Bloom - Első rész
1.
Blossom megállt az irodája ajtajában. Nézte a küszöb nélküli padlót. Meglepte, hogy nem volt határa annak az új és még ijesztő világnak, ahová belépni készült. A linóleum itt-ott megrepedezett, homokszínébe szürke sárfoltokat tapostak a cipőtalpak. A mahagóni bútorok luxusa elvonta a figyelmet a hideg-fehérre festett falakon futkározó repedésekről. Az egyetlen, szűkre szabott ablak sötét belső udvarra nézett. Dohányfüstöt fújt be rajta a szél.
Blossom tett egy bizonytalan lépést jövője felé.
Odabent bútorápoló mézillata idézte meg a nyarat, mint egy, a ködös múltból erőszakkal előrángatott, szellemet. Az íróasztal lapján antik kávéfolt törte meg a tökéletesség hideg harmóniáját. Blossom megérintette a kört. Mutatóujja szórakozottan simogatta az örökséget, amit elődei hagytak rá.
Vajon hányan görnyedtek már ennél az íróasztalnál? Előmászott-e Samara a kávéfolt köréből, hogy magával vigye őket démoni világába? Vagy éppen elég démoni a jog Samara nélkül is?
Leroskadt a forgószékbe. Kényelmesnek találta. Végre meglelte az első pozitívumot új munkájában.
A fal mentén dülöngélő polcokon vaskos törvénykönyvek, jogi segédletek, lexikonok porosodtak.
Blossom gondterhelten sóhajtott fel, és egyik válláról a másikra kócolta se szőke se barna haját. Nehezen viselte a változásokat, ezért elhatározta, hogy átrepül az első heteken. Ott is lesz meg nem is a bemutatkozásokon, az értekezleteken, kollégái kíváncsiságának középpontjában. Lelkében még nagyban tartott a költözködés. Felejtésbe csomagolta emlékeit. Új munkája előrelépés volt. De hogy merre vitte az ez előre…?
– Szia! – csilingelt egy hang az ajtóban pont úgy, mintha csengő szólalt volna meg. – Nahát! Mondták, hogy fiatal vagy, de azt nem, hogy ennyire.
Blossom mosolyt erőltetett arcára. Nem sikerült túl hitelesre.
– Szia. Nem vagyok már gyerek… – Hogy azonnal meg is cáfolja magát, szégyellősen igazította meg agyonmosott, kinyúlt pulóverét. – Ez a második munkahelyem.
A csilingelő hang tulajdonosa tűsarkain betipegett az irodába, és helyet foglalt az íróasztalon. Hófehér kosztümje elvakította Blossom sötétséget szerető pillantását.
– Erin vagyok – árulta el még mindig ragaszkodva az idegesítő fejhangmagassághoz.
– Blossom.
– Blossom? Nahát! Fura név.
Blossom hallgatott. Mit tudott volna mondani erre? Ő nem találta furcsának, mert már egészen megszokta az elmúlt huszonhat év alatt.
Kitárta szárnyait, és nekikészült, hogy átsuhanjon ezen a beszélgetésen. Nem akart felesleges erőfeszítéseket tenni azért, hogy megkedveljék a kollégái, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis ki fogják közösíteni, pontosabban ki fogja közösíttetni magát. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt, ahányszor közösségbe került. Abban reménykedett, hogy ridegségével előreugorhat néhány fejezetet, hátha ezúttal megspórol egy kis szívfájdalmat és megbántottságot.
Miközben suhant, figyelte Erint. Mintha egy némafilmet nézett volna, csak ez ki volt színezve rikítóan piros rúzzsal és tengerkék szemfestékkel. Blossom világában kétfajta nő létezett: az, akit csodált és az, akit megvetett. Erin az utóbbi kategóriába tartozott. Ujjain gyűrűk tömkelegének giccses aranyában csillant meg az ablakon bekíváncsiskodó napfény. Szeme sarkában a vastagon felmázolt púderréteg sem tudta elfedni a szarkalábakat. Blossomot nem az taszította Erinben, hogy kissé már elhasznált volt, hanem az, hogy nevetségessé tette magát, miközben olyasmit akart elrejteni, ami talán még szép is lett volna, ha hagyja a maga természetességében megmutatkozni.
