Hallgat az oroszlán
1.
Bjärlöv, 1997.
Birgit unottan tekerte mutatóujja köré a telefonzsinórt. A régi szép időkben szeretett interjút adni, de azóta megöregedett, és különben is mindent elmondott már.
– Igen – felelte, bár nem tudta, mire vágta rá ezt az igent, mert a kérdés helyett inkább a kertben színpompálló őszre figyelt.
– Ezt szeretem magában! – nevetett fel a vonal túlsó végén az újságíró.
Birgit felvonta a szemöldökét. Ha jobban koncentrál, most megtudta volna, mit lehet szeretni benne. Fránya elszalasztott lehetőség! Odakint felkapott a szél egy bíborló falevelet és megtáncoltatta.
– Az opera érzelmes műfaj – folytatta az újságíró.
– Valóban az – értett egyet Birgit, miközben emlékeztette magát, hogy a férfi – ellentétben vele – nem szentelte az éneklésnek az életét, tehát elnézhető neki egy ilyen közhelyes megállapítás.
– Nem csoda, hogy mindig rajongók hada vette körül.
– Ez azért túlzás – szerénykedett Birgit.
– A szeretet veszélyes is lehet.
Veszélyes?! Az újságíró megjegyzése felkeltette Birgit gyanúját. Tehát innen fúj a szél! – gondolta. – Róla akar hallani, a titokzatos L. Black-ről. Tekintete újra a kertre tévedt, a zöld pázsiton heverő sárga levélszőnyegre és a rózsabokorra.
– A szeretet önmagában nem veszélyes. A magány és a kétségbeesés torzítja el – helyesbített, majd hozzáfűzte: – Sokan csodálták a művészetemet. Különleges, kiváló emberek szívét érintette meg a hangom. Szerencsésnek mondhatom magam. És hogy végre rátérjek arra, amiért valójában felhívott, akadt közöttük valaki, akinek én csodáltam a rajongását.
2.
Bayreuth, 1968.
Reszkető kézzel írok levelet Önnek. Lehagytam a megszólítást, mert nem találtam a helyes formulát. Hogyan lehet kifejezni az elragadtatást?
Ön el tudná énekelni azt, amit érzek, de én aligha tudnám – egy egész éjszakán át tartó szótározás után sem – megragadni a megfelelő szavakkal.
Ostoba fecsegés lesz az, amit leírok, de muszáj fecsegnem, és Ön előtt nem szégyellem az ostobaságomat. Ön jó ember. Ebben egészen biztos vagyok. Egy rossz ember torkában nem laknak angyalok.
Miközben az énekét hallgattam, lehunytam a szemem. Operában általában némán dúdolok, de ma este csend volt bennem. Az oroszlán is hallgatott. Megmerítkeztem a hangjában. Csillagködön jártam. Egyszer csak ott találtam magam teljesen egyedül az üres nézőtéren. Eltűntek mellőlem az emberek. Ön énekelt tovább, mintha mi sem történt volna. Elnézett a fejem fölött. Dallá változott, én pedig füllé. Csodálatos pillanat volt, de aztán felharsant a taps, és ijedten tértem vissza a valóságba.
Most itt vagyok. Egyedül egy szállodai szobában, mint már annyi este. De ma mégsem vagyok teljesen egyedül, mert Ön itt van velem.
A zuhany alatt megpróbáltam úgy énekelni, mint Ön. Természetesen kudarcot vallottam, de nem szomorodtam el. Boldoggá tesz a tudat, hogy Ön milyen nagyszerű és utánozhatatlan.
Nem tudtam elaludni. Túl hangosan lüktetett bennem az átélt csoda. Leültem hát, hogy írjak Önnek, hogy megköszönjem, amit adott. A csendet.
L. Black.
Birgit ásított egy nagyot. A tükörből álomtól felpuffadt arcú rémség ásított vissza rá.
– Betöltöttem az ötvenet – sóhajtotta. – Min vagyok így meglepődve?! Csak a hangomnak adatott meg a szépség. Ezt eddig is tudtam.
Nem volt kedve a púderhez és a szemfestékhez.
– Tegnap walkür voltam, ma boszorkány leszek – határozta el.
Pongyolát vett a hálóingére, és kiballagott a lakosztály nappalijába, ahol a férje az előző esti előadás kritikáit bújta. Legalább tíz különböző újság hevert mellette szanaszét a kanapén.
Szürke, esőfelhős ég kandikált be az ablakon.
– Nos, tetszettem nekik? – kérdezte Birgit, mire Bertil kidugta a fejét a kezében tartott újság mögűl, és elmosolyodott.
– Imádtak – biztosította a feleségét. – Felolvassam a kedvencemet?
– Annyira nem érdekel – legyintett Birgit, és az ablakhoz sétált. Szerette nézni az egyhangú szürkeséget. Megnyugtatta. – Örülök, hogy vége van, legalábbis a következő turnéig – vallotta be. – Nem bírom a folytonos lámpalázat. Fellépés előtt mindig azért imádkozom, hogy történjen valami… valami kis baleset, egy egészen jelentéktelen, de annyira azért jelentős, hogy elmaradjon az előadás.
– Ne gyerekeskedj! – dorgálta meg Bertil.
– Sajnálom, én már csak ilyen gyerek vagyok – húzta fel az orrát Birgit. Hirtelen elfordult az ablaktól, mert zajt hallott. – Mi volt ez?
– Mi van már megint? – nézett fel Bertil bosszúsan az újságból.
– Te nem hallottad? Kopogtak.
– Nem várunk senkit. Ma nem adsz interjút.
Birgit már kész volt beletörődni, hogy a képzelete játszott vele, de akkor megismétlődött a kopogás. Ezúttal kicsit hangosabban. Birgiten kellemes izgalom lett úrrá. Annyira kiszámítható volt az élete, hogy felpezsdült a vére, ha néhanapján valami váratlan történt. A férjére pillantott, aki teljesen belemerült az olvasásába. Magára maradt a kalandban. Az ajtóhoz ment, és kitárta.
A szálloda elegáns uniformisába öltözött férfi hajolt meg előtte.
– Miss Nilsson? – kérdezte suttogva, mintha titok lenne a vendég kiléte.
Birgit bólintott, majd átvette a felé nyújtott hatalmas rózsacsokrot és beleszagolt. A rózsaillat annak ellenére varázslatos, hogy tulajdonképen közhelyes – állapította meg.
– Ki küldte?
– Futár hozta, asszonyom. A feladó ismeretlen.
Birgit vállat vont, és becsukta az ajtót.
– Mondtam, hogy kopogtak – mutatta Bertilnek a csokrot. Miközben meglóbálta, a virágok közül egy boríték pottyant ki. – Levél is van hozzá!
Birgit feltépte a borítékot, és olvasni kezdte a formás kézírást.
– Újabb rajongó? – kérdezte Bertil.
– Az – felelte Birgit, és úgy tett, mintha nem ütette volna szíven a különös üzenet. – Csak egy újabb rajongó.
Köszönöm a gyönyörű rózsákat és kedves levelét.
Birgit
3.
New York, 1969.
Egy éve őrzöm a levelét, amit a virágbolt továbbított a címemre. Kimondhatatlanul hálás vagyok a fáradozásáért, hogy eljuttatta hozzám a válaszát. Egy éve nap mint nap arra ébredek, hogy a B.N. monogramos kis boríték hűségesen néz rám az éjjeliszekrényről. Sohasem hagy el. Üzenete egyetlen rövidke mondat, de számomra szóáradat, ének, csend.
Amikor értesültem róla, hogy az Államokba jön turnézni, olyan boldogságot éreztem, mint gyermekkoromban. Ennyire boldog csak egy gyermek tud lenni. A felnőtt óvatosan örül.
Megvettem az összes lemezét, de a hangja valódi szépségét nem adja vissza sem a gyémánt, sem a bakelit.
