Ezért szeretlek
A harmincadik születésnapjára Tyler egy digitális képkeretet kapott ajándékba. A szülei valamiért azt gondolták, hogy ez jó ötlet.
– Így láthatod, hogy mi minden áll mögötted – mondták.
– Aha – felelte Tyler nem nagy meggyőződéssel, mert azt a sok, valóban jelentőségteljes pillanatot, ami azzá formálta, aki lett, nem fényképezték le. – Köszönöm. Olyan album nincsen véletlenül, ami az előttem álló dolgokat mutatja meg? – érdeklődött.
– Ne legyél telhetetlen! – felelte az anyja.
Telhetetlen, telhetetlen – ismételgette magában Tyler, mialatt hazafelé tartott. Igen, az volt a baj, hogy sosem telt be. Volt benne egy lyuk, amit sehogy sem sikerült befoltoznia. Egy hiány. Egyszer egy nem annyira tehetséges pszichológus azzal magyarázta Tyler homoszexualitását, hogy ezt a hiányt kívánja egy pénisszel betölteni magában.
– Aha – mondta Tyler, és nem ment többet terápiára.
Ez az aha a szavajárása volt. Még kisfiúkorában szokott rá, miután rájött, hogy ez a válasz általában elegendő az élet nagy kérdéseire.
Amikor hazaért az ajándékkal, nem vetette fel a jókedv. Ráadásul odakint besötétedett az ég és eleredt az eső.
Azt, ami nem sokkal ezután történt, Tyler később a mostoha időjárásra fogta… és arra, hogy megszületett, mert ha ezt elmulasztotta volna megtenni, akkor a születésnapokkal járó depressziótól is megkímélhette volna magát.
Felbontott egy üveg bort, és letelepedett a kanapéra. Egyedül volt. Nagyon egyedül. Feltárcsázta a szeretője telefonszámát. A vonal másik végén nem érzelmes suttogás, hanem egy morcos hang tudakolta meg, hogy mégis mi a fenét akar. Ennek ellenére Tyler hősiesen és bátran elrebegte, hogy mit akar: Szerelmet. Felvilágosították, hogy ezen az estén nem kapja meg, mert a család az első. Tyler bevágta a mobilját a sarokba, és elismerte végre, hogy végzetes hiba volt egy nős férfiba beleszeretnie.
Miután az első üveg bort megitta, elővett a hűtőből még egyet. Felkapcsolta a villanyt, és üldögélt, bámult maga elé, néha-néha megszólította a bútorait. A dohányzóasztal szánalomból reccsent egyet, de a szekrénysor komoran hallgatott.
Az ajándéka, a digitális képkeret ott lapult a hátizsákjában. Tyler most előszedte. Beállította, hány másodpercenként váltson képet, aztán rárakta a dohányzó asztalra, és hátradőlt a kanapén. Nézte a múltját. Töprengett. Elfért a talpa az apja tenyerében? Ő lenne az a nevetős baba a járókában? Csakugyan így örült annak, hogy iskolába mehet? Tényleg a világot jelentette az a bicikli?
Merengése közepette talált egy őszhajszálat a pólóján. A hüvelyk- és a mutatóujja közé csippentette és a lámpafény felé tartotta. Nem fért kétség hozzá, hogy az övé volt. Végül is kihullott. De ez a tény nem dobta fel, mert volt még vagy száz másik a fején. Korán kezdett öregedni. Még húsz sem volt, amikor szőkésbarna tincsei között megjelent az első fehér hajszál, szürkéskék szeme alatt pedig az első sötét karika.
Kiitta a második palack bort. Kissé tántorgott, de azért elbotorkált egy harmadikért. A konyhában furcsa ötlete támadt. Repülni vágyott. Nem valami kábítószertől, hanem valóban a levegőben akart szárnyalni. Letette a bort, és inkább megindult az erkély felé.
Az eső, mintha megérezte volna, hogy ez egy fontos pillanat, visszafojtotta a cseppjeit. Tyler megborzongott a nyirkos éjszakában. Felnézett az égre. Nem látott mást, csupán a homályt, amit az utcai lámpák piszkos fénye szórt rá. Hová tűntek a csillagok? Tyler bólintott. Nyugtázta magában, hogy jó és jogos ötlete támadt, mert hát mihez kezdhet az ember csillagok nélkül?
Felkászálódott az erkélykorlátra. Erősen kapaszkodott, mert eléggé szédült, és egyébként is szörnyű tériszonya volt. Nem nézett le. Majd ugrás közben sem néz le, mert még rosszul lesz a nagy pillanatban. Eszébe jutottak a szülei. Vajon mit fognak szólni? Nem kellene búcsúlevelet hagynia nekik? De akkor vissza kéne másznia. Áh, felesleges! Végül is, sosem volt velük igazán bizalmas kapcsolatban.
Ücsörgött egy ideig. Nem érzett semmit, csak egy kis szomorúságot. Kiüresedett, mint minden a világon. Együtt üresedett ki a földkerekséggel. A földkerekség elvolt így, de ő ezt már nem bírta tovább.
Kalimpálni kezdett a szíve. Mi lesz, ha infarktust kap, mielőtt rászánná magát az ugrásra? Tyler megrántotta a vállát. Az eredmény ugyanaz lesz.
Elengedte a korlátot, és előredőlt. Zuhant lefelé.
Suhogó hangot hallott. Talán a szél süvített a fülében, miközben a gravitáció lelkiismeretesen végezte a munkáját. A suhogás egyre hangosabb lett, már-már elviselhetetlen. Tyler dobhártyájába fájdalom hasított. A következő pillanatban megállt a levegőben. Valaki erősen tartotta. A hóna alatt fogta, ami elég kényelmetlen volt. Tyler felnézett.
– Mi a…?! – tátotta el a száját rémült döbbenetében.
Széles, izmos mellkast látott. A meztelen, fehér bőrön apró fényszilánkok csillogtak, mintha odaköltöztek volna a csillagok. A suhogó hangot a hatalmas szárnyak adták, amik a különös lény hátából nőttek ki és olyan óriásiak voltak, hogy Tyler nem látta hol végződnek.
