Bársony
A karcsú, szép tollat belemártja a tintatartóba, kissé megforgatja a sötétkék tintatavacskában. Mielőtt a füzet lapjához érintené, a toll hegyét az itatós fölé tartja, és vár, hátha könnyezni óhajt. Boka valami házi dolgozatot ír. Már órák óta csinálja. Geréb a heverőn terpeszkedik, és a szemét mereszti. Erre a látványra egyszerűen nem tud ráunni, mert ilyenkor Boka a füzete fölé hajol. Hajából kócos fekete tincsek szöknek a homlokába. A nagy koncentrálásban ajkai finoman szétnyílnak, olyanok, mint a rózsaszirmok. Szempillái hosszú árnyékot vetnek a sok tanulástól sápadt arcára. Ingujja könyékig fel van tűrve, csuklóján kirajzolódik az a hosszú kékeslila ér, amelyet Geréb annyira szeret érinteni, mert dobog az ujjai alatt. Gallérja köré nem szorul nyakkendő. Inge legfelső gombja kibújt a gombjukból, és pajzánul mutogatja Boka mellkasának egy töredéknyi bársony fehérségét.
Bársony. Geréb megtapogatja zsebében a színházjegyeket, közben arra gondol, hogyan mutat majd Boka a piros bársony környezetben. Négy éve álmodozik erről. Várjunk csak! Utánaszámol. Ha a szerelembe esést is beleveszi, és azt a napot is hozzáadja, amikor először hívta Bokát színházba, akkor már kerek öt éve. Az bizony nagy idő. Geréb száján elégedett mosoly terül el. Öt éve szereti Bokát, és többé-kevésbé Boka is öt éve szereti őt. Akármennyire megszokta a fiú közelségét, ez a tény még mindig egy csoda.
Geréb felül. Kihúzza magát, megköszörüli a torkát, aztán nem mond semmit. Csak ül karba tett kézzel, és tovább bámul.
Ezeket a színházjegyeket nem lehet csak úgy átadni, hogy tessék, nézd mim van! Ide ünnepélyeség kell. Nem szónoklat, sem levél, de mégis valami. De mi? Geréb felsóhajt, gondterhelten tenyerébe temeti arcát. Ha Bokáról van szó az élet rettenetesen bonyolulttá válik, kész útvesztővé, és egyszerűen nem lehet benne megtalálni a megfelelő szavakat.
Boka órák óta érzi magán a kitartó, egy pillanatra sem tágító tekintetet. Egyből kiszúrta, mert neki a hátán is van szeme. Mindent lát és érez, és néha az kívánja, hogy bárcsak sokkal kevesebbet látna és érezne, mert akkor az élet sokkal könnyebb lenne. Például írhatná teljes lelki nyugalomban a házi dolgozatát, ahelyett, hogy lassan félórája már csak ugyanazokat a szavakat veti papírra, hogy úgy tűnjön, mintha tanulna. Aorta. Vena cava superior. Vena pulmonalis. Atrium dextrum, Atrium sinistrum. Valva bicuspidalis. Valva tricuspidalis. Valva aortae. Ventriculus dexter. Ventriculus sinister. Azaz szív.
Mi a csudáért bámul így rá Geréb? Amikor így bámul, akkor mindig valami marhaságot forgat a fejében.
Boka aggodalmasan sóhajt fel. Belemártja tollát a tintába, és írja, egymás után az ő megfontolt gyöngybetűivel: Szív. Szív. Szív.
Geréb haja szőkébb, mint valaha. Rejtély, mi okból csillog egyre szebben rajta a napsugár, mert hát már réges-régen elkápráztatta. Boka nem mer a fiúra nézni, mert akkor kiderülne a fejében forgatott marhaság. Különben is, ritka és becses az olyan alkalom, amikor Geréb hallgat. De ez akkor sem mehet így tovább sokáig! Hamarosan elfogy a füzet és a tinta is.
Boka leteszi a tollat. Nyújtózik egyet. A mozdulat eredményeképpen ingén kigombolódik még egy gomb.
– Pfhúúú! – sóhajtja.
– Elfáradtál? – kérdi Geréb, és feláll, majd visszaül a kanapéra.
Valami baj van! Geréb döntésképtelen! Boka úgy érzi, soha még ilyen fáradt nem volt. Csodálat tárgyának lenni rendkívül kimerítő tevékenység.
– Főzök egy kis teát – jelenti be, és indul a konyha felé. – Kérsz te is?
– Kérek. – Geréb vidáman pattan fel. Boka nyomába szegődik. Nem veszítheti szem elől egy pillanatra sem, mert a pillanatok fogynak, ugyanis az élet véges.
