Hatodik poszt - Érintés
Fáradtan ébredtem.
Ez amolyan univerzális tespedtségféle lehetett. Mindenemben ott punnyadt, kívül-belül. Elfáradt bennem az élet. Lássuk be, az elmúlt húsz év alatt elég sokat melózott. Neki is ki kell egyszer-egyszer pihennie magát.
Nem volt kedvem kibújni a takaróm alatti békés világból.
Nem estem depresszióba, csak az életkedvem unatkozott. Ott bujkált bennem a jövőkép – ragyogóan, fényesen –, még mosoly is akadt valahol az ajkamon, ugyan éppen nem találtam, de tudtam, ha majd szükségem lesz rá, könnyen előkerítem.
A takaró alatt úgy éreztem magam, mint a mormota, aki meglátta a saját árnyékát, aztán iszkolt vissza az odújába, és leszarta, milyen hosszú lesz még a tél.
Havazott bennem.
Hópelyhek gyűltek a szemem sarkába, megolvadtak, és lefolytak az arcomon.
Dél volt, mikor Adam mocorogni kezdett a szomszéd szobában.
Éjszakás volt, vagy éjszakázott… Mostanában ez a két időtöltése összemosódik. Nem tudok kiigazodni az éjszakái tartalmát illetően, mert nem számol be róluk. Újabban ő is igényt tart néhány titokra.
Ébredés után kikocogott a fürdőbe. Elképzeltem vizelés közben. Undi vagyok. Gyerekként sokat pisáltunk együtt a játszótér körüli bokrok diszkrét takarásában, a strand medencéjében és a suli vécéjében, meg itt-ott, ahol éppen ránk jött. Persze mindig egyszerre támadt rá ingerünk, pedig akkoriban még nem sántikáltam semmi jóban.
Meztelen talpak csattogtak át a konyhán. Nyílt a hűtő ajtaja. Csukódott. Ezt is elképzeltem, mert fantáziadús ember vagyok, olyan művészalkatféleség, aki nem verseket ír, hanem az életét.
Csitt-csatt.
Semmi-semmi. Adamnek nem szokása kopogni.
– Nem mész suliba? – Odalépett az ablakhoz, aminek a párkányán diszkréten haldokolnak a növényeim.
– Szabadságoltam magam. – A mormota kidugta orrát odújából, és, hopp!, már megint meglátta az árnyékát. Fehér alsógatyát viselt. (Nem a mormota, hanem az árnyéka.)
– Kinyírtad. – Adam elszáradt leveleket tépkedett le a futómról.
Nővénygyilkos vagyok. Nem direkt csinálom. Az van, hogy vagy azért nyúlnak ki, mert túl sokat locsolom őket, vagy azért, mert túl keveset. Ha elrohad egy, újítok helyette másikat, mert tartozom magamnak annyi bizalommal, hogy legalább újra megpróbálom.
– Ma este bulizni megyünk. – Adam közlése tárgyilagosan formált jogot a személyemre, sem nem parancsolt, sem nem kért. Kijelentette, hogy visz magával, és kész.
– Hová? – Az orrom után a lábam is előkíváncsiskodott. Ha felröppennek róla a tetovált madaraim, szétloccsantak volna a plafonon.
– Emmanuelle tud egy klassz helyet. – Adam a futóról a fikuszra váltott. Levelek hullottak. Megőszült a tél… Ez Adam egyik verséből van.
Megőszült a tél
fehér tincseire
barnát fújt a szél
– Ma este színházba megyek. – Hangsúlyommal bocsánatot kértem, hogy nélküle is képes vagyok létezni, helyet változtatni, meg ilyesmi.
– Kivel? – Ujjai végigsimítottak a függöny csipkéjén.
Megborzongatott egy kis halvány kéjérzet. Mindig ez van, amikor a cuccaimat birizgálják. Lehet, hogy ez is egy szuperképesség? Nem olyan látványos, mint Adam egykori falon járása, de legalább annyira izgi. A tárgyaim a csápjaim. Ha hozzájuk ér valaki, olyan, mintha engem érintene. Adam simogatása gyöngéd és kíváncsi. Úgy van vele, hogy ami szép, ahhoz hozzá kell érni, ami illatos, azt meg kell szagolni.
