Harmadik rész
38.
– Maurice!
– Arthur!
Maurice éppen a csöpögő csapot próbálta megszerelni a fürdőszobában.
– Ma egy nagyon különleges dalt tanultunk – újságoltam el.
– Tényleg?
– Semmilyen nyelven nincs a szövege.
– Halandzsa?
– Dorian is éppen ezt mondta – árultam el neki, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak, vagyis nem biztos, hogy hasonlítanak, de az biztos, hogy ugyanazokat a szavakat ismerik. – Nagyon komor dal, felnőttes.
– Nem minden felnőtt komor – nézett bele Maurice a tükörbe. A látványtól rögvest elszomorodott a mosoly a képén.
– Azt hiszem, most már várom a koncertet – árultam el, miközben bőszen lóbáztam a lábam a kád szélén ülve.
– Hű, akkor tényleg különleges dal lehet! – bökte meg a homlokom Maurice, mintha tetten ért volna mögötte egy furfangos gondolatot.
39.
Dorian is érezte a változást. Vacsora után nem volt kedve kikönyököli az erkélykorlátra, inkább leheveredett a kanapéra. Kibontott egy csomag ropit, és élvezte, hogy a hírnév nem fosztotta meg a régi szokásaitól. Most is leszedegette a rudakról a sót, pont úgy, mint gyerekkorában. Eszébe jutottam és elmosolyodott rajtam. Úgy hívott magában, hogy a palacsintás kisfiú. Dorian egyszer elhatározta, hogy senkit sem fog igazán megszeretni, de én olyan különleges vagyok, hogy muszáj volt kivételt tennie velem. Végül is csak egy gyerek voltam, és ő a felnőttekre haragudott.
Dorian tizenöt éves volt, amikor a kórust felhívta egy kellemesen lágy férfihang azzal a hírrel, hogy írt egy dalt, és azt szeretné, ha a szólót az a fiú énekelné, akinek olyan szép a hangja, mint egy angyalé. Dorian először nem szerette a dalt, mert nem értette a szövegét, de a férfi elmagyarázta neki, hogy azért írta érthetetlenre, mert olyan érzésekről szól, amelyeket nem lehet csak úgy egyszerűen megérteni és kimondani. Dorian elámult a férfi szemében csillogó barátságos, mélybarna tekintettől.
40.
Maurice ész nélkül rohant át a rádió épülete elé festett zebrán. Majdnem elütötte egy busz, mert a lámpa, amin a kis fekete pálcikaemberke sétál, még nem váltott zöldre. Amikor a portás nem akarta beengedni, Maurice térdre vetette magát előtte, és esdeklő tekintettel közölte vele, hogy halálos beteg, és még utoljára szeretné hallani a fia hangját.
– Ahhoz képest, hogy haldoklik, egész jó bőrben van – vette szemügyre a portás.
– Tényleg? – csodálkozott el Maurice, és büszkén húzta ki magát.
– Ön Arthur bácsikája – azonosította az előtte térdelő haldoklót a pocakos, egyáltalán nem hülye férfi. – Sajnálom, de a próbák zárt körűek, és a koncert repertoárja titkos.
Maurice erre csípőre tette a kezét.
– Ember! Maga szerint egy tízéves kisfiú tud titkot tartani? Ha akarja, elsorolom az összes dal címét, sőt még el is éneklem őket. Kérem, uram, engedjen be! Szerelmes vagyok.
Szerencsére a portás bácsi szíve megesett rajta. (Sok volt a szabadideje, és folyton brazil meg argentin szappanoperákat nézett.) Elállt az útjából, de azért még utánakiáltotta, hogy:
– Bolond!
Maurice a lépcsőn folytatta az eszeveszett rohanást. Mire felért a próbateremhez, egy sóhajtásnyi szusz sem maradt benne, és olyan hangosan zihálva igyekezett újra feltölteni levegővel a tüdejét, hogy még én is meghallottam odabent.
Hihetetlen, hogy milyen könnyű az orruknál fogva vezetni a felnőtteket.
Maurice követte a morzsákat, amiket elszórtam, hogy elvezessem Dorianhoz.
Éppen a dal közepén tartottunk. A kórus teli torokból harsogta a refrént. Dorian a belépőjére várva követte magas, karcsú testével a zene dallamát. Úgy ringatózott, mintha szél fújta volna. Sajnáltam, hogy Maurice nem láthatja. Akkor már nagyon megszerettem a dalt, és olyan hangosan énekeltem, hogy a karvezető összevonta a szemöldökét. Dorian is rám nézett. Valami járhatott a fejében, mert árnyékok szaladgáltak a szemében. Tekintetében hol kivilágosodott, hol elsötétült a kékség.
Maurice az ajtóra tapasztotta a fülét. Felismerte a hangomat, és hirtelenjében nagyon büszke lett rá, hogy az apukám lehet, még akkor is, ha valójában nem volt az apukám. Aztán meghallott egy másik hangot, amely mélyen, rejtélyesen zengett. Olyan szép volt, hogy Maurice lábai reszketni kezdtek az ámulattól.
Aznap tízszer énekeltük el a Soutrinkát. Maurice-ból pedig bűnöző lett, mert hatot felvett a mobiltelefonjával. Nem sikerült túl jól a felvétel, mivel útjában állt az ajtó, de ennek ellenére Maurice egész hazaúton a zsebéhez kapdosott, hogy ellenőrizze, megvan-e még a telefonja, benne a világ legértékesebb kincsével.
41.
Dorian a próba után bevette magát a balett-terem néma tükrei közé. Nem tudta megfogalmazni magának, hogy mit érez, de egy dologban biztos volt: Valami végleg véget ért.
Szerette volna feltárcsázni a telefonszámot, és elmondani a kellemesen lágy férfihangnak, hogy éppen az a dal gyógyír a fájdalmára, amely majdnem a vesztét okozta, csakhogy a próbateremben felejtette a mobilját. Üldögélt hát csendesen, és végre beletörődött, hogy tovább kell lépnie.
42.
Elengedhetetlen. Ez egy igen érdekes szó. Akkor bukkantam rá, amikor a muszáj-ra kerestem szinonimákat.
A szótár szerint a következő szavak helyettesíthetik a muszájt:
nélkülözhetetlen, létfontosságú, elengedhetetlen, pótolhatatlan, szükséges, kell, indokolt.
Dorian nem volt nélkülözhetetlen. Maurice huszonhat éves koráig nélkülözte, még csak eszébe sem jutott, hogy éppen ő hiányzik az életéből.
Létfontosságú sem volt, mert a már említett évek alatt Maurice nélküle is egészen jól létezett.
Pótolhatatlannak sem mondanám, hiszen Maurice lépten-nyomon szerelembe botlott.
Szükséges… Hát, talán szükséges lett volna, hogy ők ketten hamarabb megismerkedjenek, de általában kevésszer adatik meg az embernek az, amire igazán szüksége lenne.
Maurice sosem mondaná, hogy kellett neki Dorian, mert ahhoz túl szemérmes és szerény.
Az meg, hogy indokolt legalább egyszer mindenkinek rátalálni a nagy Ő-re, édeskevés indok arra, hogy valóban rá is találjunk.
Szerintem az összes közül az elengedhetetlen a legigazibb muszáj. Van valami, amit nem tudsz elengedni, ezért muszáj, hogy történjen végre valami, mert ha nem történik semmi, akkor te ott maradsz belecsimpaszkodva abba a bizonyos elengedhetetlenbe.
Maurice csüggedten csüngött Dorian hangján, amely egyfolytában ott dalolt a fejében.
Kezdtem attól félni, hogy elfárad a karja, és lezuhan a fellegekből, de ő kitartott.
Dorian valóban elengedhetetlen volt.
Nagyon muszáj volt, hogy történjen végre valami. Ezért az esti mese után kibújtam a paplan alól, az ágyam mellé térdeltem, ahogy anyu tanította, és elsuttogtam a kívánságomat a Kékhajú Tündérnek, ahogy azt a Pinokkióban láttam.
43.
A kívánságainkat néha valóra váltjuk.
44.
Megérkezett a madárcsicsergős, rügyező-bimbózó tavasz. Most leírhatnám bővebben a természet zöldellését, mert a regényekbe általában szép hosszú tájleírásokat kell rakni, de ez nem igazi regény, hiszen én írom. Gondolom, mindenki látott már tavaszt, szóval nem nekem kell bemutatnom. Ellenben Doriant közületek még senki sem látta, így inkább róla írok hosszabban, és az időjárást csak megemlítem.
Azon a napon, amelyiken jelentős érdemi előrelépés következett be Maurice és Dorian kapcsolatában, varázslatosan széplett odakint a tavasz. Alig tudtuk követni a dallamot, mert egyfolytában az ablakokon lestünk kifelé. Még Dorian is felpillantott néha a kottából, hogy félénken megcsodálja a napsütést. Amikor véget ért a próba, elhatároztam, hogy nem veszem fel a kabátom, mert egész télen arra vártam, hogy végre levehessem. Valahogy hihetőbbnek tűnt a tavasz kabát nélkül.
Lassan bandukoltam hazafelé. Nem volt kedvem házi feladatot írni.
Dorian az úttest másik oldalán sétált. Két utcasarkot is megtettünk, mire észrevettem, hogy ő az. Szerintem nagy butaság két barátnak úgy sétálgatni, hogy közöttük fut egy úttest. Mivel Maurice megtanított a helyes közlekedésre, megtorpantam, és odakiáltottam Doriannak, aki egy szempillantásnyi töprengés után átszaladt hozzám két száguldó kocsi között. Olyan volt a szélben lobogó hajával, mint egy kisfiú, aki túl magasra nőtt. Nagyon vékonyak voltak a lábai, és nagyon szoros farmert viselt rajtuk. A pulcsija nyakkivágásából kilátszott az egyik válla. Fura volt. Még senkit nem láttam így öltözködni.
Dorian általában az ügynökével, az asszisztensével, vagy a zenei rendezővel távozott a próbák után. Folyton nyüzsgött körülötte valaki, aki megmondta, hová menjen és mit csináljon, ezért egészen valószerűtlen volt, hogy egyszeriben ott lépkedett mellettem csak úgy egymaga.
Rásandítottam, ő visszasandított.
– Mi az? – kérdezte.
– Megnéztem, hogy tényleg te vagy-e – feleltem. – Azt hiszem, értem, miért van szükséged a balett-teremre. Szörnyű lehet, hogy sosem vagy egyedül.
– Egyedül vagyok – mondta Dorian.
Ekkor kellett volna közölnöm vele, hogy Maurice is egyedül van, de nem akartam rámenősnek tűnni.
– Ha már úgy is egyedül vagy, nem volna kedved velem lenni? – érdeklődtem meg. – Megihatnánk egy Bubu teát – ajánlottam.
– Nem szeretem – fintorgott Dorian. – De nagyon szívesen megiszok veled egy olyan csésze teát, amiben nem úszkálnak undorító zselé-izék.
Megtorpantam. Az elejétől kezdve tudtam, hogy Dorian nagyon furcsa, de azért az már sok volt, hogy még a Bubu teát sem szereti.
– Eljössz hozzám?
A kérdése kibillentett a döbbenetből, és végre túl tudtam tenni magam rajta, hogy nem mindenki lelkesedik finom dolgokért.
– Hozzád?! – meresztettem rá nagy szemeket. – Amerikába?
Dorian erre nevetni kezdett.
– Egyelőre a szállodai szobámra gondoltam.
– Ja. Oké.
Kicsit csalódott voltam, mert régóta vágytam abba az országba, hiába mondott róla olyan sok rosszat Maurice.
– Ugye megengedik a szüleid, hogy velem legyél?
Azt hiszem, ezeket a pillanatokat nevezik kínosaknak. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy engem anyukám megrendelt, de nem tudott sokáig örülni nekem, mert megbetegedett és meghalt, ezért csak annyit mondtam, hogy én mindig oda megyek, ahová akarok, és azzal bandázok, akivel szeretnék. Szóval a neveltetésem úgymond szabadosnak mondható.
Dorian megint úgy nézett rám, mint amikor először megjelentem a balett-teremben, aztán elindult. Amikor észrevette, hogy még mindig ott álldogálok, ahol hagyott, megfordult, és rám mosolygott.
45.
Maurice-szal egyszer elmentünk nyaralni. Minden nyáron nyaralunk, de ritkán utazunk messzire. Akkor viszont egészen Nizzáig elmerészkedtünk. A tengerparton olyan forrón sütött a homok, hogy megégette a talpamat. A szállodai szobánk nagyon klassz volt. Reggelente mindig megjelent egy nő, aki ragaszkodott hozzá, hogy kitakarítson, pedig nem is koszoltunk össze semmit.
Sokáig azt hittem, hogy az a szálloda maga a csoda teteje, de rá kellett jönnöm, hogy Dorian szállodája sokkal-sokkal csodásabb, hiába nélkülözte a tengerpartot.
A kanapén bársonyhuzat volt, amire nem mertem ráülni, ezért inkább a szőnyegre telepedtem le, úgy legalább a miniasztalt is kényelmesen elértem, ahová Dorian letette a teámat. Azóta megtudtam, hogy az ilyen alacsony micsodának dohányzóasztal a neve. (Egy dohányzó asztal, ez mókás.) Még sosem ittam ilyen szép, díszes csészéből teát.
– Odaadod? – mutatott Dorian a teafilterem tasakjára, amit éppen készültem összegyűrni.
– Mit csinálsz vele? – kíváncsiskodtam.
– Megmutassam?
– Persze.
Ekkor láttam először Dorian arcán olyan kifejezést, amire, ha az én arcomra ül ki, Maurice mindig azt mondja: Miben sántikálsz már megint, Arthur?
46.
Teacsillag készítése:
- Széthajtogatod a tasakokat, majd kivágod a szép részüket úgy, hogy kis téglalapokat kapjál.
Egy igazán gyönyörű csillaghoz nyolc tasakra van szükséged, tehát előtte igyál meg nyolc csésze teát.
- Hasra fekteted a téglalapocskákat és félbe hajtod őket, a körmödet is végighúzod rajtuk, hogy jól látszódjon a gerincük. Ezután kinyitod őket, és a sarkaikat behajtogatod ehhez a középvonalhoz illesztve.
- A felső behajtásokat továbbhajtod a gerinc felé, így kis deltoidokat kapsz. Ezek lesznek a csillagod ágai. Igyekezz egyformára hajtogatni őket, mert egyébként csálé lesz a ragyogása.
- Végül egymáshoz ragasztod a deltoidokat, úgy, hogy az egyik széle a másik gerincvonalához érjen. Az utolsó ágat az első alá kell illesztened. Ragasztás közben végig nagyon kell figyelned, hogy a minta ne csússzon el.
- Ta-dam! Kész is a csillagod!
47.
Miközben egyre több csillag ragyogott körülöttem a szőnyegen, már nem is tartottam furcsának, hogy Dorian nem szereti a Bubu teát. Dorianhoz olyan tea illik, amiből csillagokat lehet varázsolni.
48.
Odakint besötétedett az ég. Éppen arra gondoltam, hogy Dorian abból a kevés szabadidejéből bizonyára sokat tölthet teacsillag-hajtogatással, ha ennyi rengeteget gyártott amióta itt van, amikor váratlanul megkérdezte:
– Mi lett a pocsolyával?
– Felszáradt – feleltem.
Dorian hátradőlt a szőnyegen. A haja belelógott a csillagokba.
– Néha én is szeretnék felszáradni – mondta.
– Az nem lenne jó, ha te eltűnnél – jegyeztem meg szomorúan, mert Dorian szomorúsága rám is átragadt.
– Nem akarom, hogy tovább fájjon – folytatta, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.
Kezdtem megérteni, miért hajtogatott annyi csillagot. Kellett a fény az éjszakájába.
– Miért fáj? – faggattam, annak ellenére, hogy tudtam, illetlenséget teszek.
– Mert nem szeretnek.
A nyelvembe haraptam, mégsem állíthattam meg a szavakat. Kijöttek.
– Én szeretlek, és ismerek… még néhány embert, akik szintén nagyon szeretnek.
Dorian hasra fordult, és elkezdett birizgálni egy csillagot.
– Valaki olyan nem szeret már, akit én még mindig szeretek.
– Én is még mindig szeretem anyut – csúszott ki a számon –, pedig már nagyon régen nincs velem, hogy viszontszerethessen. Bocsánat! – mentegetőztem. – Nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy elmondom, anyu meghalt. Bár te kezdted a hangulat elrontását – tettem még hozzá, mert ez volt az igazság.
Dorian összeszorította az ajkait. Megfigyeltem, hogy ezt elég gyakran csinálja. Vajon miről hallgat ilyenkor?
Megcsörrent a mobilom. Szörnyen megijedtem, mert előtte olyan mély volt a csend, hogy azt hittem, sosem lesz vége. Ilyen ijesztő lehet a szerelem is. Azt hisszük, sosem lesz vége, aztán nagy hangzavar közepette egyszer csak mégis vége lesz.
– Hol a csudában vagy? – aggódott Maurice a vonal túlsó végén.
Annyira elkápráztattak Dorian csillagai, hogy elfelejtettem hazamenni.
Maurice olyan hangosan kérte számon rajtam a hiányomat, hogy kis híján megsüketültem.
És ekkor olyan dolog történt, amiről azt hittem, hogy a nap rendkívüli pillanata lesz, mert akkor még nem tudtam, hogy ennél egy sokkal rendkívülibb pillanat várt még ránk.
Dorian elkérte tőlem a mobilom, és miután odaadtam neki, ezt mondta Maurice-nak:
– Szervusz! Dorian vagyok. Egy kórusban énekelek Arthurral, és fondorlatos módon magammal csábítottam a szállodai szobámba csillagokat hajtogatni. Megesküszöm, hogy egy haja szála sem görbült meg, és készségesen hazakísérem, ha nem bánod.
Úgy látszott, Dorian rossz kedvét is elijesztette a váratlan telefoncsörgés. A vonal másik végén néma csend honolt.
– Halló… Hahó! – értetlenkedett Dorian, mert ő nem tudta, hogy Maurice szava miatta akadt el.
– Adj neki egy kis időt! – súgtam. – Mindjárt összeszedi magát.
Egyébként később, az igazán rendkívüli pillanat után eszembe jutott, hogy én tehetek az egészről. Dorian nagyon okos fiú, és talán ebből a megjegyzésemből rájött Maurice titkára.
49.
Elmondom, mi a legkülönösebb dolog ezen a világon.
Megszületik két ember egymástól nagyon távol, de az is lehet, hogy nagyon közel, és nagyon de nagyon hosszú ideig nem tudnak egymás létezéséről. Aztán egyszer csak találkoznak. Látszólag a véletlen az oka annak, hogy keresztezték egymás útját, de lassacskán kiderül, hogy nekik egymásra kellett találniuk, mert igazából azért születtek erre a világra, hogy megismerjék egymást, és rájöjjenek, hogy egészen addig azon az úton jártak, amely elvezette őket egymáshoz. És akkor nemcsak azért boldogok, mert megtalálták egymást, hanem azért is, mert hiába hitték, hogy addig rossz úton jártak, ők végig a helyes úton haladtak… egymás felé.
50.
Dorian nagyon élvezte az utat hozzánk. Metróval meg busszal utaztunk, és ő végig mosolygott, mintha csodálatosnak tartaná a tömegközlekedést. Lehet, hogy megunta a teacsillag-hajtogatást, és arra vágyott, hogy valakivel végre metróra meg buszra ülhessen. Nem tudom, így érzett-e, de nekem így tűnt.
Én nagyon be voltam csokizva. Aggódtam Maurice miatt, mert ismertem annyira, hogy tudjam, milyen lelki állapotba sodorta a hír, hogy Dorian meglátogat minket.
Már hetek óta Dorian bűvöletében élt, a hangjával feküdt és kelt, de az igazi, hús-vér Dorian egészen más tészta volt, mint az álomképe. És amikor Maurice ideges, pirosak lesznek a fülei, amik sajnos túl nagyok ahhoz, hogy elrejthesse őket a haja alá.
Útközben elmondtam Doriannak Maurice-t. Mármint azt, hogyan lett az apukám.
– Néha kicsit fura – jegyeztem meg a beszámolóm végén.
– Meséket ír – nevetett Dorian –, amikben folyton sír valaki.
– De csak azért, mert Maurice nem hisz a boldogságban – vélekedtem.
– Miért nem hisz?
– Mert még sosem volt igazán boldog.
– Ez biztosan nem így van – jelentette ki Dorian. – Egyszer-egyszer mindenki boldog. A boldogság sajnos igencsak rövidéletű valami, olyan, mint a pillangók, vagy mint a nyár.
– De sok-sok pillangó van, és sok-sok nyár! – lelkendeztem.
– Hát, ez az! – kacsintott rám Dorian. Olyan vidám volt, mintha elfelejtette volna a néhány perccel azelőtti bánatát.