Háború és béke
Geréb megdörzsölte a szemét, majd tenyere rejtekében ásított egy nagyot. Szőke haján megcsillant egy tavaszi napsugár.
A Weisz lopva minden mozdulatát jegyezte magában. Már hetek óta olyan megilletődve ült mellette, hogy moccanni sem mert. Geréb Dezső Boka János szerelmese volt! Hűha! Amíg csak beszéltek erről a fiúkkal, addig majdhogynem unalmasnak találta a témát, de amikor Geréb újra csatlakozott az osztályhoz, egyszeriben felélénkült az érdeklődése. Azelőtt soha nem látott még ilyen közelről igazi szerelmespárt. Figyelte hát őket. Boka meg Geréb nem búgott, mint a galambok, olykor-olykor odamentek egymáshoz, váltottak pár szót, kölcsönadták egymásnak a tollukat, ceruzájukat, megvitatták a leckét, vagy teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettek. Ha Csónakos nem árulta volna el, hogy szerelmesek, sose derült volna ki a titkuk. Legalábbis Weisz biztos volt benne, hogy soha nem vette volna észre azokat a bájos kis jelzéseket, figyelmességeket, amelyek elárulták, valójában milyen hőfokon ég a kapcsolatuk. Ott voltak például a pillantásaik, a véletlenül össze-összeérő mozdulataik, a hangjukban az a különös gyöngédség. Weisz azon kapta magát, hogy sárgul az irigységtől, pedig nem vágyott egyikőjük helyébe sem. Csupán szerelemre vágyott. És hát ez a legszomjasabb, legfájdalmasabb vágy.
Geréb szórakozottan megnyalta ajkait, állát megtámasztotta az öklén. Hosszú szempilláin átsütött a napfény. Az egész fiú fényárban úszott. Nem lehetett nem észrevenni a tündöklését.
Weisz ámulatában eltátotta a száját.
Geréb ekkor, mintha csak erre várt volna, rajta ütött:
– Mi az? – kérdezte felé kapva a fejét.
– Se…se…semmi – dadogta Weisz pirulva.
– Bámulsz.
– Kit?
– Engem.
– Nem én!
– De!
– Miért bámulnálak?
– Nem tudom, miért bámulsz, de bámulsz.
– Hülye vagy!
– Miért vagyok hülye? Mert érdekel, hogy miért bámulsz?
– Nem bámullak!
– Igenis bámulsz.
– De nem is!
Ezen a ponton kénytelenek voltak felfüggeszteni a mélyenszántó vitát, mert a tanár szigorú pillantást vetett rájuk.
Boka érezte, hogy megint úgy dongják körül a tekintetek, mint a legyek. Valósággal meggörnyedt a háta a Pál utcaiak figyelmének súlya alatt. A fiúk tapintatosak voltak, de amellett igencsak kíváncsiak. Persze ez érthető volt. Cselének már jegyese volt, és számos nyilvánosház törzsvendégének számított, de még így sem tudott annyi érdeklődést kivívni magának, mint ő azzal, hogy egy fiút szeretett. Csónakos mesélhetett akármennyi kalandjáról, az ő szótlansága ezerszer több érdeklődésre tett szert.
Sóhajtott egy nagyot, és naptárjában áthúzott egy újabb napot. Már csak két hét volt a megváltó érettségiig.
Testnevelés órán véget értek a kötelező gyakorlatok, és a tanár hagyta az osztályt kedvére métázni az udvaron. Az iskola búcsúzkodott tőlük. Ideje volt, hogy ők is elkezdjenek búcsúzkodni a gyerekkoruktól.
Boka felhagyott a padon üldögéléssel, és a testnevelés órákat tanulással meg olvasással töltötte az öltöző magányában.
Természetesen Gerébnek jutott eszébe az ötlet, hogy ez egy újabb nagyszerű lehetősége a randevúknak. Általában boldog hevületben, játéktól átizzadt pólóban érkezett, és mindig ugyanazzal a kérdéssel indított:
– Nem unatkozol?
Boka ilyenkor felnézett a kezében tartott könyvből, és azt felelte, hogy:
– Nem.
Geréb az utóbbi napokban egyre korábban futott be, néha szó szerint futott. Ezen a napon alig öt perccel becsengetés után már újra az öltözőben termett.
– Játszottál is? – nézett rá Boka.
– Nem érdekel a méta, te érdekelsz.
Boka elvörösödött.
– Pénteken apám üzleti útra megy – újságolta Geréb. – Miénk az egész délután. Miért vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú.
– De az vagy.
Hallgattak. Túl kényes téma volt a jövő ahhoz, hogy az öltözőben vitassák meg. Az ilyen eldugott helyek egészen másra voltak hivatva, például csókokra meg érintésekre.
Miután Boka kutató tekintete megbizonyosodott róla, hogy senki de senki de senki nem követte Gerébet, és senki de senki de senki sem leselkedik utánuk, odahajolt a fiúhoz és megcsókolta. Geréb szája puha volt, édes, és torkában forró volt a lehelet, borzongatóan kívánatos. Úgy csókolta, mintha hosszú időre búcsúzkodna tőle. Csak még egyet, egy utolsót, egy legutolsót, egy legeslegutolsót!
– Akkor átmehetek hozzád pénteken? – kérdezte Geréb, miután Boka kifulladt, és ő újra olyan hétköznapian unalmas dologra használhatta a száját, mint a beszéd.
– Igen. Apa csak este nyolcra ér haza.
Geréb számolt, majd elvigyorodott.
– Az rengeteg idő! – lelkendezett. – Sok-sok mindenre elég.
Boka megint elvörösödött. Ujjai bekíváncsiskodtak Geréb pólója alá. Ritkán vetemedett hasonló merészségre szobája négy falán kívül. Meg is lepte vele a fiút.
– Te meg mit csinálsz?
– Nem tudom – ismerte be Boka. – Amióta beléd szerettem, fogalmam sincs mit csinálok. – Tenyere megpihent Geréb izgatottan verdeső szívén.
– Én is szeretlek.
