Első poszt - Adam
„Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé.” (Ószövetség – Mózes Első könyve.)
Adamről szeretnék mesélni.
A nevem Nicholas, de ennek az égvilágon semmi jelentősége nincsen, mert ez a mese nem rólam fog szólni. Csak azért szeretném, hogy tudjátok a nevem, hogy könnyebb legyen felidézni a történetem, ha esetleg majd visszagondoltok rá, miután elolvastátok. Nem szeretném, ha úgy emlegetnétek, mint az a fiú, tudjátok, aki annyira bele volt esve Adambe. Nem ugrik be? Hát az, aki hónapokon át firkált róla.
Szóval Adam…
Nem is tudom, honnan kellene kezdenem.
Nyilván a fogantatással kezdődik a létezés.
Adam már jóval előttem létezett, pontosan három évvel idősebb nálam. Azt hiszem, sokkal hamarabb megértettem, ő kicsoda, mint azt, hogy a tükör másik oldalán is én vagyok. Ő volt az a kisfiú, aki lego-várat épített velem a szőnyegen. Adam számomra a haja szőke csillogásában kezdődött és a szomszéd lakás záródó ajtajának nyikorgásában végződött.
Valami egészen különleges varázsvilágban élt, ahová nekem nem szabadott belépnem. Sosem láttam a szobáját, ezért elképzeltem. Az ágya a plafonon volt, mert hiába titkolta, én rájöttem, hogy az egyik szuperképessége a falon járás. A padlón bárányfelhők úsztak, amikre rá lehetett ülni, és Adam néha egész nap mást sem csinált, csak üldögélt egy felhőn, és belelógatta a lábát az égbe.
A másik szuperképessége a szemében rejlik. Szivárványhártyáin egyszerre szórja szikráit a barna, a zöld és a kék tekintet. A mai napig nem tudom eldönteni, milyen színű a szeme. Már-már egészen biztos vagyok benne, hogy zöld, és akkor Adam a következő pillanatban barna pillantást vet rám.
Anya és Apa nagyon szerette Adamet, ezért sokszor mentek érte a varázsvilágba, hogy elhozzák hozzánk a mi egészen hétköznapi, varázstalan világunkba.
Adam imádott nálunk lenni. Folyton gyöngyöző kacagást szórt a levegőbe, amitől nekünk is nevethetnékünk támadt.
Éjjelente, amikor a szobámban aludt, virrasztottam, és neveket keresgéltem azoknak a formáknak, amelyeket a hajtincsei rajzoltak a párnára.
Együtt jártunk iskolába, játszótérre, vidámparkba, bevásárlóközpontba, moziba. Együtt mentünk valahová, el minél messzebb, egyenesen a cél felé, kacskaringós kerülőutakon, oda, ahol még sosem jártunk, csak úgy bele a nagyvilágba. Együtt rejtőztünk el, és együtt hagytuk, hogy ránk találjanak.
Így lettünk egymás életének részei.
Játszani kezdtünk, és talán örökké játszani fogunk. A szabályok ma is ugyanazok: Építsd és rombold a kockákból meg téglatestekből összerakott világot. Csak annyi változott, hogy az építőanyag nem műanyagból, hanem húsból és vérből, észből és lélekből van.
Mivel elkerülhetetlenül és kivédhetetlenül fel kell nőni egyszer, mi sem úsztuk meg ezt a tragédiát.
Tizenkét éves voltam, amikor Adaméket meglátogatta két rendőr. Nem voltak túl illemtudóak, mert ököllel dörömböltek az ajtajukon.
Nemrég értem haza a suliból, és éppen a matekleckémet írtam. Bizonyos leckék így válnak feledhetetlenné.
Kilestem a folyosóra. Adam fehér bőre és szőke tincsei mögött megláttam a valóságot, a viharfelhős, örökké borús eget.
Sosem beszéltünk arról a napról, és Adam soha többé nem nevetett úgy, mint régen.
Adam anyja rossz nő volt, felénk legalábbis így hívják az olyanokat, akik a testüket adják el azért a pénzért, amiből ételt és játékot vesznek a gyereküknek.
