Az ajándék
~Auguste~
A márványhoz már nem volt ereje. Karjai elgyöngültek, vésője hiába kereste volna a kőben felejtett alakot. Fára volt szüksége. A vele együtt haldokló fa utolsó lélegzete majd megsúgja az utat a fiú felé.
Auguste nehézkes léptekkel indult a kert végébe, oda, ahol egykor elültette a legelső facsemetét.
A hótakaróra árnyékot vető kopasz ágkoronák mind-mind kihunyt szerelmek emlékei voltak. Auguste fákat sírt, nem könnyeket. Hosszú élete folyamán csaknem egy egész erdőnyit búslakodott.
Megbicsaklott a bokája. Még szerencse, hogy nála volt a botja, amit amúgy szívből gyűlölt, mert megszokta, hogy mindig támasz nélkül élt, örökké csak magára számíthatott. De most ott volt a bot, és megakadályozta, hogy elessen. Pedig talán jobb lett volna, ha orra esik. Egyszer mindenkinek buknia kell, ez így van megírva, és Auguste-nek eddig csak a hírnév csillogása jutott, túlragyogva a csalódások fekete gyászát.
– Jól van, uram? – kérdezte Gil, aki a törékeny öregember mögött bandukolt kezében egy méretes fejszével.
– Kutya bajom. Nézd! Ott van – mutatott egy vastag törzsű, terebélyes fára Auguste.
– Kár érte – sóhajtotta Gil. – Egészen biztos benne, hogy vágjam ki?
– Meggondoltam magam valaha?
– Még csak egy éve ismerem, uram, így nem tudhatom.
Auguste arcán vékony ráncokba szaladt a mosoly. Öreg kora ellenére még mindig jóképű férfi volt. Hatalmas, mandulavágású szemének kék tekintete a tenger végtelenségét idézte. Gil azokra a férfiakra emlékeztette, akikkel mindig szívesen flörtölt, de akiknek soha nem adta oda magát, mert félt, hogy megismétlődik annak a bizonyos első szerelemnek a pokla, amelynek tüzét éppen felszítani készült.
Bármekkora fájdalommal járt is, meg kellett idéznie Xavier-t, hogy még egyszer utoljára megérinthesse.
– Először is ne uramozz, másodszor meg vágd azt a fát! – intett Gilnek.
– Az lehetetlen – csóválta fejét a fiú. Lófarokba fogott hosszú, barna fürtjei táncot jártak a sápadt téli napsütésben.
Auguste megtámaszkodott a botján, és lekuporodott egy a hótengerből fekete szigetként kiemelkedő földbuckára. A törökülést ugyan nem sikerült kiviteleznie, de a terpeszt majdnem tökéletesen megvalósította, csak az egyik térde ált kissé csálén. Terpeszben mindig jó volt. Végre akadt egy emlék, amely felvillanyozta.
– Pontosan mi lehetetlen? – érdeklődte meg. – Hívjak szakembert? Milyen végzetség szükségeltetik egy fa kivágásához?
– Nem a favágással van problémám, uram – sütötte le szégyellősen a szemét Gil.
– Ó, értem. Ragaszkodsz a társadalmi különbség hangsúlyozásához.
– Most kinevet, uram?
– Nem viccesnek, hanem érdekesnek talállak. Ha kicsit előbb találkozunk, talán kőbe véstelek volna. Vagyis inkább kivéstelek volna belőle.
– Ön csodálatos művész, uram.
– Te pedig csodálatos… Ö… Mi is vagy?
– Élelmezésügyi szakember – kacsintott Auguste-re Gil, mert tisztelete kristálytisztaságába nem vegyült alázat.
A szobrász elnevette magát. Nevetése vidáman csilingelt, elárulva, hogy a megvénült testben fiatal lélek lakik.
Lesújtott a fejsze, faszilánkok repültek szerteszét a levegőben. Gil néhány csapás után levette kabátját, kibújt pulóveréből, és egy szál pólóban küzdött tovább a fával. Halántékán verítékcseppek csillogtak. Auguste elgyönyörködött a fiatal test látványában. Amióta már csak nézni volt képes a szépséget, be kellett érnie fantáziája sóvár játékaival.
– Mi lesz belőle, uram? – kíváncsiskodott Gil.
– Szobor.
– Na jó, de milyen szobor?
– Egy kísértet.
– Ön hisz a kísértetekben, uram?
– Azoknak a létezésében, amelyek itt vannak – mutatott a homlokára Auguste – határozottan hiszek.
Gil tartott egy sóhajtásnyi szünetet. Felnézett a nap vakító korongjára. A levegő friss hidege és az égbolt ragyogó kékje boldogsággal töltötte el.
– Min mosolyogsz? – vette át a kíváncsi kérdezősködő szerepét Auguste.
– Tetszik nekem a mai nap – árulta el rejtélyesen Gil, majd vágta tovább a fát. – Egy éve hozom házhoz a rendeléseit, uram, de köszönésen kívül soha egy szóra se méltatott. Most meg itt vagyok, és segítek önnek alkotni.
– Ő is valami hasonlót mondott… – merengett el a múltba az öregember.
– A kísértet?
– Egy szót se szólsz, súgta a fülembe, de a csended egyfolytában beszél – idézte fel Auguste Xavier szavait.
A cselédkonyhában álltak. Auguste arra már nem emlékezett, hogyan került oda. Ő süteményért nyúlt, Xavier pedig pimasz bátorsággal adta úgy a kezébe, hogy ujjai megcirógatták a tenyerét. Bár Auguste akkor még nem ismerte az érintések különböző jelentéseit, azt megsejtette, hogy valami egészen új dolog történik vele, valami sorsszerű.