Minden előadásán ott vagyok. Ha tehetem, az első sorban ülök, hogy közelről lehessek tanúja arca minden rezdülésének. Biztosan tudja, vagy mondták már Önnek, hogy a tekintete is dalra fakad. Meghal és feltámad a színpadon. Még soha senkit nem láttam így énekelni. Ön egy csoda.
L. Black
Birgit óvatosan szemhéjára illesztette a műszempillát, majd fekete kontúrral takarta el a ragasztás fehér csíkját. Háta mögött az öltöztetőnő már készen állt, hogy rásegítse a parókát. Birgit utálta a parókákat, ráadásul a szokásos lámpaláza is kezdett eluralkodni rajta.
– Jöhet! – intett türelmetlenül.
Mialatt az öltöztető nagy műgonddal fésülte arca és füle köré a göndörített tincseket, Birgit skálázni kezdett, hogy elterelje a figyelmét. Énekét kopogás zavarta meg. Az ajtón amerikai lemezkiadója kukkantott be.
– Elnézést az alkalmatlankodásért – szabadkozott –, de van itt valaki, aki találkozni szeretne önnel.
– Nem érek rá, Terry. Mindjárt kezdünk.
– Csupán néhány percig zavarná.
Birgit meglepetten nézett a férfira, mert eddig nem volt jellemző rá az ellentmondás. Csak nem valami nagyágyú áll odakint?
– Jól van, de tényleg csak egyetlen percre – adta be a derekát, majd megigazította magán a túlságosan mélyen dekoltált ruhát.
Egy sóhajtásnyi feszült csend után újra nyílt az ajtó és belépett rajta egy fiatal hölgy. Nem volt nagyágyú, inkább egy senkinek tűnt. Kissé görnyedten járt, mint azok szoktak, akik tudatában vannak jelentéktelenségüknek.
– Ne haragudjon, hogy magára törtem! – kezdte azonnal bocsánatkéréssel köszönés helyett a jövevény. Hangja gyöngén szólt, de volt egy leheletnyi kellemesen lágy csengése, mint amikor selyemsálat libbent meg a szél egy vékony nyak körül. – Az előadás végén becsülettel kiállom majd a sort az aláírásáért, de a tömegben nem nyílna alkalmam köszönetet mondani a művészetéért – folytatta felbátorodva. – Tudja, a köszönet akkor a legszebb, amikor mélységes csendben hangzik el. A hála szelídsége nem tudja túlkiabálni a tömeget.
Ezt hallva, Birgitet kezdte érdekelni váratlan látogatója. Kíváncsian fürkészte szép arcát. Ártatlan iskoláslány bájába keveredett egy kis Marilyn Monroe-s szexepil. Életteli pillantása élesen elütött elegáns, de kissé titkárnős fekete kosztümjétől.
– Nagyon kedves, köszönöm – mosolygott rá, közben lázasan törte a fejét, mit mondhatna még. Sok rajongóval volt már dolga, de érezte, hogy ezt a nőt nem lehet a megszokott frázisokkal lekenyerezni. – Talán szakmabeli? – kérdezte, és látta, hogy Terry vékony ajkán gúnyos vigyor terül el. De a vendége komolyan vette a lehetőségét annak, hogy egy világhírű szoprán szakmabelinek tartja.
– Manöken vagyok. Néha filmekbe is hívnak, főleg televíziós sorozatokba. – A nő szégyenlősen lehajtotta a fejét. Sötétbarna haja az arcába hullott. Remegő kézzel simította el. – Nagy operarajongó vagyok. Egy időben azt is elhittem, hogy színpadra állhatok, de felhagytam az álmodozással.
– Azzal ne hagyjon fel soha! – Birgitből parancsként tört elő a tanács. Nem tervezte, és őt magát ugyanúgy meglepte, mint a vendégét. – Úgy értem – mentegetőzött –, az életben mindig akad egy kis varázslat, csak nem vesszük észre, mert mindig akkor jön, amikor nem számítunk rá. És most bocsásson meg, de…
– Ó, elnézést! – kapta fel a fejét a nő. Szép arca körül megint táncba kezdett hullámos haja. – Nem zavarom tovább. Ne haragudjon, hogy föltartottam!
– Viszontlátásra – köszönt el Birgit, majd pár pillanat múlva hozzátette: –…, kedves!
A nő hátrafordult az ajtóból.
– Igen, a viszont látásra! – búcsúzott.
Miután kettesben maradtak, Terry nagyot sóhajtott.
– Ne haragudj, Birgit, de úgy gondoltam, hamarabb szabadulunk tőle, ha engedünk neki. Hetek óta bombázta az irodát a hívásaival. Fűnek-fának könyörgött, hogy hadd beszélhessen veled.
Birgit újra a tükör felé fordult. Már az előadáson járt az esze.
– Kitartása meghozta a sikert. Elvégre Amerikában vagyunk, és ez egy ízig-vérig amerikai teremtés. – Kezébe vette a púderes dobozt, és végigsimított arcán az ecsettel. – Bosszantóan szép… – jegyezte meg, amikor végre Terry is magára hagyta.
Kihúzta a fésülködőasztala fiókját, és újra elolvasta L. Black levelét.
„Ha tehetem, az első sorban ülök.”
Kicsoda ez az L. Black? Vajon New Yorkba is utánam jött? Ma este is ott ül az első sorban? - töprengett.
Ma egyedül Önnek énekeltem.
Birgit
4.
Olyan kétségbeesettnek tűnt, amikor zokogott, vagyis azt játszotta, hogy zokog. Nem tudja elképzelni, mennyire nehezemre esett a helyemen maradni. Szerettem volna felpattanni, felrohanni a színpadra, és a karjaimba zárni, hogy megvigasztaljam.
Miután kitört a tapsvihar, Ön tovább zokogott. Válla rázkódott a sírás kínjától. Megijedtem, de akkor, mintha megérezte, vagy meghallotta volna szívem vad vágtáját, lassan… kínzóan lassan felemelte a fejét és megtámaszkodott a karján. Még sokáig nem nézett ránk. Kínozta éljenző közönségét. Szeretem, amikor ezt csinálja. Szeretem, hogy nem áldozza fel a szerepét a népszerűség oltárán. Aztán végre elmosolyodott. Szemébe valódi könnyek gyűltek a meghatottságtól. Kezét összekulcsolta a mellkasa előtt, hogy szerényen megköszönje a csodálatunkat.
Fantasztikus pillanat volt. A tapstenger elárasztotta az operaházat, és én békésen lebegtem a hullámain. Könnyű voltam, mint egy tollpihe. A hangja nélkül nehéz vagyok.
L. Black
Birgit behajította a csokrot a szobába, és lerohant a szálloda portájára.
– Meg tudja mondani, mikor hozta a futár azt a nagy rózsacsokrot, amit a küszöböm elé tettek le? – kérdezte lihegve a futástól.
A recepciós bamba képe nem sok jót ígért.
– Rózsacsokor? – ismételte.
– Igen. Tehát a hallásával minden rendben. Remélem, hogy a felfogása is működik – csapott a pultra Birgit türelmetlenül.
– Tudtommal nem érkezett egyetlen virágküldemény sem az elmúlt hat órában – válaszolta sértetten a recepciós. – Kis türelmét kérem. Megnézem a nyilvántartásban.
Amíg a férfi átfutotta a hatalmas vendégkönyv hasábjait, Birgit megpróbálta összeszedni a gondolatait. Ha nem futár hozta, akkor L. Black… a hotelben járt!
– Nem. Semmi, asszonyom – pillantott rá a recepciós némi elégtétellel.
– Ez egészen biztos?
– Egészen.
– És… Nem látott esetleg egy férfit bejönni a csokorral?
A pasas töprengést mímelt. Birgit legszívesebben felpofozta volna, de tudta, hogy ha ő meglegyint valakit, annak több napon túlgyógyuló következménye lesz – nem beszélve a médiafelhajtásról –, ezért inkább várt.
– Nem rémlik – született meg nagy nehezen a válasz. – Ez a Hilton. Nagy itt a jövés-menés. De megkérdezem a személyzet többi tagját.