Aznap a titkos világok mind elvesztették a varázsukat, és mi egy varázstalan jelenben rekedtünk.
Azt hiszem, ennyi elég bevezetőnek. Nem akarom elmondani azt, amit Adam egészen biztosan nem szeretne megosztani senkivel.
Most egyetlen bejárati ajtó mögött élünk mi ketten, mégis mintha a végtelen űr választaná el egymástól a szobáinkat. Adam éli az életét, és én is az enyémet. A közös albérlet csak a kiadások csökkentésére jó, minden másra alkalmatlan.
Nem kellett volna belemennem, de nem láttam jobb megoldást arra, hogy ne veszítsem szem elől Adamet.
Egy történetnek általában kell, hogy legyen eleje meg vége, de ennek ilyen nincsen. A mi lakásunkban csak az a bizonyos jelen pillanat létezik, amelybe örökre be lettünk zárva. Ebből következik, hogy bizonyos érzések úgy lebegnek bennem, mint a léggömbök.
Muszáj írnom Adamről, mert ha nem írnék róla, akkor talán elkezdenék beszélni, és abból igazán nem sülne ki semmi jó.
Tehát miután felvázoltam az alaphelyzetet és bemutattam a főszereplőt, belevágok az elbeszélésbe. A történetem még véletlenül sem lesz következetes, mert többnyire vágyakról fog szólni. És hát viszonylag nehéz következetesen járni azon az úton, amelyről nem tudjuk, merre tart.
– Hé, öcskös! – Ez Adam volt. Tegnap reggel kopogás nélkül rontott be a szobámba.
Ugye mindenki egyetért velem abban, hogy ha egy olyan jó pasi, mint Adam, öcskösnek szólítja a legjobb barátját, akkor egészen biztosan sosem akar majd szeretkezni vele? Na, ez az én tragédiám.
– Szörnyen nézel ki. – Lehuppant az ágyamra, ami igazából csak egy matrac. – Újítani kéne valami smukkot Jessica születésnapjára.
– Leszarom a nőd szülinapját. – Ez én voltam. Mindig harapós a kedvem, ha felvernek a legszebb álmomból.
– Na, ne legyél már ilyen! – Adam mellém bújt, és én akkor elképzeltem, hogy felé fordulok, és addig kényeztetem a reggeli rejszolásban megfáradt farkát, amíg újra fel nem áll. – Nem akarsz örömet okozni?
– Dehogynem! Csak nem neki. – Bebábozódtam a takarómba.
Adam lopott tőlem egy cigit és rágyújtott. Füstkarikákat fújt a levegőbe. Frissen mosott illata volt a testének.
Megbökte a gubómat.
– Hé! Hol mászkáltál fél éjjel? – kérdezte.
– Összehánytam a várost.
– Az jó buli lehetett. Figyu, ismerek egy jó csajt…
– Mondtam már, hogy totálra kiakaszt, amikor össze akarsz boronálni tök ismeretlen bigékkel – puffogtam.
– Hát akkor ismerd meg, és csak azután dugjatok, hogy fejből vágod a családfáját. – Adam mindig remekül szórakozik a nyomoromon. – No, hagyok zsét a konyhaasztalon. – És azért vigyázz magadra, öcskös! – Ezzel feltápászkodott, és kisétált a szobámból.
Semmi kedvem nem volt vigyázni magamra. Egész nap úgy mászkáltam át az úttesten, mint egy holdkóros, de sajnos senki nem tette meg azt a szívességet, hogy elgázol.
Amúgy nem vagyok mindig ilyen mélabúval bélelt, csak néha felgyűlik bennem a keserűség. De ha túl sok a lufi, előbb-utóbb szerencsére kipukkad közülük néhány, és akkor az a szimpla tény is boldoggá tesz, hogy Adam itt van mellettem, és én láthatom őt.
Egy baromi ronda nyakláncot akartam venni, de nem blamálhattam az ízlésemet, ezért a legszebbet választottam ki. A beszerzőkörút után beugrottam az egyetemre, hátha mondanak valami újat a XXI. század társadalmi problémáiról, de nem sikerült meglepniük, pedig azért választottam annak idején a szociológia szakot, hogy megváltsam a világot.