– Fel kéne dobni ezt az irodát egy kicsit – javasolta a nő, mire Blossom újra körülnézett.
– Szerinted kirakhatom a Nirvana posztereimet? – kérdezte, és elégedetten látta, hogy elérte a kívánt hatást. Kolléganője meglepett zavarában úgy rebegtette szempilláit, mint kolibri a szárnyait. – Csak vicceltem – könyörült meg rajta a lány.
Erin felkacagott. Nevetésében nem volt sem valódi jókedv, sem valódi nevetés. Blossom nem utált semmit sem jobban, mint azt, amikor a mosoly szépségét valaki, vagy ő maga, valami rút érzés elkendőzésére használta. A társadalom szerette a mosolyt, sőt ha tehette volna, törvénybe foglalja, hogy illik mindig mosolyogni. Blossomnak néha az volt az érzése, hogy őt kivéve mindenki nagyon-nagyon boldog a Föld nevű bolygón, de ilyenkor eszébe jutott, hogy nem is olyan boldogtalan, csak nincs kedve feleslegesen elszórni a mosolyait, és máris valódi jókedve kerekedett.
– Gyere át az irodámba, és válassz egy virágot! – ajánlotta Erin. – Kész botanikus kert a szobám.
– Nagyon kedves tőled. Köszönöm szépen.
Blossom folyton kivégezte a virágait. Nem akarattal tette, egyszerűen elfelejtette meglocsolni őket. Mindig is szörnyen szétszórt és feledékeny volt. A virágok meg olyan nagyon érzékenyek…
– Ha meg írószerre vagy papírra van szükséged – folytatta Erin a buzgolkodást –, akkor a főnök titkárnőjétől kell kérned. Ó, és majd elfelejtettem! Egy óra múlva értekezlet. Kis nasi és csevegés. Megünnepeljük, hogy a csapatunk tagja lettél.
– Fantasztikus.
Blossom ebben a pillanatban komolyan elgondolkodott rajta, hogy felmond. Vett egy mély lélegzetet, és kiröppent a pillanatból.
2.
Blossom hülyén érezte magát, miközben folyosóról folyosóra járt az iroda labirintusában kezében a hatalmas virágcseréppel. Lehet, hogy eltévedt? Milyen izgalmas lenne, ha élete végéig kellene bolyongania, és talán a halála után is itt kísértene. Még ez is jobb kilátásnak tűnt, mint a nasi és a csevegés. Végül az egyik folyosó, Blossom nagy bánatára, beletorkollott a hatalmas, elegánsan berendezett, frissen tapétázott tárgyalóba. Itt már volt küszöb, amit Blossom a kezében tartott növény leveleitől nem vett észre, és éppen úgy, ahogy gyerekkorában volt szokása, megbotlott benne. A szobában lévő egyetlen férfi, a magas, sovány, őszülő halántékú vezérigazgató, aki a felvételi beszélgetésen olyan nagyon kedves bolt hozzá, most is a segítségére sietett.
Blossom nem igazán kedvelte a férfiakat, de néha tett kivételt, például az olyanokkal szemben, akik szép házasságban éltek, vagy akik elérték azt a kort, hogy olyan áhítattal nézhessen rájuk, mint lánygyermek az apjára keringő közben a szalagavató bálon.
A baki után Blossom szárnyai megbénultak a szégyenérzettől, és nem akarták kirepíteni a jelenből. Ült hát görcsös izmokkal, dermedten a szégyellős zavartól, és szorongatta a virágot.