A konyha nagyon apró, de az ablakát egy jegenyenyár ága kocogtatja, mintha egyfolytában bebocsátást kérne, és ez a dallam otthonossá varázsolja a helyiséget.
Geréb még mindig csendes, pedig látszik a szeme kékségében, hogy készül valamire. Boka türelmes ember volt egykor, de amióta rátalált a szerelem, sok minden megváltozott, és úgy érzi, ha Geréb nem böki ki öt percen belül, hogy mi a jó ég foglalkoztatja, akkor ő megfogja és kirázza belőle.
Előveszi a konyhaszekrényből a csészéket. Mikor az asztal lapjához koccannak, és a kanál megcsörren bennük, érintés simul a csípőjére.
Geréb szereti az ilyesmit, az ilyen alattomban támadó, minden lehetőséget kihasználó érintést. Boka megszokta már, de azért mindig elpirul.
Felforrt a víz, és most rázubog a tűzhelyre, sistereg, pattog. Senki nem törődik vele, mert a két fiú mással van elfoglalva. Egy csókkal. Egy igen mély és szenvedélyes csókkal, amelyben nemcsak az ajkak és a nyelvek játszanak fontos szerepet, hanem az ölelések is.
Geréb fejéből kiröppen a színházjegy-probléma, mohón ízleli Bokát, mintha fel akarná falni. Ez a felnőtt Boka, ez a különös teremtmény sokkal kívánatosabb, mint a fiatalabb kiadása volt, mert ez sokkal többet mosolyog és sokkal szelídebb, a hangja lágyabb, a szíve nyitottabb.
A vízforraló veszett sípolásba kezd, muszáj szétrebbenniük, különben megsüketülnek.
– Utálom a teát – duzzogja Geréb.
– Két cukorral?
– Igen, azzal együtt utálom.
Boka, miután felszolgálta a teát, megigazítja magán az ingét, visszagombol pár gombot.
Csupán szürcsölésük hangja töri meg a csendet.
Geréb totálisan elfelejtkezett a színházról. Boka szájának íze még mindig ott kísért a nyelvén. Az ujjai begyét meg az érintés emléke bizsergeti.
– Szeretkezni akarok veled – böki ki kereken.
Boka félrenyel, köhög, szitkozódik.
– Én egyszer megöllek – nyögi. – Megfojtalak, vagy nem is tudom, megnyúzlak, felnégyellek.
– Miért? – csodálkozik Geréb ártatlanul.
Boka legyint, mert úgyis hiába magyarázná. Geréb hírből sem ismeri a szégyenlős szemérmességet.
– Hagyjuk! Inkább azt mondd el, mi a baj!
– Baj? – ámul Geréb nagyra kerekedett szemekkel.
– Látom, hogy valami bánt – nógatja Boka.
Geréb a fejéhez kap. Tényleg, a színházjegyek! Nem így akarta, de ha így adódik a lehetőség, hát így kell élnie vele.
– Ajándékom van számodra – jelenti be.
Boka nagyot néz, mert messze még a karácsony, pláne a születésnap, és mondta már Gerébnek, hogy ne ajándékozgassa meg csak úgy kényére-kedvére a hétköznapokon.
– Pontosabban mindkettőnk számára – helyesbít Geréb. – A Cselétől. – Előveszi nadrágzsebéből a jegyeket, meg egy szórólapot a darab tartalmáról és a szereposztásáról. – Végre színházba megyünk!
Boka megilletődve nézegeti a szép, selymes papírra nyomtatott lapot, aztán észrevesz rajta valami furcsát, ami nevetésre ingerli.
– Nahát, a Csele színész lett! – kiált fel.
– Úgy tűnik.
– Gigerli.
– Az!
Összemosolyognak. Geréb a cinkos mosolyt felbujtásnak veszi egy újabb csókra. Ezt most a változatosság kedvéért Boka nyakára csempészi rá. De Boka nem figyel, mert a szórólapot olvassa.
Játék a kastélyban. Egy elegáns, olasz tengerparti kastélyba kis színházi csapat érkezik: két szövegíró és egy fiatal zeneszerző. Tervük, hogy bejelentik az itt vendégeskedő primadonnának régen várt operettjük elkészültét. Ám a művésznőt jobban leköti az idősödő híres színész, mint a neki szánt operett és az ifjú zeneszerző szerelmes rajongása. A kacér primadonna, a hősszerelmes és a fiatal zeneszerző kínos szerelmi bonyodalmát csak egy drámaíró fortélya oldhatja meg...*
– Érdekes – mondja.
– Nem tetszik – szontyolodik el Geréb.
– Légy szíves ne játszd a gondolatolvasót!
Boka elöblíti a csészéket, eltörölgeti és gondosan a helyükre rakja őket. Miután a pakolással végzett, nyom egy puszit Geréb homlokára.
