Harmadik poszt - Aha
Úgy döntöttem, találomra kipukkantok egy léggömböt és megnézem, mi van benne.
Ugye még mindenki emlékszik rá, mik ezek a lufik?
Ha nem rémlik, nézd meg ez első posztomat, mert most nincs kedvem újra leírni, és azokat sem akarom untatni, akik tudják, miről beszélek. (Ez nem a Harry Potter és a tűz serlege.)
Szóval egy képzeletbeli tűvel beleszúrtam az egyik képzeletbeli léggömbömbe. Aranypor szállt szerteszét bennem, legalábbis én így képzeltem el a képzeletbeli pukkanást.
Egy lufiban manapság nem csak levegő van. Folyton teletömik mindenféle marhasággal. A ballagási lufimban egy maci ült, szemüveget viselt és olvasott, hogy nagyon bölcsnek tűnjön.
Mivel szeretem a giccset, tetszett az aranyeső, de amikor elállt, megláttam, mi van még a léggömbömben, és akkor elszomorodtam. A hazugságomat rejtette.
Egy jókora hazugság vagyok.
Nevezhetném magam titoknak is, de az eufémizmus lenne, és tőlem túl távol áll az irodalom ahhoz, hogy a lírával mentegessem magam.
Nehéz ezt megfogalmazni. Adam tudja, ki vagyok, de mégsem tudja, ki vagyok. Most nem arra gondolok, hogy fiúkkal szoktam csinálni, nyilván azt sem tudja, hanem például arra a tényre, hogy szeretem. Az egész barátságunk egy hazugság. Adam azt hiszi, van egy igaz barátja, de valójába nincsen, mert engem a szerelem motivál. A barátság ennél sokkal szebb és sokkal több. A barátság önzetlen, a szerelem nem az.
Lássunk egy konkrét példát! Tegnap hazafelé jövet beugrottam a cukrászdába, hogy krémest vegyek neki. Nem volt önzetlen cselekedet, mert látni akartam az örömét, figyelni akartam, ahogy a desszertvillára felszúrt süteménydarab eltűnik az ajkai között. Éjjel ezt az emlékképet vetítettem a csukott szemhéjamra, miközben a farkamat vertem.
Egy jókora szarkupac vagyok.
Amikor így rám jön az önutálat, csak fekszem a matracomon, és a falaimat bámulom. Ez elég gáz helyzet, mert egyetlen ember van a világon, akire mindig számíthatok, aki tutira mindig velem marad – már ha nem tébolyodok meg, mert akkor lehet, hogy több ilyen ember lesz –, és inkább hálásnak kellene lennem neki… azaz nekem.
Néha úgy érzem, kettéhasadok. Van egy énem, aki valójában vagyok, és van egy illúzióm, akit Adam számára teremtettem.
Elmesélem a tegnapelőtt esti beszélgetésünket.
Kolbászos rántottát ettünk, mivel az én reszortom volt a vacsikészítés. Adam feltűnően hallgatagon rágta a falatokat.
– Szerelmes vagy? – Egy nálam erkölcsösebb ember azt kérdezte volna tőle, hogy jól van-e.
– Miért? – Adam tekintete sötétbarna volt, mert egy hete kiégett két villanykörte a csillárban, és olyan félhomály van a konyhában, mint Álmosvölgyben.
– Ebben a miértben hol a logika? – Örültem, hogy nem látjuk egymást vakító fényességben.
– Miért kérded, hogy szerelmes vagyok-e? – Adam beletúrt a hajába. Irigyeltem az ujjait.
– Mert fura, hogy már több mint három hete nem vagy az. – Már említettem, hogy Adam sosem volt szerelmes, viszont sokat beszél és annál is többet ír a szerelemről. Ez is egy hazugság, de ebből legalább mindketten kivesszük a részünket. Ki szerelmesnek, ki szerelemtelennek hazudja magát.
– Pedig nem vagyok. – Egy ne-idegelj! sóhaj szállt felém, és én elspájzoltam, mert a sóhajait is gyűjtöm.
– Hogy bírod?
– És te? – Klasszikus sarokba szorítás. Akár a Tom és Jerryben.
