Életem
Josh becsukta a könyvet, kinyitotta, újra becsukta, megint kinyitotta. Ujjai izgalmukban zsíros nyomokat hagytak a papíron. Az oldalak szamárfüleket növesztettek, mert hallani akarták, mi az, ami ennyire elképeszti az olvasójukat.
Akár hihető, akár nem, ebben a könyvben bizony benne volt az élete. Ez a könyv nem csak neki, hanem róla szólt. Hogyan írhatta meg valaki más az ő életét? Minden gondolata, minden érzése ott volt betűkbe öntve. A félelmei, a reményei ott bujkáltak a sorok fekete kerítése mögött.
Letette a könyvet, újra kézbe vette, letette, majd megint kézbe vette.
A borítója miatt vette meg, amin egy félmeztelen férfi alakja rajzolódott ki egy törött üvegű ablakkeret mögül. Szexinek találta, úgy gondolta, jól mutat majd a könyvespolcán. A sors már csak ilyen. Alattomosan húzza csőbe mit sem sejtő áldozatát.
Életem. Lenne valaki a világon, aki ugyanazt az életet éli, amelyet ő? Hátborzongató ötlet. Ostoba ötlet. Josh mégsem tudott szabadulni tőle. Megsimogatta az író nevének cirádás betűit a borítón. Reuben. Csak egy keresztnév, egy zavarba ejtően szép és rejtélyes keresztnév. A kötet tíz novellájában szereplő húsz férfi egyetlen elméből született meg, egyetlen ember önálló életre kelt lélekdarabkái voltak. Egy összetört ablaküveg szilánkjai.
Josh a könyvespolcához sétált, és betuszkolta a sovány kis kötetet a többi könyv közé. Nem illett oda. Más volt. Első látásra nem tűnt különlegesnek, csakhogy Josh már ismerte, mi rejlik benne. Ez nem egy olyan könyv volt, amit csak úgy be lehetett pakolni a többi közé. Ez a könyv egyedülálló volt. Az volt a sorsa, hogy egyedül álljon.
Végük Josh íróasztalán kapott helyet a számítógép mellett, amelynek a keresőmotorjai buzgón kutattak Reuben után. Meg is találták. A társasági oldalon néhány éve létrehozott profil olyan elhagyatott volt, mint egy sivatag, de Josh nem adta fel, mert látta egy dokumentumfilmben, hogy minden sivatag legalább egyszer virágba borul. Beszélnie kellett Reubennel. Már aludni sem tudott az izgatott kíváncsiságtól. Meg kellett ismernie azt az embert, aki ennyi mindent tudott róla. Nonszensz. Igen, igen. De akkor is. Miért ne?
Reuben megtámasztotta állát ökölbe szorított kézfején. Mindig így tett, amikor boldog volt. Ujjai eltakarták a száját, nem láthatta senki, ahogy elmosolyodik. Buta szokás volt, mert már régóta nem volt senki a közelében, aki láthatta volna. Vetett egy pillantást a sarokban porosodó könyvkupacra, az Életem eladatlan példányaira. Most először érezte, hogy talán meg tudja bocsátani nekik, hogy nem kellettek senkinek.
Josh üzenetének fekete betűi szinte átszúrták a fehér hátteret. Az írójuk nem csak szólt hozzá, hanem kiáltott. Elszántan és makacsul, sármosan és ellenállhatatlanul tört rá a magányára. Minden áron elő akarta csalogatni a rejtekéből.
Talán furcsának találod, hogy írok Neked. Talán azt gondolod, hogy bolond vagyok. Lehet, hogy nevetsz majd ezen a levélen, lehet, hogy el sem olvasod. Bárhogy is legyen, jobb megtenni valamit, mint évekig bánni az elszalasztott lehetőséget. Bemutatkoznék, de azt hiszem, ismersz már, jobban ismersz, mint én saját magamat. Olvastam a könyved, vagyis nemcsak olvastam, hanem olvasom, mert nem tudom letenni, amint vége, újrakezdem, és mindig találok benne valami olyat, amit eddig elszalasztottam. Azt mondják, hogy egy embert soha nem lehet teljesen megismerni, hát egy könyvet sem. Amióta olvaslak, kezdem megérteni magamat. Azért írok, hogy ezt megköszönjem. És azért... Nem is tudom miért, nem tudom, mit akarok, vagy csak nem merem kimondani. Hadd hagyjam hát kimondatlanul. Itt van a könyved mellettem. Lélegzik, szuszog… elaludt, de felébresztem, mert még annyi mindent kell felfedeznem benne.