Adam közgazdaságtant tanult és marketinget, aztán bekerült egy multihoz, ahol megpillantotta az üzleti világ visszáját, ami nem nagyon nyert el a tetszését. Egy napon arra jöttem haza, hogy elhatározta, inkább költő lesz. Az is lett. Mivel a költésből nem lehet megélni, Adam recepciós egy luxus szállodában és pincér egy menő étteremben.
Óda a pulóver gyűrődéséhez
Ujjaim gyűrtek rád maradj-velem-redőt
miközben túl szorosan öleltem
a benned rejtőző elmenőt.
Ezt ő írta. Szerintem klassz, de én elfogult vagyok.
Adam még sosem volt igazán szerelmes, a versei mégis többnyire erről az érzésről szólnak. Az irodalom nagy átverés.
Én amióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok, mégsem tudnám ilyen jól megfogalmazni azt, amit érzek.
Adam havonta vált barátnőt. A harmadik héten már bűzölög a kapcsolat, a negyediken végleg megromlik. Bezzeg a hűtőben poshadó joghurtot lejárat után két héttel is vígan bezabálja.
Ami engem illett, a helyzet két dolog miatt katasztrofális. Először is meleg vagyok, másodszor meg fülig szerelmes Adambe, így elég nehéz tűrhető párkapcsolatokba bonyolódnom. Egyelőre jó mentség az alig húsz esztendőm, de lassacskán vagy ki kell találnom valami hihető ürügyet a magányomra, vagy fel kell hagynom a vágyálmom hiábavaló üldözésével.
Az a baj, hogy Adam nagyon szép. Azért kíváncsi lennék, vajon mindenki olyan szépnek látja-e, mint én? Nem hiszem, hogy bárki csúnyának látna valami olyat, amit először pillant meg. Nekem Adam a kezdet, pont mint az emberiség történetében.
Amikor délután hazaértem, Adam éppen költött. A kanapén hasalt, és rágta a ceruzája végét. Az ihlet nemcsak a gondolatait fedte fel, hanem a testét is. Ajkai közül kivillantak a fogai, pólója felcsúszott a derekán.
– Megvettem a fukszot – újságoltam el.
– Az gáz, mert szakítottam a csajjal – közölte fel sem pillantva az előtte heverő szamárfüles füzetből.
– Apám, ez új rekord! Még csak két és fél hét telt el.
– Összetörte a szívem.
– És mégis mivel? – Néha meggyanúsítom Adamet egy kis szívtelenséggel.
– Azzal, hogy nem ő az igazi.
– Király! Ki hordja a nyakláncot? – Meglóbáltam az orra előtt a méregdrága ajándékot.
– Passzolom a lehetőséget.
Én meg passzoltam a további beszélgetést, és elhatároztam, hogy inkább az internetre posztolom fel az érzelmi életemet.
Az az igazság, hogy Adam úgy akar szeretni, hogy közben nem szeret. Ez elég bonyolult, de így van. Egy gyáva alak, de minden félelemnek van valami oka, ezért nem haragszom rá. Igazából nekem addig jó, amíg parázik, mert abba egészen biztosan bele fogok halni, ha egyszer tényleg beleszeret valakibe.
Este, hogy meggyászoljuk Adam legújabb szakítását, belevetettük magunkat a bulinegyed dzsungelébe. Ilyenkor az utcák egy óriási diszkó kanyargós folyosóivá változnak.
Szeretek azzal szórakozni, hogy a mellettem elsuhanó szófoszlányokból, belőtt séróból, léptek dallamából megalkotok egy egész embert. Rengetegen voltak, ezért ezen az estén rengeteg életbe képzelhettem bele magam. Adam ezt inspirációszerzésnek nevezi, amelyből majd versek fognak születni, én csupán álmokat gyártok ezekből a képzetekből.