– Az inasunk volt. Inas… Mennyi munka van ebben a szóban, csupa erő és izom. A háború után cselédséget tartani maga volt a hazaárulás, de apám ragaszkodott a családi hagyományokhoz. Még a szardíniakonzervet is lakáj szolgálta fel. Fényűző szegénységben nevelkedtem.
– Szerette őt, uram?
Auguste nem felelt. A fejszét figyelte, amely újra meg újra lecsapott az emlékeire.
Hogy szerette-e? Régen volt már… Azóta sok másik férfit is szeretett.
– Szavak – szólalt meg végül. – Oly keveset tudnak, mint egy általános iskolás, aki még csak ismerkedik az ábécével. Mondhatnám, hogy szerettem, hogy bolondultam érte, hogy vágytam rá, hogy féltem tőle, hogy gyűlöltem, de ez vázlatnak is kevés lenne. Nemhogy kimondani, de megformálni sem tudtam azt, amit iránta éreztem.
Gil letette a fejszét, nekirugaszkodott, hogy kidöntse a fát. A múlt fájdalmas nyöszörgéssel zuhant a földre, ágai sebeket karmoltak a hótakaróba.
Auguste feltápászkodott.
– Itt vágd el a törzset! – utasította Gilt. – Szabadítsd meg a kérgétől, aztán hozd be a műhelybe!
Léptek a hóban… Lassú, csoszogó öregség… Auguste megtorpant.
Tavaszi szellő langyosa simogatta meg tarkóját a tél hidegében. Lába alól eltűnt a hótakaró, helyében frissen nyírt, illatos gyep zöldellt. A fűnyíró gép berregése elhallgatott. Xavier ingujjába törölte az arcán gyöngyöző izzadságot. Auguste lopva figyelte vázlatfüzete mögül a fiú mozdulatát. Mágnesként vonzotta tekintetét a fiatal, életerős test látványa. Xavier észrevette, hogy nézi. Ajkain rejtélyes mosoly jelent meg. Auguste zavarba jött, de még a szégyenérzet sem tudta elszakítani pillantását szépségideálja megtestesülésétől. Xavier pontosan olyan volt, mint azok a megfestett alakok a múzeumokban, amelyekhez gyermekkora óta nap mint nap visszatért, hogy csodálhassa őket. Ezen a verőfényes délelőttön, ahogy ott állt a kertben mellkasáig kigombolt, szürke ingben, Botticelli Piétáján látható gyönyörű szép Krisztusra emlékeztette. Az a festmény mindig különös vágyakat ébresztett benne.
– Megmutatja, mit rajzol, uram? – lépett oda hozzá Xavier.
– Csak… csak azt a fát – dadogta Auguste.
– Miért nem rajzol élő modell után?
– Az a fa él.
– Én a maga helyében nőt rajzolnék – vigyorgott az inas. – Hány éves is?
– Tizenhét.
– Noha csak két évvel vagyok idősebb az úrnál, engedjen meg nekem egy tanácsot. Ez a művész-dolog remek ürügy, hogy levetkőztesse a nőket. Használja ki a lehetőségeit. A múzsák szeretik széttenni a lábukat.
Auguste érezte, hogy bíborszint ölt az arca, szinte lángoltak a fülei. Xavier kinevette.
– Olyan ártatlan, mint egy kis mimóza. Akit ennyire óvnak a széltől, annak vihar lesz a végzete. Nem fél a végzetétől?
– Nem értem, miről beszélsz – hazudta Auguste, miközben a fiú suttogása és a tenyerét megcirógató érintés járt az eszében.
– Szenvedély nélkül nem lehet alkotni – jelentette ki Xavier. – Ezt jó, ha észben tartja.
– Honnan tudod te azt, milyen az alkotás?
– Azt nem tudom, milyen az alkotás, de azt tudom, milyen művészi a szenvedély.
– Ez ő? – húzta végig mutatóujját Gil a fehér papírra fekete szénnel felskiccelt vonalakon, amelyekből egy fiatal férfi szépsége rajzolódott ki.
Auguste felelet helyett csak bólintott. Fémdobozban őrzött, megsárgult fényképek között válogatott. Látni akarta Xavier igazi arcát. Az emlékei között élő fiú képét eltorzította az idő és a távolság. Remegett kezében a múlt. A fotók, mint az őszi falevelek, hullottak egymás után a műhely padlójára. Szeretői hosszú sorának legvégén lelt rá.
Gil eközben a szobrász mellé térdelt, és kíváncsian szedegette fel a képeket. Nem értett a művészi szépséghez, ezért némelyik akt kitekeredett pózát groteszknek és mulatságosnak találta.
– Rá emlékszem! – kiáltott fel, kiragadva Auguste-öt a nosztalgikus fájdalommocsárból. – Belőle szobor lett.
– A művészet segített örömmé szublimálni a kínt – magyarázta Auguste. – Világgá kiabáltam az összes olyan érzést, amelyet el akartam temetni magamban.
Gil figyelmét egy a többitől oly különböző fénykép ragadta meg. A fotós a modell arcára koncentrált, a fiatal fiú teste csak a mellkasáig látszott, tekintete a távolba révedt, mintha megigézve nézett volna valakit. Gil őt találta a legszebbnek mindközül.
Auguste kiigazított néhány vonást a megrajzolt Xavier arcán. Félt, hogy sem véső, sem tehetség nem adhatja vissza, még csak meg sem közelítheti a valóságot. Be kellett érnie a majdnemmel, és a belőle fakadó jéghideg hiányérzettel.
Gil csöndesen figyelte a mestert alkotás közben. Nem akarta emlékeztetni a jelenlétére, mert nem akaródzott elmennie. Odakint hópelyhek szálingóztak, megültek a műhely ablakpárkányain.
Auguste az előkészített fatörzshöz lépett, és rajzolni kezdett rá.
Beesteledett, mire Xavier alakja teljes emberi nagyságban készen állt arra, hogy előhívják a fából.
