Fény az alagút végén
Ha megkérdeznéd tőlem, hogy miért lettem metróvezető, én rögtön készen állnék a válasszal. Egyszerűen ezt felelném:
– Hát, tesó! Bizony eláshatod magad valahova a föld mélyére, ha nem koptatod elég szorgalmasan az iskolapadot.
Tényleg ezt mondanám? Lehet, de nem gondolnám komolyan. Persze te nem tudnád meg soha az igazságot. Nem tudnád meg, hogy mindig osztályelső voltam. Nem tudnád meg, hogy összehasonlító irodalomelméletből diplomáztam. Nem kell, hogy mindezt tudd rólam, elég, ha elhiszed, amit látsz, amit akarok, hogy láss, ha rám nézel.
Mert a titok az enyém. Olyan kevés dolog csak a miénk, mert folyton osztoznunk kell másokkal. Éljen a közösségi szellem! Éljen a társadalom! Hányinger!
Anyám kirakott az otthonomból, amikor közöltem vele, hogy meleg vagyok, akárcsak a társadalom. Kilakoltattak a világból. Én meg fogtam magam, és elbújtam. Azóta itt töltöm a napjaim nagy részét.
Az életem egy végtelenített utazás az alagút egyik végétől a másikig. Ugye, hogy nem is különbözöm annyira tőled!
Szeretem a sötétet, ami körülvesz, mert kiszínezheti az agyam. Színeket álmodok a fekete falakra. A szivárvány összes színét ráfestem a kábelekre, amik úgy szövik be az alagutat, mint egy érhálózat. Néha elgondolkodom azon, vajon hol dobog és lüktet valami kitartó kis szerv, ami értelmet ad az erekben áramló elektromosság fáradhatatlan vándorlásának. Hol lehet a központi energia, ahol a sok vezeték végül összefut? Hol az alagút szíve?
Lehet, hogy most beképzeltnek fogsz tartani, de néha azt képzelem, bennem dobog. Néha érzem a mellkasomban a lüktetést, az energiát, az életet. Szeretem ezt az alagutat.
Most, hogy elkönyveltél totálisan antiszociálisnak, elárulom, hogy még mit szeretek.
Az embereket. Fura, mi? Szeretheti valaki a bíráit, vagy a hóhérját? Várj, elmagyarázom! Én és a metrószerelvény, amit vezetek, mi ketten, az évek alatt szép lassan eggyé váltunk. Amikor kiérek egy-egy állomásra, megrohan a tömeg. Mindenki engem akar, és én kinyitom az ajtókat, hogy befogadhassam őket, hogy magamba fogadhassam őket. Mennyi különböző arc, mennyi vibráló szín, mennyi hangulat! Mindegyik egy vetítővászon, amin csak néhány másodpercre villan fel egy-egy képkocka, és nekem ennyiből kell összeraknom a teljes filmet. Nem mondhatod, hogy kihívások nélkül élem az életem.
Minden állomáson van egy tükör, amiben a felszállókat figyelem. Tudod, hogy ne csukjam oda őket, vagy hogy odacsukhassam őket, ez mindig az éppen aktuális hangulatomtól függ, hehe. Szóval, a tükör. Alapjában véve nem szeretem a tükröket. Fogmosás közben sem nézem magam, pedig régen szörnyen piperkőc voltam. Nem igazán vagyok barátságban a tükrökkel, mert nem igazán vagyok barátságban magammal. De a harmadik és a tizedik állomás közötti tükröket szeretem, mert Őt látom bennük.
Három hónappal ezelőtt kezdődött egy szerdai napon, a délutáni csúcsban.