Boka szerény mosollyal vette tudomásul a vallomást. Kevés embert szerettek ennyire, de ő nem kívánt hetvenkedni vele. Még csak kedd volt, túl messzinek tűnt a péntek. Geréb homlokához szorította a homlokát, és mély lélegzetet vett.
– Dezső – sóhajtotta.
– János – érkezett azonnal az egyértelmű, határozott válasz.
Az osztályfőnöki óra a ballagás előkészületeivel telt el. A hosszúra nyúló stratégiai megbeszélés után a tanár sorba állította a fiúkat: így is, úgy is, amúgy is, növekvőben, csökkenőben, vegyesben. Nem tudta eldönteni, hogyan mutatnak majd jobban. A Pál utcaiak álltak, bal kezükkel egymás vállát fogva, és pokolba kívánták az egész felhajtást, oly annyira, hogy inkább koptatták volna tovább még pár évig az iskolapadot.
Geréb Bokát leste, aki jelen pillanatban a sor elejére lett parancsolva. Ez így volt jó. Ki más vezethette volna ki a fiúkat az életbe, mint ő? Geréb gondolatai elkalandoztak.
– Ne tapogass! – rezzent fel Kolnay méltatlankodására.
– Nem tapogatlak. Miért tapogatnálak?
– Ki tudja, talán tetszem neked – tréfált a fiú, csakhogy a jelen helyzetben nemigen volt ildomos ilyesmivel viccelődni.
– Fogd be a szád, Kolnay, vagy én fogom be! – szólt oda Barabás.
Ekkor a Csónakos is megjelent, és készségesen felajánlotta, hogy mindenkinek segít befogni a száját.
Mialatt a fiúk kis híján ölre mentek miatta, Geréb tovább ábrándozott. Tudott valamit, amit Boka még nem, de várnia kellett a meglepetéssel a ballagás napjáig. Újabban egyfolytában várakoznia kellett valamire. Idegtépő dolog a szerelem!
Váratlan varázslat folytán, Geréb pár percig Boka mögé került a sorban. Mikor Boka megérezte gyöngéd érintését a vállán, megremegtek a térdei. Hátra fordult.
– Mi az? Tudom, ne tapogassalak – vigyorgott rá Geréb.
Mivel Boka nem hallotta a Kolnay féle tréfát, értetlenül meredt rá.
– Vagy mégiscsak tapogassalak? – incselkedett tovább Geréb, és ujjai alig észrevehetően Boka nyakszirtje felé araszoltak.
Iskola után elbúcsúztak egymástól, és szomorúan ballagtak haza. Semmi érdekes nem volt a virágillatú tavaszban, amikor egyedül jártak benne. És még mindig oly messze volt a péntek!
De aztán nagy nehezen mégiscsak elérkezett.
Geréb meglehetősen illetlenül kitárulkozó pózban hevert az ágyon, és az irodalmi szöveggyűjteményt lapozgatta. A nyitott ablakon át behallatszott a madarak éneke. Boka soha nem engedett meg magának olyan pimaszul nemtörődöm meztelenséget, mint Geréb. Amint tanulásra került sor, legalább egy inget meg egy alsónadrágot felvett.
– Akár egy kis pocok – nevetett Geréb. – Egy hazafias pocok! – mutatott a könyvben Petőfi Sándor portréjára.
Boka egy tétel kidolgozásával volt elfoglalva, ezért csak félvállról nevetett a poénon.
Geréb abbahagyta a szöveggyűjtemény tanulmányozását, és minden figyelmét Bokának szentelte, aki félprofilban ült az íróasztalnál. Más lett, mint volt, mégis ugyanaz a fiú maradt. Arra gondolt, hogy volt idő, amikor utálta. Akkoriban, évekkel ezelőtt, ki nem állhatta, önteltnek, gőgösnek tartotta, és hát, szó mi szó, irigykedett rá. Azóta éppen azt szerette meg benne, ami azelőtt taszította. Rájött, hogy önteltsége csendes magabiztosság, gőgje veleszületett akarat a világ jobbá tételére. Milyen érdekes húzásai vannak az életnek! Próbálkozott, de nem tudta visszaidézni magában azt a parázsló gyűlöletet, amit akkor érzett, mikor Bokát elnökké választották a fiúk. Emlékezett rá, hogy verekedni támadt kedve, hallva Boka kedves szavait, amelyekkel arra emlékeztette, hogy ő is kapott három nyamvadt szavazatot. Geréb nem volt egy önostorozó alkat, de ha eszébe jutott az árulása, akkor néhány percig a lehető legkevésbé kedvelte magát. Ilyen alkalmakkor kisebbfajta csodának tűnt, hogy Boka ott volt mellette, és arról beszélt neki, hogy mennyire odavan érte.
– Sehogy se értem, hogyan szerethetsz te engem – formálta meg hangosan a gondolatait öntudatlanul.
Boka abbahagyta az írást, és Gerébre nézett.
– Ez most hogy került elő a semmiből? – kérdezte.
– Nem a semmiből került elő, hanem a fejemből – pontosított Geréb.
– Furcsa dolgok vannak a te fejedben!
– Az már biztos.
Boka felállt az íróasztaltól, és barátja mellé telepedett az ágyra. Ujjai cirógató érintése kibogozta Geréb összekócolódott szőke fürtjeit. A fiú felült, és a vállára hajtotta a fejét, aztán elsuttogta a titkát:
– Utáltalak.
Boka elnevette magát.
– Ami azt illeti, én is utáltalak – vallotta be ő is.
– De én tényleg.
– Hát én is tényleg, a lehető legkomolyabban. Nincs még egy ember a földön, akit úgy utáltam volna, mint téged.
Geréb erre olyan bájosan szomorú képet vágott, hogy Bokának kedve kerekedett a csókolózásra, de barátja kitért előle. Bűnbánatot gyakorolt az önsanyargatás ősidők óta bevált eszközével.
– Gyerekek voltunk – magyarázta Boka mosolyogva. – Háborús idők jártak. De most béke van, és mi felnőttünk.
