresne itt a Mikulás? – vetette közbe Philippe igen bölcsen.
– Szürreális – súgta Léa Sarah fülébe.
– Oké, nincs se Mikulás, se családirtó! Megnyugodnál végre, anya!
– Mi az, hogy megnyugodnál végre, anya?! Hogy mond…
Távolodni kezdett a beszélgetés zaja, a tömeg elindult kifelé.
Megvárták, míg elérik a házat, csak utána lélegeztek fel.
– Ha anya bezárja az ajtót, nem tudunk visszamenni – jegyezte meg Léa, de nem aggódott, mert azzal volt elfoglalva, hogy a Nőt csókolja.
– Nyitva van az ablakom.
– Egy csoda vagy, Vattacukor kisasszony!
Újra a fűben kötöttek ki. Az izgalom és a várakozás felfűtötte bennük a vágyat.
– Olyan gyönyörű vagy! Gyönyörű! – ismételgette Léa, miközben ujjai kedvükre kalandoztak Sarah hajában.
– Léa! – sóhajtotta a Nő, aki, ha nem bókokról, hanem szerelmi vallomásról volt szó, szűkszavúbb volt a lánynál. Felült, és egy könnyed mozdulattal megszabadult a hálóingétől.
Léa megpróbálta utánozni, de belegabalyodott a masnikba. Végül Sarah-nak kellett lecibálnia róla a ruhát.
– Ez nem volt túl elegáns – szabadkozott.
– Kedves volt – mosolygott rá Sarah.
Látták már egymást meztelenül a viharban, de az az ölelés és összebújás más volt, mint ez… ez a vad, buja egymásra találás.
Léa egy egészen új Léát fedezett fel magában, egy bábjából előbújó pillangót. Nem most született, néha-néha előbukkant a múltban is, mikor Christine a haját fésülte, vagy mikor papás-mamást játszva ölelkeztek. De ez nem játék volt. Egy komoly, felnőtt szépséget tartott a karjai között, aki őrá is komoly, felnőtt szépségként tekintett. Nem voltak már kislányok, nők voltak, akiknek nem volt szükségük férfira a szerelemhez és a gyönyörhöz.
Kócosan, a kéj verítékétől nedves bőrrel lihegtek a fűben, még egyre ölelve egymást. A bokrok között rázendítettek éjszakai koncsertójukra a kabócák.
– Te vagy a világom értelme! – áradozott Léa mámorittasan.
Sarah felkönyökölt. Ajkán elragadtatástól ragyogó, fáradt mosollyal egy újabb csókra készült, mikor valami a bokájának csapódott. Fekete haja, mint riadtan szárnyra kapó hollósereg, Léa arcába vágott, ahogy hirtelen felkapta a fejét, és abba az irányba nézett, ahonnan az ütés érkezett.
– Mi történt?
Sarah kitapogatta a sötétben azt a valamit a lábánál és a lány kezébe adta. Egy kopott festésű kerti törpe feje nevetett ízléstelenül giccsesen rájuk.
A láb, amely véletlen belerúgott lopakodás közben, most már nem figyelt arra, hogy ne csapjon zajt.
Zaklatott léptek taposták a füvet. Valaki kifelé rohant a labirintusból.
Folyt. köv.
Jegyzet:
* Véronique Sanson – Pour qui; Amoureuse album (ford.: saját ferdítés)
Az eredeti dalt itt lehet meghallgatni.