Felfedezések
Geréb szomorú szemekkel nézte a fésű fogai között kanyargó szőke hajszálat. Azelőtt nem volt ilyen drámai hatással rá, ha elvesztette egy hajszálát, de amióta betolakodott az életébe a kitt-katt, egy ilyen esemény komolyan megrengette a lelki világát.
Boka szerette a haját. Vagyis, mondjuk ki bátran: Boka bolondult a hajáért. Eleinte próbálta titkolni, de az utóbbi időben már nyíltan csodálta. Szerette benne füröszteni arcát, benne felejteni érintését. Amikor egymás mellett feküdtek a szőnyegen vagy az ágyon a latin declinatiókat ismételgetve, egymásba keverte a fekete meg szőke szálakat, és a közelségtől kancsalítva bámulta alkotását. Geréb minden így eltöltött délutánon hálát adott a természetnek, hogy szőkére festette és selymessé varázsolta a haját. Soha nem hitte volna, hogy egyszer valaki ilyen nagy becsben tartja majd, és a létező legmardosóbb bűntudattal ment fodrászhoz.
Most beletúrt ujjaival dús szőkeségébe, kitapogatva vesztesége mértékét és súlyát. Nem találta jelentősnek, csakhogy nem neki volt jelentős. Vetett egy utolsó gyászos pillantást a fésűre, sóhajtott egy nagyot – ami elveszett, az elveszett –, aztán megigazította nyakkendőjén a csomót. Elégedetlenül konstatálta, hogy mégsem előnyös a kardigánja színe, de nem volt ideje újabb átöltözésre. Ha nem akarta lekésni a reggeli csókot, indulnia kellett.
A reggeli csók nélkül el sem kezdődött a napja, nélküle úgy üldögélte végig a tanórákat, mint egy bamba kísértet, aki elfelejtette, hogyan kell kísérteni, és csak mered maga elé láncait csörgetve. Természetesen az ő ötlete volt a kora reggeli randevú. Boka egy kicsit ellenkezett, hogy ne essen ki a szerepéből, de aztán gyorsan kötélnek állt.
A hajszál elvesztése felett érzett gyász miatt máris sok értékes percet veszített, ezért kivételesen nem a megszokott kerülőúton ment, hanem a rövidebbiken, felvállalva annak a kockázatát, hogy összefut valamelyik iskolába igyekvő Pál utcaival. Az út macskakövei hólatyaktól voltak csúszósak. Egyszer majdnem el is vágódott a nagy rohanásban. Kitárt karokkal billegett jobbra-balra, mire végre sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Úgy festett, mint egy télben rekedt, kótyagos vándormadár. Boka háza előtt megállt, hogy kifújja magát. Nem érezte a levegő hidegét a benne dolgozó szenvedély és a rohanás forróságától. Hitetlenkedve nézegette a száján kigőzölgő leheletet, majd támadt egy borzongató gondolata: Ma megláthat Bokából valami intimet, amire addig nem figyelt oda, valami olyat, ami a testében rejtőzik. Hogyhogy elmulasztotta megcsodálni? Hiába, sokat kellett még tanulnia!
Belépett a kapun, odabent az udvar sötéten és álmosan vette körül. A gangra vezető lépcsősor alatt, a pince irányában, megbújt egy kis odú, ott adtak találkát egymásnak minden reggel.
Boka már várta. Hátát a falnak vetve töprengett – ki tudja, min. Amikor meghallotta Geréb közeledő lépteit, elmosolyodott. Geréb különösen szép volt kora reggel, az álom nyoma még ott gyűrődött a szeme sarkában, a szája szegletében.
– Szervusz! – köszöntötte a fiú. Hangjában a legmélyebb tisztelet csendült. – Bocsáss meg a késésért!
– Nem késtél – nyugtatta meg Boka. – Szervusz! Futottál?
– Persze hogy futottam – lihegte Geréb. – Nem akartam elkésni.
Általában így beszélgettek ezeken a reggeleken. Mondták a szavakat kevéssé figyelve az értelmükre, igazából csak udvariasságból, meg hogy oszoljon a kettejük között feszülő zavar.
Geréb levette a kalapját és nekiállt gyűrögetni a karimáját. Boka magán tartotta a sapkáját. Az ő haja nem képezte olyan mély imádat tárgyát, mint a Geréb szőkesége.
Minden randevújuk így kezdődött, ezzel a kényelmetlen feszengéssel. Mindketten ugyanazt akarták a másiktól, de nem lehetett csak úgy egyszerűen megkapni. Sok-sok csókot váltottak már, de mindig újra meg újra megilletődtek, amikor szembe kerültek egymással és a kettejük között virágzó különleges barátsággal.
Ezen a napon Boka szedte elsőnek össze magát. Kinyújtotta karját, megfogta Geréb kezét, és maga felé húzta. A fiú közelebb lépett hozzá. Még mindig fújtatott kicsit, ezért nem a száját vette célba, hanem a nyakát.
Geréb lehunyta a szemét. Boka ajkai hideg szellőként simogatták futástól megizzadt bőrét. Óvatos ujjak érintése bontogatta a sálja gubancát. Lecsúszott válláról a táska.
Boka a magáét erősen szorította. Mindig bajban volt, hová tegye, teheti a kezét. Azt pontosan tudta, hová ne tegye. Mikor végre sikerült megoldania a fiú nyakán a sálat, szuszogva borult a mellkasára, és gyönyörűséggel szívta be felhevült illatát. Talán minden reggel futva kellene érkeznie!
Geréb szemei elkerekedtek. Valahányszor Boka valami újjal lepte meg, megkörnyékezte a pánikroham. A lélegzete elakadt, a szívverése kihagyott. Nem Bokától félt, hanem saját magától, mert a testéből meglehetősen heves reakciókat váltott ki egy-egy ilyen újítás. Most is. Remegni kezdtek a lábai, alig bírt megállni rajtuk. Muszáj volt belekapaszkodnia Boka karjába. Kapaszkodása lassan öleléssé formálódott.
Boka felfedezett néhány szeplőt Geréb nyakán a válla tövében, és elcsodálkozott, hogy eddig elkerülte a figyelmét ez a kis barna pöttyökből álló konstelláció. Elragadónak találta, majdnem olyan kívánatosnak, mint a selymes hajszálak érintését. Körberajzolta nyelvével új felfedezését, mire a szeplők tulajdonosa újra reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Boka diadalittasan ismételgette a műveletet egészen addig, amíg Geréb el nem tolta magától.