Igen, Boka az Boka volt. Mindig rátapintott a lényegre. És miután tapintása meglelte a lényeget, tovább kíváncsiskodott Geréb felé. Kitapogatta a szíve dobogását, bőre bársonyosságát, csípője hajlatát, combja puhaságát. Miközben karjai között végre Geréb is átadta magát a vágynak, és ő minden eddiginél szenvedélyesebben szerelmeskedett vele, arra gondolt, hogy még senkit a világon nem szeretett ennyire. Csókja a fiú szájáról a füle mögötti, szőke hajtincsekkel határolt, kis tisztásra vándorolt.
Boka úgy látta Gerébet, mint egy gyönyörű tájat: Haja virágzó, selymes füvű rét, folyton hulló könnyei kristálytiszta patakok, kék szemei tükörvizű tavak, gerince vonala csillogó hegylánc, medencéje hívogató meredély. Kedvenc búvóhelye az ágyéka felett burjánzó bronzszőke szőrszálak kis cserjése volt. Ujjai és ajkai gyakran kalandoztak benne. Amikor ezen a vidéken kóborolt, Geréb mindig szokatlanul elcsendesedett. Olyanok voltak ezek a percek, mint a vihar előtti süket-néma hallgatás, mint egy csata kitörése előtti feszült várakozás. Sokáig elidőzött ebben a remegő nyugalomban, mielőtt továbbindult volna oda, ahol a fiú gyönyöre fészkelt.
Geréb sosem volt türelmetlen. Áhítatos szerelme örökké azon fáradozott, hogyan szerethetne még jobban, még tökéletesebben, még lángolóbban. Megérezve füle mögött a csókot, felsóhajtott a boldogságtól:
– Boka János szeret engem! A tábornok úr belezúgott leghitványabb katonájába!
– Ez nem igaz! – mondott ellent azonnal Boka.
– Nem szerettél belém?! – akadt el Geréb lélegzete.
– Hülye! Egyáltalán nem vagy hitvány. Inkább kedves, és szép… és a Minden.
– Ha te mondod, akkor biztosan úgy van – mosolyodott el elégedetten Geréb.
– Te most udvaroltatsz magadnak? – fogott gyanút Boka.
– Egy kicsit. Tudod… Hahh! – Geréb fejéből kiröppent az összes gondolat. Boka ránehezedett, szeme csukva volt, pillái meg-megrebbentek. Piros ajkai résnyire szétnyíltak, ujjai valahol a feje mellett a párnát markolták, be-betévedtek hajszálai közé. Érezte magában a szíve lüktetését. Ámulva nézte arca zaklatott szépségét. Talán… Nem! Egészen biztosan! Ez volt az, amire vágyott. Ezért szegődött Boka nyomába. Ebbe a táncba hívta a tintatartó csábító dala.
Már lement a nap, de ők még mindig nem tudtak szabadulni a kéj mámorától. Még egyet, csak egy utolsót, egy legeslegutolsót!
Mikor bizsergő fáradtságba ernyedve hevertek egymás mellett, Geréb felkacagott.
– Észrevetted, hogy utálatot vallottunk egymásnak? – kérdezte.
Boka bólintott. Nem volt beszélgetős hangulatban, inkább kért még egy legeslegeslegutolsó csókot.
Geréb átragasztotta Bokára a levélírási mániát. Mivel csak olyankor tudtak találkozni, amikor Geréb apja nem kaphatta rajta fiát a hazugságon, muszáj volt módot találniuk a beszélgetésre akkor is, ha távol voltak egymástól. Az ilyen magányos pillanatokban levélpapírt vettek elő, és lejegyezték rá a gondolataikat. Nem világmegváltó dolgokról írtak, csupán életük apró-cseprő fordulatait osztották meg ily módon egymással. Geréb minden egyes levelét kézbesítette Bokának, Boka viszont az övéit egy vastag könyv lapjai közé rejtette, csak egyet-kettőt ítélt megoszthatónak. Nem baj, mondogatta Geréb, egyszer majd úgy is elolvasom őket.
Miután Geréb hazament, Boka befejezte a tétel kidolgozását, majd levelet írt. A papíron ez állt szépen rajzolt betűkkel:
El foglak veszíteni. Érzem. Mit tegyek?
Lejjebb egy kicsit optimistább gondolat következett:
Talán, ha nem engedném el a kezed… Ha soha nem engedném el…
Aztán ez állt:
Félek a matematika érettségitől. Mi lenne, ha te megírnád az én matematika dolgozatomat, én meg húznék helyetted irodalomból tételt?
Végül az utóirat:
Hiányzol Fülöpnek. És nekem is.
A ballagás előtti utolsó hét lázas izgalomban telt. A fiúk el voltak foglalva, még Csónakos is veszettül tanult a közelgő érettségire. Senkinek nem maradt ideje pletykálkodni, tréfálkozni. A Kolnay meg a Barabás békét kötöttek – szavukat adva egymásnak, hogy amint lehet, újra összevesznek –, és tételeket cseréltek. A Weisz nem óhajtott semmiféle egyletet alapítani, pápaszeme ki se látszott a tankönyvekből, még arról is megfeledkezett, hogy valaha szerelemre áhítozott. Az órák alatt nem álltak röppályára sem papírgalacsinok, sem titkos üzenetek.
– Szerintem fel kellene függesztenünk a randevúkat az érettségiig – javasolta Boka az egyik szünetben, miközben a tízóraijukat majszolták.
– Nem támogatom az ötletet – tiltakozott Geréb. – Úgy érzem, hogy jó hatással vagy az agyműködésemre.
– Hát én ezt nem mondhatom el rólad.
Geréb megsértődött.
– Nos, rendben van. Ha óhajtod, máris magadra hagylak, nehogy az emésztésedet is megzavarjam.
Mielőtt kicsusszanhatott volna mellőle a padból, Boka megragadta a fiú karját, és pirulva magyarázni kezdte:
– Úgy értem, hogy akkor se nagyon tudok másra gondolni, mint rád, ha távol vagy tőlem, de ha velem vagy, képtelen vagyok bármire is koncentrálni.
Geréb arcán üdvözült mosoly terült el.
– Jól van, de csak azzal a feltétellel, hogy ballagás után eljössz velem valahova – adott ultimátumot.
– Hova?
– Az titok.
Boka kutató tekintetet vetett Gerébre, de nem talált másra csak rejtélyes mosolygásra.
