Első rész
0.
Az egész azzal kezdődött, hogy a tizennegyedik születésnapomra kaptam egy füzetet, amelynek a borítójára ez volt írva: Történetem.
Egy ilyen különleges szó nem hagyja nyugodni az embert addig, amíg bele nem kezd a mesélésbe.
Azt hallottam, hogy egy történet első mondata a legfontosabb, ezért különösen nagy gondot kell fordítani rá. Én is sokat gondolkodtam rajta.
Először így akartam kezdeni:
Ötéves voltam, amikor anya angyallá változott, és felszállt a mennybe.
De hiába hangzott jól, nem tetszett, mert én nem hiszem, hogy anya angyallá változott volna. Főleg azért kételkedem ebben, mert nem tetszik az a szó, hogy száll. Anya nevetett, anya puszit adott az orromra, anya megállt az ajtórésen beszűrődő fényben, és azt mondta: Szép álmokat, Arthur! Anya lábai szerették a földet érinteni, anya lábai szerettek sétálni, futni, pereccé fonódni mellettem a játszótér zöld pázsitszőnyegén.
Szóval elvetettem ezt a kezdést, és úgy döntöttem, hogy a tökéletes első mondat ez lesz:
– Akarod, hogy mondjak egy mesét? – kérdezte Maurice, és megvakarta a füle tövét (ezt olyankor csinálja, amikor zavarban van).
Ezen fellelkesültem, és folytattam:
Nem akartam, mert éppen nem szerettem a meséket. Maurice leült mellém. Röhejesen nézett ki a két számmal nagyobb fekete zakójában, a bénán feltűzött gyászszalaggal. Ő, aki folyton annyi színben pompázott, mint egy szivárvány, egyszeriben elvesztette a ragyogását. Akkor értettem meg, hogy minden meg fog változni, talán még én is.
Ahogy leírtam ezt a néhány mondatot, rájöttem, hogy Maurice-ról akarok mesélni. Mert ki mondja el az ő történetét, ha nem én?
Ez egy nagyon különleges mese. Mindenképpen bele kell íródnia egy olyan füzetbe, amelynek a borítóján az a varázslatos szó áll, hogy Története(m).
1.
– Egy szerelmes PC? Alkotói válságban vagy?
– Most miért? – kérdezte Maurice sértődötten. – Simán belezúghat! A fiú minden nap leül elé, és áhítattal nézi a monitorját, az ujjai gyöngéden simogatják a klaviatúráját, az egér gombjainak ütemes kattanásai akár a szívdobbanások…
– Perverz!
Maurice gyerekkönyveket ír, de az olvasóközönsége életkoráról gyakran hajlamos megfeledkezni.
Huszonegy éves volt, amikor a nővére (az én anyukám) meghalt. Azt mondták, elég idős ahhoz, hogy a gyámom lehessen, de túl fiatal, hogy megbirkózzon a feladattal. Maurice mégis megbirkózott vele.
Ennek a történetnek a kezdetén Maurice már pont öt éve az apukám.
2.
Maurice mindig is egy kicsit más volt. Nem tudom, hogyan lehet ezt jól megfogalmazni. Ő olyan ember, aki nevet, amikor sírni szeretne, és hallgat, miközben éppen elárulja a titkait. Még egy kávéskanálról is képes mesét írni. Viccesen nagy fülei vannak – kicsi koromban azt hittem, szárnyak nőttek a fején – és szomorúan göndör, fekete haja. Azt szokta mondogatni, hogy olyan, mint egy karikatúra. Néha hosszan bámul a tükörbe, és közben hümmög. Megadja magát a sors szeszélyének, és csak egy kicsit morcos amiatt, hogy ilyennek rajzolta.
Az emberek is azt mondták róla, hogy más, de ők azért gondolták ezt, mert kézen fogva sétált fiúkkal. Ők nem tudták, hogy ezt olyankor tette, amikor éppen szerelmesnek hitte magát. Ha ez köztudott lett volna, akkor már nem is különbözött volna annyira a többiektől. Az ő életében is jöttek-mentek a szerelmek, mint akárki máséban. Lehet, abban reménykedett, hogy ha megfogja a kezüket, akkor nem szaladnak el.
3.
Ma (2014.08.11.) öngyilkos lett Robin Williams, ezért nincs kedvem írni.
Azt mondták a híradóban, hogy egész életében szomorú volt.
Maurice elrohant a legközelebbi DVD-boltba, hogy megvegye a filmjeit, mielőtt elkapkodják őket, de szerintem csak azért rohant, mert néha el kell futni.