Geréb kabátja ujjába törölte a verítéket homlokáról, miközben Boka már-már pimaszul vigyorgott rá, de azonnal lehullott ajkról a mosoly, mikor barátja ellentámadásba lendült.
Geréb előbb-utóbb mindig összekapta magát, és túllépett a kezdeti révületen-rémületen. Gyönyörű kék szemei ott ragyogtak Boka barna tekintetének fényében. Összeért a homlokuk, aztán az orruk hegye, majd végül a szájuk is egymásra talált. Geréb önfeledten merült bele a csókba, Boka egy ideig még leste barátja arcát, bőrének hamvas szépségét, szempillái rezdülését, mielőtt ő is lehunyta volna a szemét.
Sietniük kellett, mert túlságosan belefeledkeztek a szerelembe. Miközben a gimnázium felé loholtak, Geréb Boka leheletét leste.
– Van rajtam valami furcsa? – kérdezte Boka, mikor már kezdte zavarni Geréb folyton rátévedő, kíváncsi tekintete.
– Csak a felhőket nézem.
– Milyen felhőket?
– Ezeket! – Geréb markába zárta az egyik kis párakupacot, ami éppen akkor gomolygott ki Boka száján. – Minden elvarázsol, ami belőled jön – áradozott.
Boka megtorpant. Arca bíborpirosban pompázott, égő fülei majd lángra lobbantották a sapkát a fején. Geréb értetlenül és ártatlanul pislogott rá.
– Mi az?
– Dezső, néha igazán… – Boka nem folytatta. Jobb az ilyesmit nem tisztázni, gondolta.
– Igazán, mi? – erősködött Geréb.
– Igazán kihozod az embert a béketűréséből!
– Miért?
– Csak! Szedd a lábad, mert elkésünk!
Geréb durcásan, de engedelmesen szedte a lábát Boka nyomában.
Az iskola elé érve, megpillantották Csónakost, aki éppen akkor fordult rá a kapuhoz vezető útra. Megálltak, hogy bevárják, még intettek is neki. Csónakos mélyen a szemébe húzta a sapkáját, úgy közeledett.
– Szervusztok!
– Te meg ki elől bujkálsz? – nevetett Boka.
Csónakos elgondolkodott. Most mondja azt, hogy előletek? Nem, ez illetlenség lenne, meg aztán, Bokát ismerve, meg kellene magyaráznia. Inkább válasz helyett csak megrántotta a vállát.
– Menjünk be, mert tényleg elkésünk a latinról! – szólt Geréb, és mivel Csónakos tétovázni látszott, kedves, nógató mozdulattal taszított egyet a hátán. Ez hatott. Csónakos egy szempillantás múlva már az iskola folyosóján nyargalt.
Geréb meg Boka összenéztek, aztán ők is elindultak befelé szépen komótosan. Latin órára épp elméjű diák nem sietett.
Kitt-katt. Kitt-katt. Geréb hüvelykujja újra dalra fakasztotta a kis piros tintatartót. Kitt-katt. Boka minden harmadik kattanásnál Geréb felé sandított, mintha megigézte volna a zene. Geréb játszott. Kitt-katt. Várt. Kitt-katt. Újabb szünet, ezúttal hosszabb, mialatt felkészítette lelkét a pillantásra. Kitt-katt. És ott volt megint a barna csillogás! Jó móka a szerelem!
Már kívülről fújta Boka hátát, tarkójára göndörödő fekete tincseit, de folyton-folyvást fel tudott fedezni azon a háton és azok között a fürtök között valami újat. A hic-heac-hoc ragozása közben, a következő megfigyeléseket tette: Amikor Boka öklére támasztotta az állát, és unatkozni kezdett, lapockája vonala átlátszott vastag kötött pulóverén. A pulóver nyakkivágása elcsúszott, és látni engedte a fiú fehér bőrét ott, ahol a nyaka a vállába torkollott, mint egy hűs vizű patak; ott, ahol ő a szeplőit tartotta, és ahová reggel Boka azokat a forró csókokat szórta. Geréb belevörösödött az emlékbe. Letette a tintatartót, és tenyerébe temette arcát. Jaj, ne! Csak most ne!, ismételgette, bízva benne, hogy a parancs útját állja a testében egyre nagyobb hullámokat vető vágynak.
Minden elvarázsol, ami belőled jön, idéződtek fel Bokában Geréb idétlen szavai. Lehetetlen egy alak! Hiányolta a kitt-katt-ot, hátra lesett. Gondolatai tárgya magába roskadva üldögélt. Mi ütött belé már megint? Bokának egy perc nyugta nem volt, amióta beleszeretett Gerébbe. A pulzusa a halántékában lüktetett, tüdeje egyre szaporázta a lélegzetvételt.
Mikor újra a tábla felé fordult, egy villanás erejéig összetalálkozott a tekintete Csónakoséval. Rámosolygott a fiúra, mert mostanában olyan sok mosoly volt a tarsolyában, hogy bátran osztogathatott belőlük.
– Nem gondolod, hogy Boka megváltozott? – fordult a Leszik Csónakoshoz, Boka egyik mosolyának új tulajdonosához.
– Nem – vakkantotta a kérdezett, és sapka hiányában a haját igazította mélyen a homlokába.
– Pedig de – kötötte az ebet a karóhoz Leszik. – Azelőtt nem vigyorgott ennyit, sőt… igazából nem emlékszem, hogy valaha is vigyorgott volna.
– Mit érdekel téged ennyire Boka képe?
Leszik ezen a durva hangnemen szerencsére megsértődött, és békén hagyta Csónakost, akinek a fantáziája így már nyugodtan elszabadulhatott. Mit tud ez a Boka, hogy újabban az összes Pál utcai fiú vele van elfoglalva? Geréb felé sandított. Rögtön rajta is kapta egy szerelmes pillantáson. Jaj, papuskám! Csónakos életében először látta értelmét a vastag latinkönyvnek: mögé bújhatott.
Tornaóra előtt, az öltözőben, a fiúk egymás hegyén-hátán tolongtak vetkőzés közben. Egyetlen nyár alatt megnyúlt testük kezdte kinőni a kis, ablaktalan helyiséget. Boka könyöke vállon találta Gerébet, miközben kibújt a pulóveréből.
