Finding Home
Alan tétován álldogált a csukott osztályterem előtt, és az ajtóra ragasztott feliratot nézte. 6.B – olvasta el újra meg újra, mintha az valami varázsszó lenne. Közben az ajtó túloldalán már javában tartott az első óra. Mit tegyen? Ha intőt kap, akkor csak rosszabb lesz. Összeszedte minden bátorságát, és bekopogott, majd lenyomta a kilincset, és belépett. Meglepetésére nem az osztályfőnökkel találta szembe magát, hanem egy ismeretlen nővel, aki kíváncsian mosolygott rá.
– Jó napot kívánok! – köszönt Alan.
– Szervusz! – köszöntötte a nő is kedvesen, majd amikor látta Alan szemében a tanácstalanságot, a segítségére sietett. – Ha elég gyorsan a helyedre tudsz futni, akkor senki sem fogja észrevenni, hogy elkéstél! – súgta a kisfiúnak, és még kacsintott is hozzá.
Alan igyekezett a tőle telhető gyorsasággal megközelíteni a helyét, közben az osztálytársai összesúgtak a háta mögött.
– Folytassátok a rajzot! – csendült az idegen nő rendreutasító hangja.
Alan padtársa, egy kövér kislány, odahajolt a fiúhoz:
– Ma ő tartja az órát. Azt mondta, hogy valami picológus, vagy mi a csuda.
– Pszichológus? – csodálkozott Alan, majd gyorsan elhallgatott, mert a nő már ott is termett mellette, és egy rajzlapot tett elé.
– Szeretném, ha lerajzolnád a családodat.
– De nem tudok szépen rajzolni – mentegetőzött Alan, mert hirtelen nem jutott más kifogás az eszébe.
A nő erre elnevette magát, de a nevetése kedves volt, és bátorító.
– Én sem tudok rajzolni – árulta el a kisfiúnak. – Ezért megígérem, hogy senkinek nem fogom megmutatni a művedet.
– Rendben – adta meg magát Alan.
Amíg előhalászta a tolltartóját a táskájából, lopva körbepillantott az osztálytársai előtt heverő rajzlapokon, amiken füstölgő kéményű házak meg egymás kezét fogó pálcikaemberek sorakoztak. Alan idegesen rágcsálta a szája szélét, mert érezte, hogy a nő figyeli a mozdulatait. Nem volt mit tennie, rajzolnia kellett. A fűvel kezdte, mert hát fű mindenütt nő, majd nekikezdett a háznak, mert abban is biztos volt, hogy négy falat kell rajzolnia. Lassan úgy belelendült, hogy még muskátlit is tett az ablakba, meg szivárványt az égre. Csak akkor torpant meg, amikor Anya következett. Mi lenne, ha nem rajzolná le őket? Azt is mondhatná, hogy bent vannak a házban. A nő felé sandított, aki viszonozta a pillantását. Ezt nem lehet átverni! – bosszankodott magában, majd folytatta a rajzolást. Egy gyönyörű, mosolygós Anyát alkotott, aki úgy tipegett tűsarkain a magasra nőtt fűben, mint egy tündér. De amikor Anya férje következett, Alan tenyere annyira izzadni kezdett, hogy egyfolytában kiesett a kezéből a színes ceruza.
– Béna! – súgta a fülébe vihogva a padtársa.
Alan összeszedte minden erejét, és tovább rajzolt. Nagy nehezen megszületett ő is, azzal a torz, piros mosollyal a száján.
– És te hol vagy? – hallotta a nő hangját maga mellett.
Alan feltekintett, mire megint kiesett a kezéből a ceruza.
– Én? – kérdezte megszeppenten.
– Igen, te. Te is a család része vagy – magyarázta a nő, és közben a kisfiú vállára tette a kezét.
