André
1.
Fogd meg a kezem, csak érted élek, csak miattad létezem.
Óvj meg engem! Rejts el a világ elől, mert nélküled az emberek tekintete megöl.
Belül erős vagyok, de a testem gyönge, oszló tetem. Nincs másom, csak a szeretetem. Ha madár lennék, Te lennél a szárnyam. Ha csókollak, Te vagy a vágyam. Ha álmodom, Te vagy az ágyam. Te vagy a minden. Én is Te vagyok. Nélküled semmi nincsen. Nincsenek csillagok. Hideg van, sár van, nincsenek évszakok. Gyere, fogd meg a kezem! Amikor nem vagy velem, nem élek, nem létezem.
U.I.: Találkoznunk kell!
J.
Amióta visszatértek a kollégiumba, csak az óráin láthatta a fiút. Hiába lesett rá mindennap az udvaron és a folyosókon, egyszer sem sikerült összefutnia vele. Mintha a véletlen is ellenük dolgozott volna, az igazgató az épületben történő felújítási munkálatok miatt megszigorította a felügyeletet, így a szünetekben a tanárokhoz néhány felsőbb éves diák is csatlakozott, és fel-alá jártak az épületben. Josephet sosem osztották be Yves évfolyamának felügyeletére. Három hét telt el egyetlen szó vagy érintés nélkül. Josephnek minden óra Yves osztályával olyan volt, mint sivatagban néhány csepp víz, és ő mohón nyújtotta kiszáradt ajkait, hogy szomját oltsa. Észrevette, hogy a fiú csak akkor mer ránézni, amikor társai fordítási gyakorlatot oldanak meg, elmélyülten lapozgatva szótáraikban. Joseph majdnem elszalasztotta az első ilyen pillanatot. Miután kiadta a feladatot, leült a tanári asztalhoz, és hozzálátott a szokásos naplóíráshoz. Dühítette, hogy remeg a keze. Nem értette önmagát. Most, hogy már megkapta a fiút, nagyobb zavarban volt a jelenlétében, mint első négyszemközti találkozásukkor a tanulószobában. Szórakozottan feltekintett és akkor vette észre, hogy Yves nézi. Vajon mióta nézte már? Amikor tekintetük összefonódott, Joseph megborzongott, mert a fiú beszédes szemeiben ott volt az egész kapcsolatuk: a szőlős, az istálló, Joseph szobája. Attól a naptól kezdve megszaporodtak óráin az önálló fordítási gyakorlatok. Már a negyedik hét is eltelt, és ők csak így tudták megérinteni egymást. Joseph úgy érzete, nem bírja tovább. Ráadásul a negyedik hét végén a tanári ablakából látta Yves-et Andréval sétálni az udvaron. A két fiú elmélyülten beszélgetett, és André egyszer csak átkarolta Yves vállát, magához húzta, és arcon csókolta. Joseph körül egy pillanatra megfordult a világ. Agyát elöntötte az őrült féltékenység. Az eset után éjszakákon át csak álmatlanul forgolódott. Lázas agyában a legszörnyűbb képek villantak fel Yves-ről és Andréról. Egy hang folyton azt hajtogatta benne, hogy a két fiúnak még mindig viszonya van. Megkérdőjelezte Yves szavahihetőségét is, mert négy hét nagy idő, és a fiú túl érzéki ahhoz, hogy beérje a lopott pillantásokkal. Most már átkozta magát, hogy nem kérdezett többet Andréról. Vajon mióta tarthat kettejük titkos viszonya? Mikor adta oda magát neki Yves először? Érezte, hogy erős kapocs köti össze a két fiút, és Yves nem véletlenül volt olyan határozott, amikor kijelentette, hogy továbbra is szeretni fogja Andrét.
Levélpapírt vett elő, és írni kezdett. Minél több sor kígyózott a tolla alatt, annál gyorsabban távolodott tőle Yves. Szerelmet vallott neki, méghozzá írásban, ha elfogják a levelet, abból óriási botrány lesz, és ő mindent elveszít. Joseph eltöprengett. Még mindig nem ismeri a fiút. Hiszen alig beszélgettek. Csak annyit tud róla, hogy okos és érzékeny, egy árva, aki szeretetre vágyik. Még azt sem kérdezte meg tőle, honnan vett annyi erőt és dühöt, hogy azt a szerencsétlen fiút úgy megverje. De valahogy abban a kis falusi házban úgy tűnt, ők szavak nélkül értik és ismerik egymást. Visszazuhanva a kollégium színes emberkavalkádjába, Joseph már nem tudott olvasni azokban a tengerkék szemekben, és most újra ott volt André, a vetélytárs, az első. Elég volt ebből! Beszélnie kell Yves-vel, vagy beleőrül az önmarcangolásba. De hogyan adja át a levelet? Tekintete az asztalán heverő füzeteken állapodott meg. Elmosolyodott. Másnap Yves osztálya váratlanul latindolgozatot írt. Délután Yves dolgozatfüzete ott volt a kezében. A fiú fordítása elég gyengére sikeredett, de Joseph már régen nem a tanára volt, nem szólva arról, hogy kézírásának a látványa is őrülten boldoggá tette. Átszellemülten lapozgatta a füzetet. Látta, hogy elődje nem kímélte Yves-et. Kritikái nagy piros betűkkel sorakoztak a lapok margóin. Elbűvölték Yves iskolás életének újabb részletei. Megállapította, hogy remek író válna a fiúból. Folyton átköltötte, kiszínezte az unalmas latin szövegeket. Stílusa egyedi volt, és merész. Fordításaiban volt egy kis nyílt dac, ellenkezés a szigorú tanárral szemben. Yves szép külseje egy önfejű, bátor jellemet rejtett. Egyszóval, a fiú igazi egyéniség volt, és Joseph büszkén pergette ujjai között a füzet lapjait. Egyszer csak az egyik lap kicsúszott a füzetből, és a földre esett. Joseph szíve rögtön nagyot dobbant, és remegő kézzel nyúlt utána. A megsárgult papíron egyetlen szó állt: „Szeretlek”. Megfordította. Egy régi fénykép volt, rajta egy négyévesforma szőke kisfiú ölelt magához egy foltos nyulat. A múlt egy megörökített pillanata most ott volt a kezében: a gyermek Yves. Joseph az íróasztalára borulva sírt.
A fiú már megint egy lépéssel előtte járt.
A tornatanár távozása után Joseph kétségbeesett. Miért pont az ő órája alatt kell tartani azt az ostoba atlétikai bemutatót? Nem tudott volna egy órával később hencegni Yves tehetségével az alsósok előtt? Szerda volt, ha most nem adhatja át a levelet, hétfőig kell várnia, mert pénteken a nagytakarítás miatt nem lesz tanítás. Biztos nem bírja ki addig. Még ha Yves hétfőn meg is kapná a levelet, csak szerdán tudna rá válaszolni, és ki tudja, mit felel majd, talál-e lehetőséget a találkozásra azon a héten. Joseph kedvetlenül ment be az órájára. Yves padja üres volt. Az összes dühét rázúdította az osztályra. A fiúk meglepetten pislogtak, mert tanáruknak ezt az oldalát még nem ismerték. Most egészen hasonlatossá vált a köszvényes hóhérnak gúnyolt elődjéhez. Az óra végén mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, Josephfel az élen. Összeszedte könyveit, köztük Yves ki nem osztott dolgozatfüzetét, benne a levéllel, és kiviharzott az udvarra felügyelni. A kollégium eszközzé törpült a szemében, nem volt más, csak egy hely, ahol láthatja Yves-et. Könyveit magához szorítva járkált dühösen fel-alá. A diákok messze elkerülték, mert látták rajta, hogy ezen a napon tanáruk nem önmaga. Rögtön el is indultak a találgatások, mi történhetett. Délutánra már odáig jutottak, hogy kenyértörést gyanítottak Joseph és az igazgató között. Többen hallani is vélték, hogy az igazgató kiabált Josephfel az irodájában annak túl engedékeny és közvetlen stílusa miatt. Közben Joseph tanácstalanul nézegette Yves füzetét. Valahogy mégis el kellene juttatnia hozzá még ma. Ekkor nevetés ütötte meg a fülét. A hang irányába fordult. Az alacsony kőfalon négy-öt fiú ült, és köztük volt André is. Josephnek támadt egy merész ötlete. Az egyetlen ember, akire rábízhatja a levelet, az André, bármilyen groteszk is a gondolat. André szereti Yves-et, biztos, hogy nem fogja elárulni. De vajon beszélt-e neki Yves a kettejük kapcsolatáról? Hogy sejt valamit, az biztos, a meccs délutánján kiderült. De tudja-e a teljes igazságot? Joseph annyira eltökélt volt, hogy nem érdekelte a kockázat. André maximum eltépi a levelet, mást nem tehet, mert ha elárulná Josephet és miatta küldenék el a kollégiumból, azt Yves sosem bocsátaná meg neki.
Joseph elindult a nevetgélő csoport felé. André megdermedt, amikor meglátta, hogy felé tart. Néhány másodperc múlva ott álltak szemtől-szembe. Nem ismerték egymást, de Yves személye összebilincselte őket. Joseph az első pillanatban látta, hogy André mindent tud. Ez egy kicsit elbizonytalanította, de nem adta fel. Legyen bármi is az ára, eljuttatja Yves-hez azt az átkozott levelet. Próbálta megőrizni legalább a látszatát tanári méltóságának.
– Maga a barátja Delamernek. Kérem, juttassa vissza hozzá a dolgozatfüzetét! – mondta ideges hangon, és André felé nyújtotta a füzetet.
André egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig Josephre meredt. Szép szemeiben először harag, majd kétségbeesés, végül valami furcsa megadó beletörődés csillant.
– Rendben – dörmögte maga elé, és átvette a füzetet.
Joseph sarkon fordult, és otthagyta. Felkavarta a találkozás, de biztos volt benne, hogy Yves még aznap megkapja a levelét.
Másnap végre a szerencse is melléjük szegődött, ugyanis a matematikatanár megfázott. Óráit a többi tanár helyettesítette, és Josephet beosztották Yves osztályába. Bár jó néhány éve már csak rémálmaiban találkozott a matematikával, szinte repült az osztályteremig a boldogságtól.
– Dicsértessék, uraim! – robbant be az ajtón. – Üljenek le! – vezényelte, és a katedrára lépett. Rögtön Yves-et kereste a tekintetével. Ott ült az ablak mellett az első padban, és a meglepetés öröme ragyogott arcán.
– Nos, én annyit értek a matematikához, mint maguk a latinhoz, tehát nem sokat – mondta Joseph az osztálynak, és nekitámaszkodott a tanári asztalnak.
A fiúk összenéztek. Ez már a régi, körülrajongott Joseph volt.
– Hol tartanak matematikatanulmányaikban?
Egy fiú rögtön felnyújtotta kezét, és epekedve nézett rá.
– Logaritmus – rebegte.
– És magát ez így felvillanyozza? – tréfálkozott Joseph.
Az osztály felnevetett. Yves pedig úgy nézett rá, hogy elöntötte a forróság.
– Talán kezdjük a házi feladat ellenőrzésével. Jöjjön valaki a táblához, és írja fel a megoldást, hozzáteszem, teljes felelőssége tudatában. Én mosom kezeimet.
Erre tizenöt kéz lendült a magasba. Joseph már majdnem felszólított egy fiút, amikor észrevette, hogy Yves is jelentkezik. Ujjai között valami fehérlett. A válasz.
– Delamer! – szólította, és megremegett a hangja. Olyan furcsa volt, Yves vezetékneve idegenül csengett ajkain.
Mialatt a fiú a katedra mögötti tábla felé tartott, Joseph felemelt egy krétát, és amikor Yves odaért, a tenyerén odanyújtotta neki. Yves elvette, és a kezében tartott papír cetlit ügyesen Joseph markába ejtette. A másodperc töredéke volt az egész.
Joseph magára zárta szobája ajtaját. Yves válasza egy apróra összehajtott papírlapon ott feküdt az íróasztalán. Sokáig meredt rá lüktető halántékkal, míg végre szét merte hajtogatni, hogy elolvassa. A betűkön látszott, hogy Yves gyorsan, kapkodva írt.
Sóhaj…
Testünk megtölti a szobát.
Átizzadt ruhaként tapadnak ránk a falak.
Csak mi ketten létezünk, két pillangószárnyú,
szerelmes, töviskoszorús alak.
Görcsösen szorít minket ölelésbe a kín, a magány.
Megosztozunk egymáson ezen az éjszakán.
Sóhaj…
Az élet szenvedés.
Sóhaj…
Az élet gyötör.
Sóhaj…
Az élet reszketés.
Sóhaj…
Az élet Gyönyör!
Péntek. Du. 16.00. Biológia szertár.
Y.
Joseph kihúzta az íróasztala fiókját, és ránézett a fényképre, amit órákon át keresett, mire végre megtalálta utazóládája legmélyén. Hatéves önmaga mosolygott vissza rá. Szerette ezt a felvételt, még arra a pillanatra is emlékezett, amikor készült. Azon a születésnapján kapta a kisvasutat. Úgy érezte, hogy gyermek önmaga egy tőle különálló személyiség, a felnőtt-testében rejtőző múltdarabka, aki folyton figyeli őt. Elszégyellte magát. Akaratlanul is mennyi fájdalmat okozott neki azzal, hogy annyi éven át eltemette és nem vett tudomást a létezéséről. Ha nem jelenik meg Yves az életében, talán szép lassan meg is ölte volna. De most újra ott volt a bájos, vidám kisfiú, és naiv szeretettel nyújtotta kis kezét a világ felé. Joseph örült, hogy megőrizte ezt a képet, mert viszonozhatja Yves ajándékát. A legnagyobb titok, amit megoszthattak egymással, az egykori ártatlanságuk volt.
2.
Ahogy közeledett a randevú órája, Joseph egyre idegesebb lett. A kollégiumban hatalmas volt a felfordulás. A diákok fel-le rohangáltak a folyosókon seprűvel, felmosóronggyal és portörlőkkel felszerelve, a tanárok pedig próbáltak rendet tartani több-kevesebb sikerrel. Josephet a könyvtárba osztották be, úgy tűnik, a katalogizálás volt élete keresztje. Még jóval négy előtt végzett. Rótta a köröket a szobájában, és másodperecenként nézte az órát. Mintha megállt volna az idő. Próbálta elképzelni, mi fog történni, mit fognak mondani egymásnak. Az óra végre elütötte a négyet. Joseph indult. A biológiaszertár a földszinten volt. Átverekedte magát a folyosókat takarító fiúkon, és határozott léptekkel közeledett a preparátumok és csontvázak tárolására használt teremhez. A szertár előtti folyosó kihalt volt. Léptei visszhangot vertek a csendben. Óvatosan lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Joseph épp csak annyira nyitotta ki, hogy besurranhasson rajta. Egy kicsi, zsúfolt szobában találta magát. A falak mentén, a polcokon kitömött állatok, formalinos üvegekben úszkáló szervek és egyéb furcsa dolgok sorakoztak. A vastag sötétítőfüggönyök össze voltak húzva, csak annyi fényt engedtek be, hogy az éles pengeként hasítson bele a halál áhítatába. Joseph először nem is látta Yves-et. Érzékeit túlságosan lekötötték a polcokról rámeredő üveges szemek.
– Joseph!
Yves hangjára összerezzent. Nagyon nem illett a szobához ez az életteli, sokat ígérő hang. A fiú pár lépésre állt csak tőle, és most, hogy belépett a fénybe, Joseph tisztán láthatta az arcát. Zavartan nézték egymást. Egyikük sem mert közeledni, aztán nagy sokára Joseph végre megmozdult. Yves-hez lépett, és ujjaival végigsimított az arcán.
– Hiányoztál – suttogta.
Yves lesütötte a szemét, még mindig zavarban volt. Ekkor Joseph átölelte a derekát, és magához húzta. Négy hét után először érezhette testének közelségét, minden porcikája őrülten vágyott rá, de nem akarta letámadni a fiút, aki valami rejtélyes okból még mindig tartózkodó volt. Kisimított Yves homlokából néhány mézszínű fürtöt, és megcsókolta egyik selymes szemöldökét. Ujjai közben Yves álla alá siklottak, és lassan felfelé emelték szép arcát. Yves azonnal szorosan lehunyta a szemét, amikor a szájuk találkozott. Ajkaik épphogy összeértek, már szét is váltak, de Joseph nem engedte el Yves állát. A fiú végre kinyitotta a szemét, és viszonozta Joseph pillantását, közben ajkai lassan szétnyíltak, nagy, mandulavágású szemei pedig vékony résekké szűkültek. Mosolygott, olyan mosollyal, amelyet Joseph még sosem látott az arcán. Ez a mosoly egyszerre volt kedves, kicsit incselkedő, beszédes és hódító. Joseph elámult. Ekkor Yves mint egy kígyó fürgén kisiklott öleléséből, és a formalinos üvegekkel teli polchoz lépett. Egy fehér ronggyal törölgeti kezdte az egyik nagyobb üveget.
– Minden évben én vállalom ennek a szertárnak a takarítását. A többiek félnek ide jönni. Félnek, hogy a kitömött állatok életre kelnek.
Felnevetett, aztán komoly hangon folytatta.
– Szerintem inkább attól félnek, hogy tudják, ezek már sosem kelnek életre. Én nem félek a haláltól.
Joseph hátán végigfutott a hideg. Annyira elvarázsolta a fiú szépsége, hogy eszébe sem jutott, Yves is csak egy halandó ember, valaki, akit egyszer örökre el fog veszíteni. A fiú letette a rongyot, és a kezével lassan végigsimított az üvegen.
– Valójában őmiatta jövök ide minden évben.
Joseph Yves háta mögé lépett, és a válla felett az üveg tartalmára nézett. Egy formalintól megsárgult négy-öt hónapos emberi embrió volt. Az élet megörökített kezdete, egy még fejletlen, torz csökevény.
– Próbálom elképzelni, hogy milyen ember lehetett volna. Nem gondolod, Joseph, hogy bármi történjék is velünk, mi szerencsések vagyunk, a sors kiválasztottjai? Nézd csak meg őt! Alighogy megkapta, már el is veszítette az élet lehetőségét.