– Bocsánat!
Geréb nem reagált, mert azzal volt elfoglalva, hogy feltűnés nélkül elkapjon Bokából egy-egy részletet: csupasz karja villanását, combjában megfeszülő izmok húzódását, bokája vékony törékenységét. Hogyan lehet valakinek ennyire vékony a bokája?, morfondírozott ezen a talányon olyan komolyan, mintha egy bonyolult kétismeretlenes egyenleten törné a fejét. Hm, Boka bokája… Eközben ő is átvette a tornaruháját. Míg rövidnadrágja derékzsinórjával bíbelődött, egy atléta landolt a fején, ami, oroszlánszagából ítélve, jó ideje élvezhette már az öltöző vendégszeretetét.
– Hé! – méltatlankodott, és visszahajította zaklatóját a terem másik végében röhögő Barabásnak meg Kolnaynak.
Megkezdődött a játék. A fiúk úgy sikongattak, mint a kislányok, mikor éppen feléjük repült a bűzbomba. Geréb figyelme elszakadt Bokától. Harsány csatakiáltással szállt be a kidobósba.
Boka leült az öltözőpadra. Ajkán halvány mosoly játszott. Most rajta volt a megfigyelés sora. Geréb ott ugrált közvetlen közelében, bőre néha súrolta az övét. Boka ujjai elfehéredtek a pad szélén, úgy szorította. Meg ne feledkezzen magáról, és utána ne kapjon! Karjaiba ne zárja, azt a karcsú, szép testet, ami az övé volt, de mégsem volt az övé! Még mindig nem tudta, hányadán állnak egymással. Merheti-e Gerébet úgy szeretni, ahogy szeretné szeretni? A fiúra sandított, aki éppen egy kiváló ütéssel passzolta az atlétát a Weisz felé. Gyerek ez még!, állapította meg újra szomorúan, de szomorúsága mögött ott bujkált valami szívfacsaró érzés. Nem tehetett ellene, szerette ezt a gyereket.
Tornaórán a magasugrást gyakorolták, és Boka végre elemében érezhette magát. A legjobb tornász lévén, a legmagasabb lécet is könnyűszerrel vette. Nekifutott, az ugróléc előtt nagy ívben hátra vetette magát és kecsesen átlendült felette. Az osztály megtapsolta.
Geréb a sor végén rettegett. Utálta a magasugrást, meg úgy általában a tornagyakorlatokat. Neki nem volt olyan ügyes és hajlékony a teste, mint Bokának, ő labdajátékra és - szentül hitte – harcra termett. Nála ügyetlenebb csak a Csónakos volt, de az meg ellógta a tornaórát. Nem volt mit tennie, egyedül kellett vállalnia a nevetségességet. Nekifutott, majd, ahogy elérte a lécet, földbe gyökerezett a lába.
– Próbálja meg még egyszer! – bíztatta a tanár, pedig jól ismerte már a Geréb féle librettót.
Geréb megpróbálta. Lendületet vett, futott, lecövekelt. A fiúk rázkódtak az elfojtott kárörömtől. Nem akartak rosszat Gerébnek, de jó volt néha szenvedni látni. Ez még egy olyan a grund idejéből visszamaradt reflex féle lehetett bennük.
Boka nem tudta, mit tegyen. Nézzen, vagy ne nézzen rá? Mivel könnyíthetné meg a fiúnak ezeket a perceket? Ekkor értette meg, mit érezhetett Geréb, mikor az azóta legendássá vált számtan felelete közben a segítségére sietett. És ő balga módon leszidta érte! Hát igen, Boka se volt jártas a szerelem művészetében.
– Még egyszer! – hangzott a kegyetlen parancs.
Geréb nem állt ellen. Messze járt már a rettegése, helyébe napsugaras öröm fészkelte be magát. Látta Boka arcát, és úgy tűnik, ő jobban értett az érzelmek olvasásához, mint az egykori elnök. Ha eddig kétségek gyötörték volna, most megnyugodhatott: szerették.
Indult, rohant, megállt, imbolygott.
– Még egyszer? – nézett ártatlanul a tanárra.
– Nem szükséges, ami lehetetlen, az lehetetlen.
Ezen a megjegyzésen Gerébnek el kellett volna szomorodnia, de csak vigyorgott, mint a vadalma. Még hogy lehetetlen! Olyan nincsen… amióta Boka szeret engem! A magasugrás meg nem számít!
Amíg a fiúk újra meg újra átugrották az akadályt, ő a padlón üldögélt. Kitűnő rálátása nyílt a gyakorlatozókra. Az a pillanat volt a kedvence, mikor Boka a levegőben röpült, vagyis feküdt. Úgy feküdt a levegő karjaiban, mint egy szép Krisztus a Madonna ölében. Felötlött benne Michelangelo Piétája, a gyönyörűre faragott férfitest a szűzies nő ölelésében. Az jutott eszébe, hogy abban a házban az az idegen lány milyen könnyedén levetkőzött előtte. Bokával szerelmesek voltak egymásba, egyfolytában csókolóztak, mégsem történt ilyesmi közöttük, pedig hát… szóval ő már igazán szerette volna látni Bokát csak úgy önmagában. És ha már látta… akkor szívesen meg is érintette volna… Itt tartott a gondolatfolyamban, amikor gondolatai tárgya helyet foglalt mellette.
Boka teste felhevült a tornagyakorlattól, szíve még mindig izgatottan kalapált, még Geréb is megérezte szapora dobbanásait. Boka a lehető legkényesebb pillanatot választotta ki, hogy a társasága legyen. Geréb felhúzta térdeit és jó szorosan átkarolta őket. Egy imát is elmormolt, hogy a fiúk még ugrándozzanak egy ideig… jó ideig. Olvasott róla, hogy ez a dolog egy férfitől normális reakció, ha szíve hölgye a közelében tartózkodik. De attól, hogy normális, még cseppet sem kellemes, vagyis… nos… inkább helytelen, mert nagyon is jó, ha olyan helyen van, ahol nem érzi magán az összes Pál utcai fiú tekintetét. Gerébet roppantul idegesítette, hogy a vágya egyfolytában elszabadult. Felkapta a fejét. És mi van Bokával! Mert igazán nem ér, hogy egyedül viaskodik! Oldalra fordította a fejét. Tekintete összeakadt Bokáéval.
