Áruló
Geréb gondolataiba merülve baktatott hazafelé a girbegurba macskaköveken.
A kandelábereket már meggyújtották, fénygömbjeik úgy nyújtózkodtak az este szövetén, mintha Van Gogh maszatolta volna rá őket. A lombhulláson ragacsos köd nyálkája fehérlett. Mindent átitatott az ősz melankóliája, még Geréb verőfényes lelkét is.
Kezdett vacogni, megszaporázta lépteit. Keze bosszúsan szorult ökölbe zsebében… mert ma elmaradt a csók.
Máskor is volt példa ilyen mulasztásra, de ezen a délutánon valahogy jobban fájt. Talán a hideg miatt, vagy amiatt, hogy Boka ma különösen szép volt. Előző nap hajat vágatott, és megrövidült tincsei alól szokatlanul gyakran villantak elő okos, barna szemei. Halványkék pulóvert viselt, melynek nyakkivágásából hófehér inggallér csinosodott elő. Tagadhatatlanul a kék volt Boka színe. Néha, mikor tekintete csak úgy rátévedt, nem tervezve el a csodálását, meglepetten vette észre, hogy a fiú hosszú szempillái mintha azúrkék fényben pislogtak volna. Képtelenség! Boka nem lehetett valójában olyan szép, mint amilyennek látta.
Geréb megtorpant, vett egy mély lélegzetet. Muszáj volt kiszáradt torkába kortyolnia egy kis levegőt. Lenyelte a ködöt, prüszkölnie kellett tőle. Zsebkendőért kotorászott.
A csókok általában csak úgy megtörténtek közöttük, észre sem vették, és máris összeforrt a szájuk. Lehetetlen lett volna megmondani, mikor ki volt a kezdeményező, olyan egyszerre mozdultak. Egyik pillanatban még verslábakat számláltak, a másikban már egymás ajkait ízlelgették. Geréb volt a mohóbb, Boka az ügyesebb. Geréb szíve szerint csókolózással töltötte volna egész életét, Boka szeretett volna időt szakítani egyéb dolgokra is, mint például az olvasás vagy a magány, amiről még Geréb kedvéért sem szándékozott lemondani. Amikor azt mondta, Ma ne gyere!, és Geréb mégis becsengetett az ajtaján, beengedte ugyan, de tüntetőleg egész délután a falnak fordulva magolta az irodalomból feladott memoritert. Geréb mellélopódzott, és belecsókolt a nyakába, oda, ahol azok a kis pelyhes tincsei kunkorodtak. Boka hagyta, de nem viszonozta. Bizony, néha még mindig kibírhatatlan volt.
Geréb kifújta az orrát, közben megállapította, hogy nem jó úgy, ahogy van a kapcsolatuk. Vagyis jó, csak az nem jó, hogy úgy kell leskelniük és rácsapniuk a csókokra, mint tolvajoknak a kincsre. Milyen egyszerű lenne, ha odaállhatna Boka elé azzal a kéréssel, nem is!, azzal a kijelentéssel, hogy ő most meg fogja csókolni.
Egy délután már majdnem kimondta, aztán mégis elbátortalanodott, mert Boka nem akarta szavakba önteni azt, amit csináltak.
Az egy nagyon kivételes délután volt. Barátságuk egyik emlékezetes ünnepnapja, ahogy Geréb hívta magában.
Aranytól olvasták a Híd-avatás-t, és Boka egészen belemerült a szövegbe. Megbabonázta a kísértethistória, pedig azt mondta, hogy nem hisz a szellemekben.
– Talán mégis vannak – vetette fel Geréb.
– Nincsenek – ellenkezett rögtön Boka.
– Honnan tudod?
– Még egyet sem láttam – érvelt Boka. Hasra vetette magát az ágyán, és a vaskos Arany János kötet fölé könyökölt.
– Csak azért, mert neked nem mutatták meg magukat, nem jelenti azt, hogy nem léteznek – kardoskodott a természetfeletti mellett Geréb, aki – anyja hóbortja miatt – vett már részt asztaltáncoltatáson. Ugyan a táncoló asztal nem erősítette benne a szellemhitet, de jó mókának tartotta.
Boka felpillantott rá. Gondolkodott. Geréb ilyen alkalmakkor mindig elfogódott szomorúságot érzett a felett, hogy nem gondolatolvasó.
– És ugyan miért járnának vissza? – tette fel végül a kérdést.