A vezérigazgató röviden köszöntötte, sok sikert és kitartást kívánt a munkájához, majd elsietett azzal az indokkal, hogy fontos megbeszélése van. Ezután mindenki rávetette magát a tárgyalóasztalon felhalmozott sóssüteményekre. Blossom szórakozottan figyelte, ahogy az apró morzsaszemek szerteszét röpködtek a pirosra festett szájakból. Ezeknek senki nem tanította meg, hogy teli szájjal nem illik beszélni? – morfondírozott magában.
Többnyire kedvesen szóltak hozzá, sőt néhány pletykába is beavatták, de senki nem kérdezett tőle semmit. Blossom ezen is eltöprengett. Miért van az, hogy mostanában mindenki elméleteket gyárt a másik személyiségről, ahelyett, hogy megpróbálná megismerni? Arra jutott, hogy az embereket mindig jobban izgatták az elméletek, mint a valóság. Ez alól ő maga sem volt kivétel. Üldögélt csendesen, és ítéletet mondott olyanok felett, akiket csak néhány perce ismert.
– Az anyósnyelvet választottad?! – kacagta mellette Erin. Úgy tűnt, arcán örökzöld a hamis mosoly.
Blossom megrántotta a vállát.
– Ez tetszett.
– Különös ízlésed van.
– Neked is. A te irodádból hoztam.
A szobában néma csend lett.
Blossom mindig így kezdte meg útját a kiközösítés felé. Általában harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, de gondolkodás nélkül nekitámadt annak, akiről azt feltételezte, hogy bántani akarja. Sajnos túl sok emberről feltételezte ezt.
– Szanszeviéria – lopakodott bele a csendbe egy bársonyosan mély, kicsit rekedtes színezetű hang. –Kitartó növény. Jól választottál. Vajon miért gúnyolják anyósnyelvnek, amikor olyan a neve, mint egy költő legszebb álma?
A nő, aki Blossom segítségére sietett, észrevétlenül sétált be a szobába. Senki sem tudta, mióta állhatott már az egyik ablakon beszűrődő fénykoszorúban. Tekintetét a kezében tartott fehér, műanyag pohárra szegezte. Fekete szempilláin fényszilánkok csillogtak. Hosszú, fekete hajának szálai lágyan hullámoztak rá fekete pulóverére. A fekete szín dominanciáját egyedül arcának és kezének sápadt, fehér bőre törte meg.
Senki nem felelt a kérdésére, és ő sem szólt többet.
Mielőtt a csend kezdett volna túl kínossá válni, Erin előhúzta mindig kibiztosított fegyverét: hangos kacagásban tört ki. Jókedve, mint valami vírusfertőzés, átterjedt a szobában összegyűltekre. Egyedül Blossom hallgatott tovább és a feketébe öltözött nő.
3.
Blossom bezárta az ajtaját. Kulcsra. Ha lett volna retesz rajta, azt is rátolja. Sőt szíve szerint egy széket is a kilincs alá támasztott volna a biztonság kedvéért, csak hát néhány szerencsés esetben az elme nem engedelmeskedik a szívnek. Megterített íróasztalán, és gőzölgő ebédje fölé hajolt, amit nemrég szállított ki a futár. Erin hívta, hogy menjenek ki enni a közeli plázába, de Blossom nem élt a lehetőséggel. Előző munkahelyén, ahol negyedmagával ült egyetlen irodában, megtanulta megbecsülni az ebédidőt, amely alatt végre magára maradhatott. Így szokott rá, hogy az ebédet ne csupán elfogyassza, hanem ki is élvezze.
Blossom a népesség kilencvenkilenc százalékával ellentétben imádta a magányt. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna barátai, bár nem volt belőlük sok, és azzal a kevéssel is csak ritkán találkozott, de szerette őket, és azok is szerették őt. A magány mégis jobban vonzotta, mint a társaság. Akkor támadtak a legjobb gondolatai, amikor egyedül volt. És ezek a gondolatok telis tele voltak emberekkel. Szóval Blossom tulajdonképpen sohasem volt egyedül.
