Első rész
A púder mikroszkopikus szemcséi végiggördültek az arcán, és belezuhantak a pórusaiba. A teremben izzó neonfény sejtelmes ragyogást szórt a bőrére. Laurent közelebb hajolt a tükörhöz, mert a szeme sarkában apró, fekete csomóba gyűlt szempillafestéket fedezett fel. Undorító volt. Benyálazta a kisujja hegyét, hogy kipiszkálja.
– Megint elcseszed a munkámat! – szólt rá a sminkes.
– Éppen azon vagyok, hogy kijavítsam, amit elcsesztél – világosította fel Laurent.
A festékcsomó fekete csíkot húzva gördült le az arcán.
– Most kezdhetem elölről az egészet – sopánkodott a lány.
Laurent már egy szót sem hallott. A tükörképét bámulta, és megpróbálta kitalálni, vajon ki néz vele szembe. Ecsetszálak csiklandozták meg az orrát, a sminkes újra nekiveselkedett az árnyékolásnak.
Öt éve dolgozott modellként, megszokta, hogy időről időre kölcsön kell adnia az arcát, a haját, a testét, és hagynia kell, hogy a sminkes, a fodrász meg a fotós kedvükre játszadozzanak vele. Megint a képmására pillantott, de még mindig fogalma sem volt róla, kit lát. A divatlapokban és magazinokon pózoló, mosolygó srác nem ő volt, ő nem tudott így mosolyogni, kedve sem volt hozzá. Ugyan az ő arcvonásait viselte, de semmi közük nem volt egymáshoz. Aki odabent lakott, aki be volt zárva a szépségbe, annak nem volt arca, nem volt bőre, az a fiú a sötétben élt, messze a vakuvillogás tébolyító lüktetésétől.
– Kész vagy, mehetsz a stylisthoz – hallotta a sminkes hangját.
Feltápászkodott. Most érezte csak, hogy mennyire elgémberedtek a lábai. Mindig így járt. Túl hosszúak voltak, és be kellett gyömöszölnie őket a szék alá, hogy a fodrász és a sminkes körberohangálhassák anélkül, hogy elbotolnának bennük.
– Mi a halál farkát reklámozunk? – kérdezte a stylisttól a gondosan felcímkézett ruhaállványhoz lépve.
– Farmert – hangzott a válasz.
– Megnyugtató. Ezek szerint nem egy szál pöcsben leszek.
A férfi leakasztott egy nadrágot az állványról és átnyújtotta Laurent-nak, aztán összefonta a karját a mellkasa előtt. Megnyalta az ajkát, amikor a fiú vetkőzni kezdett.
Monique nevetése visszhangzott a stúdióban. De hát, hogy került ide? Otthon kellene lennie, az orvos megmondta, hogy sok pihenésre van szüksége. Jellemző, mindig önfejű volt. Nahát, szendvicset hozott! Kamilla illatú a haja. Ahogy megcsókolta, a hullámos, szőke szálak megcirógatták az arcát.
– …cal! Pascal!
Pascal összerezzent, Monique légies alakja szertefoszlott.
– Hol jársz? – kérdezte Sophie. – Jó lesz így, vagy állítsam nagyobbra a fényerőt?
– Jó így – sóhajtotta a férfi, és letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról. Nem akart Sophie-ra nézni, mert tudta, mit látna a tekintetében.
– Jól vagy?
Nem volt jól. Már több mint egy éve nem volt jól, de mi a francnak kell pont meló közben lelki életet élni? Imádta Sophie-t, de néha meg tudta volna fojtani.
– Jól – vetette oda még mindig kerülve a nő tekintetét.
– Tarthatunk pihenőt.
– Nem tartunk pihenőt. Ejtsük a témát, oké? – Pascal érezte, hogy vörösödik a nyaka és a füle. Általában akkor szokott ilyen tüneteket produkálni, ha valaki felhúzta vagy szexuálisan, vagy idegileg.
– Oké, oké – adta meg magát Sophie. Évek óta dolgoztak együtt, megéltek már jót és rosszat, de az elmúlt tizennégy hónap elképzelhetetlenül nehéz volt, Pascal kedélyállapota felért száz egyszerre menstruáló nő hisztijével.
– Kezdhetünk végre? – kérdezte Pascal durcásan.
– Tőlem kezdhetünk, de modell nélkül nehéz lesz jó képet csinálni – kuncogott Sophie.
