Hatodik rész
– Sajnálom a tegnapi megjegyzést. Nem gondoltam komolyan.
Pascal a kezében tartott portfólióról Sophie-ra emelte tekintetét. Nem volt kedve kitárgyalni az érzelmi életét a barátaival, éppen eléget értekezett róla egy szellemmel. Az élők különben is idegesítőek. Folyton összekeverik a dolgokat. Amikor azt mondják, hogy nem gondolják komolyan, akkor nyilvánvalóan komolyan gondolják.
Sophie keresztbe tett lábakkal ült a kanapén Monique helyén, és a mobilja érintőképernyőjét bűvölte, miután Pascal nem reagált a bocsánatkérésére, durcásan sóhajtott egy nagyot.
– Most úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre – jegyezte meg a férfi.
– Egy szót se szóltam.
– De sóhajtottál. Nem tetszik valami, és rögtön jogot formálsz arra, hogy a képembe vágd. Lehet véleményed rólam, de nem ellenezheted sem a tetteimet sem az érzéseimet, mert azok az enyémek, és elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy saját magam döntsem el, mit akarok kezdeni velük.
– Szóval érzéseid vannak?
– Ne forgasd ki a szavaimat!
Hallgattak. Pascal az ablakhoz sétált, és kinézett az ébredő városra.
Sophie sóvárogva figyelte a férfi csinos alakját, mindig szomorú profilját, amely most, egy érthetetlen, nonszensz oknál fogva, kevésbé volt gondterhelt.
– Én csak aggódom érted – mondta. Sírás remegett a hangjában, de nem az aggodalomtól.
– Szíved joga – vonta meg a vállát Pascal.
– Hogy ti férfiak, milyen szemetek tudtok lenni! – sopánkodott Sophie.
– Miután levontuk ezt a végső következtetést, mint roppant mélyenszántó, örök életigazságot, foglalkozhatnánk egy kicsit a munkával is?
– Ahogy óhajtod.
– Szedd össze magad! – Damien a látszólag élettelen fiú fölé hajolt és szemügyre vette. – Határozottan zöldes árnyalatú a bőröd – állapította meg. Amikor Laurent továbbra sem mutatott semmi hajlandóságot az öntudatra ébredésre, megbökte a mutatóujjával. Ez hatott.
– Ne birizgálj! – szólt rá Laurent síron túli hangon. – Nem kelek fel.
– Soha?
– Soha.
– Hajjaj! – sóhajtotta Damien. – Lelki bánat esete forog fenn. Úgy ítélem meg, hogy sürgősen ki kell vizsgálni az ügyet.
– Húzzál a picsába!
– Miért mindig a picsába küldesz el, amikor jól tudod, hogy a faszt szeretem? Mellesleg te hívtál – világosította fel az ex-modell fotós.
– Az ki van zárva – horkantott fel Laurent, és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát.
– Telepatikusan segélykiáltottál – magyarázta Damien.
– Baszd meg, te jobban be vagy állva, mint én.
Laurent felkelt, de megtántorodott, forgott körülötte a fürdőszoba. Damien átkarolta, hogy megtartsa. Mivel nem először tette, most is rutinosan vetkőztette le a fiút, majd besegítette a zuhany alá.
Laurent a kellemesen langyos víz hatására kezdett kijózanodni, és ez azt eredményezte, hogy még nyomorultabbul érezte magát. A csempének támasztotta a homlokát. Hagyta, hogy a férfi lemossa a testét, és közben egy másik férfira gondolt.
– Néha olyan vagy, mint egy kisbaba – mondta Damien. Ráadott a fiúra egy puha, gyanúsan rózsaszín fürdőköpenyt. – Valakinek törődnie kellene veled.
– Te most éppen nem azon vagy, hogy törődj velem?
– Én nem lehetek mindig melletted, hogy felszedjelek a padlóról egy orgia után.
– Senki nem lehet mindig mellettem.
– Gyere, csináltam reggelit!
– Nem vagyok éhes – nyafogta Laurent, de azért korgó gyomorral követte Damient a villa hatalmas konyhájába. – Kié ez a vityilló?
– Pierre Bergéé
– Hűha, Yves Saint Laurent pasija. Pont az ő házában összehányni a fürdőszobát… Van ebben valami fatális.
– Volt pasija – pontosított Damien.
– Naná, hogy volt, mivel Yves egy ideje már halott. Apropó halott. Szerinted a gyász befolyásolja az épeszű gondolkodást?
– Nem tudtam, hogy gyászolsz.
