Epilógus
Amikor a városka általános iskolájában megszólalt az óra végét jelző csengő, Yves lefújta a mérkőzést, és az öltözőbe küldte diákjait, ő maga pedig a szertár felé indult a labdával. A pálya szélén üldögélő kislányok szerelmesen tekintgettek utána.
A szertárban sötét volt. Yves csak úgy találomra feldobta a labdát az egyik polcra, és már indult is kifelé, de ekkor valaki a vállára tette a kezét. Ijedten pördült meg.
– Te jó ég, Joseph! A szívbajt hoztad rám – kiáltotta, de már nevetett is.
Joseph felkapcsolta a villanyt, és magukra zárta az ajtót.
– Át akarom adni az ajándékomat – súgta, és Yves ajkaira hajolt.
A csók után Yves újra felnevetett.
– De hát, előttünk az egész éjszaka – mondta, és megsimogatta Joseph arcát.
– Nem minden nap vagy huszonöt éves. Csukd be a szemed!
Joseph Yves tenyerébe tett egy apró csomagot.
– Kinyithatod.
Yves szeme elkerekedett, remegő ujjakkal bontotta ki az ismerős, piros-fehér csíkos anyagba rejtett ajándékot. Egy egyszerű ezüst karikagyűrű volt benne.
– Joseph! – kiáltott fel, és Joseph nyakába borult.
Joseph kikapcsolta Yves nyakában az ezüstláncot, és ráfűzte a gyűrűt a kis csillagmedál mellé, majd gondosan visszarejtette az inge alá.
Az iskolában újra megszólalt a csengő.
– Mennem kell. Kezdődik az órám. Boldog születésnapot, szerelmem! – mondta Joseph, és miután hosszú búcsúcsókot váltottak, kilépett a szertárból.
Yves lekapcsolta a villanyt, és a falnak támaszkodva a sötétségbe meredt. Percekig álldogált szíve boldog zakatolását hallgatva, majd lassan kikapcsolta a nyakában függő láncot, levette róla a gyűrűt, és az ujjára húzta.
VÉGE