Szóval lehet, hogy sosem kapod meg ezt a levelet, lehet, hogy sosem olvasod, de én mégis kíváncsi vagyok rá: Ki vagy te?
Josh
Reuben mély lélegzetet vett, és felállt a számítógép mellől. A dolgozószobája falát képek díszítették, idegen férfiak fotói - a múzsái. Gyönyörű férfiak. Olyanok, mint ez a Josh, elszántak, magabiztosak. Tele voltak élettel és lehetőségekkel. Ott voltak mind. Az Életem történeteinek szereplői ott sorakoztak a falán arccal és testtel, egy kétdimenziós valósággal. Mind a húsz férfi. Reuben megérintette az egyiket, a kedvencét, akinek a legszebb novelláját köszönhette, sőt a könyv egész alapötletét. Ő volt a legvonzóbb, a legszebb fantáziája, a legbujább vágya, ő volt az, aki mindig is lenni akart, de aki soha nem volt, és aki soha nem lesz.
Reuben érezte, hogy hibát követ el, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Megelevenedett álomvilága kopogtatott az ajtaján, be kellett engednie. Csak egy kicsi időre, csak addig, amíg ez a Josh rá nem jön a tévedésére, csak addig, amíg hátat nem fordít neki. Egy egészen rövid ideig lesz valaki, aki gondol rá, aki vágyik rá, aki azt hiszi róla, hogy különleges.
Josh az első pillanatban nem tudta beazonosítani, mit érez. Soha azelőtt nem rajongott senkiért, mert mindenkit azonnal megkapott. Senkit nem akart igazán. Megelégedett azzal, hogy mindenki őt akarja.
Feszültségoldásként rágyújtott egy cigire. Olyan művészi élvezettel fújta ki a fehéren táncoló füstöt, mint Reuben szereplői.
A levél elég szófukar volt, de megbújt benne egy halvány reménysugár, és Josh jól megmarkolta ezt a sápadt ragyogást.
Egy bolond tudja a másik bolondról, hogy az bolond?
Köszönöm a leveled. Sokat jelentenek a szavaid.
Lehet, hogy elmeséltem az életedet, de már nem emlékszem a részletekre. Ha van kedved, frissítsd fel a memóriám.
Ja, és…
Vagyok, aki vagyok. ;)
Reuben
Amikor harmadjára futotta át a rövidke levelet, rájött, hogy el van ragadtatva. Írója szellemes volt, rejtélyes, kiszámíthatatlan. Josh kutatott a sorok között, hátha rálel néhány észrevétlen szóra, de sajnos nem talált többet. Muszáj volt újakért könyörögnie.
Nem vagyok ám mindig ilyen nyálgép. Te tehetsz róla, hogy úgy fangörcsölök, mint egy grupi. Az igaz, hogy kicsit kevésbé kalandos az életem, mint a szereplőidnek, mégis itt vannak bennem, vagy én vagyok őbennük. És ez mindannyiunk számára roppant élvezetes. :D
Miért ezt a címet választottad? Miért Életem?
J.
Reuben egész nap erre a levélre várt, de amikor megkapta, nem tudta, mit kezdjen vele. Persze egy levélre általában illik válaszolni, de senki nem állítja hadbíróság elé azt, aki semmibe veszi egy másik ember reményeit. Itt volt a remek alkalom, hogy fedezékbe húzódjon a közelgő vihar elöl. De Reubennek esze ágában sem volt elszalasztani ezt a lehetőséget. Elhatározta, hogy néhány hétig boldog lesz. Ránézett az időközben kézközelbe készített fotóra, és várta, hogy a férfi pimasz mosolya megsúgja neki a frappáns választ.
Sosem rajongtam a gruppen szexért, de tiszteletben tartom az ízléskülönbséget. :D
Azért választottam ezt a címet, hogy tudd, Rólad szól. ;)
Az írás az életem. Akkor az a tíz novella volt az életem.
R.