Gil ámulattal figyelte az alkotás különböző fázisait. Csak akkor eszmélt rá, hogy rettenetesen fázik, amikor meglátta saját leheletét. Az egyik sarokban észrevett egy molyrágta pokrócot. Fogta, és a meglepett szobrász vállára terítette.
– Meg fog fázni, uram. Hozok fát a kályhába.
– Nocsak, te törődsz velem – mosolygott Auguste. – Mire fel ez a nagy felbuzdulás?
– Hiszen nincsen senki más, aki törődik önnel, uram – adott felettébb kínos feleletet Gil a kérdésre.
– Az igazság fáj – állapította meg csendes egyetértéssel a szobrász.
Az igazság fáj… akárcsak a szerelem. Honnan jött? Hogyan került a szívébe?
A semmiből bújt elő, hogy felforgassa az életét, elvegye éjszakái nyugalmát, őrült tettekre csábítsa. Xavier elvette tőle az ártatlanságát és a tisztaságát, de cserébe kéjt és boldogságot adott.
– Ezt a fiatalúrnak hoztam – nyújtott felé egy görögdinnye szeletet.
– Nem kértem dinnyét – utasította el Auguste.
– Kérés nélkül is lehet adni. Egye meg! Jót fog tenni.
Auguste elvette a piros húsú gyümölcsöt, és nekilátott, hogy kipiszkálja belőle a fekete magokat.
– Mit csinál? – kérdezte Xavier. Szája sarkában mosoly bujkált.
– Azt csinálom, amit látsz.
A fiú olyan közel hajolt Auguste-höz, hogy homlokuk csaknem összeért.
– Ha lenyeli a magot, az sokkal izgatóbb – súgta.
Gil egy nagy rakás fahasábbal tért vissza. Fél óra múlva kellemes meleg lehelt párát az ablakokra.
– Hol van most?
– Xavier? – pillantott Auguste a kályha mellett kuporgó fiúra. – Talán Amerikában, talán bárhol máshol a világon, talán a föld alatt.
– Gonosz volt önhöz, uram?
– Ha elhagysz valakit, az nem gonoszság. Senkit nem birtokolhatunk, és senkit nem kényszeríthetünk arra, hogy szeressen minket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem gyűlölhetjük azért a fájdalomért, amelyet okozott – vélte Auguste. – Xavier megával vitt volna, de én maradni akartam. Túl különbözőek voltak az álmaink. Akkor azt hittem, nem szerettük egymást eléggé, most úgy gondolom, túlságosan szerettük egymást, annyira, hogy nem álltunk egymás életének útjába. Nem az áldozathozatal az igazi szerelem, hanem az, amikor nem engedjük a másiknak, hogy feláldozza magát értünk.
– Ön nagyon bölcs.
– A sír szélén álldogálás hajlamosít a bölcsességre – nevetett Auguste.
– Ne mondjon ilyet!
– Milyet? Tán úgy véled, halhatatlan vagyok?
Gil felvette a kabátját, és az ajtóhoz lépett.
– Ideje mennem.
– Megtarthatod – szólt utána Auguste.
– Micsodát?
– A fényképet, ami a zsebedben lapul. Neked adom.
Gil elpirult.
– Nem akartam ellopni… Csak…
– Ugyan! Megtisztelsz vele. Már régen nem tetszettem meg senkinek.
– Jövő héten hozok önnek cserébe egy szép kis fenyőfát – ígérte Gil.
– Nem szükséges. Utálom a karácsonyt.
~Xavier~
Auguste fáradtan roskadt le a székre, reszkető kezéből kiesett a véső. Lélegzete sípolva küzdötte ki magát tüdeje mélyéről. Szíve ritmus nélküli dallamot dübörgött. A léleknek is meg kellene öregednie, mert ez így nem igazságos, gondolta búsan, miközben félig elkészült művét nézte.
Xavier derékig kibújt a fából, és őt figyelte. Úgy szemeztek egymással, mint annakidején.
Kialudt a kályhában lobogó tűz. A műhely ablakain jégvirágok bontogatták szirmaikat. Odakint hóvihar tombolt. A fekete égen nem ragyogott fel a csillag, amely a három királyt sok évvel ezelőtt ugyanezen az éjszakán a kis Jézushoz vezette.
Auguste lehelete úgy táncolt ki a száján, mint a cigarettafüst. Nem érezte a hideget. Vérét felforrósította az alkotás szenvedélye. Újra nekiveselkedett. Ki kellett szabadítania Xavier-t a múltból.
– Álljak modellt? – incselkedett vele a fiú. Szitakötők kergetőztek körülötte.
– Neked ez a mániád? – kérdezte mogorván Auguste.
– Legalább egy mániája mindenkinek kell, hogy legyen. Az enyém a meztelenkedés. A tied mi?
A tóparton ültek. Magas nádkerítés zárta őket egy olyan világba, ahol már nem úr és szolga voltak.
– A kő.
– A kő az kemény – jegyezte meg Xavier. – Mit akar a kőtől egy ilyen puhány alak?
– Beléjük látok.
– És mi van bennük?
– Szépség. – Auguste a tóba dobott egy kavicsot. Xavier figyelte a röptét.
– Mi a szépség? – A fiú egy váratlan mozdulattal kibújt a pólójából. Meztelen mellkasán megcsillant a napfény.
– Nem tudom – kapta el Auguste a tekintetét Xavier-ről. – Csak érzem.
– Mit érzel?
Auguste karjaiba zárta térdeit.
– Mimóza! – nevetett Xavier, miközben a nadrágjától is megszabadult. Alsóját tréfásan a piruló úri fiú fejére ejtette.
Auguste csak akkor mert előbújni gubójából, amikor Xavier a tó közepére ért.
– A szépség borzongás – osztotta meg a szitakötőkkel gondolatait. – A borzongás te vagy.