– Lekötelezne – pukedlizett Birgit gúnyosan a recepciósnak, aki ettől azonnal észbe kapott, és olyan mélyen hajolt meg a svéd díva előtt, hogy szinte eltűnt a pult alatt.
Amikor Birgit visszaért a szobájába, asszisztense éppen vázába rendezte a rózsákat.
– Állhatatos rajongód akadt – állapította meg nevetve a nő. – Minden előadást követő reggelen egy újabb csokor. Ha így folytatja tovább, komoly költségekbe veri magát.
– Buggyant milliomosok!
– Ne mondd, hogy nem tartod romantikusnak!
Birgitnek csupán egy bágyadt legyintésre tellett az erejéből:
– Öreg vagyok én már a romantikához, Ebba.
Úgy ért véget a turnéja az Államokban, hogy az égvilágon semmit sem tudott meg a titokzatos L. Blackről.
Megérdemlem én ezt a sok gyönyörű rózsát?
Birgit
5.
A világ összes rózsája az Ön kedvéért nyílik.
Olvastam az egyik interjújában, hogy sohasem tartotta szépnek magát. Mi a szépség, Birgit? Látja?! Először mertem a nevén szólítani. Nagy vakmerőség ez tőlem.
Az emberek a lábai előtt hevernek, ha meghallják a hangját. Mi a szépség, ha nem ez?
L. Black
A repülőgép a Csendes-óceán fölött járt.
Amikor Bertil végre elszunyókált, Birgit elővette a kezében tartott könyv lapjai közé rejtett levelet és újra átolvasta. Szokatlanul rövid volt. Birgit örült volna, ha a titokzatos L. Black hosszabban ecsetelte volna a szépségét. Ez a hiú gondolat megmosolyogtatta. Megcsóválta a fejét. Hiába, a ronda nő is nő! Lehet, hogy az asszisztensét átverhette, de saját magát nem. Amilyen tisztán és élesen énekelte ki a hangokat, ugyanolyan tisztán és élesen látta át lelke rezdüléseit. A művész önmagát is művészetként éli meg.
De miért ilyen rövid ez a levél, a fene egye meg?! Lehet, hogy L. Black érdeklődése megcsappant? Végül is nagy a kínálat operaénekesekből. Á, bolondság! Kit érdekel, ha egy arctalan ismeretlen valaki mást kezd ostromolni a rózsáival meg a leveleivel!
Birgit kikászálódott a kényelmetlen székből és elindult a repülőgép folyosóján a mellékhelyiség felé. Az utastérben elég nagy volt a lárma és a felfordulás. Birgit mindig a másodosztályon utazott, mert ki nem állhatta, ha kivételeztek vele, és itt legalább élet volt, amit a sznobokkal telepakolt elsőosztályról nem lehetett elmondani.
– Szia! – üdvözölte egy copfos kislány, akinek a mamája divatújságot lapozgatott.
– Szervusz! – simogatta meg Birgit a kislány copfjára kötött bársonymasnit.
– Ha pisilni mész, szorítsd össze a lábad, mert irtó hosszú a sor! – hangzott a kedves tanács.
– Jó, majd összeszorítom – kacsintott a gyerekre Birgit.
– Ne zaklasd az embereket! – szólt rá a kislányra az anyja.
Birgit már majdnem hangot adott a rosszallásának, de türtőztette magát, mert a hírességek felháborodásából előbb-utóbb mindig egy szaftos újságcikk kerekedett. És amúgy is mindegy - rántotta meg a vállát. Az anyák megnevelése nem az ő feladata volt.
A mellékhelyiség előtt hároman várakoztak. Hát, azért ezt összeszorítás nélkül is kibírom – állapította meg magában Birgit. Az előtte álló nő hátrafordult, és rámosolygott. Csupán egyetlen pillanat volt, amíg egymás szemébe néztek, aztán Birgit már csak a nő kontyából kiszökött, tarkóján göndörödő, sötétbarna hajtincseket láthatta. Valahonnan ismerős volt neki ez a fénylő hajkorona. Buzgón kutatott emlékezetében, de nem talált semmi támpontot a sikeres beazonosításhoz. Rengeteg emberrel találkozott és beszélgetett, előfordult, hogy napjában akár több tucattal is. Néha úgy érezte, a fél világot ismeri. Már készült feladni a talány megfejtésére tett erőfeszítéseit, amikor a nő ismét hátrafordult, és ezúttal olyan mosolyt villantott rá, ami arról árulkodott, hogy Birgittel ellentétben ő pontosan tudta, honnan ismerik egymást.
– Elnézést… – szabadkozott Birgit, mert hirtelen nem jutott más az eszébe. Általában nem hozta zavarba a szépség, sem az irigység, de most szíven döfte a tény, hogy csúnyának született. – Röstellem, de nem tudom…
A nő mosolya még ragyogóbb lett. Birgit emlékezetében derengeni kezdett valaki.
– Kicsi a világ! – mondta a nő. – Nem várom el, hogy felismerjen, segítek. Én voltam a kellemetlenkedő rajongó, aki rátört önre az öltözőjében a New York-i előadása előtt.
Birgit fejében világosság gyúlt.
– Ó, tényleg! – nevetett. – Hogy tetszett az előadás?
– Csodálatos volt. Ön mindig csodálatos.
A mellékhelyiség ajtaja kinyílt, és a sor megindult. A nő elfordult Birgittől, és tett pár lépést előre. Magassarkú cipője kecsessé tette a járását. Birgit egyből úgy érezte magát, mint egy elefánt, amikor egy gazella mögé kerül. Meg volt győződve róla, hogy az elefánt az ilyen helyzetekben nagyon nincs kibékülve azzal, hogy elefánt és nem gazella. Miután újra lecövekeltek, Birgit várta, hogy folytassák a megkezdett beszélgetést, de a nő nem fordult vissza. Az első döbbenet után Birgitet hála öntötte el. Végre olyan rajongóval hozta össze a sors, aki tiszteletben tartotta a magánéletét, és hagyta nyugodtan, átlagemberként pisilni menni.
Landolás után a nő eltűnt a reptéren nyüzsgő tömegben. Birgit hunyorogva próbált a nyomára bukkanni, de amint befutott az ünnepélyes fogadóbizottság, megfeledkezett róla.
És én fogom-e magát valaha is a nevén szólítani?
Birgit
6.
Stockholm, 1970.
A magány. Élesek a fogai, halálos a harapása. Éjjelente arra riadok, hogy rám záródik az állkapcsa. Ha valakit megragad a magány, azt soha többé nem ereszti el.
Megfogadtam, hogy nem fogok panaszkodni. Higgye el, nem azért teszem, hogy szánalmat ébresszek Önben! Bocsásson meg, de a hangja arra hív, hogy fecsegjek. A szomorú ember szótlan, a boldog szószátyár.
Immáron három teljes éve élek a bűvöletében. Az, hogy szerethetem, társasággal tölti meg az egyedüllétemet. A lemezjátszóból most is a maga hangja szól. Egy kukkot se értek olaszul, de az Ön előadása tökéletes tolmács. Miközben írok, ismeretlen szavakat dúdolgatok. Követem a hangját, futok utána.
Nem is tudom, be merjem-e vallani, milyen bolondul boldoggá tett az ajándéka. Gyereknek hihet, ha őszintén elmondom, hogy megfogadtam, ezentúl mindenhová magammal hordom majd. Ez lesz a kabalám. Ima közben, rózsafűzér helyett, az ön nyakláncát morzsolgatom. Túl nagy kegy ez. Valóban kiérdemeltem?
Nézem a színjátszó, apró gyöngyöket, amelyek a bőréhez értek, miközben énekelt. Megtapintom őket. Beléjük van rejtve az ária rezgése. Érzem, ott maradt bennük örökre.
Velem van Birgit. És én szeretem magát. Ez a szeretet megment engem. Puha csendtakaróval borít be, vigyázza az álmomat.