Josh hümmögött egyet. Ez nem volt egy könnyen fenntartható levélváltás. Reuben nem kérdezett. Josh eltöprengett: Lehet, hogy csak illemből felelget nekem? De ott van az a mondat, és benne az a nagy R. Ez jelent valamit. Ez az R nem véletlenül íródott így. Egy ekkora R megszólít, megérint, melléd ül, és csendben várja a következő lépésedet.
Josh kockáztatott.
Tegnap megéltem egy pillanatot a Tom csillagából. Felszedtem egy srácot. A kocsimban dugtunk (még mindig fáj a seggem, mert bevertem a sebváltóba), aztán kiültünk a motorháztetőre és bámultuk a csillagokat. Rád gondoltam.
J.
Reuben azzal kezdte, hogy elolvasta a Tom csillagát (nem hazudott, valóban elfelejtette, mit is írt), majd túltette magát a féltékenységén. Ó, de irigyelte azt a srácot! Csak egy percig, egyetlen percig lehetett volna a helyében! Na jó, öt percig, vagy akár tovább is, akármeddig, amíg szét nem árad a testében Josh… Reuben megrázta a fejét. Túl messzire ment.
Tegnap múzeumban voltam. Egy festményen Narkisszosz csodálta a képmását a víztükörben. Rád gondoltam.
R.
Josh megunta az egyhelyben toporgást, és kérdezett. Először önmagától: Most tényleg magamba vagyok szerelmes? Majd Reubentől is:
Mi a kedvenc színed, ételed, zenekarod, filmed, állatod, szex pozíciód?
Mi ihlet meg? Ki ihlet meg?
Ha nagyon unsz már, akkor is válaszolj!
J.
Reubenen kezdett elhatalmasodni az eufória, még a rég elveszettnek hitt alkotásvágyára is rálelt. Elszabadult a fantáziája. El akarta bűvölni Josh-t.
Egyszer a feketéért, másszor a fehérért rajongok, imádom a spenótot, Aqua (Barbie girl), Spartacus (van egy pólóm I Love Antoninus felirattal), pézsmatulok (mert olyan dédelgetni való), a Shyamalanozásra gerjedek a legjobban (az elején kissé monoton, aztán átcsap vad izgalmakba, majd egy váratlan fordulattal ér véget). :P :D
Ez kérdés még? Azt hittem tisztáztuk, hogy Te ihletsz meg.
Mondj el valamit magadról, amit szerinted nem tudok.
R.
Josh kihagyta a szokásos péntek esti lazulást a haverokkal, inkább a számítógépe előtt kuksolt és Reuben levelét fixírozta. Lehet ilyen szerencséje? Nem is kereste, mégis rátalált az igazira. Nem várta a nagy Ő-t, lehülyézett minden romantikus álmodozót. És tessék! Josh életében először megbízott valakiben.
Tizenhat voltam, amikor először mentem el egy meleg bárba. Felszedett egy hapsi, jóképű volt, izmos, elvitt a lakására. Kértem, hogy legyen gyöngéd, hogy csinálja lassabban, de nem hallgatott rám. Megerőszakolt. Azóta senkinek nem engedem, hogy megkeféljen. Azóta nem bízom az emberekben. Te vagy az első kivétel, bár te sem dughatsz meg, de a bizalmam a tiéd.
Vannak rajtam kívül is rajongóid? Gyáva vagyok. Nem ezt akartam kérdezni. Azt akarom tudni, hogy van-e valakid.
J.
Reuben első gondolata az volt, hogy ez már bűncselekmény. Le fogják csukni szándékos megtévesztésért. Egy szív összetöréséért vajon szigorított jár? Josh túl komolyan vette a levelezésüket. Megelevenedett fantáziavilága elszabadult és forgószélként készült lecsapni rá. Mondja meg neki most, hogy nem olyan, amilyennek hiszi? Most?! Pont most? Egy ilyen vallomás után? Reuben felemelt egy kötetet a halom tetejéről és belelapozott. Valóban nem írt ilyet. Ő túl rózsaszínre festette még a szenvedést is. Bezárt kis világában lehetetlennek tűnt az erőszak, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az emberek gonoszak. A szereplői bátran néztek szembe az élettel (persze az az élet jóval egyszerűbb volt a valódinál), ellentétben vele. Reuben mindentől félt, egyedül a szavak birodalmában volt már-már vakmerő.