Emelkedni kezdtek. Akárki volt is a jelenés, úgy tűnt, nem tetszett neki Tyler terve, és ilyen sajátos és látványos módon húzta keresztül.
Tyler bódultan ernyedt el a kényelmetlen ölelésben. Hátra kellett billentenie a fejét, hogy megmentője arcba nézhessen. A valószínűtlen tüneménynek fekete haja volt. Selymes tincsei csapzottan hullottak a homlokába, telt ajkai elnyíltak, de nem mondtak semmit. Hosszú szempillás szeme sötéten ragyogott. Gondterhelt volt az ábrázata, de ez egy cseppet sem csorbította a szépségét. Tyler életében nem látott még ilyen gyönyörű férfit.
– Hűha! – tört ki belőle az alkalomhoz egyáltalán nem illő elragadtatás.
A férfi elhúzta a száját és rosszallóan csóválta a fejét, de továbbra is hallgatott.
Tyler bokája nekiütközött a korlátnak. Egy szempillantás múlva ismét az erkélyen találta magát. A törpefenyők mellett ült, és bámult felfelé. A szárnyas teremtmény visszabámult rá. Tyler ekkor már jobban szemügyre tudta venni a megmentőjét. Aranyfény ragyogta körül. Bőrének fehérsége a hó tiszta, szűzies csillogására emlékeztetett. Anyaszült meztelen volt. Tyler megállapította, hogy nem csak a szárnya nagy. A sötét szemekben kétségbeesett düh villant.
– Feküdj le!
A férfi hangja nem emberi volt. Nem szavakat mondott. Tyler a klasszikus zenéhez találta hasonlatosnak, amit hallott.
– Feküdjünk le? – kérdezte leeső állal.
– Te feküdj le! – zenélt újra a férfi szája.
Tyler lelombozódott. Már majdnem azt hitte, hogy valami jó történt vele.
– Mégis ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem?! – mordult rá a szárnyas férfira, és mivel az nem felelt, durcásan hozzátette: – Minek kellett elszúrnod mindent?
Kéretlen megmentője oldalra billentette a fejét, mire csillámlás futott szét a levegőben, mintha aranypor hullott volna a hajából.
– Feküdj le! – ismételte.
Tyler pókjárásban hátrált az erkélyajtóhoz.
– Ez a mániád? – kérdezte.
– Az alvás jót tesz.
– Főleg, ha nem ébred fel belőle az ember.
– Szomorú vagy – hangzott a zenélő megállapítás.
Tyler ebben nem talált kivetnivalót, mert igaz volt. Belefogódzott az ajtófélfába, és állóhelyzetbe tornázta magát.
– Te sem tűnsz vidámnak – jegyezte meg, miközben befelé araszolt. A nappalit biztonságosabbnak vélte, mert oda nem fértek be a lény szárnyai.
– Folyton meg kel mentselek, és ez fárasztó – panaszolta a férfi.
Tyler erre dühbe gurult. Mégis mitől mentette meg?! A horzsolásoktól? A szívfájdalmaktól? A tévedésektől? Hát, egyiktől sem!
A férfi szakasztott úgy mosolygott rá, mintha olvasott volna a gondolataiban. Tekintetéből Tyler azt a felvilágosítást vette ki, hogy nem tudhat azokról az óriási veszedelmekről, amelyektől megóvta, hiszen nem történtek meg. A piszlicsáré rossz dolgok meg szükségesek a jellemfejlődéshez.
– Aha – mondta, és legyintett. – Szóval te lennél az őrangyalom?
A férfi bólintott. Ismét aranylással telt meg a levegő.
– Szerintem meg hallucináció vagy, a bormámoros képzeletem játéka, és én most valójában a kanapén fekszem álomba merülve – próbálta Tyler észérvekkel tagadni a természetfelettit. – Ateista vagyok.
– Szíved joga, de attól én még létezem. Na, gyerünk! Feküdj le szépen! Ébredés után sokkal jobban fogod érezni magad. Ezt megígérem.
Tyler nem ellenkezett többet. Fáradt volt, és egy angyallal vitába szállni veszett ügy. Becsukta maga mögött az erkélyajtót. Amikor hátrafordult, hogy búcsút intsen, a jelenés már köddé vált.
Ébredéskor egyáltalán nem volt másnapos. Mintha egy varázslat megtisztította volna a szervezetét az este benyakalt alkoholtól. Az ágy is kényelmesebbnek tűnt, a paplan is puhábbnak. Az ablakon vidám napfény kandikált be. Tyler felült, nyújtózkodott, hallgatózott. Nyoma sem volt betolakodónak, nem szűrődtek be gyanús hangok a nappaliból. Álmodta volna? Meglehet. Karján aranypor csillámlott. Hitetlenkedve nézte.
– Áh, csak rám ragadt valahonnan – győzködte magát. – Angyalok nincsenek!
Felkelt, hogy készítsen magának egy jó erős kávét. A dohányzóasztalkán ott állt a digitális képkeret. Serényen és hűségesen váltogatta Tyler emlékeit a képernyőjén. A nyitott erkélyajtón édes orgonaillat áradt be.
Tyler a konyhapultnak dőlve kortyolgatta a kávéját. Most akkor álmodott, vagy sem? Nem mintha olyan fontos lenne kideríteni, mert egyébként mindegy. Bár, azért jó volna, ha lenne egy őrangyala. Attól olyan különlegesnek érezné magát. Pillantása a sarokba hajított mobilra tévedt. Hát, igen. Milyen jó lenne, ha igaz volna, hogy valaki valóban törődik vele. Tyler lerakta a kávéscsészét, és megnézte, nem esett-e baja a telefonnak. Egy hajszálvékony repedés futott végig rajta, de ettől eltekintve komolyabb kár nem érte. Nem várta egyetlen nem fogadott hívás, egyetlen üzenet sem. Senkinek nem hiányzott, senki sem gondolt rá. Tyler az erkély felé lesett.
– Á, hülyeség! – mondta, de azért elindult kifelé.