Köszönök Önnek mindent! Hálásan köszönöm, hogy van nekem!
L. Black
Birgit remegő kézzel tette le fésülködőasztalára a levelet. A rémület egy pillanatra teljesen megbénította. A szoba falát díszítő tapétavirágokra meredt, mintha tőlük várta volna a választ arra a ki nem gondolt kérdésre, hogy Mégis milyen nyakláncot adott ő ajándékba?
Nyilvánvaló volt a fájdalmas igazság, de Birgit szíve küzdött ellene, és agya lázasan kereste az ajándékozás emlékét. Ha rábukkan, akkor még tart a bájos románc, és nem egy őrülttel van dolga. Ha rábukkan, ha rábukkan! Birgit a tenyerébe temette arcát, hogy elrejtse és letörölje könnyeit. Büszke volt rá, hogy őt még a legkegyetlenebb rendező is csak hahotára tudta fakasztani. És tessék! A nagy rendező, a sors, mégis kitolt vele.
Birgitet kemény fából faragták. Amint alábbhagyott benne az első ijedtség, töprengeni kezdett. Kirángatta a fésülködőasztal fiókjait, a bennük lévő összes kacatot kiszórta a padlóra. A gyöngysor nem került elő. Nem adta fel. Szélvészként söpört végig a szobán, és felforgatott mindent, még a pókot is számonkérte a sarokban.
– Meg kell, hogy legyen az a nyüves dög! – szitkozódott.
Éppen négykézlábra ereszkedett, és rákészült, hogy az ágy alá is benézzen, amikor benyitott a szobába az asszisztense.
– Te meg mi a csudát művelsz? – tátotta el a száját a nő.
– Nem láttad a gyöngysoromat? – kapott az alkalmon Birgit, hogy még valakit bevonhat a kutatásba. – Azt, amelyiket tegnap este viseltem a fellépésen.
Negyedórán át egységesített erővel keresték az ékszert, de az csak nem lett meg.
– Mégis miért ilyen fontos? Elég nyakláncod van!
Birgit fáradtan rogyott le a kanapéra.
– Ebba, ez… – elakadt. Vajon milyen fényt vet majd rá, ha elárulja a titkát? Mély lélegzetet vett a vallomás előtt. – Ebba, emlékszel a rózsacsokrokra?
– Nehéz elfelejteni őket. Majdnem minden reggel emlékeztetnek rájuk egy újabbal – nevetett az asszisztense.
– Leveleket is kapok melléjük.
A nő erre a hírre egyből felkapta a fejét. Hirtelenjében érdekelni kezdte az eltűnt nyaklánc rejtvénye.
Birgit feltápászkodott. Fogta L. Black legutóbbi levelét és Ebba ölébe ejtette.
– Eddig nem volt több egy kedves románcnál. Én is nő vagyok, az ég szerelmére! Hogyne tetszene, ha valaki ilyen kitartóan figyel rám – magyarázkodott. – De ez… Nem adtam neki soha semmit. Hidd el, Ebba, fogalmam sincs róla kicsoda ez a férfi! Mégis hogyan adhattam volna neki a nyakláncomat?! És ha én nem adtam, akkor hogyan került hozzá?
– Hm. – Ebba egyelőre ennyit fűzött a dologhoz. Kétszer is átfutotta a levelet, mutatóujjával követve a sorokat.
Birgit nem bírta tovább a csendet, amelyet rejtélyes rajongója úgy szeretett.
– Hogy a csudába tudtam én így magamba bolondítani egy férfit? – tette fel idegesen kacagva a kérdést, amit számtalanszor elismételt már magában ez elmúlt három év alatt.
– Egy nőt – helyesbített Ebba.
Birgit nem értette.
– Milyen nőről beszélsz?
– L. Blackről. Ez egy nő írása, ezek egy nő gondolatai. Hogyhogy te nem jöttél rá eddig?
Birgit elképedve állt egy ideig, aztán karjaival átölelte zömök testét.
– Túlságosan akartam egy saját tündérmesét – vallotta be.
Ön mindent tud rólam, de én nem tudok magáról semmit. Szeretném megismerni.
Birgit
7.
Nagy nap ez a mai. Félek tőle, mégis várom. Oly régóta vártam, hogy eljöjjön.
Egy kicsit olyan ez, mint amikor kiáll a sziklára, és elkiáltja magát. Belekiabálja a tájba, hogy a világon van és szeretetre vágyik. De nincsen senki, aki hallja. Egy teremtett lélek sem jár arra. Mégis válasz érkezik. Suttognak a sziklák, susognak a falevelek, sír a szél.
Szeretnék tetszeni Önnek. Szeretném, ha kedvelne. Ön a visszhang a szívemben. Minden egyes dobbanással Önt hallom énekelni. Énekeljen nekem!
Telihold van. A kutyák megugatják. Azt mondják, a telihold jelent valamit, de nem emlékszem, mit. Teliholdkor mindig valami jó történik, vagy valami rossz?
Sok mindent elfelejtek. Sok mindent nem tudok. Ugye, nem tart butának? Azt nem bírnám elviselni.
Mondok egy vicceset. Wagner szerette a csipkét és a selymet. Nem a nőkön, hanem saját magán. Elképzelte már Wagnert kombinéban? Nevet? Megnevettettem?
Néha szeretnék lenni Valaki. Valaki, aki számít. Aztán eszembe jut, hogy kicsinységem miatt okoz nekem annyi örömöt az Ön nagysága, és ilyenkor máris újra boldog vagyok… és elégedett.
A helyemen vagyok... Ön mellett.
L. Black
– Wagner tényleg szeretett női alsóneműben flangálni? – csodálkozott el Ebba.
– Most nincs időm Wagner perverziójára! – toppantott mérgében Birgit. – Esküszöm, kidobom az összes ékszeremet, akkor legalább nem kél lábba egyiknek sem.
– Mi tűnt el már megint?
– A fülbevalóm. – Birgit úgy igazította magán a szűk estélyi ruhát, hogy leülhessen benne. – Hogyan jutott be a szobámba? Összejátszik a szállodai személyzettel. És ha valaki a stábból? Valaki, aki közel áll hozzám. – Birgit kutató pillantást vetett az asszisztensére.
– Megőrültél?! – kérte ki magának a nő. – Mellesleg, én nem tudok így írni. Sír a szél. Az ilyesmi nem jellemző rám.
– De akkor, ki ez az L. Black?
– Kezdesz megijeszteni, Birgit. Ha nem vigyázol, a mániáddá válik ez a nő.
– Én vagyok az ő mániája!
Ebba észrevette, hogy valami csillog a dohányzóasztalon. Odalépett.
– Az ellopott fülbevalód, drágám! – mutatta fel az ékszert mosolyogva.
Birgit elvette, ránézett, majd áthajította a szobán.
– A nyakláncomat akkor is elvitte valaki! – bizonygatta. – Nem ment el az eszem.
– Jól van. Nyugodj meg végre, és induljunk, különben még elkésünk! Bertil már az autóban vár ránk.
Mivel a férjével nem osztotta meg nagy felfedezését, Birgit kénytelen volt magában őrlődni a talányon. Mégis milyen az a nő, aki egy másik nőnek küldözget túlfűtött érzelmektől csöpögő leveleket?! Birgit a zenét okolta. Ki tudta volna nála jobban, hogy a zenének mekkora vonzereje van!
A Nobel-díj átadó ünnepség, amelyen fellépett, ködbe veszett. Birgit énekelt, tapsolt, figyelmet tettetett, és mindezt igyekezte a helyes sorrendben csinálni, de gondolatai a titokzatos L. Black körül jártak. Valami nagy napot emlegetett a legutóbbi levelében. Mire készülhet? Vajon veszélyes rám nézve? Talán értesítenem kellene a rendőrséget. De hát, azon kívül, hogy az egyik rózsacsokra alaposan megszúrta az ujjamat, nem ártott nekem az égvilágon semmit. Az ellopott nyaklánc nem különösebben értékes, sem pótolhatatlan.