Van egy anyám, aki nem áll szóba velem, amióta megtudta, hogy meleg vagyok. Van egy apám, akit soha nem ismertem. Van egy főbérlőm és két szomszédom. Van egy narancsfám az erkélyen és néhány hangyám a konyhában. És van egy bizalmam, amit csak nemrég kaptam, ezért még nem tudom, hogyan bánjak vele. Idetettem a számítógép mellé, hogy szokjuk egymást.
R.
Josh elmosolyodott, kedve lett volna lesmárolni a monitort, de belátta, hogy ez azért már túlzás lenne, így is elég mélyre süllyedt a romantikában.
Kihagytál valamit. Van tehetséged. ;)
Mondd el, milyen vagy. Hogy nézel ki?
J.
Eljött a pillanat, amitől a legjobban retteget, illetve az egyik ilyen pillanat a kettő közül. De ha már ez elérkezett, akkor a másik sem fog sokáig váratni magára. Reuben szemügyre vette magát a tükörben. Se szőke se barna haj, túlságosan hosszúkás fejforma, keskeny ajkak, se barna se zöld szem, horgas orr. Semmi szépség, semmi báj. Kimondta az ítéletet önmaga felett: Ronda vagyok.
Olyan vagyok, amilyennek elképzelsz, és Te olyan vagy, amilyennek elképzellek.
R.
Josh ereiben felforrt a vér.
Bármilyen is vagy, én gyönyörűnek látlak. Ideképzellek magam mellé. Félénk a pillantásod. Megérintem az arcod, mire lesütöd a szemed. Hagyod, hogy megcsókoljalak, de nem csókolsz vissza. Ujjaim bekíváncsiskodnak a füled mögé, elvesznek a hajtincsek rengetegében. Összeér a homlokunk, érzem a lélegzetvételed – egyre gyorsul. Lecsúszik válladról az ing. Fehér a bőröd, hideg, de felforrósodik a tenyerem alatt. Végre megmozdulsz. Felém hajolsz és megcsókolsz. Puhák az ajkaid, édes a csókod. Magamhoz ölellek, olyan törékeny vagy, mint egy kismadár. Reszketsz. Nem tudom eldönteni, hogy a félelemtől-e vagy a vágytól, talán mindkettőtől. Segítesz kibújni a pólómból. Alig hiszem el, hogy a sliccemmel babrálsz. Rám mosolyogsz, és én újra megcsókollak. Olyan jó az érintésed, hogy felnyögök tőle. Elárulod, hogy szereted hallani a sóhajaimat. Én is hallani akarom a tiéidet. Karjaimba kaplak. Olyan könnyű vagy, mint egy tollpihe. Az ágyban már kacérabb vagy. Magadba hívsz, körém fonódsz. Szoros és forró a tested. Most először nincsenek szavaid, elfelejted még az ábécét is, de az érintésed, a csókjaid beszélnek helyettük, azt mondják mindig is rám vártál, és hogy még senkivel nem élvezted ennyire. Fáradtan pihenünk meg egymás karjaiban. Most először érzem azt, hogy mellőled nem akarok felkelni, hogy akár örökre ott maradnék az ölelésedben.
J.
Reuben kitörölte a könnycseppeket a szeme sarkából. Sokáig gyönyörködött benne, hogyan csillog az ujjain a lelkéből szivárgó nedvesség.
Érintésed szerteszét futkos rajtam, mint a hangyák a konyhakövön, borzongás jár a nyomukban. Birtokba veszed miden pórusomat. Tiéd a testem, tiéd a lelkem, tiéd a vágyam, tiéd az élvezetem. És te az enyém vagy. Bennem vagy, kitöltesz, nincs többé üresség, nincs többé magány. Nem vártam Rád, mert nem hittelek, nem reméltelek. Most mégis itt vagy. Itt mellettem. Nincs olyan, hogy örökre, ezért elveszek a pillanat varázsában. Észre sem veszem, már alszom is. Reggel egyedül fekszem az ágyban, és rájövök, hogy csak álom voltál.
R.
Josh belelapozott Reuben könyvébe. Kisimogatott egy-két szamárfület a gyűrött oldalakon.