Simogató napsütés fogadta. Rákönyökölt a korlátra, és lenézett. Nem fért kétség hozzá, hogy ha leugrott volna, most nem lenne valami szép látvány az aszfalton szétloccsant agyveleje. Hogy juthatott az eszébe ilyesmi?! Tyler mindenben az esztétikát kereste. Erre pont így végezné?! Nem! Megfogadta, hogy soha többé nem próbálja ilyen rusnya módon megölni magát. Ha egyáltalán megtörtént. Lehet, hogy azt is álmodta? Rejtélyes volt ez az ügy. Csiklandást érzett a lábfején. Odanézett. Az erkély padlóján tollpihéket táncoltatott a szél.
Tyler megdermedt.
– Galambok – állapította meg pár percnyi töprengés után. – A korlátot is folyton összeszarják.
A pihék mellett, a padlókövek között aranypor csillogott.
Tyler nyelt egy nagyot. Felnézett az égre.
– Hahó! – suttogta bátortalanul. – Van ott valaki?
Alig tette fel a kérdést, máris elszégyellte magát. Még azt hiszik a szomszédok, hogy megbolondult. Eddig is egy elfuserált remetének tartották.
Visszakullogott a nappaliba, és leült a kanapéra. Kikapcsolta a képkeretet. Fogta a telefonját, és beírta a keresőbe: angyalok.
A Wikipédián a következő információt találta:
„A Biblia szerint az angyalok szolgáló szellemi lények, akiket Isten arra teremtett, hogy az ő akaratának engedelmeskedjenek. Az Úr angyalainak feladatai: Isten dicsérete és imádata, parancsolatainak végrehajtása, üzenetek továbbítása, hívő emberek szolgálata, a gyermekek képviselete, védelme. Közreműködnek Isten terveinek és ígéreteinek megvalósításában.”
De hát, Tyler nem volt hívő ember. Mégis vigyázott rá valaki! Nem stimmelt a dolog. Tovább kutatott.
Hemzsegett a net az angyaloktól. Úton, útfélen látni vélték őket, tehát Tyler mégsem volt olyan különleges. Vagy nem is angyal volt? A legtöbb cikkben azt állították, hogy az angyalok nemtelenek. Hát… Ez Tyler angyalára nagyon nem volt igaz.
Talán szeráf volt.
„A szeráfok az Isten iránti szeretetet képviselik, trónja körül állnak, s dicsőségét zengik. Hat szárnyuk van, kettő-kettő a fejükön, a lábukon és a derekukon.”
Ez sem talált. Az őt védelmező lénynek szerencsére csak egy feje és két szárnya volt.
Ott voltak még a kerubok és az arkangyalok, de nekik is sokkal több szárnyuk és fejük volt a kelleténél.
Tyler felsóhajtott. Dilettáns volt ő az ilyen emelkedett dolgokhoz. Be kellett látnia, hogy szakértőre van szüksége.
A munkahelyén végigábrándozta a napot. Egy angyal! Vagyis egy valami égi figyelte minden mozdulatát. Elvigyorodott. Minden mozdulatát?! A vécére csak nem ment utána! És vajon mitől óvta meg eddig? Jó lenne tudni, milyen katasztrófákat úszott meg. Talán akkor szerencsésnek képzelhetné magát. Tylert roppantul érdekelte, mit gondol róla a szárnyas lény… aki meglehetősen szép volt. Ha egy ilyen gyönyörű férfi törődik vele, igazán nincs oka búslakodásra. Vajon az őrangyalok maguk választanak védencet, vagy kisorsolják?
Sürgősen választ kellett találnia ezekre a kérdésekre. Annyira elmerült, hogy meg sem hallotta a szeretője hívását. A pasas újra próbálkozott. Tyler ránézett a kijelzőre, majd tiltotta a számot. Azért az éjjel történtekből tanult annyit, hogy ne csináljon – legalább egy ideig – több baromságot.
Amint letelt a munkaideje, elsétált a legközelebbi templomhoz, hogy meginterjúvoljon egy papot az ügyben. Azelőtt kizárólag kulturális céllal lépett be Isten házába, ezért bűnbánóan sunnyogott el a szenteltvíz mellett. A pap nagyon kedvesnek és készségesnek mutatkozott egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Tyler második generációs ateista, így elmulasztották megkeresztelni.
– Szóval akkor nincsen jogosultságom angyalra? – szomorodott el Tyler.
– Attól tartok, fiam.
– Ez egészen biztos? Ugyanis én láttam egy…
– Nem, nem! – tiltakozott a pap a szavába vágva. – De semmi probléma! Keddenként tartjuk a katekumen csoport hittanóráit, és még rengeteg hely van. Sajnos manapság nem divat a keresztelkedés.
Tyler kapott egy Bibliát, egy imádságos- és egy hittankönyvet, egy miserendet és rengeteg szórólapot a keresztény missziókról.
– Köszönöm – hebegte. – De nem lehet, hogy… esetleg egy angyal kivételt tesz?
– Nem – hangzott az elutasító válasz.
– Ezt magától Istentől hallotta? Mert én csak akkor fogadok el másodkézből információt, ha megbízható forrásból származik – makacskodott Tyler.
A pap erre felállt, és sértődötten otthagyta. Tyler meg mert volna esküdni rá, hogy az oltár felett függő keresztre feszített Megváltó huncutul rákacsintott. Ha már angyalt látott, miért ne látta volna meg ezt is!
Kiballagott a templomból. Másik szakértőhöz kellett fordulnia.
Írt egy emailt Doreen Virtue-nek. Az angyallátó multimilliárdos írónő szorgos menedzsmentje pár órán belül válaszolt. Tylert elfogta a gyanú, hogy nem egészen személyre szabott tanácsokat kapott. A levélben biztosították, hogy az angyalok nagyon is léteznek, és kezüket-lábukat törik az emberek jólétéért, függetlenül attól, milyen vallási felekezethez tartoznak, meg vannak-e keresztelve, vagy egyáltalán hisznek-e, sőt, még tőzsdetippeket is adnak. Csakhogy nem fizikai természetű lények.
Tyler csüggedten futotta át az ajánlott könyvek végtelenül hosszú listáját. Egyedül egy tanfolyam ragadta meg a figyelmét, de az meg túl drága volt a fizetéséhez. Mellesleg, ő mindenféle tréning nélkül lépett kapcsoltba az angyalával. Tyler fejében erre szöget ütött egy gondolat. Tervet kovácsolt belőle.