– Ma este adják. Igazán szólhattál volna hamarabb!
Geréb lesüti a szemét. Mikor hamarabb? Ma kapta a jegyeket a Weisztől, amikor összefutottak az egyik szemináriumon. Az igaz, hogy előrukkolhatott volna velük egyből, ahogy hazaért, de akkor nem lett volna alkalma annyit gondolkodni az átadásukon és közben olyan sokáig bámulni Bokát.
Geréb meg a Weisz mindketten joghallgatók lettek, így elég sűrűn van alkalmuk találkozni. Ezek a találkozások egyikőjüket sem dobták fel eleinte, de ahogy teltek az évek, úgy halványultak az emlékek, és mostanában már egészen jól kijönnek egymással.
– Mindenki ott lesz! – újságolja Geréb, Boka után vágtatva, aki a fürdőszobába ment, hogy leborotválja arcáról a háromnapos borostát, amit a vizsgaidőszak növesztett rajta. – Vagyis mindenki meg van hívva, aki számít.
– És ki nem számít? – teszi fel a kérdést Boka.
Geréb vág egy grimaszt, mert Boka még ennyi év után is annyira Boka.
– Például Rácz tanár úr nem lett meghívva. És a vörösingesek se fogják képviseltetni magukat – feleli.
– De a fiúk ott lesznek – mondja a tükörképe szemébe Boka, és kezében megremeg a borotva.
– Hé, vigyázz! Mit csinálsz?! – kiált Geréb halálra rémülve.
Boka kézfejével letöröli homlokáról az izzadságot.
– Hogyhogy mit csinálok, te idióta! – szűri dühösem a fogai között. – Ha még egyszer így rám üvöltesz, akkor biztosan elvágom a torkom ijedtemben!
– Bocsánat.
Geréb Boka mögé somfordál, ujjaival kikönyörgi kezéből a borotvát.
Boka lehunyja a szemét, mert bízik ugyan a fiúban, de azért nem árt az óvatosság, és hagyja, hadd fejezze be a kényes műveletet. A sötétben rémképek rohanják meg. A fiúk tekintete. Mindenki őket nézi, és töpreng. Összesúgnak.
– Te, Dezső… – kezdi félénken.
– Hm?
– Biztosan el akarunk mi menni a színházba?
Geréb letörli a maradék habot Boka arcáról, egy pillanatra elgyönyörködik a fiú szépségében, majd megcsókolja.
– Miért ne akarnánk?
Boka hallgat. Nézi magukat a tükörben. Hogy is mondta annak idején a Csónakos? Ti átkozottul jól mutattok együtt. Meg kell hagyni, igaza volt.
– Hát ezért! – mutat Boka a tükörképükre.
Geréb leroskad a kád szélre. Megint! Pedig ezt már ezerszer megbeszélték! Boka túlságosan óvatosan bánik a szerelmükkel. Hét lakat alatt őrzi, senkinek se mutatja meg. Geréb se kiáltja világgá, csak hát neki könnyű, mert számára megszűnik a világ, ha Boka a közelében van.
– Nem fogom meg a kezed – ígéri. – Ha akarod, rád se nézek majd. De azért melletted ülhetek?
Boka elszégyelli magát.
– Én szeretlek szeretni – bizonygatja.
– Megértem – kacsint rá Geréb. – Ki ne szeretne engem szeretni!
– Marha!
– Azt hiszed, hogy én bajt akarok hozni ránk? – kérdi most már komolyabban Geréb. – Megvan az okunk rá, hogy óvatosak és bizalmatlanok legyünk. Senkinek nem kötjük az orrára a szerelmünket, csakhogy a Pál utcai fiúk orra már régen kiszagolt mindent.
– Én nem is az orruktól félek, hanem… – Boka jobbnak látja nem befejezni a mondatot.
– Hanem a szemüktől – mondja ki helyette Geréb. – Most mit csodálkozol? Majdnem folyékonyan olvasok már a szívedből.
Boka hosszan nézi a tükörben Geréb bíztató mosolygását, majd dönt:
– Elmegyünk.
– Éljen!
Boka feketében a színház piros bársonyán! Geréb alél a gyönyörűségtől.
Bokának van egy igen elegáns, méretre szabott öltönye. Nem az, amelyet a ballagásán viselt, hiszen abba már bele se férne, ugyanis a csontjai megnyúltak, a vállai kiszélesedtek azóta. Ezt az új öltönyt Gerébtől kapta. Mindig abban megy a vizsgáira, mert szentül hiszi, hogy szerencsét hoz.
Boka a tükör előtt áll, és a csokornyakkendőjével bíbelődik. Geréb le nem veszi róla a szemét.
– Segíts, kérlek! Neked jobban megy az ilyesmi.