– Ellentétben veled, én egészen jól megvagyok szerelem nélkül. – Figyeltétek? Így lesz a hétköznapi emberből egy csapásra politikus. – Ha nem a szíved bibis, miért vagy szottyadt? – Ideje volt témát váltani.
– Szerinted van értelme…? – A mondat vége Adam fejében maradt.
– A globális felmelegedés elleni küzdelemnek? Nincsen. Le kellene állni a tengerszint alatti és feletti atomrobbantgatásokkal, és azután pofázni az általános felelősségről, mert addig körberöhögöm a témát.
– He? – Még ő nem értett engem.
– Nem tudom, mire gondolsz, szóval azt mondom, amire én gondolok. – Ezt akár egy párkapcsolati kézikönyvből is koppinthattam volna.
– …verset írni? – fejezte be a mondatot végre.
Beszartam. Átvitt értelemben. Ha Adam ilyen kérdést tesz fel, akkor… Akkor nem tudom, mi van, mert még nem tett fel ilyen kérdést nekem. Letettem a villám – rajta a kolbászos tojásdarabbal –, és mögé léptem, hogy megmasszírozzam a vállát. Ezt a viselkedési mintát anyámtól tanultam. Ha valami feszkó volt otthon, apa meg lett masszírozva.
Adam egy egyszerű, szürke pólót viselt. Rásimult a testére.
Azt hiszem, megfejtettem a titkot. Anyu azért masszírozta meg apát, mert haragszom rád közben hülyén nézett volna ki a csók vagy a simogatás, de muszáj volt az érintés által emlékeztetnie magát, hogy hiába pipa rá pillanatnyilag, attól még nagyon szereti.
Adam nyakán és vállain halvány szeplők aranylanak.
– Szerintem csodás verseket írsz, és nem csak szerintem – adagoltam neki a bíztatást.
– Tényleg?
– Persze.
– És mire megyek velük? Oké, felteszem a netre őket, olvassák páran, kiadják kötetben, megveszik néhányan… És? – Hát, ezt most úgy nem igazán értettem. Hagytam, hogy tovább önsajnáljon. – Értelmesebb dologra is pazarolhatnám az időmet.
Ekkor esett le a tantusz. Adamnek hiányzott a napi önbizalom-simi. Lófaszt volt ő dilemmában! Csak hát megerősítésre mindenkinek szüksége van, és nő híján én voltam kéznél.
– Elképeszt a tehetséged – doromboltam, és ráadásul nem is hazudtam, mert igenis elképeszt, ahogy mosolyog, ahogy beszél, ahogy gondolkodik (még akkor is, ha hülyeségeken). Ez is egyfajta tehetség. Adam rendkívül tehetségesen önmaga.
Mivel egészen közelről láthattam, zöld pillantással ajándékozott meg.
– Tehetséges vagyok? – Kétségek között vergődő ártatlan őziketekintet dekorálta a nagyjelenetet.
Kezdett fogyni a türelmem, mert buzi vagyok, nem nő.
– Az. – Visszaültem a kihűlt tojásrántottámhoz.
– Kösz. – Adam jóllakottan simogatta meg a hasát. – Jó, hogy vagy nekem. – Ez csak úgy kijött belőle, mint csecsemőből a büfi.
Kis híján belebőgtem a vacsorám romjaiba. Adam a szavaival és a karjaival is képes ölelni.
Nos, én előre megmondtam, hogy ezen a blogon minden Adamről fog szólni. Ha nagyon unod, válts más blogra, ha csak egy kicsit, adj egy esélyt nekem, és megígérem, hogy még néhány poszt, és te is totálra bele fogsz esni.
A hazugságlufi kipukkasztása után eléggé el voltam kenődve. Délután áttettem a székhelyem a kanapéra, ahonnan jobban láthatom Adamet. Átaludta az egész napot, mert éjszakás volt a hotelben, aztán lóhalálában elkezdett készülődni az esti műszakra az étteremben. Csak a kondenzcsíkot láttam, amit maga után húzott, de még az is gyönyörű volt.