Alan előtt hirtelen megjelentek a kézen fogva sétáló pálcikaemberek, amiket az osztálytársai rajzain látott. Nem! Azt már nem! Nem fog megérinteni! Itt nem érhet hozzám! – hajtogatta magában, és érezte, hogy rázza a remegés.
– Én a ház mögött focizom – magyarázta reszkető hangon, mire a nő közelebb hajolt hozzá, mintha mondani akarna neki valamit, de ekkor megszólalt a csengő, és az osztályban kitört a hangzavar.
Miután véget ért a tanítás, Alan szinte rohant kifelé az iskolából. Már megint gyenge volt. Majdnem elárulta magát. Ez nem történhet meg többet! Az a nő, és a kutató pillantása… Az a boszorkány! Alan megállt egy percre, hogy kifújja magát, majd továbbindult, és befordult egy kis utcába, ami úgy siklott végig a városon, mint egy kígyó. Újra meggyorsította a lépteit, majd a kígyó hasánál balra fordult, és megpillantotta a régiségbolt zsúfolt kirakatát. Még ott volt! Alan óriási megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy a szamurájt még mindig nem adták el. Ugyanott állt, ugyanolyan büszkén és rendíthetetlenül. Odasétált a kirakatüveghez, és nézte a fából faragott, díszesen felöltöztetett alakot. Ha csoda történne, és életre tudna kelni, vajon meg tudná védeni? Igen, egészen biztosan meg tudná védeni tőle. Akkor jól megverné. Lehet, hogy meg is ölné… Alan lélegzet-visszafojtva hajolt olyan közel a kirakathoz, hogy az orra hegye nyomot hagyott az üvegen. Védj meg! – kérlelte némán a büszke szamurájt.
– Szia! – csendült fel egy idegen hang, és Alan ijedten ugrott el a kirakat mellől.
Egy férfi állt előtte vastag szürke kardigánban. A régiségbolt tulajdonosa.
– Én, én csak… – dadogta Alan, majd futásnak eredt.
– Várj! – kiáltott utána a férfi, de a kisfiú már árkon-bokron túl járt.
Ekkor a boltból egy nő lépett ki, és mosolyogva a férfi vállára tette a kezét.
– Mi történt? – kérdezte.
– Ez a fiú lassan két hete mindennap idejön, és bámul befelé a kirakaton.
A nő elnevette magát, majd előre sétált, és megállt ott, ahol az üvegen apró ujjlenyomatok látszottak. A férje követte, és féltőn átkarolta a derekát. Néhány percig mindketten elgondolkodva nézték a szamurájt, majd a férfi megszólalt:
– Mi lenne, ha új helyre költöztetnénk ezt a szobrot? Mondjuk, az ajtó közelébe – javasolta.
Alan remegő kezekkel mosta fel a fürdőszoba kövét. Már megint nem bírta megállni, hogy ne hányjon. De hát annyira fájt! Mikor végzett, fáradtan roskadt le a kád szélére, és az osztálytársai vidám rajzaira gondolt. Sosem irigyelt senkitől semmit, de most nagyon vágyott egy másik életre. Amikor először történt meg, és ő elmondta, Anya nem hitt neki. Azt mondta, hogy egy hazug kis szörnyeteg. Alan nem akarta, hogy Anya szörnyetegnek gondolja, ezért soha többet nem árulkodott. Lassan megtanulta leküzdeni az undorát, és arra a néhány percre képzeletben messzi világokba utazott, ahol nem hallotta a mostohaapja kéjes zihálását, ahol nem érezte az érintését. De ez nem sikerült mindig, mert ha egy kicsit is gyenge volt, ha beengedte a lelkébe a félelmet, akkor annak a messzi, mesebeli világnak bezárultak előtte az ajtói. Erősnek kell lennem! – hajtogatta magában. – Olyan erősnek, mint az a szamuráj.