– Rendben – adta meg magát.
Kezet fogtak. Pár pillanattal tovább szorongatták egymás kezét, mint ahogy az illendő lett volna azok között, akik nem szerelmesek egymásba.
A ballagás előestéjén Boka kikészítette a Nemecsek úr által varrott csinos öltönyt, és úgy nézegette, mint valami egzotikus állatot.
– Túlzás – állapította meg végül.
Apja megállt a háta mögött. Elgondolkodva vakargatta állán a borostát. Ő is nézte egy ideig az előkelő ruhadarabot, csak azután nyilatkozott:
– Jól fog állni – bíztatta a fiát, már csak azért is, mert nem volt más, amiben elballaghatott volna.
– Félek – vallotta be Boka.
– Ha láttál volna engem, hogy reszkettem az érettségimen! – nevetett az apja. – Akár a nyárfalevél!
Boka a füle mögé igazította örökké kócos hajtincseit, így okos, fekete szeme a maga teljes szépségében ragyogott elő arcából.
– Félek, hogy csalódást okozok neked – egészítette ki iménti szavait.
– Ilyesmire még csak ne is gondolj! – szólt az apja, és magához ölelte. – Te vagy a legtökéletesebb fiú, akit egy apa kívánhat magának.
– Lehet, hogy mégsem.
– Erről nem nyitok vitát!
Boka elnézte apja fáradt, szeretetet sugárzó arcát, és úgy érezte, menten elbőgi magát. Na, tessék! Már egészen olyan lett, mint Geréb! Naphosszat tudná itatni az egereket. Gyorsan témát váltott:
– Kikérdezel pár tételt?
– Én kérdezek, te főzöl!
Apja leült a konyhaasztalhoz, orrára csíptetett olvasószemüveggel, felelősségteljes tartásban. Boka meg, miközben a vacsorát készítette, beszámolt az Árpád házi királyok uralkodási sorrendjéről. Az utolsó tételnél jártak, mikor halk, de határozott kopogás hallatszott a bejárati ajtón.
– Tán újabb leveled jött.
Bokának ökölbe szorult a gyomra, rettenetes előérzete támadt. Rákészült a bajra, mégis váratlanul érte az elé táruló látvány: A küszöbön Geréb édesanyja állt.
Az előkelő szőke asszony kiragyogott Bokáék szürke szegénységéből, mint marék szén közül egy darabka gyémánt.
– A fiához jöttem – mondta színtelen hangon, semmilyen érzésről sem árulkodó tekintettel az előtte álló megilletődött férfinak, miután fogadta kézcsókját.
Az idősebb Boka János máris vette a kalapját, és bejelentette:
– Akkor én teszek egy frissítő esti sétát.
Miután kettesben maradtak, Boka nem tudta eldönteni, mikor cselekszik okosabban, akkor, ha hallgat, vagy akkor, ha beszél. De mit mondhatna? Egyáltalán mit vár tőle ez az asszony, akinek a társaságában annyi barátságos hangulatú délutánt töltött el, és aki olyan zavarba ejtően hasonlít Gerébre?
– Megkínálhatom egy csésze teával? – kérdezte félénken, mire a váratlan vendég úri mozdulattal nemet intett.
A feszült csend egyre hosszabbra nyúlt, csak a nő ruhájának selyme suhogott a konyha kopottra járt hajópadlóján, ahogy odalépett az egyik székhez és helyet foglalt rajta.
Boka arra lett figyelmes, hogy csurgott róla a hideg veríték, csiklandozta a hátát, a halántékát. Nem mert megmozdulni. Lélegzet-visszafojtva figyelte az asszonyt, aki egyszer csak ráemelte tekintetét, Geréb átható, kék tekintetét. Ha kérdezni fog, őszintén felelek, fogadta meg magában, úgyis mindent tud már, hiszen anya.
De a nő nem kérdezett, továbbra is kitartóan hallgatott, és nézte az előtte álló fiút.
Ismét hosszú percek teltek el, talán órák is, ezzel a különös csenddel. Boka hamarosan megszokta a rászegeződött tekintet tüzét, néha-néha még viszonozni is tudta.
Aztán, végtelen sokára, a nő felállt, és odalépett hozzá.
– Vigyázz a fiamra! – kérte. – Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá!
Boka meglepetéstől dermedten fogadta meg:
– Vigyázok rá.
Az asszony nem mondott-, nem kért többet. Ugyanolyan váratlanul távozott, ahogyan jött, akár egy látomás.
Boka leroskadt az üresen hagyott székre, és megállapította, hogy határozottan egyszerűbben alakult volna az élete, ha még akkor elküldte volna Gerébet a fenébe, amikor még nem habarodott bele.
Forgott vele a világ. A karjában tartott virágcsokor az orrának nyomódott, amitől egyfolytában prüszkölnie kellett. Idegen arcok, idegen családok árjában törte az utat az iskola folyosóin. Őneki, aki annyi terhet cipelt a szívében, nem volt kibe kapaszkodnia, viszont az ő vállára egy egész osztály nehezedett. Igazságtalan sors! Ráadásul Geréb a ballagási ceremónia előtt elébe állt, a legszebb méretre szabott öltönyben, amit valaha a földkerekségen varrtak, és csábító mosollyal átnyújtotta csokrából a legszebb rózsaszálat azzal a kéréssel, hogy legyen pontban este tíz órakor újra az iskola előtt.
A ballagási menet leért a tágas előcsarnokba, ahol Boka meglátta a kis szőke Nemecseknét az ura karján. Különös érzése támadt, mintha megkettőződött volna, és utolsó gyermeki lépteit nemcsak a maga nevében lépte volna meg, hanem valaki más helyett is végleg búcsút mondott volna egy korszaknak, egy életnek. Vajon Ernő az iskola falain kívül és tovább él majd benne? Elkíséri a végső percig, és elsőként üdvözli majd a másvilágon?
Mialatt Boka már-már metafizikai kérdéseken rágódott, Geréb az esti randevút tervezgette. Csak az volt a bökkenő, hogy Bokával semmit sem lehetett előre tervezni. Rittig másképpen reagált, ahogy várta volna tőle. Kiszámíthatatlan volt, ha érzésekről esett szó és nem a latin nyelvtanról. Így a vállalkozásban rejlett némi kockázat.