– Magammal. Szeretem magamat. Gondoltam, randizhatnék velem. – Gunyoros akartam lenni, de inkább elkeseredett és magányos voltam.
Adam megvakarta a fenekét az alsóján keresztül.
– Akkor utána gyere oda!
Adam néha úgy ragaszkodik hozzám, mint egy rögeszméhez. Én vagyok álomcsaládja torz ideája.
– Okés. – Ha akarnék, sem tudnék neki nemet mondani.
Miután kivonult, visszabújtam rejtekembe.
Adam két hónapja jár ugyanazzal a csajjal…
Szegény kicsi Nicholas!
Elszundiztam. Arra ébredtem, hogy Adam tálcával a kezében áll a matracom mellett. Sült csirkehús illata terjengett a lakásban.
– Kelj fel, és egyél! – Ez már parancs volt.
Jézusnak is engedelmeskedett a béna, és járt, én is engedelmeskedtem Adamnek, és ettem.
– Amúgy milyen az a hely, ami olyan klassz a nőd szerint? – kíváncsiskodtam csámcsogva.
– Valami felkapott melegklub.
Na, mármost… Ha Adam kijelenti, hogy dél és egy között, amíg a csirkét sütötte, felfedezte magában az érzést, hogy belém esett, esküszöm, kevésbé lepődtem volna meg.
Kiesett a számból a falat. Mivel tegnap mostam fel a padlót, utánanyúltam és újra bekaptam.
– Ezt mondd még egyszer!
– Valami felkapott melegklub – ismételte Adam. – Nem csíped a melegeket?
Ekkor hasított belém a gondolat, hogy még soha nem beszéltünk erről a témáról, pedig annyi, de annyi mindenről beszéltünk már. Igazság szerint azt reméltem, hogy Adam világában nem léteznek ilyesféle devianciák. De ha tud a melegekről, akkor sanszos, hogy egyszer leesik neki a tantusz velem kapcsolatban is.
– Miért mennek hetorok melegklubba? – játszottam túl az értetlent.
– A melegek is járnak hetero klubokba – rántotta meg a vállát Adam. – Amúgy Emma bátyja érintett.
– Érintett?! – Basszus! Bűntettekben vannak érintettek, meg gyanúsítottak. Nem tudtam eldönteni, hogy Adam maga- vagy énmiattam váltott jogi szakzsargonra.
– Zavar? – Már megint egy kínos kérdés.
– Hogy a csajod bátyja meleg? Dehogy zavar! – Nos, aki régóta hazudik, az egy idő után beletanul.
– Ne legyél homofób, öcskös! – Komolyan ezt mondta. Kezdtem felvidulni, mert ezen nem lehetett nem röhögni.
– Kizárólag a te kedvedért majd erőt veszek magamon – ígértem vihogva. – Mi a hely neve?
– … – Adam elárulta, de nem teszem közzé, mert túl személyes ez a blog ahhoz, hogy megosszam, hova járok majd pasikat felszedni.
Nyilván tök idegenül csengett a neve, mert elit klub, ahol az olyan prolibuzik, amilyen én vagyok, ritkán fordulnak elő, de a ma este után eldöntöttem, hogy odaszokok.
Valahol izgatott az ötlet. Adam és én egy melegklubban… Megint ráépíthettem a szürke valóságra egy színes fantáziát.
Okostelós GPS hiányában nyomtattam egy google térképet, mert hiába élek a városban húsz éve, nem fújom kívülről az utcáit. Ha haladnék a korral, kevesebb fát vágnának ki. Szeretem a fákat, de szeretem a papírt is. Nagy dilemma.
Este Adam kicsípte magát. Határozottan megváltozott a stílusa az új nője mellett. Már a gatyáit se dobálja szanaszét. Kezd férfivá érni.
Felesége és gyereke lesz…
Az elkerülhetetlen elkerülhetetlenül megtörténik majd.