A ceremónia után szörnyűséges pofavizit következett a királyi család fenséges jelenlétében. Birgit mosolygott, kezet fogott és kaviárt evett, az este közepén pedig meglépett a fogadásról.
Az épület halljában nagy volt a nyüzsgés. Nem keltett feltűnést a jelenléte. Levetette magát egy fotelbe és a karfájára könyökölt. Fáradtan temette arcát a tenyerébe.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy Izolda áriáját énekli a legszebben.
A dicséret a szomszédos fotelből érkezett. Birgit ezúttal tökéletesen emlékezett rá, honnan ismeri a hang gazdáját.
– Most egészen biztosan azt hiszi, hogy üldözöm – nevetett nő.
Birgit megeresztett egy ideges mosolyt.
– Megfordult a fejemben – mondta, és menekülésre készen feszültek meg az izmai. Biztosra vette, hogy nem csekély testsúlya ellenére úgy iramodik majd el, mint egy párduc, ha rákerül a sor. – Az öltözőmben, a repülőn, most meg itt. Ez mind véletlen egybeesés volna?
A nő keresztbe vetett lábbal ült. Kényelmesen hátra dőlt. Hullámos haja a vállára omlott. Ugyanazt az elegáns, fekete kosztümöt viselte, mint amit akkor látott rajta, amikor először találkoztak. Birgit kételkedni kezdett. Ugyan mi szüksége lenne egy ilyen gyönyörű és kiegyensúlyozott embernek rá?
– Szóval a szabadidejében Nobel-díj átadó gálákra jár – jegyezte meg gúnyosan.
A nő ajkán halvány mosoly jelent meg, amitől még bájosabban tündökölt a szépsége.
– Egy barátom hívott meg. Ő, ott a bárpultnál – mutatott egy bajszos férfira.
Birgit nem akarta elhinni, hogy csalódottságot érzett, pedig így állt a helyzet. Izmai elernyedtek. Visszahanyatlott a fotelbe. Érthetetlen bizalom árasztotta el.
– Fáradt vagyok – tört fel belőle a panasz. – Túl régóta csinálom ezt.
– Észrevette, hogy minden értékes dolog áldozatot követel? – kérdezte a nő. – A gyötrelem a művészet sója.
– Különös gondolat.
– Egyáltalán nem az. Ha nem létezne a rútság, vajon észrevennénk-e a szépséget? Kétlem. A szenvedés a benzin, ami az embert a szép és a jó felé hajtja.
– Talán igaza van – nézett fel Birgit.
A nő szemrebbenés nélkül állta a pillantását. Birgit karjára libabőrt csalt ez a természetellenes, mereven rászegeződő tekintet.
– Ön nagyon bölcs.
Birgit bókjára a nő végre megmozdult. Magabiztosságának jeges felszínén vékony repedés keletkezett.
– Ne mondjon ilyet! – kérte a világhírű dívától.
– Miért ne?
– Mert még elbízom magam.
Ezen mindketten felnevettek, mire a bárpultnál álló férfi feléjük fordult. Birgitet felbosszantotta a kíváncsisága. Bizalmasan közelebb hajolt a nőhöz.
– Azért lettem operaénekes, mert az égvilágon semmi máshoz nem értek – súgta meg neki a titkát egy kacsintás kíséretében. – Azért van lámpalázam minden előadás előtt, mert félek, hogy lelepleződöm.
– Ne beszéljen csacsiságokat! Ön csodálatos művész.
Birgitet szíven ütette a dorgáló hangnem. Ha véletlenül, vagy – friss levegőre vágyva – néha-néha készakarva kiesett a szerepéből, egyből úgy bántak vele, mint egy gyerekkel, aki rossz fát tett a tűzre. Sértetten fújt visszavonulót, de akkor a nő váratlanul a kezére tette a kezét. Finoman ért hozzá, baráti kedvességgel, mintha így akarta volna kifejezni, hogy nagyon is érti a szívfájdalmát. Csinosra manikűrözött körmein halványrózsaszín körömlakk csillogott. Egy kábultságban töltött pillanat múlva, Birgitben megszólalt a vészharang, ami akkor lépett működésbe, amikor egy rajongója túl közel merészkedett hozzá. Hiszen még a nevét sem tudta ennek a nőnek!
– Mondja, kedves… – A mondatot úgy szándékozta folytatni, hogy megkérdezi a nevét, de nem került rá sor, mert megpillantotta égre-földre keresett gyöngysorát. Hogyhogy eddig nem figyelt fel rá?! A felfedezés bénító rémülettel töltötte el. A nő keze még mindig a kezén nyugodott. Fogoly volt. Persze segítségért kiálthatott volna. De mi alapján? Még a végén őt csuknák diliházba! Nyugalmat erőltetett magára, és feltette a kérdést: – Kicsoda maga és mit akar tőlem?
A nő megérezte a változást. Fehér fogaival piros ajkába harapott. Arcán nyugtalan árnyék suhant át. Szabadon engedte Birgit kezét.
– Olvasta ön Marcia Davenport regényét Lena Geyerről? – szólalt meg nagy sokára.
Birgit elképzelni sem tudta, mi köze ennek az egésznek egy regényhez.
– Nem – felelte, és lopva szétnézett a hallban, felmérve, kitől kérhet segítséget, ha rosszra fordulnának a dolgok. A bajszos férfinak nyoma sem volt már.
– Nekem az egyik kedven könyvem – csevegett tovább a nő. – A történet főszereplője, Lena, operaénekes, akárcsak ön. A Tannhäuserben lép fel Párizsban, amikor Elsie deHaven felfigyel rá. Egészen elvarázsolja a hangja. Elsie attól a naptól kezdve mindenhova követi Lenát. Mindig az első sorban ül, és fekete ruhát visel. Az előadások után pedig egy csokor rózsát küld neki. Aztán egyszer összefutnak egy kis üzletben London belvárosában, és Lena felismeri benne a nőt, akit minden előadásán ott lát az első sorban. Meghívja vacsorára. Elsie örömében könnyekre fakad, és bevallja Lenának, hogy az életét is feláldozná érte, annyira szereti, de azt is tudja, hogy emberi érzelem nem érintheti az isteni Lena Geyert. Örök barátságot kötnek. Életük végéig elválaszthatatlanok lesznek. Ugye milyen elragadó történet!
– Egy fikció – mondta Birgit ridegen. – Lena… Vagyis L. Elsie pedig fekete ruhát viselt… Vagyis Black. Maga L. Black. Miért csinálja ezt?
– A barátja szeretnék lenni.
– Így is éppen elég barátom van már – jelentette ki Birgit kegyetlenül, és felállt. Nem volt szükség futásra, úgy vélte, az is elég, ha komótosan elsétál.
– Darabra méri a barátait? – kérdezte a nő, aki ülve maradt, és ajkán újra ott játszott az a különös, megszállott mosoly.
Birgit megtorpant. Jószívű ember volt, már-már kényszeresen szeretett adni, jóságot, szépséget csempészni mások életébe.
– Nézze, kislány! – váltott barátságosabb hangnemre. – Ön gyönyörű. – Nem! Ezt nem kellett volna! Birgit bosszúsan rázta meg a fejét. – Úgy értem, Ön még fiatal. Semmi szüksége rám. Éljen az adottságaival! Élje az életét! Ne pazarolja butaságokra az idejét!
A nő egy pillanatra elkapta róla a tekintetét. A brokátfüggönyöket nézte, olyan merőn, olyan ijedten, mintha átlátott volna rajtuk, mintha ez egész ellenséges világot ott látta volna tolongani az ablakok mögött. Aztán újra Birgitre nézett, de nem jutott ideje megszólalni, mert megzavarták őket.
– Ó, hát itt vagy! – Bertil fülsértően éles hangjára mindketten összerezzentek. – Máris eluntad magad?
Birgit nem felelt. Mint egy rajtakapott bűnöző, cinkosára lesett, de az nem viszonozta a pillantását. A nő egykedvűen cigarettára gyújtott. Hosszú ujjai nem remegtek meg. Egy közömbös idegen volt a sok közül. Álom lett volna a beszélgetésük?