Először rettenetesen megijedt, mert azt hitte, hogy eladták a szobrot, de aztán felfedezte a kirakat másik sarkában. Belesett az üvegen. Amikor látta, hogy a tulajdonos elmélyülten újságot olvas, előrébb merészkedett. Nézte a szamurájt, és megpróbált erősen koncentrálni, mint ahogy azt egy könyvben olvasta. Kelj életre! Kelj életre! – mantrázta magában. És ekkor egy pillanatra úgy látta, mintha a szobor megmozdult volna. Működik! Annyira belefeledkezett az ámulatba, hogy nem vette észre, mikor lépett ki a boltból a férfi. Hirtelen arra eszmélt, hogy egy gyöngéd érintés nehezedik a vállára, és egy erős kéz ragadja meg a kezét.
– Én nem akarok semmi rosszat! – hadarta Alan, és megpróbálta kiszabadítani magát, közben a szamurájt leste, ami újra mozdulatlanná dermedt az üveg mögött.
– Gyere be! – mondta a férfi kellemes bariton hangján, és az ajtó felé irányított a fiút. – A szamurájt szeretnéd?
– De nincsen pénzem – szabadkozott Alan.
A férfi ekkor elengedte, és a szemébe nézett.
– Nem baj. Ahhoz nem kell pénz, hogy megnézd – mosolygott rá. – Gyere be!
Alan remegő lábakkal lépett be a boltba, de ahogy körülnézett, azonnal megnyugodott. Hiszen ez az ő mesevilága! Sikerült a varázslat! Közben a férfi kivette a kirakatból a szamurájt, és letette egy kis asztalkára.
– Parancsolj! – mondta, majd visszatért az újságjához, és újra belemélyedt.
Alan néhány percig tanácstalanul álldogált, majd, amikor látta, hogy a bolt tulajdonosa nem figyel rá, óvatosan megérintette a szobrot. Szebb volt, mint amilyennek a kirakatüvegen keresztül látta. Leült egy régi karosszék szélére, és ámulva csodálta.
Másnap Alan alig várta, hogy véget érjen a tanítás. Már az órákon sem tudott figyelni, mert minden gondolatát a szamuráj és a bolt mesevilága kötötte le. Ahogy kiszabadult az iskolából, azonnal végigrohant a kígyóutca kanyargós testén, és lihegve állt meg a régiségbolt kirakata előtt. Nem látta sehol a szobrot. Már majdnem megijedt, amikor eszébe jutott, hogy mi történhetett, és bizony igaza lett. A szamuráj ott állt bent díszes öltözetében az asztalkán, pontosan ott, ahol előző nap hagyta. Csak néhány pillanatig tétovázott, majd benyitott a boltba. Érkezését szélhárfa vidám zenéje jelezte. A tulajdonos kikukkantott újságja mögül, és egy szórakozott mosollyal üdvözölte.
– Csak tessék! – mondta, és a karosszékre mutatott, majd újra visszabújt az újság zizegő lapjai mögé.
Alan letette az iskolatáskáját, és most már kényelmesen elhelyezkedett a nagy karosszék puha bársonyán. A szamuráj teljes harci pompájában tekintett rá az asztalkán, és ettől Alannek furcsa érzése támadt. Biztonságban volt. Ez a különleges, új érzés mosolyt csalt az ajkaira.
Amikor elhalt a szélhárfa utolsó, gyenge dallama is, egy barátságos hang szólalt meg Alan mellett.
– Szervusz! – köszöntötte egy ősz hajú hölgy, és letérdelt a karosszék mellé, hogy a kisfiú arcába láthasson.
– Csókolom! – mondta megszeppenve Alan.
– Ő a férjem – mutatott a nő az újságpapír mögött megbújó férfira. – Én Elise vagyok. Téged hogy hívnak?
– Alan – felelte a kérdezett, és úgy nézett a mellette térdelő elegáns hölgyre, mintha az egy megelevenedett csoda lenne.
Zene: Brian Crain - Finding Home