Vízcseppek hidege ébresztette. Nedves hajtincsek hullámoztak a szeme elé. Xavier megcsókolta az arcát.
– Mit képzelsz?! – menekült vissza Auguste a gubójába.
– Én nem vagyok művészlélek, általában semmit sem képzelek el – világosította fel Xavier.
– Öltözz fel!
– Nem öltözöm. Mondtam már, hogy a meztelenség a mániám. A tiéd mi is? Ja, a kő. – A fiú egy váratlan, kicselezhetetlen mozdulattal Auguste combjai közé nyúlt, és megmarkolta az ágyékát. Szóra nyílt a szája, de benne rekedt a tréfa, mert áldozata kiszabadította magát a rá törő pillanatnyi rettegés bilincséből, és átölelte a hozzá simuló meztelen testet. Ujjai mohó élvezettel fedezték fel rajta a formákat.
Auguste sosem feledte az első csók emlékét, a hideg és a forró mámorító keverékét ajkain, a tó és a nyál ízének leírhatatlan esszenciáját. Ettől a perctől kezdve minden érintésben Xavier kezének gyöngéd erőteljeségét és határozottságát kereste.
– Lehet, hogy szerelmes vagyok beléd – fújta ki a fiú magából a vallomást a cigarettafüsttel együtt. – A szolga belezúgott urába. Milyen ponyvaregénybe illő fordulat.
– Szerelmes? – hitetlenkedett Auguste. – Csak mert kivertük egymásnak?
– Honnan veszed, hogy ez nem lehetséges? Szerinted két férfi nem szeretheti egymást?
Most Auguste-ön volt a nevetés sora.
– A művészek háromnegyede a saját neméhez vonzódik. Ha lefejted egy alkotásról a szimbólumokat és a mitológiát, színtiszta homoszexuális pornográfiára bukkansz. Régóta sejtem, mi vagyok és mire vágyom. Szóval nem kell félned, hogy elalélok a meglepettségtől.
– A mimózámból kaktusz lett – kesergett Xavier, de hogy bizonyítsa, nem fél a tüskéitől, tenyere békésen pihent Auguste mellkasán pontosan a szíve felett.
– Ez nem szerelem.
– Akkor mi a szerelem?
A kérdés fogós volt. Auguste hirtelen nem is tudott rá felelni. Gondolkodnia kellett.
– A szerelem idő – mondta végül. – A vágyból az idő formál szerelmet, pont úgy, mint a kőből a véső.
– Idő – dünnyögte magában a szobrász. – Fájdalmas egy procedúra. – Megsimogatta a fán ejtett vésőcsapásokat. – Még jó, hogy sem a lélek, sem a fa nem képes vérezni – állapította meg.
Odakint hajnalodott. A hóvihar elvonultával, visszaköltözött az égre a kék ragyogás. Auguste ujjai elgémberedtek a hidegtől. Sokáig dörzsölte egymáshoz két tenyerét, mire olyan gyöngédséggel volt képes megfogni az ecsetet, amellyel megfesthette Xavier arcát. Az alak lábai térdtől lefelé még mindig a fában rejtőztek, de Auguste türelmetlenül vágyta viszontlátni egykori kedvesének kacér pillantását és érzéki ajkait.
– Hát itt vagy – sóhajtotta, amikor oly sok év után ők ketten újra ott álltak egymással szemben.
Xavier száján csillogott a festékmosoly, rafináltan faragott pólójának felgyűrt ujjából elővillant a válla. Újra csábítani akart, és az idős szobrász most sem tudott ellenállni vonzerejének.
Auguste a művéhez lépett, és az erős karokban megkapaszkodva csókot lehelt a fára.
Arra eszmélt, hogy a műhely nyitott ajtaján hódarát fúj be a szél. Léptek dübörögtek körülötte. Faforgács szitált a padlóra. Felült, megdörzsölte a szemét, de a homály csak nem akart eloszlani pillantása elől.
– Mi történt? – kérdezte tétován.
A léptek elhallgattak, majd kis idő múlva az ütemes dobogás megindult felé.
– Nem töltheted így a karácsonyt – jelentette ki Xavier. – Szánalmas.
Auguste megdermedt.
– Megöregedtél. – Xavier letérdelt a szobrász elé, és szemügyre vette az arcát.
– Ez… Ez nem lehet igaz – dadogta Auguste. – Elment az eszem vagy álmodom.
– Mivel rólad van szó, mindkét eset igencsak sanszos – csúfolódott az életre kelt szobor. – Nahát, Dzsepettó, igazi kisfiú lettem! Mit szólsz hozzá?
Auguste nem szólt semmit, dörzsölte tovább a szemét egészen addig, amíg Xavier ujjai rá nem kulcsolódtak az övéire.
– Nem lenne jó, ha kifolyna a szemed. Most, hogy végre újra találkoztunk, ki kellene használnunk az alkalmat. Jobban megnézve, a ráncaid nagyon szexik.
– Ne gúnyolódj! – kérte ki magának Auguste, akiben ekkor tudatosodott, hogy a hideg padlón ücsörög. Tett néhány hiábavaló mozdulatot, hogy feltápászkodjon.
– Bízd rám magad! – Xavier olyan könnyedén kapta a karjaiba, mint egy tollpihét. – Beviszlek a házba.
Mielőtt bezárult volna mögöttük a műhely ajtaja, Auguste még látta a szobra hűlt helyét. Úgy döntött, jobb lesz, ha kicsit elájul.
A nappaliban tért magához. Meleg pokrócba volt bugyolálva. A kandallóban vidám tűz pattogott. A karácsonyfa alatt kibontatlan ajándék várta, hogy valaki örüljön neki. A kanapé melletti kis dohányzóasztalon forró kakaó gőzölgött.