– Sajnálom – suttogta felé a fiú.
Geréb megszeppent. Csak nem látszik?!
– Mit?
– Hát, hogy nem sikerült.
– Ja, azt. – Geréb megnyugodott.
Boka viszont gondolkodóba esett: Mi mást kellene még sajnálnia? Már nyitotta a száját, de Geréb megelőzte:
– Szeretném, ha eljönnél a születésnapomra – ez nem kérés, majdhogynem könyörgés volt, mert Geréb jól tudta, hogy Boka nem szívesen ment vendégségbe hozzájuk. – Általában szörnyen unalmas soirée-t adunk – magyarázta –, de ha ott lennél, még nekem is megjönne a kedvem a születésnapomhoz.
Boka akkorát nyelt, hogy majd kiugrott az ádámcsutkája. Nem tudta elképzelni magát egy soirée-n. Egyáltalán mi az? Bármi is, egészen biztosan ki kell öltözni. Ó, jaj!
– Nem tudom, Dezső… – motyogta.
– Kérlek! – Geréb megragadta a karját. Ritkán tett hasonlóan heves mozdulatot nyilvános helyen.
Boka álmélkodva nézte a bőrének feszülő csinos ujjakat. Nem lehetett nekik ellenállni.
– Rendben – adta be a derekát, mire az érintés lehullott róla, de még nagyon sokáig érezte az emlékét, mint egy édes parfüm lassan elillanó illatát.
Délután Gerébbel nem lehetett bírni. Olyan hévvel lelkesedett, mint egy kisgyermek, akinek hétvégére beígérték a Vurstlit. Ha ő valamit a fejébe vett…
Boka szelíden bólogatott, hogy igen valóban milyen jó lesz, igen, ez lesz Geréb életének legszebb születésnapja, mert ez lesz az első születésnapja, amelyet vele tölt. Olyan volt, akár egy türelmes szülő, hagyta kedvére játszani a fiát, megtartva magának felnőtt lelke aggodalmait.
Geréb nem tudott a fenekén megülni. Keresztül-kasul járta az elvarázsolt szobát, bosszantotta Boka házibékáját, megpiszkálta a falra ragasztott képeket, végighúzta mutatóujját a könyvek gerincén, és mindeközben ömlött belőle a szó.
Boka az íróasztalán könyökölt egy megoldhatatlannak tűnő gyökvonás fölött. Időről-időre nekifogott, majd újra meg újra feladta, és tekintete a szobájában köröző Gerébre tévedt. Nem illetek egymás világába. Geréb úgy festett, mint egy szénbányába csöppent gyémánt. Boka eltöprengett azon a társadalmi igazságon, hogy az emberek voltaképpen teljesen egyformák, mégis mérhetetlenül különbözőek. Gerébnek is két szeme és két füle volt, de mást látott és mást hallott: cselédlányt, szakácsnőt és színházat; kanári énekét, legyezősuhogást és zongoramuzsikát.
Boka kinyújtotta a karját. Ez egy Boka féle gyere ide! mozdulat volt.
Geréb abbahagyta a keringést, és ment. Kezébe zárta a rámutató csinos, vékony ujjakat.
– És mit kérsz ajándékba? – kérdezte Boka.
A kérdezett hallgatott és mosolygott. Nem kért semmit, vagyis nem kért semmi olyat, amit ki mert volna mondani.
Ebben a meghitt pillanatban kulcs zörrent a bejárati ajtó zárjában.
– Hazajött apa – mondta ki Boka a szomorú valóságot, majd tőle merőben váratlan cselekedetre vetemedett.
Geréb, ahogy azt ilyenkor tenni szokták, szétrebbenni készült, és felhős tekintettel belemerülni a számtanba vagy a németbe vagy a latinba vagy bármibe, ami házi feladatnak nézett ki, de döbbent meglepetésére egyszer csak csókot érzett a száján.
Geréb majd elolvadt a gyönyörűségtől, de a mézbe egy kis keserűség vegyült, mert Boka meglehetősen szakértő módon használta ki a helyzet izgalmát, és szerelmük legrövidebb csókjába boszorkányos ügyességgel csempészte bele az eddigi összes csókjuk mámorát. Megint rátört a kisebbségi komplexus. Úgy tűnt, ezt már soha nem növi ki.
Boka fél éjjel azon törte a fejét, milyen ajándékot vegyen Gerébnek. Mivel a lóversenyen nyert pénzét nem fektette be a Csónakos féle üzletbe, kivételesen volt miből költekeznie. De mi legyen az ajándék? Hiszen Gerébnek mindene megvolt.
Boka még álmában is boltról boltra járt, és könyvek meg nyakkendőtűk között válogatott, aztán hajnali háromkor, mikor már századszor fordult a jobb oldaláról a balra, egy kósza árnyék betévedt az ablakon, és végigfutott a falakon, mint egy kecses őzgida. Boka lélegzete elakadt. Felült, megdörzsölte a szemét, ujjaival beletúrt kócos hajába. Nem akarta hinni, hogy ennyire zseniális. Pedig hát az volt. Ismerte már Gerébet annyira, hogy tudja, ötlete óriási sikert fog aratni. Alig várta a reggelt.
Irodalom órán a Csónakos felelt.
A tanár, kiköpött Mikszáth Kálmán, pocakos, bajszos, jó humorú emberke, egymásba fűzte hurkaujjait, megnyalta szája szélét. Amikor Csónakos szavalt, az mindig eseményszámba ment. A legdrámaibb költeményből is kacagtató kuplét adott elő.
Csakhogy Csónakos mostanában nem volt az igazi. Leszegett fejjel ballagott a katedrára. Csoszogott, mintha megöregedett volna.
A feladott vers: Csokonai Vitéz Mihály, A Reményhez.
– Tapsra vár? Tessék, kezdjen bele! – szólította fel a tanár.
Csónakos megtanulta a memoritert, ezzel nem volt gond. A bajok ott kezdődtek, hogy szembe kellett fordulnia az osztállyal, Geréb hideg, kék tekintetével, Boka halvány mosolyával, amely az utóbbi időben éjjel-nappal ott széplett a szája sarkában; és szerelemről kellett verselnie. Te szentséges papuska!