4.
Hat évvel ezelőtt (pont a nyolcadik szülinapomon) felvettek a rádió gyermekkórusába. Ennek az információnak fontos jelentősége lesz a későbbiekben.
5.
Maurice hónapok óta le volt törve, mert Frank szakított vele. Nem kedveltem Frankot, ezért egy kicsit nehéz volt meggyőzően színlelnem az együttérzést. Maurice szeretői mindig valami miatt voltak vele. Még nem találkozott senkivel, aki csak úgy akarta volna szeretni.
Azt hiszem, kezdte elveszteni a hitét a szőke hercegben. Egyfolytában olyan meséket írt, amelyekben lehetetlen párokat boronált össze: a tüzet a vízzel, a nappalt az éjszakával, a feketét a fehérrel.
– Nem nevezheted Franknak a boszorkányt! – tiltakoztam.
– De igen, ha transzszexuális – vetette ellen Maurice.
Ő így állt bosszút. Végül is jobb, mintha dühöngött volna, vagy olyan könnyeket hullatott volna, amelyeknek csak egy kisfiú látta a csillogását.
– Meg kellene mondanod Franknak, hogy egy szemét alak – javasoltam.
– Frank már a múlté, nem érdemes foglalkozni vele – dünnyögte Maurice.
– Akkor miért írsz róla mesét?
– Mert a szívem ezt még nem tudja.
Frankkal egy repülőúton ismerkedett meg, amikor a véletlen egymás mellé ültette őket. (Maurice megszállottan hisz a véletlenekben.) Ezt is egy jelnek vélte, és randira hívta Frankot, aki – más dolga nem lévén – elment vele egy bárba iszogatni. Jól elbeszélgettek, sőt úgy tűnt, remekül megértik egymást. Ugyanazt a zenét szerették, ugyanazokat a könyveket olvasták, hasonlóan vélekedtek az életről. Nem volt mese, a sors egymásnak rendelte őket. Maurice boldog volt, Frank meg kevésbé unatkozott. Aztán fél év múlva rájöttek, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással, mert csak két idegen voltak, akiknek az útjai egy egészen rövid időre keresztezték egymást, majd örökre szétváltak.
6.
A kórus minden szerdán és pénteken próbált. Ezeken a napokon suli után rögtön a rádió épületébe mentem. Megmásztam a lépcsősorok kopott márványfokait, hogy a legfelső emeletre érve elakadjon a lélegzetem.
Különleges előadásra készültünk. Egy volt kórustag, aki irtó híres lett, és nemrég tért vissza abból az országból, ahol az álmok valóra válnak (az álmok esetleges nem valóra válásáért a kormány nem vállalja a felelősséget), felkért minket, hogy szerepeljünk a koncertjén. Élő közvetítés elébe néztünk és nagy cicomának meg pompának.
Vajon a paracetamol a lámpalázat is csillapítja? – fordult meg fejemben a kérdés.
Először nem lelkesedtem a hír hallatán, de aztán elérkezett az első közös próba napja.
A fiút Doriannak hívták. A neve éppen olyan nemes és gyönyörű volt, mint a hangja. A szülei honnan a csudából tudták, hogy ezt a nevet kell választaniuk? Abból, ahogyan felsírt?
7.
Dorian úgy gondolja, hogy John Lennon meggyilkolása (1980.12.08.) óta a világ már csak árnyéka önmagának.
Dorian 1991. február 15-én árnyékvilágba született.
8.
Egy kedd délután a főnöke behívatta az irodájába Maurice-t. (Természetesen a mesékből nem lehet megélni, ezért Maurice a hétköznapokon arról győzködi az embereket, hogy vegyenek autót.)
Az sosem jelent jót, ha egy főnök csevegésre invitálja az alkalmazottját. Maurice-ra, aki drámázásra hajlamos személyiséggel rendelkezik, rögtön rátört az egzisztenciális pánik: Ha kirúgják, miből vesz nekem csokoládét?
Belépett az irodába. Ő magas és sovány (egyeseket egy létrára emlékeztet), a főnöke, vele tökéletes ellentétben, alacsony és kövér (volt már, aki azt mondta rá, hogy egy disznó, de csak a háta mögött).
– Foglaljon helyet!
Maurice eltöprengett a szón: foglaljon. Mintha háborúban lett volna, ahol csak erőszakkal lehet megszerezni egy széket. De hát nem tehetett mást, foglalt.