Átverekedtük magunkat az árkádok alatt örvénylő tömegen. Majdnem elsodortak, mire Adam átkarolta a vállam. Megszűnt a világ. Adam illatába burkolózott az éjszaka összes további pillanata. Beültünk valahova, de nem emlékszem, hova. Találkoztunk valakikkel, de nem tudom felidézni, kikkel. Adam pólójának nyakkivágásából elővillant a bőre fehérsége. Nyelvével néha megnyalta ajkai pirosát. Ujjai be-betévedtek szőke tincsei rövid hullámai közé. Orrából cigarettafüst táncolt ki.
Ittam, hogy ürügyet találjak arra, miért nem kapcsolódok bele a társalgásba. Ittam, hogy titokban Adamet figyelhessem. Ittam, hogy ne fájjon annyira a nem az enyém maró valósága.
Túl sokat ittam.
Arra ébredtem, hogy hajnali fény fest szürke csíkot a lepedőmre.
Adam karját a feje alá téve heverészett mellettem és a plafont bámulta.
– Sokáig azt hittem, hogy tudsz járni a falon – árultam el neki.
Adam felém fordult, aztán magzatpózba kucorodott.
– És miből jöttél rá, hogy nem tudok? – kérdezte.
– Már nem emlékszem – tértem ki a válasz elől –, de a szemed még mindig színváltós. Szeretlek.
– Én is téged, öcskös.
Az embert általában boldoggá teszi, ha valaki azt mondja neki, hogy szereti. Sajnos rám nem vonatkozik ez az általában, mert én válogatós vagyok, nem dob fel csak úgy egy akármilyen szeretlek.
Sírva fakadtam.
– Mélabús részeg vagy – állapította meg Adam tévesen, mert én akkor már mélabús józan voltam. Hozzám bújt, hogy megvigasztaljon. Gyerekkorunkban is folyton ezt csinálta. Nem fukarkodik az öleléssel.
A középsuliban történt egy nagyon különleges ölelés közöttünk. Azért mondom, hogy történt, mert a legtöbb ölelésnek forgatókönyve van: az agy eltervezi, a test kivitelezi. Az az ölelés viszont csak úgy megtörtént, egészen véletlenül.
A színjátszó kör vezetője elhatározta, hogy korhű Shakespeare-előadást visz színpadra, ezért rám osztotta Juliet szerepét, mivel abban a korban pasik játszották a női karaktereket is. Akkor már tudtam magamról egyet s mást, és csak azért nem hagytam ott csapot-papot, mert Adam játszotta Romeót. Az élet néha másolja az idióta amerikai tinifilmeket.
A közönség könnyesre röhögte magát, pedig igazán drámaian alakítottuk a szerepünket, de nem tudtak túllépni azon a tényen, hogy farka van Julietnek.
A kriptajelentben Adam remekelt. Pontosan tudta, hogy nagyszerű, ezért csak még inkább tündökölt. Amikor sírást mímelve rám borult – smárolni brutál túlzás lett volna, így öleléssé csúfítottuk a búcsúcsókot –, a feldobottság elfeledtette vele a szokásos óvatosságot, amellyel általában az érzéseit kezeli, és olyan erővel szorított magához, hogy karjai a derekam köré fonódtak, és szinte eltéptek a karton sírkőtől. Ez volt életem első katartikus boldogsága és egyben első igazi tragédiája. A halottnak hitt Juliet nem ölelhette vissza Romeót.
Azt hiszem, örülnöm kellene, hogy Adam ennyire szeret. A gyöngédség és gondoskodás, nem vágy és nem szerelem, de azért értékes érzések.
Álomba sírdogáltam magam a karjai között, miközben azt találgattam, milyen lehet Adam csókja, milyen illatú a teste, amikor a szex csal rá izzadtságcseppeket, milyen az, amikor érintéstől lesz kócos a haja, és hogy vajon nyitott vagy csukott szemmel élvez-e?
Egy hazug csaló vagyok.
Ma reggel egyedül ébredtem. Adam illata még mindig ott kísértett a szobámban.
A padlón megtaláltam a fél pár zokniját. Sosem fogom visszaadni neki, mert gyűjtöm az ilyen relikviákat.
Na, máris meg van oldva a fél pár zoknik talánya!
Nem leled a párját? Ne bosszankodj, inkább örülj annak, hogy van valakid, aki ennyire szeret. ;)