– Hát… – Geréb eltöprengett. – Mert mondjuk itt hagyták azt, akit szerettek, és nélküle sivár a túlvilág.
– Szerintem inkább az élők érzik úgy, hogy sivár az élet a nélkül, akit szerettek – vélte Boka. – Ezért hisznek olyan sokan a szellemekben.
– Lehet, hogy a szellemek azt tartják hibbantnak maguk között, aki az élőkben hisz – nevetett Geréb.
Boka csak mosolygott, tartózkodóan, mint mindig. Soha semmiről nem nyilvánított harsányan véleményt.
Különtorna volt az utolsó órájuk, és Boka, foltozásmentes ing hiányában, nem vette át a tornatrikóját, ami, amikor hasra feküdt, kibújt nadrágja derekából. Geréb pillantása a napsugárként előragyogó kis bőrszilánkra tapadt. Vajon Boka megengedné neki, hogy megérintse? A csupasz bőr védtelenségétől feltétlen engedélyt kellett kérnie, arra nem lehetett csak úgy orvul lecsapni, ahhoz túl magasztos volt a szépsége. De hogyan kérjen engedélyt? Mit mondjon? Hogyan mondja? Akkor meg kellene említenie a bőr-t és az érintés-t. Ezektől a szavaktól Boka rettegett.
Amúgy szerette a szavakat.
– Lenn, csillagok száz-ezeri… – olvasta Arany szavait – …S ő néz a visszás csillagokba. Jó lehet költőnek lenni!
– Cselének jól állna – vonta meg a vállát Geréb.
– Neked is.
Geréb meglepetésében eltépte tekintetét Boka derekától.
– Nekem?! – csodálkozott. – Hidd el, semmi lírai érzékem nincsen.
– De drámai van.
– Tényleg?
Geréb megleste képmását az ablaküvegben, kereste magán a drámai érzék megnyilvánulásait, mire Boka kacagni kezdett.
– Ez azért nem szép tőled! – fancsalodott el Geréb képe. – Folyton gúnyt űzöl belőlem.
– Sajnálom. – Boka most újra komoly volt. Barna szeme sötéten fénylett.
Geréb ismerte már ezt a tekintetet, ez mondta ki szavak nélkül, hogy szereti.
Mint általában, most is egyszerre hajoltak egymás felé, de Geréb megakadt a mozdulat közben. Boka zavarba jött, mert ugye azt nem kérdezhette meg, miért nem kapja már a csókot. Visszaheveredett, ezúttal a hátára, és a tőle megszokott néma beletörődéssel tekintett fel barátjára.
– Belőled válna a legjobb költő – állapította meg Geréb. – Te vagy az, aki úgy tud babrálni az emberek lelkével, mint a legnagyobb poéták.
Boka ekkor sem szólt semmit, de karja gyöngéden Geréb hátára siklott, és magához húzta a fiút, le az ágyra. Miközben csókolták egymást, ujjai a szőke fürtök között jártak. Ritkán volt ennyire odaadóan kedves.
Amikor belefáradtak a csókolózásba – mert akármennyire is erősködött Geréb, hogy élethosszig tudná csinálni, még ő is érezte, hogy egy bizonyos mennyiségű csókon túl inkább kínzás, mint gyönyör a testében forrósodó mámor –, elhevertek az Arany János kötet mellet, ami úgy feküdt közöttük, mint egy cirádásra faragott határkő.
– Ha kissé hunyorítok, hasonlítasz Heinrich Heinére – makacskodott Boka. Valamiért minden áron költőt akart Gerébbe látni ezen a délutánon. – Pont olyan szőke és selymes a hajad.
– Ezt meg honnan veszed?
Boka egy képre mutatott a falon. Jóképűre és szőkére festett férfi nézett velük farkasszemet.
Különös ez a Boka, állapította meg magában Geréb, nekem eszembe nem jutna költőket ragasztgatni a falamra, pláne az nem, hogy a hajukon elmélkedjek. Elfogta a féltékenység.
– Na, mára már hagyjál nekem békét a költőkkel! – nyafogta, de azért boldogan rejtette bele arcát a Bokától illatozó, puha ágytakaróba. Elvégre nem minden nap hasonlították csipkelelkű zsenikhez.
Geréb folytatta útját. Mostanában egyre később érkezett haza a Bokánál tett látogatásaiból, de a leckéjét megírta, sőt új barátja hatására még a jegyei is javultak valamicskét. Szüleinek nem lehetett ellenvetésük azon kívül, hogy furcsán néztek rá.