Az ellenszenvesen gömbölyű ember végigmérte, majd rosszallóan csóválta meg a fejét. Maurice-nak erre számtalan ötlete támadt, hogy milyen indokkal mondhatnak fel neki. Pl.:
1. Mert buzi.
2. Mert néha rózsaszín nyakkendőt visel (mert buzi).
3. Mert túl hevesen gesztikulál beszéd közben (mert buzi).
4. Mert nincs elég meggyőző erő vékony tónusú hangjában (mert buzi).
Maurice a kudarcélményeit általában a helyes útról letévelyedett szexuális szokásainak tulajdonítja. Néha igaza van, néha téved.
– Vegye el és nézzen bele – mondta a főnöke, egy kis kézitükröt nyújtva felé.
Maurice fogta, és vetett egy pillantást döbbent ábrázatára.
– Na, látja! – sóhajtott a férfi. – Ez a gond.
– Bocsánat, uram, de nem egészen értem – szabadkozott Maurice.
– A szája – hangzott a magyarázat. – A sarkai lefelé görbülnek, és az ajkai is túlságosan vékonyak. Az arca meg olyan sápadt, mint egy hulláé. Az üzletszabályzatunk tiltja a szomorúságot. Legyen szíves változtatni ezen, mert rosszat tesz az eladási rátának a fancsali képe.
– Elnézését kérem, uram! – próbálkozott Maurice rendes válasz megfogalmazásával egy egyáltalán nem rendes kérésre. – Nem szomorkodom, egyszerűen így nézek ki.
– Hát, az elég baj. Tegyen ellene! Sok ronda ember futott be szép karriert. Lebegjen ez a szeme előtt!
Pöcsfej! – gondolta Maurice, amikor a beszélgetés után belenézett a mellékhelyiség falára szerelt torz tükörbe. (Ezt a megjegyzést nem magának, hanem a főnökének szánta)
9.
Maurice Maurice Chevalier (francia színész) után kapta a nevét. A chevalier az jelenti, lovag.
10.
Amikor Dorian megérkezett a városba, menedzsere egy rendkívül elegáns szállodában foglalt neki szobát. Éppen azon a napon a lift karbantartás alatt volt, és a londiner majd kiköpte a tüdejét, mire felcipelte Dorian csomagjait a hetedik emeletre.
– Kérem, várna egy pillanatot! – szólt ki Dorian a szoba mélyéről.
A londiner belesett az ajtón, de rögtön hátrált is néhány lépést, mert a magas, szőke fiú úgy közeledett felé, mint egy életre kelt görög szobor, háta mögött egy kissé giccses, ablakkeretbe zárt naplementével.
– Parancsoljon.
Az alulfizetett szállodai alkalmazott fejében egy pillanatra megfordult, hogy megint egy előkelő vendég éli ki rajta a humorérzékét, amikor meglátta a markába tett száz euró borravalót, de az adományozó arca rezzenéstelen maradt. Mondhatni, már-már kifejezéstelen tekintet ragyogott szép kék szemében.
Hát, jó! Ki az a hülye, aki visszautasít száz eurót?! A londiner zsebre vágta a pénzt, és sietve távozott (mielőtt még meggondolja magát a hibbant vendég).
Országszerte kering egy legenda, miszerint egy titokzatos ismeretlen száz eurót csempész a gyanútlan londinerek zsebébe, amikor azok nem néznek oda. Sokan csak gyerekmesének tartják (mint a Fogtündért, vagy a Mikulást), de vannak, akik megesküsznek rá, hogy találkoztak vele (akárcsak a Fogtündérrel, vagy a Mikulással).
Dorian még a rádió gyermekkórusának egyik legfiatalabb tagja volt, amikor országjáró körútra indultak egy nyáron. Az előadássorozat harmadik állomásán, egy kis vidéki városban, olyan dolog történt, amit soha nem felejtett el. A szálloda liftje elromlott, így a londiner kénytelen volt az egész kórus csomagjait lépcsőn felhordani a legfelső emeletre. A jó erőben lévő néger férfi megizzadt, és úgy lihegett, mint egy igásló, mire felcipelte az utolsó bőröndöt is. Dorian, aki mindig félénk, visszahúzódó természetű volt, odasúgta az egyik idősebb kórustagnak:
– Nem kéne adni neki egy kis borravalót?
– Ugyan minek? Ez a munkája – hangzott a válasz.
Dorian nem akadékoskodott tovább, inkább elbujdosott szobája magányába, ahol kiforgatta a zsebeit. Négy eurót talált bennük.
