Fade
Beletelt néhány percbe, mire Yoite rájött, hogy a fülsértő ricsaj az ébresztőóra hangja. Csalódottan nyújtózott egyet, és az álmára gondolt, amiből igazságtalanul kiszakította az alattomos kis készülék. De amikor meglátta maga mellett Alant, már minden meg volt bocsátva, és újra örült az életnek. A fiú még mélyen aludt, úgy tűnt, az ő álmát nem zavarta meg a reggel. Yoite közelebb húzódott hozzá, és hallgatta, ahogy szuszog. Egy embernyi csoda – ezt gondolta magában, miközben szinte hihetetlennek találta, hogy ennyi boldogság adatott meg neki, majd úgy határozott, hogy ideje felkelnie, mielőtt túlságosan beleéli magát a tündérmesébe. Gyorsan lezuhanyozott, összeszedte a földről a múlt éjjel szétdobált ruhákat, kiválogatta közülük az újrahasznosíthatókat, a többit meg a szennyesbe tette. Miközben a szekrényben matatott, meg-megérintette Alan ruháit. Elégedetten konstatálta, hogy egyre több nadrág és póló költözik hozzá, ahogy telnek a hetek meg a hónapok. Mosolyogva kortyolta el a kávéját, majd fogta a hátizsákját, és az ajtó felé indult. Ekkor csendült bele az ablakon beszűrődő tavaszi madárcsicsergésbe Alan nyűgös hangja:
– Utálom, amikor szombaton is próbád van – nyafogta. – Hívsz, ha vége?
Yoite visszafordult, és megállt az ágy lábánál.
– Szeretlek – mondta, mire Alan pirulva bújt a paplan alá.
Vidáman szelte át a várost. Még akkor is kuncogós kedvében volt, amikor belépett a műhelybe, és meglátta főnöke holdvilág képét.
– Elkéstél – köszöntötte az ötvenes éveiben járó, alacsony, igencsak elhízott férfi, és rosszallóan csóválta meg a fejét, de közben arra gondolt, hogy Yoite végre valóban boldog.
– Bocsánat! – mondta Yoite, és igyekezett mély megbánást mutatni, aminek az lett az eredménye, hogy mindketten nevetőgörcsöt kaptak.
Yoite szerette ezt az embert, és szerette a műhelyét is, ahol beteg hangszereket gyógyítottak.
– Megérkezett a zongora? – kérdezte, miután kimulatták magukat és újra komoly képet vágtak.
A főnöke bólintott, és egy oldalajtó felé biccentett. Yoite átszelte a helyiséget, és benyitott az általuk csak műtőnek becézett szobába, amiben valóban ott állt egy zongora. Szép darab volt, bár meglátszottak rajta az évek, és igencsak lehangolt állapotban leledzett. Yoite odasétált hozzá, és felnyitotta a tetejét, hogy szemügyre vehesse a húrokat. Miközben a hangszert vizsgálta, a tekintete egyszer csak a saját ujjaira tévedt. Szépek voltak. A bőr selymes ragyogása gondosan elrejtette az alatta rejtőző betegséget. Yoite néha meg is feledkezett róla, hogy ott lapul, egészen addig, amíg egy hirtelen nyilalló fájdalom nem emlékeztette rá. Sóhajtott egy nagyot, majd nekilátott, hogy megjavítsa a zongorát.