Ezen a napon például azzal a nővel töltötte az ebédidőt, akitől megtudta, hogy egy nagyon különleges növény lett irodája második új lakója. Mert hát ilyen névvel csak különleges lehet valami. Blossom az ablakpárkányon árválkodó egyetlen virágcserépből előpompálló zöld levelekre pillantott. Kezdte megkedvelni a növényt, pedig csak azért hozta el, hogy megszabaduljon végre Erintől.
Rágta az ízletes falatokat, emésztette a délelőtt eseményeit.
Az a nő… a bársonyos hangjával és a fehér bőrével… a rejtélyességével. Gondolatai folyton visszatértek hozzá.
Blossomnak volt egy titka. Egy érzés, amely akkor kerítette hatalmába, amikor egy különlegesen szép nő közelébe került. Vonzalom, vágy… Nem igazán törődött azzal, hogy pontosan megfogalmazza. Félt, hogy egyszer lebukik, hogy valaki rajtakapja, ahogy a metrón szemügyre vesz egy nőt, de soha nem tudott ellenállni a csábításnak. Talán ezért gyűlölte leginkább a férfiakat. Azok bármikor megtehették azt, amit neki csak lopva szabadott.
Ezt a nőt is megnézte. Remek alkalma adódott rá, hiszen mindenki másodpercekig bámulta bambasággal vegyes némasággal. Csakhogy egyedül Blossom volt az, aki igazán megnézte. Észrevette, hogy fekete hajának szálai szöszösen hullámoznak a feje tetején. Nem azért, mert elfelejtett megfésülködni, hanem azért, mert hajszálai túl makacsak voltak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek a hajkefének. Nagy, mandulavágású szemei nem ragyogtak elő teljes szépségükben a hosszú szempillák alól, mert a nő folyton lefelé nézett, kerülve a pillantásokat. Blossomnak is ez volt a szokása. Csak azoknak az embereknek tudott a szemébe nézni, akikkel nem törődött, vagy akikkel jogászként tárgyalt.
Kedves volt velem – állapította meg, miközben villájára szúrta az utolsó falatot. – Ó, istenem, Blossom! Már megint kezded?! Ez még csak ez első napod. Miért kell folyton gyötöröd magad?
Félretolta a tányérját, és az íróasztalra borult.
A kávéfolt vészjóslóan hívogatta a mélységbe.
4.
– Na, milyen volt az első nap?
Blossom álla és válla közé szorította a telefont, hogy előkeresse a konyhaszekrényből az instant krumplipüré zacskóját.
– Tipikus első nap – felelte anyja kérdésére egy kis töprengés után. – Kínos.
– Mindig az. Majd megszoknak.
– Vagyis én szokom meg őket. Saját irodám van, szóval királyság a hely.
– Örülök. És… Amúgy jól vagy?
Blossom utálta, amikor az anyja amúgy-gyal kezdett egy kérdést. Amúgy… vagyis attól eltekintve, hogy nem teljesen normális, azért még jól telt a napja? Amúgy… attól eltekintve, hogy nem olyan, amilyennek megálmodták, még életképes?
– Jól vagyok, anya. Figyu, most leteszem, mert odaég a vacsi.
– Rendben. Vigyázz magadra, kicsim!
– Te is, anya.
Miután bontotta a vonalat, még sokáig szorongatta a telefont. Valahányszor az anyjával beszélt, amióta elmondta neki az igazat magáról, úgy érezte, hogy már egyikőjük sem ugyanaz az ember. Próbálták ugyanúgy szeretni egymást, de közben mindketten tudták, hogy kapcsolatuk sosem lesz olyan, amilyen azelőtt volt. Nem változott semmi, hiszen ugyanaz az ember maradt, mégis minden megváltozott, mert az anyja szemében más lett.
Vacsora után zenét hallgatott. Bekapcsolta a függönyre tűzött fényfűzért, és gyönyörködött a ragyogásában.
Blossomot azért vonzotta a sötétség, mert fényt lehetett gyújtani benne.