– Lehet, hogy meghaltam, és ez a mennyország? – találgatott. – De az nem lehet, hiszen én utálom a karácsonyt.
– Talán ez a pokol – sietett segítségére kedélyesen Xavier.
– Akkor te mit keresel benne?
– Lehet, hogy a pokolba kívántál, és lám, teljesült.
– Gyere közelebb! – intett Auguste a fiúnak, aki kétségbeejtően fiatal maradt. – Hadd nézzelek meg jobban!
Xavier engedelmesen lépett oda a kanapéhoz, és lekuporodott a szobrász mellé.
– Még mindig tetszem neked? – kérdezte, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend.
– Kettőnk közül csak én vénültem meg – sóhajtotta szomorúan Auguste.
– Jól áll az öregség.
– Hazudsz!
– Nem én!
Auguste léptei alatt megnyikordult a cselédfeljáró utolsó lépcsőfoka. Talán ez volt a jel, hogy forduljon vissza. Nem! Ha nem érintheti meg, abba belehal. Folytatta útját át a sötét, keskeny folyosón, mintha sikátorban lopakodott volna. Xavier szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Kopognia sem kellett. A fiú az ágyon ült, hátát a falnak támasztotta, mosolygott. Auguste-öt zavarba hozta hallgatag mozdulatlansága.
– Itt vagyok – mondta sután, csak hogy történjen végre valami.
– Látom.
Újabb csend következett, amelynek a végén Auguste vetkőzni kezdett. Ruhadarabjai suhogva hullottak a padlóra.
– Szép vagy – szólalt meg Xavier, amikor Auguste már teljesen meztelen volt.
– Hazudsz!
– Nem én! – kérte ki magának a fiú, és éjjeli vendége mögé lépett. Karjai átölelték, tenyere mohón siklott a testén, ujjai belemarkoltak-csíptek forró húsába.
– Mit csinálsz?
– Kibontalak a kőből – súgta Auguste fülébe Xavier. – Készülj a születésre, mert ma éjjel újra világra jössz.
Csengőszó törte meg az emlékek árját. A konyhából édes süteményillat szállt a szoba felé.
– Kész a süti! – lelkendezett Xavier.
Pár perc múlva egy nagy tálca ínyencséggel tért vissza.
– Nem kérek! – makacskodott Auguste. – Még mindig utálom a karácsonyt.
– Miért?
Auguste töprengett.
– A magányosok mind gyűlölik a karácsonyt – állapította meg végül.
– Honnan tudod? Nem beszélhetsz az összes magányos nevében. Mellesleg nem értem, hogyan lehet magányos egy világhírű szobrászművész, akinek tízezrek csodálják az alkotásait.
– Százezrek – pontosított Auguste. – Te sosem értetted a magányt. Az alkotás magány, a csodálat magány.
– Csakhogy ezen a karácsonyon nem vagy egyedül. Ha nem veszel magadtól a sütimből, megtömlek, mint egy libát.
Auguste most először mosolyodott el, amióta meglátta megelevenedett szobrát.
– Veled kellett volna mennem Amerikába.
– Nem bántad volna meg?
– De, valószínűleg meggyűlöltelek volna.
– Így viszont még mindig szeretsz. A szerelem idő – idézte Xavier.
Mielőtt elérzékenyülhetett volna, Auguste újból megdörzsölte a szemét.
– Ha nem haltam meg és nem álmodom, akkor ez mégis az Alzheimer lesz.
– Unalmas vagy – ásította Xavier. – Sajnáltatod magad, ahelyett, hogy örülnél. Úgy is öreg vagy, és valamiben meg kell halnod. Akár elégedett is lehetnél.
– Te miért nem öregedtél meg?
– Ilyennek faragtál – emlékeztette műve a szobrászt.
Auguste tekintete a kezére tévedt. Egykor selymesen sima bőrén most ráncok és barna májfoltok között kék érpatakok csordogáltak. Szégyellősen rejtette a takaró alá.
Xavier észrevette a mozdulatot.
– Nyújtsd ide! – parancsolta.
– Mit?
– Amit rejtegetsz! – Nem várva meg, hogy a szobrász engedelmeskedjen, benyúlt a takaró alá. – Ezek a kezek alkották azt a sok csodát. – Puszit fújt a reszketeg ujjakra.
– Megváltoztál – csodálkozott Auguste.
– Megváltoztattál.
Izzadtság csípős illata töltötte be a szoba forró sóhajoktól párás levegőjét. Auguste Xavier testét nézte. A fiú mellkasa egyre lassuló ritmusban emelkedett-süllyedt, ujjaival néha a hajába túrt, hogy még jobban egymásba gubancolja a már így is kócos tincseket. Csodálatos szobor válhatott volna az iránta érzett vágyából, de most, hogy beteljesedett…
– Tanulmányozol? – kapta rajta Xavier. – Szobor lesz belőlem?
– Nem.
– Miért nem? Hát nem vagyok ideális modell? A testem minden porcikáját neked adtam.
– Éppen ezért nincs szükségem a kőre. – Auguste a fiúhoz bújt. Ritkán engedett meg magának hasonló gyöngédséget. – Michelangelo szobrai azért olyan szépek, mert mind a fantáziájából születtek. A valóságot megélni kell. A képzelet az, amiből alkotni lehet.
– Oh, szóval, ha nem szerelmeskedünk, akkor lett volna esélyem az örök életre – vonta le a végkövetkeztetést Xavier.
– Örök élet…
– Hogyan? – fordult a szobrász felé szobra.
– Én meg fogok halni, de te élni fogsz.
– Nem akarok örökké élni – jelentette ki Xavier. – Minden unalmassá válik egy idő után, még az élet is. Vigyél magaddal a sírba! Játszunk egyiptomosat!