Olvasol a lelkemben. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam. A maszkom mögé látsz. Érted, mit miért teszek. Megalkottál már jóval azelőtt, hogy én megalkottam volna magam. Felnyitottad a szemem. Általad látom a világot, mégis önmagam vagyok. Életemben először a csupasz valóságom vagyok.
Találkozzunk!
Már nem elég a papír, a nyomdafesték, sem a billentyűzet és a monitor.
Téged akarlak.
J.
Elérkezett a vég. Reubent nem érte váratlanul, hiszen az első levél óta erre a pillanatra készült.
Nem olvasott ő senki lelkében. Arról nem tehetett, hogy hasonló álmai és félelmei voltak, mint Josh-nak. Lélekben legbelül sok ember egyforma, mindenki önmagát látja és keresi a könyvekben. Véletlen. Egy egyszerű véletlen volt az egész.
Reuben fantáziája Josh valósága volt. Véletlen. Egy egyszerű véletlen.
Ugyanarra vágytak mindketten. Ez nem volt más csak egyszerű véletlen. Véletlen.
Ostoba, fájdalmas véletlen. Nem a sors, csak a véletlen. Véletlen.
Reuben elhatározta, hogy eltűnik. Ha nem válaszol többet Josh leveleire, akkor egy idő után úgyis feladja a fiú és tovább lép. Igen, ezt kellett tennie. Ezt kellett volna tennie. De látnia kellett. Nem akart vele találkozni, nem akarta összetörni az álomvilágát a valósággal, de muszáj volt látnia. Látnia kellett, hogy ő se építse tovább magában ezt a mesét. Majd odamegy, és meglesi, csak vet rá a távolból egy pillantást. Igen, ez jó lesz. Ez veszélytelen. Ha Josh tényleg olyan, mint a szereplői, akkor nem fogja sokáig emészteni magát.
Josh huszonöt éves elmúlt, de még soha nem volt igazi randija, bár nem igazi randija sem volt. Tökéletesen kielégítették a viszonyok. Legalábbis ezt hitte, de gyerekkorában meg azt hitte, hogy a Télapó teszi a fa alá az ajándékot. A hit már csak ilyen, óvatosan kell bánni vele, mert nem mindig fedi a valóságot, sőt hajlamos elkendőzni azt.
Azt beszélték meg, hogy egy kávézó teraszán találkoznak majd. Ismertetőjelként az Életem egy-egy példánya lesz náluk. Reuben makacsul ellenállt a fényképcsere ötletének.
Josh érezte, hogy minél több utcasarkot hagy el és minél közelebb kerül a kávézóhoz, annál jobban remegnek a lábai. Így nem volt egyszerű megőriznie a szokásos magabiztos járását. Amikor már csak néhány lépés választotta el a céltól, lesütötte a szemét és az aszfaltot bámulta. Most először jutott eszébe, hogy talán csalódni fog. Butaság! Felpillantott. A terasz üres volt. Ő érkezett elsőnek. Reuben említette, hogy esetleg késni fog, mert arrafelé mindig dugó van az úton, amerről jön. Josh rendelt egy kávét. Kellemes idő volt. Lágy nyári szellő borzongatta meg a tarkóját. Olajfa illata édesítette meg a levegőt. A kávézó melletti úton túl sekélyvizű folyó hullámai haraptak bele a rakpart lépcső-lábaiba. Már csak a romantikus hegedűszó hiányzott, meg a szivárvány az égről. Josh nevetett magán. Még nem sejtett semmit. Szórakozottan figyelte a sétálóutca forgalmát, a fotózkodó turistákat. A rakpartot elválasztó alacsony korláton egy fiú ült. Csak akkor figyelt fel rá, amikor harmadjára siklott át rajta a tekintete. Először az tűnt fel Josh-nak, hogy a fiú nagyon sovány, félő volt, hogy bármelyik pillanatban lefújja a korlátról egy arra tévedő szellő. Josh szerette megfigyelni az embereket, ezért vissza-visszatért a fiúhoz a pillantása. És ha már megfigyelt, jelzőket is gyártott. Madárijesztő. A fiúhoz ez illett a legjobban. Engedékenyen megállapította, hogy nem lehet mindenki olyan jóképű, mint ő, de azért sajnálta egy kicsit azt a nyamvadt férfipéldányt ott a fémkorláton. Ránézett az órájára. Reuben tíz perce késett. Ez még bőven belefért. Fellapozta a könyvet, de néhány sor után abbahagyta az olvasást, túl feszült volt a koncentráláshoz. Tekintete megint visszatévedt a Madárijesztőhöz, aki lábát lóbázva üldögélt és az eget kémlelte. Josh is felnézett, és észrevett egy sárkány alakú bárányfelhőt. Már nem is emlékezett, mikor játszott utoljára a bárányfelhőkkel.
Reubennek olyan hevesen zakatolt a szíve, hogy attól félt megfullad. Nem volt valami kényelmes a korlát, de ez volt a tökéletes megfigyelőhely. Josh pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte, az a férfitípus, akit soha nem kaphatott meg, de jó volt távolról gyönyörködni benne. Hullámos, barna haja apró copfba volt parancsolva a tarkóján, éppen annyira volt izmos, amennyire Reuben ízlésének megfelelt, hatalmas szemeiben megtévesztő vidámság csillogott – csak ők ketten tudták, hogy a barna szivárványhártyák mennyi bánatot rejtenek. Mennie kellett volna, de nem tudott elszakadni tőle. Muszáj volt még egy kicsit látnia. Jól az emlékezetébe akarta vésni ezt a délutánt, a napsütést, az olajfa illatát, Josh hosszú ujjait a kávéscsészén.
Húsz perc. Josh kezdett elbizonytalanodni. Lármás társaság csatlakozott hozzá a teraszon. Fanyar sör illat szúrt az orrába. Harminc perc. Még remélt. Biciklisek csengettek egymásnak. A Madárijesztő még mindig lóbázta a lábát.
Egy óra múlva Josh már tudta, hogy Reuben nem fog jönni. Becsapta, átverte, összetörte a szívét. Kért még egy kávét, de a koffein sem volt gyógyír a sebeire. Nem tudta, miért ül még mindig ott, de valahogy nem akaródzott felállnia. Ha feláll és elmegy, akkor tényleg vége lett volna. Ücsörgött hát tovább. Néha gyűlölködő pillantást vetett az asztalon fekvő könyvre. Két óra múlva megint egyedül maradt a teraszon. Az élet statisztái jöttek-mentek mellette. Amikor kibújt a gondolataiból és felnézett, elkapott egy mosolyt, egy vakuvillanást, egy sirály röptét a folyó felett. Három óra múlva már kicsit szédült a sok kávétól, ezért sörre váltott. A Madárijesztő még mindig ugyanott ült. Josh elkezdte megszeretni. Ő volt az egyetlen állandóság az utca álmos jövés-menésében. Négy óra elteltével elült benne a vihar. Belátta, hogy talán ő hibázott. Reuben már az elején figyelmeztette, hogy légvárat épít. Amilyen gyorsan rátört, olyan gyorsan hunyt ki benne a szenvedély. Hiszen csak egy könyv volt, semmi más. Magára ismert benne, na és. Sok dal, sok film szólt hozzá eddig is. Akkor ez miért volt más? Mert azt akarta, hogy más legyen. Legalább elmondhatja, hogy az ő életéből sem maradt ki a szerelem. Beesteledett. Josh kezdett fázni. A Madárijesztő is egyre fáradtabban lóbázta a lábát a korláton, saját ölelésébe bújt a hideg elől. Éjfélkor a kávézó bezárt. Josh alig bírt lábra állni, annyira elgémberedtek a tagjai. Az éjszaka fűszeres illata és a fáradtság egészen elkábította. Fogta a könyvet és nyújtózott egyet. A borítón megcsillant egy holdsugár. Szép volt. Legalább egy kis ideig szép volt. Mielőtt hazaindul volna, Josh vetett még egy utolsó pillantást a Madárijesztőre. Kedve lett volna odakiáltani neki egy köszönömöt, amiért ott volt. Az egyetlen biztos pont volt a zűrzavarában. Tudta, ha kikeveredik a megbántottságából, és a rakpart felé tekint, akkor meg fogja pillantani a már jól ismert csúnyaságát, nem éri meglepetés, nem csapja be, nem hagyja el. Társa volt a szívfájdalomban.