Belenéztem a tükörbe, és megláttam Őt. Ott állt az első ajtónál, a vezetőfülke mögött, pont ott, ahová még belátok. Egyszeriben megszűnt a tömeg, elhallgatott a cipőtalpak türelmetlen csoszogása, és végtelen csend lett, vákuum, ami magába szippantott. Egyetlen pillanat volt, ami még most is velem van, egy szikra, amitől lángra gyúltam, és azóta is égek, egy csepp méz, aminek az édessége még mindig bizsergeti a nyelvemet. Mi mindenre elég egyetlen pillanat! A fogantatásra, a halálra, a szerelemre.
Az ötödik állomáson vettem észre. Kék pulóver volt rajta, meg egy világos farmernadrág. Talán azért figyeltem fel rá, mert éppen akkor akadt meg rajta a tekintetem, amikor egy hajtincset simított el a homlokából. Olyan sok mindenről árulkodott ez az egyszerű mozdulat, ahogy két hosszú ujjával a füle mögé terelt sok száz vékony szőke hajszálat. Volt benne egy kis zavar, egy kis melankólia, egy kis játékosság, egy kis érzékiség.
A következő állomásig csupa izgalom voltam. Vajon kitart-e a varázs? Vajon hány állomást marad? Marad-e eleget ahhoz, hogy megálmodjak neki egy életet?
Ott volt, továbbra is ott ragyogott a tükörben. Öt állomásnyi idő sok mindenre elég. Már az első napon tudtam róla, hogy félénk, mert nem nézett rá a felszálló emberekre. Tudtam, hogy kedves és türelmes, mert nem tolakodott, lökdösődött, előre engedte a többi leszállót, és ő utolsónak lépett ki a szerelvényből. Tudtam, hogy nem szereti a huzatot, mert valahányszor meglebbentette a szemébe hulló tincseket, hunyorgott és grimaszolt. És tudtam, hogy megközelíthetetlen, mert összefonta maga előtt a karjait, és nem nézett bele a tükörbe.
Az aznap estémet már neki szenteltem.
Elképzeltem, ahogy hazaér és leveszi a cipőjét, aztán beköszön a konyhába, ahol az anyukája éppen a vacsorát készíti. Természetesen még otthon lakik, mert olyan törékeny és érzékeny, hogy óvni kell. Az apja, valószínűleg hivatalnok, még úton van, mert ma is túlórázott. A kötelező puszi után bezárkózik a szobájába, és fáradtan leheveredik az ágyra. Egyszemélyes ágy a sarokba tolva, szemben az ablakkal, hogy láthassa az égen úszó felhőket. Látom, ahogy a kék pulóver felcsúszik a hasán, és elővillan a bőre fehér szépsége. Most felsóhajt, és lehunyja a szemét. Álmodozik. Ő is.
Lássuk csak, hány éves lehet? Huszonkettő? Huszonnégy? Legyen az utóbbi. Nem találom ki, mi járhat a fejében, mert szeretném meghagyni neki a gondolatait. Neki is legyenek titkai, így izgalmasabb. Nem érdekel, meleg-e. Nem érdekel, hogy van-e valakije. Csak az érdekel, amit érzek, ha rágondolok, vagy ránézek, mert olyan sok év után végre érzek. Hogy képzelet-e vagy valóság? Nem számít.
Mielőtt elalszom, még eltöprengek rajta, vajon látom-e még.
Nyolc állomás a világ hétfőn, szerdán és pénteken. Ahogy begurulok az állomásra, máris Őt lesem, és Ő mindig ott van, mindig ugyanott, mindig az első ajtónál száll fel. Szeretem az állhatatosságát. Ha nincs hely az ajtó mellett, akkor sem megy beljebb, hanem az üvegnek támaszkodik, vagy az én vezetőfülkémnek. A vezetőfülkémnek! Ilyenkor nem látom, de érzem. Érzem, ahogy hozzám ér. Pontosan olyan az érintése, amilyennek elképzeltem: tétova és óvatos, gyöngéd és izgató.