Már majdnem elérte a házukat, mikor léptek kopogása ütötte meg a fülét. Az ütem nem volt olyan dallamos, mint a Bokáé, de hasonlóan szépen szólt.
Áts Feri bandukolt az út túlsó oldalán.
Először meg sem ismerte, mert hiányzott róla a vörös ing. Amikor legutóbb a füvészkerti tó partján látta, nem volt ideje megnéznie magának. Most pótolta az elmaradást. Áts még magasabbra és még izmosabbra nőtt az eltelt évek alatt.
Össze-összefutottak ők néhanapján, de olyankor mindig nagyon igyekeztek az ellenkező irányba tekinteni. Igaz, ami igaz, Geréb számláján igen magasra rúgott a végösszeg: Először a vörösingeseknek árulta el a Pál utcaiakat, azután a Pál utcaiaknak a vörösingeseket. Áts gondolni se mert rá, mit művelt volna, ha esetleg három csapat vett volna részt a háborúban. Még jó, hogy a háborúk egészében mindig csak két fél áll szemben egymással!
Geréb gondolt egy merészet, és elébe vágott.
– Szervusz! – köszöntötte.
Áts megtorpant, lenézett a nála fél fejjel alacsonyabb Gerébre, de nem szólt semmit.
Geréb, mint azt nagyon jól tudjuk, soha semmit nem adott fel könnyen.
– Gondoltam, üdvözölhetnénk egymást – mosolyogta. – Nem látok semmi kivetnivalót ebben, hiszen nem vagyunk már gyerekek.
Áts szemöldöke magasra szaladt, aztán hunyorított, mintha bele akart volna látni a szöszke Pál utcai fiúba.
– Szervusz! – vetette oda végül félvállról.
Geréb eközben saját szavait ízlelte: Nem vagyunk már gyerekek… Valóban nem. Amióta Bokával barátkozott, hirtelenjében felnőtt. Már a méta sem hozta lázba. Csak Boka társaságára és csókjaira vágyakozott.
– Butaság tovább haragudnunk egymásra – bölcselte.
– Én nem haragszom rád – mondta Áts. – Ahhoz, hogy haragudj valakire, gondolnod kell rá.
– Én néha gondolok rád – vallotta be Geréb a legkisebb zavar nélkül.
– Te most szerelmet vallasz nekem? – vihogta el magát gúnyosan az egykori vörösinges vezér.
Geréb életében a szerelem szó újabban fontos szerephez jutott, így nem hagyhatta, hogy csak úgy viccelődjenek vele:
– Ne hízelegj magadnak! – szólt rá a fiúra. – Nálad sokkal kiválóbbnak tartogatom a vallomásomat.
Áts Gerébre bámult. Úgy tűnt, egyikőjüket sem foglalkoztatta komolyan a csata emléke, már egészen más dolgokon járt az eszük: románcokon, boldogságon, boldogtalanságon, megfogalmazhatatlan félelmeken. Ezt egy kicsit szomorúnak találta, de megvigasztalta, hogy nincs egyedül. Az élettel vívott harcban egy oldalon álltak.
Geréb kezdte megbánni merészségét, de akkor az egykori ellenség cigarettával kínálta:
– Kérsz?
Elfogadta. Még csak kétszer vagy háromszor dohányzott, az apja készletére járt rá, mikor egyedül hagyták otthon.
– Jó – dicsérte.
– Az.
Ennél több mondanivalójuk nem volt egymásnak. Álltak, és fújták a füstöt, majd, mivel már nem voltak gyerekek, elköszöntek egymástól, mint ahogy a felnőttek szoktak.
Geréb később, félálomban az ágyában, kis szúró szomorúságot érzett – akárcsak Áts Feri – elvesztett gyerekkora felett.
Boldog volt, mégis szomorú. Hogy lehet ez?
Soha többé nem veheti fel a versenyt Bokával még a legszebb üveggolyó sem. Fájdalmas volt ez, mert Boka nem fért el a zsebében, nem hurcolhatta magával akárhová, esténként el kellett válnia tőle. Boka nem volt az övé.
Másnap reggel Bokát nagy meglepetés érte.
Alighogy betette a lábát az osztályba, az egész volt gittegylet felsorakozott előtte, és hivatalos ügyben szót kért.
– Komoly dologról kell beszélnünk önnel – jelentette be titokzatosan Weisz, mint a küldöttség frissiben megválasztott elnöke.