Geréb röpül. Pillanatok alatt csodálatos masnit varázsol, azután pedig Bokához bújik. Szempilláit a nyakához érinti, az állához, puha arcbőréhez, míg el nem ér egészen a homlokához. E művelet közben boldogan sóhajtozik. Boka hagyja, mert neki is vannak hasonló bogarai. Ő például a Geréb hátán sorakozó szeplőkből szeret csillagképeket rajzolni a mutatóujjával.
– Mindig így kéne öltöznöd.
Boka szerényen fogadja a bókot, és végigméri Gerébet, aki egy szál alsóban téblábol mellette.
– Elkésünk – jegyzi meg, mert annak a vágyának nem illik hangot adnia, hogy Geréb meg jól tenné, ha élete végéig meztelenül lejtene előtte.
– Jól van, na!
Két szobájuk van, az egyik a nappali és egyben a tanulószoba, a másik a hálójuk, ahol a ruhásszekrényeik vannak. Amíg Geréb öltözködik, Boka lehuppan az ágyra. A nadrágszárát igazgatja, és titokban rácsempész pár lopott pillantást a fiú testére. Ő nem olyan szószátyár, mint Geréb, megtartja magának a gondolatait, de attól még hevesen és gyakran gondolja őket.
– A színház előtt találkozunk a fiúkkal fél hétkor – ejti el az információt Geréb nadrággombolás közben – Előadás után Csele is csatlakozik hozzánk a kávéházban.
Boka nagyot nyel.
– Hát kávéházba is megyünk?
– Naná! Mint a régi szép időkben.
– A régi szép időkben be se tettük a lábunkat kávéházba.
– Úgy értem, összegyűlünk megint, mint a régi… satöbbi.
– Remek.
Boka figyeli Gerébet, összekócolódott haját, a szemében vidáman megcsillanó kékséget, ajkai érzékien rajzolt pirosát. Keresi rajta a múló idő nyomait. Egészen biztosan ott vannak, és csak azért nem veszi észre őket, mert elkápráztatják.
Az akácillatú estében lakcipőjük dallamosan kopog a macskaköveken. Kipp-kopp. Kipp-kopp.
Már messziről hallani a színház előtt gyülekezők moraját. A sarokra érve, megpillantják a fiúkat.
A Weisz pápaszemén megvillan egy álmosan lenyugvó fénysugár. A Barabás meg a Kolnay, akik valami közös vállalkozásba kezdtek, súgnak-búgnak, ujjaikon számolják a profitot. A Richter ásítozik. A Leszik a Csengeyvel beszélget. A Csónakos meg… A Csónakos, karján szép és egyre gömbölyödő pocakú feleségével, száján kaján vigyorral, őket lesi. Geréb felé int. Boka csak biccent, mert nem tetszik neki a kaján vigyor.
– Papuskám, te semmit sem változtál! – paskolja meg Boka hátát Csónakos, miután mindenki kezelt mindenkivel, és csak álldogálnak kényszeredetten, nem igazán tudva, mit mondjanak egymásnak. – Ugyanaz a komoly tekintet. Ugyanaz a csend.
Boka hallgat. Nincs kedve rácáfolni a megállapításra. Geréb a fiúkat nézi, akik viszont a várost nézik, a kezüket nézik, a cipőjüket nézik, a kandelábereket nézik, az eget nézik, szóval mindent alaposan szemügyre vesznek, csak hogy véletlenül se kelljen felvenniük a szemkontaktust. Megint a Bokának volt igaza! A fiúk zavarban vannak.
Bezzeg a Csónakos le nem száll az egykori elnök úrról. Ő az egyetlen, akiben még elevenen él a múlt.
– Igaz is – mondja –, egy orvostanhallgató ne meséljen vicceket, mert hogyan nézne az ki!
Ekkor a szőke fiatalasszony oldalba taszítja urát.
– Ugyan, hagyd már békiben! – neveti. – Sokat beszél ám magukról. Hiányoznak neki – árulja el.
Geréb arca felderül.
– És mit szólsz ahhoz, hogy a Csele csepürágó lett?
– Gigerli! – legyint Csónakos. – A fene essen belé, miatta kellett ma idejönnöm.
– Én szeretem a színházat – szól közbe a felesége. – Azt mondják, merész darab.
– Merész?
– Erkölcstelen – kacsint az asszonyka.
– Menjünk talán be – javasolja Boka, mert ő, aki mindent elvisel, ma elviselhetetlennek érzi, hogy még csak egy pillantásra se méltatják egykori barátai.
A földszintre szól a jegyük. Geréb karon fogja Bokát, de azonnal észbe kap, és ígéretéhez híven, teljes egy lépésnyire távolodik tőle.
– Még van negyedóra a kezdésig, nézzünk körül! – invitálja.