– Kretén!
– Csak nem megint a búsképű lovag jár a fejedben? Bár meg kell hagyni, dögös egy darab. Ugye tudod, hogy pasi?
Laurent nem méltatta válaszra Damien megjegyzését, inkább lehajtotta a fejét a konyhaasztalra. A mellette gőzölgő kávé illata elűzte a bánatát.
Az élet mégiscsak szép, íme, tanúbizonyságul a kávé létezése.
– Van valami…? – köszörülte meg a torkát a fotós.
– Köztem és Pascal között? – fejezte be a mondatot Laurent. – Nem tom’. Sanszos, hogy nőnek néz, vagy valami mutánsnak.
– És ez bánt?
– Hogy a faszomba ne bántana?! – húzta fel magát Laurent. – Neked hogy esne, ha valaki rád indulna csak azért, mert nőies a pofád.
– Hát… Ha elég méretes a szerszáma, akkor nem lenne ellenvetésem – mélázott el Damien. – Pascalnak mekkora?
– Mit tom’ én, mekkora van neki. Bakker, hülyékkel vagyok körülvéve! Nem csoda, ha belezúgok az első normális hapsiba.
– Belezúgsz? – kapott a szón Damien. – Az előbb nem arra utaltál, hogy ő zúgott beléd?
– Senki nem zúgott bele senkibe! – csapott az asztalra Laurent.
– Akkor most vissza az egész? Nem teheted ezt velem, már úgy beleéltem magam a drámába.
– Feladom – sóhajtotta lemondóan a fiú.
– Kincsem, egyél, aztán elviszlek Versailles-ba, megcsináljuk a fotózást, és ha még az esti bemutatót is túléljük, akkor majd nekilátunk a világ megváltásának.
– Hol a telefonom?
– A zsebedben.
– Hol a zsebem?
– A nadrágodban.
Laurent vetett egy ellenállhatatlan pillantást a fotósra.
– Nem vagyok a csicskád – zsörtölődött Damien, de azért már pattant is, hogy lehozza az emeletről a fiú ruháit.
Egy pillanatig némán állt a fürdőszobában, és szomorúan csóválta meg a fejét.
– Hát nem vagy egy Leonardo, maradj inkább a fotózásnál – olvasta Pascal Laurent üzenetében. – Jelenleg egyáltalán nem hasonlítok magamra. Túl jó volt a buli, össze vagyok csoffadva.
Pascal arcára bárgyú mosoly ült ki, és ott is maradt egy ideig, éppen addig, amíg fel nem tűnt a körülötte sürgő-forgó stábtagoknak.
A kastély leghíresebb és leggiccsesebb termében harmonikusan megfért egymás mellett az aranyba burkolózó múlt és a vakufényben kitárulkozó jelen. Pascal el volt ragadtatva, mert a kollekciót a környezethez igazították, és megvolt rá az esély, hogy végre olyan ruhában fotózhatja Laurent-t, amely nemcsak passzol a fiú alakjára, hanem még jól is áll neki.
Gondolkodott, mit válaszoljon az üzenetre, de addig húzta az időt, amíg a címzett fel nem tűnt az egyik gyertyát tartó kövér puttó mellett. Valóban elég elhasználtnak látszott. Vajon mi számít túl jó bulinak? – morfondírozott Pascal.
Laurent úgy osont át a termen az öltöző irányába, hogy egy pillantást sem vetett a kifutóra és a javában zajló próbára, ezért nem tűnt fel neki Pascal figyelő tekintete.
Kivételesen örült, hogy a fodrász sokáig bizgatta a haját. Ücsörgött, iszogatta a gyümölcslevet, amit Damien tukmált rá másnaposság ellen, pedig egy kortyot sem ivott az éjjel. Egy szippantásnyi kokain és néhány zaklatott gondolat összhatása győzött felette ilyen látványos kiütéssel. De ezt a titkot megőrizte magának. A tükörképéről eszébe jutott az anyja, ahogy a kanapén szokott heverni, majd váltott a kép, és megjelent a húga. Laurent lehunyta a szemét. Nem akarta látni mennyi mindenki osztozik az arcán.
Zuhanni kezdett. Valami álomféleség vette körül. Puha volt, mint a bárányfelhők fehér vattája. Napsütés törte át az eget, és az egyik napsugár pajkos, arany hajfürtként cirógatta meg a bőrét. Kellemes volt, meleg, mint egy érintés. Halk, női hangon suttogott fülébe a vágy: Akar téged.