A sor egy pillanatra megtorpant, és Geréb kizökkent a töprengésből. Körbepillantott. Olyan más volt felvirágozva az iskola! Illatos és kedves, akár egy kis kert. Nicsak, a szigorú Rácz tanár úr csak nem könnyeket rejteget olyan buzgón kockás zsebkendőjébe?! És azok ott, Boka meghatottan álldogáló apja mellett! Azok a Nemecsekék? Geréb meresztette a szemét. Nem a kis Ernő szüleit nézte, hanem Bokát a sor elején. Aggódott érte. Ez biztosan felkavaró lehet. Itten most nincsen forró kakaó, sem cukorka, sem ostoba fecsegés. Itten most emlékek és szomorúság van. Már majdnem kivált a sorból, amikor megpillantotta az apját, mire riadtan öltötte magára a végzősök bárgyú ballagási mosolyát, és kétszer hangosabban kezdte énekelni a Gaudeamus-t. Nem bukhat le a cél előtt!
A Pál utcai fiúk kiértek az iskolaudvarra. Többen hátra-hátra néztek a szigorú épületre. Látják még majd az érettségin, de az mégis más lesz. Érezték, hogy ez az a perc, amikor örökre a múlt homályába merül a grund, a méta, a gitt, szóval minden, ami tulajdonképpen a legjobb móka az életben. Nevettek hát, és egymás hátát böködték a virágcsokraikkal, nehogy sírni támadjon kedvük.
Boka késett, pedig nem volt szokása. Geréb idegesen vette elő újra meg újra zsebéből a kis ezüst óráját. A sötét utcán sötéten búslakodott a magára hagyott iskolaépület. Egy közeli kandeláber fényében éjjeli lepkék táncoltak.
– Dezső!
Geréb nem hallotta Boka közeledő lépteit, ezért ijedten rezzent össze, amikor megérezte karján a gyöngéd érintést.
– Hát eljöttél! – örvendezett az első rémület után.
– Persze hogy eljöttem. Megígértem – mosolygott rá Boka. – Hová megyünk?
– Majd meglátod!
Elindultak a pesti éjszakában. A tavasz önmagától megrészegült bódulatban virágzott, zöldellt, burjánzott körülöttük. Nem beszélgettek, kézfejük jártukban össze-összeért. Egy utcasarok, aztán még egy, és még egy. Megérkeztek a város legelőkelőbb negyedébe, ahol a magas bérházak díszes oromzatán hatalmas, kőből faragott, búskomor férfiak tartották vállukon a bejárati kapuk szemöldökfáit. Az egyik ilyen szobor alatt megálltak, és Geréb elővett a mellényzsebéből egy jókora kulcsot. Boka csodálkozott, de nem szólt semmit. Követte továbbra is Gerébet, be a ház hűvös udvarába, onnan fel egy lépcsősoron, egészen ez első emeletre nyíló gangig, ahol egy másik, jóval kisebb kulcs egy úri lakás ajtaját nyitotta. Csak akkor kérdezte meg, hol vannak tulajdonképpen, miután Geréb vezetésével körbejárta a két, szépen bútorozott szobát és a márványpadlós konyhát.
– Nálam vagyunk, vagyis nálunk vagyunk – húzta ki magát büszkén és boldogan Geréb.
Boka hátrahőkölt meglepetésében.
– Nem értem – mondta.
– Ez az én örökségem. A nagyszüleimé volt, most már az enyém.
Boka megszédült. Ő egy lexikont kapott ballagási ajándékul.
– Tetszik?
Geréb sután érezte magát. Talán túl sokáig tervezte, és ezért maradt el a szenzáció. Kicsit csalódott volt. Leste Boka arcát, de az meglepetésen kívül nem tükrözött semmit, még örömet sem.
– Nem tetszik?
– De, nagyon szép – nyögte ki nagy nehezen Boka.
Valami nem stimmelt.
– Az egyetem alatt már önálló leszek, és te is – magyarázta Geréb. – Úgy élhetünk, ahogy szeretnénk.
– És hogyan szeretnénk élni? – szokatlanul élesen hangzott Boka szájából ez a kérdés.
– Együtt – Geréb ezt már szinte bocsánatkérően suttogta.
Boka, aki a szerelembe esése előtt mindig komoly volt, most felkacagott.
– Kölyök vagy még, Dezső. – Mivel Geréb szájtátva bámult rá, hozzáfűzte: – Ideje felnőnöd!
Geréb mellkasában felparázslott a harag. Úgy olvasott Bokában, mint egy nyitott könyvben, amit ráadásul kívülről fújt. Soha ezelőtt nem látta még őt olyan tisztán, mint ekkor. Boka beijedt!
– Egy fiút szeretek, és amíg világ a világ, szeretni akarom – jelentette ki. – Azt hiszem, ez eléggé bátor elszánás ahhoz, hogy bizonyítsa a felnőttségemet.
– Így akarsz élni? Ebben a lakásban? Velem?
– Miért ne? Azt mondjuk majd, hogy a lakótársak vagyunk. Aztán meglátjuk, mi lesz.
– És az apád?
– Neki nem kell tudnia róla, kivel élek, vagy ki jár hozzám. És hamarosan teljesen a magam ura leszek. Figyelj, nem látom előre a jövőt, de nekikezdhetnénk együtt!
Boka idegesítően hűvös nyugalommal dőlt neki az egyik szépen tapétázott falnak.
– Te bele se gondoltál, hogy esetleg én ezt nem akarom? – kérdezte.
Geréb szíve olyat dobbant, hogy majd megfulladt tőle.
– De, miért nem?
– Talán mert normális életet akarok, mert családot akarok, mert hétköznapi akarok lenni, és nem akarok élethosszan szégyenkezni.
– Hazudsz.
– Nem hazudok!
– De igen! Egy életen át akarsz hazudni!
Geréb könnyei kicsordultak. Mindketten megszokták már őket, így nem törődtek velük. Boka őrizte arcán hűvös nyugalmát, Gerébben forrt a düh.