11.
Azon a nyáron a rádió gyermekkórusának létszáma huszonöt fő volt.
Négy euró szorozva huszonöttel egyenlő száz euró.
12.
– Felmondok – jelentette ki Maurice, közben úgy hadonászott a merőkanállal, mint egy karmester. – Még levest, Arthur?
– Kösz, nem.
– Beverem a pofáját, és felmondok.
– Aha.
– Ekkora parasztot!
– Eljössz holnap a próbámra? – kérdeztem, hogy kizökkentsem kicsit az éppen aktuális traumájából.
– Francba, sótlan ez a leves. Persze, hogy megyek. Megígértem.
Másnap Maurice megitta a reggeli kávéját, felöltözött, és munkába ment.
Nem verte be a főnöke pofáját.
Amikor véletlenül összefutottak a folyosón, illedelmesen köszöntek egymásnak. Nem mosolyogtak, nem biccentettek a fejükkel, mert az azért már túlzás lett volna.
Délután fél ötkor az utolsó vevő is eldöntötte, hogy még gondolkodik az autóvásárláson.
Maurice fél öt után hét perccel egy megkönnyebbült sóhajjal elhagyta munkahelyét, hogy részt vegyen az első nyilvános (kizárólag családtagok részére rendezett) kóruspróbámon.
Lassan ballagott fel a rádió épületének lépcsősorain, majd odafent meglepetten nyugtázta, hogy a stúdió ajtaja zárva van. Elkésett. Maurice-nak soha nem okozott gondot a késve érkezés ténye, ezért most is teljes lelki nyugalommal nyitott be. Megjelenése, olyan pisszegés- és fejcsóváláshullámot indított el a közönség sorai között, mintha egy hadsereg masírozott volna be az ajtón talpig rózsaszínben. Még az én hangom is megbicsaklott, mert nem tudtam megállni mosoly nélkül Maurice feltűnő belépőjét. Pedig az az igazság, hogy Maurice-ban aznap nem volt semmi különös.
A leghátsó sorban még akadt egy szabad hely. Oda vette be magát, mint valami erődbe, ami megvédte a ráirányuló figyelemtől.
Ő is csak olyan, akár a többi ember: Néha látszani akar, néha meg elrejtőzni.
Dorian nem játszotta meg a sztárt. A kórus mellett állt, félprofilban a közönség felé fordulva. Nem nézett senkire, tekintete a szemközti falra szegeződött. Úgy nézte, mintha átlátna rajta. Távoli, ez jutott eszembe róla. Éppen olyan távoli volt, amilyen messzire a falon át ellátott.
Maurice megvakarta a füle tövét.
13.
A kórus tizennyolc óra harminckét perckor rázendített Schubert A pusztai rózsa című dalára.
Pajkos ifjú rózsát lelt
rózsát a pusztában.
Ki sem nyílt még
bimbó volt
Kit a szellő megcsókolt
Puszta szép virága.
Rózsa, rózsa harmatos
rózsa a pusztában.
Ifjú szólt letéplek
Édes, édes rózsám.
Rózsa szólt megszúrlak én
Lelked rajta kis legény.
Száz tövisem szúr ám.
Rózsa, rózsa harmatos
Rózsa a pusztában
És az ifjú kebelén
hervad már a rózsa.
Bárhogy küzdött is szegény
Mert erősebb a legény
Betellett a sorsa
Rózsa, rózsa harmatos
Rózsa a pusztában.
Maurice a dal tizenegyedik sorának harmadik szavánál (megszúrlak) beleszeretett Dorianba.
14.
A próba után Dorian egyenesen a szállodába ment, és vacsorát rendelt magának. Magányra vágyott, mint mindig, amióta szárnyaira vette a hírnév.
Miután jóllakott, kikönyökölt az erkély cirádás korlátjára, és a város fényeiben gyönyörködött.
Még csak nem is sejtette, hogy a távolban valaki éppen rá gondol.
15.
Anya egyszer elmagyarázta, hogy miért nincsen apukám.
Anya még szeleburdi, fiatal lány volt, és unatkozott egyedül, ezért az interneten rendelt magának egy férjet. Már majdnem elküldte a rendelést a kedvezményes csomagra (ajándék hercegi palást és fehér ló), amikor meglátott engem a terméklista legalján. Azt mondta, nagy mázli, hogy még időben észrevett. Sajnos elég drágán adtak, mert az volt a dobozomra írva, hogy Nagyon különleges kisfiú. Anyának választania kellett. Megosztotta a dilemmáját Maurice-szal, aki azt tanácsolta, dobja a férjes csomagot, és tartson meg engem (különben is, az akciós áron kapható férj sosem megbízható). Végül összedobták rám a pénzt, még a nagyiék is beszálltak, és kilenc hónap múlva házhoz szállított egy futár (ilyen nagy értékű rendelés esetén a kiszállítás költségeit a cég magára vállalta).
