Broken Hearts
Haza kell mennem! Alan megérintette a járdán csillogó havat. Az ujjairól lecsurgó könnycseppek megolvasztották a kristályos hópelyheket. Az éjszaka hideg világában a teste még őrizte Yoite zenéjének forróságát. Haza…
Alan körülnézett. A néma, rideg utca magányosan kanyargott a városközpont felé, ahonnan halvány fény szűrődött át a hóesésen. A főúton élet volt, és nevetés. Miért van az, hogy én folyton a mellékúton járok, és sikátorokban bujkálok? – töprengett Alan, és egyszeriben nevetségesnek látta magát. Magát és a menekülését. A vérében még ott pezsgett a bor mámora, amitől úgy érezte, mintha egy-egy lopott pillanatra pörgő-forgó táncot járna körülötte a város. Ült a hóban, és nézett maga elé. Nézte a rémálmai emlékfoszlányait. Nézte a soha meg nem élt vágyait. Fogalma sem volt róla, hogy kicsoda, és miért is van ezen a világon. Nem érzékelte a bőrébe maró hideget, de tudta, hogy fáznia kéne. Hullottak a könnyei, tehát valahol fájnia kéne. Valamikor, nagyon régen az egyetlen menedék az volt számára, ha képes volt kikapcsolni az érzéseit. Sok-sok gyakorlás után végül sikerrel járt. És most ez a siker bántotta meg Yoitét. Egyszer Nagyapa meg akarta tanítani újra érezni, de még ő is kudarcot vallott. Alannek volt egy kincsesládája a lelkében, amiben – titokban – elrejtett néhány emléket. Ez is köztük volt: Állnak a boltban. Még minden új és rémisztő, de boldog és biztonságos. Ezen a napon segít először Nagyapának. Nézegeti a sok régi vázát, porcelánalakot. Az egyik balerina kiesik a kezei közül, és csörömpölve landol a földön. Ijedten guggol le, hogy összeszedje a darabjait, és ekkor az egyik szilánk hosszú, véres csíkot vág a tenyerébe. Nagyapa azonnal odarohan hozzá, és a sebét nézi. Eközben ő azzal van elfoglalva, hogy vajon össze lehet-e ragasztani a balerinát, vagy sem. Mint a matematikai képletek, úgy lebegnek lelki szemei előtt a lehetséges megoldások. Aztán meghallja Nagyapa hangját, és csodálkozik, hogy miért kell egy vérző sebből ilyen nagy ügyet csinálni. Nem fáj! – bizonygatja nevetve, hogy megnyugtassa Nagyapát, de Nagyapa ettől nem megnyugszik, hanem sírni kezd. Ettől a naptól kezdve nagyon sokat beszéltek neki – Nagyapa és Nagyanya – a szeretetről, a fájdalomról, és az életről. Mesekönyvet is kapott, aminek a történetein néha még sírt is, és ekkor nagyon boldog volt, mert sikerült megtanulnia a leckét. De sosem értette Nagyapát, hogy miért akarja olyan kétségbeesetten, hogy rajtuk kívül másokat is szeressen.
És most itt volt Yoite, akit ő keresett meg, akinek ő mászott bele az életébe. Nem bánthatja, mert felelős érte. Mint egy hópehely, és ha könny hullik rá, elolvad… – súgta Alan szívében egy hang. Vissza kell menned! Nagyapa is ezt akarná, mert szereti ezt a fiút, aki visszahozta a zenét, ...aki maga a zene. Alan lassan feltápászkodott. Az egyik utcai lámpa fénye felé fordította a tenyerét, amin látszott a régi seb halvány vonala. Yoite! Nézte a sebet, és olyan gyorsan jött a felismerés, hogy megszédült tőle: Érzek!
Yoite már reszketett, annyira fázott, de nem mozdult. Makacsul ellenállt a hidegnek, és leste, mit csinál Alan. A hópelyhek fáradhatatlanul hullottak a kardigánjára, amit siettében magára kapott. Eltökélte, hogy bárhova megy is Alan, követni fogja. Ha hazamegy, akkor addig dörömböl az ajtón, amíg fel nem veri az egész házat. A világ végére is utána megy, mert megfogadta, hogy nem engedi el. Mert érezte… Érezte, hogy Alan akarja. Bármit is mondott, nem tudta meghazudtolni az érintését, a csókját. A szavak könnyen hazudnak, de a test mindig őszinte. Leste hát rejtekhelye védelmében a fiú földön kuporgó alakját. És ha tüdőgyulladást kap? – ez járt a fejében, miközben ő maga volt az, aki egy szál kardigánban didergett a hóesésben. Alan megmozdult. Lassan felállt, és bámulta a kezét. Yoite lélegzet-visszafojtva nézte, közben kicsit beljebb húzódott rejtekében. Elindul! Visszajön! Őrült vágtába kezdett a szíve. Alan valóban hozzá indult, lassú, határozott léptekkel. Yoite rohant. Rohant, hogy előbb érjen haza. Siettében kétszer is majdnem elvágódott a jeges utcán. Néha megfordult, és megleste, Alan valóban felé tart-e még. És Alan jött..., jött vissza hozzá. Át az udvaron, fel a lépcsőn – mindez csak egy pillanatnak tűnt. Berontott a fürdőszobába, és ledobálta magáról hótól vizes ruháit. Fürdőköpenyt vett, és csak ekkor látta meg a hópelyheket fekete fürtjein. A fenébe! Fogott egy törülközőt, és rátekerte a hajára, mint egy turbánt. Mikor végzett a művelettel, kopogást hallott. Itt van!
– Fürödtél? – kérdezte Alan meglepetten, és ettől a nem várt fordulattól Yoitére rájött a nevethetnék.
– Lefekvés előtt általában szoktam – magyarázta, közben arra gondolt, hogy ilyen helyzeteket is csak Alan képes teremteni, és ezért még inkább szerette.
– Bejöhetek? – tudakolta félszegen Alan.
Yoite bólintott, majd elindult a szoba felé. Hallotta, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, és a világ kint reked.
– Szóval… – kezdte Alan, de Yoite a segítségére sietett.
– Tudom. Az van, hogy megígérted a nagyapádnak, hogy velem züllesz ma este, és az ígéret ugyebár szép szó.
– Te ígérted meg – szögezte le Alan a tényt, és úgy nézett körül a szobában, mintha még sosem járt volna benne.
Yoite értette és hagyta, mert csak az számított, hogy ott van.
– Ha nem haragszol, én lefekszem, mert holnap korán kelek – mondta, és elindult a kanapé felé, hogy kihúzza és megágyazzon rajta.
Alan néhány pillanatig hallgatott. Yoite mindent megadott volna azért, hogy belelásson a gondolataiba, de közben rezzenéstelen arccal vetette az ágyat.
– Holnap szombat van – mondta végül Alan, és ez az érvelés megint mosolyt csalt a japán fiú ajkaira.
– Szombaton is van próbám – magyarázta.
Újabb hosszú csend következett. A fehér ágyneműn itt-ott megcsillant az utcai világítás sápadt, sárga fénye. Yoite vett egy mély lélegzetet, és levette a fürdőköpenyt, letekerte hajáról a törülközőt, majd bebújt az ágyba. Végtelenbe nyúló, kínzó percek teltek el, mire Alan megmozdult a sötétben. Yoite a párnába fúrta az arcát, és belélegezte a friss öblítőillatot. Még soha nem félt ennyire, mert még soha senki nem volt ilyen fontos. A padlóra hulló kabát hangját a többi ruhadarab susogó zuhanása követte, végül felemelkedett a paplan másik vége, és Alan bebújt mellé az ágyba. Yoite óvatosan kilesett a párna rejtekéből. Mintha egy kőtömb feküdt volna mellette, csakhogy ez a kőtömb lélegzett és reszketett.
– Mi rémít meg ennyire? Mi történt veled? Mert történt valami – igaz? –, ami ilyenné tett – gondolta Yoite, de hangosan csak ennyit kérdezett: – Szeretnél zenét hallgatni?