Egyszer csak kivágódott a fürdőszoba ajtaja, és Adam egy árva fügefalevél nélkül belibbent a nappaliba.
– Adj valamit! – A felszólításnak csak azért nem engedelmeskedtem azonnal, mert az összes idegsejtem azon ügyködött, hogy feldolgozza az élményt. Amúgy elég sok minden tudtam volna adni…
– Na! – Azért ez már bunkóság volt velem szemben.
– Törcsi kell?
– Papír és toll. – Leült mellém, és a tv újságra kezdett firkálni. Rátört az ihlet.
Nem is tudom, vegyem-e megtiszteltetésnek, hogy Adam bármikor kész így kivetkőzni magából a társaságomban. Vagy ez annak a jele, hogy még annyi esélyem sincs nála, mint azt valaha hittem?
Értem, hogy mindenkinek más fogalmai vannak a szépségről, de akkor most képzeld azt az embert egy szál semmiben magad elé, akit felszólítás nélkül is elképzelsz egy szál semmiben.
Érzed?
És ez nem képzelet volt!
Van az írásban valami megfoghatatlan varázslat. Kell lennie, mert Adam ragyog közben.
Azt hiszem, a művészet tökéletes ürügy arra, hogy az ember olyat is kimondjon, amit soha nem merne elárulni. És arra is tökéletes eszköz, hogy olyannak hazudhassuk magunkat, akik nem vagyunk.
hideg van fázom
add rám a kabátom
légy te a kabátom
nélküled fázom
Ezt írta. Ebből egyszer majd vers lesz.
Szerintem Adam szeretne szeretni.
Én szíves-örömest ráadnám magam, csak az a probléma, hogy Adam nem vesz fel akármilyen kabátot.
– Szerinted jó? – Még mindig meztelen volt. Haja mézszínű csigáiból vízcseppek csöppentek a kanapéra.
– Naná! – Lelkendezésem abszolút őszinte volt. Ritkán végződik ilyen sikerrel egy Adam-les.
Ha valaki azt hitte, hogy szűzies önmegtartóztatásban élek, az csukja be a szemét, és ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.
Egy ilyen testközeli élmény után egészséges férfiember nem éri be a jobb kezével.
Miután Adam lelépett, én is rongyoltam egyből a legközelebbi melegedőbe. Szeretem azt a helyet, mert a pincér nem enged be gyanús alakokat. Negatív HIV-tesztért ingyen pia jár.
Hideg van… Fázom… Szerelemre vágyom…
Van egy szőke srác a törzsvendégek között. Kicsit hasonlít Adamre, ha a szemem sarkából, a szempilláim rejtekéből nézek rá.
Add rám… a kabátom… egyetlen barátom…
Intettem neki. Ez amolyan buzi-morze, szex-jelbeszéd.
Légy te… a kabátom… áldásom és átkom…
Bementünk a klotyóba, és én lehunytam a szemem.
Nélküled fázom… saját könnyeimben ázom…
Másnap reggel Adam azzal a hírrel ébresztett, hogy csőtörés miatt elzárták a vizet. Ennek már csak azért is örültem, mert bűzlöttem a szextől meg a piától.
– Te keféltél? – szimatolt bele Adam a levegőbe.
– Egy kicsit – vallottam be, mert a nyilvánvalót letagadni hülyeség.
– Basszus, de irigyellek! Bárcsak a helyedben lehettem volna!
Hát, ez… Szóval erre mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz. De azért a fantáziámnak megengedtem, hogy elfutkorásszon az ötlettel.
– Ez mi? – Olyan csend volt a szobában, hogy hallottam Adamet levegőt venni.
Elolvasta a firkálmányom, amit az ő firkálmányából kerekítettem egy poháralátétre. Leheveredett mellém a matracra.
– Bűzlök – figyelmeztettem.
– Érzem. – Vállrándítás. – Ez kurva jó.
– Buksz a szagomra?! – Mentségemre legyen mondva, hogy nem voltam még teljesen magamnál.
– A versed… a versünk jó, te barom!