Arra riadt, hogy néhány tincse belekapaszkodott a fodrász fésűjébe és makacsul szabadulni akar a fejbőréből.
– Ez fáj! – jajdult fel.
– Jó reggelt, Csipkerózsika! – bámult a képébe Damien. – Na, kezd újra felragyogni a szépséged. – A sminkesekhez fordult: – Ne sajnáljátok róla a vakolatot!
– Damien… – kezdte Laurent, és megvakarta az orrát.
– Hm?
– Ha egyszer már igazán szerettél, akkor szerethetsz újra úgy?
– Ugyanúgy nem lehet szeretni, ugyanis mindenkit másképpen lehet szeretni – világosította fel Damien a fiút. – Komolyan mondom, nem hittem, hogy ezt megélem.
– Mit?
– Hogy a szerelemről beszélsz.
– Én a szeretésről beszélek, úgy általánosságban – pontosított Laurent.
– Aha.
– Mi a frászt tegyek, hogy ne nézzen nőnek?
– Mutasd meg neki a farkad.
– Idióta vagy.
Amikor harmadszorra sétált végig a kifutón, Laurent kezdett végre magához térni. A terem pompája felkeltette benne a régen nem érzett izgalmat. Tagadhatatlanul karrierje csúcspontjára érkezett.
Pascal készített néhány fotót, aztán letelepedett Sophie mellé, és beletemetkeztek egy laptop monitorjába. Laurent sejtette, hogy nem marad le semmi fontosról, mert világításról és beállításról esik szó közöttük, de mégis sérelmezte, hogy megfosztják a férfi szavaitól. Szerette Pascal hangját, amely mindig komolyan és mélyen mondta azt a keveset, amit elárult magáról.
A férfi, mintha megérezte volna, hogy fontos szerepet kapott valaki életében, felállt a számítógép mellől, és felszabadultan nyújtózott egyet. Laurent-nak eddig nem is tűnt fel, hogy milyen magas. Pascal eközben levette a zakóját, feltűrte az ingujját. Laurent-t nem lepte volna meg, ha fogja magát, és végiglejt a kifutón, de Pascal, mit sem sejtve a szépségében rejlő vonzerőről, visszakuporodott Sophie mellé, hogy a körülötte csillogó puccparádéról megfeledkezve babrálhasson a fényképezőgépével. Laurent eltöprengett a tényen, hogy, amióta ismerik egymást, Pascal egyre ragyogóbb, ő meg egyre kókatagabb.
A kifutós próba után Damien magához képest villámgyorsan, röpke két óra alatt, elkészítette a bemutató fotóit. Laurent átöltözött, majd lerogyott egy sarokba, és elhatározta, hogy egy ideig nem kel fel onnan, de nem kivitelezhette a tervét, mert, alig ült le, Sophie már ott is termett mellette.
– Helló! – köszönt rá.
– Szeva.
– Rájöttem, hogy egy ideje együtt dolgozunk, de még nem is ismerjük egymást – közölte vele Sophie olyan lelkesedéssel, mintha most érte volna a megvilágosodás.
– A bibliai értelemben vett megismerésre gondolsz? – tudakolta meg a fiú.
– Nem egészen.
– Tehát csak félig. Az elő- vagy az utójátékot spóroljuk le?
Sophie felkacagott. Olyan hangosra sikerült a jókedve, hogy a hangja odacsalta hozzájuk Pascalt is.
– Csá! – intett oda neki Laurent. – Végiglazsáltad a próbát.
Pascal elmosolyodott és megrántotta a vállát. Már megint egy szégyellős tinédzserre emlékeztetett.
– Jók a ruhák – mondta végül, mert sem Sophie sem a fiú nem akarta megkönnyíteni a helyzetét a kommunikációs akadálypályán. – Ö… Nem vagytok éhesek?
Mázlijára mindketten éhesek voltak.
Miközben a legközelebbi gyorsétterem felé vették az irányt, Damien észrevétlenül csatlakozott hozzájuk.
Pascalt feszélyezte a társaság. Egyenként már megszokta őket, de együtt túl soknak bizonyultak. Damien gyorsan megtalálta a közös hangot Sophie-val, így kiszorult a társalgásukból. Laurent csendesen rágta a hamburgerét, néha fáradtan simította hátra a haját. Nem volt beszédes kedvében. Mielőtt visszaindultak volna, Pascal elnézést kért, és kisietett a mosdóba.
Laurent pár másodperccel a férfi távozása után felpattant.