Nemcsak megálmodtam, de már tökéletesítettem is számára egy életet. Tíz évesen kapta az első csókját, még az általánosban, de túl nyálasnak találta, és bosszúból meghúzta a lány copfját. A gimiben lett visszahúzódó, amikor rájött, hogy ő más, mint a többiek. Beleszeretett a suli szépfiújába, de sosem mondta meg neki, csak messziről csodálta, mint most én Őt. Szereti a színeket, az illatokat, a távolban elsuhanó vonat hangját. Szereti az álmokat, mert még hiszi, hogy valóra válhatnak.
Sosem képzelem el intim helyzetben, mert tisztelem. Na jó, bevallom, egyszer meglestem zuhanyzás közben, de ez csak egyszeri botlás volt részemről, viszont annál kielégítőbb.
Igen. Ő az. A tökéletes. Tökéletes, mert szeretem a hibáit is. Szeretem, hogy idegesítően rendmániás, hogy napokig képes duzzogni csacskaságok miatt. Szeretem, hogy mindig elhagyja a bevásárlólistát, szeretem, hogy a kedvenc dalait végtelenítve hallgatja, akár százszor is egymás után.
Szeretem, mert Ő nem bújik a föld alá. Szeretem, mert helyet követel magának a világban. Szeretem a szőkeségét, a karcsú testét. Szeretem a fényét, mert megvilágítja az éjszakámat.
Három hónapja tart már ez a kis viszony, a randevúk a harmadik és tizedik állomás között. Tegnap futott. Futott hozzám, hogy a karjaimba vethesse magát. De amikor felszállt, mégsem rám mosolygott, hanem egy idegenre, aki helyet szorított neki maga mellett a tömött metró kocsiban. Sosem láttam még ilyen szépnek. A sietség miatt nem volt ideje elrejtenie magát az álarca mögé. Mintha meztelen lett volna, puszta önmaga. A nyolcadik állomásnál ki kellett szállnia, olyan sokan özönlöttek kifelé. Kiszállt hát, és oldalra fordult, igaz, háttal állt nekem, de még soha ilyen közel nem volt hozzám. A vezetőfülke ajtajának üvegén át láttam az alakját. Magasabb, mint gondoltam. Alkarján egy hosszú, vastag ér fut végig, ami eltűnik a könyökéig feltűrt pulóver ujjában, pont úgy, mint ahogy egy folyó torkollik bele a tenger végtelen kékségébe. Végre felszabadult az ajtó melletti törzshelye, és ő ki is használta az alkalmat, akárcsak én, és ránéztem a tükörben. Lesütött szemmel állt, mégis úgy éreztem, mintha rám nézne, mintha nekem szánná azt az elrejtett-elbújtatott pillantást. Miután leszállt, furábbnál furább gondolatok rohantak meg. Elkezdtem azon töprengeni, hogy lehetne-e ebből ennél több. Tudom, butaság. De tényleg az? Butaság arra gondolni, hogy megszólítok egy embert, csak mert meg akarom ismerni? Dehogyis randira hívni! Ahhoz túl gyáva vagyok. Egyszerűen csak megismerni, beszélgetni vele, élvezni a jelenlétét az életemben, még ha csak néhány percig is. Irigylem a lepkéket, mert kedvük szerint odaszállhatnak a fényhez, körültáncolhatják és csodálhatják. Csak mi, a beszéd és a művészetek csodálatos adományával megáldott emberek, félünk kimutatni az érzelmeinket. Vajon mi okozza ezt az alattomos rettegést, ami mindig ott bujkál a lehetőségek mögött?