– Rendben, de ha lehet mellőzük ezt a színjátékot! – Bokának jó ideje nem volt kedve a komoly és hivatalos ügyekhez.
– Ma délután gyűlést tartunk a Múziumba, amelyre a mélyen tisztelt Boka János urat is elvárjuk – folytatta tovább a komolykodást a küldöttség makacs elnöke.
A mélyen tisztelt Boka János úr türelme fogytán volt.
– Mi a baj, fiúk? – kérdezte, csak ilyen hétköznapian-egyszerűen.
– Mindent a maga idejében! – mutatta fel ujját a mennyezet felé Barabás tudálékosan. – Gyorsírás után rögtön jöjjön a Múziumba!
Boka nagyot nézett. Vele itten rendelkeznek, kérem szépen! Kioktatják, hogy ne legyen olyan kíváncsi. Már ajkán volt néhány keresetlen szó, mikor megérkezett Geréb, és a küldöttség olyan hirtelen oszlott szét, mintha köddé vált volna.
Miben sántikálnak ezek? Ráadásul éppen ma! Ma Gerébhez volt hivatalos uzsonnára.
A következő meglepetés Gerébet érte. Szépen meghajtott papírlap siklott elébe. Ránézett, aztán megtudakolta Weisztől:
– Eltévedtél?
– Neked szól.
Ez állt a levélben:
Ezúton kérjük
Geréb Dezső urat,
hogy szíveskedjen megjelenni a mai napon, pontban délután fél kettőkor a Múziumban.
Fontos megjegyzés: Megjelenése elengedhetetlen!
Honvédő Egyesület
Geréb megvakarta az állát, melyen még ímmel-ámmal sem nőtt borosta. Honvédő meg Egyesület! Mit akarhatnak ezek az ütődöttek tőle?
Még az utóbbit sem dolgozta fel, máris érkezett a következő postája. Ezt a Csónakos repítette feléje. Alaposan meggyűrődött, rövid élete alatt sok mindent megélt levélke volt. Geréb ezt nem olvasta el, csak nagy műgonddal a mellénye zsebébe rejtette.
Boka és Geréb körül hetek óta csend honolt. Sejtették ők, hogy ez átmeneti állapot, de azért bizakodtak, hátha végleg békében hagyják őket. Amióta Geréb nem blamálta magát a tanárok előtt, felelésre sem szólították. Boka pedig a megszokott közönyös-közömbös módján üldögélt a padban. Néha ugyan váltottak pár szót egymással, de semmi feltűnőt nem tettek, amivel elárulták volna különleges barátságukat. Egy idő után kémeik is felszívódtak, és ők a nélkül jártak az utcán, hogy azt lesték volna, éppen melyik Pál utcai fiú követi őket.
Talán hibát követtek el, hogy hagyták lankadni figyelmüket.
Geréb a szünetben odasomfordált Bokához, és átnyújtotta neki a Weisz levelét.
– Beidéztek – vigyorogta.
– Komoly! – mosolygott rá vissza Boka. Tetszett neki a pajtásiasság álcája mögé bújtatott szerelemük. – Én is hivatalos vagyok.
– Szerinted mitől védik a hont? – társalgott tovább Geréb úriasan-hanyagul Boka padjának dőlve.
– Úgy tűnik, tőlünk – vélte Boka.
– Tőlünk?! Mit ártottunk mi neki?
Boka megvonta a vállát.
– Mindenesetre remélem, hamar túlesünk a dolgon!
Mivel sokkal jobban izgatta őket az uzsonna kérdése, rögtön át is tértek arra a témára. Haj, milyen régen volt az, mikor a háború és az államtitkok megelőzték a grillázstorta és az együtt eltöltött délután szenzációját!
Gyorsírás után a Honvédő Egyesület a tanterem ajtajában gyülekezett. Boka meg Geréb ültek tovább kényelmesen a padjukban, lassú, kimért mozdulatokkal pakolták ironjukat, füzetüket táskájukba. Az egyesület türelmetlenül pislogott feléjük, de ők nem akarództak elérteni a célzást. Mintha összebeszéltek volna, nyújtózkodtak, vakaróztak, bámultak ki az ablakon az esőfelhős égre. A Honvédők kénytelenek voltak nélkülük útnak indulni, ha nem akartak elkésni a saját gyűlésükről.
Mikor magukra maradtak a teremben, Geréb leült Boka mellé, és elővette csinos, ezüst zsebóráját.