Az elkövetkező napokban veszélyesen élt. Lelépett az úttestről a pirosban, visszabeszélt a főnökének, nem fizette be a villanyszámlát, és egy engedély nélkül működő thai kisvendéglőből rendelt vacsorát.
Megúszta az elgázolást, a főnöke megveregette a hátát, hogy végre ki mert állni magáért, kiderült, hogy előző hónapban túlfizette a villanyt, és még ételmérgezést sem kapott. Valóban vigyáztak rá odafentről. Csakhogy láthatatlan módon.
Tyler nem adta fel. Gyertyát gyújtott, lótuszülésbe ült a kanapén, és magába merült. Azt sóhajtozta, hogy Ommmm, meg azt, hogy Ahhhh és Ohhhh. Semmi. Bevetett egy kristályingát. Semmi. Elmormolta a miatyánkot, rózsafüzért morzsolgatott. Semmi.
– Tudom, hogy itt vagy – közölte a láthatatlan angyallal. – Igazán megmutatkozhatnál megint. Vagy súgj valamit a fülembe! Nekem az is elég, ha csak beszélgetünk. Semmi.
– Jól van, értem. Makacs vagy. De én is!
Tyler elindult az erkély felé. Ha másképpen nem megy, hát ugrik még egyszer.
A korlátnál elbizonytalanodott, mert mi van, ha mégis egy részeg álom volt az egész? De nem! Az aranypor még mindig ott csillogott a padlón. Tyler elszánta magát. Ezúttal sokkal nehezebbnek tűnt a művelet. Hiányzott az alkohol bátorító hatása. Tyler a gimis évei alatt előszeretettel lógta el a testnevelés órákat, amit most szerfelett bánt. Nagy nehezen lovagló pózba ült a korláton, és veszettül kapaszkodott.
– Neked ez a hepped, vagy mi?
A kérdés nem az égből érkezett, hanem a szomszéd erkélyről. Ott állt az angyal. Ezúttal szárnyak nélkül és felöltözve.
– Jól gondold meg, mert ma nincs kedvem emberéletet menteni, inkább a jegesmedvékre koncentrálok – mondta a férfi, és cigarettára gyújtott. A haja fekete volt, a szeme angyalian szép, de a csillogás megkopott körülötte.
Tyler csalódottan mászott vissza az erkélyre.
– Aha – jegyezte meg.
– Mi aha?
– Nincsenek angyalok.
A férfi erre elnevette magát, és behajolt az erkélyajtaján. Egy pillanat múlva felmutatta a felcsatolható angyalszárnyakat.
– Jelmezes lakásavatót tartottam. Egész jó volt a buli addig, amíg észre nem vettem, hogy a szomszédom éppen szét akar loccsanni az aszfalton. Amúgy én Ezra vagyok. Téged hogy hívnak?
– Tylernek – dünnyögte letörten Tyler. – Adsz egy cigit?
A férfivé vált angyal átnyújtotta az alacsony elválasztókorláton az ujjai között tartott szálat.
– Parancsolj!
– Ugye nem vagy náthás? – sandított rá Tyler.
– Az előbb még le akartál ugrani hatemelet magasból – emlékeztette Ezra.
Tyler elvette a cigarettaszálat. Beleszívott, köhögött tőle, mert azelőtt sohasem dohányzott.
– Nem akartam igazából leugrani – magyarázta. – Pár hétig azt hittem, van egy őrangyalom. De tévedtem.
– Szerintem mindannyiunkra vigyáz egy angyal.
– Vagy nem! – Tylernek beugrott valami. – Hé! Te tök pucér voltál akkor, amikor megmentettél.
Ezra lesütötte szép szemét.
– Kicsit eldurvult a buli – ismerte el. – A buzik már csak ilyenek.
Tyler elég naiv volt ahhoz, hogy pár hétig higgyen az angyalokban, és hogy nős hapsikkal kezdjen, de a bizalmaskodó idegenekkel óvatos volt.
– Te mindenkivel azonnal közlöd, hogy meleg vagy? – kérdezte.
– Miért? Te nem?
Ezra arcán valódinak tűnt a meglepettség.
– Ja, de! Az állásinterjún is azzal kezdtem, hogy szívesen leszopnám a főnököt – grimaszolt Tyler. – Mellesleg, honnan veszed, hogy én is az vagyok?
– Láttalak smárolni a pasasoddal. Elég meggondolatlanul használod az erkélyedet.
– Hé, ez nem fair! Nem vagyok exhibicionista. Azt hittem, üres a szomszéd kégli. Amúgy, ő már nem a pasasom.
– Szóval ezért akartál meghalni?
Tyler megrázta a fejét. Szőkésbarna tincsei közül nem hullott aranypor. Legnagyobb sajnálatára közönséges halandónak született.
– Dehogyis miatta!
– Akkor miért? – kíváncsiskodott Ezra. – Van egy jó kéglid, a ruhád alapján tűrhető a fizud, a fizimiskád is vonzó.
– Azért az emberi léthez ennél több kell. Izé… Tudom, hogy te is ember vagy, bocs, csak még meg kell szoknom a gondolatot.
– Mi az a több?
Mielőtt felelt volna, Tyler végignézett a férfin. Pár évvel tűnt idősebbnek nála. Szája sarkában mosoly bújkált. A haja most nem volt csapzott. Fekete fürtjei csinos kis hipszter kontyba voltak fogva a feje búbján.
– Nem tudom – ismerte el. – Valami, ami befoltozza a lyukat, betölti az űrt.
– Az a szeretet.
– Mi vagy te? New age-es guru? Szektás hittérítő?
– Őrangyal – kacsintott rá Tylerre Ezra.
– Nagyon vicces! Lépek, mert ciki ez az egész.
– Okés. Még úgyis látjuk egymást.
– Ezt meg honnan veszed? – fordult hátra Tyler.
– Szomszédok vagyunk.
– Én messzire elkerüllek majd!
Mivel Ezra önelégülten vigyorgott, Tyler duzzogva becsapta maga mögött az erkélyajtót.