– Nekem is kell – közölte Damien vállára csapva, aztán elviharzott.
Sophie nem értette, hogy az ex-modell fotós min mulat olyan jól. Damien szerette, ha megfogadták a tanácsát.
A férfi WC nélkülözött mindenféle eleganciát és főleg a praktikumot vette figyelembe, vagyis azt az elvet, hogy sok kisdolog kis helyen is elfér, ezért a piszoárok szorosan egymás mellett voltak felszerelve a falak mentén. Pascal éppen odalépett az egyik elé, amikor nyílt mögötte az ajtó, és belépett Laurent.
– Meghoztad hozzá a kedvem – kacsintott rá a fiú. – Zavar, ha melletted csinálom?
– Attól függ, mit csinálsz mellettem – vigyorgott Pascal.
Laurent nem találta a megfelelően frappáns replikát, mert túlságosan lefoglalta a csalódottság. Pascal nem jött zavarba, nem leselkedett, a legnagyobb lelki nyugalommal vizelt.
– Tartok a bemutatótól – mondta közben. – Túl kicsi a hely a kifutó és a nézőtér között.
– Hát az nem jó – próbált valami értelmeset reagálni Laurent, és remélte, a férfinak nem tűnt fel, hogy vele ellentétben ő bizony leselkedett.
– Na, mi volt? – faggatta Damien, miután visszatértek a kastélyba.
– Még soha életemben nem pisált mellettem senki ilyen közömbösen – tájékoztatta Laurent.
– No, és mekkora van neki?
– Nem kicsi… De tudod mit?! Baszódj meg! Hogy tudtál rávenni erre a baromságra? Nem vagyok komplett, hogy egy faszi farkát nézegetem, aki ráadásul a barátom.
– Tündérke, én nem azt mondtam, hogy te skubizd meg az övét, hanem azt, hogy mutasd meg neki a tiédet – emlékeztette Damien.
A bemutatóig Pascalnak volt két szabad órája. Nem akart rástresszelni a munkára, ezért úgy döntött, hogy lazít egy kicsit. A kastély folyosóin lépten-nyomon modellekbe botlott, de Laurent felszívódott. Valami nem stimmelt. Megbánta, hogy elküldte azt a rajzot. Csak nem hiszi a fiú, hogy akar tőle valamit? De mit akarhatna? Pascal, hiába dolgozott lassan három éve a divatbizniszben, nem tudott semmi konkrétat a modellek életéről, csak a pletykákra támaszkodhatott. Hallott róla, hogyan használják a divattervezők a modelleket. Csak nem hiszi Laurent, hogy a gyásza enyhítésére akarja használni? És ha ezt hiszi, akkor mennyire van igaza?
Pascal a biztonsági őrök látóterén túl kihajolt egy ablakon, és rágyújtott.
Megérkezett az igazi ősz, a szitáló esőtől nyirkos levegő beszorult az ég szürkéje és a kert nyálkás, ázott levélszőnyege közé. Monique szerette az esőt. Monique szerette, ha a nyakát cirógatta. Amikor először szeretkeztek, Pascal tizenöt éves volt. Aznap is esett. Iskola után hazakísérte a lányt, aki már hetek óta levakarhatatlanul csüngött rajta.
– Szép a szobád – dicsérte meg zavarában a poszter-rengeteggel borított falakat és a vetetlen ágyon felhalmozott ruhakupacot.
– Kupi van – mosolyogta rá a lány csábítóan a szavakat. – Hunyd le a szemed.
– Miért?
– Mert nyitott szemmel nem igazi a csók, és én most igazán meg akarlak csókolni.
Pascal úgy érezte, menten elájul az izmait görcsbe rántó idegtől. Cikinek tartotta, hogy még soha nem csókolózott.
Monique odalépett hozzá.
– Még kisfiú vagy, igaz? – kérdezte.
Pascal nem érezte magát kisfiúnak, sőt vénséges öregembernek érezte magát, de nem volt kedve arról beszélni, hogy már most belefáradt a szülei elvárásaiba és a rákényszerített életbe. Tetszett neki Monique örökösen boldog mosolya.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd – árulta el a lány, és lábujjhegyre állt, hogy elérje Pascal száját.
– Ha ezt meglátják, tuti rommá vernek az őrök – figyelmeztette Laurent, aki a semmiből bukkant elő. – Leszel olyan jó, és megdobsz egy szállal?
Pascal két szál cigit ejtett el, mire végre sikerült kiviteleznie a viszonylag egyszerű műveletet.
– Bénázol – jegyezte meg a fiú a nyilvánvalót.
– Bocsánat, elgondolkodtam – mentegetőzött Pascal.
– Min? – kíváncsiskodott Laurent. Illatos volt a haja a ráfújt lakktól. Karja hozzáért Pascaléhoz, ahogy kikönyökölt mellé az ablakba.
– Azon, hogy Monique szerette az esőt.
– Aha – sóhajtotta ki Laurent a füstöt. – Izgi.
– Akkor is esett, amikor először csináltuk.
– Hú, ez már izgibb. És milyen volt?
– Rendesen be voltam szarva – nevetett Pascal.
– Nyugtass meg, hogy csak átvitt értelemben.
– Neked milyen volt az első?
– Hé, még nem derült ki, hogy neked milyen volt – emlékeztette Laurent.
– Varázslatos.
– Jézus!
– Mi az?
– Semmi. Amikor először találkoztunk, és olyan bunkó voltál velem, amiért legszívesebben behúztam volna egyet, nem gondoltam, hogy ilyen kisfiú vagy.
Pascal összerezzent. A fiúra sandított, aki éppen a szájához emelte a cigarettát. Nagy, mandulavágású szemei a távolba révedtek. Tekintete átküzdötte magát a szitáló esőcseppeken.
– Egyébként – folytatta Laurent – anyám barátnőjével dugtam először. Nála aludtunk, én és a húgom, amikor anya annyira kiütötte magát, hogy mentőt kellett hívni hozzá. Nem sok emlékképem van a dologról, túlságosan lekötötte a figyelmem, hogy anyám életben marad-e. Bíztam benne, hogy végre sikerült kinyírnia magát, de rábasztam a bizalmamra.
Pascal még a szomorúságot is gyönyörűnek látta a fiú arcán.
– Nem is volt varázslatos – vallotta be. – Össze-vissza bénáztam, de Monique eljátszotta, hogy elélvezett. Utána a vállamra borult, és azt suttogta, hogy még senkivel nem volt ilyen jó neki. Akkor szerettem bele igazán.
Laurent kidobta a cigit az ablakon, és beletúrt a hajába.
– Hát, szép is a szerelem – szögezte le végszónak szánva. – Vissza kell mennem. Itt maradsz a partin?
– Muszáj. Élő interjút készít velem a Fashion TV.
Laurent jelképesen megemelte Pascal előtt nem létező kalapját.
– Akkor a mielőbbi viszontlátásra!
A terem először sötétségbe borult, aztán a csillárokból szétszóródó fény egyre erősebb sárga ragyogást terített a kifutóra és a körülötte helyet foglaló közönségre. Pascalnak úgy tűnt, mintha fényből kötött, hosszú sál kígyózott volna végig az egykori báltermen. Ahogy felcsendült a zene, megjelent a kifutón az első modell, és ezzel kezdetét vette a show.
Valóban nem volt könnyű fotóznia, az első sorban ülő színészek, zenészek és divattervezők túl közel voltak, egyikük-másikuk térde súrolta a lábát, amikor elrohant előttük. Végül megunta a szlalomozást, és leguggolt a kifutó egyik sarkának közelében, ahol nem lógott bele senki látóterébe. A sejtelmes világításnak köszönhetően kedvére játszhatott a fény-árnyék hatással.
Laurent két ruhát mutatott be, és mindig ő zárta a sort. Káprázatos volt, mint mindig. Nem tükröződött rajta a délutáni keserűség sem a másnaposság. Büszkén vonult, a megszokottnál kevesebb lendülettel, de több bájjal. A sminkes rafinált ügyességgel hangsúlyozta ki szemei szépségét, ajkai érzékiségét. Amikor a búcsúkörben utoljára lépett a kifutóra, megállt Pascal előtt és mosolyogva tekintett le rá. A férfi a guggolásból a térdére ereszkedett, hogy egy közeli képet készíthessen róla. A különleges jelenetet tapsviharral jutalmazta a közönség.
Pascal még sokáig térdel mozdulatlanul, arca előtt a fényképezőgéppel, miután Laurent eltűnt a kifutóról. Csak ő láthatta, senki más, azt a szőke nőt, aki lenge nyári ruhába öltözve követte a fiú lépteit.
Sophie izgatottan igazította meg Pascalon a zakót.
– Szerintem jó lesz így – konstatálta. – Jól nézel ki. Ha még mosolyogsz is egy kicsit, akkor el lesznek ájulva tőled.