– Nekem ez csak egy kis szórakozás volt – rántotta meg a vállát Boka.
– Hát nekem nem szórakozás volt! – Geréb már üvöltött. – Én ez vagyok! Én ilyen vagyok! Én beléd szerettem!
– Én is beléd szerettem – próbálta Boka enyhíteni az indulatok hevét. – De a szerelmek jönnek-mennek. Fiatalok vagyunk még. Ez csak egy kis eltévelyedés volt.
Geréb torkában megakadt a levegő, majd hörgő sikoltásban szakad ki belőle.
– Én nem tévelyedtem el! – kérte ki magának. – Én ezt akarom! Ha nem veled, hát akkor majd egy másik fiúval!
Boka erre lesütötte a szemét. Nem tűnt megbántottnak, csupán szomorúnak.
– Azért ezt még gondold át – javasolta szelíden. – A te érdekedben kérlek rá.
Boka szelídsége a végsőkig hergelte Gerébet. Nem tudott tovább uralkodni magán. Vad csatakiáltással vetette rá magát Bokára, akit olyan váratlanul ért a támadás, hogy nem maradt ideje kitérni előle. Végigvágódtak a parkettázott padlón.
– Eressz el!
Gerébnek nem állt szándékában teljesíteni a kérést. Boka teste hozzápréselődött a harc hevében. Minden porcikájával érezte a fiút, a bőrét, a csontjait, az illatát, a lélegzetét, szíve ijedt dobogását. Ő, aki mindig őszinte, hazugságban akar élni! Nem! Nem fogja megengedni neki! A fehér ing gombjai szerteszét röpültek a szobában, ahogy ujjai belemartak az anyagba, és tépték cibálták.
Ne!, hallotta valahonnan a távolból Boka hangját, de nem törődött vele. De! De és de! Nyelvét sós izzadtságcseppek égették. Ahogy csókjai egyre lejjebb vándoroltak, orrába szökött a már jól ismert, izgató, kicsit fanyar illat. Boka ujjai a nadrág gombjainál útját állták, de túl gyöngék voltak ahhoz, hogy feltartóztassák. Gerébben együttes erővel dolgozott a vágy és az indulat. Rémisztően elszánt tudott lenni, ahogy a meggondolatlan emberek általában. Boka még egy kis hajtépéssel megpróbálkozott, de támadója nemigen érzett a fájdalmas kéjen kívül semmit, ezért inkább feladta a harcot. Teste átadta magát az élvezetnek, öntudata csak arra volt képes, hogy szeme sarkába rejtsen pár könnycseppet.
– Legalább engedd, hogy megforduljak – kérte egy idő után, mire Geréb gonoszul megragadta a karját, és arcát az arcához szorította.
– Rám kell nézned! – hangzott követelően a válasza. – Nézz rám!
Boka kinyitotta a szemét. Geréb gyönyörű, gyötrődő tekintete a lelkéig hatolt. Magához ölelte a fiút. Gerébből erre elfogyott a harag. Zokogva szerette Bokát egészen addig, amíg együtt nem zuhantak bele a reszkető megsemmisülésbe.
– Ezt dobhatom ki.
Geréb felriadt. A padlón hevert. Meztelen teste didergett a lakás hideg falai között. Boka nem messze ült tőle, és leszaggatott gombjainak helyét nézegette az ingén meg a nadrágján. Nem tudta, mit mondhatna neki, inkább újra lehunyta a szemét. Mikor újra feltekintett, Boka már nem volt ott.
Az éjszaka mélységes sötétje szétáradt az utcákon, mintha egy fekete folyó nyelte volna magába a várost. Minden fekete volt, még a fény is fekete volt. Boka felnézett az égre. Nem látott mást, csak végtelen feketeséget. Ezen az éjszakán nem ragyogtak csillagok, nem ezüstlött a hold.
Boka lassan ballagott hazafelé, meg-megállt, hogy erőt gyűjtsön útja folytatásához. Így a legjobb, biztatta magát. Észhez fog térni. Át fogja gondolni. A sötétség egyre mélyült körülötte, ő mégis szentül hitte, hogy eleget tett egy féltő anyai szív kérésének.
Geréb felnőtté válásának első jele az volt, hogy nem tudott többé sírni. Pedig próbált. Egy álló napon át mást se csinált, csak sírni próbált, hogy legalább egy kicsit megkönnyebbüljön. Nem sikerült. Egy harmatcseppnyi könnyet sem volt képes kipréselni magából. Beleszorult testébe a fájdalom, nem talált kiutat. A második jel ennél sokkal ijesztőbb volt. Nem szállta meg ihlet a levélírásra. A harmadik jel pedig egyenesen a frászt hozta rá. Nem érezte a megszokott tettre kész akaraterőt magában. Nem volt kedve meggondolatlanságot cselekedni. Nem volt kedve Boka után futni. Egyedül akart üldögélni új otthonában, zavartalanul, érzések nélkül. Csordultig ki akarta élvezni élete első szerelmi bánatát. De… Ez lenne a bánat, ez az üresség? Geréb még a bánatban is csalódott.
A történteknek egyetlen kedvező hatása az érettségi első napján mutatkozott meg: Sem Boka, sem Geréb nem szenvedtek vizsgadrukktól, helyette egészen mástól szenvedtek. Majdhogynem fütyörészve vonultak a bizottság elé, miközben osztálytársaik sápadtak-zöldültek a riadalomtól.
Boka jobban felkészült lélekben Geréb könyörgésére, mint észben a tananyagból, de nem nyílt alakalma bevetni a tudását, mert Geréb még csak rá se nézett, illetve ha ránézett, azt a legteljesebb közönnyel tette. Geréb Dezső férfivá érett. Búzamező-szőkeségét learatta a brillantin, amellyel haját hátrafésülte és a koponyájához lapította. Elegáns öltönyét nem a tőle megszokott könnyedséggel, hanem úri tartózkodással viselte.
Boka nem tudta megállni, mikor a fiút tételhúzásra szólították, megragadta a könyökét, és sok szerencsét kívánt. Geréb udvariasan megköszönte, viszont is kívánta, de közben szép kék tekintete távolságtartóan hideg maradt.