A teremben megfeszült a csend, úgy remegett, mint az elpattanni készülő hegedűhúr. Az utóbbi időben a végzős osztály valami rejtélyes oknál fogva nem tündökölt a megszokott pompájában felelésekkor. Belesültek az egyenletekbe, az évszámokba, a német és latin igeragozásba, dadogtak, izzadtak, vakaróztak. El voltak varázsolódva. Mintha megérezték volna a tavaszt a tél közepén.
Csónakos zsebre dugott kézzel ácsorgott, az ajkát harapdálta. Csele türelmetlenül dobolt a térdén ceruzájával. Barabás megdobta papírgalacsinnal Kolnay tarkóját. Csengey buzgón súgni kezdett: Földiekkel játszó égi tünemény…
Boka kíváncsian vizslatta Csónakos arcát. Vajon mi történhetett a fiúval? Csak nem törte össze a szívét az egyik kaland? Bátorításként szélesen rámosolygott.
Erre Csónakos sóhajtott egy keservesen fájdalmasat.
– Tanár úr! – dadogta. – Kérem szépen a szekundát.
– Mi ez, valami járvány maguknál? – tudakolta meg a tanár. – Kezüket-lábukat törik a szekundákért. Tán nem óhajtanak leérettségizni? Meddig akarják még őrizni az iskolapadot?
Csónakos megrántotta a vállát. Egyetértett. Valami járvány dúlt a Pál utcaiak között. Egy vírus, melynek hatására egyesek vad csókolódzásba kezdtek egymással. Vajon mennyire fertőző? Hogyan terjed?
– Menjen a helyére! Azért se kap szekundát! – csapott az asztalra a jóságos kis köpcös emberke.
Érdekes, töprengett Geréb. Mi ütött ebbe a Csónakosba? Miért nem kapott az alkalmon, és csinált bohócot magából, hiszen élt-halt az ilyesféle mókákért? Rejtély.
Geréb okos, kék tekintete a fiú tarkójára tapadt. Ha képes lett volna rá, kibűvöli fejéből a gondolatokat. Talán szerelmi bánata van. Gerébet kirázta a hideg. Ő belehalna, ha Boka elhagyná. Feléje lesett. Hála az égnek, még ott volt. De mi lesz az érettségi után, amikor mindnyájan szétszélednek? Geréb időtlen időkig akarta őrizni az iskolapadot… és Bokát.
Óra után, mintha egyre gondoltak volna, Boka meg Geréb egyszerre pattantak fel, hogy meginduljanak egymás felé.
Még ott voltak az iskola biztonságos világában, az osztályterem rejtekében.
Geréb nekilátott, hogy lemásolja Boka füzetéből a latin fordítást, mert előző nap nem jutott ideje rá a nagy lelkesedés közepette. Írás közben kézfeje egy-egy kerekebb betű kanyarításakor a fiú csuklójához ért. Boka az állát támasztotta, és megpróbált úgy tenni, mintha unatkozna, mialatt feszülten várta az érintéseket.
Valóban egyre gondoltak: Ha véget érnek a latin órák, az élet el fogja lopni tőlük ezeket a perceket.
Mivel Geréb ezen a péntek délutánon zongoraleckét vett, Boka magányosan csavargott a városban. Nem volt kedve hazamenni. A szobája túlságosan hozzászokott Geréb társaságához, nélküle fáztak a falak, sírtak a bútorok, még a könyvek lapjai is szomorkodtak.
A születésnapi soirée járt az eszében. Várta, hogy átadhassa ajándékát, de szíve szerint nyugalmasabb körülményeket választott volna. Egészen biztosan ott lesz Geréb apja, elegánsan, fekete körszakállban, szigorú tekintettel. Boka összehúzta magán a kabátot. Amikor hatalmába kerítette a félelem és a bizonytalanság, mindig vacogni kezdett. Befordult a Rákos utcába. Céltalan sétája titkos céltudattal vezette Nemecsekék ajtaja elé.
A szőke asszony mosolyogva tessékelte be, és amikor Boka elmondta, miért jött mosolya valósággal felragyogott, még a férje fáradt arcára is szórt egy kis fényt. A férfi felállt a varrógép mögül, és centit vett elő, hogy méretet vegyen. Boka esetlenül tárta szét karjait. Még soha nem készítettek csak neki ruhát. Milyen különlegesnek érezhetik magukat azok az emberek, akik méretre szabott öltözékben járnak!, gondolta.
Geréb unta már az ünnepi készülődést. A kanapén hasalt egy francia regény felett, amelynek egyetlen sorát sem olvasta, mert Bokán morfondírozott, mint mindig. Úgy tűnt, ez egész életét ki tudta tölteni Bokával.
Anyja éppen a meghívottak névsorát olvasta össze Marival. Gerébnek feltűnt valami. Bokát kifelejtették. Mikor ezt szóvá tette, anyja kedvesen rámosolygott, és így szólt:
– Olyan sokan leszünk, hogy alig férünk el a házban. Majd máskor meghívod a barátodat.
Geréb megdermedt. Túl okos volt ahhoz, hogy ne lásson a kifogás mögé.
– De anya! Az egész ünnepség nem ér semmit, ha ő nem lesz ott! – fakadt ki.
– Dezső!
Szigorúan hangzott a neve, rendre utasítón, Geréb mégsem hátrált meg.
– De hát, János a barátom, és… és én már megkértem, hogy jöjjön el.
– Kicsim – mondta az anyja szelídebben, mert látta, hogy a szigorral nem ér célt –, ez csak a szűk család ünnepe lesz.
Geréb a névsor fölé hajolt, és hangosan felolvasta a listáról azokat a neveket, amelyekhez még csak arcokat sem tudott kötni.
– Ezek a ti barátaitok! Ők eljöhetnek az születésnapomra, de az én barátom nem?
Anyja erre nem tudott mit felelni, idegesen tördelte kezét.
– Én ezt nem értem. – Geréb a sírás küszöbén állt. – Azt hittem, szereted Bokát.
– Nagyszerű fiú – bólintott hideg mosollyal az anyja.
– Dezső! – dörrent bele újra a neve a nappali feszült csendjébe.
Geréb apja a küszöbön állt szigorúan összevont szemöldökkel.
– Beszédem van veled, fiam!
– Nahát! – csapta össze tenyerét Nemecsekné, meglátva Bokát a még hevenyészve összefércelt öltönyben.
– Ha így folytatod, asszony, még féltékeny leszek – tréfált a mindig szűkszavú kis szabó.