Josh léptei belekoppantak az elnéptelenedett utca csendjébe. Jobb, bal, jobb, bal. Egyik lábat a másik elé. Az ember így jár. Bármi történjék is halad töretlenül előre. Jobb, bal. Állj! Josh lecövekelt. Ijedt sóhaj hangját fújta fülébe a szél. A Madárijesztő megdermedt a korláton a rémülettől. Az Életem szamárfüles, agyonolvasott példánya hangos puffanással landolt az aszfalton. Josh vett egy gyors hátraarcot és nekiiramodott. Rohant. A Madárijesztő felpattant a korlátról, majd azonnal orra is esett, de hősiesen talpra küzdötte magát, és futott, ahogy az erejéből tellett. Szerencsére nem sok erő maradt benne a sokórás üldögélés után. Josh csak azért nem érte be azonnal, mert élvezte a kergetőzés mámorát. Amikor beleunt, rákapcsolt a tempóra és már ott is termett Reuben mögött. Megragadta a karját, rántott rajta egy nagyot. Ez a hadművelet azt eredményezte, hogy Reuben megint majdnem elvágódott.
És íme. Ott álltak egymással szemben, teljes valójukban.
Reuben alacsony volt és nyüzüge, a szemüvege csálén állt az orrán, a haja egy szénaboglyára emlékeztetett. Josh kénytelen volt újfent megállapítani, hogy csúnya. De ez a tény nem akadályozta meg abban, hogy meg akarja csókolni. Reuben ekkor megbokrosodott, rúgott, harapott, csapkodott, egész piszkafa teste támadásba lendült. Josh-t nem zavarta ez a gyengécske ellenállás, csókolta tovább.
Amikor Reuben végre levegőhöz jutott, azonnal kipréselte magából:
- Nem az vagyok!
- Ha nem te vagy Reuben, akkor most lesmároltam egy idegent, de volt már ilyen, szinte mindig idegenekkel smárolok, szóval nem okoz lelki törést – vigyorgott Josh, de azért nem eresztette el a fiú karját egy pillanatra sem.
- Nem olyan vagyok, amilyennek hiszel. Nem rólad írtam a könyvem. Senkiről nem írtam semmit.
- Tudom – mondta nyugodtan Josh, és megigazította Reuben méretes orrán a szemüveget. – Viszont a könyvet te írtad és a leveleket is. Vagy nem?
- De.
- Nos, én pedig beleszerettem a szavaidba.
- Szavakba nem lehet beleszeretni – tiltakozott Reuben olyan elszántsággal, mintha elhatározta volna, hogy örökké menekülni fog a szerelem elől.
- Pont egy író mondja ezt? Nem szép tőled. – Josh lopott egy újabb csókot.
- Hé, mit művelsz!? Te csak a szavaimat szereted, nem engem.
- De hát a szavaid innen jönnek – bökött Josh Reuben mellkasára. – Hacsak nem lopod őket.
- Én nem lopok senkitől semmit! – szólalt meg dacosan Reuben önérzete, mire kapott még egy csókot. – Ezt most miért csinálod?
- Mert szeretek csókolózni veled – vallotta be Josh.
- Nem én kellek neked!
- Már megbocsáss, de majd én eldöntöm, hogy ki kell nekem.
- Akkor mondom másként: Te nem kellesz nekem.
- Ez nem esett jól – duzzogott Josh, és újra végigmérte a Madárijesztőt. Mintha szépült volna. Hűha, a kimondott szavaknak erősebb volt a varázserejük, mint a nyomtatottaknak.
- Mennem kell – jelentette ki Reuben, és kitépte magát a szorításból.
- Jól van, menj.
Reubent a sírás kerülgette. Tornacipős léptei hangtalanul vitték egyre messzebb a rakparttól és a kávézótól. Josh cipőtalpának határozott kopogása nem tágított mögüle. Jobb, bal, jobb, bal. Csend. Az Életem rongyosra olvasott példánya felemelkedett a földről – mintha szárnyai nőttek volna. Josh lefújta róla port. Újra felcsendült a kopogás. Jobb, bal, jobb, bal. Kipp-kopp, kipp-kopp.
Reuben felnézett a fekete égre. A szemeiben szikrázó könnyek csillagokat festettek a csillagtalan sötétségre. Hagyta, hogy Josh beérje. Kis idő múlva azt is megengedte, hogy megfogja a kezét.
VÉGE.