Hallgattak. A halott embrió közömbösen lebegett a formalinban. Joseph magához húzta Yves-et. Egyik tenyerét a fiú hasára csúsztatta, a másikat a bordáknak ütődő, hevesen dobogó szívére tette, mintha védeni akarná. Yves szorosan hozzásimult, de a reverenda durva, vastag szövete megakadályozta, hogy igazán érezzék egymást. Josephnek be kellett érnie Yves élvezetének látványával, aki már teljes súlyával dőlt neki, és olyan erővel markolt a hajába, hogy Joseph felszisszent fájdalmában, de egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást. Már az is földöntúli kéjjel töltötte el, hogy a fiú testének legrejtettebb részeit érintheti. Yves forró lehelete perzselte az arcát, ahogy a nevét suttogta. Joseph a másik kezét feljebb csúsztatta a szívéről, fel a nyakán feszülő selymes bőrön, fel az állán, majd ujjait lágyan végigfutatta Yves nyitott, piros ajkain. Beleborzongott, amikor megérezte a fiú nyelvének érintését, de ekkor tekintete az embrióra tévedt, és a formalinos üvegben meglátta visszatükröződő alakjukat. Látta saját vágytól fátyolos tekintetét és Yves karcsú alakját, ahogy a karjai közt vonaglik a kéjtől. Megdermedt a látványtól. Mintha csak most tudatosult volna benne, hogy mi is történik vele, amióta megismerte Yves-et. Hirtelen elengedte a fiú testét, szinte ellökte magától. Yves ijedten kapta fel a fejét. Az üvegben visszatükröződő tekintetéből az elhagyott gyermek félelme villant Josephre. Joseph torka összeszorult. Most fájdalmat okozott a rajongva szerettet lénynek saját pillanatnyi ostobasága miatt.
– Bocsáss meg! – súgta remegő hangon Yves fülébe, és újra magához ölelte.
A fiú szemében még mindig ott bujkált a félelem, teste megfeszült, és nem merte átadni magát az élvezetnek.
– Bocsáss meg, kicsim! Bocsáss meg! – ismételgette, és maga felé fordította Yves arcát.
Mohón csókolni kezdte, közben szenvedélyesen simogatta, hogy a fiúnak ne legyen ideje a történteken rágódni. Yves majdnem összeesett a gyönyör erejétől, Joseph alig bírta megtartani karjai között.
Yves hallgatott. A szoba sarkában ültek, messze a beszűrődő fénytől. Joseph a fiú homlokába hulló hajfürtökkel játszott. Nem tudta eldönteni, szükség van-e magyarázkodásra. Igazából már magának sem tudta megindokolni, mitől is ijedt meg. Aggasztani kezdte, hogy Yves nem szól semmit, csak szuszog a mellkasára borulva, és ki tudja, milyen gondolatok járnak a fejében. Elővette az ajándéknak szánt fényképet, és Yves kezébe adta, aki hosszú percekig némán nézte, majd elhúzódott Josephtől, és állát térdeire támasztva a szemébe nézett.
– Igazi költői lélek vagy – szólalt meg végül. – Tetszik, ahogy a fiúkkal beszélsz. A matematika órán nyújtott alakításod kiváló volt. Gratulálok! Nem gúnyolódom, Joseph! Csak… Biztos vagy benne, hogy én kellek neked?
Josephet megdöbbentette a kérdés. Yves komoly arccal nézett rá, nagy szemeiben tengernyi szomorúsággal és félelemmel.
– Szeretlek attól a perctől, hogy megláttalak. Feladtam érted a belém gyökerezett elhatározást, hogy elutasítom az életet. Neked adtam a szüzességemet, és ebben a percben is nyíltan gúnyt űzök az egyházból azzal, hogy veled vagyok. Vállalom a kockázatát ennek a szerelemnek, vállalom érted, hogy ha kiderül, mindent elveszthetek. Az első szerelmes éjszakánkon arra kértél, bízzak benned, most én kérlek rá, hogy bízz bennem. Csodálatos vagy. Okos, érzékeny és gyönyörű. Te kellesz! Mit tegyek még, hogy megbízz végre bennem?
Yves elmosolyodott, és Joseph nyakába vetette magát. Hosszan, felszabadultan csókolóztak. Amikor szétváltak, Yves kacéran Josephre nézett.
– Keress egy helyet, ahol szeretkezhetünk!
3.
Nevetgélve nézegették a formalinos üvegekben úszó szerveket.
– Ha átlátszó lenne a bőröm, fogadok, hogy nem szeretnél – mondta Yves, miközben egy összezsugorodott májat tanulmányozott.
– Nem olyan biztos az! Legalább a vesédbe láthatnék, és elkerülhetnénk a féltékenységi jeleneteket – replikázott Joseph.
Yves a polcra könyökölt, és körmeivel szórakozottan kocogtatni kezdett egy nagy üveget, amiben egy agy lebegett. Töprengve ráncolta a homlokát.
– Bökd ki, Joseph, mit akarsz ezzel mondani! – mondta, és tovább kocogtatta az üveget.
Joseph a szertárban található egyetlen asztalra ült.
– Találkoztam Andréval, de ezt te is tudod. Láttam a szemében, hogy szeret téged, annyira szeret, hogy képes feláldozni a saját boldogságát a tiédért, és láttalak titeket az udvaron. Hagytad, hogy átöleljen.
Yves Joseph mellé ült, és megfogta a kezét.
– Már nincs viszonyom vele. Tud rólunk, és elfogadja. Nem tehet mást. Ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Tizenegy éves korom óta védelmez és szeret. Megszakad a szívem, hogy fájdalmat kell neki okoznom.
Yves szomorúan hajtotta le a fejét, és lábával dühösen rúgott egyet a levegőbe. Joseph fürkésző tekintettel nézte. Nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie:
– Ha nem szeretted, miért volt viszonyod vele? Mikor adtad oda magad először neki? A testvérek nem szoktak szeretkezni, ha jól tudom!
Joseph hangjában akarata ellenére gúny csendült.
– Joseph, ellentétben veled, én nem tettem szüzességi fogadalmat! – mondta élesen Yves, és elengedte Joseph kezét.
Az ablakhoz ment. Kilesett a sötétítőfüggönyök közötti résen. Az éles téli fény körberagyogta alakját. Halkan mesélni kezdett:
Amikor megérkeztem a kollégiumba, minden új volt, és idegen. Megrémített a sok vidám, harsány fiú. Az árvaházban csak negyvenen voltunk. Emlékszem, hogy végigüvöltöttem a vasútállomásig vezető utat. Szegény Marie nővérnek úgy kellett feltuszkolnia a vonatra. Úgy éreztem, hogy megint magamra hagytak, eldobtak. Majd egyszeriben ott találtam magam egy nyüzsgő, ijesztő világban. Az első napon az udvaron kellett várakoznunk. Szégyelltem szakadt, szegényes ruháimat. A többi fiú olyan elegáns volt, néhányuknak a szülei is ott voltak. Olyan voltam, mint egy betolakodó. Egy padon ücsörögtem távolt a lármás, vidáman labdázó fiúktól, és azon töprengtem hogyan menekülhetnék el a leggyorsabban. Egyszer csak mellém ült André. Süteményt majszolt, amivel megkínált. Azt mondta, hogy a mamája készítette megvesztegetés céljából. Elmondta, hogy ő sem akart ide jönni, de a beígért süti megtette a hatását. Kedves volt, és közvetlen. Míg beszélt, folyamatosan tömte magába a sok süteményt. Nem zavarta, hogy értetlenül bámulok rá. Attól a naptól fogva elválaszthatatlanok lettünk. Segített házi feladatot írni. Éjjelente közelebb toltuk egymáshoz az ágyunkat, és ő csodálatos történeteket mesélt, amiket szájtátva hallgattam. Egy olyan világot nyitott meg előttem, aminek a létezéséről nem is álmodtam. Megvédett, ha csúfoltak. Egyszer betörte miattam az egyik fiú orrát. Ő volt az én testőröm. Csodáltam a tudása és az ereje miatt, és sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy egy ilyen nagyszerű fiú miért engem választott barátjának, a jelentéktelen árvát. Nyaranta dolgoznom kellett, mert a kollégium bezárt, és nekem nem volt hová mennem. André jött velem. Neki nem volt szüksége pénzre, hiszen ott volt a családja, de mindig kikönyörögte, hogy munkát kapjon ott, ahol én dolgoztam. Az egyik nyáron inas volt egy pékségben. Hajnali háromkor kelt, hogy fűtse a kemencéket, de a délutánja szabad volt, és jött velem dolgozni a mezőre. Elképesztett a kitartása. Ha megkérdeztem, hogy miért csinálja, csak annyit mondott: mert barátok vagyunk. Tizenhárom évesek voltunk, amikor először láttam meg a szemében azt a furcsa fényt, de akkor még nem értettem az ilyen dolgokat. Sokszor láttam, hogy titokban néz, és ha találkozott a tekintetünk, elpirult. Ennyi volt az egész, ezen kívül nem történt semmi még egy teljes évig. Aztán tizennégy évesek lettünk, és az én testem is felébredt. Furcsa álmokra riadtam fel az éjszaka közepén. Megrémültem, mert nem tudtam, mi történik velem. Magamba fordultam. Nem is gondoltam rá, hogy André segíthetne, hogy ő már akkor egy éve élt együtt a rátörő vággyal, de én túlságosan szégyelltem magam, és inkább némán szenvedtem.
Egy éjjel verítékben úszva ébredtem. Remegő kézzel tapogatóztam zsebkendőt keresve a hálóterem sötétjében. Egyszer csak érzetem, hogy valaki megérinti a vállamat. Rémülten próbáltam átlátni a sötéten, mert attól féltem, hogy a felügyelő atya az, de csak André volt. Leült mellém az ágyra, és rám nézett. Én sírni kezdtem a szégyentől. Ekkor magához ölelt, nagyon gyöngéden, oltalmazón.
– Nincs semmi baj! – suttogta. – Yves, tudod, hogyan lesz a gyerek?
Annyira megdöbbentem a kérdésen, hogy még a sírást is abbahagytam.
– Tudod, mit jelent az a szó, hogy szeretkezni? – kérdezett tovább André.
Azt hiszem, a fejem búbjáig elvörösödhettem, mert azért voltak halvány elképzeléseim a dologról, de nem kapcsoltam össze azzal, ami velem történik. André mindent elmondott, azt is, hogyan tudom kielégíteni magam. Szégyen és zavar nélkül beszélt velem, és ez csak növelte a csodálatomat. Fél óra múlva már mindent tudtam és felszabadultam.
– André, te voltál már nővel? – kérdeztem tőle, és ekkor valami furcsa történt.
André rám nézett azzal az idegen csillogással a szemében. Megérintette a homlokomat, ujjai végigfutottak az arcomon.
– Én nem vágyom nőkre, Yves, és most aludjunk.
Ezzel visszament az ágyába, és hátat fordítva nekem, elaludt.
Lassacskán megtanultam uralkodni a testemen, és éjjelente, ha biztos voltam benne, hogy senki nem figyel, kielégítettem magam. Andréval nem beszéltünk többet a dologról, és éltük a megszokott iskolás életünket. Azon a nyáron egy gazdaságban kaptam munkát, és André jött velem. A gazda, aki alkalmazott, nem kímélt minket, hajnaltól estig keményen dolgoztatott. Mégis sokat nevettünk. Újra olyan közel kerültünk egymáshoz, mint barátságunk első éveiben. A falu végében volt egy kis tó. Munka után oda jártunk fürdeni. Egy este egészen sötétedésig maradtunk. Emlékszem, nagyon meleg nap volt. Élveztem a szabadságot. A csillagok mintha ott ragyogtak volna körülöttem a tó fekete víztükrén. André kiúszott a partra, és onnan figyelt. Bolondul boldog voltam. Úgy elkábított a szabadság mámora, hogy pancsoltam, mint egy kisgyerek. Amikor végre meguntam és partra evickéltem, André felém nyújtott egy törülközőt. A derekam köré csavartam, és levettem alóla a vizes fürdőnadrágot. A holdfény ezüsthidat festett a tóra. André mellé ültem. Hallgatott. Már órák óta feltűnően csendes volt. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, de ő direkt elfordította a fejét. Éreztem, hogy az én vizes vállam hozzáér az ő meztelen vállához. Jólesett az érintés, és André nem húzódott el. A testem már nem elégedett meg a véletlen érintéssel. Igazából végig sem gondoltam, mit teszek, eszembe sem jutott, hogy André félreértheti. Tenyeremmel lassan végigsimítottam a hátán. Selymes volt a bőre. Az érintésre André összerezzent, és felém fordult. A testem mintha önállósította volna magát, a tenyerem a mellkasára siklott. Éreztem, hogy őrülten ver a szíve. Visszafojtott lélegzettel nézett rám. Várt. Arra várt, hogy kimondjam az ő érzéseit, de bennem akkor semmilyen érzés nem volt, csak a vágy, a sóvárgás egy másik test érintésére. Közelebb húzódtam hozzá. Tenyerem ide-oda siklott a testén. Akkor végre ő is megérintett. Mohón simogattuk egymást a holdfényben. Majd megfulladtam a rám törő forróságtól, de tétováztam, mert nem igazán tudtam, mit kellene tennem. André megérezte a bizonytalanságomat, és lefektetett a fűre. És én még ebből sem jöttem rá, hogy mennyire szeret. Levette rólam a törülközőt. Sokáig csak bámult rám. Szemei csillogása túlragyogta a csillagokat. Most én vártam rá, de én egészen mást vártam tőle, nem érzelmes szavakat. Ujjai végigsiklottak a bőrömön. Elhomályosult fölöttem az égbolt. André sokkal ügyesebb volt, mint én. Őrülten élveztem az érintését, nem volt bennem szégyenérzet. André a számra tapasztotta a kezét, hogy elhallgattassa a kiáltásaimat. A gyönyörbe belerázkódott az egész testem, úgy éreztem, mintha a tenger hullámai dobálnának a hátukon. André levette a kezét a számról, és én csukott szemmel lihegtem, belső időtlenségembe zuhanva. Miután lecsillapodtam, nem mertem kinyitni a szemem. André ott ült mellettem, és éreztem, hogy néz. Egyszeriben elszégyelltem magam, szégyelltem előtte a meztelenségemet, szégyelltem, hogy látta az önkívületemet, szégyelltem már mindent, ami kettőnk között történt. Ekkor megmozdult. Fölém hajolt. Éreztem arcomon a leheletét. Megcsókolt. Mint a villám hasított belém a felismerés. Fejemben felcsendültek a szavai: Én nem vágyom nőkre, Yves. Megrémültem. Durván ellöktem magamtól, talán még meg is ütöttem. Magamra kapkodtam a ruháimat, és elmenekültem. Ott hagytam egyedül, megalázottan a sötétben.
Órákig kóboroltam a falu utcáin, mire végre annyira lehiggadtam, hogy gondolkodni tudjak. Akkor tudatosult bennem, hogy valójában engem sem érdekelnek a lányok. Soha nem fantáziáltam nőkről, és a tóparton is André férfitestét kívántam meg. Úgy néztem szembe magammal, mint valami idegennel. Azon az éjszakán újjászülettem, de bárhogy is kerestem, nem találtam magamban szerelmet. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes Andréba, mégis úgy döntöttem, hogy bemegyek a szobájába. Szörnyen bántam már a viselkedésemet, hogy fájdalmat okoztam neki. Úgy gondoltam, adnom kell valamit cserébe az annyi éven át tartó szerelméért, és ez korántsem volt áldozat tőlem.
A cselédszálláson laktunk. Éjfél volt, mire hazaértem. Egyből az ő szobájába mentem. A sötétben elbotorkáltam az ágyáig. Felkapcsoltam a lámpát, és leültem mellé. A párnába rejtette előlem az arcát.
– André, kérlek, bocsáss meg nekem! Ostoba voltam. Nem akartalak megbántani, csak megijedtem. Sosem okoznék neked szándékosan fájdalmat. Kérlek, nézz rám!
Meg sem mozdult. Sírt. Hangtalanul, titokban, kétségbeesetten. Nem bírtam elviselni a fájdalmát. Fölé hajoltam, és a fülébe suttogtam:
– Szeretlek!
Végre megmozdult. Felült, és rám nézett. Talán beül tudta, hogy hazudok, de hinni akart nekem. Szemei karikásak voltak a sok sírástól.
– Szeretlek! – ismételtem meg, és rámosolyogtam. – Szeretnélek megcsókolni, de nem tudom, hogyan kell. Megmutatnád még egyszer?
Csak nézett rá, közben elsimítottam a homlokából egy kócos hajfürtöt. Nagy sokára felemelte a kezét, és a fülemnél belemarkolt a hajamba, úgy húzott magához. Megcsókolt, aztán újra rám nézett. Kitartóan mosolyogtam rá.
– Nyisd ki a szád! – suttogta fojtott hangon.
Egy kicsit meglepődtem, de megtettem. Szájával a számra tapadt, és megcsókolt, mélyen, hosszan. Amikor először éreztem meg számban a nyelvét, minden izmom megfeszült, de lassan élvezni kezdtem nyelvének intim érintését. Miután elengedett, én kapaszkodtam a nyakába, és ügyetlenül visszacsókoltam. Levetkőztettük egymást.
Láttam, hogy boldog, hogy el sem hiszi, mi történik vele. Most én simogattam az ő testét. Varázslatos éjszaka volt. Sok mindent megtettünk szégyentelenül, gátlások nélkül. Egész éjjel simogattuk, csókoltuk egymást, de még nem szeretkeztünk, még túl fiatalok voltunk hozzá. Azt csak két év múlva mertük megtenni.
Másnap megtudtam, hogy a plébánia nem támogat tovább. Az igazgató beleegyezett, hogy két évet halasszak a kollégiumban. Egy parókián kaptam állást. Kertész lettem és madárgondozó, mert a papnak egzotikus madárgyűjteménye volt. El sem tudod képzelni, Joseph, hogy milyen okosak a madarak. Elég, ha csak rájuk nézel, már mindent tudnak rólad. De nem lehet könnyen lekenyerezni őket. Sok időbe telik, mire a bizalmukba fogadnak, de ha sikerül, akkor igazi tiszta szeretettel ajándékoznak meg. A madarak nem bántanak. Olyan aprók és törékenyek. A madarak nem bántanak…
Joseph Yves-re tekintett. A fiú elgondolkodva nézett ki az ablakon. Valahol nagyon messze járt, olyan tájakon, amelyeket Joseph sosem látott. Az ilyen pillanatokban érezte leginkább, hogy Yves, legyen bár a karja között, mégis elérhetetlen marad a számára. Lényének mindig lesz egy hozzáférhetetlen, megismerhetetlen része.