A házaspár átölelte egymást, és olyan szeretettel nézték Bokát, mintha a tulajdon fiúk lenne.
Boka elpirult.
– Köszönöm – motyogta gyerekes szégyenlősséggel. És a felnőttek kiértették ebből az egy szóból, hogy mi mindent köszön.
Geréb a dolgozószobában üldögélt egy kényelmetlen fotelben, és reszketett. A rászegeződő sötét tekintet nem eresztette, kutakodott benne.
– Az utóbbi időben nem ismerünk rád, fiam – szólalt meg hosszú hallgatás után a férfi.
– Mert amióta János a barátom, jobb ember lettem – jelentette ki Geréb dacosan.
– Ebből elég!
– Miből, apa? – feleselt Geréb elszántan.
Farkasszemet néztek egymással. Kitört közöttük a háború. Geréb elhatározta, hogy minden eszközzel küzdeni fog Bokáért, ha kell, csal, lop és hazudik is.
Miután megvacsoráztak, nappali híján, mindketten Boka apjának hálószobájában telepedtek le. Az idősebb Boka elővette bicskáját, és nekilátott, hogy Geréb ajándékát még tökéletesebbre faragja. Fia szeretettel és hálával nézte ügyes kezét.
– Mondd csak, valóban olyan különleges az a Geréb Dezső, hogy megérdemel egy ilyen ajándékot? – kérdezte mosolyogva a férfi.
– Még annál is különlegesebb – hangzott az őszinte válasz.
– Reméltem is, mert már kétszer megvágtam magam miatta.
Ezen a fordulaton mindketten felnevettek.
– Mi van közöttetek azzal a fiúval?
– Mi lenne? – nézett apjára ártatlanul Geréb. – Barátok vagyunk.
– A cselédek pletykálnak.
– A cselédek ostobák.
– És szerinted mi is azok vagyunk édesanyáddal? Ideje lenne lányokkal is barátkoznod.
– A múltkor az összes lóversenyen nyert pénzemet egy szajhára költöttem – árulta el Geréb gúnyos mosollyal.
– Megtiltom, hogy lóversenyre járj! – üvöltött rá az apja.
– Nem ez volt a lényege a mondanivalómnak.
– Ne merészelj pimaszkodni velem!
– Akkor te meg ne szólj bele abba, hogy kivel barátkozom!
Úgy röppent egymás felé a tekintetük, mint két éles kés.
Az elkészült ajándékot csodálták.
– Nagyon ügyes vagy! – ámuldozott Boka, mire az apja szerényen húzta össze magát a széken, mintha szégyellné tehetségét.
– Tetszeni fog neki?
– Sírni fog örömében – nevetett Boka. – Állandóan bőg mostanában, mint egy kislány.
Apja elnézte fia boldog arcát, megsimogatta feje búbján a kócos, fekete fürtöket.
– Örülök, hogy ilyen jó barátra találtál – mondta.
Boka elpirult. Soha nem hazudott senkinek, különösen az apjának nem.
– Félek, hogy elveszítem, ha leérettségizünk – vallotta be. – Túlságosan különböznek a világaink.
– Mire jó a barátság, ha nem arra, hogy átjáró legyen a világok között?
Boka hálás szeretettel pillantott az apjára.
– Azt hiszem, igazad van – értett egyet.
Geréb szemei fájtak a könnyektől, kék tekintete olyan viharvert volt, mintha háborgó tenger zúgott volna benne. Életében először nem élvezte a levélírást. Mit írjon, hogy Boka ne érezze ugyanazt a fájdalmat, amit ő? El akarták őket választani egymástól. Felfedezték a titkukat. De ezt nem árulhatta el, mert Boka, amilyen becsületes lélek volt, még engedett volna a parancsnak. Geréb dühös volt magára. Vigyázatlanul viselkedett. Ma meg egyenesen ostobán. Ügyetlenül harcolt… naivan. És tessék itt van butasága eredménye: Boka nemcsak a születésnapjára nem jöhetett el, hanem egyenesen el lett tiltva tőle.
Geréb kifújta az orrát. Könnyeit már nem törölgette. Minek, ha úgyis egyfolytában újak gyöngyöztek ki a szeme sarkából és folytak le arcán?
Kopogtak. Boka meg az apja meglepetten kapták fejüket a bejárati ajtó felé. Ki lehet az ilyen késő este? A Gerébék cselédje ácsorgott a küszöbön. Levelet hozott.
– A levélírás Gerébnél olyan, mint Weisznél az egyletalapítás – magyarázta Boka. – Leküzdhetetlen ingere van rá. Hm. Azt írja, elmarad a holnapi születésnap, mert meghűlt az édesanyja.
Boka szája sírásra görbült. Nem a születésnapot sajnálta, hanem a drága ruhaszövetre költött pénzét és Nemecsek urat, aki egész éjjel az ő öltönyét varrja. Mitévő legyen? Hogy örült a kis szőke asszony, milyen büszkén nézett rá! Nem! Nem szabad elmondania, hogy hiába volt minden öröm és munka. Reggel, ahogy ígérte, elmegy az öltönyért. Végül is, lesz még Gerébnek elég születésnapja, amire felveheti! Ez utóbbi gondolat szöget ütött a fejében. Újból elővette a félelem, hogy elveszítheti a fiút.
Másnap Geréb taktikát változtatott. Zongorázott a vendégeknek, flörtölt az unokahúgaival, táncolt egy rettenetesen csúnya, de borzalmasan gazdag lánnyal, sokat mosolygott és annál is többet unatkozott. Azt tette, amit vártak tőle… egészen éjfélig. Akkor fogta magát és megszökött a saját születésnapjáról.
Még soha sem járt ilyen késő éjjel egyedül az utcán. Reszketett a hidegtől, mert a nagy sietségben elfelejtett kalapot, sálat venni. Minden kósza árnyék moccanására rémülten rándult össze a gyomra. Megszaporázta lépteit. Csúszkált, botladozott az éjszaka hidegében megfagyott hólatyakon. Amikor végre elérte célját, nem állt meg, hogy kifújja magát, hanem rohant egyenesen Bokáék ajtajáig.
Bokát dörömbölés rázta fel legmélyebb álmából. Mire kibotorkált szobájából, apja már nyitotta az ajtót. Geréb jött vendégségbe az éjszaka közepén. Boka, amikor meglátta, megtántorodott a váratlanul rátörő örömtől, de egy pillanattal később az ijedtségtől remegett a lába.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
Gerébnek hullottak a könnyei. Hiába, nem volt mit tenni, egyfolytában bőgött az istenadta!