Most délután három óra van, és Ő két óra múlva újra meg fog jelenni az életemben. Ott fog állni a harmadik állomáson, és várni fog rám. Ott fog ragyogni az alagút végén. De ma kivételesen nem vagyok szolgálatban. Mi lenne, ha odamennék az állomásra, és várnék rá? Én várnék Őrá. Várnám, hogy megérkezzen, hogy odaálljon az első ajtóhoz, és akkor megszólítanám. Megkérdezném, hány óra van, vagy hogy jó irányba szállok-e fel. Lehet, hogy csak egy pillanat jutna nekünk. De, mint már mondtam, sok mindenre elég egyetlen pillanat. A pontos idő közlésére, vagy egy bólintásra, egy tekintetre, egy kezdetre…
***
Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött, olyan észrevétlenül kerített hatalmába. Talán nem is volt kezdete, mert egy lassú folyamat volt, mint mikor felkel a nap: az éjszaka feketéje sötétkékre színeződik, majd szürkére és lassan narancssárga fény festi meg az égboltot. Nem emlékszem, mikor láttam meg először, azt hiszem, már hetek óta láttam anélkül, hogy észrevettem volna. Láttam, mert mindig az első ajtóhoz állok. Amikor begurult a szerelvény ránéztem, egészen addig néztem, ameddig fel nem tűnt, hogy nézem, hogy minden nap Őt keresem a tekintetemmel, hogy imádom barna tincseinek pajkos göndörségét, hogy elolvadok a széles vállain feszülő egyenruhától.
Talán az egész élet ilyen, egy észrevétlen átmenet, születés és halál között. Vagy mint a szeretkezés. Egyszer csak ott van a vágy, és szép lassan a hatalmába kerít. A szív egyre hevesebben dobog, a kar egyre szorosabban ölel, a száj egyre mohóbban csókol. Ilyen a szerelem: észrevétlenül tör ránk és észrevétlenül múlik el.
Tehát, nem tudom mikor is kezdődött, csak azt tudom, hogy most itt van velem ez a furcsa vonzalom, ez a bizarr kíváncsiság.
Az álmodozás az én gyógyszerem a hétköznapok szürkesége ellen. A munkám olyan, mint egy sosem múló fejfájás. Anyám irtó büszke rám. Büszke a fiára, aki egy menő cégnél adótanácsadó. Létezik ennél unalmasabb foglalkozás a világon? Vajon milyen lehet metrót vezetni? Nem lehet olyan rossz, mert mindig mosolyog. A szája sarkában megjelenik egy kis ránc, miközben a felszállókat figyeli. Ilyenkor a legelbűvölőbb. Mindig csak egyetlen pillantást engedek meg magamnak, mielőtt felszállok, mert ilyenkor biztos vagyok benne, hogy nem veszi észre. De ez az egyetlen pillantás is elég. Miután felszálltam és elfoglaltam a kedvenc helyem, ahol hátat fordíthatok a tömeg nagy részének, elkezdem az álmodozást. Ő és én, mi ketten egy közös életben. Beszél hozzám. Mit is mond? Tetszel. Nem, nem ezt mondja. De akkor mit? Szeretlek. Nem, ezt sem mondja. Piros az ég alja, holnap szél lesz. Ez az! Nézzük az ég színeit. Nézzük az alkonyatot és a hajnalt, együtt. Valaki meglök ,és én kizökkenek. Hol is vagyunk? Már csak két megálló. Megfulladok ebben az embertengerben, hullámzik és körülvesz, és én vacogok a sós hidegtől, ami a közelemben állók bőréből árad. Gyorsan vissza a szigetemre, még van két állomásunk együtt!
Nincs kedvem hazamenni bérlakásom hideg falai közé. Olyan, mint egy börtöncella, vagy egy koporsó, vagy egy régen halott szerető kísértetének csontváz-ölelése. Inkább egy melegbárba megyek, és hagyom, hogy egy vadidegen megdugjon a vécében. Az utóbbi időben csak ennyi romantika jut nekem a valóságban. Mikor éjfél körül kielégületlenül baktatok át egy elhagyatott parkon a villamosmegállóig, eláraszt a kétségbeesés. Lassan harminc leszek, és nem vagyok más, csak egy rakás szerencsétlenség. Idegbajt kapok a családomtól, utálom a munkám, egyetlen örömforrásom, ha negatív HIV-tesztet produkálok. Mióta megy ez így? Azóta, hogy a gimiben összejöttem azzal a nagyképű alakkal? Ő tette ezt velem? Vagy az a negyvenes fószer, aki két évig eltartott némi szexuális ellenszolgáltatás fejében, amikor megléptem otthonról. Vagy a magány?