Elnyúlt a kanapén, karjait összefonta a feje alatt. Megint az a nő járt a fejében. Osonó macskaléptein folyton-folyvást befurakodott a gondolataiba.
5.
A kék tinta egyre halványodott a fehér papíron. Blossom megrázta a tollat, de a kékség két mondat után újra világosodni kezdett, mire bosszúsan bevágta a szemétkosárba. Kihúzogatta íróasztala fiókjait, de írószert nem talált bennünk, csak egy nagy rakás post-itet, annyit, hogy akár a falakat is kitapétázhatta volna velük.
Elindult, hogy megkeresse a titkárságot. Virágcserép nélkül sokkal szórakoztatóbbnak találta a bolyongást a kihalt folyosókon.
Néhány iroda ajtaja nyitva volt, és Blossom kíváncsian lesett be rajtuk, hátha rábukkan a rejtélyes nőre, de egyikből sem az a kiismerhetetlenül zárkózott tekintet pillantott vissza rá.
A titkárság zárva volt. Blossom félénken kopogtatott. Meglepetésére maga a vezérigazgató nyitott ajtót. Ezen a napon kevésbé volt elegáns, ingén egy sárga folt dobta fel a barna kockák egyhangúságát.
– Elnézést kérek, uram, de azt az információt kaptam, hogy itt tudok írószerhez jutni – dadogta a lány. Amikor zavarban volt, mindig kínosan udvarias stílusra váltott, amivel a beszélgetőpartnereit is zavarba hozta.
– Persze-persze – simogatta meg a vállát a férfi barátságosan. – Jöjjön be! Coral mindjárt itt lesz.
Coral – Blossomot felvillanyozta ez a név, amely majdnem olyan különlegesen hangzott, mint a szanszeviéria.
– Hogy érzi magát nálunk?
– Köszönöm szépen, jól – hazudta Blossom. – A folyosókat és az irodámat máris megkedveltem – tette hozzá azért, hogy valami igazságot is mondjon.
– Majd beleszokik – mosolygott rá a férfi, akin látszott, hogy máshol járnak a gondolatai, nem embereken, hanem dolgokon, vagy üzleti megbeszéléseken. – Nem haragszik, ha magára hagyom?
– Dehogy is, uram – könnyebbült meg a lány.
Az igazgató komótos léptekkel visszatért az irodájába.
Blossom a biztonság kedvéért kisétált a látóköréből. A titkársági szoba fala halványlilára volt festve. A padlón kicsit már kopott, de még mindig barátságos, bordó színű szőnyeg süppedt be Blossom léptei alatt. A sötét mahagóni bútorok antik hangulatot kölcsönöztek a helyiségnek. A polcokon, a betűrendben sorakozó dossziék előtt, drótszálakból formázott fák álltak. Ennek az irodának személyisége volt. Az egyik falra parafatábla volt függesztve, amelyre fákról készült fotók, festmények és rajzok voltak rajzszögekkel feltűzdelve. Blossom úgy érezte, mintha egy erdőbe csöppent volna. Annyira elvarázsolta a látvány, hogy nem hallotta meg az ajtó nyílását, és ijedten rezzent össze a már ismerős hangra.
– Segíthetek? – kérdezte a nő, aki megint fekete pulóvert viselt, de ma a kötés laza szemein át látni lehetett bőrének márványos fehérségét.
Most, hogy egészen közelről nézte, Blossom észrevette, hogy a szemhéján halványzöld szemfesték csillog. Magasabb volt, mint ahogy emlékezett rá.
– Erin mondta, hogy itt kérhetek írószert.
A nő a füle mögé igazított néhány fekete tincset.
– Igazat mondott – jegyezte meg ridegen, majd az egyik szekrényhez lépett, és elfordította a kulcsát. – Mire van szükséged?
– Tollakra… egy ceruzára… és radírra… meg egy csomag papírra a nyomtatóba – sorolta Blossom.
– Jegyzettömböt kérsz?
– Azt nem. Szerintem három évre elegendő van raktáron. Az elődöm valamiért totál rá lehetett kattanva a post-itre.
A nő borítékba rakta a tollakat, és úgy nyújtotta át a lánynak, hogy még véletlenül se érjen össze a kezük.
– Papírt a sarokban találsz.
Blossom a kartondobozokra pillantott. Ennyi? Végre rátaláltam, és csak ennyi? Miért volt tegnap olyan kedves hozzám, ha ma ilyen rideg?
– Blossom vagyok – próbálkozott a pillanat megnyújtásával.
– Coral.
– Nagyon szép név.
– Köszönöm. – A nő összefonta mellkasán a karjait, csípőjével az íróasztalnak támaszkodott. Kerülte a lány tekintetét.
Blossom csak azért sem adta fel. Talán, ha a nő ránézett volna, hamarabb megfutamodik, de önbizalmat adott neki a másik félénksége, vagy legalábbis az, amit ő félénkségnek hitt.
– Tetszenek ezek a képek – mutatott a parafatáblára.
– Szeretem a fákat. A föld legszebb teremtményei. Akkor a legcsodálatosabbak, amikor levetik a lombjukat, és megmutatják a meztelenségüket, akkor olyan nagyon sebezhetőek és törékenyek. Ezek Friedrich festményei. Senki sem festett szebb fákat nála.
Blossom elámult. Sejtette, hogy ez a nő különleges, de meglepte, hogy mennyire. Az ilyen felfedezések mindig őrült szenvedélybe hajszolták. Coral a fákat gyűjtötte, ő meg az egyéniségeket.
– Gimiben előfizettem a Híres Festőkre – árulta el. – Emlékszem a képeire. Mindig van rajtuk egy magányos alak.
A nő most először nézett a szemébe.
– Nem magányosak, csak egyedül vannak – helyesbített.
Blossom máskor megsértődött volna, mert utálta, ha kioktatták, de jelenleg kíváncsisága győzedelmeskedett önérzetén. Próbálta megtippelni Coral életkorát. Fiatal volt, de a fekete szín öregítette.
– Tetszik az irodád. Az enyém a piszkosfehér falaival egy kórteremre emlékeztet.
– Akkor vigyél bele egy kis egészséget – javasolta a nő, és az egyik polchoz sétált. Leemelt róla egy vaskos dossziét, majd az íróasztalához vitte.
Blossom értette a célzást. Megindult az ajtó felé.
– Örülök, hogy megismertelek.
A nő nem felelt, csak udvariasan bólintott egyet.
Blossom keze megremegett a kilincsen. Rosszul viselte az elutasítást. Egy mosollyal is megelégedett volna, egy illedelmes mosollyal, egy rideg mosollyal, bármivel, ami azt sugallja felé, hogy nincs hiába a létezése.
– Ki nem állhatom, hogy egyfolytában mosolyokba botlom az újságokban, a plakátokon, a tévében, vagy az emberek arcán – fakadt ki. – De talán nekik van a legjobb dolguk, mármint azoknak, akik nem tudják, mit jelent folyton arra várni, hogy valaki valóban ránk mosolyogjon. Óriási szükség van a hazugságokra és az etikettre.
Coral a lányra pillantott, akinek kipirult az arca és a szemében könny csillogott.
– Valami baj van? – kérdezte.
Blossomot erre elöntötte a düh, ami kijózanítóan hatott rá.
– Az égvilágon semmi – felelte a hangszálaira erőltetett nyugalom ideges rezgésével a torkában. – Stresszes az első hét. Köszönöm a tollakat. – Felkapott egy csomag másolópapírt, aztán kiviharzott az ajtón.
Végigrohant a folyosón, és bevette magát ez első útjába akadó mosdóba. Leült a vécécsészére, és kibőgte magát.
Mindig ez történt, amikor az álomvilága összeütközésbe került a valósággal. Zokogott a semmin.
6.