Így ment ez az első héten, aztán kitartóan folytatódott az érettségi végéig. Boka egészen hozzászokott már visszakapott magányához. Az a kis közjáték sem zökkentette ki az érzelmi dermedtségből, amelytől a többi Pál utcai fiú a hasát fogta nevettében. Ezúttal még Geréb is csatlakozott a vihogók kórusához. Történt ugyanis, hogy Csónakos úgy berezelt a történelem felelete előtt, hogy ájultan vágódott el a folyosó közepén. A Kolnay meg a Barabás, akik akkor éppen országos cimboráknak vallották magukat, együttes erővel pofozgatták az aléltat. A Csele kis üvegcsét vett elő mellényzsebéből, és Csónakos orra alá dugta, mire az végre káromkodva magához tért. A Csele mindenre fel volt készülve. Ilyen az igazi gigerli!
Boka jelesre abszolválta a vizsgákat. Geréb se sokkal maradt el mögötte.
Az oklevelek átadásának estéjén az osztály bankettre volt hivatalos. Elérkezett a végső búcsú ideje.
Boka, ahogy szerény képességétől tellett, valamennyire rendbe hozta az öltönyét. Itt-ott ugyan csálén voltak felvarrva rá a gombok, de a lényeg az, hogy gombolódtak. Megregulázta rakoncátlan, fekete fürtjeit, majd indult az utolsó találkozásra. Nem volt felkészülve rá. Az ilyesmire nem lehet felkészülni, se lélekből, se szívből, se könyvekből.
Az étterem felé menet, a törökméz árus standjánál egy kisgyermeket pillantott meg. Amíg az anyja cukorkára alkudott, a kisfiú bámészan nézegetett körbe, kezében viseltes játékmackót lóbált a lábánál fogva. Boka megállt, megbabonázva figyelte a légtornászként lengő mackót. Amikor sikerült megegyeznie az édesség árában, az anya rápillantott a fiára, és dorgálóan így szólt hozzá:
– Vigyázz jobban rá, mert nem hoz újat a Jézuska!
Erre a gyermek megszeppenve ölelte mellkasához a mackót, két kis karját szorosan köré fonta, és elszánt-ellenséges tekintetet vetett a világra, amely talán el akarta venni tőle a kincsét.
Boka sóbálvánnyá dermedt. Még akkor is ott állt, mikor a gyermek és anyja már régen messze jártak. A járókelők kíváncsian bámulták meg a csinos végzős gimnazistát, aki valami érthetetlen oknál fogva megigézve meredt a törökméz árus portékáira.
Ostoba volt! Ó, de még milyen ostoba! Az ennyire ostoba embertől vissza kell venni az érettségit! Az ilyen ember még nem érett meg az életre! Félreértette a kérést. Mit tegyen most? Hogy legyen megint okos? Hogyan kérje Geréb bocsánatát?
Boka tűnődött. Arcát tenyerébe temette, ujjaival elmaszatolta szép vonásain a megrendülés ráncait. Tévedett, de talán még helyre lehet hozni! Ő megbocsátotta Gerébnek az árulását, remélte, hogy Geréb is megbocsátja az övét.
Kitt-katt. Hamisan szólt a dallam. Geréb újra felpattintotta, majd lecsapta a kis tintatartó tetejét. Kitt-katt. Mit kezdjen vele? Zsebre nem rakhatta. De hát akkor hová tegye? Ökle közönyösen zárult köré. Nem volt már más, mint egy közönséges, kivénhedt emlék diákkorából.
Ő érkezett meg legutolsóként a Pál utcai fiúk közül a bankettre. A grund egykori védői mind egy nagy körasztalnál üldögéltek. Már csak az ő széke volt üres Csónakos meg Boka között. Az osztály nem törődött többé a közösségi szívügyekkel, ki-ki a saját önző szívének dolgaival volt elfoglalva. Hogy a Boka meg a Geréb között megint áll a bál? Hát aztán! Majd kibékülnek! Jobban izgat az a bál, ahová én vagyok hivatalos!
Geréb, mikor leült, kicsit arrébb húzta székét Boka mellől, mert igencsak felzaklató olyasvalaki illatában fürödni egy egész estén át, akibe egykor bele voltunk bolondulva, és akiről zavarba ejtő intim titkokat tudunk. Boka például szeretett nyitott szemmel csókolózni, Geréb meg egészen odavolt attól, ha a kis pihés szőke tincseket cirógatták a tarkóján.
Pezsgőt ittak, és koccintottak a tanár urakkal. Az érettségi előtt ez még szenzációszámba ment volna. Aztán a bátrabbak beszédet is mondtak. De többnyire búsan nézték az eszcájg csillogását az étterem csillárainak hamis fényében. Valami véget ért, és valami új kezdődött. A múlt fájdalmas volt, a jövő félelmetes. Papuskáim, vigyázzatok magatokra odakint az életben!
Geréb, mikor látta, hogy az osztály kezd szétszéledni, odafordult a Csónakoshoz.
– Továbbítanád ezt Bokának? – kérdezte, és egy füzetlapba csomagolt valamit nyújtott át az asztal alatt.
Csónakos csak egy egészen rövid ideig ráncolta a szemöldökét – ez akkor volt szokása, ha valakiről azt gondolta, hogy elment az esze –, majd hang nélkül teljesítette a különös kérést, és átadta a küldeményt az instrukcióval együtt Weisznek.
A csomag kézről kézre járt. A Weisz továbbadta a Barabásnak, a Barabás Kolnaynak, a Kolnay Lesziknek, a Leszik Richternek, a Richter a kis Csengeynek, Csengey Cselének, a Csele meg a címzettnek:
– Geréb küldi.
Bokának nagyot dobbant a szíve. Remegő ujjakkal bontogatta az ajándékot. Amikor meglátta, mit kapott, elakadt a lélegzete. Geréb Dezső, mint azt már többször bizonyította, igazán kegyetlen tudott lenni, ha akart. A tintatartó csomagolásán ez állt:
Tárgy megnevezése: Zsebtintatartó.
Tárgy rendeltetése: Tinta tartása.