Nem sikerült betartania az ígéretét. Pedig nagyon elszánt volt, csak hát a férfivá avanzsált angyal meg túlságosan jóképű, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a létezését. Úgy vonzotta magához Tyler gondolatait, mint a mágnes. Reggel a szeme színén töprengett, délben a kedves-közvetlen modorán, este a sokat ígérő méretein.
Sajnos Ezra napirendje eltért az övétől, ezért lehetetlen volt összefutni vele a lépcsőházban. Tyler egy hét elteltével legyűrte a büszkeségét és kisétált az erkélyre. Várt. Hiába. Lement a nap, feljött a hold. A szomszédban felkapcsolódott a lámpa. Tyler látott egy árnyat a függönyre vetülni, de Ezra nem nyitotta ki az erkélyajtót. Biztosan van valakije – morfondírozott magában Tyler. – Nem létezik, hogy egy ilyen pasinak ne legyen! Miután ezt megállapította, szomorúan visszaoldalgott a nappaliba, és bekapcsolta a Netflixet, hogy elzsibbassza az agyát.
Másnap, mintha a kívánsága teljesült volna, csoda történt, és Ezra újra feltűnt. Éppen egy terepjáró rakodóteréből emelt le egy csomó bevásárlószatyrot, amikor Tyler hazaért a munkából.
– Szevasz! – intett barátságosan. – Mondtam én, hogy összefutunk még.
– Már megint bulit szervezel? – kérdezte Tyler a töméntelen sok szatyor láttán. – Megígérem, hogy most nem rondítok bele öngyilkossági kísérlettel.
– Ezek nem az enyémek. Segítek pár lakónak a bevásárlásban.
Tyler ismét végigmérte a férfit, jó alaposan, minden apró – és abszolút nem apró – részletre kitérve. Nem változott semmit. Esetleg szépült még egy kicsit. Hajaj! – gondolta Tyler elveszetten. – A végén még szerelmes leszek.
– Szóval délután időseknek vásárolsz, este kutyákat sétáltatsz, hétvégén meg ellátogatsz a hospice-ba? – incselkedett. Utálta magát, amiért flörtölni kezdett, mégsem bírta megállni.
– Igazából a hospice-ba péntek délelőttönként megyek, de amúgy stimmel – mosolygott Ezra.
– Ez irónia akart lenni?
– Nem. A karitásznál dolgozom.
– Akkor már értem, miért cibáltál vissza az erkélyre! Ez nálad foglalkozási ártalom.
– Meglehet. Segítesz? – Ezra Tyler felé nyújtott pár szatyrot. – Ezzel befoltozhatsz néhány lyukat.
– Ó, én nem vagyok jó az ilyesmiben – tiltakozott Tyler. – Nem túl kedves a modorom.
– Nem baj. Morcosan is átadhatod a szatyrokat – bátorította Ezra.
Volt valami varázserő a férfi hangjában. Tyler hipnotizálva követte, és csak egy kicsit bánta meg, hogy belement a dologba.
Lépcsőházról lépcsőházra jártak. Tyler meglepődött, hogy a zárt ajtók mögött mennyi kedvesség lakozott. Azt hitte, az idős emberek unalmasak, pedig bölcsek voltak, és viccesek. Még nem mérgezte meg a szívüket a technika és a rohanás lélektelensége. Ezrát mindenki szerette. Annyi ölelést kapott, hogy Tyler elzöldült féltékenységében. Hozzá képest ő olyan volt, mint a Mikulás mellett a krampusz.
– Na, milyen volt? – kérdezte Ezra, miután az utolsó szatyor is gazdára talált. – Sikerült befoltoznod néhány lyukat?
– Nem hiszem, hogy megkedveltek – lógatta az orrát Tyler.
Ezra oldalra billentette a fejét. Ezúttal is elmaradt az aranypor hullás.
– Ne akarj mindent azonnal megkapni – mondta. – A szeretetnek is növekednie kell. Még pár bevásárlás, és neked is jár majd az ölelés.
Az előtérben álltak, a postaládák mellett. Tyler Ezra szemébe nézett.
– Sok hibám van, de ez nem jellemző rám. Kérni se nagyon szoktam, nemhogy kapni.
Ezra elgondolkodott. Sötét íriszén ezüstös csillanás tündökölt.
– Ez igaz – állapította meg komoran. – Mi lenne, ha én kérnék tőled valamit?
Tyler felélénkült. Bármit! Mindenem a tiéd, te férfiisten! Hohó, hátrább az agarakkal! Azért ne ennyire kiéhezetten!
– Az attól függ, mit – felelte közönyt erőltetve magára.
– Főzhetnél nekem vacsorát.
Tyler nagyot nézett.
– Főzzek neked vacsorát? – kérdezte, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette-e.
– Igen, ha nem probléma. Nem vagyok válogatós, bármi jöhet.
Tyler szeretett és tudott is főzni, de valahogy nem erre számított.
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Egy cseppet sem ragaszkodom, de szeretném – mosolygott Ezra. – A holnap este megfelel?
Tyler torka kiszáradt a ragyogó mosoly láttán. Nyelt, köhécselt, csuklott, aztán rávágta:
– Tökéletes.
Másnap szabadnapot vett ki. Rendet rakott, bevásárolt és kicsípte magát. Kacsamájat sütött ropogós édesburgonya körettel. Desszertnek házi készítésű fagylaltot remekelt. Leszedte a szekrény tetejéről a nagymamájától örökölt porcelán tányérkészletet. Ezt még az esküvőjére kapta. Mivel nem volt esküvője, eddig úgy tűnt, hogy hiába. Megterítette az asztalt, szalvétahattyúkat hajtogatott. Gyertyákat is gyújtott, de túlzásnak ítélte, és eltüntette őket, mielőtt Ezra befutott.
A férfi lezserül elegánsan jelent meg. Kék farmeringet viselt, hozzá fekete farmert. A haját leengedte és hagyta hódítóan hullámozni. Átnyújtotta Tylernek az ajándékba hozott gyerekpezsgőt.
– Ez most poén? – kérdezte Tyler pikírten.
– Az.
– Annak végül is jó.