Blossom lenyelt egy magnézium tablettát, és várta a csodát. Hülyét csinált magából, kétség sem fért hozzá. Az első munkahelyén is már az első napokban sikeresen bemutatta azt az oldalát, amelyet senki sem értett. Általában mindig az lett a legnagyobb ellensége, akit a barátjának hitt.
Csípték a szemét a felszáradt könnyek és az ablakon beszökő füst. A dohányzásra kijelölt terület éppen az ő ablaka előtt volt. Látta, ahogy Erin az ajkához emeli a cigarettaszálat. Ujjain csillogott a sok aranygyűrű. Blossom most először gondolt Erinre hálával.
Az ablakpárkányon unatkozó szanszeviéria gúnyosan öltötte ki rá nyelveit.
– Coral… – dünnyögte. – Te hülye picsa!
Szerencsére elegendő munkája akadt, amibe beletemetkezhetett. Megzabolázhatatlan érzelmeit egyedül a racionális jog tudta kordban tartani. Ezért lett Blossom jogász. A törvények és paragrafusok dzsungelében csukott szemmel is eligazodott, mindig rálelt a helyes útra, vagy a legrafináltabb kitérőre. Élvezettel válaszolt a panaszlevelekre a jog nyelvének laikusok által átláthatatlan körmondatszövevényeivel.
Nem kellett volna túlóráznia, de ő szívesen maradt. Élvezte az irathalmok társaságát. Kihasználta, hogy a kollégái már mind hazamentek, és a megengedettnél nagyobb hangerőre állította számítógépe hangszóróit. A jog biztonságot nyújtó ölelése mellett Amadeo Minghi megnyugtató dalaira volt jelenleg a legnagyobb szüksége. Amikor fáradni kezdett csatornát váltott a Youtube-on, és Maître Gims-mel zengte együtt a kedvenc dala refrénjét: Est-ce que tu m’aimes?J’sais pas si je t’aime.
Fél kilencre elfogytak a megválaszolandó levelek és a megfogalmazásra váró határozatok.
Blossom kelletlenül kapcsolta ki a számítógépet. Az ablakhoz sétált, és felnézett a hold sebhelyes tányérképére. Nem volt kedve hazamenni, mert nem volt kedve gondolkodni. Azért mégiscsak rászánta magát az indulásra, mert nem akart annál is több bolondságot tenni, amit már eddig is elkövetett.
A sárga post-itet akkor vette észre, amikor a biztonság kedvéért még egyszer lenyomta a kilincset, hogy ellenőrizze, bezárta-e irodája ajtaját.
A papírcetliről egy smiley mosolygott rá.
Blossom olyan megigézve bámult rá, mintha sosem látott volna még sem post-itet, sem smileyt. Miután felocsúdott a döbbenetből, körülnézett a folyosón. Az épület csendes volt. Hallani lehetett a neonlámpák sistergő szunyókálását.
Vajon mikor járt itt? – ez a kérdés foglalkoztatta a leginkább. – Ugye nem hallotta a kornyikálásomat?!
Hirtelenjében nevethetnékje támadt. Gyorsan kinyitotta az ajtaját, és visszabújt irodája biztonságába. Az asztali lámpa zöld búrája alá téve tanulmányozta az ajándékmosolyt. Első látásra nem volt benne semmi különleges, egy egészen egyszerű, tollal rajzolt smiley volt, de Blossom tudta, hogy ez a világ legszebb és legértékesebb mosolya.
Támadt egy ötlete. Kipakolta a fiókjaiból az összes post-itet és a legidegesítőbben üres és fehér fal elé lépett velük.
– Nem vagyok teljesen komplett – konstatálta, amikor elkészült a sárga lapocskákból kirakott fával. – De most boldog vagyok, szóval mindegy.
Nem gondolt a holnapra. Nem érdekelte, hogy Coral vajon rámosolyog-e valaha. Megelégedett a pillanattal, azzal az érzéssel, amely átjárta, amíg megalkotta a nem mindennapi dekorációt.
A sárga papírfa ágai, mint egy pókháló, beszőtték az egész falat.
Folyt. köv.