– Az emberek kegyetlenek! – tört ki a fiúból a keserűség. – Miért ilyenek?
Boka nem tudta megmondani, miért ilyenek. Szomorú szemekkel, tanácstalanul nézte zokogó barátját.
– Magatokra hagylak – szólt csendesen az apja. – Talán lesegíthetnéd róla a kabátot, és főzhetnél neki egy csésze meleg teát – javasolta távozóban.
Boka szót fogadott. Lehámozta Gerébről a kabátot, majd bekísérte barátját a konyhába.
Amíg lefőtt a teavíz, végigmérték egymást. Geréb elegáns, fekete öltönyt viselt, Boka gyűrött pizsamát.
– Szóval mégsem maradt el a születésnap – állapította meg Boka roppant éleslátással.
– Én úgy szégyellem magam, János – szipogta Geréb.
Boka kitöltötte a teát, és a csészét letette barátja elé. Ha már ott állt előtte, megsimogatta könnytől maszatos arcát.
– Ha jól sejtem, nem a te hibád. De ezt majd máskor beszéljük meg. Várj itt egy kicsit, hozok valamit.
Geréb kezdett megnyugodni. Sehol máshol nem érezte annyira otthon magát, mint Boka apró lakásában. Két tenyerébe ölelte az egyszerű, dísztelen porceláncsészét.
– Valld be, hogy nem bírtad kivárni, amíg megkapod tőlem az ajándékod, ezért állítottál be éjnek évadján! – kacsintott rá cinkosan Boka, mikor visszatért.
Bár így lenne!, gondolta Geréb, de az ajándék hírére azért alábbhagyott szívében a rettegés, és kíváncsian nyújtotta kezét a selyempapírba csomagolt meglepetésért. Mohó ujjai között nemsokára egy szépen faragott őzgida bukkant fel.
– Tetszik? – kérdezte Boka.
– Nagyon szép – emelte rá tekintetét Geréb, és ekkor, meglátva barátja csillogó, nagy szemét, szép arca körül hullámzó fekete fürtjeit, egyszeriben megértette ajándéka jelentését. Elmosolyodott.
Ez a már a megszokott, huncut, Geréb féle mosolygás volt. Boka szíve szaporázni kezdte a dobogást.
– Ezt adta Apollón szerelme jeléül Küparisszosznak.
– Igen – bólintott Boka.
– De Küparisszosz egy napon véletlenül halálra sebezte az őzet eltévedt nyílvesszőjével. Végtelen bánatában megkérte Apollónt, hogy egész életén át sirathassa soha el nem apadó könnyekkel.
– És Apollón teljesített a kívánságát. Ciprusfává változtatta.
– A ciprusfa kérge azóta is könnyezik – fejezete be a mesét Geréb.
– Azért kapod, mert folyton bőgsz… és mert szeretlek.
Geréb majdnem leszédült a székről boldogságában, mire Boka felfogta, mit mondott.
– Késő van – jelentette ki, és elfordult, hogy elrejtse Geréb elől bíborló arcát. – Adok pizsamát.
A fürdőszobában már nem volt melegvíz, de Geréb nem bánta, legalább felfrissült kissé. Megsimogatta Boka pizsamájának puha anyagát. Még soha ilyen közel nem került a fiú testéhez, mint most a pizsamájába bújva.
Boka szobájában sötét volt, csak a hold ezüstje lopott be annyi fényt, hogy Geréb meglelje az ágyat.
– Bebújhatok melléd? – kérdezte félszegen.
– Tán azt gondolod rólam, hogy a földön vetettem neked ágyat? – hangzott a tipikusan Bokához illő válasz.
Geréb óvatosan felemelte a takaró szélét, és mint egy kígyó, besiklott Boka mellé. Bódult volt az örömtől.
– A szüleid aggódni fognak – jegyezte meg Boka.
– Szerintem sejtik, hol vagyok.
– És ha idejönnek?
– Nem tudják, hol laksz.
– És a cseléd, aki tegnap a leveledet hozta?
– Ő nem fog elárulni. Megesküdött nekem.
Ezután sokáig hallgattak. Boka a falnak fordulva mímelte az alvást. Geréb a hátán fekve nézte a plafont. Lélegzetvételük zaklatottsága felzavarta az éjszaka csendjét.
Boka ökölbe szorította a kezét. Ha belepusztul, se fog megmozdulni! Ő aztán nem követi el kétszer ugyanazt a hibát! Rémülten érezte, hogy barátja illata lassan körbelengi. Előkelő, úri illat volt ez, drága kölni és levendula édessége. Az ő bőrén csak a mosószappan üdesége illatozott. De úgy tűnt, Gerébet még ez az egyszerűség is vonzotta. A fiú a háta felé fordult. Lehelete megcsiklandozta a nyakát.
– Tényleg szeretsz engem? – kérdezte.
– Igen – felelte Boka, mert mint tudjuk, soha nem hazudott.
– Akkor mégiscsak ez életem legszebb születésnapja.
Bokát gyöngéd, de makacsul határozott ujjak ragadták meg, és fordították a hátára.
– Megnézhetlek? – hajolt föléje Geréb.
Boka eltátotta a száját, ezért Geréb belefogott a magyarázatba:
– Úgy értem…
– Mi lenne, ha ezt nem tárgyalnánk ki! – fojtotta belé a szót Boka, és beleegyezése jeléül ledobta magáról a takarót, majd lehunyta a szemét.
Geréb készségesen engedelmeskedett, és ettől a perctől fogva egy szót sem szólt, csak ujjai gombolgatták kifelé fürgén Boka pizsamáján a cérnagombokat. Egykettőre ott fénylett előtte barátja sima mellkasa. Pillanatokra látta már az öltözőben, de most kedvére kigyönyörködhette magát benne. Végighúzta tenyerét a bársonyos bőrön. Mutatóujjával finoman megérintette a köldök hívogató mélyedését.
Boka hősiesen küzdött. Veríték nedvesítette meg haját a homlokán. Mikor Geréb lehajolt, hogy csókot leheljen a hasára, úgy vélte, ez azért mégiscsak sok. Kinyitotta a szemét, és kutató tekintetet vetett a fiúra. Nem látta rajta pánik jeleit. Arcán elragadtatás tükröződött.