A metróig együtt mentünk, aztán szétváltak útjaink. Hátrafordultam, és figyeltem a lépteit, amelyek egyre messzebb vitték tőlem. Közénk hömpölygött a tömeg. Elképzeltem, hogy minden egyes ember egy-egy perc. Tik-tak. Az idő lesz az, ami elsodor minket egymástól.
A színházban, amíg a nép gyülekezett körülöttem, a változatosság kedvéért Adamen járt az eszem.
Hét éves volt, amikor sírva fakadt a Hókirálynőn. Annyira bőgött, hogy anyának ki kellett vinnie a darabról. Emlékszem, ahogy kifelé araszoltak a sorok között a sötétben. Anya hosszú ujjai között nagyon aprónak tűnt Adam keze. Amint egyedül maradtam, én is elbőgtem magam. Könnyfüggöny gördült a színpad elé, eltakarva előlem a boldog pillanatot, mikor végre felolvadt Kay megfagyott szíve. Nagy rejtély volt, miért sírt Adam. Családi legendává vált az a nap, valami olyan bús emlékké, amit éveken át értetlenül idéztünk fel, és újra meg újra elcsodálkoztunk rajta, hogy megtörtént. Soha nem árultam el, hogy én is sírtam, mert akkor el kellett volna mondanom azt is, hogy szeretem Adamet.
Lekapcsolták a villanyt, és a pillanatnyi sötétség végre kisöpörte belőlem a gondolatokat.
Azt hiszem, a színház az emberiség egyik legcsodálatosabb találmánya. Aki azt állítja, hogy a mozi pótolhatja, az soha nem volt még színházban. Ott áll valaki a színpadon, és neked játszik! Érted tanulja a szöveget, miattad izzad a spotlámpák kereszttüzében. Egy estére összegyűlik néhány ember, és egy egészen különleges, intim kapcsolat alakul ki közöttük. Egymásért vannak jelen. Végül is ez is valamiféle szeretet.
A darab végére elpárolgott a fáradtságom. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy jól érezzem magam egy buziklubban Adam és a barátnője társaságában. Katartikus állapotban minden lehetségesnek tűnik, még a világmegváltás is.
Kihajtogattam a térképet, és meglestem, merre induljak neki az éjszakának.
Természetesen eltévedtem.
Felhívtam Adamet, közöltem vele, hogy valahol halálfasza és bivalybasznád között elakadtam. Mondta, hogy nézzek rá a térképre, ha már nyomtattam, én meg erre mondtam, hogy kapja be. Miután kiröhögte magát, beolvastatta velem a legközelebbi utcatáblát. Meglepetésemre nem jártam olyan messze a célomtól. Elmagyarázta, merre menjek, hol forduljak jobbra, és melyik saroknál menjek balra. Első hallásra nem tűnt kivitelezhetetlennek, de pár perc múlva megint azon kaptam magam, hogy tanácstalanul pislogok a térképre.
A klub annyiban tipikus volt, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt rátalálni, úgy meglapult a belváros kispolgári házai között.
– Segíthetek? – A hátam mögül szólt a kérdés. – Beszélsz angolul? – Nem tudtam meghatározni, milyen akcentus lappangott a szavakban, de tetszett.
Hátrapillantottam.
És ott állt ő. Magasan, sármosan, mosolyogva. Fajtám egyik díszpéldánya, az a buzi, akiért minden buzi ácsingózik.
– Beszélek. – Ezután a kijelentés után egy jó ideig hallgattam.
A pasas várt egy kicsit, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem szándékozom folytatni, ránézett a térképemre. Csibészesen felragyogott a mosolya. Esküszöm, hogy láttam a szikrákat.
– Én is odamegyek. Itt lesz mindjárt balra. – Elindult.
Megigézve követtem.
A férfiszépség a narkóm. Ha felbukkan egy tökéletes férfipéldány, igéző tekintettel, érzéki szájjal, ízlésemnek megfelelően izmosan, én azonnal betépek tőle.
– Kérsz? – Nyújtott felém egy doboz cigit.
Elvettem egy szálat. A számba tettem, majd a markában fellobbanó öngyújtóláng fölé hajoltam vele.
Észrevettem, hogy megnézett magának a fényben. Jól szerepelhettem a szemlén, mert lelassította a lépteit.
– Voltaire vagyok – mutatkozott be. Ó, hát innen az akcentus!
– A filozófus?! – ámultam.
– A szüleim túlzásba vitték a kultúra iránti rajongást. – Kisfiúsan mentegetőzött, hangjában ott vibrált a sértettség, hogy őt emiatt a rajongás miatt kicsúfolták a suliban.
– Nicholas. Anyám a névutókönyvben talált rá. – Megmosolyogtattam. Ruganyos volt a járása, legalábbis azt hiszem, így mondják, ha valaki úgy megy, mintha rugók löknék vissza a földről, amint lerakja a talpát. Nehéznek éreztem magam mellette.
Túl hamar értünk a klubhoz, ezért megálltunk a bejárat előtt, hogy elszívjuk az utolsó slukkokat.
– Még nem láttalak itt. – Erre az ócska dumára azért volt szüksége, mert hiába voltunk mindketten melegek, azért mégis idegenek voltunk, és valahogy el kellett kezdenünk az ismerkedést. Nyilván nem feltételezte rólam, hogy a törzshelyemre térképpel megyek.
– Nem is voltam. Egy haverom hívott… – Ennél a résznél bennem ragadt a mondanivaló, mert rájöttem, hogy mekkora szarban vagyok. Odabent már nem lehettem meleg. Szomorú ráncokat rajzolt homlokomra a gondolat, hogy Adam miatt már megint elszalasztok egy lehetőséget.
Voltaire éppen eldobta a csikket, ami a járdaszegélyen landolt. Követtem a tekintetemmel, odaképzeltem mellé a máris ellobbant kalandunkat. Belegurultak a csatornába.
Elnyomtam a falon a cigim, mert elment tőle a kedvem.
– Bemegyünk? – kérdezte Voltaire, de nem várta meg a válaszom, elindult befelé.
Odabent kék színű fény hullámzott a falakon. A hatalmas földalatti tér boxokra volt osztva, amikben társaságok ültek kényelmesen párnázott kanapékon. A boxokon túl újabb rövid folyosó vezetett a tánctér és színpad felé. Mindenfelől titkos folyosók bukkantak elő, és ki tudja, hová vezettek. Úgy tűnt, mintha ez a hely alattomban behálózta volna a város gyökereit.
Pislogva álltam, elvakított egy nem létező nap.
– Klassz, mi?
– Ja, az. Klassz. – Ezt a jelzőt hallottam már ezzel a hellyel kapcsolatban.
Besodródtunk a tömegbe. Kölni és izzadtság illata keveredett a légkondicionált levegő szárazságába.
Követtem a pasast. Ki akartam élvezni a vele töltött idő utolsó cseppjeit.
– … aire! – Éles női hang száguldott el a fülem mellett.
Ebben a pillanatban láttam meg Adam kékben pompázó szőkeségét. Bőszen integettet, hogy induljak már el felé. Karja a barátnője vállán pihent.
Láttam már Emmanuelle-t, de mindig csak néhány percre, mert folyton rohantak valahová. Most valahogy nem tűnt annyira ellenszenvesnek. Szép lány. Még én is szépnek látom. Nagy barna szemei vannak, és hosszú fekete haja. Arcát halvány szeplők díszítik. Kezével tölcsért formált a szája elé, és abba kiabált. Ezüstgyűrűk csillogtak az ujjain.
Ezt üvöltözte:
– Voltaire!
Földbe gyökerezett a lábam. Szerintem a szívem is kihagyott pár dobbanást.
Voltaire Adamék felé intett.
Összeraktad a puzzle-t?
Hát, én is.
Remegve latolgattam magamban, vajon mekkora a lehetősége annak, hogy Voltaire-t is megtéveszthetem a hetero vagyok dumámmal. Nullára saccoltam. Sajnos túl óvatlanul voltam önmagam vele.
Megragadtam a könyökét, és a fülébe súgtam:
– Könyörögve kérlek, ne árulj el!
Megrökönyödve nézett rám. Még most is itt ég a retinámon metszően éles tekintete. Az ő szeme egyáltalán nem tanácstalan, határozottan napsütötte-ég kék.
Megejtettük a bemutatkozás és bemutatás ceremóniáját, eltréfáltunk azon, hogy Voltaire felszedett az utcán, és roppantul mulatságosnak tartottuk a szüleik névválasztási szokásait is. Emmanuelle elmondta, hogy Franciaországban híres névrokonát nem kurvának, hanem feminista szabadszellemnek tartják. Adam ekkor megcsókolta. Hevessége tele volt rajongással és szenvedéllyel. Elfordultam. Voltaire felém nyújtotta az itallapot. Volt valami vigasztaló gesztus abban, ahogy ezt tette. Anya nyújtotta így át a kisautót, amit azért kaptam, hogy hamarabb kigyógyuljak a bárányhimlőből.
Miután kicsit lenyugodtam, és megbizonyosodtam róla, hogy a titkom jó kezekben van, felismertem a keserű igazságot. Adam rettentően igyekezett, hogy megkedveltesse velem Emmanuelle-t és a bátyját.
Nem okozhatok neki csalódást. Ezután nagyon kell majd igyekeznem, hogy bírjam őket. Az a legfájdalmasabb, hogy nem esik nehezemre. Olyan jó lenne haragudni rájuk. Nem szokás szeretni azokat, akik tönkre teszik az életünket. Adamet sem kellene szeretnem.
– Most azt hiszed, hogy szar alak vagyok. – Gondolatolvastam, amint Adam meg Emma elvonultak a táncparkettre, és kettesben maradtam Voltaire-rel.
– Nem ismerlek. – Voltaire franciás kiejtése bársonyt csempészett a hangjába.
Hátradőlt a kanapén, és keresztbe vetette a lábait. Jobb bokáját a bal térdére támasztotta, az így képződött háromszög egyik csúcsában hívogatóan domborodott az ágyéka.
– Adam jó srác. – Ő tehetségesebb gondolatolvasónak bizonyult, mint én. – Mióta ismered?
– A létezésem óta. Néha úgy érzem, hogy belőle vagyok, nem anyámból meg apámból.
Nem tette fel a kérdést, hogy akkor vajon miért nem mondtam el neki, hogy meleg vagyok. Vagy vágta a szitut, vagy azzal volt tökéletesen tisztában, milyen előrukkolni a valóságunkkal a család előtt.
Nos, Voltaire valóban érintett. Hallgatása megcirógatta a lelkemet. Jól esett ez a különös érintés.
Szükségem volt rá, hát előkerítettem a mosolyomat. Voltaire kék tekintetének szántam, de Adam színváltós pillantása botlott bele. Éppen visszafelé igyekezett. Kézen fogva húzta maga után a barátnőjét. Jól mutattak együtt. Visszamosolygott rám.
Éjjeli háromkor magára hagytuk Voltaire-t a fokozódó bulihangulatban, és hazaindultunk.
Emmannuelle ma aludt először nálunk. Nem hallottam a szeretkezésük hangjait, de biztos vagyok benne, hogy csinálták. Nem siették el, mert sokáig akartak egymásban lenni. Azt hiszem, ez a szerelmesek szokása.
Adam hajnalban ütött rajtam a konyhában. Azt hazudtam, hogy egy pohár vízért mentem, pedig órák óta ott üldögéltem.
– Milyennek találod őket? – Roppantul rá volt feszülve erre a témára. Az én kicsi fiam azt akarta, hogy szeressem azokat, akiket szeret.
– Szimpik – nyugtattam meg.
Adam tovább toporgott a félhomályban. Boxeralsót viselt, amelynek a korca meggyűrődött a csípőjén.
Úgy vélem, picit összezavarja a szerelem ismeretlensége. Még tétován bolyong az érzelmeiben.
– Na jó, én visszabújok tentikélni. – Ahogy elhaladtam mellette, megpaskoltam a vállát, mintha biztosítani akarnám róla, hogy jól csinálja. Bizony-bizony, így kell szeretni.
Éreztem a hátamon a tekintetét, miközben átvágtam a nappalin a szobám felé.
Örülök, hogy boldog.
Akár meg is esküszöm rá, hogy örömömben sírok.