– Jól érzed magad? – kérdezte aggódva Bertil.
– Remekül vagyok, ha nem idegesítesz. Menjünk vissza!
Birgit szinte rohanva tette meg az utat a hatalmas díszteremig. Futott, pedig senki sem üldözte. Az ajtóból visszanézett a hallra. L. Black továbbra is a fotelben ült, olyan büszke tartásban, mint a végzet hollywoodi asszonya.
Mindannyian szerepet játszunk, ki jól, ki rosszul.
Birgit
8.
Párizs, 1971.
Sokféle barátság létezik. Talán a kimondatlan mind közül a legszebb.
Évek óta járom Önnel a világot. Szállodáról szállodára szállunk együtt, mint a fénytől megrészegült pillangók. Ön felszólított rá, hogy éljek. De én nem csupán élek, hanem szárnyalok, kábultan, boldogan.
Amíg Ön énekel, Birgit, nem eshetik bajom. Megóv a hangja, magához ölel.
Észrevettem valamit. Már nincs félelem a szemében, amikor engem néz. Ahogy kilép a színpadra, a tekintete egyből az első sort pásztázza. Ilyenkor reflektorfényben érzem magam. Zavarba hoz a figyelme.
A fotóját, amit küldött, nagy becsben tartom. De igazán tudhatná, hogy nincs szükségem fényképre ahhoz, hogy lássam. Hiszen, mindig Önt látom. Mindenütt és mindenben ott van. Az esőcseppben, a napsugárban, az éjszakában, a nappalban. A kezem többé nem a levegőt markolja. Érzi, ha megérintem? Valahol azt olvastam, hogy ha ránk gondol valaki, akkor azt megérezzük. Nem a csuklásról beszélek. Ne nevessen ki! Hanem a borzongásról.
Ön is sokat gondol rám. Még, ha tagadja is, így van. Biztos vagyok benne, mert érzem.
Engem még soha nem szeretett senki. Ezt nem azért árultam el, hogy sajnáljon. Gyűlölöm a szánalmat. A szeretete kell!
L. Black
Birgit levette a vizesborogatást hasogató homlokáról. Odakint madárcsicsergős tavasz tobzódott részegítő virágillatban, de ő nem tudta élvezni, mert a kanapéhoz szögezte az elviselhetetlen fejfájás.
– A fájdalmat nem lehet megszokni – panaszolta Ebbának.
– Légy jó kislány, és pihenj! – hangzott a rendreutasítás.
Az utóbbi időben Birgit egyre kevesebbet ellenkezett. Ezúttal is szó nélkül tűrte, hogy az asszisztense anyáskodjon felette.
– Hozok neked egy kis teát.
Amíg várt, Birgit gondolatai áttörtek a migrén koponyájára záródó satuján és elkalandoztak. Egyre több holmija tűnt el. Apróságok. Ékszerek, ruhák, fotók... fehérneműk. Senkinek nem szólt róluk, mint ahogy arról sem tett említést, hogy lépten-nyomon belebotlott titokzatos rajongójába. Ott volt a közönség sorai között. Ott volt a szállodákban, nem egyszer a szomszéd szobában. Ott volt a repülőkön. Ott volt az éttermekben. L. Black nem próbált meg beszédbe elegyedni vele, soha többet nem közeledett hozzá. Birgit, bár már nem félt tőle, mégsem volt nyugodt. Évek óta egy idegen szeretetének a börtönében élt. Még csak a valódi nevét sem tudta! Kiféle? Miféle? Honnan jött? Tényleg annyira magányos, ahogyan írja? Talán nem kellett volna olyan ridegen elutasítania. De hát mi egyebet tehetett volna, az ég szerelmére?! Nem veheti a lelkére mindenki szívfájdalmát.
Ebba visszatért a teával. Birgit nyöszörögve ült fel. A forró ital jól esett fáradt szervezetének.
– Elképesztő a kitartása – jegyezte meg Ebba az asztalon álló vázában szépen elrendezett rózsacsokorra bökve. – Még mindig mellékel levelet is hozzájuk?
– Már nem – hazudta Birgit, mert árulásnak érezte volna, ha kiadja egy illetéktelennek a nő gondolatait. Régen megbánta már, hogy korábban megtette. – Egyébként megtaláltam a nyakláncomat – tetézte tovább a hazugságát.
– Mondtam én, hogy rémeket látsz!
– Mondtad – hagyta rá Birgit Ebbára, majd visszadőlt a kanapéra.
A dohányzóasztalon ott feküdt Bertil újságja. Birgit üres tekintettel nézte a címlapot. Sosem érdekelte sem a politika, sem a bulvárhírek. Egy képen azonban megakadt a szeme. Az újságért nyúlt és a feje fölé tartotta.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte kotnyeles asszisztense.
– Olvasok.
– Így csak még jobban megfájdul a fejed.
– Elhallgatnál végre! A hangod se valami kellemes – zsörtölődött Birgit, és egyre izgatottabban nézte a fotót.
A kapcsolódó cikk a negyedik oldalon folytatódott. A hatalmas újság lapjainak zörgése harangkongásnak hallatszott Birgit fájdalomtól lüktető koponyájában, ő mégis vad elszántsággal lapozott tovább. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy váratlanul nyomra bukkant, hogy kétszer is elolvasta a tudósítást.
Az újságíró, mint egy szaftos pletykát, kéjsóváran ecsetelte az ügy részleteit, miszerint egy volt modellnek elképesztő összegű kártérítést ítéltek meg, mert egy fotózáson kis híján leharapta a lábát egy oroszlán. A szörnyű baleset még 1966-ban történt, és a modell már akkor is szép summát akasztott le attól az autógyártó cégtől, ami egy hibbant ötlettől vezérelve egy oroszlánt ölelgető lánnyal kívánta népszerűsíteni a legújabb márkáját.
Birgit dermedten bámulta a fotókat. A nő fiatalabb volt ugyan, de kétségtelenül ő volt az, a titokzatos L. Black! Felpattant. Megtántorodott, rá se hederített, indult tovább, egyenesen a hálószobába.
– Te meg hová loholsz?
– Hányni – vetette oda Ebbának, hogy végre legyen egy kis nyugta.
A szobába érve, kirángatta a szekrényből a bőröndjét és kicipzárazta rajta a rejtett zsebet, amelyben L. Black leveleit őrizte. Csak halványan rémlett neki, mit keres, ezért a tömérdek levél közül majdnem mindet kihajtogatta. Végül a legelsőben talált rá:
„…ma este csend volt bennem. Az oroszlán is hallgatott.”
Újra meg újra elolvasta – Az oroszlán is hallgatott. Az oroszlán is hallgatott. –, aztán visszatért az újsághoz.
A cikk szerint a fiatal lányt Nell Theobaldnak hívták. Atlantából vágott neki a nagyvilágnak, hogy színésznőként szerezzen hírnevet. Sajnos nem vitte sokra. A lábát ugyan megmentették az orvosok, de az oroszlán állkapcsa derékba törte a karrierjét. Az újságíró semmit sem tudott kideríteni arról, mi lett a sorsa mindezek után, mert sehogyan sem sikerült a nyomára bukkannia. A nő teljesen elzárkózott a világtól, a tárgyalásokon sem jelent meg. Sótlan kis ügyvédje pedig nem mutatkozott lefizethetőnek.
– Nell… – suttogta maga elé Birgit. – Tehát ez a valódi neved, L. Black. Szép. Nagy kár eltitkolnod!
A fotós alapos munkát végzett, még akkor sem hagyta abba a kattintgatást, amikor Nell sikoltva vergődött az állat karmai között. Szívfájdítóan volt dokumentálva ez egész eset. A képsorozat utolsó felvételén a lány a földön fekve, semmibe révedő tekintettel tűrte a körülötte sürgölődő férfiak pillantásait. Egyedül volt. Rettenetesen egyedül.