Boka soha ezelőtt nem járt még színházban. Elkápráztatja az épület cirádás, arannyal futtatott díszítése, a jegyszedők elegáns egyenruhája, a művészet jelenlétének semmihez sem fogható illata. Ámulva követi Gerébet, aki pompásan érzi magát az idegenvezető szerepében.
– Kár, hogy nem páholyban ülünk. No, de majd legközelebb. – Geréb Bokára pillant. A fiú arcán szokás szerint csupán a zárkózottság mutatja meg magát. – Hogy tetszik?
– Igazán nagyon szép.
A bárban Geréb két pohár fehérbort kér. Felhajtják, és egymásra mosolyognak.
– Ez nem egy könnyű este – sóhajtja Boka.
– Nem, de azért hangulatos – véli Geréb. – Engem nem érdekel, mit gondolnak a fiúk.
– Azt tudom jól – csóválja a fejét Boka. – Téged elég kevés dolog érdekel.
– Igen, de az a kevés nagyon – incselkedik Geréb. Szemei gyönyörű fénnyel ragyognak. – Tehát ez egy olyan darab.
Boka rátekint a szórólapra, amibe úgy kapaszkodik, mint valami mankóba.
– Színházi emberekről szól, mi mást várhatnánk – ítélkezik.
– Mi nem vagyunk színházi emberek… mégis… – elmélkedik Geréb, mire kap Bokától egy gyilkos szemvillanást.
Csengetnek. A színház egyenruhájába öltözött jegyszedők csinos kis csengettyűket ráznak fehér selyemkesztyűbe bújtatott kezükkel.
– Menjünk! – Geréb karja megint mozdul, de még idejében meghátrál. – Csak utánad. Egyenesen előre, azután meg jobbra. Harmadik sor.
A Pál utcai fiúké az egész harmadik sor. Időközben megérkezett a Weisz menyasszonya, és még pár másik hölgyvendég. Mire megteleik a nézőtér, a harmadik sorban csak Geréb meg Boka marad látszólag facér. Érdeklődő pillantások szikráznak rájuk a karzatokról és a páholyok mélyéről.
Gerében erőt vesz a vallásos áhítat. Boka ott ül mellette elegánsan, fessen, a vágyott piros bársony környezetben. Átkozottul jól áll neki!
– Ne bámuld ilyen feltűnően! – szól rá Csónakos, aki a bal oldalán ül.
– Ide figyelj, Csónakos! Ne mondd meg nekem, mit csináljak, mert begorombulok – önérzeteskedik Geréb, de ekkor Boka könyöke is oldalba találja a következő intelemmel:
– Ne bámulj már, te ökör!
– Na, ugye! – mulat Csónakos.
Jó, hát akkor nem bámulja! Geréb a vörös bársonyfüggönyre mered, de egy idő után elunja az egyhangú látványt, és a páholyokat veszi sorra. Az első emeleten a legelső páholyban ismerős arcra bukkan. Édesanyja döbbent tekintete találkozik az ő ijedt pillantásával.
Geréb három éve nem járt otthon, azóta, amióta az apja kitagadta. Az anyja néha-néha ír neki, de csupa érdektelen dologról, egyik levelében sem említi, hogy szereti, ezért Geréb meg van győződve róla, hogy Bokán kívül senkije nincs kerek e világon.
A szép szőke asszony rezzenéstelenül ül, de a tekintete mohón issza fia látványát, és magában hevesen imádkozik, hogy az ura ne nézzen a földszint harmadik sorára. De mivel az imák általában nem lelnek meghallgatásra, a férfi lepillant, és már pattan is fel, dühösen távozik a színházból. A szőke asszony szeméhez emeli csipke keszkenőjét, és marad.
Geréb nyomást érez a mellkasában. Vagy nagyon tele van, vagy nagyon üres. Ezt a két érzést soha nem tudja megkülönböztetni. A hatalmas csillárok ontják magukból a sárga fényt. Geréb szemét szúrja a világosság.
– Rosszul vagy? – hajol egészen közel hozzá Boka, megszegve saját szabályát.
– Ugyan, dehogy! Miből gondolod?
Geréb mosolyog. Belőle is remek színész válna. Nem akarja, hogy Bokának még több gondja legyen ezen az estén, vagy akár az életben. Lám-lám, eltanulta tőle a titkolózást.
Bokát nem lehet egykönnyen félrevezetni. Körbenéz, szép barna pillantása a karzatokra röppen, majd a páholyokat is sorra veszi, de a fény hirtelen kialszik, és a függöny felgördül. Kezdődik az előadás.
Három szmokingos színész lép a színpadra, közöttük ott van Csele is, hősszerelmest alakítva.