Hosszú szünet. Nagyon hosszú. Olyan hosszú, hogy majdnem visszaaludtam. Aztán…
– Hé, öcskös! Minden okés veled? – Az őszinte aggódás könnygombócot gyúrt a torkomba.
– Aha. – Ha valaki azt mondja, aha, akkor általában semmi nem okés. Adam is tudja ezt, ezért megölelt.
A kisöccse vagyok, akire vigyázni akar, akit szeretni akar. Sanyarú sors.
– Találkoztam egy csajjal – állt elő a jó hírrel, amitől egyből ráleltem az életkedvtelenségemre.
Fejemre húztam a paplant, hátha megfulladok a saját bűzömben, de sajna a görény sem döglik meg magától, így én is életben maradtam, és hallgathattam a sztorit.
– Felajánlotta, hogy illusztrálja a következő kötetemet tök ingyen. Rendes tőle, nem?
– Aha.
– Megmutatta a rajzait. Elég tehetségesnek tűnik. Emmanuelle-nek hívják. Szexi név, nem?
– Aha.
Ilyen lehet a világvége. Adam soha nem mesél a nőiről azelőtt, hogy megkapta volna őket. Erről eszembe jutott a kérdés:
– Megdugtad?
– Paraszt vagy. Egyébként nem. Ő nem olyan…
Ilyen lehet az, amikor annak a világnak is vége van, ami az előző világból megmaradt.
– Aha. – Ennyi volt a véleményem. Negatív aha-élmény.
Adam nem mondott többet. Heverészett mellettem, és gondolkodott.
Valamiért szeret a társaságomban gondolkodni. Megnyugtatom. Lehet, nem is az öccsének tekint, hanem a plüss macijának.
Éreztem a teste melegét a takarón át.
– Kivel voltál? – fúrta át magát hozzám a tollpihék között a kérdése.
– Miért érdekel? – A titokzatosság nem hazugság, ezért gyakran élek vele.
– Én mindent elmondok neked – emlékeztetett Adam.
– Csak egy csajjal… – Na, ez már hazugság volt a javából. – …a suliból. Egy szemináriumra járunk.
– A múltkor megkérdezted tőlem, hogy szerelmes vagyok-e. Most én teszem fel neked ugyanezt a kérdést. – Ez furcsán komolyan hangzott.
– Nem – feleltem, pedig igenis szerelmes vagyok. Megint hazudtam.
– Oké. Azért megmondanád, ha összetörnék a szíved?
Ezen annyira meglepődtem, hogy előmásztam az odúmból.
Adam szemében tengerkéklett a szivárványhártya.
Kilenc éves korom óta akarom megcsókolni. Valószínűleg még kilencvenkilenc évesen is az ő szájáról fogok álmodozni.
Igazságtalanság lenne tőlem, ha azt mondanám, hogy Adam nap mint nap összetöri a szívemet, mert én magam töröm össze ezzel az értelmetlenül makacs szerelemmel.
– Elzokognám a karjaidban. – Kacsintottam egyet, mintha csak tréfának szántam volna, de Adam tudta, hogy komolyan mondtam.
– Jól van. – Beleborzolt a hajamba. Irigyeltem a hajszálaimat.
Felpattant, és kivonult a szobámból a poháralátéttel. Vonultam utána a lepedőmbe burkolózva. Olyan voltam, mint egy kísértet.
Leült a konyhaasztalhoz, és ráírta a költeményünket egy post-itre, aztán kirakta a hűtőre.
Istenem, de nagyon rettenetesen őrülten szeretem!
Ennek a posztnak körülbelül annyi értelme van, mint az én rajongásomnak, de azért remélem, találni benne némi szépséget. A rajongásomban is van szépség. Többnyire ugyan nyomorultul érzem magam, de azért akadnak kivételesen szép perceim.
Ha nem szeretném Adamet, nem lennék olyan félelmetesen boldog, mint amilyen vagyok, amikor mellém heveredik a matracon, vagy amikor magához ölel. Ha nem lennék szerelmes belé, nem vettem volna észre, hogy színváltós a szeme, vagy hogy a tarkóján van egy színaranyszőke tincs.
Túl mély lenne a csend az életemben a lélegzete zenéje nélkül.