16.
Kicsi koromban imádtam bújócskázni. Néha úgy elrejtőztem, hogy muszáj volt előjönnöm, mert soha nem találtak volna meg.
A próba másnapján Maurice-szal felelevenítettük ezt a játékot. Ő a közömbösség látszata, én meg egy bögre forró kakaó mögé bújtam.
– Hm, jó volt tegnap az előadás – jegyezte meg Maurice, miközben a pirítósát vajazta.
– Az csak próba volt – pontosítottam.
– Mikor is lesz a koncert?
– Nyár végén.
– Az még jó sok idő…
Ránéztem, mert ismertem már annyira, hogy feltűnjön a hangjában csengő színtelen közöny.
Maurice mindig minden iránt érez valahogyan. Ő nem csupán véleményt nyilvánít valamiről, hanem sajátos belső kalandba bocsátkozik vele.
Ezen a reggelen szokatlanul hosszan révedt a semmibe. (Az ilyen pillanatokban szempillái, mint fekete madárszárnyak, csapkodnak a levegőben.) Kétség sem férhetett hozzá, valaki megigézte. Rögtön támadt ötletem az igéző személy kilétére, de nem akartam elhamarkodni a végkövetkeztetést.
– Szerinted sikerünk lesz? – érdeklődtem meg két korty kakaó között.
Maurice nem felelt azonnal, mert azon gondolkodott, hogyan terelje a beszélgetésünket a megfelelő mederbe. Ő az a típus, akinek az ötletek és a frappáns replikák mindig öt perccel a sorsdöntő pillanat után jutnak az eszébe.
– Tuti – nyilatkozta ki végül. – Fantasztikusak vagytok.
Hopp, megvagy! Előbb a közöny, most meg a túlzott lelkesedés. Maurice nyitott könyv számomra, és azon a reggelen a lapjaira ez volt írva: Dorian.
Persze, ki más lehetett volna?!
– Lesz még nyilvános próba? – kérdezte, és közben a borostát vakarta az állán.
Totál ledöbbentem, mert egy ilyen kérdést Maurice-tól nagyjából így kell egyszerű emberi nyelvre fordítani: Mikor láthatom újra? (Költőien megfogalmazva: Összetört szívem újra érez.)
– Nem tudom, lehet – feleltem, és már szőttem is a tervet a fejemben.
17.
Maurice gúglizott. A keresőmotorok lázasan dolgoztak, a számítógép néha fáradtan szusszant egyet. Maurice úgy bolyongott az információrengetegben, mintha a kerekerdő mélyén tévedt volna el. Már tudta, hogy mit eszik, mit iszik, mit néz, mit olvas, miről hallgat, és miről beszél Dorian, de arról fogalma sem volt, hogy kit szeret. Pedig ez az információ kulcsfontosságú egy olyan ügyben, amelyben a szív is érintett.
Maurice általában a legnagyobb tömegben is könnyen kiszúrta a magafajtát, de megesett, hogy tévedett, és az elég kellemetlen következményekkel járt.
Néhány óra elteltével feladta, és bevonult a fürdőszobába fogat mosni. Eljött a szokásos esti szeánsz ideje: Egyoldalú párbeszéd a tükörrel.
Maurice szemügyre vette az orrát, a füleit, majd az összhatásra is vetett egy pillantást. Megállapította, hogy Disney akár belőle is meríthette volna az ötleteit.
– Hát, ma sem lettél szebb – mondta a tükörképének szemrehányóan. – A szépség igazságtalanul van elosztva. A külső javak tekintetében támogatom a kommunista eszméket.
Miután ezt megtárgyalta magával, aludni tért, és Dorianról álmodott.
18.
Dorian imádja Disney mesefilmjeit. Kedvence a Dumbo és a Pinokkió.
19.
Tapasztalatom szerint kétféle titok létezik. Az egyik titok csak azért nevezi magát így, mert azt akarja, hogy megfejtsék. Ez egy olyan álruhás vallomás, ami túl félénk ahhoz, hogy hívás nélkül bújjon elő. A másik titok viszont örökre rejtve akar maradni, talán létezni sem akar, sőt szeretné, ha a gazdája végleg megfeledkezne róla.