– Mit tökölnek annyit a sminkkel? Úgyis világítás kérdése az egész. No persze, ha nem kefélnék és drogoznák szét magukat, akkor nem kellene fél kiló púdert kenni rájuk.
Megreccsent a parketta, mindketten az ajtó felé kapták a fejüket. Egy nagyon magas, nagyon vékony fiú állt az ajtókeretnek támaszkodva. Meztelen mellkasán egy nagy bizsukereszt függött vastag ezüstláncon, lábán csinos, kék farmer feszült.
– Bocsi a késésért – biccentett Laurent köszönés helyett. – El kellett ugranom egy kis narkóért, és ha már kint jártam, basztam is egy jót.
– Egészségedre! – rántotta meg a vállát Pascal, mire Sophie egy lemondó sóhajjal rejtőzött a tenyere mögé. – Csúszásban vagyunk. Leülnél a székre?
Laurent megtanulta, mikor kell befognia a száját. Ez most az a pillanat volt, mert a fotóson látszott, hogy nem ártana neki egy intenzív stressz kezelő tréning.
Pascal felemelte a fényképezőgépét. A fiú olyan magas volt még ülve is, hogy alig fért bele a képbe, ezért hátrálnia kellett. Miközben tolatott, megállapította, hogy ritkán találkozik hasonlóan tökéletes arcberendezéssel. Az ideális modell ült előtte. Erős arccsontjain művészien tört meg a fény. A túl nagy szemek, a vastag orr és a telt ajkak az életben furán hatottak, de a fényképen lenyűgöző erejű szépséget sugároztak magukból. Pascalból előbújt az alkotókedv.
– A füled mögé simítanád a hajad? – kérte a fiútól.
Laurent megpróbálta, de a sűrű fürtök nem fértek el a fülei mögött. Sophie mellette termett egy fésűvel. Amíg a haját birizgálták, Laurent szemügyre vette a fotóst. Paskal jóképű férfi volt, nyúlánk és izmos testalkatú, maga is beillett volna modellnek, csak a szeme csillogott túl ártatlanul ehhez a szakmához. Jobb keze gyűrűsujján arany karikagyűrű kürtölte világgá, hogy foglalt. Vajon minden modellről azt gondolja, hogy egy narkós prosti? Laurent tekintete megkeményedett. Ki nem szarja le, hogy mit gondol rólam ez a fazon? Gondoltak már sokkal rosszabbat is!
– Jó! Maradj így! – lelkesedett Pascal a fényképezőgép mögött. – Nézz fel! Úgy, mint az előbb. Hadd lássam, mennyire utálsz!
Laurent szerette, ha nem kellett mosolyognia. Többnyire azt kérték tőle, hogy legyen éteri, és ezen azt értették, nézzen úgy ki, mint egy kanos angyal. A fotósnak igaza volt, a divatipar a szexről szól. Most, hogy felszólították a rosszkedvre, mindent beleadott, és még meg sem erőltette magát.
Pascal a fiú hosszú ujjait figyelte, és azon törte a fejét, milyen beállításban érvényesülnének a legjobban. Ezekben az ujjakban kifejezőerő rejlett, és ő mindenáron meg akarta mutatni őket. Elvette az arca elől a fényképezőgépet.
Laurent viszonozta a tekintetét. Megszokta már, hogy milyen az, amikor szakmai szemmel bámulja valaki. Ilyenkor úgy érezte magát, mintha éppen most faragták volna ki egy kőtömbből. Várta, mikor csap le rá újra a szobrász vésője, hogy még szebbé varázsolja.
– Rakd keresztbe a karjaid az öledben! – hangzott az utasítás. – Jól mutat a fehér bőröd a nadrág kék szövetén. Ülj egy kicsit görbén, mintha utolsó órán lennél a suliban!
Laurent meglepődött. Még egyetlen fotós sem emlegette előtte az iskolát. A kezdeti bunkózás után a krapek visszavett az arcából. És, ha nem lett volna még mindig pipa a beszólás miatt, megállapíthatta volna, hogy ő az egyik legnormálisabb fotós, akivel valaha dolgozott.
– Megmutatnád az ujjaid?
– Hogy gondolod? – kérdezte Laurent, de mielőtt Pascal megszólalhatott volna, eszébe jutott egy lehetséges mozdulat. – Így? – A combjára csúsztatta a kezét és felfelé fordította a tenyerét, a hüvelykujját megfeszítette, a többit hagyta ellazulni.
– Király! Maradj így! – Pascal ellőtt vagy száz képet ebben a beállításban. – Oké. Kész vagyunk.
Laurent felállt, és szó nélkül távozott.
– Helyes srác volt – jegyezte meg Sophie, és Pascal válla felett vetett egy pillantást a fényképezőgép monitorjára. – Jó lett. Hé, figyu! Este eljöhetnél hozzánk vacsizni.
– Nem érek rá – közölte a férfi, és nekilátott, hogy szétszerelje a lámpák állványait.
– És ugyan mi dolgod van? Ne gubózz be! Ki kell mozdulnod végre otthonról – erősködött Sophie.
– Rendben – adta be gyorsan a derekát Pascal, mert semmi kedve nem volt újra végighallgatni a Monique halála után is van élet prédikációt.
Laurent fáradtan rogyott le az öltözőasztalhoz. Első dolga volt, hogy letörölje magáról a sminket, mert marhára csípte a bőrét, aztán nem mulasztotta el egy erőteljes mozdulattal bevágni a sarokba a giccses nyakláncot a bazi nagy kereszt-medállal. A telefonjában üzenetek sora várta, először azt nyitotta meg, amelyik az ügynökségétől jött. Kifutós munkát kapott a párizsi divathéten. Ez a hír néhány éve még felért egy csodával, most csak rezignáltan bólintott rá egyet. Tudta, hogy meg fogja kapni a melót, és azt is tudta, mennyiért, mivel ezen a szinten már az ügynöksége szabhatta meg az árat. Laurent kelendő árucikknek számított a modell-bizniszben, még a tengerentúlra is hívták kisebb-nagyobb fotózásokra.
Újra szemügyre vette a tükörképét. Smink nélkül már kezdett derengeni neki, hogy ki is ő valójában: egy egyszerű srác, aki véletlenül szépnek született, és a szépsége nagyon sok pénzt hoz olyan embereknek, akiket szíve szerint leköpne.
Átöltözött. Belebújt a kedvenc szakadt farmerébe, a lestrapált szürke pólójába és a csíkos felsőjébe.
– Léptem – intett oda a sminkeseknek.
– Szevasz, Laurent! – köszönt neki valaki, akiről azt sem tudta kicsoda. Annyian nyüzsögtek körülötte állandóan, hogy képtelen volt megjegyezni minden arcot.
Pascal előre küldte Sophie-t az autóhoz, aztán nekilátott a papírmunkának. A stúdió a be– és a kiléptetésnél is úgy járt el, mintha a Pentagonban lennének. Pascal leadta a mágneskártyáját, felvette a személyi igazolványát, és újra kitöltötte a kérdőívet.
– A farok méretemre nem kíváncsiak? – szólt oda a portásnak, pedig tudta, hogy nem ez a fickó tehet az általános elmebajról, ami szeptember 11-óta elharapódzott a világban.
– Csak akkor, ha bombát rejtegetsz benne – kacsintott rá egy srác, aki hanyagul a pultra hajította a belépőjét. Az ő orra elé nem toltak kérdőívet. Indult volna tovább, de megbotlott a Pascal lába mellett heverő fényképezőgép-állványban.
– Bocs – szabadkozott a férfi, és óvón emelte fel a földről az úttorlaszt. Végzett a kilépés ceremóniájával. Elindult kifelé.
– Segítsek? – kérdezte a srác a kijáratnál, és már ki is támasztotta egyik hosszú lábával az ajtószárnyat.
– Kösz.
– Remélem, használhatók lesznek a képek – szólt Pascal után Laurent, mert úgy érezte így illendő.
Pascal meglepetten fordult hátra. Látszott rajta, hogy veszettül forognak a kerekek az agyában, hogy rájöjjön, ki ez a fiú, és miért érdeklődik a képei felől.
– Öcsém… – kezdte Laurent, de inkább nem fejezte be, mert úgy döntött, hogy ő is ugyanúgy le fogja szarni a fotóst, ahogyan az őt. Megrántotta a vállát, hátat fordított, és laza, ringó léptekkel elsétált.
Pascal még állt egy darabig, és nézte, ahogy a fiú távolodik. Már tudta, kicsoda. A vállrándításkor jött rá, és sajnálta, hogy parasztnak tűnt. Igaza volt Sophie-nak, tényleg össze kellene már szednie magát. Nem takarhatja ki tovább előle a valóságot Monique szellemalakja.
Sophie-ék háza két sarokra volt tőle, ezért feleslegesnek tartotta, hogy autóba üljön. Hóna alá csapta a bonbonos dobozt, és útnak indult. Utálta a kertvárost. Nem magányos embereknek való a vidáman játszadozó gyereksereg hangja. Amikor Monique-kal ideköltöztek, azt hitték, egy egészen új és izgalmas jövő vár rájuk. Várt is. Hm. Pascal rágyújtott. Nem érdekelték a rosszalló szemvillanások, a jelenlegi lelkiállapota minimum egy szál cigit kívánt. Abban reménykedett, ha elég lassan megy, talán belefér kettő is.
Hugo, Sophie férje, a verandán ácsorgott, és, amint meglátta Pascalt, a petúniák közé rejtette a kezében tartott cigarettát.
– Láttalak ám bűnözni – rázta meg Hugó kezét Pascal. – Meg kell vesztegetned egy pohár whiskyvel, ha nem akarod, hogy beáruljalak a nejednek.
– Még te beszélsz! – vihogott Hugó, aztán gyorsan elhallgatott, mert nem akarta Pascal eszébe juttatni, hogy őt nem lehet kinek beárulni.
A vacsoraasztalnál megpróbáltak szellemesen társalogni. Körbejárták a divatvilág és fotós szakma teljes témakörét, még a bulvárhíreket is napirendre tűzték, végül a jól bevált, biztonságos időjárásnál kötöttek ki. Pascal utálta, amikor tapintattal kezelték a fájdalmát. Meghalt a felesége, a szép, fiatal felesége, akinek még sok-sok évet kellett volna élnie. Ezt nem szabadna tapintattal kezelni, ebbe bele kellene őrülni, ki kellene állni az úttest közepére és üvölteni kellene és várni egy arra tévedő kamiont és elé feküdni.
– Desszertet? – kérdezte Sophie.
– Kérek – derült fel Pascal komor arca, mintha a csokoládéhab érzésteleníthetné a szívét.
– Randiznod kellene – javasolta Hugo, amikor kikísérte egy zacskó szemét társaságában. – Tizennégy hónap, öregem… Ez már káros az egészségre. Vagy, ha nem akarsz még komoly kapcsolatot, ott van az a sok modell csaj, dugj meg egyet.
– Azt hittem, Sophie fogja felhozni a témát, erre te rukkolsz elő vele – rúgott arrébb Pascal egy kavicsot.
– Sophie tutkóra nem biztatna arra, hogy kefélj meg egy modellt – támaszkodott a kukára Hugo.
– A randizásra gondoltam, de mindegy, mert egyik sem megy. Még nem. Még mindenkiben őt látom.
– De azért nyugtass meg, hogy minden nap rendesen kivered – kacsintott rá Hugo, mert már nem tudott mit kitalálni, hogy legalább egyszer megnevettesse Pascalt.
– Igaz barát vagy! – csapott a hátára Pascal, de nem nevetett, csak úgy tett, mintha nevetne.
Hazafelé menet azon töprengett, hogy talán tényleg nem ártana visszatérnie az életbe, legalább egy-két kufirc erejéig. Csakhogy sosem volt az a csajozós típus. Monique-kal gimiben találkoztak, első, mindent elsöprő szerelem volt az övék.
Egy nő sétált előtte. Feneke ütemesen ringott a lépései dallamára. Pascal érzett egy kis vágyat, de rögtön meg is rohanta a bűntudat, pedig Monique sosem várná el tőle, hogy szerzetesi életet éljen, Monique azt akarná, hogy újra szeressen. De Monique halott.
Amikor belépett az üres házba, csak a sötétség fogadta tárt karokkal. Téblábolt kicsit a folyosón, majd behúzódott dolgozószobája rejtekébe. Feltöltötte a számítógépre az összes aznapi felvételt, és nekiállt a válogatásnak meg a retusálásnak.
Laurent várta, hogy a felszippantott kokaincsík megtegye jótékony hatását. A tetőn feküdt, és a csillagok elkezdtek egyre lejjebb ereszkedni, beborították a testét, apró parázsló nyomokat égetve a bőrébe. Egy közeli erkély ajtószárnyain, mint egy óriási nyitott szájon át, dallamfoszlányok szöktek a magasba. Üvegpoharak koccanása és emberi beszéd összevisszasága keveredett a narkómámor szimfóniájába. Valaki megbotlott Laurent lábában, aztán, egy kis tántorgás után, keresztül is esett rajta. Ez felrázta a kábulatból. Bosszúsan ült fel. A csillagok újra távoliak voltak, de egy égésnyom ott parázslott a karján. Arrébb rúgta a bűnös cigarettacsikket. Karrierje kezdetén még totál odavolt, ha meghívták egy ilyen elit partira. Bár akkor még csak tizennyolc éves volt, és még minden, a hírnév, a pénz, a drog és a szex is az újdonság varázsával hatott. De a varázs mára egy kissé megkopott. Nem is emlékezett, mikor fáradt bele a szállodákba, a kifutókba és az állandó rohanásba. Régen a fotózások minden másodpercét imádta, a kifutón úgy vágtatott végig, mint egy paripa. Vajon mikor változott a szenvedélye rutinná?
– Hát te miért búslakodsz idefent? – csendült egy vidám hang mögötte. Egy nagyon magas nő közeledett felé.
– Helló, Tina! – üdvözölte Laurent. Tinával két hónapig jártak, aztán a lány lelépett egy kivénhedt milliárdossal. – Nem búslakodom. Jut eszembe, ma egy fotós azt mondta, hogy minden modell egy ócska, narkós kurva. Mi a véleményed erről? – vigyorgott a lányra.
– Az, hogy baszd meg, Laurent!
– A fotóst?!
– Magadat.
A fiú megfogta a nő kezét, hogy az le tudjon ülni mellé. Olyan magas volt a sarok a cipőjén, hogy felhúzott térdei eltakarták az arcát.
– Hülyén nézel ki – közölte vele Laurent.
– Igazad van – helyeselt Tina, és kibújt a méregdrága cipőből, majd egy elegáns mozdulattal lehajította a tetőről.
– Őrült vagy, mint mindig – állapította meg Laurent.
– Nem, drágám, én topmodell vagyok – szánta magyarázatnak a lány, majd minden átmenet nélkül a fiú szájára hajolt és csókolni kezdte. Laurent nem állt ellen. Tina szájában vodka íz keveredett valamilyen édes likőr émelyítő zamatával. A csók után átölelték egymást. – Visszatérve a fotósodra, ne szívd mellre, mindegyik egy beképzelt köcsög.
– Ez nem volt az. De nem ez a lényeg.
– Hanem mi? Az, hogy igaza van?
– Én nem vagyok kurva! – kérte ki magának Laurent.
– De én igen – nevetett a lány. – Mellesleg mind azok vagyunk. Mindenki az, aki ezen a csodálatos Föld nevű bolygón lébecol. Csak te nem, mert te egy messzi-messzi galaxisban bolyongsz.
Laurent újra hanyatt feküdt, és felnézett az égre. Megpróbálta kitalálni, vajon melyik csillagfelhőből származik. Tina odabújt mellé, érintése a sliccére vándorolt.
– Na, ne! – vihogott fel Laurent.
– Miért ne?
Laurent a lányra nézett. Vakítóan kék tekintete elveszett Tina gyanúsan tág, fekete pupillájának mélységében. Nem tiltakozott tovább.
– Nincs okod befordulni – súgta a lány a fülébe, miközben simogatta. – Az ügynökségek kezüket-lábukat törik a kegyeidért, és nemcsak azért mert szép vagy, hanem azért mert tehetséges is. Élsz a képeken, ezt nem mondhatja el mindenki magáról. Ez gyors volt.
Laurent lihegve élvezte, ahogy az orgazmus hullámai újra meg újra végigsöpörnek a testén. A csillagok, mint a gyöngyszemek, szétszóródtak körülötte a tető hűvös betonján.
– Köszi, Tina.
– A kézimunkát, vagy a lelki fröccsöt?
Laurent nem felelt. Az eget kémlelte. Tina mellé könyökölt, és mutatóujjával körberajzolta a száját.
– Szép vagy – állapította meg.
– Itt mindenki szép – mosolyodott el Laurent.
– Korántsem. Itt mindenki szép akar lenni, de te akkor vagy a legszebb, amikor csak úgy vagy, mint most, akarat nélkül, az eget bámulva. Ez a te védjegyed, ez az ártatlan tekintet.
– Menj a francba, Tina! Csak azért udvarolsz körbe, mert le akarod nyúlni az utolsó szál jointomat.
– Kokainban reménykedtem.