Minden akkor kezdődött, miután az első év végén a legígéretesebb fiatal tehetségnek választották a konzervatóriumban. Még a nyár folyamán három saját koncertet is adott óriási sikerrel. Úgy tűnt, most már semmi sem állhat a karrierje útjába. Szárnyalt a boldogságtól, akárcsak a szülei meg a tanárai. A betegség a legragyogóbb napsütésben, a dicsőség mámorában csapott le rá, és ettől még kegyetlenebbnek és igazságtalanabbnak tűnt. Egy este, amikor már szédült a fáradtságtól, abbahagyta a gyakorlást, és lecsukta a billentyűzet fedelét. Ekkor érezte először az ujjaiba nyilalló fájdalmat. Újra megismételte a mozdulatsort, lecsukta, majd felemelte a fedelet. Úgy csodálkozott rá a fájdalomra, mintha az valami buta bűvésztrükk lenne, mert amikor lenyomott néhány billentyűt, már el is tűnt az ijesztő érzés. Megnyugodott. De egy hónap múlva, amikor már javában elkezdődött a második éve a konzervatóriumban, a fájdalom egy éjjel megint eljött hozzá, és felverte álmából. Attól a pillanattól kezdve vele is maradt. Sokáig tudta titkolni, de lassan egyre több hangot ütött félre, és az egyik tanára felfigyelt rá, hogy baj van. Orvoshoz küldték, aki aztán cifra latin szóval írta rá a kórlapra az ítéletet, amit Yoite felett mondott a sors: krónikus tenosynovitis*. Vége volt a világnak. Yoite csak állt, küszködve a fájdalommal, és csupán ennyit tudott kérdezni: Miért? Soha senkitől nem kapott választ a kérdésére. Óvakodnia kellett minden egyszerű, ismétlődő mozdulattól. Könnyűszerrel tudott volna akár baltával fát hasogatni, de egyetlen billentyűt sem volt képes lenyomni fájdalom nélkül. Miért? Miért? – ismételte hónapokon át, aztán belefáradt, és csak hallgatott. Ült a szobájában, figyelte az MP3-lejátszójában zümmögő dallamokat, és közben nézte a porosodó zongoráját.
Egy nap a városban kószált cél és gondolatok nélkül. Talán tél volt, de az is lehet, hogy tavasz. Yoitét nem érdekelték többé az évszakok változásai. Egy fakó, mozdulatlan örökkévalóságba fagyasztotta bele a testi és lelki fájdalom. Voltak lábai, hát járt rajtuk, a tüdeje az akaratán kívül is szorgosan lélegzett, tehát élt. Csak ment, amerre az út kanyargott előtte. Nézte a kirakatokat, a munkába igyekvő embereket. Minden távolinak tűnt, és idegennek. Vagy ő maga volt idegen? Nem értette, mit keres még az életben. Vajon hová rejtőzik a virág szégyenében, miután elhervadt?
Az egyik kirakat üvegén át egy ismerős arcra esett a pillantása. Megtorpant. Alan! Közelebb hajolt az üveghez, hogy jobban átlásson a mögötte felhalmozott kacatokon. Valóban Alan volt. A fiú, aki valamikor fontos volt neki, és akit már olyan régen elfelejtett. Egy vevővel beszélgetett, és közben nevetett. Boldognak és elégedettnek tűnt. Yoite megbabonázva nézte. Lassan megelevenedett benne egy emlék, egy iskolai óra: az osztályfőnök dühösen csap az asztalra, amikor a tanulók kinevetik Alant, mert azt mondja, hogy olyan akar lenni, mint a nagyapja, aki csak egy egyszerű régiségkereskedő. És lám! Alannak sikerült, pedig soha nem kért semmit a sorstól. Yoitét egyszeriben iszonyú harag kerítette hatalmába. Már nem látta a boltban mosolygó fiút, csak a saját dühét látta. Rohanni kezdett. Hazáig futott. Amikor beért a szobájába, már alig kapott levegőt, de nem törődött vele. Nekiesett a zongorának, és rúgta, ütötte, ahol érte. Lassan a hangja is megjött, és kedvére üvölthetett. Úgy tombolt, mint egy őrült. Olyan jó volt egy kicsit megőrülni. Jó volt ütni és átkozódni. Néha pusztítani kell, hogy el lehessen viselni az életet – mondta, amikor később megkérdezték tőle, mi lelte.