A Pál utcaiak összesúgnak. Többen felnevetnek. A Csónakos füttyent.
Bokát azonnal megfogja a darab könnyed, elegáns nyelvezete. Kezd felengedni. Kényelmesen elhelyezkedik a széken, és átadja magát a színház csodájának. Amikor a színházra gondolt, mindig drámát képzelt a díszletek közé. A dráma közelebb áll hozzá. De jó ez így. Gerébhez nem illik a dráma. Még a sötétbe is napsugarakat varázsol vidám szőkesége. Boka azon kapja magát, hogy elégedett a pillanattal. Az élet nehéz, de azért szép.
Geréb Cselét nézi. Micsoda egy gigerli! De, meg kell hagyni, egészen jól adja a naiv szerelmest. A másik két színész mókás szerzőpárost alakít. Őket Geréb azonnal a szívébe zárja, mert elválaszthatatlanok, pont mint ő meg Boka. Amikor Csele felkiált: Egy szobában laktok ti ketten?**, Geréb úgy mozdul, hogy válla a Bokájéhoz érjen.
– Mindig – hangzik a válasz a színpadon. – Igazi társszerzők egy pillanatra se hagyják el egymást. Egyetlen kis ötletnek se szabad elveszni. Azonkívül, én álmomban beszélni szoktam. Állítólag olyankor mondom a legjobb vicceket. Ő meg ébren alszik és mindig mindent feljegyez.
Nevetés morajlik végig a nézőtéren. A Pál utcaiak első ízben, a sötétség rejtekében, Geréb meg Boka felé lesnek.
A darab az első pár jelenet után érdekes – ahogy a Csónakos asszonykája megmondta: erkölcstelen – fordulatot vesz. Csele menyasszonya, a csalfa színésznőcske, a szomszédos szobában ad randevút a szeretőjének. A közönség szakad a nevetéstől, míg a színpadon a három szmokingos alak sápadozik a döbbenttől.
– Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül! – kiáltja a szeretőt alakító színész a színfalak mögött. – Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!
– Ki akar eldobni, te bolond? Ne őrjöngj! – sikítja a színésznő. – Az előbb már okos voltál. Gyere ide, megcsókolom ezt a szép, klasszikus fejedet.
– De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok!
Ezt már a Boka se állja meg nevetés nélkül. De még csak ezután következik a legnagyobb mulatság.
Csele egy pamlagon ájuldozik, míg szívszerelme tovább turbékol a másik szobában:
– Oh ha ezt látom! Oh! Ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh, ezt simogatni!
– Nem mégy innen?
– Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos! Illatos!
– Ne, ne harapj!
– De mikor olyan kívánatos!
A nézőtéren felzúg a taps. Csónakos a fejét csóválja.
– Romlott népség!
Az első felvonás akkor ér véget, amikor a zseniális író előáll az ötletével a csalfa primadonna és a szeretője előtt, hogy megmentse fiatal barátja szívét: Játszák el, hogy csupán egy színdarabot próbáltak az éjjel.
– Ez fantasztikus – lelkendezik Boka, amint felgyulladnak a fények.
– Tényleg tetszik? – csodálkozik Geréb.
– Igen, tényleg. Miért ne tetszene? A barátságról szól.
– Ha már a barátságról esik szó – veti közbe a Csónakos, látva, hogy Boka kifelé indul –, elkísérlek, papuskám.
Geréb marad, és nem néz arra a páholyra, amelyben az édesanyja ül.
A mosdóban Csónakos megenged magának egy megjegyzést:
– Ne vedd a szívedre! – tanácsolja Bokának. – Lehet, hogy a fiúk nem beszélnek, de hallgatnak, ami ebben az esetben a szeretet jele.
Amikor Boka visszatér, töprengő képet vág. A Pál utcaiak felé pillant, akik nagy beszélgetésbe vannak mélyedve egymással.
Eközben Gerébnek feltűnik egy smaragdzöld tekintet, amely egyre gyakrabban téved Bokára. Na igen, a fiú szépsége mindenkinek szemet szúr. A lány hosszú percek óta nézi Bokát. Álmodozik. Talán már az egész életét leélte vele, és most az unokák jövőjét tervezgeti. Az ember már csak ilyen előrelátó. Gerébre rátör az eszeveszett féltékenység.
– Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg. Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se! – idézi Boka fülébe súgva.
– Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál – érkezik a frappáns válasz.
– Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! – röhögi Geréb.
Boka ezúttal nem felel, de boldogan állapítja meg magában, hogy roppant jól szórakozik, és hogy nagyon szereti Gerébet.
A második felvonásban bemutatják az egyetlen éjszaka alatt született darabot, amelyet Csele, azaz a fiatal hősszerelmes, szívének megmentéséért írt a csalafinta szerző. A közönség tombol jókedvében. A Csónakos nagyokat füttyent a barack-jelenetnél.