– Mennyit késsünk? – kérdezte.
– Legalább tíz percet. – Hiába, Boka sem volt tökéletes. Nagy buzgalommal dolgozott benne a büszkeség. Pedig kevés rossz tulajdonságot vetett meg jobban a pontatlanságnál. Vajon ez a Geréb hatása rá? A fiú felé sandított. Találkozott a tekintetük. Geréb szemébe szikrázó ragyogást varázsolt az imádat. – Induljunk! – mondta, csak hogy ne kelljen tovább sütkéreznie ennek a zavarba ejtő szerelemnek a tüzében.
Ázott falevelek tapadtak a cipőtalpukra, apró, élesen hideg esőcseppek hullottak a nyakukba, mégis remekül érezték magukat. Ritkán esett meg, hogy ők ketten ilyen zavartalanul bandukolhattak egymás mellett.
A Múziumban a fiúk a lépcsőn vártak rájuk.
– Szervusztok! – próbálkozott Geréb, de nem járt sikerrel, szúrós tekintetek kereszttüzében találta magát. Vajon mit követett el ezúttal?
Az egyesület nem merte felróni az egykori elnök úrnak, hogy késett. Meghajoltak előtte, és hellyel kínálták a lépcsőn. Boka kényes volt a nadrágjára, ezért szék hiányában a táskájára ült rá. A fiúk köréje gyűltek, minden lépcsőfokra jutott egy-egy egyesületi tag. Egyedül Geréb maradt állva a lépcsősor aljában. Ezek tényleg bíróság elé állítottak!, konstatálta, és vetett egy segélykérő pillantást barátjára.
– Mi akar ez lenni, fiúk? – kérdezte Boka. – Mit akartok Gerébtől?
Ekkor a Weisz, zsebre dugott kézzel – mint egy vérbeli vádlóügyvéd –, Geréb mellé sétált.
– Fontosabb kérdés ennél – kezdett bele beszédébe –, hogy mit akar öntől ez az úr!
Boka arca lángba borult. Szerencsére senki nem figyelt rá, mert Gerébet lesték, aki döbbenten szobrozott előttük.
Weisz folytatta:
– Az első pillanattól sejtettem, hogy valami rosszban sántikál.
Az első pillanattól? A kitt-katt óta? – töprengett Geréb szórakozottan, miközben hallgatta a vádbeszédet.
– Ezért megalapítottuk a fiúkkal a Honvédő Egyesületet, melynek célja, hogy minél többet tudjon meg arról, milyen hátsó szándékkal férkőzött az itt megjelent Geréb Dezső Boka János úr bizalmába. A heteken át tartó megfigyelés alatt – itt jegyzetfüzetet vett elő felöltője zsebéből – Geréb Dezső pontosan huszonkét alkalommal kereste fel Boka János urat a lakásában, Boka János úr pedig öt alkalommal tett látogatást Geréb Dezsőnél.
– Ezt mi is tudjuk – vetette közbe Boka. – Bár, nem ennyire számszerűen. Gratulálok, fiúk!
Az egyesület nem vette magára a gúnyos megjegyzést. Csele kért szót:
– A vér nem válik vízzé, szól a mondás. És mi mind tudjuk, hogy Geréb Dezső egykori háborús bűnös, és mint ilyet, nem árt szemmel tartani.
Geréb kaparást érzett a torkában, szúrást a szemében. Ennyit a megbocsátásról! Vajon Boka is ezt gondolja róla? Ezért húzódozott annyira a barátságától?
– Hagyjátok békében Gerébet, fiúk! Semmi rosszat nem tett ellenem – szólt csendesen Boka, mire a Barabás felpattant, és üvöltve adta tudtára:
– Geréb Dezső visszaélt az ön bizalmával! Tegnap este Geréb Dezső Áts Feri társaságában cigarettázott!
Boka döbbenten nézett barátjára.
Geréb rettenetesen szégyellte magát, mert felnőtt létére érezte, hogy csordogálni kezdtek a könnyei.
– Így volt – ismerte be. – De mi rossz van ebben? Áts már nem ellenség, csak egy fiú, akivel egyszer együtt játszottunk. És különben is! – Úgy döntött, ő is támadásba lendül: – Hogy veszitek a bátorságot, hogy kémkedjetek utánunk? Idióták vagytok! Ostoba kisfiúk! Gonosz kisfiúk!
A vádlók és a vádlott is elhallgatott.