– Arról már lecsúsztál, szivi. – Laurent megsimogatta a lány kezét, hideg és száraz volt a bőre, mert időközben feltámadt a szél. – Nem fázol? – kérdezte.
– Egy kicsit.
– Akkor felmelegítelek.
Tina hangosan kacagott, miközben Laurent felhajtotta a szoknyáját, a vékony selyemanyag úgy fodrozódott a szélben, mint egy kaviccsal felkavart víztükör. A fiú puha hajfürtjei csiklandozták a combját.
Pascal megdörzsölte a szemét. Már alig látott a fáradtságtól, de mindenképpen be akarta fejezni a munkát. Valami zavarta. A modell szemrehányóan pillantott rá a monitorról. Ez volt az egyik legjobb kép, amit valaha divatmodellről készített. Pascal azelőtt városokat, meg tájat fotózott. Véletlenül csöppent bele a divat világába, és végül benne ragadt. Néha üresnek érezte ezt a munkát, de megtörtént, mint például ezen az estén, hogy el kellett ismernie: Az emberi testnél nincs tökéletesebb dolog a világon, nincs az az épület, az a művészi konstelláció, amely felülmúlhatná az emberi arcvonások összetett, mégis egyszerű szépségét. Laurent tekintete felért az égen úszó felhőkről készített legcsodálatosabb felvétellel, pedig viharos volt, tele haraggal és még valamivel, amit Pascal nem tudott beazonosítani.
Kibotorkált a konyhába egy pohár vízért. Egy hűtőmágnesen Monique-ot ölelte a tengerparton. Hogyan akart elszakadni tőle, ha még a fényképétől sem tudott megválni? A ruhái is ott sorakoztak mind a gardróbban.
– Hiányzol – súgta maga elé Pascal.
– Nem viselkedhetsz többet így – hallotta Monique hangját. Nem lepődött meg rajta, mert ez napjában többször is előfordult. – A bánatod nem tartozik másra, csak rád.
– Ez igazságtalanság. Mindenkinek szenvednie kellene.
– Miattam vagy miattad?
– Hé, ne akarj önzőnek feltüntetni! – tiltakozott Pascal, és levette a képet a hűtőről, de aztán visszatette. Mivel Monique-nak nem volt több hozzáfűznivalója a témához, visszacsoszogott a dolgozószobába. A monitoron még mindig Laurent nézett farkasszemet vele.
– Jól van, győztél! – csapott a térdére Pascal, és feltárcsázta az ügynökség számát. – Totál hülyét csinálok magamból miattad.
Félórába telt mire megszerezte a modell e-mail címét, lévén éjjeli kettőre járt, és mindenki roppant nyűgösen szólt bele a telefonba.
A taxi éppen a pirosnál várakozott, amikor üzenet érkezését jelezte egy pittyenő hang a zsebében. Laurent ásítva pillantott a mobil kijelzőjére. Nem tűnt ismerősnek a feladó. Amint meglátta saját magát, nagyot nézett.
– Mi a franc ez? – görnyedt a készülék fölé, amely hideg, kék fényt szórt az arcára.
Az üzenetben ez állt:
Fantasztikusak a képek. Remek munka volt. Ha gondolod, ezt elküldöm az ügynökségednek, hogy tegyék bele a portfóliódba.
Pascal
Laurent nem hitt a szemének. Öt éves pályafutása alatt még egyszer sem fordult elő, hogy valaki bocsánatot kért volna tőle. Mert ez egyértelműen az volt, egy bocsánatkérés. Először murisnak találta, és megint elintézte egy vállrándítással, de pár perc múlva elkezdett motoszkálni a fejében az egyik mondat. Remek munka volt. Szóval, mégiscsak van értelme annak, amit csinál, mert ez egy munka, ez egy nehéz munka, amit ő remekül megoldott ma. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki megkapta élete első piros pontját.
Elégedetten dőlt hátra a kocsi ülésén, hosszú ujjaival vidám dallamot dobolt a combján.
A kivilágított város fényei csillámport hintettek az éjszakára.
Jegyzet:
Rejtett kép (fotós alapfogalom): a fényérzékeny anyagokban megvilágításkor keletkező nem látható kép, elváltozás, amit az ezüst kiválása okoz. Az előhívás során az így kivált ezüstatomok köré nőnek az ezüst kristályok. Ezzel a rejtett kép valódi, látható képpé alakul.
* ejtsd: loran