Depressziós gondolataim közé beférkőzik a metrós srác, mint valami mentőangyal. Vajon miért nem merek ránézni? Általában könnyen adom magam, és még válogatós sem vagyok. Bármikor, bárkivel elmegyek egy kis élvezet reményében, de éppen tőle, aki valóban vonz, aki iránt érzek valamit, pont tőle tagadom meg a pillantásom. Talán, mert a testem tud titkot tartani, de a szemem nem. Talán elárulná, hogy félek. Talán elmondaná neki, hogy hatalma van felettem, mert rajta múlik a harmadik és tizedik állomás közötti boldogságom.
Ki vagy te? Szeretsz valakit? Tudnál szeretni engem? Teszek rá, hogy meleg vagy-e, vagy sem! Csak gyere ide! Gyere hozzám! Szagolni akarom az illatod, érinteni akarom a bőröd selymességét. Azt akarom, hogy sötétbarna tincseid a nyakamat cirógassák. Érezni akarom a farkad a testemben! Érezni akarlak az életemben! Érj hozzám! Érj el hozzám!
Tegnap majdnem elkéstem a randevúnkról. Úgy rohantam a metróig, mint egy őrült. Ezek után már nem tagadhatom, hogy futok utána. Éppen elértem, de majd kiköptem a tüdőmet. Annyira lefoglalt az igyekezet, hogy levegőhöz jussak, hogy képes voltam rámosolyogni egy idegenre. Én! Csak úgy, köszönetképpen, hogy helyet szorított nekem maga mellett. Nem akartam kefélni vele, csak köszönetet mondani. Te jó ég, mikor tettem ilyet utoljára! A francba! Tényleg egy sziget lettem, vagy egy csónak, ami egyre távolabb sodródik a szárazföldtől.
Az egyik állomáson ki kellett szállnom, és, mert valami fura mámoros akarat vett rajtam erőt a boldogság űzésére, egészen közel léptem a vezetőfülke ajtajához, ami résnyire nyitva volt. Háttal álltam neki, mégis éreztem a testéből áradó vibrálást. Bizsergett a tarkómon a bőr tőle. Varázslatos volt.
Ma reggel egy ijesztő gondolatot sodort a partomra a valóság tengere. Mi lenne, ha bepróbálkoznék nála? Mi lenne, ha megadnám magamnak a lehetőséget? Mit veszthetek? A méltóságom? Ugyan, hol van az már! De mit mondjak neki? Egyáltalán megszólíthatja az utas a metróvezetőt? Ki kell találnom egy jó kérdést, valami olyat, amire nem elég egy bólintással, vagy egy igen-nemmel felelni. Hallani akarom a hangját. Azt akarom, hogy legalább egy percig figyeljen rám, és talán felfigyeljen rám. Ki kell agyalnom valami ostobaságot, üres szavakat. Körbe kell táncolnom a fényt, ahelyett, hogy egyenesen a lángba repülnék. Vagy…
Vagy eldobva mindent: a félelmet, a neveltetést, az illemet, a társadalmat, a bilincseimet, egyszerűen csak kopogjak be a vezetőfülke ajtaján? Lehet, hogy ezt kellene tennem. Egyszerűen csak megmondani neki, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken délután ötkor őt várom. Elárulni neki, hogy libabőrös leszek az izgalomtól, amikor meghallom a közeledő szerelvény hangját. Megvallani neki, hogy megváltja az életem, ha csak néhány állomásnyira is, az a pillanat, amikor meglátom a fényt az alagút végén…
VÉGE.