Boka összezavarodva nézett egyik Pál utcai fiúról a másikra, csak Gerébet hagyta pillantás nélkül. Miért cigarettázott együtt Átscsal? Mi lehet közöttük? Kínzó féltékenység mart belé.
– János! – szólalt meg pityeregve Geréb. – Ugye nem hiszel ezeknek a bolondoknak? Mégis mit akarnék én Áts Feritől?! Mi mondanivalóm lehetne neki rólunk? Tegnap összefutottunk az utcán, és én… én szóba elegyedtem vele, mert… Mert miért ne tettem volna? Áts nem rossz fiú, ő cigarettával kínált, mikor arra kértem, hogy felejtsük el a múltat. De ti! Ti itten most haditörvényszék elé állítotok, csak mert elszabadult a fantáziátok! Csak mert ítélkezni akartok felettem! Csak mert hatalmaskodni akartok! – Geréb már zokogott, ügyetlenül törölgette arcát kabátujjába.
Boka úgy érezte, hogy szíve, ami évek óta arra várt, hogy meghasadhasson végre, elérkezettnek látta az időt. Muszáj volt összeszednie magát. Geréb sírt. Valakit, akit szeretett, ok nélkül bántottak. Feltámadt benne a védelmező szellem. Lám-lám, mégiscsak vannak szellemek! Felállt, és Geréb mellé lépett.
– Na, ne sírj már! Nem vagy kisbaba! – mondta neki, és karjai közé zárta. – Ti pedig, Honvédő Egyesület, menjetek a fenébe!
A váratlan menedékben Geréb csak még jobban rákezdte.
Az egyesület tagjai tanácstalanul pislogtak egymásra. Meglepő módon pont a Weisz volt az, aki először kezdett el komolyan gondolkodni Geréb szavain, és akiben először tudatosult, hogy Boka János hosszú idő óta talán ugyanúgy szeretett valakit, mint egykor a kis Nemecseket. Az ugyan rejtély maradt számára, hogy miért pont a Gerébet választotta a szíve, de az nem is volt igazán fontos. Boka János nem szeretett csak úgy senkit nyomós ok és érdem nélkül.
– Az ülést berekesztem! A vádlottat azonnali hatállyal minden vád alól felmentem. Menjünk, fiúk! – intett, és indult is. A többiek megszeppenten követték.
Mikor végre kettesben maradtak a Múzium kertben az ősz szomorúságának kellős közepén, Boka zsebkendőt vett elő, és megtörölte vele Geréb arcát.
– Furcsán vagy te összerakva, Dezső – mondta a fiúnak. – Akkor is a legnagyobb slamasztikába kevered magad, ha nem csinálsz semmit.
Geréb szipogott. Kék szemei csodaszépen ragyogtak a bennük csillogó könnyektől.
– Megígérem, hogy soha többet nem állok szóba Áts Ferivel.
Boka elszégyellte magát az előbb érzett féltékenysége miatt.
– Nem kell ilyesmit ígérned… – Nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – Csak azt ígérd meg, hogy rá soha nem nézel úgy, ahogyan rám.
– Miért néznék én úgy rá, mint rád? – csodálkozott Geréb. – Boka Jánosból csak egy van!
– Menjünk! – szólt Boka kitérően. – Édesanyád már vár ránk.
Miközben lassan kiballagtak a Múziumból, Boka azon töprengett, vajon Geréb mit gondol arról, ami közöttük van, felfogja-e a súlyát.
A szép szőke asszony el volt ragadtatva fia új barátjától. Nem tudta megunni a társaságát. Talán a szíve mélyén titokban egy kicsit bele is szeretett az illedelmes, okos, megszokhatatlanul jóképű fiúba.
Ezek alatt az uzsonnák alatt Geréb szinte meg sem szólalt, morcosan falta a süteményeket, és számolta a perceket. Nem tetszett neki, hogy Boka tetszik. Márpedig Boka mindenkinek tetszett. Bokát nem lehetett első látásra nem szeretni.
Most, mialatt fél füllel azt hallgatta, mint lelkesedik anyja és a fiú egymásra licitálva Arany János lírájáért, az járt a fejében, hogy mostantól kezdve egész életében azon fog aggódni, hogy valaki elszereti tőle Bokát. Elnézte barátja sötéten csillogó szemét. Az ő szemeiben nem volt ilyen mélység. Megtapogatta mellényzsebében Csónakos levelét. Ott lapult, ahová tette. Ez a tény kissé megnyugtatta.
Később, Geréb szobájában, Boka fáradtan nyújtózott el az ágyon. Mutató- és hüvelykujja begyét, mint egy csipeszt, orrnyergére szorította. Ez olyan felnőttes, komoly módszere volt a problémák kezelésének. Geréb sírástól dagadt arccal járt fel-alá a perzsaszőnyeg egyre laposabbra taposott bolyhain. Szerencsére péntek volt, így nem kellett házi feladatokkal vacakolniuk.
– Bánt valami? – kérdezte Boka, mikor Geréb már a századik hosszt tette meg a szőnyegen. – Azon kívül, hogy árulással gyanúsítottak meg – tette hozzá mosolyogva.
Geréb lecövekelt, de nem válaszolt.
Boka tovább próbálkozott, mert érezte, hogy akármennyire pozitív személyiség Geréb, azért neki is vannak rossz napjai:
– Azért, ha jobban belegondolunk, ez mulatságos. Amúgy rosszul számoltak, mert nem ötször, hanem hatszor jártam nálatok.
Geréb nem bírta tovább türtőztetni magát. Senki nem vetheti szemére a gyengeségét, igen nehéz órák álltak mögötte, sőt hetek, ha nemcsak a gyanúsítást számoljuk, hanem a szerelembeesést is.
– Én annyira szeretlek téged, hogy majd beleőrülök! – tört ki belőle a vallomás, amellyel azt kívánta elérni, hogy Boka soha többé senki másra még csak rá se nézzen, mert kibírhatatlannak tűnt a gondolat, hogy egyszer majd ránéz valakire. Szeleburdiságában nem emlékezett rá, hogy Boka tulajdonképpen ugyanerre kérte a Múzium kertben, bár megszokott szerénységében, csak Áts Ferire terjesztette ki a kérést, és nem az egész világra.
Boka arcán ismét vörös rózsák bontogatták szirmaikat. Erre már mondania kellett valamit, így volt tisztességes:
– Geréb Dezsőből is csak egy van – suttogta félszegen.
Geréb nem ezt várta. Ő azt akarta hallani, hogy szeretik. Boka ugyan ezt mondta, de nem a megfelelő szavakkal. Leroskadt a szőnyegre, és félő volt, hogy megint bőgni kezd.
Boka még mindig nem akaródzott kimondani a kettőjük dolgát, így hát a cselekvés mellett döntött. Lekuporodott Geréb mellé, és homlokon csókolta, majd gyöngéden felemelte a fejét az állánál fogva, hogy a száját is elérje.
Meg kell hagyni, Geréb szépen tudott szenvedni, akár Caravaggio fájdalmasan érzékire festett alakjai. Egészen elbűvölte Bokát, annyira, hogy ugyanúgy megfeledkezett magáról, mint az első alkalommal, mikor megcsókolták egymást.
Geréb a boldog hevületben egyszer csak arra lett figyelmes, hogy érintést érez a mellkasán. Mellényén Boka ujjai bravúros ügyességgel bújtatták ki a gombokat a gomblyukakból, egyiket a másik után. Boka haja eltakarta előle a világot. Hullámzó, sötét hajszáltengeren át pislogott ki a fényre, de nem lelt csak homályt. Megrémült. Mi történik most? Mit kell tennie? Hogyan kell tennie? Nem tudott ő még semmit a gyakorlatban az ilyen dolgokról, és ezt rettenetesen szégyellte. Valahogy lekerült róla a mellény. Mikor Boka ajkai a nyakára tapadtak, és ő oldalt fordította a fejét, pont a zsebében rejtőző levélre látott, amelyet Csónakos küldött neki. Kinyújtotta felé a kezét, mintha attól várná a lelkierőt vagy a hiányzó tapasztalatot. Eközben teste függetlenítette magát a lelkében tomboló félelemtől, és bátran merült bele a mámorító élménybe. Tapogatózó kezében megdermedt a mozdulat, ujjai a perzsa bolyhait markolták. Boka lélegzete már a mellkasát égette. És akkor, mikor éppen azon ügyeskedett, hogy csípőjét a lehető legtávolabb tornázza a fiútól, Boka, váratlanul kicselezve, egy határozott mozdulattal benyúlt a nadrágjába és megmarkolta forrón lüktető ágyékát.