Birgit nem akarta elhinni ezt a regényes fordulatot. De igaz volt. Színigaz. Mint ahogy az is, hogy a nő újabb anyagi forráshoz jutott, és így zavartalanul folytathatta tovább az üldözését.
– Ennek soha nem lesz vége! – nyögte elgyötörten. – Szegény kicsi Nell… Szegény én…
Egyetlen életünk van. Ebben rejlik felbecsülhetetlen értéke. Vajon mikor járunk el helyesen? Ha hálásak vagyunk ezért az egyért, vagy ha sírunk, mert nem adatik több lehetőség?
Birgit
9.
Bódító ez a város. Olyan, mint a rózsaillat.
Képzelje! Felfedeztem valamit. Az Ön hangja után a kávéskanál csengése varázsol el a legjobban. Amikor dalolni kezd az üres csészében, az olyan, mint a karácsonyi csengettyűszó.
Csodálatosak ezek a napok. Elszomorodom, ha arra gondolok, hogy hamarosan el kell hagynunk Párizst. De ugyanakkor örülök, hogy mindezt a szépséget Önnel élhettem át.
Ugye, Ön is nagy sétákat tesz? Melyik utca a kedvence? Melyik kávéházban szeret üldögélni? Melyik múzeumot szereti a legjobban? Elbűvöli-e a Szajna lusta sodrása? Mi a véleménye az Eiffel-toronyról? Sokak szerint elcsúfítja a város szépségét. Szerintem gyönyörű. Acélból vert csipke. Minden délután kisétálok a Mars-mezőre, és elgyönyörködöm benne. Este pedig Önt hallgatom az operában. Azt hiszem, mindezek után nem nyújthat majd nekem semmi örömöt a Paradicsom, ha netán oda kerülök.
Legalább olyan forró ez a nyár, mint szerető lelkem hevülete. Azokon az éjszakákon, amikor nincsen előadása, lefekszem a fűbe, és az Eiffel-torony fekete sziluettjének ölében ringatózom a csillagokat számolgatva. Még egyszer sem sikerült összeszámolnom őket, mert a szemem folyton elhomályosítják a könnyek. Ne ijedjen meg! Nem bánatomban sírok, hanem örömömben.
Birgit, rettentően boldog vagyok!
Milyen szép! Amióta megismertem, ez jut eszembe mindenről. Minden szép. A világ meseszép!
L. Black
Birgit mélyet sóhajtott, hogy elűzze megrendültségét. Jelen pillanatban ő volt ez egyetlen ember a földkerekségen, aki tudta, hol rejtőzik Nell Theobald. Nemcsak az országot, a várost és a szállodát tudta, hanem azt a helyet is, ahol a nő karcsú teste éppen megpihent a fűágyon.
Birgit a heti egy szabad estéjét töltötte, unatkozva a lakosztályában. Nem sétált Párizsban, mert túl sokszor látta már. Nell levelét olvasva, bűntudatot érzett fásultsága miatt. Az ablakhoz sietett, hogy elcsípje még az égen a lemenő nap utolsó, vörösen izzó szalagját. Régen bolondult a naplementékért, de jó pár éve már, hogy teljesen megfeledkezett róluk. Mindig akadt valami fontosabb dolga. Különben is, a naplemente sohasem marad el, ha kedve szottyan rá, bármikor felnézhet az égboltra. Birgiten különös szomorúság vett erőt. Az egyre múló napokkal ő is elmúlik majd, de a Nap közönség nélkül is felkel és lenyugszik, ő nem olyan hiú, mint az ember.
Nell… Birgit egyszeriben nem állhatta a gondolatot, hogy az a fiatal nő elpazarolja az életét. Nyilvánvaló, hogy segítségre volt szüksége, valami kezelésre, de minimum egy jó pszichológusra. Ha már így a nyakába szakadt, hát meg kellett birkóznia ezzel a problémával. Birgit büszke volt rá, hogy minden körülmények között állta a sarat. Most sem futamodhatott meg. Nyári ruhára cserélte a pongyoláját, és elindult, hogy megkeresse L. Black-et.
– Te meg hova a csudába mész ilyenkor? – kérdezte Bertil, amikor felesége elviharzott mellette.
– Felnőtt ember vagyok, Bertil. Törődj bele, hogy titkaim vannak! – felelte Birgit, és bevágta maga mögött az ajtót.
Párizs teljes fényében pompázott, úgy felékszerezte magát, mint egy előkelő dáma. Soha egyetlen estét sem hagyott ki, minden egyes naplemente után tetőtől-talpig csillogó strasszba öltözve bűvölte el lakóit és a turistákat. A kávéházak és lokálok zsúfolásig megteltek, a parkokban szerelmespárok andalogtak. Birgit, minderre a szépségre rá se hederítve, sietett egyenesen a Mars-mezőre.
A hatalmas, fűvel borított tér, két oldalán a ritkás, de mértani pontossággal ültetett fasoraival, Párizs fő látványosságának volt a vörös szőnyege. Végében, a fő attrakció, az Eiffel-torony magasodott kecsesen a város fölé.
Birgit alig húsz perc alatt tette meg az idevezető távolságot. Mielőtt kilépett volna a puha pázsitra, kifújta magát a fák között. Itt lesz! – mondta magának, hogy belefogódzkodhasson ebbe a bizonyosságba, és elindult.
Szerte a mezőn – elszórtan, mint a vadvirágok – emberek üldögéltek, vagy sétáltak. Birgit nem kapkodott. Nem akart feltűnést kelteni. Nem volt szüksége rá, hogy alaposabban szemügyre vegye a nőket, mert biztosra vette, hogy első pillantásra fel fogja ismerni Nellt.
A nyári éjszakában lágy szellő járta táncát. A kivilágított Eiffel-torony semmihez sem fogható szépsége még Birgitet is megállásra késztette néha-néha.
A torony lábától indult, és középen haladt, hogy az egész mezőt belássa. Még soha ilyen kalandos dolog nem történt vele. Éjszaka Párizsban. Teljesen egyedül. Egy zavarodott lélek nyomában. Szíve izgatott ritmust dobolt a mellkasában.
Kis híján elsétált mellette. Maga nem is jött volna rá, ha egy csendes kis belső hang nem figyelmeztette volna.
L. Black ezen az estén nem volt feketébe öltözve. Nell sárga nyáriruhában feküdt a fűben. Haja selymes, barna hullámokban terült szét a feje körül. Olyan szép volt, akár egy erdei nimfa. Megváltozott körülötte az éjszaka levegője. Birgit egy elzárt, magányos, de különleges világba csöppent, ami egyszerre volt idegen-ijesztő és vonzó-fantasztikus. Nem készült fel erre. Könnyűnek tűnt a küldetés, de a nő mögött állva, kiröppent a fejéből az előre eltervezett szónoklat. Tett pár bizonytalan lépést, majd újra megállt. Várt. Hosszú percek múltak el így, telve várakozással, mire a nő megmozdult.
Nell nem nézett Birgitre, de, amikor felült, látszott a testtartásán a boldog meglepettség. Birgit végre összeszedte a bátorságát, és leült mellé.
– Nell! – szólította meg, aztán így folytatta: – A sárga szín sokkal előnyösebb önnek, mint a fekete.
A nő még mindig őrizte a csendet.
Birgit elmosolyodott.
– Nem is csodálkozik rajta, hogy tudom a nevét? – tette fel a kérdést, amivel végre szóra bírta Nellt.
– Nyomozott utánam?
– Szó sincs róla. A véletlen és egy újságcikk lett az árulója. Felismertem a fényképről. Tudom, mi történt magával, és…
– Ugye, milyen gyönyörű! – vágott Birgit szavába a nő, az Eiffel-toronyra mutatva. – Legalább olyan nagyszerű és csodálatos, mint ön!
Birgit nem hagyta, hogy másra terelődjön a beszélgetésük:
– Ha szerezné, hogy segítsek, segítek – ajánlotta.