A szeretőt alakító színész a színpad elejére sétál, és a szájához emel egy barackot, majd, a gyanú utolsó morzsáját is eloszlatva, így szól:
– Oh ha ezt látom! Oh! Ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos! Illatos!
– Ne harapj bele! – sikoltja a színésznő.
A zárszónál kitör a tapsvihar.
– Nehéz volt?
– Nem. Csak ez az átkozott barack volt nehéz. Síma, gömbölyű, bársonyos és illatos és ne harapj bele! Ez volt a legsúlyosabb. Azt hiszi, fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?
A Pál utcai fiúk állva ünneplik Cselét. A Csónakos egyfolytában fütyülne, de Boka leinti, mert színházban fütyülni nem illendő, meg különben is cseng a füle tőle.
Az előcsarnok egyre üresebb, ahogy távozik a közönség, lassan már csak a Pál utcai fiúk kis csoportja téblábol benne. Cselét várják.
Félrehúzódva a többiektől, Boka meg Geréb a Csónakossal beszélget. Úgy döntenek, hogy nem tartanak a többiekkel. Pontosabban a Geréb dönt így, de Boka nem ellenkezik.
– Aztán látogassatok meg minket, ha időtök engedi – invitálja a fiatal párt Boka, ami azért nagy szó, mert még senki se tette be a lábát az ő titkos kuckójukba, szerelmüket őrző rejtekükbe. De úgy tűnik, a Csónakos ma este valamivel kiérdemelte az elnök úr bizalmát.
Csele, igazi gigerlihez híven, váratja magát. Geréb elunja. Különben is mi szükség egy újabb félreforduló tekintetre?
– Menjünk haza – javasolja.
Bokának most sincs ellenvetése, kezet fog a Csónakossal, majd a többi Pál utcai felé int:
– Szervusztok, mi elmegyünk!
Ezzel nyúlcipőt húznak.
Némán lépkednek egymás mellett. Gerébnek az anyja jár a fejében, Bokának a színház, a fények, a függöny bársonya, a Csónakos szavai: a szeretet jele.
Lefordulnak a főútról, melyen még hömpölyög a színházból hazafelé tartó tömeg, és befordulnak egy magányos keresztutcába.
– Majd írok a Cselének egy anzixot – mondja Geréb. – Egészen jól játszott. Nem gondolod?
– De. Jól hozta a gigerlit. Szerettél volna elmenni a fiúkkal a kávéházba?
Geréb meglepődik.
– De hát, én mondtam, hogy ne menjünk – emlékezteti Bokát.
– Te mondtad, de azért szerettél volna velük menni.
– Nem velük, hanem azokkal a fiúkkal, akik négy évvel ezelőtt voltak.
– Én megértem őket. Tudod… – Boka elhallgat, mert léptek zaja kopog mögöttük.
Lassítanak, hagyják, hogy az idegen elsétáljon mellettük. Csakhogy az idegen beéri őket, és nem tágít.
– Öh, fiúk! – hallják a bátortalan hangot.
Megfordulnak. Meglepetésükre a Csengeyvel találják szembe magukat.
– Én csak… Szóval… Nem búcsúztunk el rendesen. – A kezét nyújtja. Geréb fogadja először, mert ő tér magához hamarabb a döbbenetből. – Szervusz, kérlek. Örülök, hogy jól vagytok.
Miután Bokával is kezet fogott, Csengey sarkon fordul, és eliramodik.
– Ez érdekes volt.
– Az – hagyja rá Gerébre Boka közönyösen, de a szíve mosolyog a mellkasában.
Alig tesznek pár lépést, megint felhangzik mögöttük a kipp-kopp. Most meg a Weisz üget utánuk.
– Várjatok, fiúk! El sem búcsúztunk! – kiáltja.
Boka meg Geréb egymásra pillantanak, majd készségesen kezelnek.
– Hát, akkor a legjobbakat, Boka! Mi meg úgyis találkozunk még, Geréb. – Ezzel a Weisz is lelép.
Geréb Bokára sandít. Úgy megölelné! Látja rajta, ott, a szeme sarkában a gyöngyszemnyi csillogást. Lendül a keze. Most nem fékezi meg a mozdulatot. Karja Boka derekára simul, de azonnal vissza is húzódik, mert megint lohol valaki a nyomukban. A Richter érkezik.
– Kitalálom – vigyorog Geréb. – Búcsúzni jöttél.
Kezet fognak, sőt a Richter még arra is veszi a bátorságot, hogy megölelje Bokát.
Miután a Richter eltűnik a szemük elől, Geréb a legközelebbi kandelábernek veti a hátát, és rágyújt.
– Szerintem várjuk be itt a többieket – indítványozza.