– Ígérd meg, hogy most nem hátrálsz meg! – súgta a zihálásuktól hangos csendbe.
– Azt mondtad, ne beszéljek – emlékeztette incselkedve Geréb, mire Boka elnevette magát, és nagy lendülettel felült, hogy karjai közé zárja a fiút.
Miközben szenvedélyes csókot váltottak, Boka levarázsolta Gerébről a pizsama felsőt. Összeölelkeztek. Élvezték, ahogy meztelen bőrük egymáshoz simult. Egy idő után Geréb kiszabadította magát Boka karjai közül, és vakmerően kibújt a pizsama nadrágjából is. Az lepte meg a legjobban, hogy egy cseppet sem szégyelli magát.
Boka kevésbé bátran vetkőzött. Mozdulatai meg-megremegtek, félénken tekintgetett Gerébre.
Egy ideig bámulták egymást. Vágyódó szemük olyan tisztán látott a sötétben, mintha nappali világosság lett volna.
Mikor Boka úgy ítélte meg, hogy Gerébnek elegendő ideje volt rá, hogy megnézze, visszabújt a paplan alá. A fiú tétován követte.
Geréb tanácstalan volt. A múltkor, mikor a nadrágjába nyúlt, Boka nem volt így berezelve. Mitől félt most? Alig gondolta ki a kérdést, a válasz már meg is érkezett: Attól retteg, hogy elveszíti, hogy ijedt tapasztalatlanságban megint valami ostobaságot csinál.
– Már nem félek ettől – súgta Boka fülébe, és ha már arrafelé járt, megcsókolta a száját.
– Biztos?
Geréb elmosolyodott. Mulattatta az elnök úr következetlensége. Arra kérte, hogy hallgasson, mégis egyfolytában beszéltette. A takaró rejtekében olyan közel araszolt hozzá, hogy összegabalyodtak a karjaik meg a lábaik, és ha már Boka nem merte megérinteni, akkor megérintette ő Bokát.
Sokat álmodozott erről, de nem hitte volna, hogy ilyen mámorító érzés lehet egy egyszerű érintés. Ujjai kíváncsi mohósággal indultak felfedezőútra. Simogatása nyomában Boka sóhajai egyre hangosodtak. Szorítást érzett a nyakán, váratlanul erőre kapott vékony kar fonódott köré. Acélos ölelés fogságába esett, majd megérezte magán azt az érintést, amely a múltkor annyira megrémítette. Tudata utolsó szikrája jót nevetett rajta, hogy milyen butuska kisfiú volt még akkor.
Egymás vállába fúrták az arcukat, hogy visszafojtsák a torkukból kikívánkozó kiáltásokat. Izzadtság borította testüket, meg-megcsúsztak egymáson. Ujjaik érzéki táncot jártak, követve egymás ritmusát. Aztán Boka teste megfeszült, vad rángás hullámzott végig izmain, hátra vetette a fejét, tenyerét a szájára szorította, nyakán kívánatosan csillogott a kéj verítéke. Geréb tudta, mi történik, mégis döbbent ámulattal figyelt. Ő volt az, aki gyönyört adott Bokának! Boldogságában elfutották szemét a könnyek.
Boka lihegett és reszketett, hosszú percekbe telt, mire visszatalált a vakító fényességből a sötét szobába. Kézfejét végighúzta izzadt arcán, nyelt jó párat, hogy megnedvesítse fájdalmasan kiszárad torkát, majd homlokát Geréb homlokához szorította, és ujjai folytatták a simogatást.
Ezúttal Gerében volt a gyönyör sora.
Boka fáradt mosollyal várta, hogy Geréb visszatérjen hozzá, közben a fiú arcát csodálta, amelynek szép vonásait megtépázta az élvezet. Így is elragadónak találta. Csókoktól duzzadt szájával, remegő szempilláival, szemöldöke meglepett ívével szebb volt, mint valaha.
Nagysokára Geréb kinyitotta a szemét, és ránézett.
– Imádlak. – Ez volt az első szava. Kicsit giccses, de őszinte.
Boka tovább mosolygott. Lehetetlen volt megállapítani, mi járt a fejében. Geréb gyöngéd cirógatása újra bebarangolta a testét.
– Amikor a kitt-katt hívó szavára a nyomodba szegődtem, még nem gondoltam, hogy ez lesz…
– Hát, én sem – nevetett Boka. – Csupán annyit gondoltam, hogy egy idegesítő, levakarhatatlan mócsing vagy.
Geréb felkönyökölt. Odakint kezdett hajnalodni. A függöny csipkéjén beszűrődő sápadt téli fény megvillant a vállán. Boka mutatóujja begyével követte útját.
– Egész életemben veled akarok lenni. Senki és semmi nem választhat el tőled – jelentette ki elszántan Geréb, mire Boka csillogó tekintete elsötétült.
– Te, Dezső! Voltaképpen mi történt nálatok?
Geréb habozott.
– Tudod, engem igazán nem bánt, ha azért nem hívtak meg a szüleid a születésnapodra, mert nem illek bele a világodba.
– Te vagy a világom! – kelt ki erre magából hevesen Geréb, és csókolni kezdte Bokát, hogy a fiú ne juthasson ilyen fájdalmas szavakhoz.
Mikor összesimult a testük, Boka megérezte a Gerébben újraéledő vágyat. Tele volt aggodalommal és kétséggel, de barátja kedvéért mosolyogva adta át magát a szenvedélynek. Nem sokkal később, gyönyörben fuldokolva, ő is megfogadta, hogy ha kell, küzdeni fog azért a csodáért, ami közöttük van. Ha a grundért képes volt mindenre elszántan harcolni, akkor a szerelem elől sem fog meghátrálni.
Csak a vasárnap reggel szemérmetlen világossága takarta meztelenségüket, mégsem érezték a szoba hidegét. Boka ujjai Geréb szőkeségében kalandoztak.
– A szüleimet nem az zavarja, hogy szegény vagy – vallotta be Geréb, és már megint folytak a könnyei egyenesen Boka mellkasára –, hanem az, hogy szeretlek.
Boka keze ökölbe szorult a rémülettől, ujjai között megfeszültek a fényes, szőke hajszálak.
Visszazuhantak az időbe. A falióra mutatói hangosan kergették egymást: Tikk-takk.