Asztalhoz ültek. Ezra el volt ragadtatva a hattyúktól. A tányérok viktoriánus festését meg olyan sokáig dicsérte, hogy Tyler elunta, és gyorsan rápakolta a sültburgonyát. Sikert aratott a főztje. Tyler még soha senkit nem látott annyira elmélyülten és boldogan enni, mint Ezrát.
– Nagyon ízletes – mondogatta a férfi gyermeki örömmel.
– Szeretsz enni – állapította meg Tyler.
– Igen. Az evés jó dolog.
– Aha.
Tylert az lepte meg a legjobban, hogy nem érezte az ilyenkor szokásos szorongást. Mintha Ezra egy rég nem látott, jó barátja lett volna. Egy olyan barát, akibe – amióta az eszét tudta – szerelmes volt.
– Hogy kerültél ide? – tudakolta meg.
– Meghívattam magam veled – emlékeztette a férfi.
– Úgy értem, a városba, a lakótelepre.
– Ideköltöztem.
– Jó, de honnan?
– Messziről.
Tyler gyanút fogott.
– Te most direkt rejtélyeskedsz itt nekem?
Ezra kibontott egy szalvétahattyút és belemosolygott.
– Egy kicsit. Ha már a kérdezősködésnél tartunk. Tényleg meg akartad ölni magad?
Tyler eltolta magától a tányérját, és az abrosz fehéren hímzett virágdíszét kezdte el piszkálni a körmével.
– Részeg voltam – szólalt meg nagy sokára. – És szomorú. Néha összejönnek a szarságok, és kiborul az ember.
– Egy ilyen tett végleges.
– Azt én is tudom – kapta fel a vizet Tyler. – Te könnyen beszélsz! Téged mindenki szeret. Te kedves vagy, és közvetlen. Még én is úgy érzem magam a társaságodban, mintha ezer éve ismernélek.
Ezra letette a szalvétát, és szép szemével merően nézte Tylert.
– Nem kell, hogy mindenki szeressen – mondta. – A boldogság apró dolgokban rejlik. Például egy jó vacsorában.
– Oké, de az ember azért ennél többre hivatott – ellenkezett Tyler.
– Az ember arra hivatott, hogy észrevegye maga körül a szépet meg a jót, és éljen vele.
– Ezzel nincsen gond – vigyorodott el Tyler. – Észrevettem. – Tekintete vágyakozva tapad Ezrára.
A férfi elpirult.
– Tetszem neked? – kérdezte olyan szégyenlősen, akár egy tinédzser.
Tyler már nem is számolta, hányadszor ámult el a találkozásuk óta.
– Hogy a fészkes fenébe ne tetszenél?! – nevetett. – Nincs olyan ember a földön, akinek ne csurogna a nyála utánad. És te itt ülsz, az én asztalomnál. Ez olyan, mint egy álom. Bakker, lehet, hogy még midig nem ébredtem fel a múltkoriból!
– Ez nem álom – biztosította Ezra még mindig szemlesütve. – Hozod a desszertet?
– Aha.
Tyler szakácstudománya az egekig magasztaltatott.
– Fantasztikus! – dicsért meg Ezra minden egyes falatot.
– Mintha még soha nem ettél volna fagylaltot – jegyezte meg Tyler fanyalogva.
A férfi kezében megállt a kanál.
– Téged sértenek a bókok? – kérdezte.
– Az őszinték nem.
– Én őszinte vagyok.
Tyler ebben erősen kételkedett.
– Ja, persze.
– Nem csodálom, hogy ugrani akartál. Ilyen hozzáállással nem sokáig lehet húzni.
Tyler kioktatva érezte magát. Mégis mire fel?!
– Mi bajod a hozzáállásommal?
Ezra befejezte a fagylaltot, és szomorúan nézte az üres üvegkelyhet.
– Úgy általában, vagy konkrétan? – kérdezte.
– Elég az általában is.
– Nem látod a saját értékeidet.
Tylernek, bármilyen dühös volt is, imponált, hogy egy ilyen szép férfi akarta meggyőzni az értékességéről.
– Vannak nekem olyanok?
– Vannak.
– Például? – Tyler az asztalra könyökölt, és ábrándos pillantást vetett Ezrára.
– Várjunk csak! Te most azt akarod, hogy hízelegjek neked?
– Te kezdted – kacérkodott Tyler, és megpróbált nagyon szexin ülni.
– Jól van – mosolyodott el a férfi azzal a mosolyával, amihez nem lehetett hozzászokni, mert mindig máshogyan volt gyönyörű. – Jószívű vagy, még kedves is, ha megfeledkezel magadról, és jóképű.
– Honnan veszed ezeket? A jóképűt értem, az nyilvánvaló – nevetett Tyler. – Nem ismersz. És ha kéjgyilkos vagyok?
– Az vagy?
– Dehogy! A légynek se tudnék ártani.
– Na ugye!
Tyler duzzogva fonta össze a karjait a mellkasán.
– Azért ne hidd, hogy a vesémbe látsz!
– Ahogy akarod. Táncolunk?
Tyler álla leesett. Ezra felállt, betolta a székét. Pár másodpercig bökdöste a mobilját, mire felcsendült egy lágy, romantikus dallam. Tyler felé nyújtotta a kezét.
– Szabad?
És Tyler még aggódott a gyertyák miatt! Most milyen jól jöttek volna.
– Nem vagyok valami ügyes ebben – szabadkozott.
– Én sem – nyugtatta meg Ezra.
Úgy imbolyogtak, mint az alsósok a sulibulin. Tyler alig mert a férfihoz érni. Szabad neki ezt? Jogosult ő a boldogságra? Ezra szemében elragadtatás tükröződött. Ez most komoly? Tényleg tetszik neki? Egy ilyen kaliberű pasasnak pont ő kell? Mi történt a világ rendjével?
– Még a végén tényleg azt fogom, hinni, hogy földre szállt angyal vagy – mondta pirulva.
– Isten az embereken keresztül küldi az üzeneteit.
Tyler ezt ráhagyta Ezrára, mert neki momentán tök mindegy volt, hogyan csöppent az életébe ekkora szerencse. A lényegre koncentrált, az ölelésre, a forrósodó hangulatra. Még az is mindegy volt, ha ez csak egy álom. A férfi nyaka köré fonta a karjait, és hozzá bújt, egészen szorosan. Beszívta a bársonyos bőr pórusaiból áradó, kellemes after shave illatot. Eközben Ezra a hátát simogatta. Olyan közvetlenek voltak a mozdulatai, hogy Tyler kutakodni kezdett az emlékei között, nem találkoztak-e már, nem ismerik-e egymást… úgy öröktől fogva?
A csók is egészen természetes volt. Tyler érezte, mikor kell felemelnie a fejét, mikor érkezett el a megfelelő pillanat. Ezra szája puha és édes volt, mint egy ízletes gyümölcs. Tyler ujjai a farmeringre vándoroltak, és sorra vették rajta a gombokat. Ezra torkából izgató, mély sóhaj szakadt ki, amint Tyler tenyere siklani kezdett a mellkasán.
– Átkozottul jó színész vagy – mondta Tyler. Térdre ereszkedett, és nyelve hegyével megcirógatta a férfi köldökét. – Ha nem lennél ilyen észveszejtően jó pasi, simán bedőlnék neked.
– Én nem… Ahh!
Mi nem? – töprengett Tyler, miközben Ezrát szopta. Rejtély volt a pasas. Sok hazuggal hozta már össze a sors, de Ezra túltett mindegyiken. Tyler kész volt elhinni neki, hogy olyan hamvas és ártatlan, amilyennek mutatta magát. Érintés simult a hajára, majd az állára, és ő felnézett. Az angyal! Jó, nem olyan ragyogó, és szárnya sincs, de kétség kívül mennyei teremtmény, vagy természeti csoda. Felállt, megfogta Ezra kezét, és elindult vele a hálószobába.
Az ágyban fordult a kocka. Ezra átvette az irányítást. Hatalmába kerítette Tyler minden egyes porcikáját. Rafináltan adagolta a kéjt. Olyan trükköket tudott, amelyeket csak a szerelem legnagyobb szakértői műveltek – és csak ünnepnapokon. Tyler reszketve sodródott a gyönyör hullámain. Meghalt és újjászületett. Lezuhant és felemelkedett.
Hajnalban történt, amikor Ezra vágya ott lüktetett a testében, sötéten ragyogó tekintete pedig a szemébe fúródott, hogy elhatározásra jutott. Tyler eldöntötte, hogy bedől neki. Elhiszi, hogy ez a férfi egy éjszakára, vagy többre – majd elválik – neki jutott. Megajándékozták vele, mert jó ember, és ha megfeledkezik magáról, még kedves is.
– Szép vagy – mosolygott rá Ezra a reggeli napsütésben.
Tyler kéjesen nyújtózott egyet, mint egy elégedett macska.
– Fura ezt pont a te szádból hallani.
– Miért?
– Mert te sokkal szebb vagy.
– Szerintem meg az lenne furcsa, ha azt hajtogatnám, hogy szép vagyok – vélekedett Ezra. Felkelt és öltözködni kezdett. – Hozok friss croissant-t reggelire. Várj meg itt!
– Mégis hova a csudába mennék?
– Itt, az ágyban.
Tyler magához ölelte a párnát, ami még őrizte a férfi illatát.
– Tisztára olyan érzésem volt az éjjel, mintha szeretnél – suttogta.
Ezra lehajolt, és megsimogatta Tyler összeborzolódott fürtjeit.
– Ez persze lehetetlen, ugye? – kérdezte.
Tyler meg volt zavarodva.
– Már a fene se tudja – ismerte el.
– Kezdetnek megteszi.
Ezra alaposan szájon csókolta Tylert, azután elindult croissant-t venni.
Éppen betette maga mögött a francia pékség ajtaját, amikor megérezte a rászegeződő pillantást. Egy ilyen tekintet tüzét nem lehetett nem megérezni. A férfinek, aki az utca túloldaláról figyelte, átható, barna szeme volt, hosszú fekete szempillákkal. Jól állt neki a soknapos borosta. Széles vállára egyszerű, fehér vászoning simult. Lényéből csupa jóság áradt, Ezra gyomra mégis összerándult a rémülettől. Átvágott az úttesten, és leszegett fejjel megállt a férfi előtt.
– Nem szóltál, hogy elmész – hangzott a dorgálás, de a szavakat, az övéhez oly hasonló, titokzatos mosoly kísérte.
– Hirtelen döntés volt – szabadkozott Ezra.
– A meggondolatlanság rosszra vezet – vonta össze sűrű szemöldökét a férfi. – Gyere, sétáljunk egyet! Szép ez a reggel.
Átvágtak a parkon, megkerültek egy játszóteret. Két hatalmas tölgyfa között kagyló formájú szökőkút köpte magasba a táncoló vízsugarakat. Leültek a peremére.
– Nem volt meggondolatlanság – szólalt meg Ezra megtörve a hallgatásukat. – Régóta vágytam már megtenni ezt.
A férfi ránézett.
– Abban valami finomság van? – mutatott a kezében tartott papírzacskóra.
Ezra megkínálta egy croissant-nal, ő letört belőle egy egészen kicsike darabot.
– Mennyei! Ropogós és puha.
Ezra is bekapott egy falatot.
– Tudják ezek, mi a jó – állapította meg. – Bárcsak értékelnék is!
A váratlanul felbukkant férfi arcát a két bájos grüberli gyermekesen ártatlanná tette.
– Szereted? – kérdezte.
Ezra elvörösödött.
– Te tudod a legjobban, mi lakik a szívekben – tért ki az egyenes válasz elől.
– Az, hogy én tudom, még nem elég.
A férfi lehunyta a szemét, és az ég felé emelte a fejét, hogy megfürödhessen a napsugarak simogatásában. A halvány, mélységes nyugalmat tükröző mosoly egy pillanatra sem tűnt el ajkairól.
– Igen, szeretem – vallotta meg Ezra most már bátrabban az érzelmeit. – Amióta megpillantottam, szeretem. Azt mondja, nincs benne semmi szeretni való, én mégis szeretem.
– Hiányozni fogsz.