Nell ekkor felé fordult. Olyan eltökélt szeretet csillogott a szemében, hogy Birgit hátra hőkölt. Még soha nem találkozott ilyen makacsul állhatatos megszállottsággal.
– Énekeljen nekem! – hangzott a felszólítás. – Énekelt már ennél szebb helyen?
Birgit kezdett rádöbbenni, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ehhez ő kevés volt. A toronyra nézett, majd az égen ragyogó csillagokra.
– Nem, még nem – felelte.
– Akkor éljen a lehetőséggel! – buzdította a nő.
Birgit azonban kitartott. A nő meztelem karjára tette a kezét, mint egy anya, aki a legjobbat akarja a gyermekének.
– Nell! Abból a pénzből, amit most odaítéltek magának, új életet kezdhet. Ne adja fel az álmait! Ne pazarolja rám az idejét! Mi lesz, ha elfogy pénze? Engem üldözni költséges mulatság.
A nő lesütött a szemét, aztán mintha tolvajt akart volna tetten érni, váratlan gyorsasággal Birgitre pillantott.
– Megígérem, hogy eltűnök az életéből… ha majd elfogy a pénzem – mondta ajkán tündéri mosollyal, és megsimogatta a díva karján nyugvó kezét. – Énekelje el nekem a kedvenc áriáját!
Birgit lemondóan sóhajtott. Kudarcot vallott. Nem volt képes megmenteni Nellt, sem megérteni. Lerázta magáról az érintését, és talpra kecmergett.
– Kérem, ne menjen még el! – csendült a nő szívfacsaró könyörgése. – Énekeljen nekem!
Ebben a pillanatban Birgit lelkében megmozdult valami. Párizs szépsége, az éjszakai égbolt csillagfénye, a nyár illatos lehelete ablakot nyitott számára is egy másik világra, amelyben L. Black oly otthonosan mozgott. Ez a világ a tragédia mögött virult, mint egy eldugott kert, mint Pandora szelencéjének mélyén a remény.
Nell a szoknyája szélébe kapaszkodott, mint egy kisgyermek, és nagy, ártatlan szemekkel kérlelte.
– Énekeljen nekem!
Birgit lehajolt, hogy megcsókolj a homlokát.
– Rendben van – adta be a derekát. – Úgy is van egy olyan ária, amit soha nem énekelhetek el színpadon, mert hát… – Birgit végignézett magán – …igazán nevetségesen festenék a Pillangókisasszony szerepében.
Nell lázas izgalommal kulcsolta össze kezeit. Olyan gyönyörű volt így, mint a Jézus előtt térdeplő, áhítattól megittasult Mária Magdolna.
Birgit hangja feltépte az éjszaka leplét, és szépségével mindenkit köréjük csalt, még a madarakat és lepkéket is. A tapintatos párizsiak csak annyira közelítették meg a két nőt, hogy részesei lehessenek az áriának, vigyáztak rá, hogy ne zavarják meg a magánkoncertet.
És Birgit énekelt… Szabadon. Nellnek és önmagának. Tisztelegve a tragédiák mélyén rejlő, mindenben és mindenütt jelen lévő szépségnek… és a reménynek.
Egy szép nap majd látjuk, vékony füstcsík száll fel
a tenger fölött a láthatárom, aztán előtűnik a hajó.
Aztán a fehér hajó befut a kikötőbe.
Eldördül az üdvlövés.
Látod? Ugye, hogy megjött?
Én nem megyek le elébe, nem én.
Megállok a dombtető peremén,
és várok, csak várok,
és nem nyomaszt a hosszú várakozás.
A városi tömegből kiválik egy ember,
egy parányi pont.
Elindul, fel a dombra.
Ki lehet? Ki lehet?
És vajon, mikor felér, mit mond? Vajon mit?
Szólongat: „Pillangó” már a távolból.
Én nem válaszolok.
Várok, megbújva.
Egy kicsit évődésből.
Egy kicsit, hogy bele ne halljak az első találkozásba.
Ő pedig már–már aggódva szólongat:
Édes pici kis feleségem, illatos virágszálam!
Ahogyan akkor becézett, amikor itt járt.
Mindez valóra válik, ígérem.
Tartsd meg félelmeidet magadnak!
Én töretlen hittel várom!
Az ária végén visszafogott taps fejezte ki a közönség elragadtatását.
Miután kettesben maradtak, Birgit újra letelepedett Nell mellé. Nem szóltak többet egymáshoz. Kéz a kézben ültek, és élvezték a pillanatba sűrített örökkévalóságot.
Soha nem feledem.
Birgit
10.
Bjärlöv, 1997.
A vonal túlsó végén csend honolt.
– Nos, elégedett? – tudakolta meg Birgit.
– Ez… ez egy… egy egészen elképesztő történet, Miss Nilsson – dadogta az újságíró. – És mi történt ezután?
– A hölgy betartotta a szavát. Amint elfogyott a pénze, 1977-ben magamra hagyott.
Újabb csend következett. Birgit halk papírzizegést hallott a háttérből. Egy könyv lapjai peregtek.
– Az öngyilkossága előtt búcsúlevelet hagyott magának – szólalt meg a férfi, amikor sikerült kikeresnie Birgit kiadott önéletrajzából az adatot.
– Úgy történt, ahogy olvassa – felelte hidegen a svéd díva. – Izoldát idézte: „Halál. Mindketten meghalunk.”
– És az igaz, hogy ön egyetlen levelet sem írt neki a kilenc év alatt?
– Igaz. Soha nem kapott választ tőlem. Az első és egyetlen köszönő üzenetet a menedzsmentem küldte neki. Halála után, a szállodai szobájában, több száz olyan levelet találtak, amelyet az én nevemben fogalmazott magának.
A férfi krákogott.
– Egy forrásom szerint, a nő…
– Nellnek hívták – vágott a szavába Birgit, mert sértette a közömbös hangnem.
– Igen, persze. Szóval egy forrásom azt állítja, hogy Nell – hangsúlyozta ki gúnyosan a nevet az újságíró – végrendeletet hagyott, miszerint temessék az ön kertéjbe. Eleget tett ennek a kérésének?
Birgit felkacagott.
– Ne nevettesse ki magát! Micsoda bolondság ez?
– Tehát nem igaz?
– Persze hogy nem. Nem lapul csontváz a kertemben – jelentette ki Birgit. – Ez nem egy szaftos kísértethistória, uram. Ez egy megtört lélek szomorú sorsa.
– Tudtommal hamvasztást kért – kötötte az ebet a karóhoz a férfi.
Birgit megelégelte a dolgot.
– Azt hiszem, végeztünk. Ostobaság helyett írja meg az igazságot! És tegye hozzá, hogy ez a történet más időkben egy saját operát érdemelt volna! Nem tudom, mi vezérelte Nellt. Talán mindez segélykiáltás volt a részéről. Talán válaszolnom kellett volna a leveleire. De nem tettem semmit. Nem tudtam segíteni rajta… Viszont hallásra, uram!
A férfi még folytatta volna a beszélgetést, de Birgit letette a telefont.
Felzaklatta az emlékezés. Kitárta a verandára nyíló ajtót, és kisétált a kertbe. Megborzongott a koraősz hűvös ölelésében. A rózsabokorhoz érve, megsimogatta a hervadásnak indult virágok selymes szirmait.
– A fájdalom és az őrület közepette neked sikerült rátalálnod a szépre, Nell – mondta a bokornak. – Irigyellek érte.
Bár már évek óta nem adott koncertet, csupán énekórákra pazarolta múlóban lévő tehetségét, most rázendített a Pillangókisasszony áriájára. Nem szólt úgy, mint régen, de Birgit bízott benne, hogy a föld alá is elhallatszik, átszűrődik a túlvilágra, és mosolyt csal Nell Theobald szép arcára.
VÉGE
Jegyzet:
Szakítsatok időt a Pillangókisasszony áriájára! Nem fogjátok megbánni. ;)
Nell Theobald fotói arról a bizonyos, tragikus napról:
