Harmadik rész
Laurent eldöntötte, hogy nevetni fog, mert a sírást nem tartotta alkalmasnak a benne felgyülemlett hisztéria kellőképpen hatásos és egyben látványos levezetésére. Hátrahajtotta a fejét, felbámult a plafonra szerelt villanykörtékre, és visítva hahotázott. Az izé, amit a kellékes széknek nevezett, inogni kezdett alatta.
– Most meg mi a frász van? – érdeklődte meg tőle a fotós.
Laurent abbahagyta a vihogást.
– Az a frász van, Damien – magyarázta -, hogy egy órája pucsítok ezen a lélekvesztőn. Még a tököm is zsibbad.
– Tartsunk szünetet, hogy megsimogathasd? – ajánlotta fel a lehetőséget vigyorogva a férfi.
– Szünetet?! Mégis meddig akarsz még kínozni?
Damien, aki karrierje kezdete óta ismerte a fiút, egykori modellből avanzsált át fotóssá, ezért minden alkalmat megragadott, hogy elsüthesse élete legnagyobb bölcsességét. Most sem tétovázott.
– Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod – jelentette ki.
Laurent leugrott a székről.
– Hallottam, hogy egyszer behúztál egy nagyarcú fotósnak – tájékoztatta Damient nyújtózkodás közben. – Szerinted én is meg tudom csinálni?
Az egyik sminkes lány eltakart a száján egy mosolyt. Laurent pont elkapta a mozdulatot a tekintetével. Elégedetten nyugtázta, hogy még egy poén és megvan az esti programja.
– Na, légy jó kisfiú, és mássz vissza szépen! – noszogatta Damien.
– De minek ez a fosó galamb póz? – nyafogta a fiú.
– Ez a Matthew Modine-póz a Madárkából.
– Inkább a Nicolas Cage-póz a forgatási szünetből, amikor lekuporodott a susnyásba.
Bingó! Felragyogott a mosoly a tenyér mögött. Laurent úgy megörült neki, hogy szót fogadott.
A fotós még egy bő negyedórán át kínozta, mire végre elkészült az állítólag tökéletes képpel.
– Jól van, most már repülhetsz, madárkám!
Laurent megcélozta egy gyilkos pillantással, majd úgy bicegett ki a stúdióból, mint egy köszvényes vénember.
Az öltözőben izomláztól jajgatva ült le egy olyan székre, amely jogosan viselte a szék megnevezést. A sminkes lány járt az eszében. Lelki szemei előtt már látta is magukat, ahogy a Cirque du Soleil legjobb akrobatáit megszégyenítve másszák meg egymást az ágyban. Köztudott, hogy az izomlázra rá kell dolgozni – érvelt magában. De mielőtt beleélhette volna magát a vízióba, a mobilja hangos ciripeléssel jelezte, hogy valamikor nem akart elfeledkezni valamiről. Az emlékeztetőn ez állt: Katicabogár.
– A francba! – csapott a homlokára.
– Elfelejtettél – duzzogta a kislány a telefonba.
– Felhívtalak, vagy nem?
– Mert beírtad az emlékeztetőbe. Nem küldtél ajándékot.
– Küldtem, csak még nem ért oda.
– Hiszi a piszi.
Ezen a ponton megrekedt a beszélgetés. A vonal mindkét végén néma csend volt, aztán mindkettőjükből kirobbant a nevetés.
– Boldog születésnapot! Hiányzol Audrey – árulta el a kislánynak Laurent.
– Te is nekem. Mit csinálsz most? Fotózáson vagy?
– Éppen végeztem.
– És szép voltál?
– Én mindig szép vagyok – húzta ki magát büszkén Laurent.
– Mikor jössz haza? – szegezte neki Audrey a zavarba ejtő kérdést, amelyet sosem mulasztott el feltenni.
– Tele vagyok melóval, bogár.
– Hé, hol marad a katica?!
Laurent átvágott az öltözőn, hogy egy nyugis helyet keressen.
– Laurent! – sikoltott fel hisztérikusan a stylist, mire a fiú megtorpant, ledobta magáról a méregdrága bőrkabátot, a még drágább nadrágot, és egy szál alsóban folytatta útját.
– Anya ott van? – kérdezte a kislánytól.
– Uhum.
– Mit csinál?
– Alszik a kanapén.
– Király! Bepiált megint?
– Nem, csak alszik.
Laurent belefésült az ujjaival a hajába, de azonnal meg is bánta a mozdulatot, mert olyan volt, mintha valami undorító, ragacsos, hínáros cuccban nyúlkált volna.
– Audrey, akció van! – adta ki a parancsot.
– Igenis, kapitány!
Látta maga előtt, ahogy a húga végigszalad a folyosón, benyit a konyhába, és megragad egy széket.
– Ne állj a székre!– kiáltotta a telefonba ijedten. – Ott a kislétra a sarokban.
– De az messze van – nyafogta Audrey.
– Ha ráállsz arra a székre, megverlek – próbálkozott meg Laurent a fenyegetőzés eszközével.
– És mégis hogyan versz meg, ha nem vagy itt? – tette fel a logikus kérdést a kislány, de a háttérzajokból kihallatszott a létra fémes nyikorgása.
– Nézd végig a szekrényeket!
Miközben a húga kutatott, Laurent megkereste a ruháit és felöltözött. A cipőjét fűzte, amikor győztes csatakiáltás csendült fel a vonal másik végén.
– Megvannak! Hú, jó sok.
– Fasza.
– Ne beszélj csúnyán!
– Ez nem csúnya szó, ez ténymegállapítás – magyarázta a fiú. – Amelyik ki van nyitva, azt öntsd a mosogatóba, a többit dobd a kukába, de ne a miénkbe…
– Tudom – vágott a szavába a kislány. – Ott megtalálja.
Megvárta, amíg a húga elsétált az utca legtávolabbi szemetes konténeréig.
– Beledobtam.
– Szuper vagy, bogár!
– Katica!
– Oké, katicabogár. Vigyázz magadra! – búcsúzott Laurent.
– Te is.
Laurent sokáig ücsörgött az öltözőben úgy bámulva a cipőjét, mintha odaragasztották volna a pillantását. Senki nem szólt hozzá, mert látták rajta, hogy magánéletet él. A sminkes lány már réges-régen felszívódott, miután rájött, hogy elszállt a varázs.
– Te mit csinálsz még itt? – ült le mellé Damien.
– Punnyadok – felelte Laurent. – Néha szopás az élet.
– És ez jó vagy rossz? – kérdezte a férfi. Egyik hosszú lábával belerúgott Laurent cipőjébe, hogy elszakítsa róla a fiú szép tekintetét.
– Mit akarsz tőlem, Damien?
– Felszedni.
– Hányszor tisztáztuk le, hogy még a te kedvedért sem buzulok meg? – mélázott el a fiú. – Úgy százezerszer?
– Igen, ez az, baby! Masszírozd csak a mazochizmusomat – dorombolta Damien kéjesen, és Laurent vállára hajtotta a fejét, aztán egy hirtelen váltással komolyra fordította a szót – Összeházasodunk Lincolnnal.
– Hogy hívhatnak valakit így? – berzenkedett a fiú. – Mit vétett a szüleinek az a szerencsétlen?
– Ez aranyos tőled. Ahelyett, hogy gratulálnál, a kedvesem nevét ócsárolod.
– Hű, minden buzi ilyen?
– Mármint, hogy mind össze akar-e házasodni?
– Kedvesem – ismételte Laurent. – Ez gáz pasik között.
– Na jó, tényleg nem vagy buzi – állapította meg Damien. – Sőt ember sem vagy, szívtelen madárijesztő vagy.
– Bádogember.
– Mi?
– A bádogemberre gondolsz. Ő az, akinek nincs szíve. A szalmabábnak esze nincsen.
– Mind a kettő illik rád – paskolta meg Laurent tarkóját Damien. – Jut eszembe. Láttad a Harper’s Bazaar címlapját?
– Miért kellett volna látnom?
– Nem tudom. Talán mert rajta vagy? Nézd csak!
Laurent ezt igencsak furcsállotta, mivel még soha nem állt modellt a Bazzarnak, de Damien nem tréfált. Valóban ott volt a fotója, pontosan Pascal portréja alatt.
– Beszarás! – adott hangot döbbenetének. Fellapozta az újságot és átfutotta a Pascallal készített interjút. A fotója a cikkbe is bele volt ágyazva, pontosan a mellé a mondat mellé, amelyben a fotós úgy emlegette, mint az eddigi legjobban sikerült munkáját.
– Tényleg jó fotó – bökött rá Damien. – Tehetséges az ürge, még belőled is képes volt kihozni a maximumot.
– Kapd be!
– Isten az égben! – sóhajtott fel a Damien. – Ez komoly? Tényleg bekaphatom?
– Ne hülyülj már!
Laurent tőle szokatlan koncentrációval és komolysággal görnyedt a magazin fölé. Az idősebb férfi felállt és hátrált néhány lépést. Amíg a fiú olvasott, ő a szépségét csodálta. Volt idő, amikor szerelmesnek képzelte magát belé, reménytelenül és fájdalmasan szerelmesnek, de sikerült kigyógyulnia belőle. Arról meg nem tehetett, hogy a szeretet még mindig makacsul kapaszkodott a szívébe.
– Ismered? – kérdezte Laurent.
– Kit? – bukkant fel a gondolataimból Damien, mint búvár a tengerből.
– Kit?! Anyámat – grimaszolt a fiú, de így is szép volt.
– Még nem, de megtisztelsz vele, ha bemutatod – vigyorgott az ex-modell fotós. – Amúgy Pascalt nem.
Laurent megvakarta a fejét.
– Fujj! – konstatálta újfent a haja állapotát. – Fura érzésem van ezzel a pacákkal kapcsolatban – árulta el Damiennek. – Lehet, hogy csak szimplán sajnálom. Meghalt a felesége, meg minden. Csak az a bökkenő, hogy engem sosem szokott meghatni más nyomora. Bár az is igaz, hogy tök kedves volt velem, amikor már nem volt bunkó. Felelősnek érzem magam érte. Tiszta hülyeség, nem? Te éreztél már ilyet?
Damien atyáskodó mosollyal tekintett Laurent-ra, mielőtt hangot adott volna a véleményének.
– Szerintem az a furcsa, hogy te még nem éreztél ilyet.
Pascalt feszélyezte az anyja némasága. A merőkanál kétségbeesetten koccant a lábos falához, valahányszor az asszony megkavarta a tűzhelyen a levest.
– Fotózni fogok a divathéten – újságolta el, hogy rácáfoljon szülőanyja gyanújára, miszerint élőhalottként tengeti a napjait.
– Ez remek.
Pascal várt, de elmaradt az üdvrivalgás. Megpiszkálta a hűtőn Monique képét. Dühös volt magára, amiért nem rejtette el szülei elől az árulkodó jeleket. Így most azt hihetik, hogy még mindig olyan állapotban van, mint egy hónappal ezelőtt, pedig már sokkal jobban volt. Amikor ilyen tragédia éri az embert, akkor az is komoly fejlődés, ha reggelente felkel. Pascal nemcsak felkelt, hanem háromnaponta még meg is borotválkozott. Ehhez képest az evolúció csak apró előrelépés. Talán el kellene mesélnem, hogy két hete együtt söröztem egy másik emberi lénnyel – töprengett. – Ez az igazi kommunikációs robbanás csak meggyőzné a hitetleneket. Vagy nem?
Az anyja nagyot sóhajtva, szó nélkül kavarta tovább a levest. Pascal lecsempészte a képet a hűtőről, majd, azzal a kifogással, hogy elő kell hívnia néhány felvételt, elsomfordált, és bezárkózott a sötétszobába.
A búra nélküli villanykörte rubinvörös fénye vérrel locsolta be a fekete bársonnyal letakart heverőt, ami általában arra szolgált, hogy Pascal lerogyhasson rá, miután holtfáradtra melózta magát. Néha arra is jó volt, hogy kibőgje magát rajta. Ez utóbbi ritkán fordult elő, csak kétszer vagy háromszor, és ebből az egyik alkalommal örömében sírt.
Ezen a napon egy buddhista szerzetes nyugalmával üldögélt rajta. Nem érezte a szokásos dühöt. Kicsit magányos is volt nélküle.
A hűtőmágnes ott lapult a zsebében, örök időkre konzerválva Monique nevetését. Megkísértette a gondolat, hogy elgyönyörködjön benne, de félt a fájdalomtól, amit ez a szépség okozna, inkább arra a szépségre gondolt, amely megmosolyogtatta. Laurent képei zsinórokra csipeszelve szőtték át a szobát. Pascalt vonzotta a fiú világa, amelyben nyoma sem volt a gyásznak. Ösztönös volt, felszabadult, tiszta, megnyugtató és kellemes. Sejtette, hogy ez is csak egy illúzió, egy menekülőút, mint előtte a magány, vagy a harag, de ez az út végre vezetett valahová, nem folyton önmagába tért vissza. Ahogy ő előhívta Laurent szépségét a fotópapírra, úgy csalogatta elő belőle a fiú a kreativitást és az alkotásvágyat.
Elnyújtózott a kanapén, és felvázolta magában a tökéletes fotót Laurent-ról. Fekete hátteret képzelt el, amely kihangsúlyozza a fiú fehér bőrét, szoborszerű szépségét. A sötétből lépne a fénybe, mint valami tudat alatt rejtőző sejtelem.
A park fáit, gyöngéd ölelésébe zárva, lassan vetkőztetni kezdte az ősz. Laurent sportcipője alatt felsírt a megsárgult falevelek összetört teste. A futás volt az egyetlen sportnak mondható tevékenység, amit kedvelt. A csoportjátékokat gyerekkora óta utálta, a konditeremtől pedig tiltva volt, amit nem bánt, mert nem szívesen hempergőzött meg más hímek verítékében. A futásban kiteljesedhetett. Saját maga diktálta a tempót, nem függött senkitől, arra kószált el, amerre csak kedve tartotta. Nem vitte túlzásba az erőfeszítést, tulajdonképpen csak kocogott. Fejhallgatójában Bob Marley ontotta magából az életkedvet. Laurent kész volt bármikor fenntartás nélkül elhinni Bobnak, hogy minden rendben van. Az ám! "Don't worry about a thing, 'Cause every little thing gonna be all right!" Nem túl mély gondolat, de rendkívül pozitív, és ha még egy kis fű is akad hozzá, amit elszívhat az ember, akkor tényleg meg van váltva a világ.
Átvágott a parkon, a főút mentén futott tovább. Négy utcasarok után elért egy buszmegállóhoz. Lihegve tanulmányozta a menetrendet, ami szerint negyedóra múlva volt várható a következő járat. Laurent úgy döntött, hogy ennyi holtidő belefér az életébe. Toporgott, unatkozott. Nem volt kedve gondolkodni, ezért inkább dúdolta Bob zenéjének kicsit egysíkú dallamát. Megbámulták. Nem érdekelte, mert az hatott az újdonság varázsával, amikor nem bámulták meg. Cipőtalpán előre hátra billegett. A szél belefújt a hajába egy tépett falevelet. A jöttment megcsúszott a frissen mosott, selymes szálakon, lesiklott róluk és pörögve-forogva landolt a járda szürke betonján. A busz pontosan érkezett. Laurent előkereste a bérletét, amit nem szokott magával vinni, amikor futni ment, de ezen a napon kivételesen zsebre tette. Nem, nem volt véletlen, a tudatalattija pontosan tudta, mit akar.
A busz fél órás út után érkezett meg a kertvárosba. Laurent még sosem járt itt. Mindenfelé játszóterek voltak, a játszótereken hinták, a hintákon sikoltozó gyerekek.
– Jesszus! – jegyezte meg magában. – A bádogember megérkezett Liliputba.
Mindegyik utca egyforma volt, csak a házszámok növekedtek vagy csökkentek minden logikát nélkülözően és változatosan rajtuk.
Laurent minél közelebb ért Pascal otthonához, annál izgatottabb lett, mintha valami csínyre készült volna, pedig nem tervezett semmit, csak kíváncsi volt. Amikor megtalálta a házat, kicsit csalódott lett. Nem volt benne semmi különös. Formára nyírt bukszus az alacsony kerítés előtt, murvával beszórt út, fehér falak, barna ablakkeretek, távirányítható ajtajú garázs, ami nyilván használaton kívül volt, mert Pascal kocsija a járda mellett parkolt. Íme, a tökéletes család otthona. Csak az volt a bökkenő, hogy egy fancsali képű özvegy férfi lakott benne.
– Mi a szent szart keresek én itt? – tette fel a kérdést Laurent, de nem kapott rá választ. Hiába kergetőztek a fejében a gondolatok, egyik sem szándékozott előállni a magyarázattal.
Leült a járda szélére, és elővette a mobilját. Mivel sosem vacakolt sokáig semmivel, megírta az üzenetet, majd átolvasás nélkül elküldte Pascalnak.
Monique simogató érintése ébresztette.
– Hé, álomszuszék! – suttogta a nő a fülébe. – Kívánós vagyok.
– Sajnálom – nyöszörögte nyűgösen Pascal. – Még szunyókál a hancúrléc.
– Sebaj, akkor felébresztem.
Monique nem teketóriázott, felhajtotta a takarót és munkához látott. Pascal szeme kezdett hozzászokni a reggel vakító fényéhez. A napsugarak megcsillantak a felesége haján.
– Ilyenkor vagy a legszebb.
– Tényleg? – emelte fel a fejét csodálkozva Monique, ajkán huncut mosoly játszott.
– Ö… Nem úgy értem, hogy ilyenkor, hanem ilyenkor reggel – helyesbített Pascal pirulva.
A nő erre kacagva végigcsókolta Pascal mellkasát. Kibújt a hálóingéből, és a férfihoz simult.
– Ha nem tudnám, hogy vagy, akkor te hiányoznál az életemből – mondta, mert mindig ezt mondták egymásnak, amikor szerelmet akartak vallani. – Nahát, felébredt! Hogyan csináljuk?
Pascal elgondolkodott.
– Nem is tudom – felelte. – Mit szólnál ahhoz, ha betenném abba puha, forró nyílásba, ami a lábad között van?
– Annyira hülye vagy! – nevetett Monique, de a nevetése hamarosan sóhajokká szelídült, mert a férje átültette az elméletet a gyakorlatba. – Ez nagyon jó – nyögte kéjesen. – Ezentúl mindig így csináljuk.
Pascal felriadt. Az álom felkeltette benne a vágyat, de kielégíteni már nem tudta. A szoba sötétsége egyszeriben a magány szimbóluma lett, egy Monique-nélküli, fénytelen világé. Benyúlt a nadrágjába, hogy hozzálásson az önkielégítés rideg, mechanikus műveletéhez. Éppen arra gondolt, hogy milyen nyomorult és siralmas az élete, de legalább a jobb keze meg van még, amikor az anyja bekopogott a hírrel, hogy kész az ebéd. Egy csapásra elszállt belőle a vágy. Kinyitotta a szemét, nyelt egyet, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, és kiszólt:
– Megyek.
Az apja egyfolytában beszélt, ami azért volt csoda, mert egyszer sem nyelt félre közben. Pascal nem nagyon értette miről diskurálnak, de igyekezett néha hümmögni, igenelni meg bólogatni. Az anyja továbbra is hallgatott.
Telefonja a desszert érkezésével egy időben jelezte, hogy üzenete érkezett.
– Bocsánat – mondta, és rápillantott a kijelzőre, amin ez állt:
Remélem, jól fizet a Harper’s Bazaar, mert a gatyát is leperlem rólad, amiért a beleegyezésem nélkül közöltetted le a fotómat.
Pascal felállt az asztaltól.
– Elnézést. Munkaügy – szánta magyarázatnak, és kisétált az ebédlőből.
A dolgozószobájában gyorsan fellapozta az említett magazint, hogy ellenőrizte, biztosan az a kép jelent-e meg benne, ami az ő tulajdonában volt. Megnyugodott, és örvendett a ténynek, hogy megmarad a gatyája.
Felhívta Laurent-t.
– Szeva! – üdvözölte vidáman a fiú, de Pascal nem volt olyan lelki állapotban, hogy kiérezze a láthatatlan mosolyt.
– Figyelj! – kezdte. – Szólnom kellett volna, hogy a te képedet választottam, de nem tartottam szükségesnek, mert ezt a felvételt nem adtam le az ügynökségnek. És ha már itt tartunk, egy fillért sem kaptam a cikkért, az ügynököm fizetett érte.
– Bakker! – nevetett bele Laurent a telefonba. – Nyugodjál le! Csak tréfáltam. Öcsém, te mindig így be vagy feszülve?
Pascal megdöbbent. Egy éve senki sem merte neki azt mondani, hogy be van feszülve, mert mindenki természetesnek vette, hogy be van feszülve.
– Akkor viccnek szántad? – tudakolta meg.
– Ja, annak. Meg gratulálni akartam. Nem kis dolog egy címlap, legalábbis az első, mer’ a többi már uncsi.
– Kösz. – Pascalnak eszébe jutott a terve a tökéletes fotóról. Talán most adódott a megfelelő alkalom rá, hogy megvalósítsa. – Lenne egy munka számodra.
– Munka?
– Igen. Egy fotósorozat.
– Melyik divatcég a megbízó?
– Nem cég… Csak én… Jó árat fizetnék érte. – Pascal érezte, hogy távol áll még a szakszerű tárgyalás színvonalától. Főleg a dadogása meg a tőmondatai rontották az esélyeit.
– Mindig arra vágytam, hogy egy pasi fizessen a szolgálataimért – vigyorgott Laurent.
– Ezek szerint eddig csak olyan pasiknak szolgáltattál, akik nem fizettek? – Pascal meglepődött magán. Riposztozott. Ez sem esett meg vele gyakran mostanság.
– Ez már majdnem egy igazi poén volt – dicsérte a fiú. – Lehet róla szó. A ma délutánom szabad.
Pascal mindig is kedvelte Laurent-t, de ebben a pillanatban a mentőangyalát látta benne, aki felszabadítja a szülői elnyomás alól.
– Hol vagy most? – kérdezte.
– Otthon.
– Klassz! Ugye az ügynökség közelében laksz?
– Aha.
– Akkor fél óra múlva találkozunk a stúdióban.
Miután Pascal kocsija versenyautót megszégyenítő sebességgel startolt el a járdaszegély mellől, Laurent kimászott a szabályos kockaformára nyírt sövény mögül.
– Hogy az a telibe cseszett kurvaélet! – foglalta össze a helyzetét, majd taxit hívott.
Szombat lévén az épület kongott az ürességtől, de Pascalnak nem volt szüksége sem asszisztensre sem speciális világításra. Egyszerű felvételeket akart készíteni, amelyeknek majd később ad fekete hátteret. Laurent a megbeszélt fél óra helyett egy óra múlva érkezett meg, kissé ziláltan. Haja kócos csigákban hullott a vállára, hátizsákja egyik pántja megcsavarodott a vállán.
– Bocsánat a késésért – szabadkozott. – Kaptam egy fontos hívást.
– Semmi baj, addig is előkészítettem a stúdiót.
Hallgattak, feszengtek. Mindkettőjükben tombolt a vágy, hogy jobban megismerjék egymást, de valami megmagyarázhatatlan félénkség miatt egyikőjük sem mert közeledni.
– Akkor lássunk munkához! – törte meg a csendet Laurent.
Pascal kezébe vette a fényképezőgépét.
– Várj! Így akarsz lefotózni? – csodálkozott a fiú. – Úgy nézek ki, mint aki maratont futott. Totál szét vagyok esve. Gyere velem!
A stúdióból egy mellékajtó az öltözőbe vezetett, ahol ruhaállványokon sorakoztak a kollekciók kiselejtezett darabjai.
– Mit vegyek fel? Sötétet, világosat?
– Világosat – felelte Pascal. – Sötét hátteret tervezek.
– Szóval fény-árnyék játékot szeretnél… És, ha jól értem, természetességet – tűnődött Laurent, miközben kiválasztott egy fehér színű felsőt. – Nadrág?
– Nem lényeg.
– Akt lesz? Hé, be ne feszülj megint! Csak szívatlak.
Laurent pillanatok alatt átöltözött. Látszott, hogy hozzá van edződve a kifutók kulisszái mögött zajló eszeveszett rohanáshoz. Leült a sminkasztalhoz, és nagy szakértelemmel vitte fel a púdert az arcára.
Pascal nézte, ahogy a fiú hétköznapi szépsége éterivé változik a smink alatt. Mögé lépett, és felvett egy hajkefét az asztalról.
Laurent egy kissé meglepődött, amikor a férfi fésülni kezdte a haját. Megleste Pascalt a tükörben. Ugyanolyan sármosnak találta, mint amikor először megpillantotta. A tekintete volt a legvonzóbb az arcán. Szemöldöke szép ívben hangsúlyozta ki szeme barnaságát. A borosta ezen a napon sem hiányzott róla. Figyelmét a szúrós, fekete szálak Pascal érzéki ajkaira terelték. Laurent, hogy jobban megértse a saját, egyedi szépségét, szerette megfigyelni másokét. Pascal igazi szépsége a szépség mögött rejlett, abban a képzetben, amelyet Laurent alakított ki róla. Mennyire más ez a szépség, mint az enyém – gondolta. – Az én szépségem független a bensőmtől. A testemből élek, mégsem vagyok összhangban vele.
Pascal hátrasimította és szoros copfba fogta a fiú haját.
– Tökéletes – dicsőítette a művét. – Kezdjük el!
– Fordítsd egy kicsit jobbra a fejed! Érintsd meg a nyakad! Feljebb, az állad alatt.
– És mi legyen a másik kezemmel?
– Tedd zsebre!
– Nincs zsebem.
– Akkor rakd a nadrágodba.
Laurent felvihogott.
– Meg is markoljam? Oké, bocsesz. Fél perc és visszakomolyodok.
Pascal türelmesen kivárta, amíg a fiú arcára újra visszaköltözött a költőien eszményi szépség. Szinte átszúrta az objektívet a tekintete, amely tele volt mélységgel, feszültséggel, érzelmekkel.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pascal.
Laurent megvonta a vállát.
– Semmire. Arra, hogy sikerüljön jó képet csinálnod. Miért? Bénázok?
– Dehogy! – tiltakozott Pascal. Megnézte az elkészült fotókat a gép monitorján. Nem akarta elhinni, hogy Laurent tekintete mögött nincsen semmi. Kíváncsi lett. – Jól van, most olyan pózban fényképezlek, amilyet te szeretnél. Úgy ülsz és úgy nézel, ahogyan akarsz, csak egyet kérek… Azt, hogy gondolj valamire. Bármire.
– Fura vagy, ugye tudod? – jegyezte meg Laurent, de látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Elvégre kevés az a szobor, amely megalkothatja önmagát.
Pascal lélegzetvisszafojtva várta, vajon hogyan látja és szeretné láttatni magát a fiú, vajon miről árulkodik majd a tekintete.
Laurent először kihívóan nézett a fényképezőgép kamerájába, majd szép lassan összegörnyedt és lehajtotta a fejét. Lehunyta a szemét. Nem volt szomorú, de nem is mosolygott. Arra a messzi-messzi galaxisra gondolt, amelyben Tina szerint bolyong, és arra, hogy a húgát a Föld nevű bolygón hagyta. Sokáig ült így, mert csak hosszú percek múltán villant a vaku.
Pizzát rendeltek. Leraktak a padlóra egy spotlámpát és beborították egy vörös sállal, hogy tompítsák a fényét.
– Ez frankón olyan, mint egy tábortűz – lelkendezett Laurent. – Kérsz bort?
– Nem kösz.
Laurent elnyújtózott a padlón.
– Már csak a csillagos ég hiányzik a plafonról… Tegnap volt a húgom szülinapja.
Pascal meglepődött.
– Nem is tudtam, hogy van húgod.
– Hát mert nem mondtam.
– Logikus.
Laurent a férfira pillantott. Annyira más volt, mint azok, akikkel általában lógni szokott. Nem ivott, nem szívott füvet, és vagy nem volt neki vagy nagyon jól titkolta a humorérzékét, de ennek ellenére mégis jól érezte magát a társaságában. Például tuti, hogy másnak meg sem említette volna a húgát.
– Tizenkét éves. Audrey-nak hívják.
– Szép név.
– Aha. Szeretném, ha a középsulit Párizsban kezdené el. Már ki is néztem neki egy klassz kollégiumot.
– Ő is olyan szép, mint te? – kérdezte Pascal.
A fiú elengedte a füle mellett a bókot. Talán fel sem fogta, hogy bók, mert olyan sokan mondták már neki, hogy a szép szó elvesztette számára a valódi jelentését.
– Nem olyan, mint én. Ő nagyon okos, tanulnia kell. Még orvos is lehet belőle.
Pascalnak tetszett Laurent egyszerűsége. Az ő felmenői mind jogászok és diplomaták voltak, az apja ügyész, az anyja iskolaigazgató. És mire ment velük? Gyerekkora óta menekült előlük, először Monique-hoz, most meg ehhez a fiúhoz.
– Mit fogsz csinálni a képekkel? – váltott témát Laurent.
– Előhívom őket.
– Hú, ez ma már a második poén – kacsintott rá a fiú. – Miért nem iszol?
– Nem szoktam.
– Én meg nem szoktam olyan alakokkal haverkodni, mint te, mégis itt vagyok – Laurent Pascal felé nyújtotta az üveget. A férfi kortyolt egyet belőle, aztán visszaadta. – Anyám elég sokat iszik. Ha nem iszik, akkor meg szunyál. Szerinte az álom jó orvosság a szívfájdalomra. Le se szarja Audrey-t. Amióta apa Spanyolban melózik, nem találja a helyét. Én bírom a piát, de ő nem. Az egyedüllétet is bírom. Az a jó a modellszakmában, hogy világot lehet látni. Azelőtt ki se mozdultam otthonról, csak a nagyihoz mentem el nyaranta. Nem volt pénzünk utazgatni.
Pascal lábai elzsibbadtak a törökülésben, ezért kinyújtotta őket, ekkor érezte meg, hogy nyomja valami a combját. A hűtőmágnes volt az, amit a zsebében felejtett.
– Megkedveltem ezt a kölyköt – súgta a fülébe Monique szellemhangja. – Igazán bemutathatnál neki. Hallod, miket mond? Ő elregéli neked az egész életét, te meg hallgatsz. Bizalomért bizalom jár.
Laurent megpiszkálta a lámpára terített sálat. Nem vette észre, hogy Pascal megmozdult, ezért meglepte, amikor hirtelen meglátta maga előtt a férfi tenyerét és benne a fotót. Elvette, hogy jobban szemügyre vehesse.
– Nagyon szép. – Majdnem kimondta a mondat végén, hogy volt, de még időben visszaszívta.
– A gimiben találkoztunk – mesélte Pascal. – Ő a mindenem.
Laurent megállapította magában, hogy ezen az estén mindkettőjüknek gondot okoz a volt szócska.
– A gimiben? – kérdezte. – És előtte, vagy közben senki mással nem…?
– Nem.
– Basszus! Mi vagy te? Szent, mártír, szerzetes? – nevetett Laurent, majd rögtön szabadkozott. – Ne haragudj, sokat ittam. Meg hát nyilvánvaló, hogy én nem tudom, mi a szerelem.
– Tinába nem voltál szerelmes? – tudakolta meg Pascal. Hangjában a kíváncsiság lassan elnyomta a szomorú csengést.
– Honnan tudsz Tináról? – kapta fel a fejét Laurent meglepetten.
– A divatszakma pletykás. – Pascal megvakarta a borostát az állán, hogy leplezze a zavarát.
– Ez igaz – értett egyet a fiú. – Tina jó csaj, de a szerelem meg én… Nem nagyon érdekel az ilyesmi. Szeretem jól érezni magam. A szex, a fű, meg a pia jó dolog, a hírnév sem rossz. A komolykodás nem nekem való.
– Értem.
Laurent felkacagott.
– Észrevetted már, hogy általában akkor használjuk ezt a szót, amikor csak elfogadunk valamit, de közben rohadtul nem értjük? E egyenlő m-szer c négyzet. Nem? Baszottul nem értem, hogy miért, de tőlem nyugodtan lehet így.
Pascal megmosolyogta ezt az érvelést, és nem árulta el, hogy ő érti Laurent-t is és azt is, hogy E miért egyenlő m-szer c négyzettel. Az utóbbit tankönyvből tanulta meg, az előbbit a fiú saját maga mutatta meg neki néhány órával ezelőtt, amikor azt a döbbenetesen gyönyörű és beszédes pózt választotta önkifejezésként.
Miután Pascal elaludt, Laurent lekapcsolta a spotlámpát. Sötétbe burkolózott a stúdió. Még mindig nem ragyogtak csillagok a plafonon, de a függönyrésen át bekíváncsiskodott egy kis égdarab. Nem volt álmos. Üldögélt a sötétben. A padlón látszottak Pascal testének körvonalai. Olyan volt, mint egy szunnyadó kísértet. A fényképezőgépe ott hevert mellette. Laurent óvatosan felemelte, és megleste a monitoron, hogy mit alkottak. Az utolsó képhez érve, elgondolkodott. Ujja meg-megérintette a törlés gombot, de végül úgy döntött, életben hagyja rejtett énjét.