Geréb előtt ragyogó fénybe borult az addig oly rettenetes sötétség. Ezt a dolgot eddig szent titokként óvta, tilalmas bűnként szégyellte, és most ott volt Boka kezében, nedve ott csillogott az ujjain. Kis híján elalélt a borzalomtól. Boka föléje hajolt, hogy újra megcsókolja, de ő olyan rémült menekülhetnékkel ugrott fel, hogy homlokával telibe kapta a fiú homlokát.
Mialatt Boka csillagokat látott fájdalmában, Geréb kereket oldott.
Boka egészen addig kedvesen ügyetlennek találta a történteket, amíg meg nem látta Geréb hamuszürke arcát. Akkor rá is lecsapott a rémület.
Telt-múlt az idő, odakint lement a nap.
A szoba sötétjében nem látták jól egymást. Boka hunyorgott, de Geréb csak egy kis szipogó kupac volt túl messze tőle. Te jó ég, mit tett már megint! De hát Geréb azt mondta, hogy szereti! Vagy Gerébnek egészen más fogalmai lennének a szerelemről, mint neki?
– Bocsáss meg! – mondta végül, mert úgy érezte, bocsánatot kell kérnie.
Geréb nem felelt, mert azon igyekezett, hogy belehaljon a szégyenbe.
Boka várt egy kicsit, aztán szedelődzködni kezdett. Nem találta a felöltőjét a sötétben, így muszáj volt világosságot gyújtania.
Geréb siralmasan festett.
– Én igazán nagyon sajnálom. – Most már Boka sem állt távol a sírástól. Észrevette Geréb mellényét a földön, óvatosan felemelte és az ágyra tette. Ha már a tulajdonosa nem engedte, hogy megkövesse, legalább ez a ruhadarab fogadja el tőle a törődést.
A mellény zsebéből kikandikált Csónakos levele.
Boka soha máskor nem sértette volna meg mások levéltitkát, de jelen pillanatban túl zaklatott volt ahhoz, hogy ragaszkodjon az elveihez. Kihajtogatta a gyűrött papirost. Egy női név és egy cím állt rajta.
– Ez meg mi? – kérdezte, és Geréb felé nyújtotta a levelet.
Geréb térdére kulcsolt karjainak rejtekéből felelte:
– A Csónakos beajánlott az egyik barátnőjéhez.
Boka hátrahőkölt döbbenetében.
– Miért?
Geréb úgy volt vele, hogy éppen eleget blamálta magát, ezért makacsul hallgatott. De Boka csak állt, kezében a levéllel, és nem moccant.
Miért akar Geréb elmenni egy olyan lányhoz? Tulajdonképpen mit csinálnak ők egymással, ha a Geréb közben szoknyák után futkorászik? Boka fel volt háborodva.
– Mégiscsak áruló vagy! – szaladt ki száján a harag.
Geréb erre felkapta a fejét. Szép arca megint könnyben ázott.
– Én csak olyan akarok lenni, mint te! – kiabálta, mert már nem bírt elviselni ennyi igazságtalanságot. – Ha szerzek tapasztalatot, akkor... nem fogok félni.
Boka elsápadt. Kedve támadt jól megrázni Gerébet, hogy helyre rakja benne a káoszt. Csakhogy a káosztalanítást mindenkinek magának kell megoldania, az intervenció ez esetben sem megoldás.
– Te ettől a dologtól félsz? – kérdezte csendesen.
– Egy kicsit – ismerte el Geréb. Sajnos azt elmulasztotta megmagyarázni, hogy nem attól fél, amit tesznek, hanem attól, hogy ügyetlenségével csalódást okoz Bokának. Hiszen mi történt most is! Úgy reszket, mint egy… kis pocok.
– Akkor talán nem kellene többet ilyesmit csinálnunk – javasolta Boka.
Geréb elszontyolodott. Szerette volna megkérdezni, hogy azért még csókolózhatnak-e, de nem merte.
– Haza kell mennem – tette a kilincsre kezét Boka.
– De azért még barátok maradunk? – nézett rá kétségbeesetten Geréb.
Boka nem akart előtte sírni, még akkor sem, ha szép viszonzása lett volna a fiú érte és miatta hullatott könnyeinek, ezért csak hanyagul a háta mögé dobta a választ:
– Barátok maradunk.
Miután magára maradt, Geréb nagy nehezen visszanyerte a lélekjelenlétét és az önbizalmát. Még újabb elhatározásra is jutott: Ha törik, ha szakad, megszerzi azt a nyavalyás tapasztalatot, és utána bebizonyítja Bokának, hogy milyen nagyszerű szerelmes tud lenni ő is!