Figyelmeztetés: Nincsen. (Az igazi veszélyekről soha nem szokás előre tájékoztatást kapni.)
Kiléptek az utcára. Némelyikük cseppet pityókásan nyújtózkodott, és megpróbálta elérni az égen ragyogó csillagokat, de a csillagok meglógtak a feléjük tapogató ujjak elől.
Nem beszéltek össze, mégis mindnyájan egy irányba indultak. Szótalanul rótták a Pesti utcákat. Rátértek a Soroksári útra, onnan rákanyarodtak a Köztelek utcára, ott benéztek a Dohánygyár vak ablakain. Csónakos tüsszentett egy nagyot, de nem szólt akkorát, mint régen. Kiröhögték. Nem olyan őszintén, mint régen. Végigsétáltak a Pál utcán a Mária út irányába. Ott, a két utca sarkán, nagy, elegáns házakat találtak. Egy ideig álltak előttük, és nézték őket. Egészen addig nézték őket, amíg a falaik le nem omlottak, és farakások nem épültek a helyükre, addig bámulták őket, amíg mélyen a földbe ásott pincéik fel nem töltődtek finom, puha homokkal. Langyos tavaszi szél fújt nappali verőfényt az éjszakai égboltra. A Janó kutyája ugatott. A kis Nemecsek Ernő előugrott a rozoga kunyhó mögül, és azt kiáltotta az elképedt Áts Ferinek: Megállj!
A Pál utcai fiúk csak álltak, és nézték a grundot. Szemükbe könny szökött. Egyedül a Geréb nem sírt.
Elsőnek Boka búcsúzott, aztán mindenki szépen lassan kalapot emelt, hátat fordított és elsétált.
Szétszéledtek.
Geréb hosszú percek óta egymagában ballagott. Mintha kihalt volna a város, és ő egyedül maradt volna benne. Ez részben így is volt: magára maradt. Még szeleburdi gyermek énje is elhagyta. Komoly, sötét tekintettel rótta a macskaköves utat. Egyszer csak halk léptek zaja zavarta fel az éjszakát mögötte. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Egyre közelebb értek: Kiippp-Kooppp. Kiiipppp-kooopppp.
Geréb annyira szaporázta, hogy Bokának a kapualjban sikerült utolérnie. A bús szobor kíváncsian nézett le rájuk.
– Dezső!
Geréb kelletlenül fordult hátra.
– Mit akarsz? – kérdezte mogorván.
– Odaadni ezt… Cserébe a te ajándékodért.
Geréb lesütötte a szemét. Boka egy könyvet nyújtott át neki. Elolvasta a címét: Háború és béke.
– Ez valami metafora akar lenni? Kössünk békét? De hát, én nem háborúzom veled.
Boka erre megragadta a kezét. Olyan hévvel, hogy Geréb kibillent a közönyéből.
– Nem a könyv a lényeg, hanem ami benne van! Ez volt csak elég vastag. Itt van mind benne!
– Mi mind?
– A leveleim. Kezdd az utolsóval!
Geréb fellapozta a mázsányi kötetet, melynek oldalai között valóban ott sorakoztak Boka át nem adott levelei. Az utolsó így szólt:
Bocsáss meg!
– Nem eresztetted bő lére.
– De benne van a lényeg.
Geréb nem tudta, mit feleljen erre. Félt az újabb csalódástól.
– Nem haragszom rád – mondta végül. – Tiszteletben tartom az akaratodat.
– Remek! – Boka szeme felcsillant. – Akkor most azt akarom, hogy csókolj meg!
Geréb álla leesett.
– Miért?
– Mert szeretlek, te idióta! Vagyis én voltam az idióta. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem, mert jó szándék vezérelt. Beismerem, hogy sokáig valóban csak egy izgága kölyöknek tartottalak – magyarázta Boka a maga megszokott csendes, határozott hangján. – De kettőnk közül én voltam a gyerek. Te tanítottál meg szeretni, bízni, nevetni. Tőled tanultam, hogyan kell megbánni a bűnt, amit elkövettem, és hogyan kell bocsánatot kérni.
Geréb szája sarka remegett, de a könnyei makacsul ellenálltak, nem csordultak ki.
– Ez most komoly? – kérdezte óvatosan, mire Boka olyan komoly képet vágott, amilyen komolyat csak ő tudott vágni. – Akkor ez azt jelenti, hogy…
– Azt! – Boka nem várt tovább a csókra, elébe ment. Hogyan is gondolhatta, hogy képes lesz Geréb nélkül élni!? Mohón ízlelte a visszakapott mámort. – Megmutatnád még egyszer a hálószobát? A múltkor nem fordítottam rá elég figyelmet. A nappali padlóját ellenben hanyagolhatjuk, mert azt meg már túl jól ismerem.
Geréb elvörösödött szégyenében.
– Megváltoztam – figyelmeztette Bokát. – Nem tudok sírni. Nincs kedvem levelet írni. Folyton gyászos képet vágok. Lehet, így már nem is fogok tetszeni neked.
– Szebbek a szemeid, ha nincsenek kisírva. Mi szükség levelekre, amikor együtt vagyunk? Majd én felvidítalak – adta meg Boka Geréb kétségeire a választ. – De egy dolog valóban nem tetszik. Ez! – Szerelme brillantintól olajos hajába fúrta ujjait. – Ez undorító!
Geréb erre végre elnevette magát.
– Lemosom – ígérte. – De előbb megmutatom újra a hálószobát.
Bokát becéző simogatás ébresztette. Álmos mosollyal tért magához. Geréb az ablakon besütő reggeli napfény karjaiban tündökölt, mintha maga is napsugár lett volna.
– Igazán nagyon jól tudsz megbocsátani, Dezső – bókolt a fiúnak.
– Tőled tanultam, hogyan kell.
Boka kéjesen nyújtózott egyet.
– Mit csinálunk ma? És holnap? És majd azután? – kérdezte.
– Még nem tudom. – Geréb boldogságtól szikrázó tekintettel nézte Bokát. Megszerezte! Végül, annyi viszontagság után, csak az övé lett! De egyvalami hiányzott még. – Kezdhetnénk azzal a napot, hogy visszaadod a tintatartómat – javasolta.
VÉGE