– Túl szoros – dugta be a mutatóujját a férfi a nyakára záródó inggallér alá.
– Kibírod – biztatta Sophie.
Valóban kibírta. Csak az első mondatba sikerült belecsempésznie egy dadogást, aztán már felszabadultan nyilatkozott. A riporternő nem zaklatta sokáig, pár perc múlva tovább is szállt, mint egy bódult méhecske a mező egyik virágáról a másikra, a következő kiszemeltjére.
Pascal megkönnyebbült sóhajjal vette el a felé kínált pohár pezsgőt.
– Na, milyen a buli? – lépett mellé Laurent.
– Puccos.
– Elvégre a Tükörteremben vagyunk. És én milyen vagyok?
Pascal végignézett a fiún, aki ugyanazt a ruhát viselte, amelyben utoljára vonul fel a kifutón. Nem törölte le arcáról a sminket, ami, így közelről, rémisztően vonzóvá tette a szépségét.
– Szép – nyögte ki Pascal.
– Jól áll az öltöny – dicsérte Laurent.
– Kényelmetlen.
– A szépség már csak ilyen, sok kényelmetlen helyzetet teremt. Szívunk egy kis friss levegőt?
– Bagózni akarsz a kertben?
– Inkább füvezni a kocsidban.
– Ez tényleg az?
– Micsoda?
– Marihuána? – bökött Pascal a cigarettaszálra.
– Ne mondd, hogy Monique-kal sosem téptetek be!
– Néha vízipipáztunk.
– Azt a kurva! Ti aztán durván csapattátok! – vihogott Laurent, és odanyújtotta Pascalnak a jointot. – Néha jó elkábulni egy kicsit.
– Te túl sokszor kábulsz el – jegyezte meg a férfi, miközben kifújta a füstöt.
– Nem, már nem olyan sokszor. – Laurent hangja feltűnően komoly volt. – Régen erősebbet toltam, még kristályt is.
– Miért álltál le?
– Nem tudom. Meguntam, mint mindent. Visszapasszolod?
Pascal szívott még egy slukkot, majd átadta a fiúnak, akinek az ajkai az ő ajkainak nyomát érintve ölelték körül a cigarettaszálat.
– Ki csókolt meg először? – kíváncsiskodott Pascal.
Laurent-t meglepte a kérdés, de aztán betudta a fű hatásának.
– A nagyi – felelte. – Folyton a szánkra adott puszit, undorító volt. – Miért érdekel?
– Nem tudom. – Pascal hátra dőlt az ülésen. Kigombolta nyakán az inget, és sóhajtott egy nagyot. – Szép szád van.
– Öregem, te két slukktól kész vagy. Jöhet egy shot?
– Egy mi? – Pascal valóban érzett egy kis szédülést, de nem volt biztos benne, hogy ez a kábítószer hatása, inkább az éjszaka sötétjére fogta és Laurent közelségére. Kezdte úgy érezni, ha nem érintik meg, vagy nem érinthet, akkor megbolondul. Nem tudta elképzelni, hogyan bírta ki ilyen hosszú ideig gyöngédség nélkül.
– Gyere! – Laurent megfordította szájában a jointot és óvatosan a fogai közé szorította.
Pascal rögtön megértette, mi az a shot, egy régi olvasmányélmény is felderengett benne. Megfogta Laurent állát, majd, mintha meg akarná csókolni, a szájára hajolt. Bódító füst árasztotta el a torkát és a tüdejét.
– Jó volt? – kérdezte Laurent.
Pascal nem tudott felelni, mert túlságosan lefoglalta a testében ébredő vágy. Megszállottan bámulta a szélvédőn csillogó éjszakadarabot. Térdére szorította a tenyerét, nehogy valami elhamarkodott butaságra ragadtassa magát a keze, de Laurent nem hagyta ennyiben a dolgot, és közelebb húzódott hozzá, hogy láthassa az arcát. Pascal ekkor feladta a küzdelmet.
Laurent-t váratlanul érte a csók. Az első pillanatban megpróbált kitérni előle, de Pascal karjai akkor már nem eresztették ölelésükből. A férfi mohó volt, mégis gyöngéd, ujjai a fiú tarkójára tévedtek, megcirógatták a selymes, göndör hajtincseket. Laurent félénken viszonozta a csókot, zavarba hozták Pascal kéjes sóhajai. Nem tudta eldönteni, az ő érintése-e az, ami így elvette Pascal eszét, vagy csak maga az érintés.
Amikor kifogytak a szuszból, eltávolodtak egymástól, de a homlokuk még mindig összeért. Laurent poénokat keresgélt a fejében, de egyre sem talált rá, ezért inkább egy komoly gondolatot választott.
– Ne félj, nem fogod összetörni a szívem, mert nekem nincsen olyan – mondta, és lovaglóülésben Pascal ölébe telepedett. Nagyot koppant a feje a kocsi tetejében. – Bassza meg!
Pascal érintése visszatért a hajába, onnan átvándorolt a tarkójára és a hátára, hogy magához ölelhesse. Laurent halvány emlékeiben élt egy buli, ahol csókolt már férfit, de az egészen más volt, szimpla kíváncsiság. Akkor még Tinával járt, és ki akarták próbálni milyen a csoportszex. Pascal csókja komoly volt, kétségbeesett és magányos. Ez egy olyan csók volt, amiről nem fognak beszélni, amiről el fognak feledkezni, és amit sosem fognak megismételni. Laurent ennél a gondolatfolyamnál gurult dühbe. Belemarkolt Pascal hajába, és hátrarántotta a fejét, hogy hozzáférhessen a nyakához. Amikor a nyelve végigsiklott a bőrén, a férfi testén remegés futott végig.
Pascal soha nem csókolt mást Monique-on kívül. Laurent határozott, férfias csókja megbénította. Nem értette, hogyan jutottak el idáig. Fel sem fogta igazán, mi történik velük. Érezte a fiú testéből sugárzó kellemes meleget. Arra gondolt, milyen jó újra érezni valakit a karjai között. Fájdalmas erővel söpört végig rajta az orgazmus, de nem szégyellte teste heves és gyors reakcióját. Laurent-nal minden könnyű volt, még a nehéz, fekete gyász is fehér tollpihévé változott a közelében. Felemelte a fiú fejét, hogy az arcába láthasson.
Laurent szépségét nem torzította el a vágy, csak a haját kócolta össze. Lehunyta a szemét, csípője érzéki táncot járt Pascal ölében. Össze-összekoccanó övcsatjuk megtörte sóhajaik dallamát. Laurent ezt mókásnak találhatta, mert belemosolygott az utolsó csókba.
– Beleélveztem egy Versace gatyába. Fasza. Van még zsepi?
Pascal odanyújtotta az egész csomagot.
– Azért ilyen sok nem kell. Lenyaltad rólam a sminket. Király! Legalább nem kell bajlódnom a leszedésével.
– Még soha nem csináltam ilyet – jelentette ki Pascal. Látszott rajta, hogy még nem teljesen önmaga.
– Még soha nem smároltál kocsiban, vagy még soha nem nyaltad le senkiről a rúzst, sem a szemfestéket? Mondják, hogy mindent el kell kezdeni egyszer – vigyorgott rá Laurent. – Neked sem ártana rendbe tenni a nadrágod. Egyébként ne agyalj a történteken, ez még nem buzulás. A jó barátok sok mindent megosztanak egymással, néha még az orgazmust is.
– Hazavigyelek?
– Ja. Megyek, átvedlek és összeszedem a cuccom.
Laurent átrohant a parkolón. Örült, hogy hideg az éjszaka, mert a bőrét karistoló fájdalmas tűszúrások csillapították a lelkében tomboló vihart. Az öltözőben ledobálta magáról a drága ruhákat, a nadrággal tett egy kitérőt a mosdóba. Remegett a keze, miközben sikálta.
– A kurva életbe! – szitkozódott. – Nem vagyok komplett, az tuti.
Húzta az időt, hátha Pascal elunja a várakozást, vagy meggondolja magát, vagy erőt vesz rajta a megbánás és a szégyen, de nem jött be a számítása. A férfi türelmesen várt rá.
Micsoda egy csodabogár! – gondolta, amikor újra beült mellé a kocsiba.
– A szállodába vagy hozzád? – kérdezte Pascal, mire Laurent-ból kitört a nevetés.
– Mi az?
– Semmi. Hozzám. Holnap csak délután melózok.
Az úton csöndesek voltak, csak Laurent kuncogott fel néha. Pascal lopva rápillantott minden piros lámpánál. A fiú lénye jelentést kapott az életében, még nem fejtette meg az értelmét a kapcsolatuknak, de egyelőre megelégedett azzal a kellemes bizsergéssel, amit a társaságában érzett.
Amikor megérkeztek, el akarta kísérni a kapuig, de Laurent határozottan visszautasította.