Yves visszatért a jelenbe, és Joseph felé fordult.
– Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – kérdezte komolyan.
Joseph feldúltan hallgatott.
Yves visszafordult az ablak felé, és folytatta:
Két évig nem találkoztunk. Persze néha váltottunk egy-két levelet, de azok mindig szűkszavúak maradtak, tele jelentéktelen apróságokkal. André a kollégisták mindennapjait élte tovább, én pedig el voltam zárva az emberektől, és csak a madarakkal tudtam beszélgetni, de az eléggé egyoldalú társalgás maradt. Eltávolodtunk egymástól, és annak a nyárnak az emléke egyre halványult. Magamba forduló lettem, dacos és mogorva. A második év vége felé már nem válaszoltam André leveleire. Furcsa, de lassan élvezni kezdtem a magányomat. Aztán megint eljött a nyár, és André megjelent, zsebében az igazgató ajánlólevelével. A parókiának lett még egy kertésze.
Amikor először találtam magam szemben vele két év után, csak bámultam rá. Emlékszem a viszontlátás pillanatára. Szamócát szedtem a kertben. Hallottam, hogy a hátam mögött valaki közeledik felém, először azt hittem, a pap, aztán megállt, és megláttam az elém vetülő árnyékát. Magas, sovány alak volt. Tudod, miből jöttem rá, hogy ő az? A csendjéből. Ott állt mögöttem, és hallgatott. Lassan felegyenesedtem és megfordultam. Percekig csak néztük egymást. Nagyon megváltozott. Magas lett, én egészen eltörpültem mellette, karcsú és izmos. Csak barna szemei ragyogása emlékeztetett a régi Andréra, aki úgy szerette a süteményeket. Láttam a tekintetében, hogy én is megváltoztam. Ámulva nézett végig rajtam. Elöntött a harag, úgy éreztem, betolakodik az életembe.
– Mit keresel te itt? Nincs semmi szükségem rád! Takarodj innen! – üvöltöttem, és meglöktem.
Hátratántorodott, de nem esett el, és csak bámult tovább. Láttam, hogy még mindig szeret, de én nem tudtam mit kezdeni ezzel a szerelemmel, és inkább elfutottam. Megint magára hagytam, de most nem sírt, nem esett kétségbe. A vacsoránál mosolyogva ült asztalhoz. Eltökélte, hogy megszelídít. Napokig nem szóltam hozzá, de ő mindig a nyomomban volt, és egyfolytában beszélt. Mesélt a kollégiumról, az életéről nélkülem. Jelenléte újra felébresztette a testem. Őrülten vágytam az érintésére, de erősebb volt bennem a dac a vágynál. Egy reggel holtan találtam az egyik madarat. Szörnyű volt, Joseph! Nagyon fájt, rettenetesen. Kivittem a törékeny kis testet a kertbe, és eltemettem. Órákig ott térdepeltem a sír előtt mozdulatlanul. Odajött André. Nem szólt semmit, csak átölelt, és akkor megtört bennem a jég. A vállára borulva zokogtam. Bántam már mindent, az egész életemet. André szó nélkül ölelt, egy pillanatra sem engedett el. Amikor nagy sokára megnyugodtam, kibontakoztam az öleléséből.
– Bocsáss meg! – kértem tőle annyi év után újból.
Ő rám mosolygott, és csak ennyit mondott:
– Szeretlek!
Nem tudtam, mit feleljek, inkább hallgattam. Attól a naptól kezdve megint barátok lettünk, és André lassan visszahozott az életbe.
Elkezdődött közöttünk egy játék, aminek én írtam a kegyetlen szabályait. Tudtam, láttam, hogy kíván, hogy percről percre nő benne a sóvárgás, de azt is tudtam, hogy inkább szenved, de nem fog kezdeményezni, mert fél, hogy elveszít. Nap mint nap próbára tettem, meddig bírja. Megérintettem, de úgy, hogy azt higgye, csak véletlen volt. Ilyenkor láttam a zavarát, a szemében ragyogó elfojtott vágyat. Egy idő után rájött, mire megy ki a játék, és én a saját csapdámba estem. André vonzó volt. Lehet, hogy nem voltam szerelmes belé, de a testét kívántam. Megszaporodtak közöttünk a véletlen érintések. Újra ott lebegett körülöttünk az együtt töltött éjszaka, a csókok, a simogatások emléke, és csak növelte a vágyat bennünk, hogy tudtuk, azóta megváltozott testünk új, felfedezetlen titkokat rejt. Ahogy múlt az idő, mi egyre kacérabbak lettünk. Megtanultam, hogyan kell néznem, mozognom ahhoz, hogy felkeltsem benne a vágyat. Amikor egyedül maradtunk a házban, kifeküdtünk a kertbe napozni. Ilyenkor André majd felfalt a szemével, de én úgy tettem, mintha nem venném észre. Persze, én is néztem az ő testét, de én óvatosabb voltam. A legártatlanabb tekintet mögé tudtam rejteni a legsóvárabb pillantást is. Talán azért élveztem annyira ezt a játékot, mert féltem szabadjára engedni a bennem tomboló vágyat, és amíg én irányítottam, biztonságban érezhettem magam. Kívántam André testét, de tartottam is tőle, mert éreztem, hogy már egyikünk sem fog megelégedni a csókokkal és simogatásokkal.
Hetekig játszottunk így érzékeinkkel, és ez alatt André türelmesen várt rám. Tudtam, hogy már nem sokáig folytathatjuk így tovább. Pallosként lebegett felettünk a beteljesülés. Egy forró augusztusi napon történt meg először.
Kirándulni indultunk, de még a falu határáig sem értünk, nyakunkba szakadt az ég. Bőrig ázva értünk haza. André a parókia vendégszobájában lakott. Egyenesen oda mentünk, és André ledobálta magáról az átázott ruhákat. Az eső őrült erővel verte az ablakot. Olyan nagy volt a szél ereje, hogy több fát is kicsavart a kertben. Az ablaknál álltam, és megpróbáltam átlátni az esőfüggönyön. Néha egy-egy ág nekiütődött az ablaküvegnek.
– Te jó ég! Nézd, André! Még jó, hogy időben hazaértünk – kiáltottam hátra, próbálva túlharsogni a vihar dühöngését.
André nem válaszolt. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mi van vele. Az ajtónak támaszkodva bámult rám. Majdnem meztelen volt, csak az alsónadrágja volt rajta. A hajáról csöpögő esővíz hosszú patakokban folyt le a testén. Azonnal felizgatott a látványa. Odamentem hozzá. Láttam, hogy a tekintetemet keresi, de nem tudtam a szemébe nézni. Tenyeremmel felszárítottam a mellkasán csordogáló egyik patakot. Nem bírta tovább. Megragadott, és az ágyra dobott. Szinte letépte rólam a ruhát. Olyan vadul öleltük egymást, mintha élet-halál küzdelmet vívnánk. Ajkain egy pillanatra sem váltak szét, a levegőt is egymás testéből vettük. Aztán hirtelen hasra fordított, és már bennem is volt. Felüvöltöttem a fájdalomtól és a kéjtől. Hullottak a könnyeim, de közben reszkettem az élvezettől. André a nyakamat harapdálta, és egyre gyorsuló lökésekkel hatolt belém. Amikor végre elélvezett és elengedett, teljesen összezavarodtam. Mozdulatlanul feküdtem, hallgatva a közben megszelídült eső kopogását az ablakon. Gyűlöltem Andrét, mert fájdalmat okozott, de kielégületlenül maradt vágyam kívánta a testét. Egyszer csak meghallottam a hangját.
– Yves! Yves! – szólongatott.
Nyirkos tenyere végigsiklott a hátamon.
– Nagyon fájt? Ne haragudj rám, Yves!
Tele volt a hangja aggodalommal és gyöngédséggel. Szánalmas volt. Elborított a düh. Rávetettem magam, és ütöttem, ahol értem. Nem védekezett. Miután kitomboltam magam, lihegve fölé hajoltam, és belenéztem a döbbenettől tágra nyílt barna szemeibe. Szivárványhártyáin ott ült a tizenegy éves, süteményt majszoló André. A kisfiú, aki mindig megvédett, aki csodálatos történeteket mesélt. Az első ember, aki szeretett.
Csókolni kezdtem. Éreztem simogató érintését a testemen. Újra elöntött minket a forróság, de most én irányítottam. Minden porcikáját birtokolni akartam. Odaadó és készséges volt. Nyilvánvaló szerelme megint feldühített. Nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neki, csak a saját élvezetemmel törődtem. Hang nélkül tűrte vad lökéseimet. Bosszút akartam állni az általa okozott fájdalomért. Miután elélveztem, hátat fordítottam neki, és egy párnába rejtettem az arcom, hogy ne kelljen ránéznem.
Kint kisütött a nap. Éreztem a besütő sugarak melegét a bőrömön. André megmozdult. Hozzám bújt, és a fülembe suttogta:
– Szeretlek, Yves. Azóta szeretlek, hogy megláttalak. Úgy kuporogtál azon a padon, mint egy kismadár, egy gyönyörű kismadár. Hallasz engem, Yves? Szeretlek!
Mit lehetett volna erre felelni, Joseph?
Megfordultam, és hagytam, hogy átöleljen. A karjai között aludtam el, és ő féltőn vigyázta az álmomat.
A nyár hátralevő részét szórakozással töltöttük. Felfedeztük a környező hegyeket, fociztunk a falusi fiúkkal, cigiztünk a templom mögött, és belevizeltünk a szenteltvízbe. Éjjelente pedig szeretkeztünk. André szárnyalt a boldogságtól, mert az övé voltam.
Amikor elkezdődött a tanév, újra a kollégium falai között találtam magam. A halasztás miatt két osztállyal lejjebb jártam, mint André, így csak a hálóteremben meg a tanulószobában lehettünk együtt, de ha szükségem volt rá, mindig ott termett mellettem. Elég nehezen rázódtam vissza a kollégiumi életbe. Ha valaki rám szállt, André megjelent, és orrba vágta. A hálóterem sötétjében pedig mellém bújt, és simogattuk egymást, néha még szeretkeztünk is. Ahogy újra elérkezett a nyár, megint elintézte, hogy visszajöhessen velem a parókiára, ahol tárt karokkal fogadtak minket. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Idilli nyarunk volt.
Megszoktam az életemet és Andrét benne. Nem gondoltam, hogy egyik percről a másikra fog összeomlani minden. Mindig ámultam André állhatatos szerelemén. Azt hittem, hogy én nem vagyok képes így érezni, de megjelentél te, felforgatva a kollégium életét és az enyémet is.
Yves most újra Josephre nézett ragyogó, kék szemeivel.
– Te olyan más vagy.
Josephet felkavarták a hallottak, nem tudta, mit mondjon. Yves odalépett hozzá, és ujjaival végigsimított a homlokán.
– Csalódtál bennem? Nem olyan vagyok, amilyennek elképzeltél, igaz?
Joseph megfogta Yves hideg kis kezét, és ajkaihoz érintette.
– Úgy szerettem beléd, hogy semmit sem tudtam rólad, és most, hogy megismertem, nincs jogom szemedre vetni az életed. Szeretlek, és ezen nem változtat semmi. Nem érdekel a múlt, csak a jelen. És most itt vagy.
Joseph előrehajolt, és gyöngéd csókot lehelt Yves szájára, majd szép szemeibe nézett, és ujjait a selymes hajfürtökbe fúrta.
– Szeszélyes a sors. Végigfut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, csak a véletlenen múlt, hogy megismertelek. Sosem találkozunk, ha a tanáraim nem ajánlanak be ebbe a kollégiumba, vagy ha téged továbbra is támogatott volna az a plébánia, ha nem halasztasz két évet. De nekünk találkoznunk kellett. Mi a baj, kicsim?
Yves-et kirázta a hideg, és lesütötte a szemét, de aztán újra Josephre emelte. Rajongás csillogott benne.
– Nincs semmi baj. Megcsókolsz? – kérdezte, és már nyíltak is szét piros ajkai.
Joseph elmosolyodott, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Közben Yves karjai köréje fonódtak. Amikor szétváltak, Yves Joseph vállára hajtotta a fejét, és a fülébe suttogta:
– Szeretem, ahogy csókolsz.