aki a legkevésbé tűnik szeretetre méltónak
„Nem vagyok vak, tudom, hogy a legtöbben mit gondoltok rólam. Nem mosolygok, és órán egyedül ülök. Nem imádkozom étkezés előtt. Magazinokat olvasok a kápolnában. Gondolkodó embernek tartom magam, és mindig az észérveket keresem. Miért imádkoznék vizsga előtt, ha úgyis kitűnőt kapok? És miért imádkoznék azokért, akik a legkevésbé sem érdekelnek? Mielőtt folytatom, még valamit hozzátennék: aki a legkevésbé tűnik szeretetre méltónak, annak van leginkább szüksége a szeretetre.
Elmondtam Istennek, hogy nem szeretem őt, sosem szerettem, nem is tudtam, hogyan szerethetném.
De történt valami. Ezúttal Isten nem vágta rám az ajtót. Arra kértem őt, hogy valamiképpen, bár egyáltalán nem vágytam rá, adja meg nekem az irgalmas samaritánus szeretetét, aki irracionális szeretettel, ok nélkül szeret…
Aztán szíven ütött valami. Én vagyok az a nincstelen, Isten rajtam próbált segíteni. Valahányszor lehajolt hozzám, arcul köptem. Sőt meg akartam maradni nincstelennek, intelligens, kifinomult nincstelennek…
Szinte megrémít a tudat, hogy visszanyertem a hitemet. Ugyanakkor el kell ismernem azt, ami váratlanul megtörtént velem: megkaptam a kegyelem ajándékát, pedig nem kerestem, és nem is vágytam rá.”
Philip Yancey: Ahová a fény vetült