– Hát nem egyszerű eset – állapította meg a köpcös kis emberke, és bánatosan nézte a zongorát, vagyis azt, ami maradt belőle – Mi történt ezzel? Kitették a viharba, vagy mi?
Hümmögött, és járt körbe-körbe körülötte.
– Meg tudja javítani? – hangzott a szoba sarkából a halk kérdés.
A férfi nagyot ugrott ijedtében, mert amikor belépett, nem vette észre a sarokban kuporgó fiút.
– A mindenit! – sóhajtotta, és megtapogatta a szíve helyét a mellkasán. – Bújócskát játszik, vagy mi a csuda?!
Yoite hallgatott, ezért az idegen kicsit közelebb merészkedett hosszá, hogy jobban szemügyre vehesse.
– A zongora gazdájához van szerencsém, igaz? – kérdezte, és rámosolygott a fiúra, aki rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantását. Mivel nem kapott választ a kérdésére, újra a hangszer felé fordult. – Nincs az a zongora, amit ne lehetne megjavítani, ha az az én kezeim közé kerül – mondta végül.
Visszasétált a zongorához, és felhajtotta a tetejét.
– Áhá! Jól gondoltam! A szíve még ép. És ez a lényeg, mert ha a szíve ép, akkor meggyógyul könnyedén még a legviharvertebb darab is.
Yoite először azt hitte, egy bolonddal akadt össze, de ahogy telt az idő, egyre jobban megkedvelte a köpcös kis embert, aki nap mint nap eljött, hogy valóságos csodát tegyen. Miközben dolgozott, egyfolytában beszélt magában, vagy Yoitéhez, vagy a falakon függő festményekhez. Mindenhez és mindenkihez volt szava, mindenről volt véleménye. Néha azt is megemlítette, hogy az élet szép, és minden megéri. Fény és könnyedség járt a nyomában. Amikor a hangszer már szebb és jobb volt, mint újkorában, Yoite megkínálta egy csésze kávéval a mestert, és megkérte, hogy tanítsa meg neki, hogyan kell meggyógyítani a zongorákat.
Elmúlt dél, mire sikerült tűrhető állapotba hoznia a húrokat. Fáradtan, de elégedetten csukta vissza a zongora tetejét, majd előtúrta táskája mélyéről a mobilját. Három nem fogadott hívása is volt Alantől. Ajaj! Ezért még fogok kapni – gondolta, és elvigyorodott. Alannak hiányzott, és ezt olyan nagyon jó volt tudni. Éljen a telekommunikációs forradalom!
Abban egyeztek meg, hogy Yoite reszortja az ebéd beszerzése. A fiú le is tudta ezt a kötelességét két doboz pizza megvásárlásával.
– Ehhez terítettem meg ilyen szépen? – kérdezte Alan csalódottan, és a konyhaasztalon csillogó elegáns étkészletre tekintett. A vázában kókadozó virágot már meg sem merte említeni.
– Nem! Ehhez terítettél meg ilyen szépen! – mutatott magára Yoite nevetve, majd Alanhez szaladt, és úgy bújt bele az ölelésébe, mint egy kiscica.
– Jól ment a próba? – kérdezet Alan, miután belefáradtak a csókolózásba.
Yoite bólintott, és még szorosabban simult Alanhez, hogy a szerelemben rejtőzzön el hazugsága elől.
Zene: Jorge Mendez – Fade
* tenosynovitis: Az izmot a csonthoz rögzítő inak, illetve az inakat burkoló ínhüvely gyulladása. Oka legtöbbször ismeretlen. Leggyakrabban ismétlődő kisebb, vagy egyszeri jelentős sérülés, túlerőltetés és megterhelő igénybevétel váltja ki. Sokszor megfigyelhető olyan foglalkozások esetén, ahol egyes inak fokozottabb igénybevételnek vannak kitéve, mint például a zongoristák, vagy akik sokat gépelnek.