Maurice például sosem árulná el, hogy sebezhető, de szeretné, ha ezt mindenki tudná róla, és tiszteletben tartaná. Néha bedobja a szomorúkiskutya-nézését, ha az embereknek útjelzőre van szüksége, amikor a lelkében kószálnak. (Ez ritkán esik meg, mert az emberek ritkán barangolnak egymás lelkében.) A valódi titkai közül csak nekem sikerült megfejtenem egyet: Utálja a palacsintát. Anya imádta, ezért minden vasárnap együtt sütöttünk palacsintát. Amióta meghalt, Maurice-szal folytatjuk ezt a tevékenységet. Vasárnaponként még most is pukkadásig esszük magunkat palacsintával, és én nem árulhatom el neki, hogy ismerem a titkát.
Doriannak, amikor elkezdett a kórussal próbálni, egyetlen valódi titka volt: egy telefonszám.
Számok sorozata kapcsolódott egy névhez, a név egy emberhez, az ember pedig egy érzelemhez, amit a bátrabbak úgy hívnak, hogy szerelem.
Néha (napjában többször) feltárcsázta a számot és hagyta kicsöngeni. Egészen addig hallgatta a szaggatott búgást ismétlődni a fülében, amíg a vonal túlsó végén egy kellemesen lágy férfihang bele nem mondta a telefonba, hogy Mondd, miért csinálod ezt? Ekkor Dorian megszakította a hívást, és vett egy mély lélegzetet.
20.
Néhány bevált módszerem a sírás visszafojtására:
1. Gyorsan másra gondolok, lehetőleg valami viccesre.
2. Ökölbe szorítom a kezemet.
3. A körmömet a tenyerembe mélyesztem, úgy hogy fájjon.
4. Felnézek az égre, vagy a plafonra (attól függően, éppen mi van a fejem felett).
5. Harapdálom a számat.
6. Iszom egy pohár vizet.
7. Kifújom az orromat.
8. Mélyeket lélegzek.
21.
Maurice szerette azokat a perceket, amikor háborítatlanul el tudott merengeni. Mivel autókereskedésben dolgozott, különösen nagy becsben tartotta az ilyen pillanatokat. Sajnos néha megesett vele hogy, öntudatlanul, két mondat között iktatott be egy meditatív csendet. Ilyenkor a vevő zavartan pislogott, és ellenőrizte még egyszer az üléskárpitok puhaságát.
Néhány nappal szerelembe esése után a főnöke megelégelte Maurice lopott csöndjeit, és beültette a kasszába. (Rejtély, miért nem rúgta ki. Lehet, hogy a gömbölyű emberke a maga módján kedvelte Maurice-t? Végül is, az tény, hogy eleget tett a kérésnek, és nem szomorkodott).
Mivel az üzletben napi három autó fogyott átlagban, Maurice szabadon garázdálkodhatott képzelete és az internet világában. Mindkettő elég veszélyes terep.
Tisztában volt vele, hogy vágyai tárgya egyelőre csak a fantáziájában létezett, de azon dolgozott, hogy minél előbb valóságossá tegye. Szorgalmasan gyűjtötte az információkat, nézte a képeket. A teste már egészen közeli volt – mondhatni, számára is létező –, hiszen a saját szemével látta, sőt egy levegőt is szívott vele a rádió stúdiójában, de a lelke még elérhetetlenül távoli maradt. Egyetlen lélekdarabkát ismert csak Dorianból: a hangját.
Doriannak két CD-je volt kereskedelmi forgalomban: egy évekkel ezelőtti koncertfelvétel a rádió gyermekkórusának előadásában, és egy egészen friss stúdióalbum.
Maurice bevásárolt.
Egy másodpercig habozott, amikor meglátta a gyerek Doriant a CD borítóján, mert túl intimnek vélte a bepillantást Dorian múltjába (még nem tartott ezen a szinten a kapcsolatuk), de végül legyőzte a kíváncsiság.
Munka után Maurice vacsorát főzött, tévét néztünk, ellenőrizte, hogy rendesen fogat mostam-e, betakart, és elmondott egy mesét, ami nem tetszett, mert még mindig nem szerettem a meséket, majd lefeküdt, és betakarózott Dorian hangjával. Amikor elaludt, a fülhallgatóiban kitartóan zümmögtek tovább a dallamok.
Maurice nappalai és éjszakái megteltek Doriannal.