Auguste a karácsonyfán villogó fényfűzért nézte. Nem is volt olyan förtelmes. A színes fények pókhálója vidám csillogást varázsolt a tűlevelekre. Ekkor vette csak észre, hogy a lemezjátszóból bugyuta karácsonyi dalok szólnak. Xavier-ra pillantott.
– Ezt itt mind te művelted? – mutatott a feldíszített nappalira. – Tudom már, mi történt! Elájultam a műhelyben, és most valószínűleg a földön fekszem. A kályhában kialudt a tűz. Halálra fogok fagyni, és utolsó perceimben téged álmodlak.
– Lehet… Vagy szimplán megőrültél és hallucinálsz – vonta meg a vállát Xavier. – De bárhogy is van, ideje lenne ünnepelnünk.
– És azt hogyan kell?
A szobor az öregember vállának támasztotta homlokát.
– Azt mondom, szeretlek, és te ma kivételesen elhiszed nekem. Elárulom, hogy sosem feledtelek, és te erre annyira boldog leszel, hogy eltűnnek a ráncaid, és eltűnnek az éveid, és akkor leomlik kettőnk között a fal, és végre megcsókolhatjuk egymást.
Auguste fejére húzta a takarót.
– Na, hagyjál békét nekem! – morogta. Meleg tenyér érintése simult a lábára. – Fonnyadt vagyok. Nem akarom, hogy erre a testre emlékezz.
– Miről beszélsz? De hát gyönyörű vagy! Egy cseppet sem változtál. A hajad barnasága még mindig selymes, a bőröd fehérsége még mindig bársonyos. Vágyom rád.
Auguste dühbe gurult. Felpattant. Bolyhos takarója a földre hullott.
– Ebből elég! Még a karácsonyi lidércnyomásnak is vannak határai! – Határozott léptekkel a fenyőfához sétált, és azzal a szándékkal ragadta meg a legszebb üveggömböt, hogy földhöz vágja, de… A dísz színes, csillogó felületén megpillantotta tükörképét. – Ez meg hogyan lehetséges? – csodálta rémült izgalommal visszakapott fiatalságát.
– Karácsony van – mosolygott rá Xavier. – Ajándékot kaptál a lehetetlentől.
Auguste úgy érezte, egy szobor élhet át hasonló extázist, mikor kicsalogatják börtönéből. Most ő is kiléphetett teste vénségéből, pont úgy, ahogy Xavier bújt elő a fából. Felemelte a karját, ujjai belefésültek a hajába, megcirógatták az arcát. Valósnak tűnt a csoda. Levetette ruháit, anyaszült meztelenül állt a fényfüzér színes ragyogásában.
Xavier várt egy kicsit, nem akarta megzavarni Auguste áhítatát, de egy idő után nem bírta megállni szó nélkül a látványt.
– Te vagy a legszebb angyal – ámult.
– Meghaltam? – pillantott rá ijedten Auguste.
– Nagyon is élőnek tűnsz – nyugtatta meg Xavier.
– Akkor meg mit jössz nekem az angyalokkal? A frászt hoztad rám.
– Kaktusz!
– Kaktusz – ismételte Auguste. – A tóparton is ezt mondtad. – A fiúhoz lépett, ujjaival gyöngéden felemelte az állát. – Mi a baj? – kérdezte, mikor Xavier kitért a csókja elől.
– Én… Nem is tudom… Nem csak te álmodoztál rólam, én is minden éjjel téged álmodtalak… És most itt vagy – felelte a szobor. – Van úgy, hogy a legjobban várt ajándékot a legnehezebb kibontani. – Karjaiba zárta Auguste-öt. – Csodaszép va… – lelkendezett volna tovább, de egy türelmetlen csók belé fojtotta a szavakat.
– Túl régóta hagytál el ahhoz, hogy egy pillanattal is többet várjak rád – remegett Auguste száján a vágy.
~Gil~
A paplan kellemes melege alig akarta kiengedni álomországból. Auguste jó néhányszor nekirugaszkodott, hogy kinyissa a szemét. A tapéta virágai kéjesen sütkéreztek a napsugarak fényében.
Milyen idilli reggel, gondolta a szobrász, de aztán eszébe jutott a múlt éjjeli csoda, és gyorsan belesett a paplan alá. Megszokott, csíkos pizsamáját viselte, teste újra visszakapta a felette elmúlt éveket.
– Szóval mégiscsak álom volt – sóhajtotta bánatosan. – De legalább sem halott, sem őrült nem vagyok.
Nagyot nyújtózott, majd átfordult a másik oldalára. Gyönyörű szép, meztelen férfitest szunnyadt mellette. Hosszú, barna tincsei eltakarták az arcát. Auguste lehunyta a szemét, újra kinyitotta. A látomás nem tűnt el.
– Akkor most mégis meghibbantam? – kérdezte a reggelt, de az nem méltatta válaszra, ezért közelebb araszolt rejtélyes vendégéhez, és mutatóujjával megbökte az egyik, bőre alól kirajzolódó, nyakcsigolyáját.
A hajszáltenger megmozdult, Auguste felé hullámzott. Nagy, álmos szemek néztek a szemébe. Puha tenyér simult a homlokára.
– Hála az égnek, lement a láza, uram – állapította meg boldogan Gil.
– Meztelen vagy – közölte a szobrász a nyilvánvalót döbbenten.
– Valóban – bólintott a fiú, miután végignézett magán.
Auguste várt a magyarázatra, de Gil nem akart előállni vele, ujjai még mindig az idős férfi homlokát cirógatták.
– És mégis miért vagy egy szál pöcsben? – háborodott fel türelmét vesztve Auguste.
– Mert levetkőztetett, uram – hangzott a zavarba ejtő válasz.
– Megtennéd, hogy kihúzod az éjjeliszekrény fiókját, és adsz egy szemet a vérnyomáscsökkentő pirulámból?