És a fiúk érkeznek is szép sorjában. Jön a Leszik, majd a Barabás, azután a Kolnay, végül befut a Csele is, akin még virít egy kis púder. Most, így hatszemközt – távol a társadalomtól, a kis mellékutcában – mindegyik kedves, nyílt tekintettel búcsúzik és kíván szépeket.
– Ennyi volt? – kérdi Boka kissé elcsigázottan a sok érzéstől.
Geréb számol, majd bólint:
– Ennyi.
– Akkor végre hazamehetünk.
Geréb szeme felcsillan.
Szélesre tárják az ablakot, hogy a tavasz belopózhasson a szobába. A bódítóan édes akácillatban csókolják egymást.
Boka kioldja Geréb csokornyakkendőjét. Sorra veszi a fiú ingén a gombokat. Szőke hajtincsek csiklandozzák a nyakát. Érintés cirógatja a mellkasát. Meztelen teste a holdfény ezüstjébe öltözik.
Geréb nagy, csodálkozó szemekkel issza Boka látványát. Élvezi, hogy ilyenkor annyira más. Ilyenkor nem őriz titkokat. Ilyenkor mindent megmutat. Arcán nyílt kártyákkal játszik a vágy. Ajkán csibészes mosollyal simogatja le róla az inget, gombolja a nadrágját.
Geréb keze kapaszkodót keres a falon, de nem talál, így ujjai kénytelenek Boka hajába markolni.
– Amikor ezt csinálod – sóhajtja –, úgy érzem, értelme van az életnek.
Boka felpillant Gerébre. Ahogy a fiú lefelé néz rá, arcába hullik a haja, elrejtve előle a tekintetét. Kissé túlzásnak tartja a kijelentést, és abszolút erkölcstelennek, de azért imponál neki.
– Na igen, kinek mi az élet értelme – jegyzi meg, aztán elhallgat, mert nincs kedve beszélgetni, most egészen másra szeretné használni a száját.
Geréb előtt elsötétül a világ, a szoba falai imbolyognak. Nem bír tovább állva maradni, lábai megrogynak. Most ő is ott térdel a szőnyegen, szemtől szembe a nevető Bokával.
– Szeretlek – árulja el neki sokadszorra.
– Tudom.
– Te mindent tudsz. Bosszantó tulajdonság.
Boka a legjobban szeretni tud.
A biztonságos szoba mélyén vágytól remegve ölelni. Combjait szorosan Geréb csípője köré kulcsolva, kéjtől reszketve a fülébe sóhajtani. Ujjait mélyen a selymesen aranyló hajfürtök közé bújtatni. Nevetve, nyögve, mámorittasan csókolózni. Lebirkózni a hőst, a bátrat, aki érte mindent feladott, és fölé kerekedve gyönyört adni neki. Nézni a csodaszép kék szemekben a boldog ragyogást. Szégyenlősen a paplan alá rejteni megizzadt meztelenségét. Mosolyogva fogadni az álomba ölelő karokat.
Geréb már hajnalban fent van. Könyökére támaszkodva lesi az alvó Bokát. Ahogy a felkelő nap első halvány sugara betéved az ablakon, óvatosan lehúzza róla a takarót.
Bokát a hideg ébreszti.
– Mondd, mégis mit csinálsz? – érdeklődi meg álmosan.
– Csodállak – feleli Geréb. - Oh ha ezt látom! Oh! Ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh, ezt simogatni! Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos!
Boka elvörösödik.
– Veled vétek színházba menni! – duzzogja, és visszarántja magára a takarót, majd kiszól alóla: – Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg…
VÉGE
Jegyzet:
A szerző nem tudta megállni, hogy a manapság oly divatossá vált barack-hasonlattal el ne játszadozzon kicsit, és meg ne mutassa, hogy mi magyarok ezt már réges-régen feltaláltuk. ;) :D
Továbbá…
A szerző tökéletesen tisztában van vele, hogy a Pál utcai fiúk nem ülhettek volna be erre a darabra, egyrészt mert a Pál utcai fiúk csupán Molnár Ferenc fantáziájában éltek, másrészt mert a darab jó húsz évvel az ő ifjúságuk után íródott.
A szerző ezzel a kis speciállal szeretne köszönetet mondani azoknak az olvasóinak, akik még mindig kitartanak mellette. <3
Végül a szerző szívesen ajánlja a darab megnézését a Vígszínházban, mert fantasztikus élmény.
Azok az olvasók, akiknek nincs lehetősége eljutni az előadásra, de szeretnék elolvasni ezt a rövid kis vígjátékot, itt találják a teljes szöveget.
* A színdarab ismertetője a Vígszínház honlapjáról lett idézve.
** A részletek mind Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékából vannak.