Ezra gyomrában végre enyhült a görcs. Szóval akkor elengedik. Élhet és meghalhat boldogan.
– Őszintén sajnálom, ha csalódást okoztam.
A férfi újra felé fordult. Nagy, mandulavágású szemében egy egész univerzumnyi együttérzés csillogott.
– A szeretet a legfontosabb – mondta, és kezét Ezra kezére tette. – Hogy milyen formában nyilvánul meg, az mindegy.
Ezra egy pillanatra megfeledkezett új önmagáról, és a régi szokásához híven csókot lehelt a férfi csuklóján lévő forradásra.
– Köszönöm.
– Menj békével!
Tylert felhívta az anyukája, és megkérdezte, talált-e megfelelő helyet a képkeretnek.
– A nappaliban van, a dohányzóasztalon.
– Inkább tedd a nagyi komódjára, azon jobban mutat.
– Jól van, anya, majd odateszem. Puszillak! – sóhajtotta Tyler, és megszegve a szavát, kikelt az ágyból, mert nagyon kellett pisilnie.
Ha már kint járt, áthelyezte a születésnapi ajándékát a komódra. Tényleg jobban mutatott ott. Bekapcsolta, és elnézte pár percig a váltakozó képeket. Egy ilyen csodálatos reggelen még régi önmagát is sokkal jobban kedvelte. Megragadta valami nem odaillő a figyelmét, egy halvány alak. Azon a fotón, ahol egy kórházi szobában a bébi-Tyler békésen aludt édesanyja karjaiban, egy fiatal ápoló állt a háttérben. Tyler nem hitt a szemének. Ráközelített az arcára.
– Nem… Ez nem lehet! – nyögte.
Akármennyire nem volt lehetséges, a fotón Ezra volt. Ilyen szépségből nem születik kettő. Tyler remegő kézzel nyomkodta a keret hátoldalán lévő gombokat. Egy másik fotón, azon, ami az első iskolai napján készült, Ezra egy árnyas fa törzsének dőlt, és szakasztott úgy mosolygott, mint tegnap este a vacsoraasztalnál. Egyre több fényképen fedezte fel. Ezra nem öregedett. Mindig ugyanazzal a szépséggel bújt meg élete nagy pillanataiban… azokban is, amelyeket nem fényképeztek le.
– Aha – összegezte Tyler a benne tolongó gondolatokat, és kikapcsolta a digitális képkeretet.
Ivott egy pohár ideg vizet, hogy tisztuljon kicsit a feje. Már értett mindent, legalábbis úgy nagyjából. Visszafeküdt az ágyba. Várt.
Ezra becsukta maga mögött a bejárati ajtót, nekitámaszkodott, és körbenézett az apró lakásban. Otthon – gondolta boldogan.
A konyhában két bögre forró csokoládét készített a croissant-ok mellé. Tálcára rakta az ízletes reggelit, és elindult a hálószoba felé.
Tyler bizalmatlan arckifejezéssel fogadta.
– Sokáig tartott.
– Összeakadtam egy régi ismerőssel – szabadkozott Ezra. Letette a tálcát az ágyra. – Friss és ropogós – kínálta Tylert.
Tyler beleharapott egy croissant-ba, de közben le nem vette figyelő tekintetét a férfiról.
– Kérdeznék valamit – mondta végül. – Őszinte választ várok. Most nem mismásolhatod el, úgy, mint tegnap! Miért vagy itt?
Ezra vetett egy kutató pillantást Tylerre. Szárnyaival együtt a gondolatolvasó képességét is elveszítette, de ennek ellenére látni vélte a felismerés szikráinak csillogását. Mégiscsak túl mennyeire sikeredett az a bizonyos erkély-jelenet. Akkor hát, minek titkolózzon tovább, ha lelepleződött?
– Mert szeretlek – felelte.
Tyler belekortyolt az ízletes forró csokoládéba. Homlokára kételkedés szántott barázdát.
– Fel nem foghatom, miért szeretsz engem – nyafogta. – Ennek semmi értelme nincsen.
Ezra leült az ágy végébe, és elmosolyodott.
– Pofonegyszerű! Megcsodálod az út mentén a vadvirágokat. Megszagolod a könyveket, mielőtt elkezded olvasni őket. Ha megkedvelsz egy dalt, ezerszer is meghallgatod. Nem tudsz vitatkozni, mert folyton elsírod magad. Mersz érzékeny lenni egy érzéketlen korban. Nem tartasz haragot. Van sütnivalód. Képregényeket rajzolsz, de nem mutatod meg őket senkinek. Beszélgetsz a bútoraiddal. Imádod a karácsonyi fényeket. A hajadban van egy forgó, ami összekócolja a tincseidet a fejed tetején. Aranyosan pisze az orrod. Szépen rajzolt a szád. – Ezra egy kis szünetet tartott a felsorolásban, mielőtt elárulta volna a kedvencét, pedig Tyler már ennyitől is szipogott: – Nem hiszed el, hogy szeretetre méltó vagy, és – igaz, ami igaz – nem kaptál valami sok szeretetet, és számtalan csalódás ért, mégsem kövült meg a szíved. Hát… – Ezra mosolya félszeggé vált. – Ezért szeretlek.
– Aha – bólintott Tyler, és kifújta az orrát. – Ez úgy… úgy egészen elfogadható érvelés.
– Ennek igazán örülök.
– És most mihez kezdünk?
Ezra kinézett az ablakon. Odakint pazar színekben virult a délelőtt.
– Kiülhetnénk az erkélyre – javasolta. – Ideje, hogy végre rendeltetésszerűen használd.
– Mármint hosszabb távon – magyarázta Tyler.
Ezra megvonta a vállát.
– Magamba bolondítalak, és élünk boldogan, amíg világ a világ – vázolta a tervét.
Tyler felkacagott.
– Azzal nem lesz nehéz dolgod. De… Nem fog hiányozni a… a régi életed?
– Nekem a régi és az új életem is te vagy – árulta el Ezra, és mosolygás közben oldalra billentette a fejét.
Aranypor hullott a padlóra, de ezt csak Tyler látta, és meglehet, hogy csak képzelte.
VÉGE