– Persze, uram.
Miközben Auguste várta a gyógyszer hatását, Gil a paplan alá rejtette meztelenségét, és megpróbálta elmagyarázni a történteket.
– Amikor magára találtam a műhelyben, nagyon furcsákat mondott. És… nekem olyan jól estek ezek a furcsaságok.
– Félrebeszéltem a láztól – vetette közbe a szobrász hidegen.
– Igen. Összetévesztett vele. Azt hitte, éltre kelt a szobra. És én hagytam, hogy azt higgye. Bocsásson meg nekem, hogy ezt mondom, de ez életem legszebb karácsonya – lelkendezett a fiú.
Tehát nem volt igaz. Nem jött vissza hozzá, hogy még egyszer utoljára a karjaiba zárhassa. Lázálom volt az egész, egy csodálatos álom. Álom… Auguste tekintete megállapodott Gilen. Kezdtek derengeni emlékezetében a fiú testének körvonalai. Érintések érzete lopakodott elő az elmúlt éjszaka sötétjéből. Szavak és sóhajok visszhangja suttogott a fülébe. Az nem lehet, hogy ő ezzel a kölyökkel!
– Ez valami perverzitás nálad? – berzenkedett.
– Ha a szerelem perverzitás, akkor az, uram – felelte higgadt nyugalommal Gil. – Szeretem önt.
– Baromság! – Auguste felpattant, de megszédült, így kénytelen volt visszaroskadni az ágyra. – Engem nem lehet szeretni. Öreg vagyok.
– Úgy véli, csak a szépséget és fiatalságot lehet szeretni, de téved. Ön egész életében csupán vágyakozott. Sosem volt szerelmes… még belé sem.
– Nem elég, hogy visszaéltél az állapotommal, még ki is oktatsz. – Auguste megint nekiveselkedett a talpra állásnak. Ezúttal sikerrel járt.
– Nem életem vissza… Boldognak tűnt, uram.
– Még szép, hogy boldog voltam! Másnak hittelek.
– Mindannyian másnak hisszük egymást, mint akik valójában vagyunk – rántotta meg a vállát Gil. – Azt hiszi rólam, hogy egy perverz boltos fiú vagyok, de az igazság az, hogy én már azóta szeretem önt, amióta megpillantottam a katedrán.
Auguste gyors fejszámolást végzett. Tíz éve is megvolt annak, hogy utoljára betette a lábát a főiskolára, hogy művészettörténetre tanítsa a hallgatókat.
– Tíz éve tizenkét éves voltál. Mi a fenét kerestél volna a főiskolán? – kételkedett.
– Anyámnak segítettem, aki ott takarított, aztán egy nap meghallottam az ön hangját, és belestem az előadóterembe.
Auguste lába földbe gyökerezett a küszöb előtt. Gil felé fordult.
– Emlékszem rád.
A diavetítő fénysugarában porszemek lebegtek. A fehér táblára vetített képen Botticelli Piétája vonta magára az ámuló pillantásokat. Auguste örömmel konstatálta, hogy hallgatói jó ízléssel vannak megáldva.
– Nem mondható éppen tipikusnak, igaz? – tette fel a költői kérdést, amire a padsorok között felmorajló vidám nyüzsgés volt a válasz. – Krisztus igencsak jó bőrben van, így a keresztre feszítés után is, természetesen eltekintve attól, hogy halott. Mintha csak aludna. Gyönyörű álma van, pont olyan szép, mint ő maga. Botticelli, csak úgy, mint sok más reneszánsz művész, rendkívül ügyesen használta a vallást és a mitológiát arra, hogy erotikus festményeket gyártson.
A vetítő a következő diára váltott.
– Szent Sebestyén – folytatta Auguste. – A homoszexualitás egyik titkos jelképe, a férfitest dicsőítése. Nézzék meg a bársonyos bőrbe fúródó nyílvesszőket! A szent arcán nyoma sincs szenvedésnek, valami egészen más érzés csillog a tekintetében. Yukio Mishima Egy maszk vallomása című önéletrajzi ihletésű regényében igen érzékletesen írja le első orgazmusát, miközben egy Szent Sebestyénről készült festményt tanulmányoz. Az emberi vágy mindig megtalálja az eszközt, amivel kicselezheti a tilalmakat. És hát nem illendőbb-e azt mondani, hogy a szerencsétlen sorsú szent felett érzett mélységes bánatunkban kapkodjuk oly gyorsan a levegőt, mint bevallani, hogy erekciónk lett egy meztelen férfitest szépségének látványától?
A teremben felharsant a nevetés. Auguste maga is mosolyogva tekintett sötétbe burkolózó hallgatóságára. Halvány fénycsík vonta magára figyelmét. A terem ajtaja résnyire nyitva volt, és egy fekete sziluett rajzolódott ki a beszökő fénysugarak közül.
– Látogatónk van. Kérem, fáradjon beljebb! – invitálta be barátságosan a rejtélyes idegent.
Beletelt néhány percbe, mire az ajtó kitárult, és a jövevény bizonytalan léptekkel megindult a padsorok felé.
Auguste az ablakhoz lépett, és egy erőteljes mozdulattal elhúzta a hatalmas sötétítőfüggönyt. A termet vakító világosság töltötte be. Egy tízéves forma, megszeppent kisfiú állt a katedrához vezető meredek lépcsősor tetején. Nagy, barna pillantása ijedten röppent a terem minden irányába, göndör hajtincsein megcsillant a napsütés.
– Angyal szállt le közénk – tréfált Auguste, hogy elrejtse ámulatát. – Foglaljon helyet, fiatalúr!
– Mennyből az angyal – mosolyogta a szobrász. – Miért nem mondtad el, ki vagy?