– Szeretnék – hangzott a válasz.
Yoite matatott egy keveset a dohányzóasztalon, mire megtalálta az MP3-lejátszóját, de legalább volt ideje egy kicsit megnyugodni. A kis készülék kék fénye sejtelmesen ragyogtatta meg mindkét fiú bőrét, amikor közelebb húzódtak egymáshoz, hogy megosztozhassanak a fülhallgatókon.
– Ezt nagyon szeretem, de sosem tanultam meg játszani – mondta Yoite. – Nem is tudom, miért. Talán féltem tőle, hogy ha megtanulom, akkor már nem fog újra meg újra meglepni a szépsége.
Mint a szívdobbanás – gondolta Alan. – Szívdobbanások az éjszakában. Amikor véget ért a zene, Yoite kikapcsolta a lejátszót, és megint sötétség borult rájuk. Alan leste, mit tesz a japán fiú, de az nem tett semmit, csak feküdt mellette némán, és néha vett egy mély lélegzetet. Ahogy figyelte, észrevette, hogy az ablakon beszűrődő leheletnyi fénygomoly éppen Yoite nyakláncán csillan meg. Úgy nézte az apró fényforrást, mintha az pusztító erdőtűz lenne. Rettegett tőle, hogy mindenét felemészti. Mi mindenem? Van nekem bármim is? Hirtelen felpattant benne a kincsesládája fedele, és előbukkant egy régen elrejtett emlék: egy ölelés. Egy réges-régi ölelés egy ugyanilyen éjszakában. Yoite ölelése. Alan felkönyökölt, és megérintette a medált a mellette fekvő fiú nyakában.
– Nem árultál el – mondta halkan. – Senkinek nem beszéltél az álmaimról.
– Persze hogy nem. Hiszen megígértem.
Alan ujjai tovább siklottak a medálról Yoite nyakára. A selymes, puha bőr érintése apró, csiklandó szikrákat szórt végig a gerince vonalán. Tovább kalandoztak az ujjai, fel a fül mögött rejtőző ismeretlenbe, bele a haj gubancos tincsei közé.
– Olyan nagyon régóta szeretlek, Alan – csendült bele az éjszakába Yoite hangja.
Alan erre belemarkolt a fekete hajrengetegbe, és magához húzta a fiút.
Yoite a meglepetéstől kábultan érezte, ahogy a teste lassan Alan testéhez simul. Néhány mámoros percig belefeledkezhetett a csók hevébe, de amikor a keze mohón végigsiklott Alan bőrén, a fiú elhúzódott tőle. Vágytól lihegve nézték egymást a sötétben.
– Ki vagyok? – tette fel a kérdést Yoite váratlanul.
– Hogyan? – kérdezett vissza Alan meglepetten.
– Azt kérdeztem, hogy ki vagyok – ismételte a japán fiú, és Alan végre megértette, sőt azt is megtudta, hogy Yoite közel jár a titka megfejtéséhez.
– Te vagy a Hópehely.
Yoite elmosolyodott, és Alan fülébe súgta:
– Az vagyok. Én a Hópehely vagyok.
Alan teste megrándult, amikor megérezte az érintést, de már nem akart menekülni. Újra visszabújtatta ujjait Yoite hajába, és élvezte a fiú bőrének simaságát a bőrén. Egy kis idő elteltével, összeszedve minden bátorságát, megpróbálta utánozni Yoite mozdulatait. Boldogan csodálkozott el rajta, hogy képes gyönyört adni néhány egyszerű érintéssel. Yoite sóhajai úgy zengtek a fülében, mint a valaha hallott legszebb dallamok. Jó érezni – állapította meg magában. – Olyan jó érezni!
– Ne menjünk ennél messzebbre – kérte még, mielőtt teljesen átadta magát az élvezetnek.
– Nem fogunk – ígérte Yoite. – Van időnk, és ne reménykedj abban, hogy elolvadok.
Zene: Michael Ortega - Broken Hearts