– Az azért már túlzás lenne. Figyelj, Pascal…
Pascal figyelt, de Laurent nem folytatta. Szó nélkül kiszállt a kocsiból, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Holnap! – intett hátra, anélkül, hogy megfordult volna.
– Holnap…
Pascal áthajtott a városon. Pont éjfélkor ért haza. A házban olyan hideg volt, mint egy kriptában, de ehhez már hozzászokott.
– Monique! – kiáltotta bele a sötétbe.
– Halkabban üvöltsél, édes! Még azt hiszik a szomszédok, hogy megbolondultál – figyelmeztette felesége szelleme.
– Beszélnünk kell.
– Biztos? Ehhez én nem tudok sok mindent hozzáfűzni. – Monique megérintette mutatóujja hegyével Pascal orrát. – Szóval nem akarod, hogy Laurent félreértse a barátságotokat, ezért mindent megteszel annak érdekében, hogy félreértse. Logikus. Most meg hová mész?
– Zuhanyozni.
A vízpermet alatt Pascal testébe visszaköltözött a vágy.
– Nocsak, nem volt elég a móka? – nevetett rá Monique.
– Mégis mi mást tehetnék? – kérdezte Pascal, és hirtelen megint nyomorultul érezte magát.
Monique belépett mellé a zuhanyfülkébe. Nyári ruháján meg sem látszottak a vízcseppek, haja úgy lobogott, mintha szél fújta volna.
– Kicsim, higgy nekem, nekem, aki mindenkinél jobban ismerlek – súgta a férje fülébe. – Bármit is érzel, az úgy van jól.
– Nem tudom, mit érzek. Hát éppen ez az! Mi van, ha bántani fogom?
– Laurent felnőtt ember, és sokkal többet tud az életről, mint te.
Pascal elmosolyodott.
– Ő nem olyan, amilyennek tűnik. Tudom, milyen az igazi nevetése, a ma esti nem volt valódi.
– Na, látod! – nyomott egy puszit a vállára Monique.
– Mit látok? – értetlenkedett Pascal.
– Hát őt. Kevés embernek adatik meg, hogy valaki ismerje az igazi nevetését. Laurent szerencsés.
Laurent ritka szerencsétlennek érezte magát. Benézett a hűtőszekrényébe, hátha talál valami búfelejtő édességet, de csak egy két hete lejárt joghurtra bukkant rá. Kivágta a kukába, majd csalódottan csoszogott át a hálószobába, és levetette magát az ágyra. Már majdnem álomba szenderült, amikor feltrillázott a mobilja.
– Rosszat álmodtam – panaszolta a húga.
– Nem számoltad meg elalvás előtt a szoba sarkait?
– Elfelejtettem. Amúgy sem használ semmit. Mit csinálsz?
– Éjjeli egy van, bogár. Szerinted mit csinálok?
– Nálad sosem lehet tudni. Lehet, hogy rosszalkodsz.
– Azon már túl vagyok – árulta el Laurent.
– Hűha! Mesélj!
– Ha mesét akarsz, rakj be egy Disney-DVD-t a lejátszóba.
– A te meséid izgalmasabbak. Mit rosszalkodtál?
– Megcsókoltam egy pasit. Vagyis nem, mert ő csókolt meg először, én csak viszonoztam.
– Egy pasit? – csodálkozott Audrey.
– Ja. Aztán meg rámásztam. Ha a kapuig kísért volna, még az is lehet, hogy berángatom az ágyamba és megdugom.
– És miért nem tetted?
– Mert pasi.
– Na igen, ez egy kicsit fura, még tőled is váratlan. És hogy néz ki? Helyes? Tetszene nekem?
– Nem egy Justin Bieber.
– Utálom Justin Biebert! – kérte ki magának a kislány. – Tiszta ciki.
– Küldök róla képet. – Laurent kikereste a mobiljából azt a képet, amit titokban készített Pascalról a Tükörteremben. – Milyennek találod?
– Sosem mosolyog?
– Néha szokott. Várj, küldök olyat is.
– Tudja, hogy paparazzi vagy? – vihogott Audrey. – Hú! Itt nagyon dögös!
– Ezeket nem én csináltam, hanem a felesége. A neten bukkantam rájuk.
– Felesége van?
– Meghalt.
– Ó… Szép a mosolya. Rád is így mosolyog?
– Nem, így még soha nem mosolygott rám.
– Szeretnéd, ha…
– Ha így mosolyogna rám? – fejezte be Laurent a húga kérdését. – Lehet.
– Szerelmes vagy belé?
– Lehet.