– Nem tartottam valószínűnek, hogy emlékezne rám, uram – felelte Gil. – És féltem, hogy megszállottnak néz, ha elárulom, milyen sokáig tartott, mire a nyomára bukkantam.
– Jogos félelem… – dünnyögte Auguste a fiú arcát tanulmányozva.
– Bocsánat, hogy a gondolatai közé szólok, de ha sokáig álldogál egy szál pizsamában, újra fel fog szökni a láza – aggódott Gil.
– És nem örülnél neki? – emlékeztette a múlt éjszakára a szobrász.
Gil fejére húzta a paplant.
– Sajnálom, uram, de nem tudtam parancsolni magamnak, amikor úgy nézett rám.
Auguste áttrappolt a nappalin, a feldíszített karácsonyfa előtt egy pillanatra megtorpant. Valóság és lázálom furcsa keverékébe csöppent. A konyhába érve, lefőzött egy jó erős kávét. Kis töprengés után Gilnek is öntött egy csészével, aztán rácsodálkozott. Az utóbbi években ritkán esett meg vele, hogy nem egyedül ébredt. Pár perc múlva a fiú is megjelent az ajtóban. Felöltözött, de a haját nem fogta össze a megszokott lófarokba. Hullámos tincsei reneszánsz szépséget kölcsönöztek neki. Auguste odanyújtotta neki a kávét, aztán tanakodni kezdett. Mit kezdjen most ezzel a fiúval? A kővel tudott bánni, de a lélekkel nem. Varázsolt neki egy karácsonyt, megmentette az életét, mert ha nem szedi össze a műhely padlójáról, már egészen biztosan a túlvilág virágos mezején bóklászna, és kapott tőle egy… hm… egészen különleges éjszakát. No, de hát akkor is!
Gil eközben elővette a tárcáját a zsebéből, és kivette belőle a különös tekintetű fiú fényképét. A fekete-fehér fotón Auguste éppen olyan megközelíthetetlennek tűnt, mint ötven év elteltével a tél hideg reggeli fényében a gőzölgő kávé mellett üldögélve. Egy cseppet sem változott.
– Jó bőr voltam, nem igaz? – kacsintott rá a szobrász.
– Most is az.
– Na, ne bosszants fel újra! Mondd csak, mit… Szóval, mi történt egészen pontosan kettőnk között az éjjel?
Gil elpirult.
– Komolyan egészen pontosan akarja tudni?
Auguste elrejtőzött a tenyere mögött, aztán szétnyitotta ujjait, és úgy nézett keresztül rajtuk, mint egy rab, akihez hosszú évek után végre látogató jött.
– Nem ragaszkodom a teljes történeti hűséghez. Tudod, mit? Ne mondj semmit, csak egyvalamit! Igaz volt?
Most Gilen volt a töprengés sora. Számára minden perc igaz volt, de Auguste vajon mire érti ezt az igazat?
– Tegnap éjjel szerelmes volt, uram. Ez egészen biztosan igaz – felelte.
Auguste elmosolyodott. Nem mindennapi fickóval volt dolga, és ő mindig is rajongott a különlegesért. Hogyhogy nem figyelt fel rá már jóval előbb? Hiszen itt sertepertélt körülötte egy éve. Mert Xavier-én járt az esze. Egész életében rajta gondolkodott, pont úgy, ahogy Gil élt az ő árnyékában, az ő illúziójával a fejében. Akkor most, hogy ilyen bölcsen rájött erre az igazságra, akár adhatna egy tanácsot neki, mondjuk azt, hogy felejtse el, és élje az életét. Milyen egyszerűen lenne összerakva a világ, ha ez működne!
– Szűkségem volt Xavier-re ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok – folytatta hangosan a gondolkodást. – Talán neked rám van szükséged ahhoz, hogy az légy, aki vagy.
– Szeretem önt, uram.
Auguste az asztalra csapott.
– Ne ismételgesd folyton! Elsőre is megértettem. Öreg vagyok, lehet, hogy hamarosan meghalok.
– Kérem, engedje meg nekem, hogy addig szeressem! – könyörgött Gil. – Azután is szeretni fogom, de akkor már nem lesz itt, hogy haragudhasson rám miatta, ezért arra az időre nem kérek engedélyt.
A szobrász ezt már nem tudta megállni nevetés nélkül.
– Feltétlenül valóságosnak kell lenned, mert ilyet még az én művészlelkem lázálma sem tud kiötleni – kacagta.
– Az vagyok – bizonygatta Gil. – Érintsen meg!
– Tudtommal azon már túl vagyunk – jegyezte meg Auguste, és újra végigmérte a fiút, aki megint elpirult.
Kínos csend telepedett rájuk. A szobrász makacsul hallgatott, ujjai szórakozottan babrálták köntöse övét. Gil eközben visszatette tárcájába a fotót, aztán kiitta a kávéját. Odakint elsápasztotta a napsütést a nagy pelyhekben hulló hó, és Auguste úgy csodálkozott rá, mintha még sosem látott volna hópelyheket.
– Hoztam önnek ajándékot – szólalt meg a fiú. – Nem akarja kibontani?
Auguste csodálkozva pillantott rá.
– De hát tegnap este már kibontottam.
Gil szemében erre könnycsepp csillant.
– Ne merészelj megsiratni egy ilyen romantikus ostobaságot! – szólította fel a szobrász tettetett haraggal. – Éhes vagyok. Maradt a tegnapi süteményből?
Gil átrohant a nappaliba a süteményestálért. A kanapé előtt álldogált egy kicsit, hogy titokban egy viseltes papír zsebkendővel letörölhesse könnyeit. Boldog volt, mert tudta, hogy mindenki máshogyan szeret.
Auguste az égre emelte tekintetét. Megvárta, hogy a fiú hallótávolságon kívülre kerüljön, de még így is csak nagyon halkan, suttogva merte kimondani:
– Köszönöm.
VÉGE